január 2013 hónap bejegyzései

FENNMARADT  ÍRÁSOS  EMLÉKEK

a II. világháborúból, vagy ahhoz kapcsolódóan


.

***

.

Nagy István honvéd tizedes 1942. november 17-én írt verse a Budapesti Mária Terézia Laktanya egy őrosztagjáról  (Fórián Ferenc küldte be)

     

 

.

***

.

Nagy Istvánról 1943-ban kiállított parancsnoki vélemény (Fórián Ferenc küldte be)

.

***

.

Nagy István Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége Tagsági Könyve 1947-ből (Fórián Ferenc küldte be)

 

.

***

.

Nagy István 1948-ban, Püspökladányban kiállított politikai igazolása (Fórián Ferenc küldte be)

.

***

.

Papp András részére 1943. októberben kiállított igazolás a katonai szolgálatról (Papp Andrástól kaptuk)

.

***

.

Papp Andrásnak írt levél 1943. novemberében, a katonai szolgálatában töltött idejéről (Papp Andrástól kaptuk)

 

.

***

.

Papp András részére kiállított Dicsérő Oklevél levente zeneszakosztály felállításáért (Papp Andrástól kaptuk)

.

***

.

—————————————————————————————————————————–

Amennyiben Önnek is van naplója, dokumentuma, írásos emléke olyan püspökladányi rokonáról, vagy ismerőséről, aki harcolt az II. világháborúban, kérem küldje el azt (néhány rendelkezésére álló adat kíséretében) a puspokladanyanno@gmail.com  e-mail-címre! (Minden e-mail-re válaszlevelet küldök, amennyiben nem kapná azt meg, kérem jelezze azt a megya78@gmail.com e-mail címen. Így elkerülhető, hogy bármely levél, értékes dokumentum elvesszen).

Emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!


***

–  Az albumot  összeállította: Megyaszai Szilvia  –

*

A hozzászólások megtekintéséhez kérem kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban

Tovább a friss hozzászólásokhoz

A  II.  VILÁGHÁBORÚ  PÜSPÖKLADÁNYI  ÁLDOZATAI ÉS TÚLÉLŐI

FOTÓTÁR  ÉS  ADATTÁR

Emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!

 

—————————————————————

Amennyiben Önnek is van fotója olyan püspökladányi rokonáról, vagy ismerőséről, aki harcolt a II. világháborúban, kérem küldje el azt (néhány rendelkezésére álló adat kíséretében) a puspokladanyanno@gmail.com  e-mail-címre! (Minden e-mail-re válaszlevelet küldök, amennyiben nem kapná azt meg, kérem jelezze azt a megya78@gmail.com e-mail címen. Így elkerülhető, hogy bármely levél, értékes fotó elvesszen). Nemcsak katonafotót, hanem bármilyen képet küldhet a világháború püspökladányi áldozatairól, vagy túlélőiről.
*
Aki többet szeretne tudni II. világháborúban elesett rokonáról, ismerőséről, az nagy eséllyel és egyszerűen kutathat a Honvédelmi Minisztérium www.hadisir.hu oldalán. Sok értékes információhoz juthat elesett rokonával, ismerősével kapcsolatban! Ha csak nevet ismer, adatokat nem, úgy is nagy eséllyel rátalálhat a keresett személyre! Szívesen közzéteszem a honlapunkon is, amire rátalált és megoszt velünk! Kérem, segítsen megőriznünk püspökladányi őseink emlékét!

—————————————————————-

 

 

Horváth János honvéd
Születési idő: 1920.
Születés helye: Püspökladány
Elhalálozás oka: szívlövés
Elhalálozás ideje: 1944. szeptember 11.
Elhalálozás helye: Zombki-Varsó
Temetés helye: Drewnica
Alakulat: 3. gk. k. tü. o.

 

A Honvédelmi Minisztérium Háborús Kegyeleti Főosztálya az alábbi adatokkal szolgált Horváth Jánosról: “Horváth János honvéd a 3. gépkocsizó könnyű tüzérosztály katonájaként egy, a szívét ért lövés következtében vesztette életét Lengyelországban, a varsói járáshoz tartozó Zabki (magyar forrásokban Zombki) városában. Korabeli nyilvántartásaink szerint a helyi Drewnica temetőben temették el. A sír további sorsáról sajnos nincs információnk. Adatkérés céljából felvettük a kapcsolatot az illetékes szervekkel.”

(Gali Ilona fotója édesanyja testvéréről)

 

.

 **

.

 

Juhász Gyula

1912.  Nagyvárad – 1977. Püspökladány

“Nagyapám 1932-1935-ig sorkatonaként teljesített szolgálatot Berettyóújfaluban, ez a kép akkor készült.
1943 nyarán kapta meg a SAS behívót, ami azt jelentette, hogy 48 órán belül be kellett vonulnia. Berettyóújfaluba szólt a behívó, onnan az Orosz frontra került. Első bevetés során (ami úgy tudom a Don-kanyarban volt) boka lövést kapott és így vissza került a hátországba a felgyógyulásáig, de onnan nem küldték vissza a frontra hanem egészségügyi szolgálatot teljesített, a sebesülteket szedték össze a frontvonalból. Amerikai fogságba került pontosan nem tudom mikor és hova, de úgy tudom mintha Belgiumot említette volna. 1946 januárjában tért haza feleségéhez Iványi Gizellához akivel 1940-ben házasodtak össze és végre megláthatta első szülött fiát Gyulát aki 1943 novemberében született, amikor Ő már a fronton volt.”

(Kabainé Juhász Krisztina fotója és története nagyapjáról)

.

 **

.

  Nagy István

(1919 – 2000)

 

Nagy István szakaszvezető 1941. novemberében vonult be az M. Kir. Conti-utcai Honvéd Büntetőintézeti Őrosztaghoz. 1943-ban leszerelt, de újra behívták szolgálatra. Később orosz fogságba került, ahonnan 1947. július 6-án tért haza, a 7376/1. számú hadifogolytáborból.

