Kossuth Lajos utca: A századfordulóig Uri utca

Uri utca

“Kossuth 1849. január első napjaiban, amikor a kormány Pestről Debrecenbe tette át székhelyét, egy éjszakát családostól Püspökladányban töltött, minden bizonnyal az alapítványi tiszttartó: Beszedics Ferenc lakásán. Itt jártának emlékét egy régi íróasztallal kapcsolatban, Kossuth saját kezűleg írt levele alapján Baranyai Lajos községi jegyző örökítette meg az utókor számára.”
Annak tisztázására, hogy a kérdéses íróasztalt valóban ereklyének nyilvánítsák-e, Baranyai Lajos, Thaly Kálmán debreceni történészhez fordult, aki a legilletékesebbhez: Kossuthoz fordult levélben. Kossuth válasza 1885. április 27.-én, Turinból:

“Midőn a kormány székhelye Pestről Debreczenbe tétetett át, út közben egy éjt töltöttem P. Ladányban. Duschek akkoron a pénzügyi minisztériumot vezető államtitkár, ki kíséretemben volt, rendelkezett éjjeli szállásomról. Ki volt az a tiszt? nem tudom. Beszedicsnek nevét sohasem hallottam életemben. Este érkeztem Ladányba, másnap reggel folytattam utamat. Hát az egész asztal história mese, melynek semmi alapja sincs. Sem nem időztem, sem többször nem voltam Ladányban. Pár napi pihenőt, nőm rosszul léte miatt nem ott, hanem Szoboszlón régi ismerősöm a Hajdú kerület akkori főkapitánya, Foghtüy házánál töltöttem. Turin 27./4. 85. Kossuth mk.”

Bár Kossuth kijelentette, hogy “sem nem időztem, sem többször nem voltam Ladányban”, 36 év távlatából Kossuth már nem emlékezett pontosan annak az összeomlást feltartóztatni akaró, sikertelen útnak minden állomására.1849. jún. 21.-én útban Nagyváradról Pest felé egy éjszakát Ladányban töltött, minden bizonnyal ismét Beszedicsnél. Püspökladányból írt levelet Bemnek, melyben sürgette, hogy mielőbb vonuljon ki Erdélyből. Kossuth csak az éjszakát tölthette Ladányban, ekkor használhatta az íróasztalt.

(Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben)

***

Tánciskola, korzó

Tánciskolás lányok és a bálkirálynő (mellére tűzött kendők jelzik)

“Akik tánciskolába jártak, a tánctanártól illemtant is tanultak. Azt is meg kellett tanulni, hogyan kell a leány és az édesanyja előtt meghajolni a táncra kérés alkalmával.
Akkoriban a leányokat az édesanyjuk elkísérte a tánciskolába és a bálba is.
Ezeket a bálokat a Rákóczi-nagyteremben tartották A terem körül volt rakva székekkel, az édesanyák azon ülve gyönyörködhettek gyermekeik táncolásában.
A lányt csak akkor lehetett hazakísérni a legénynek, ha a lány anyja megengedte.
Hosszan tartó kapuzás tilos volt.

Korzózó lányok

A lányokat vasárnap délután édesanyjuk elengedte a főtéren lévő korzóra sétálni. A főtéren a községháza előtti járdán, a mozi előtt, a római katolikus parókia előtt, Rákóczi vendéglő előtt, körben vissza a községháza elé, körséta volt a fiatalok részére. Fiatalember csak akkor mehetett karöltve lánnyal, ha gyűrűs menyasszonya volt. Házasság előtt tilos volt a szexuális érintkezés. A korzón résztvevő ifjúságot és másokat is nyaranta minden második vasárnapon délután egy két óra hosszáig a leventezenekar, majd azt követően Jónás Imre és Jónás Béla cigányzenekara szórakoztatta.

A házi bálokon (cuháré) megtartották a rendet. A legény csak ritkán nősülhetett katonaidejének letöltése előtt. A bálba 18 éven aluli legény nem válthatott belépőjegyet. A házi bálok inkább a szegényebb sorsú házaknál terjedtek el. Zenészeket hívtak, akik csárdást, tangót és fox-ot játszottak. A muzsikáért cserébe pénzt nem kértek, viszont néha a legényektől csekély tiszteletdíjat kaptak.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990)

 ***

Szerenádok története

” Községünkben több évtizeden át szokás volt a május éjszakai zenélés. Főleg fiatalok között terjedt el ez az esemény. Azok a legények, kiknek már választott jegyesük volt, vagy udvaroltak valamelyik leánynak, szeretetüket a leány és szülei iránt, éjjeli zenéléssel is megerősítették. Arra az alkalomra, a május éjszakai szerenád volt a legszebb alkalom…a legények arra az éjszakára zenekart fogadtak… Tíz-húsz fiatalember összetársult, ezért több zenekarra is szükség volt, kik-kik a maguk által választott zenekarhoz pártoltak, majd éjszaka 11-12 óra tájban elindultak az előre megbeszélt házakhoz…
A zenekar először a ” Szeretnék május éjszakáján… ” című dalt játszotta, majd  az ” Akácos út … ” című dal következett. Ha a ház népének tetszett a szerenád, akkor a lakásban villanyt, gyertyát vagy gyufát gyújtottak, ritka volt,ha nem gyullad meg fény a házban. Általában 4-5 nótát játszottak, sokszor még a szomszédok házában is kigyulladt a fény, és nem ritkán a zenét a kapuban hallgatták végig.”
(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990.)
***

