***

(Köszönjük az album fotóit Kabainé Juhász Krisztának)

***

 

Fatelítő:

A püspökladányi telítő telepet a Magyar Posta építette a 1906-ban. A telepítést gazdaságföldrajzi adottságok tették indokolttá. Püspökladány mint vasúti csomópont, Erdély és a Felvidék erdőkitermelő helyeivel viszonylag közeli vasúti kapcsolatba hozható, csapadékszegénysége folytán igen alkalmas faáruk tárolására. Évi termelése mintegy 50 ezer db olajtelítésű vezetékoszlop volt. Berendezése az akkori időket figyelembevéve nagyon korszerű és jól gépesített.

A helyi lakosság gyárnak nevezte, de az elnevezés erős volt, noha valamelyest növelte a község ipari jellegét.

1924-25. években a MÁV átvette a postától az üzemet és teljesen átépítette. Tevékenysége ekkor a pályaépítésekhez vasúti talpfák telítése volt.

Külön érdekessége volt a gyárnak, hogy az artézi kutakból nyert földgázt használta fel áramfejlesztésre.

A második világháború utolsó évében a visszavonuló német csapatok a telepet gyújtóbombával felgyújtották. Az iparvágányok, valamint az itt tárolt mintegy 150 ezer db talpfa megsemmisült. Az üzemi épületekben és a gépházban nem esett kár, így egy ideig csak áramtermelés folyt az üzemben az állomás és környéke villamos energia ellátására.

1949-ben megindult a MÁV Fatelítő telepek átszervezése, MÁV Üzemi Vállalattá, majd négy telítő üzem egyesítése folytán MÁV Fatelítő Nemzeti Vállalattá. A “Nemzeti” jelzőt a vállalat nevéből későbbi rendelet törölte.

A vállalat önállóan alakult, de termelési kapacitásának több mint felét továbbra is a MÁV igények kielégítésére fordította.

1953-ban az önálló Fatelítő Vállalatot MÁV Fatelítő Üzemi Vállalattá alakították a vasút felügyeletén belül. 1968-ban ismét önálló, “Faanyagvédelmi és Fatelítő Vállalat”·tá alakult. Ezen időszakban a termékszerkezet is jelentősen átalakult. A MÁV telítési igényei mellett előtérbe került a faipari gyártás (fűrészáru gyártás, falburkolat, faházak, parketta stb.) 1975-ben a vállalat megszűnt, üzemeit a vasút vette át, s “MÁV Fatelítő Főnökség” néven a MÁV Anyagellátási Igazgatóság felügyelete alá került és ebben a szervezeti formában működik ma is. (forrás: 1986-os)

A püspökladányi Fatelítő Főnökség éves termelési értéke mintegy 285 m Ft. Termelése 80%-ban egyéb vállalatok faipari jellegű szükségleteit fedezi.

A telítési tevékenység egyrészt a hagyományoknak megfelelően talpfák és váltótalpfák kőszénkátrány-olajos impregnálására, másrészt tehervagonok javításához szükséges és egyéb fűrészáruk vizes védőszeroldattal történő telítésére koncentrálódik.

A telített talpfa éves mennyisége mintegy 9000 m3, a sótelítésű anyagoké 4000 m3. Mivel a telített anyagok iránti igények nem fedezik az üzem kapacitását, ezért a korábbi években előtérbe került a faipari gyártás fejlesztése. Jelenleg a gyártási tevékenység vagonjavításhoz szükséges megmunkált faanyagokra, kocsitartozékokra és rakszerekre terjed ki. Legjelentősebb termék a nemzetközi sík csere rakodólap, melyből évente 80 ezer db-ot állítanak elő.

Jelentős munkaalkalmat kínált a gyár, bár jobbára csak tavasztól őszig folytak munkák, télen az embereket elbocsájtották s aztán évenként ismétlődő küzdelmet jelentett, hogy újra bejusson valaki.

A Fatelítő munkásai családjaikkal a Fatelítő udvarán laktak, szoros, összetartó közösséget alkotva.

(Forrás: Városépítés Kiskönyvtára, 1986/1.)

***

A FATELÍTŐ GÉPEIRŐL ÖSSZEÁLLÍTÁS ÉS VIDEÓ IDE KATTINTVA TEKINTHETŐ MEG!

***

Ahogy mi emlékszünk:

– ” Itt töltöttem a kisgyerek koromat!! Szuper hely volt!!!” (O-né N. Erna)

–  “A munkások mögött látható a szárító máglya ami 4-5 m magas, 15-17 sorból állt. Egy talpfa 80-110 kg, két ember vitte a vállán és úgy rakták máglyába. Normára dolgoztak, igen kemény fizikai munka volt ez. Az első daru 1972-ben érkezett (apukám volt a darukezelő). A kép bal felső sarkában látszik a gyár víztornya.”
(K-né J. Kriszta)  4. kép

– “Manapság már sokan nincsenek köztünk. nem a koruk miatt ha nem sokat rebesgették hogy a munkahelyen kaptak betegséget az ott dolgozók.” (R. Sándorné)

– “A kátrány….” (O-né N. Erna)

– “Olyan nagyon büdös volt, pláne amikor frissen telített fákat raktak máglyába a kerítés mellett. Mindig gyorsan tekertem a bicajt, hogy minél kevesebb levegőt vegyek amíg beértem mamához.:)” (K-né J. Kriszta)