 ”A nagypapám évekig volt hadifogságban a Szovjetunióban. A fogságba-esetteket hosszú menetelést követően napokig szállították tehervagonokban az orosz mezőkön keresztül. Itt nagyon meleg volt. A vonatuk csak ritkán állt meg, hogy egy kis élelmet és vizet kapjanak. Egy-egy megállás alkalmával a helyi lakossággal is tudtak érintkezni. A dohányosok a feleslegesnek hitt meleg ruhájukat cigire, dohányra cserélték. Még napokig utaztak, mire kimerülve, az Urálhoz ért a szerelvényük. A hegyekben annyira hideg lett, hogy akinek már nem volt meleg ruhája, az megfagyott közöttük.”

 (Fórián Ferenc fotója és visszaemlékezése nagyapjáról)

 (Nagy István őrszolgálata során írott versét, a róla íródott parancsnoki véleményt, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége által kiállított tagsági könyvét és politikai igazolványát megtekintheti és elolvashatja a II. világháborús Dokumentumtárunkban)

**

 

 
  Papp András
.
Született:  1919. Püspökladány
Bevonult:  11. hajdúezred, Debrecen
Katonai szolgálat:  1940  – 1943
Rendfokozat:  szakaszvezető (zenész)
.
Miután 1943-ban leszerelt, később újra behívták tartalékosként. Frontra küldték, Ausztria felé vonultak, a hosszú hadoszlop végén az lett volna a feladata, hogy a szökni próbálókat lelője. Ezzel szemben Ő maradt el, több társával együtt. Hosszú idő után sikerült a Dunántúlról hazatérnie, ezidő alatt nehéz körülmények között élt.
.
(Papp András fotója. András bácsi a mai napig jó egészségnek örvend és szívesen mesél a régi időkről)
Papp András dokumentumait megtekintheti a Dokumentumtárban.
.
***

 

—————————————————————————————————————————–
Amennyiben Önnek is van fotója olyan püspökladányi rokonáról, vagy ismerőséről, aki harcolt a II. világháborúban, kérem küldje el azt (néhány rendelkezésére álló adat kíséretében) a puspokladanyanno@gmail.com  e-mail-címre! (Minden e-mail-re válaszlevelet küldök, amennyiben nem kapná azt meg, kérem jelezze azt a megya78@gmail.com e-mail címen. Így elkerülhető, hogy bármely levél, értékes fotó elvesszen). Nemcsak katonafotót, hanem bármilyen képet küldhet a világháború püspökladányi áldozatairól, vagy túlélőiről.
*
Aki többet szeretne tudni II. világháborúban elesett rokonáról, ismerőséről, az nagy eséllyel és egyszerűen kutathat a www.hadisir.hu oldalon. Sok értékes információhoz juthat elesett rokonával, ismerősével kapcsolatban! Ha csak nevet ismer, adatokat nem, úgy is nagy eséllyel rátalálhat a keresett személyre! Szívesen közzéteszem a honlapunkon is, amire rátalált és megoszt velünk! Kérem, segítsen megőriznünk püspökladányi őseink emlékét!
.
***
.

A  MAGYAR  TÜZÉR

Alcím: A magyar tüzérség története

 

**

A Magyar Tüzér néhány lapja

**

Szerkesztették: az I. és II. részt vitéz Felszeghy Ferenc ny. tábornok, a történelmi arcképcsarnokot Reé László.

Előszó: vitéz tiszabeői Hellebronth Antal.

Felelős kiadó: Reé László Könyvkiadó és Terjesztővállalata, Budapest, (Merkantil-nyomda) (1938.)

*

A könyv egy képzeletbeli sorozat egyik részének tekinthető, amennyiben ennek nevezzük a magyar fegyvernemek történetéről és az I. világháború katonáiról készült albumokat. Ez az album alcíme szerint is a magyar tüzérség történetét hivatott bemutatni a legteljesebb alapossággal, több, mint 380 oldalon keresztül, valamint kiegészítve katonái arckép- és adattárával is.

Az album tartalma az alábbiak szerint foglalható össze:

Az I. rész mutatja be a középkor hadigépeit, a magyar tüzérséget a középkorban, majd a hódoltság korában, végül 1914-ig az összes fellelhető adatot és információt, mely a tüzérség történetéről fellelhető.

A II. rész kimerítő alapossággal tárja elénk a magyar tüzérség I. világháborúban betöltött szerepét, harcait, a hadszíntereket stb, mindezeket számos képpel, ábrával és térképvázlattal illusztrálva.

A kötet III. része „A magyar tüzér fényképcsarnoka”, mely tartalmazza az első világháború vége előtt a magyar tüzérségnél szolgált tisztek, altisztek és legénység adatait és fényképeit.

A Magyar Tüzér érdekessége – hogy bár előszava alapján minden kötete 1938-ban jelent meg – ezen tény feltüntetése nélkül többféle kiadásban. Az album a tüzérség történetét leíró 382. oldaláig minden kiadásban azonos, az ezután fellelhető fényképcsarnok más és más, feltételezhetően attól függően, melyik ezredet mutatja be.

Én magam kétféle kiadással találkoztam, az egyikben találtam a püspökladányi hősöket és további, a Tiszántúl vidékéről származó katonákat. A Magyar Tüzér másik kiadásában a Dunántúlról, ezen belül is elsősorban az Észak-Dunántúlról származó katonák arcképei és adatai kerültek feltüntetésre. Azt, hogy nevük szerint mely ezredek szerepelnek az albumban, nem tüntették fel annak szerkesztői. Arról sincsenek információim, hogy a Magyar Tüzérnek összesen hányféle kiadása jelent meg.

A Magyar Tüzérben sok püspökladányi hős nevére és arcképére lehet találni, melyeket folyamatosan töltök fel a honlapunk I. világháborús Fotótárába. Kérem, látogasson el oda is és emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!

(A püspökladányi hősök nevét tartalmazó Magyar Tüzért köszönöm Fekete Ferencnek és lányának, Marsiné Fekete Juditnak, akik azt rendelkezésemre bocsátották!)

 

Megyaszai Szilvia


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2013.01.27.