Nagy téli időszak

“Az 1920-30-as években télen a nagy hó miatt a szekereket szánokra cserélték. A lovak nyakában csengők voltak, s megszólaltak, ha elindultak. A földművelő emberek minden rakományt ezzel szállítottak. Idős emberek mondása szerint régen olyan telek voltak, hogy a farkasok is bejöttek a faluba. Ha éjszaka hófúvás volt, az ablak alatt vastag lett a hó, és a farkasok beláttak az ablakon. Volt rá eset, hogy juhokat dézsmáltak meg. Védekezésként vasvillát tartottak otthon az emberek, de nem csak emiatt, hanem a betyárok miatt is.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990)

***

Cselédkönyv 1900-ból

Az urasági cselédek élete

“Télen hajnalban 3 órakor, tavasztól késő őszig hajnali 2 órakor szólalt meg a duda, amit vagy a béresgazda vagy a kocsis fújt meg és nekik kellett felkelteni a cselédeket.

Az állatok etetése, itatása, tisztán tartása… mindezt virradóra.
Életük bár nehéz volt és kemény, de lakás és élelmiszer szempontjából nézve biztonságosabb volt más szegény emberek életénél.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990)

 

***

Közlekedési rend változása

“1941. november 9-én  az ország egész területén megváltozott a közlekedés rendje. Ekkor még alig közlekedett autó, annál több volt a lovas hintó, lóhátas ember, ökrösszekér, lovasszekér.  Azelőtti időkben  ‘Balra hajts, jobbra előzz!’ volt a haladás iránya. November 9-e után ‘Jobbra hajts, balra előzz!’”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990)

***

A Szent Jobb Ladányban

“1939. július 3-án délután 18 óra 51 perckor Ladányba érkezett a Szent Jobb az Aranyvonaton, és csak három perc elteltével indították tovább Debrecen felé. Hetekkel előbb óriási előkészületekbe kezdtek a leventék, iparosok és gazdakörök, hogy méltóképpen fogadhassák  a nagy ajándékot.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 1990)

***

Szent Korona Ladányban
“A néphagyomány szerint a Szultán-házban- mely 1821-ben épült empire stílusban és a Rákóczi utca 33. szám alatt állott – őrizték 1849-ben egy rövid ideig a Szent Koronát. Az épületet a századfordulón lebontották.”
(Forrás: Joó Attila, Dr. Nagy Attila: Püspökladányi kalauz -2002.)

***

Szülés régen

Ladányi kisbaba 1933-ból

“A szülőotthonok létesítése előtt, a gyermek születése a családi házakban ment végbe. Az ország nagy részén az volt a szülés rendje. Egy-egy településen több bábaasszony végezte e nemes feladatot.

A szülő anya általában minden gyermekének ugyanazt a bábaasszonyt hívta el a szüléseket levezetni. Mikor érezte az anya, hogy itt az idő és kezdődik a fájdalom, a családból elmentek értesíteni a bábaasszonyt. A bábaasszony megérkezett, és rendelkezett. A férfiakat, gyermekeket kiküldte a lakásból. Télen a szomszédban várakozhattak. A szülésznőnek rokon asszony, vagy szomszédasszony (compó) besegített. Meleg vizet kellett teremteni a segítőnek. A szülésznő végezte a dolgát. Ha komolyabb baj keletkezett, orvosért küldött. Ha nem volt nagy baj, maga végezte el a munkálatot. Mikor megszületett a pici, értesítették a családot, azt is, hogy fiú, vagy leány született.

Az anya négy, vagy hat hétig pihente ki a fáradalmait. Közben a rokon asszonyok, szomszédasszonyok naponta ételt, élelmet vittek a betegágyas asszonynak. Ételhordó edényekben vitték az ebédeket (komacsésze).

Mindennap más-más asszonyok. Közben a bábaasszony két hétig naponta, a reggeli órákban eljárt a kisbabát megfürdetni, tisztába tenni. Mikor az anya felépült, megtartották a templomban a keresztelőt is. A pici, bepólyált gyermeket a keresztanyja cipelte fel a templomba. A bábaasszony jelen volt. Ő segített a kereszteléskor, tartotta a pici fejét a víz alá. A nagytiszteletes úr megkeresztelte arra a névre, melyet az anya megmondott. Keresztelés általában vasárnaponként történt. Egymás után a lelkész úr több gyermeket is megkeresztelt, ha volt jelentkezés. A gyermek felnevelése a szülők kötelessége volt.

A tanyán lakó szülő asszonyokhoz is a bábaasszonyok segítségét kérték. Szekérrel szállították el, és vissza őket. Ha orvos kellett, akkor hintóval érkezett az orvos és bábaasszony a tanyára. 1930-as években, dr. D. Lajos és dr. Sz.Péter urak saját hintójukon utaztak a helyszínre.

Az 1953 -as évtől a bábaasszonyok a szülőotthonokban végzik munkájukat.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000.)