– ” Nagyon nagy titokban, néha átmásztam oda… De nagyon féltem, hogy meglátnak, s kikapok, úgyhogy lehet, hogy csak perceket töltöttem ott a talpfák között..” (o-né N. Erna)  – 5. kép

– “Én is sokszor jártam ott kisgyerekként.” (F. Sanyi)

– “Én is sokat jártam oda, apukám ott dolgozott nagyon sokáig” (K-né H. Róza)

– “A Fatelítő gyárkéménye mellett volt régen (50-es évek) egy óriási, deszkával körbekerített (kútkáva) kút, amely tele volt kátránnyal. Ebbe mártották bele egy daruról láncon lógva hosszában a vasúti talpfákat, hogy átitatódjon.” (K. S-né Júlia)

– “Van még egy különleges emlékem a Fatelítőről, mégpedig az, hogy a fenti kátrány-kút köré meghatározott időpontokban,- felügyelet mellett – a község bármelyik lakója mehetett “belélegezni a kátrányt”, mivel hosszan tartó, súlyos szamárköhögés-járvány volt. Mentek oda felnőttek és gyerekek is. Orvosi terápiára!” (K. S-né Júlia)

– “Mivel apukám a fatelítőn dolgoztt – mint családtagok, hetente kétszer mehettünk fürödni a gyárba, “kádasba”, vagy a zuhanyba. Nagyon élveztük, mert otthon nem volt fürdőszoba, csak teknőben és lavorban fürödtünk és a kútról naponta rengeteg vizet kellett hazahozni.” (K. S-né Júlia)

– “Igen fürödni mis jártunk Bíró Marikával, a zuhany alatt áztattuk magunkat a nagy gőzben. A nagy gyárkémény mellett volt.” (K. L-né)

– “A kátrány illata ma is itt van az “orromban”… A nagy fagerendák tompa kongó puffanása a fülemben..” (O-né n. Erna)

–  “Minden délben 12.00 órakor “dudált” a gyár, és a gyári munkások kiözönlöttek a kapun – szinte minden gyárista a környéken lakott – hogy már az asztalon gőzölgő ebédet otthon megebédeljék. Fél egykor megint “dudált a gyár” és akkorra vissza kellett menniük.
Emlékszem, egyszer éjszaka szólalt meg a duda, akkor apukám is azonnal ment be a gyárba, kisgyerekként kinéztem az ablakon az utcára és láttam hogy az emberek pizsamában, klottgatyában rohantak, mert tűz volt. Szinte élt az egész Kiss Ferenc utca. Szerencsére a tüzet hamar eloltották.”  (K. S-né Júlia)

– “A gyárba jártunk TV-t nézni hetente egyszer, azt hiszem szerdán, mert ugye hét végén nem mentünk. Több adás nem volt.”  (K. S-né Júlia)

– “Mi is odajártunk TV-zni, néhány kinti jól ismert embert is beengedtek. Be a nagy vaskapun, orgonabokrok előtt el, fel a lépcsőn, a kapuőr beengedett és a hosszú kerítés mellett irány TV-t nézni. De jó is volt!” (K. L-né)

– “A padlásra félve mentem, de mentem, a nagy vas ajtó csak úgy nyikorgott. A galambokat is megnéztem.” (K-né J. Kriszta)

– “A padlás… Az szuper félelmetes hely volt.. De azért felsurrantunk néha-néha..” (O-né n. Erna)

– “Ennek a képnek nagyon örülök, mert nagypapámat sajnos nem ismerhettem igazán, mert 3 éves koromban ment el és itt legalább láthatom :)” (K-né J. Kriszta) – 11. kép

A 11. képen látható személyek: “Máv Fatelítő Üzemi Tűzoltóság, a Tűzoltó szertár előtt valamikor 1958 előtti években (mivel 1958-ban szűnt meg) Balról jobbra a nevek: Rácz Károly, id Bárczi Imre akkori telep vezető, ?, Zagyva Sándor, Lévai Sándor, Daróczi Sándor, Csató Gábor, Csontos József, Béres Balázs, Papp András, Kiss József, Kiss Lajos, Juhász Gyula (papám), Zagyva József, Nagy Albert, Rácz Lajos (Köszönjük K-né J. Kriszta!!!!)

– “Olyan, mintha egy különálló városrészről beszélnénk, saját közösséggel, kultúrával, itt mindenki ismert mindenkit.:-)  Egy nagy család! ” (F. Ildikó)

– “Ez tényleg egy különálló városrész volt, a Darányi telep, ahol a gyári munkások nagy része lakott. A gyárban mindenki ismerte a másikat, valóban ritka jó közösség volt. A szakszervezet foglalkozott a családokkal is és a gyerekekkel is.
és minden évben kaptak a dolgozók un. forgácsot, a konyhában nagyon jól lehetett vele tüzelni a sparhertban. Így gyorsabban lehetett főzni.” (K. Sámuel)

– “Én még a mai napig is annyira szeretem hallgatni a régi történeteket amit apu mesél.” (K-né J. Kriszta)

– “Minden nap a “Gyár” ( a Fatelítőt így nevezte az egész falu) előtt jártunk el. A régi bejárat közvetlenül a sorompó mellett volt, és arra is emlékszem, hogy ott tolták ki kis csillékben a kohósalakot… Délben és a munkaidő végén “dudált a gyár”…:)” (A-né Ildi)

Várjuk a hozzászólásod