VITÉZEK  ALBUMA

(1939, Merkantil-nyomda,

F.k.: vitéz szendrői Kovách Géza ny. áll. alezredes)

**

A Vitézek Albumának néhány lapja

**

 

Egy újabb különleges és  igencsak ritka kiadványt szeretnék röviden bemutatni.  Az 1939-ben megjelent Vitézek Albuma egy igazi könyvritkaság, hisz azon kiadványok közé tartozik, melyeket 1945-ben betiltottak és elrendelték a megsemmisítésüket!

Az album hosszas előkészítő munka és adatgyűjtés után készült el, célja szerint egybe kívánta gyűjteni az I. világháborúban hősiesen harcoló és vitézzé avatott személyek, valamint a címet öröklő várományosok nevét és néhány alapvető adatukat, fotójukat, emléket állítva ezzel a háborús hősöknek.

Az albumban több, mint 12.000 név szerepel, akiket 1938. december 31-ig avattak vitézzé és több, mint 5.000 portréfotó található.  A kiadvány több, mint 600 oldalas.

Az album leírja és bemutatja a vitézi rend és az I. világháború történetét, a rend szervezetét, céljait, bemutatja a háború döntő csatáit, beidéz több vitézzé avató beszédet is. A kiadványban rengeteg korabeli fotó szerepel, melyek értékes kordokumentumok az I. világháborúról. A könyvben több, mint 250 oldalon keresztül kerül felsorolásra ABC-rendben a közel 13.000 vitézzé avatott névsora, megjelölve születési évüket és helyüket, lakhelyüket, foglalkozásukat, katonai besorolásukat és bevonulási egységüket, valamint elnyert vitézségi érmeiket.  A könyv utolsó harmadában kerülnek bemutatásra a vitézek portréfotói.

Az album kizárólag könyvritkaságnak számító jellege és püspökladányi vonatkozása miatt kerül e honlapon bemutatásra, valamint azért, hogy általa emléket állítsunk püspökladányi őseinknek!

Ebben a könyvritkaságban nagyon sok püspökladányi vitéz fotója és adata is megtalálható, közülük került feltöltésre néhány a honlap világháborús Fotótárába.  Ezek a püspökladányiak szintén családapák, férjek, gyermekek és testvérek voltak, akik résztvettek, harcoltak és megsebesültek egy pusztító háborúban. Mivel a nevek az albumban ABC rendben követik egymást (nincs benne településnév kereső), így egyelőre teljesíthetetlen feladat lenne a több, mint 12.000 névből kiválogatni az összes püspökladányi nevet. Csupán néhány – véletlenszerűen feltalált – fotó került bemutatásra a honlapon, mellészerkesztve a háborús hősökről közölt adatokat is.

Kérem, látogassa meg honlapunk első világháborús püspökladányi Fotótárát is!

Emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!

**

(Ezen összeállítás elkészülte óta természetesen kigyűjtésre kerültek a Vitézek Albumából a püspökladányi illetőségű (születési helyű, és/vagy lakhelyű) püspökladányi személyek köre.)

**

Megyaszai Szilvia

***

Néhány történelmi adat az Album korképéhez:

A Vitézi Rendről

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kezdeményezésre a 6650/1920 M.E. rendelettel alapították meg a Vitézi Rendet, mely alapítást az 1920. évi XXXVI törvénycikk 77. §-a megerősített. A II. világháború után a rendet feloszlatták. Ma több szervezet is működik ezen a néven. Mindegyik Magyarországon jogilag elismert szervezet egyesületi, vagy alapítványi formában tevékenykedik, és egységes bennük, hogy maguknak követelik a jogfolytonosságot.
A Rend kinyilvánított célja: „Utódaikban is jutalmazni s az ország hűségében megtartani mindazokat, kik a világháborúban és a forradalmak alatt egyéni vitézségük s nemzeti érzésükkel kitűntek, s melynek látható jeleként személyes vitézségért adományozott hadi kitüntetéssel rendelkeznek.”  1921 és 1944 között 23 800 főt avattak vitézzé. A rendbe történő felvételt elsősorban hadi (katonai) kitüntetések megszerzéséhez kötötték. Az akkori kormányzat 1945-ben betiltotta a szervezetet, de az emigrációba kényszerített vitézek összefogásának köszönhetően működött továbbra is a rend. A második világháború utáni első magyarországi vitéz-avatásra 1992-ben került sor.    (forrás: Wikipedia)

A betiltott könyvekről

A II. világháború után felállt Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben rendeletet hozott rendszerellenesnek minősített könyvek megsemmisítéséről, kiadásuk és forgalmazásuk tiltásáról. A könyvek nagy részét  nemzet-szocialistának vagy szovjetellenesnek tartották. Meg kellett semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó vállalatok, könyvkereskedők, köz-, és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában levő minden nemzet-szocialista szelleműnek, szovjetellenesnek és antidemokratikusnak vélt sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat stb.), tekintet nélkül arra, hogy magyar vagy más nyelven jelent meg. Különösen és kivétel nélkül megsemmisítendőnek rendelték a nemzeti szocialista politikusok életrajzait, nyilvánosan elmondott beszédeit, műveiket, a sajtótermékeket és szépirodalmi termékeket is.  (forrás: Wikipedia)

A vitézségi érmekről

II. József császár 1789. alapított egy arany és egy ezüst vitézségi érmet oly legénységállománybeli katonák számára, kik magukat vitéz és önfeláldozó cselekedetekkel az ellenség előtt kitüntették. Őfelsége 1848-ban az ezüst vitézségi érmet egy nagy (I. osztályú) és egy kis (II. osztályú) részre osztotta. Az arany és a nagy ezüst vitézségi érem tulajdonosai, míg katonai kötelékbe tartoznak vagy államszolgálatban állanak, pótdíjat kapnak, mely a megszerzéskor viselt rendfokozathoz van szabva. A kis ezüst vitézségi éremmel pótdíj nem jár. A vitézségi érmek adományozási joga a hadseregparancsnokot illeti, ki azonban ezen joggal időlegesen az alája rendelt hadtestparancsnokokat is felruházhatja. Majdnem minden államban vannak hasonló érmek arany, ezüst vagy bronzból (vörösrézből), melyeket egy érdemrend szalagján a mellen vagy a gomblyukban viselnek. A mi vitézségi érmeinket a tiszti érdemkereszt szalagján hordják.   (forrás: Pallas Nagylexikon)

**

A hozzászólások megtekintéséhez kérem kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban

**

Tovább a friss hozzászólásokhoz

FOTÓTÁR  ÉS  ADATTÁR

AZ  I.  VILÁGHÁBORÚ  PÜSPÖKLADÁNYI  HŐSEIRŐL

———————————————————–

A feltöltés folyamatos!!!