***

Csempész utak

“A II. Világháború után mozgolódni kezdett a lakosság, iparosság. Ennek megfelelően egyéni vállalkozó kedv szerint kerekedtek fel a kocsmárosok, fűszeresek és más kereskedők, hogy főképpen Romániából csempészett portékákkal pótolgassák valahogyan a csaknem teljes áruhiányt. Megindult a “Batyuzás”

Mesés kalandozásoknak is beillettek ezek a csempész utak. A kevésbé vállalkozó szelleműek otthon sütögették a lángost, pogácsát és az állomáson árulták. Az iparosok javító-szolgáltató tevékenységekhez fogtak. Sok volt a kovács, bognár. A szabók megtanulták az   ‘új divatot’, mindezeket pokrócokból, katonai ruhákat szétszabva. A nők buggyos lengyel nadrágot csináltattak maguknak, pedig a falu idegenkedett attól, hogy a nők nadrágban járjanak. A suszterek bedöglött harckocsik kerekeiről faragott gumitalpakat szegeltek sok száz ladányi lábbelire.”

(Forrás: Dankó Imre: Püspökladányi Tanulmányok 1996.)

***

Hogyan készül el a kenyér?

B. Kiss Albert pékmester munka közben, 1973-ban

„A búzalisztet megszitálták, aztán megkovászolták, kovászmagot és élesztőt használtak. Nyolc óra múlva megkelt a kovász, és lehetett bedagasztani, természetesen kézzel.
A kovász az egész tészta mennyiségének egyharmada volt. Dagasztás után kb. egy óra hosszat kelni hagyták. Közben a kemencében meggyújtották a tüzet. A tésztát kelés után legyúrták, hogy új levegőt kapjon.
Mikor megkelt kiszakították, kerekre formálták a fateknőben. Majd gyékénykosarakba helyezték.
Mikor kifűlt a kemence, és megérett a tészta, sütőlapátra borították, és a kemencébe bevetették.

Akkor még 10-12 kg-os kenyeret sütöttek. Két és fél óra múlva megsült a finom ízű házi kenyér. Ezt egy hétig lehetett enni, íze miatt is. Nagyobb családoknál hetente kétszer is kellett kenyeret sütni.

Akkoriban vezetékes vízhálózat nem volt. Vizet a több utcára menő kutakból lehetett hordani.

No még villany is kevés utcában volt. Petróleumlámpánál világítottak. Az udvarra menet viharlámpát használtak éjszakánként. Az utcákban, főleg a Petritelepen nem volt járda. Esős időben tengersár volt.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

 

***

Amikor még doboltak Ladány területén

„Régen lehetett az az idő, amikor az elöljáróság dobszó útján értesítette a lakosságot. Annak kezdete, lehetett több száz éves is. (….)

Az emeletes Községháza 1851-ben épült fel. A földszinten kapott helyett az esküdt hajdúk laktanyája. (Mellettük volt a községi rendőrség is.) A község elöljárósága a rendeleteket, utasításokat, hírközléseket a községben kidoboltatta. A hajdúk, melyeket a lakosság bakteroknak is nevezett, ők dobolták ki a híreket. A dobosoknak meg volt a körzetük területe. Két-három dobos elindult, nyakába vette a dobszíjat. Meg volt határozva, hogy hol, milyen utcák sarkainál kell a híreket hangos szóval elmondani.

Ez a következőképpen történt: a dobost miután megtanították, hogyan kell pergetni is, elindult a járásán. Az utca közepe tájáról lassú lépéssel elkezdett dobolni. A lakosság tudta, hogy hol áll meg a dobos beszélni. Aki otthon volt megindult az utcasarokhoz, hogy meghallgassa az újabb híreket. Mikor az utca sarkához közeledett gyorsabban pergette a dobot. Az azt jelentette, hogy nemsokára a hírközlés következik. Akkorára több utcákból összesereglett a lakosság, körülvették a dobost és meghallgatták, hogy mit olvas fel a papírról.

Elmondta: közhírré tétetik, a község elöljárósága tudatja a lakossággal, hogy „…” , vagy valaki befizeti a dobolási díjat, ő is doboltathatott, valamit el akar adni, vagy venni.

A beszéd végén megpergette a kutyabőrt, és ment a következő dobolási hely felé. A másik dobos pedig az ő területén dobolt. A lakosság, ha dobolás nem lett volna, nem tudhatta meg, hogy mi a legújabb hír. Ugyanis a dobolás hozzátartozott a község életéhez.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

***

Nagyvásárok a Rákóczi úton

„Az 1920-30-40-es években hatalmas nagyvásárok voltak Ladányban.

A Rákóczi utca mindkét oldalán kirakodó-nagyvásárokat rendeztek. A Katolikus templomtól, és a másik oldalon a mozitól kezdve végig kirakodóvásárok voltak. A piac kút a Városházával szemben volt, annak környékén tilos volt a lerakodás. Abban az időben az emberek szokásai is mások voltak. Az emberek a nagyvásárok idejére vártak, és ott vették meg a ruházatukat, cipőt, csizmát, alsóneműt stb. Ott lehetett egyezkedni. Az iparosok és kereskedők tudták, hogy azért a pengőért, amennyit mondanak az eladó áruért, a vevő nem veszi meg. Egyezkedett, az volt a vásár alapja. A vevő kérte olcsóbban. Ha az eladó nem adta olcsóbban, a vevő ott hagyta az árujával. De legtöbbször megegyeztek.

A sátoros és gyékényes árusok a Városháza oldalán, az ócskások és baromfiárusok a templom oldalán pakoltak ki. Volt is zsinat, kiabálás az árusok körében. Hangosan ajánlották az árujukat a vevőiknek.

(….) Akkoriban egy gyermek csak kéretszkedés után mehetett el otthonról. Nagy volt a fegyelem.

A szegény gyermekek vizet árultak a vásárokban. A nagy melegben a lakosság megszomjazott. A piac kút vizéből jóízű ártézi víz ömlött a négy csapokból. Onnan lehetett a kannát megmeríteni. Két fillért, négy fillért kaptak a gyermekek egy kannafedő vízért. Sok volt a gyermek, örült is annak a kis pénznek.

Sok volt a bazáros kereskedő. Voltak italt mérők, sátrakban is. Oda mehettek be a szórakozni vágyók, vagy az áldomást ivó emberek. Volt, aki nem vigyázott a pénzére, vagy olyan is volt, hogy elmulatta a tehén árát.

Voltak mutatványosok is. Céllövölde, forgókomédia stb. Szász Sándor bácsi volt a lánchintás mutatványos. Ott is és a lovasforgónál fúvószenekar játszott. A lánchintát 6-8 gyermek kézzel toszította körbe-körbe. Aztán egyszer felülhettek a hintába. Gyermekeknek ez akkor nagy élmény volt.

Fiatal párok is a nagyvásárokban vették meg a házassághoz szükséges edényeket, mosóteknőt, szitát, fakanalat stb. Ott vették meg a ruhaneműt, csizmát, bakancsot. Addig vásároltak, amíg a pengő futotta. A vásár legtöbb helyen valóságos népünnepély volt akkor. Ott találkoztak a rokonok és ismerősök is. Ott lehetett látni a legtöbb gyermekeket is.

A vásárokba elhozták áruikat messze földről a kereskedők és iparosok. Volt úgy, hogy éjfél előtt elindultak lovas kocsikkal, hogy idejében helyet foglalhassanak a kijelölt területen.

Akkoriban sok volt a zsidókereskedők száma. Ők voltak a leggyakorlottabb kereskedők és iparosok.

Akkor még nem volt sátoros kereskedő, nagyméretű gyékényekre rakták le áruikat. Arra a hosszú gyékényre több kereskedő is lerakhatta az áruját. Az volt a szólásmondás: “Megárulhatnak egy gyékényen, ha becsülik egymást.” Szájhős, kötekedő árusokat arra a gyékényre nem engedtek. Közben a csendőrök állandóan gyalogmenet vigyáztak a rendre. Két csendőr egymás mellett lépkedett. Ha valahol lopás, vagy rendbontás keletkezett, azonnal beavatkoztak. Szükség esetén bekísérték a verekedőket, kötekedőket a laktanyára.

A vásárok 3-4 óra feléig tartottak. Lett is szemét bőven, másnap a község emberei összetakarították a vásár területét. 1950-től a község elöljárósága a Rákóczi utcán megszüntette a kirakodó nagyvásárok megrendezését. A petritelepi vicinális melletti legelőre helyezte át.

MEGJEGYZÉS: A nagyvásárok megtartása abban az időben szenzáció volt az embereknek. Ott egyezkedhettek, alkudhattak. A lakosság tudta és várta, hogy jön a József-napi, Márton-napi, András-napi vásár. Jószágaikat és áruikat azokon a napokon a vásárban eladhatta, vagy másikat vehetett.

Szent István király rendeletére, vasárnapokon tartották a vásárnapokat. Templomokat építetett, a vásárnapokon a templomba is bemehettek a vásárosok. A vásárnapból vasárnap lett. Így írja a krónika. Azóta is a nagyvásárok megtartása felnőtteknek és gyermekeknek maradandó emlékeket hagyott és hagy meg minden koron.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

 ***

Kép-ér

“Ladánynak volt egy saját vize, mely a község közepén folyt keresztül. Ezt Kép-ér-nek, vagy Németsziget ároknak nevezték. A MÁV Fatelítő felől érkezett, a későbbi Rákóczi utca páros számú telkeinek udvarlába és a Darányi-telep (régen Német sziget) keleti széle közt folyt a Biczó-halomig. A halom alatt tóvá szélesedett, vize elborította a római kat. harangozó, a római kat. parókia, a későbbi Bajcsy u. 4. és 6. telkeinek egy részét és a Petőfi u. 1-3-5-9. telkeit is.
Vize innen a Petőfi u. páratlan számozású oldalán folyt tovább, teljesen a „vicinális” vasútvonalon túlra és itt folyt össze egyéb vadvizekkel. Egy régi térkép szerint vize a Német-érrel összecsapott és az 1700-as évek második felében a község nyugati szélét mosva a mai Tompa, Dobó várkapitány, Hunyadi, Deák utcák helyén folyt a község déli széle, a Nagy-ér felé.

Az 1850-es évek vasútépítési munkái eltüntették a nyomát, hogy mely erekből táplálkozott. 1781-es térkép szerint két híd is vezetett át rajta, az egyik a mai Bajcsy – Rákóczi u. kereszteződése körül, a másik a Petőfi u. 11-13. sz. telkek körül volt.

A vasútépítéskor emelt töltések miatt medre kiszáradt.
A Kép-ér Petőfi utcai medre ezután beépült. Utolsó maradványait 1927-ben számolták fel, amikoris a Petőfi u. 9. sz. alatti telken felépült a Polgári iskola. Vizes években a holt mederben némely telkeken sokáig felütötte fejét a nád és a gyékény, pl. a mai Ördögárok területén.”

(Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben, 1974.)