———————————————————–

Készíti: Megyaszai Szilvia

———————————————————–

Az I. világháborús fotó- és adattár  ABC-rend szerint 4 almenüre oszlik. A bal oldali menüoszlop I.Világháború/Fotótár menüpontján belül közvetlenül is elérhetőek a nevek szerinti egységek.

Kattintson a bal oldali oszlopban előbb az I. Világháború, majd a Fotótár almenüre!!

***

Amennyiben Önnek is van fotója olyan püspökladányi rokonáról, vagy ismerőséről, aki harcolt az I. világháborúban, kérem küldje el azt (néhány rendelkezésére álló adat kíséretében) a puspokladanyanno@gmail.com  e-mail-címre! (Minden e-mail-re válaszlevelet küldök, amennyiben nem kapná azt meg, kérem jelezze azt a megya78@gmail.com e-mail címen. Így elkerülhető, hogy bármely levél, értékes fotó elvesszen). Nemcsak katonafotót, hanem bármilyen képet küldhet a világháború püspökladányi áldozatairól, vagy túlélőiről.

Emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!

***

 

Tovább a friss hozzászólásokhoz

FENNMARADT  ÍRÁSOS  EMLÉKEK

az I. világháborúból, vagy ahhoz kapcsolódóan

.

***

.

KISS SÁNDOR    (bővebben a Fotótárban)

1930-50  között vezetett naplójának néhány lapja:

  “Az egyik noteszlap arról szól, hogyan és mikor szerezte Kiss Sándor I. világháborús kitüntetéseit. Azt tudni kell ugyanis, hogy a háború után igazolni kellett minden olyan háborús cselekedetet, amely után kitüntetés járt. Ezek miatt dédapám levelezett különböző hivatalokkal, ezekre van egy rövid utalás a noteszlapon. Már akkor is a Hadtörténelmi Levéltárnak kellett írni…”

 

 

  „A napló egy másik oldalán az látszik, milyen kitüntetései voltak Kiss Sándornak. Ezek sorszámai is feltüntetésre kerültek a noteszban, illetve az is, hogy a hadifogságból való leszerelése után a Csót község (Veszprém megye) mellett lévő gyűjtőtáborba került, ahonnan később hazaengedték. Itt látható a táborban kapott azonosító száma is.”

 

 

  „A harmadik oldal pedig a Tűzharcos egyenruha darabjainak beszerzésébe ad bepillantást. Látható, hogy melyik mennyibe került a 30-as években. Ebben az egyenruhában látható egyébként a Családtörténet menüben olvasható összeállítás egyik csoportképén is.  A Tűzharcos Szövetség (a korábbi Frontharcos Szövetség utóda) egyébként az első világháború veteránjait tömörítette, egyfajta egyesület volt, akik az I. világháború emlékét ápolták, felvonultak, rendezvényeket szerveztek. Jellegzetes kalapjukról meg lehetett őket ismerni. Ez elég furcsa volt, mivel posztóból készült, de rohamsisakra emlékeztetett. Az árak talán pengőben értendőek…”

(Köszönet a naplórészletekért Lövei Attila dédunokának)

 

.

***

.

HORVÁTH JÓZSEF   (bővebben a Fotótárban)

1945. szeptember 23-án, a HM Vitézi Szék Felszámoló Bizottságához benyújtott kérdőív első és utolsó oldala

   

A kérdőív 1945-ben a háborúból származó vitézi veszteségek felmérésére is szolgált. A Horváth József által kitöltött és aláírt 3 oldalas kérdőívben – melyet a HM Vitézi Szék Felszámoló Bizottságához kellett benyújtani – sok érdekes információ maradt fenn kitöltőjéről, melyek a vitézi érdemekre, a háborús szolgálatra, és az azt követő időszakra vonatkoznak.

(Megyaszai  Szilvia dédunoka)

.

***

.

NAGY  BENJÁMIN  (NAGY  BÉNI)    (bővebben a Fotótárban)

részére 1918. november 27-én kiállított háborús leszerelési igazolvány

    

(Köszönet a dokumentumért Fórián Ferenc dédunokának)

.

***

.

SÁRÁNDI  LAJOS   (bővebben a Fotótárban)

hazaküldött tábori levelei a frontról, 1915-ből (összesen 17 tábori levelezőlapot őriz családja, ezekből néhányat megosztunk a honlapon)

Bár a Sárándi Lajosnak feleségétől íródott, illetve a frontról hazaküldött lapok nehezen olvashatóak, érdemes beleolvasgatni azokba. Nemcsak a szerető férj hiánya, a fronton szolgáló férj és édesapa hazavágyódása, a szülők utáni vágyódás szavai szólítanak meg bennünket, de olvashatunk a háború eseményeiről is.

1915. január 25.

 

1915. április 20.

 

 

 

1915. május 5.

 

1915. augusztus 27.

 

1915. augusztus 29.

 

1915. szeptember 4.

 

(Köszönet a tábori lapok rendelkezésre bocsátásáért Rácz Gyula unokának)

.

***

.

Amennyiben Önnek is van naplója, dokumentuma, írásos emléke olyan püspökladányi rokonáról, vagy ismerőséről, aki harcolt az I. világháborúban, kérem küldje el azt (néhány rendelkezésére álló adat kíséretében) a puspokladanyanno@gmail.com  e-mail-címre! (Minden e-mail-re válaszlevelet küldök, amennyiben nem kapná azt meg, kérem jelezze azt a megya78@gmail.com e-mail címen. Így elkerülhető, hogy bármely levél, értékes dokumentum elvesszen).

Emlékezzünk együtt püspökladányi őseinkre és hőseinkre!

(A jövőben tervben van II. világháborús dokumentumtár készítése is! Amennyiben ehhez kíván anyagot küldeni, azt is megteheti! )

***

–  Az albumot  készítette: Megyaszai Szilvia  –

*

A hozzászólások megtekintéséhez kérem kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban

*

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2013. 01. 20. (Frissítve: 2015.08.23.)