***

Ladány legpusztítóbb tűzvésze:

1840-ben a falu nagy része leégett. A tüzet Kovács András ref. tanító leírta a következőképpen:

“Az 1840-ik év április hava 27-ik napja borzasztóan tűnt fel a különben végső pusztuláshoz közelgetett szegény lakosokra. Ugyanis reggeli 9-10 óra közt a helység északkeleti szegletén Bába Kis András nevezetű lakos házánál (a mai Zrínyi u. 39. sz. telek) bizonyosan nem tudható ok által (némelyek pipáról, mások fia által házból istállóba vinni akart, de a dühösködött szél által lángra gyújtott csóva ellökése következtében mondották) iszonyúan dühöngő szélbe tűz támadván, írtózatos lett e közhasznú elem, már délutáni 1-2 óra közt délnyugatnak tartva irányát, keresztül rombolá a helységet. Ns. Nagy István úr házáig (a mai Arany J. u. 6. sz. telek) csak puszta romokat, gyászt, ínséget s a több száz szerencsétlennek szívdöbbentő keserves jajgatásaikat hagyva maga után: elhamvadt 299 lakóház, 545 gazdasági épület (melyek közt 2 malom volt), 1254-re ment a semmi nélkül maradt éhező szerencsétlenek száma s az összes kár 100687 f. 15 kr. váltó czédulára becsültetett.

Támadtak a végpusztulást enyhíteni kívánó nemes keblű helységek s egyes szerencsétlenek iránti hő érzetű ember barátok, mindjárt, még a tűzvész napján élelem szerek küldettek Nk. Kardszag városátúl – kitűnő mennyiségben -, Nádudvar, Báránd, Udvari, Kaba, Bajom vetélkedtek a rögtönös segedelmezésben. A N. Mlgu kegyes urada1om több napokig kenyeret süttetett s így csakhamar enyhülni kezdett a szomorú csapás.

A N.Mltgú H. T. tovább is akarván ügyefogyott jobbágyait segélni, atyáskodó kegyes intézvénye szerint 10000 v. forintig vásároltatott épületi fákat, melyeket a szerencsétlenné lett jobbágyoknak helyre tartozván maguk egy részét szállítani – 3 évi várakozás mellett – minden kamat nélkül – kiosztott. A nemes lelkű – övéi boldog s boldogtalanságát szívén hordozó Megye rendei 6275 vfra menő rovatját a károsodottaknak elengedték s így a szívrázó csapás megenyhült. A helység szabályoztatván épülni kezdett.”

Az 1840. évi tűzpusztítás után kapta Bodó /a község belterületének Rákóczi u., Hősök tere és Kossuth utcától keletre eső része/ és Ladány is mai alakját. Giba Antal uradalmi mérnök újból felmérte és szabályozta az egész község belterületét (16. sz. tk.). 1031 telket mért ki, jóval többet az akkori szükségletnél. A kijelölt utcasorok, telkek csak évtizedek múlva épültek be.

(Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben. /1974/ 61. old.)

***

Hogyan történtek a háztól való temetések a múltban

Temetés háztól

„1972-73-as években a Nagyközségi Tanács a Köztemetőben korszerű ravatalozót épített. A református egyházi temető lett a Köztemető.

Az azelőtti időkben az elhunyt személy házaktól lett eltemetve.

Íme itt a története. Ha meghalt a személy, értesíteni kellett az orvost. Az orvos megállapította a halál tényét. Igazolta a halál okát is. Abban az időben, 48 óra hosszáig a halottat tilos volt eltemetni. Az volt a szokás, hogy a ház egy helyiségét teljesen kiürítették. A halottat a megvásárolt koporsóban a ház közepére tették az állványok (bakkok) tetejére.

A szobát körülrakták lócákkal, székekkel. A gyászoló család, a rokonok, szomszédok azokon ülve éjszaka virrasztottak a halott tiszteletére. Római katolikus családoknál gyertyát is égettek a helyiségben. Idős asszonyok énekléssel búcsúztatták el az elhunytat. (Két nap, két éjjel.) Közben kitűzték a temetés idejét is. Nyáron volt baj, ha nagy volt a forróság, mert ott már érezni lehetett az oszlás szagát is.

A temetésre a házba megérkezett a lelkész és kántor urak. Református temetéskor a kántor úrral megérkezett tíz-tizenkettő jó énekhangú tizenegy-tizenkettő éves korú gyermek.

Télen a lelkész úr a házban, nyáron az udvarban búcsúztatta el a halottat. Akkor a koporsót kihozták a házból és körülállták a gyászolók. A pap beszéde után a kántor úr és a fiúgyermekek halottas énekeket énekeltek. Aztán megindult a gyalogmenet a templomba. Elöl mentek a lapátosok, kiknek jó része reggel a temetőben kiásták a sírhelyet. Következett a két ló, amely húzta a gyászkocsit a halottal. A gyászkocsi után a kántor úr a gyermekekkel, menet közben is énekeltek. Aztán a gyászoló család, hozzátartozók, szomszédok, és jó barátok. Végül egy lovas szekér zárta be a menetet, ugyanis az elkészített fejfát is ki kellett szállítani.

A Református templomba bementek, csak a gyászkocsi a halottal és a lapátos emberek a templom udvarában várakoztak.

(Kivétel volt id. Csenki Imre tanító temetése. Ugyanis őt kiemelkedő kulturális tevékenysége miatt, bevitték a templomba, és az oltár előtt helyezték el.)

A templomban megszólalt az orgona hangja, az asszonyok énekeltek a kántor úrral együtt. A templomban a lelkész úr búcsúztatót mondott. Végül megint énekléssel ért véget az esemény. Temetőbe menet, megint úgy sorakozott fel a gyalogmenet, mint a háztól. A kántor úr és a gyermekek a temetőig énekeltek. (Ugyanis, vagy a háznál, vagy a temetőben a halottas ház részéről egy kis pénzt kaptak az éneklésért a gyermekek.)