 

A cím Kecskés Gyula tanulmányára utal, mely a “Karacs Ferenc térképkészítő-rézmetsző művész” című tanulmánykötetben jelent meg 1958-ban. A kiadvány Karacs Ferenc halálának 120. évfordulója alkalmából került kiadásra és olyan szerzők írásai szerepelnek a kötetben Kecskés Gyula tanulmánya mellett – többek között – mint Rettegi Istvánné tanárnőé, aki a helyi múzeumunk alapítója volt, vagy a püspökladányi származású Bellai Sándoré, aki Budapesten élő pedagógusként lelkes kutatója volt Karacs Ferenc életének. A kötetben bemutatott tanulmányok mind Karacs Ferenc életét és Európa-szerte ismert munkásságát hivatottak méltatni, s Kecskés Gyula írása is ezek sorába illeszkedik, ki a térképkészítő szülőfaluját mutatja be, annak korában.

Az olvasottak alapján kijelenthetjük, hogy a “Karacs-kultusz kiterebélyesedését” egyértelműen Rettegi Istvánné Annuska néni tanárnőnek köszönhetjük, aki felfigyelt Püspökladány akkorra már elfeledett híres szülöttére és közkinccsé tette nevét és érdemeit, újra felfedezve őt az utókornak.

**

Kecskés Gyula otthonában, az 1970-es évek elején

 Kecskés Gyula kötetben szereplő tanulmánya mely településünket mutatja be a térképkészítő mester korában – magával ragadó. A szerző látványos korképet fest az 1700-as évek végi Püspökladányról, összegezve addigi kutatásai eredményeit és hihetetlenül szemléletes módon tárva elénk a település akkori arculatát, településszerkezetét, társadalmi viszonyait, mindennapi életét. Érdemes az írást többször is elolvasni és egy mai térképen követni, képzeletben megrajzolni az akkori Püspökladány határait. Szinte elképzelhetetlennek hangzik ma már, hogy a jól ismert és régóta lakott városrészeinken egykor mocsár, vagy tó uralkodott, vagy egy másikon folyóvíz (ér) folyt keresztül. De a cikket olvasva rögtön ott találjuk magunkat a régi református templom előtti téren, ahol elénk tárul az akkori faluközpont képe, megtudhatjuk, hogy a ma is álló épületeink helyén mik álltak és funkcionáltak azokban az időkben, sőt szinte a szemünk előtt történnek meg a vasárnapi deresre húzások is. Mindezeket megelőzően megismerhetjük részletesen azt is, hogy alakult Püspökladány történelme az 1700-as évek első felében, a Karacs Ferenc születése előtti időkben. Kecskés Gyula varázslatos módon összegzi az avatatlan szemnek  sokszor nehezen olvasható, vagy még nehezebben értelmezhető korabeli iratokban, dokumentumokban fellelhető információkat  és önt életet a régi térképekbe. Írásával igazi időutazásra hívja a múlt szerelmeseit. Kérem, ismerjék meg Kecskés Gyula írásának részletét, s általa a több, mint 200 évvel ezelőtti Püspökladányt!

*

Kecskés Gyula:  “Püspökladány Karacs Ferenc korában”  c. tanulmánya  (részlet)

(kattintson a képekre a nagyobb méretért!)

Megjegyzés a szöveghez:

Lenin utca – mai Báthory utca

Sztálin utca – mai Bocskai utca

Biczó halom – a városközpontban feküdt, utolsó maradványait a régi Hangulat Étterem építésekor számolták fel

***

A tanulmányhoz Kecskés Gyula eredetileg egy olyan Karacs Ferenc által készített térképet mellékelt, mely több, mai megye-területű térképszelvényt ölel fel, viszont településünk terület- és településszerkezet-változásának szemléltetésére e helyen két másik térképet szeretnék bemutatni:

Az első térkép Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben című, 1974-ben megjelent könyvéből származik (ott jelent meg nyomtatásban az eredeti térkép – forrás: Hadtörténelmi Múzeum – e részlete, ebben a formában) és Püspökladány belterületét mutatja 1783-ban.

(Nyomtatott térképrészlet forrása: Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyve, 1974.)

*

A második térkép ugyanezt a települést mutatja, több, mint 200 évvel későbbi időből (prospektus-kiadvány, 2000. év körül).

(Forrás: prospektus-kiadvány. Címe: Püspökladány Zsebkalauz, kiadó: Püspökladány Város Polgármesteri Hivatala, 2000. év körül)

*

Közelebbről nézve a két térkép-részletet és bejelölve támpontnak piros színnel a mai katolikus templomot, illetve a helyén álló régit, remekül összehasonlítható Püspökladány területének és település-szerkezetének változása 1783 – 2000 között. Nagyszerűen kivehető a korabeli térképen a település ma ismert magja, s követhető annak szerkezete is.

 

**

Kecskés Gyula belterületi településleírását egy következő, helyszínrajzos térképrészleten is nyomon követhetjük, mely 1792. évben készült. A térképen megjelölt épületek többek között: a régi katolikus templom (2. számmal), provizorlakás, magtár, paplak, új vágóhíd, vendégfogadók, pince, szolgálati lakás, régi mészárszék, új mészárszék, községháza, református templom, szárazmalom, jegyzőlakás stb. A térkép a képre kattintva, eredeti forráshelyén tekinthető meg (forrás: Arcanum – Hungaricana térképtára). A térképrészleten is jól kivehető a Kép-ér, melyről ezt írja Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében: “A MÁV Fatelítő és a pályaudvar felől jött  a Kupujka nevű községrész mellett, a mai Rákóczi u. páros számú házastelkeinek udvarlábja és a Németsziget (ma Darányi-telep) keleti széle közt észak felől a Biczó-halomig. A halom alatt tóvá szélesedett, vize elborította a róm. kat. harangozó, róm. kat. paróchia, a mai Bajcsy Zs. u. 4. és 6. telkeinek egy részét is, a Petőfi u. 1-3-5-7-9. számú telkeit. Vize itt összeszűkült, ÉNY-ra fordult és a mai Petőfi u. páratlan számozású oldalán lévő házas telkek helyén még ma is látható mederben folyt a pár éve megszűnt Szabadság téren át a vágóhíd felé, majd a mai vicinális vasútvonalon túlra és ott csapott össze a határ csatornázása előtt idáig érő vadvizekkel. (…) 1781-ben két híd vezetett át rajta a Kép-ér jobb partján felépült uradalmi tisztilak (volt Szülőotthon) épületeihez. Egyik kb. a mai Bajcsy-Zs. utcának a Rákóczi utcába torkollásánál, a másik a Petőfi u. 11-13. számú telkek körül volt. Egy 1792-ből való térképvázlat is feltünteti e két hidat.”

Íme a térkép, melyre Kecskés Gyula utalt 1974-ben megjelent könyvében:

(Forrás: Arcanum – Hungaricana térképtára. Itt csupán link-ajánlóként szerepel, az eredeti térkép a képre kattintva tekinthető meg.)

*

Áttanulmányozva eredetiben az 1774-ben keltezett “Püspök-Ladány Helységének Urbarioma” elnevezésű okiratot – melyre Kecskés Gyula tanulmányában hivatkozott – megállapíthatóak az adott korban fennálló és püspökladányi családokra kivetett jobbágyterhek, melyeket 16 oldalon keresztül követhetünk nyomon, megismerve a név szerint megjelölt püspökladányi családok terheit, a jobbágytípusokat és a terhek konkrét mértékét is.

Érdekességképpen néhány családnév a jobbágyterheket felsoroló melléklet első oldaláról: Makai, Rácz, Kovács, Pál, H. Nagy, Tóth, Pocsai, Sóllyom, Bíró, Pandúr, Bangó, Csáti, Cseh. A keresztnevek a kor szokásai szerint latinul kerültek feltüntetésre és rövidítésre.

Az 1958. évi Kecskés-tanulmányban, valamint az 1774-es Urbariumban bemutatott társadalmi szerkezet tárgyalása nem célja ezen összeállításnak, melyben elsősorban Püspökladány település-szerkezetének változását szerettem volna szemléltetni.

*

Remélem sikerült mindenkit gondolatban “visszarepíteni” az időben, az 1700-as évek végének Püspökladányába, melyhez Kecskés Gyula lebilincselő tanulmánya és a hozzá illeszkedő térképrészletek  nyújtottak segítséget!

 **

(Kecskés Gyuláról bővebben olvashatnak a Könyvespolc rovat vonatkozó almenüjében: ITT, illetve a Beszámolóink rovatban: ITT. További régi püspökladányi térképek linkjeit az Ajánlott linkek rovatban találhatnak: ITT.)

**

Megyaszai Szilvia

Tovább a friss hozzászólásokhoz


 

 

2013.01.11.

Nedolay Albert:

PÜSPÖKLADÁNYI  HŐSI  HALOTTAK  ALBUMA  1914-1918.

(Püspökladány, 1927.)

**

Megemlékezés az I. világháború püspökladányi áldozatairól

**

Egy újabb különleges kiadványt szeretnék a honlap olvasóinak figyelmébe ajánlani. E könyv, annak szerkesztője és címe érdemtelenül merültek a feledés homályába, nem igazán találkozni mégcsak a kiadvány címével sem, nemhogy annak tartalmának bemutatásával.

Hosszas kutatás után sikerült nekem is rábukkannom e kis könyvecskére és  őszintén mondhatom, hogy annak átolvasásakor csodálattal, ugyanakkor borzongással teli érzések kavarogtak bennem.

Elöljáróban le szeretném szögezni, hogy nem célom az I. világháborús események bemutatása, inkább azt szeretném, ha e különleges és ritka kiadvány által megidézhetnénk Püspökladány egy szomorú korszakát, és emléket állíthatnánk sok – a szülőfalujuktól távol harcoló, rengeteg szörnyűséget átélt és családjuktól távol elesett –  püspökladányi embernek, saját őseinknek.

Számtalan olyan püspökladányi család él köztünk, vagy Püspökladánytól ugyan messze, de lélekben “itthon”, amelynek rég élt tagja, őse megjárta valamelyik világháborút, s ezek közül kevesebben vannak azon családok, akiknek távoli harctereket megjárt és rengeteg borzalmat átélt családtagjai haza is térhettek a frontról, s nem haltak hősi halált a csatamezőn, vagy sebesülésükkel valamely kórházban, vagy a fogságban.

Ahogy telnek az évek, egyre távolibb időkbe kerülnek tőlünk e fájdalmas emlékek, egyre kevesebben emlékeznek ezen ladányi hősök nevére, egyre ritkábban kerül elő egy-egy megsárgult fotó, melyek ezen emberek arcát s vonásait, s a mögötte  létező EMBERT őrzik meg, s ragadják ki a feledés homályából. Hiszen ezek a férfiak is édesapák voltak, férjek  vagy szerető szülők gyermekei, esetleg valakinek a testvére, gyermekkori barátja, jegyese. Lassan 100 éve, hogy elkezdődtek s szörnyű véget értek e kitörölhetetlen események és sokaknak – önhibájukon kívül – fotói sincsenek őseikről, de az őket jól ismerő nemzedékek sem élnek már. Maradnak az emlékművek, melyeken egyre halványabban látszanak poklot megjárt és ottmaradt őseink nevei. Pedig nemcsak a szépre és jóra, de a borzalmakra és az azokat átélt őseinkre is emlékeznünk kell! Sajnos több háború követelt püspökladányi áldozatokat is, de ezen összeállítás témája most a kiadvány apropójának kapcsán az I. világháború püspökladányi áldozatairól való megemlékezés.

A könyvesboltok polcain számtalan világháborús könyv sorakozik, de olyan, mely püspökladányi őseinkről emlékezne, nem létezik. …vagy talán mégis? Mégis létezik, csak eddig nemigen találkoztunk vele, nem ismertük, nem hallottunk róla.