A sírnál a nagy tiszteletes úr rövid beszédet mondott. Aztán a kántor úr a gyermekekkel, míg a sírt be nem temették, énekeltek.

Íme, ilyen volt a régi temetések története. A ravatalozó megépítésével megszűnt a háztól való temetés. A virrasztás ideje is elmúlt. A múlt története e krónikában is megmaradt.”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

***

Az első népszámlálási kísérlet
Már 1571-ben kísérletet tettek arra, hogy összeírják Püspökladány lakosságát, igaz, csak a háztulajdonosokat vették számba.
” Hajgató Lukács “bíró”, Dargyos (?)  Benedek, Simó Tomas, Győri Pál, Ádám Péter, Tóth Dimot, Molnos János, Hajgató Ambrus, Fodor Jakab, Tóth Dienös, Tavas Benedek, Sipos Lőrinc, Fórus Miklós, Pálfi Márton, Varga László, Kozma Bálint, Balog Pál,  Jó Ferenc, Nagy Veres Lőrinc, Varga István,  Nagy András, Szapanos Máté, Pabar Máté, Szánti (?) Pál, Varga Ambrus, Simony Gáspár, Vaska István, Alpári Márton. 27. ház. Templom.
…Ha az összeírásban szereplő 27 házat, illetve 28 közölt nevet a korábbi gyakorlatnak megfelelően 5-tel megszorozzuk 135, illetve 140 lakost tudunk feltételezni. De igazán csak feltételezni, mert hiszen nem tudhatjuk, hogy a név szerint említett dézsmaköteleseken kívül voltak-e még lakosai a községnek vagy sem. Bízvást mondhatjuk, hogy voltak. Például a névsor nem említ se papot, se rektort, praeceptort* vagy éppen ludi magistert**, akik pedig 1571-ben már biztosan működtek a községben… nem tudhatjuk, hogy egy házban hány cseléd élt együtt… Nagyon valószínű,hogy ebben az esetben is csak a házzal bíró családokat, illetve családfőket vették figyelembe és írták össze és a házatlan zsellérekkel nem törődtek…”
Praeceptort*: Oktató, tanító mester
Ludi magister**: Iskolamester
(Forrás: Dankó Imre: Püspökladányi Tanulmányok 1996.)

 ***

Téli tanyázási szokások az 1930-as években a Petritelepen

“Abban az időben télen nem volt munkájuk az embereknek. Rádió még néhány házban volt. Hogy ne legyen unalmas az este, eljártak egymáshoz beszélgetni, tanyázni.

A Petritelepen, a Dió utcában lakott S. Béni bátyám és családja.

Közel laktunk hozzájuk. Tizenéves voltam akkoriban. Béni bátyámék téli estéken, rendszeres volt a tanyázás.

(…) Én is rendszeresen átjártam Béni bátyámék. Mint fiatalok, szórakoztunk is. A tanyázó emberek, a szomszédok voltak általában.

(…) Télen hamar esteledik. Megvacsoráztak a szomszédok és átmentek tanyázni. Mentem én is azokon az estéken, amikor nem volt zenepróba. Hiszen leventezenész voltam. Akkor még kemence volt a házakban. Mindennap fűtöttek vele. Az asztal felső részén lévő ülőhely (kanapé) közepén Béni bátyám, mint házigazda foglalt helyet. Mellette két oldalt és a székeken a tanyázók telepedtünk le. Igaz, én fiatal voltam közöttük, de nem küldtek haza. Nagy érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket, főleg a régi világról. Többször kérdeztem is az emberektől, hogy mi, hogy volt stb.?

Amikor újság került a házhoz, azt D. Lajos bátyám felolvasta. Többen megvitatták. Vitapartner volt R. Dezső bátyám és T. István bátyám. Érdekesek voltak azok a sok-sok téli esték. Közben főtt tengerivel kínálták egymást a tanyázók feleségei, mert időközönként ők is átjöttek .Az asszonyok a kemence mellett foglaltak helyet. Ott ült a háziasszony is, Beszédtéma volt a betyárvilág, a vizes-nádas határ és a régi falusiak szokásai. No meg, vitatták a szegény sorsot is.

Petróleumlámpával világítottak. Esetenként a tanyázók is hoztak petrót a lámpába.

A házak nagyméretűre lettek építve, de azok földesek voltak. Kis szobában nem lehetett volna tanyázókat fogadni. Este 10 óráig is beszélgettek a tanyázók. (…)”

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

 ***

A püspökladányi leventeegyesület győztes futballcsapata

„1940-44-ig az Országos Leventeegyesület területenként futballcsapatokat hozott létre. A csapatok versenyre hívták ki egymást, az egész országban. Az országos döntőben Szombathely és Püspökladány került be, 1942 nyarán. Budapesten volt a döntő mérkőzés, a püspökladányi és szombathelyi futballcsapatok között.

Nagy esemény volt ez akkoriban az egész országban.

Ladány csapata, sorba megverte a sok helyiségek csapatait. A döntő mérkőzést a rádió is közvetítette. Nagy volt az izgalom Ladányban is. K. János edző és csapatvezető készítette fel a ladányiakat. Akkoriban N. Gábor százados volt a ladányi egyesület főparancsnoka. D. János volt a kitűnő kapus. A legjobb csatár a ladányiaknál R. Balázs volt.