És lássuk most azt a különleges könyvet, melyet Nedolay Albert szerkesztett és jelentetett meg 1927-ben Püspökladányi hősi halottak albuma 1914-1918. címmel. Szerkesztőjéről, Nedolay Albertről nem maradt fenn sok információnk, annyit lehet tudni róla, hogy az 1922-től újra megjelenő Püspökladány és Vidéke hetilap szerkesztője volt. A kiadvány mindössze 41 oldalas és Deutsch Dávid püspökladányi könyvnyomdájában jelent meg. Az album 400  példányban került kiadásra, és külső, valamint belső borítóján a Horváth Géza által készített I. világháborús emlékmű (korabeli nevén a “Hősök szobra”) képe látható. Érdekesség, hogy a kiadvány 1927-ben jelent meg, az I. világháborús emlékművet pedig 1929-ben avatták fel Kecskés Gyula könyve szerint. Ezek szerint vagy ilyen sokat kellett várni az emlékmű felavatására, vagy a kiadvány borítóján talán csak a makett fotója szerepel és maga az emlékmű később készülhetett el.

Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében ez olvasható a Hősök szobráról: A község lakosainak önkéntes adományából, a községi főjegyzői lakás építésére tartalékolt pénz felhasználásával és a még hiányzó összegnek e célra kivetett községi pótadóból történt kiegészítésével emeltette a község lakossága 1929-ben az I. világháborúban elesett püspökladányi hősök nevének, emlékének megörökítése céljából. A bronzszobor Horváth Géza művész alkotása. Krausz Ferenc budapesti műhelyében készült, 1929-ben leplezték le. Talapzatára 451 nevet véstek. A névsor nem teljes, mert a családok bejelentése alapján készült, és több név lemaradt. Az emlékmű talapzatán külön oszlopban 8 név olvasható, azok nevei, akik 1938 után különböző hadszíntereken vesztették életüket. Az emlékmű feliratát is megváltoztatták. Felirata a változtatás után: “Az 1914-1918 évi világháborúban és 1938-… évi hadműveletek során a hazáért hősi halált haltak emlékére!”  “A hiányzó évszámot pótolni kell” írja 1974-ben megjelent könyvében Kecskés Gyula.

Püspökladányi hősi halottak albuma szerkesztésének, készítésének körülményei jelenleg nem ismertek, azaz az, hogy milyen gyűjtőelv alapján kerültek az albumba az I. világháború püspökladányi áldozatainak nevei, kik és milyen formában szolgáltatták hozzá az információkat, mindezekről csak feltételezésünk lehet. Az albumot olvasgatva és az abban szereplő információkat elemezve azt feltételezhetjük, hogy a háború áldozatainak adatait azok családjától és a bajtársaktól gyűjtötték össze, a fennmaradt információkat családtagok, túlélők beszámolói alapján, az elesett katonák utolsó levelezéseiből, esetlegesen korabeli okmányokból szerkesztették e csodálatos kiadványba. Szerintem felbecsülhetetlen értékű információkat tartalmaz e kötet azok számára, akik világháborút megjárt őseik után kutatnak. Jelenleg csak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltára és a bécsi Kriegsarchiv az, mely bizonyos alapvető információk birtokában adatokat tud szolgáltatni a háborúban szolgált, vagy elesett személyekről, a katonai szolgálatra, fogságra vonatkozóan (amennyiben van felkutatható adat a keresett személyről). Itt pedig megismerhetünk egy olyan kiadványt, mely a püspökladányi, I. világháborúban elesett hősök egy részének esetében elénk tárja ezen adatokat, 1927-ben nyomtatásban megjelent  könyvecske formájában. Azon adatokat, melyeket a kiadvány szerkesztője kevesebb, mint 10 évvel a világháború vége után gyűjtött és szerkesztett egybe, adott kor és a helyi lehetőségek viszonylatában, közvetlenül az elesettek családtagjaitól, bajtársaitól, a katonák utolsó leveleiből és egyéb iratokból összegyűjtve. Azt gondolom, azoknak is érdekes lehet e kiadvány, akik nem rendelkeznek konkrét adatokkal háborús ősükről, mert a fennmaradt nevekből és adatokból esetleg rá is ismerhet rokona nevére és így megtudhat róla néhány soha nem ismert információt. Akikről nem nyújt részletesebb információt a kiadvány szerkesztője, ők is behelyezhetőek a korba, és a bajtársai sorsáról olvasva közelebb kerülhetünk mi magunk is a keresett személyhez. Mindazonáltal azoknak is érdekes lehet e kiadvány, akiknek nem harcoltak ősei, rokonai a világháborúban, de a kötetbe beleolvasva elképzelhetik mindazt a háborús közeget, azt a pusztító poklot, melyben  püspökladányi elődeinknek része lehetett.

Az albumban 448 név szerepel, mely mind az I. világháborúban harcolt és elesett, vagy a háború következtében elhunyt püspökladányi személynek állít emléket. Ebből 192 püspökladányi név mellett szerepelnek értékes információk. A közölt adatok az alábbiakra vonatkoznak: név, születési idő, katonai bevonulás dátuma, helye és a csapategység feltüntetése, a harctérre való kivonulás dátuma, sebesülés, illetve a halálozás körülményei, elhalálozás ideje, temetés helye.  További 256 személy esetében csupán a név és az elhalálozás ténye kerül feltüntetésre, feltételezhetően, hogy róluk a kiadvány szerkesztőjének nem sikerült bővebb információt beszereznie.

A gyűjtés feltételezett módja és Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében is tett utalás alapján kijelenthetjük, hogy a kiadványban felsorolt lista nem teljes, azaz nem az összes püspökladányi áldozat, elesett katona nevét tartalmazza, azok tényleges száma ennél több (erre utal Kecskés Gyula az I. világháborús emlékműre felvésett névsor tekintetében is). Az is feltételezés csupán, hogy az emlékműre a Nedolay Albert által szerkesztett Püspökladányi hősi halottak albuma alapján, azt kiegészítve, esetleg pontosítva kerültek fel a háborúban elesett katonák nevei. De az is lehetséges, hogy a kiadvány pont az emlékműre felvésendő névsor összeállítása, az adatok összegyűjtése apropóján készült el. Az viszont vitathatatlan tény, hogy a két névsor (a kiadványban szereplő és az emlékműre felvésett) nem teljesen egyezik egymással.