R. Balázs…. Egyben a csapat legidősebb tagja. Olyan csodálatos technikával játszott, hogy kiemelkedő szorgalmáért, igen sok helyre hívták futballozni. De ő nem ment sehová.

Például, mikor Szarvassal játszottak, valósággal a mérkőzés előtt lenézték a ladányiakat. Mikor azonban meglátták a gyors mozgásúakat a szarvasi csapatok szinte elképedtek R. Balázson. Hiszen egymás után rúgta be a hálóba a labdákat. A szarvasiak azt kiabálták egymásnak, hogy “az  ipsére vigyázzatok”, mármint a gyors mozgású Balázsra.

A ladányiak sok helyen, így Szarvason is 6: 1-re megverték az ellenfelet. A 11 + 4 fős csapat országos hírnévre tett szert. R. Balázs rúgta be a 11-eseket is.

Mikor az országos döntő napja elérkezett, Ladány lakossága, ifjúsága teljes lázban égett. A rádió mellett hallgattuk a közvetítést Budapestről. Püspökladány és Szombathely leventecsapatai mérkőztek meg a döntőben egymással. Szombathely lett az első, Püspökladány a második lett. Nagy dicsősége volt az Ladánynak, R. Balázst a vállukra vették örömükben a szurkolók.

Szép dicsőség volt ez 1942 nyarán Ladánynak is.

A Ladányi Levente-futballcsapat játékosainak nevei:

Deli János, Rácz Balázs, Marsi György, Marsi Gyula, Ferenczik István, Újfaludi Sándor, Újfaludi Imre, Török Gyula, Kovács László, Újszentesi Jenő, Csontos József.

Adatközlő: R. Balázs, M. György

(Forrás: B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája 1920 – 2000)

 ***

. . .1800-as évek, a bőség zavara 

„ Nyári időben tehéntej, juhtej, sajt, túró, vaj bőven volt, amellett a mezei munkás tarisznyájából nem fogyott ki a jó vastag, avas szalonna . . . Gyümölcs bőven termett, dinnyét is lehetett termeszteni. Ősszel, szüretkor megkezdték a juhvágást, míg a sertés-ölés be nem következett. A levágott juhok faggyújából gyertyát mártottak. „

S még a legszegényebbek sem éheztek, mert “a vizekben halat, csíkot, nadályt, vad madarakat lehetett bőségesen fogni, madaraknak tojásait százanként, sőt, némelyek ezrével szedték össze. A nagyobb vizekben . . . . csapdával való vadászat, vadmadarak tojásának elszedése- boldog, boldogtalannak szabad volt.”

(Forrás: Csák Gyula: A szikföld sóhaja)

***

A nagy pusztítások

“Maga az éltető víz volt az, ami roppant károkat okozott. Elsősorban a belvíz, amely miatt rendszeresen omlottak össze a kis vályogházak. Aztán jött az árvíz, amely szintén a szegény lakosság hajlékait fenyegette. Az 1888-ik esztendőben például egészen a község széléig jött a Tisza. Akkora lett a víz, hogy Püspökladányból Biharnagybajomba egész éven át hajójárat, illetve tutajjárat közlekedett. Mind a belvíz, mind az árvíz roppant pusztításokat végzett persze a házak körüli kertekben is meg a szántóföldeken is. Ezek velejárója volt a járványos megbetegedés. Jószágjárta, szúnyog és mindenféle rovar lepte tocsogókból ittak az emberek. Gyakori volt a kolerajárvány, amely 1831-ben rekordszámmal szedte áldozatait.

Aztán a vízzel versengve pusztított a tűz. A sok fából épült kémény, szabadtűzhely végzetesek voltak a nádtetős házakra. A legszörnyűbb volt a 1840-es, amikor 299 lakás hamvadt el, 545 gazdasági épület és két malom, 1544 ember lett hajléktalan és éhező. Pl, a nagy kolerajárvány évében -1831.- sáskajárás is pusztított. 1863-ban akkora szárazság volt, hogy sokan elköltöztek a faluból. Aztán időről időre felütötte fejét az ebek veszettsége, tucatjával szállították a megmart embereket a pesti Pasteur-intézetbe.

Egy másik nagy csapás, ami bár nem járt emberáldozattal, de mégis sorsdöntő volt, az 1870-es filoxéria, ami kipusztította a szőlőt ( 600 hold), sok ember megélhetése függött tőle, s amit a mai napig sem tudtak pótolni.”

(Forrás: Csák Gyula: A szikföld sóhaja)

***

Koldusok a századforduló környékén Püspökladányban

“Egy ismeretlen szerző riasztó és visszataszító látványként ábrázolja a ladányi koldusok sajátságos hadseregét, amint egész heti henyélés, semmittevés után támadásra indulnak szombaton és vasárnap.

Volt egy Verebes nevű ember, – a koldusok vezére- aki arra kért engedélyt, hogy kiszedegethesse a verébfiókákat az ereszek alól a kisfiának. Aztán van a Zöldkalapú, aki valaha gazdag volt és abból az időből maradt meg a zöld kalapja; a ‘rangban’ a harmadik, aki mindig állítólagos feleségével együtt jár, és az asszony viszi a batyut. Jellegzetes figura továbbá a Mosolygós koldus, aki fehér hajú és méltóságos kinézetű, mert valaha tanult ember volt, s úgy viselkedik, mintha ő tenne szívességet az adakozóknak. Aztán vannak a Kacskakezű, Hálálkodó, Rezgőfejű, Halszemű meg a Szamaras, aki minduntalan előadja, hogy őneki szamara és talyigája is volt egykor, aztán fel-feltűnik egy gyerek vezette vak, meg az örökvidám, mert örökkén részeg, lila-vörös képű Éfri-cigány- és így tovább.”

A szerző így fejezi be a leírást: „Igyekeztünk őket learcképezni, hogy utódaink legalább így arcképcsoportban láthassák ezt a valaha létezett, érdekes társadalmi osztályt.”

(Forrás: Csák Gyula: A szikföld sóhaja)

 ***

A honfoglalás kora 
” A honfoglalás kori emlékek gazdag anyagát szolgálta az a temető, amelyet a város Eperjesvölgy- Kelenc nevű határrészen tártak fel 1977 és 1982 között. A több mint 15.000 négyzetméternyi , teljesen bolygatlan területről 637 sír került elő, melyek egyharmada gyermeksír volt.  A X. századi férfisírok nagy részéből kengyelpár, zabla, hevedercsat, kés került elő. A női sírokban sima és fonott gyűrűk, karperecek, gyöngyök, a ruha szegélyét díszítő csüngők, pártaveretek voltak. A XI. századi részből két corpus, bronz és ezüst S-végű hajkarikák, fonott gyűrűk, I. István (997-1000-1038), I. András (1046-1060) királyok Béla dux és Salamon (1063-1074) király pénzei kerültek elő. A temetőt a X. század végétől a XI. század utolsó negyedéig használták. A város határában az Árpád-kor emlékei is fellelhetők.”
(Forrás: Joó Attila, Dr. Nagy Attila: Püspökladányi kalauz – 2002.)
***
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc püspökladányi vonatkozásai
” A honvédség szervezése 1848. május 16-án kezdődött meg. A toborzás költségeiből Püspökladány arányosan ki is vette a részét és a rá eső 10.000.- Ft-ot a forradalom kasszájába igen hamar be is fizette.
A ” rendes őrsereg” újoncainak névsorán 20 püspökladányit találunk, akik mindannyian a 10. zászlóaljban lettek besorozva. A zászlóalj jól felszerelve indult 1848 július 28-án Szemere Pál vezetése alatt a déli táborba a lázongó szerbek megfékezésére. Szeptember 2-án a perlaszi tábor elfoglalásával estek át a püspökladányiak a tűzkeresztségen, majd a szabadságharc számos csatájába találkozhatunk a 10. honvédzászlóaljjal. Részt vettek a tavaszi hadjáratban, Buda visszavételében . . .”
(Forrás: Joó Attila, Dr. Nagy Attila: Püspökladányi kalauz – 2002.)
***

Püspökladány a II. világháborúban

“Nyolc hónapon át szinte szakadatlanul morajlott az ég valamilyen irányból. Aztán 1944. június 2-án Ladányra is hullottak a bombák.
Szerencsére előző napon hatalmas eső esett, és így néhány bomba nem robbant fel, hanem tűzszerészek hatástalanították. A település másik szerencséje volt, hogy tévedésből talán, a falun kívül szórtak le sok bombát az éjszaka folyamán. Sajnos így is 10-15 halottja lett a katasztrófának. Románia kapitulált, jöttek a Szovjet csapatok és erre pánikhangulat alakult ki, október 7-én 120 szekér indult ki Ladányból: vitték a parancsnokság iratait, személyzetét, családtagjait, a községi hivatalokat, hivatalnokokat is.
Minden vezető elmenekült, papok, orvosok, gyógyszerészek, a polgári iskola valamennyi tanára, a csendőrség valamennyi tagja. Egy két tisztviselő maradt és két rendőr, egyébként teljesen magára hagyta a települést az úgynevezett intelligencia.
Másnap, október 8-án géppuskatűz érte a református templom tornyát, aztán szüntelen légi harctól kísért tanktámadás zúdult a községre. Mikorra este lett, kiverték a németeket, akik azonban reggelre visszafoglalták a települést, és csak október 12-én, hosszas küzdelem után sikerült ismét visszatérni a szovjet csapatoknak. Ez a nap volt az, amelyen a 2. ukrán front hadműveleteinek részeként véget ért  Ladányban a háború.”

„  kidobolták, hogy mindenki köteles óvóhelyet készíteni. Mi is ástunk egy is gödröt, amibe guggolva belefért a család. . . .  .Voltaképpen csak azon a két napon féltem, amíg lövöldözések és bombázások elől a gödörbe kucorogtunk. . . . .a Darányi telepen, a szomszéd utcában is leesett egy bomba, csak egy lyuk maradt a kis vályogházból, meg egy törött fazék. . . . .halottakat is láttam, bombatalálat is érte a Polgári iskolát, a robbanás több szovjet katonát is darabokra tépett. Egy katona viszont teljes testi épségében halt meg, méghozzá lova hátán ülve, az iskola kerítésének dűlve. . . . Mindenféle állati dögök és hullák hevertek . . . . ezt a későbbi napokban a feltört és kifosztott üzletek sora egészítette ki. . . A hivatali helyiségeket feldúlták, a fatelítő faállományát felégették, egy éjjel és egy nappalon át mindig égett . .  . . a környező falvakban azt hitték egész Ladány leégett.”

(Forrás: Csák Gyula: A szikföld sóhaja)

***

Várjuk a hozzászólásod