 A Magyarország kisrégiói című könyvsorozat Sárrét című kötetében ez olvasható: “A két világháborúban Ladány emberveszteségei igen jelentősek voltak, az elsőben 1800 katonája közül 340 elesett, bár maga a település nem szenvedett maradandó károkat.” Itt mindössze 340 név szerepel, mely a Nedolay-féle kiadvány és az emlékmű adatait figyelembe véve egyértelműen téves adat. Elgondolkodtató információ az 1800 katona besorozásának feltüntetése is, hisz Püspökladány lakosságszáma az 1890-es évek legvégén 10.000 fő körüli volt.

A világháborúban elesett püspökladányiak mellett meg kell említenünk azon ladányiakat is, akik harcoltak a háborúban, megsérültek, esetleg fogságba estek, de szerencsésen haza is tértek e poklokból.  Az ő érdemeik, az ő neveik is emlékezésre méltóak! Ők a sérüléseikkel és szörnyű emlékeikkel éltek tovább, átélve, megélve a következő nagy “világégést” is, esetleg gyermekeiket veszítve el a II. világháborúban.

És most lássuk végre a Püspökladányi hősi halottak albuma (1914-1918.) című kiadványt, lapozzunk és olvassunk bele annak lapjaiba, emlékezzünk együtt a közel 100 éve elhunyt püspökladányi őseinkre és hőseinkre (terjedelmi okokból egyelőre nem kerül feltöltésre a kiadvány teljes tartalma).

* (A képekre kattintva megjeleníthetőek olvasható méretben.) *

***

Nedolay Albert: Püspökladányi hősi halottak albuma

   

***

 

A Kecskés Gyula könyve szerint 1929-ben felavatott “Hősök szobra” 2,5-3 méteres talapzaton áll, két kétszeres életnagyságú férfialakot ábrázol. A szobor Krausz Ferenc budapesti bronzöntő műhelyében készült, Horváth Géza szobrász alkotása, aki erdélyi származású művész, de Pesten Stróbl Alajos tanítványa volt.
A talapzatra körben 451 áldozat nevet vésték fel, három oldalra alfabetikus sorrendben. Néhol az alfabetikus sorrendtől eltértek, és az oszlopok aljára véstek egy-egy, sorban nem odaillő nevet is. Az utólagosan felvésett, az 1938. évi hadműveletek során hősi halált halt személyek neveinek száma az emlékmű alsó talapzatán 8 név.

Íme a “Hősök szobra”, azaz az I. világháborús emlékmű és a rá vésett püspökladányi hősi halottak névsora. Érdemes ezt a névsort és a Püspökladányi hősi halottak albumában szereplő névsort összevetni.

***

       

***

A következő képen a “Hősök szobrának” avatási ünnepsége került megörökítésre. Az első sorban ül  Dr. Petri Pál országgyűlési képviselő is. Látható, milyen nagy társadalmi esemény volt az emlékmű avatása, és milyen sokan érezték fontosnak a községben a háborús hősöknek szóló tiszteletadást. Az eseményt Kecskés Gyula 1929-re datálja.

A kép Püspökladány főterén készült, a “Hősök szobra”, azaz az I. világháborús emlékmű avatásán.

 

*

 –  Megyaszai Szilvia  –

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban

***

 

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…


I.

Lajos, huszárként

 A Nagyháború már öt éve befejeződött, azóta hányszor képzelte el magát otthon, újra Magyar földön. A háborúba indulva – mint annyian mások – ő is hitte, hogy csak hetekig tart és hamar visszatérhetnek az otthonukba. A büszke, jó módú paraszt fiú úgy hitte, hogy a Magyar huszárt semmi nem állíthatja meg. Nem így történt, a huszár roham már nem volt olyan elsöprő, a keleti front egyre több áldozatot követelt. Az Osztrák-Magyar hadsereg az állásait sem tudta már megvédeni. A Német hadsereg átcsoportosításával sikerült az Oroszokat nagyobb csatában megverni, de ezekben már nem vehetett részt, neki „szerencséje” volt, „csak” fogságba esett. A súlyos betegség, amit a fogságban kapott a rossz ellátás miatt, kis híján „elvitte”. Túlélte, talán a lovak, a föld, talán a régen látott szülők, vagy csak egyszerűen az otthon tartotta életben, maga sem tudta.

A munkára kihelyezett foglyok sorsa könnyebb volt, hiszen a munka valamelyest enyhítette a honvágyat és az elkeseredettséget, de a csábító szirénének dala mindvégig ott visszhangzott a fülében. Éjszakánként a Magyar puszta illatát érezte, látta a lovaikat, ahogy a Püspökladányi utcán vágtatnak fejüket büszkén tartva, nem rángatva a gyeplőt tartó kezet. Jó munkaerő lévén, a gazdák megbecsülték. Egy idő után nem tért vissza a hadifogolytáborba, elrejtőzött, mindig akadtak emberek, akik elrejtették némi munka fejében. És jött a számára teljesen érthetetlen polgárháború, az Orosz földet mindenütt vér itatta át. Menekült, a Magyar határ felé, a kietlen területeken egy-egy tanyában meghúzódva sokszor heteken át. A padláson kuporogva nézte a véres eseményeket. Már régen nem a félelem irányította, sokkal inkább az ösztönei vezették. Igazi paraszt fiú volt, szikár, szálkás izmú, egy dekányi felesleg sem volt rajta. Hosszúkás arcán az izmok már régen elfelejtették hogyan kell mosolyra kelteni ezt a megtört tekintetet. Utoljára talán akkor érzett valami feledhetetlen örömet, amikor testvéreivel találkozott a fronton egy röpke pillanatra. Akkor látta utoljára bátyait, soha többé nem találkozott velük. Egyetlen hazatért fivérvére is öngyilkosságba menekült mire ő megtérhetett a fogságból, a másik két fiú már a háborúból sem tért vissza.

A világ megváltozott és a fogságból megtérő emberek erről mit sem tudtak. A képek, amiket magukban hordoztak, a nagyháború sodrában örökre eltűntek. A még mindig forrongó világ egész mást tartogatott a számukra.

Ahogy hazaért szűrőtáborban helyezték el, ahol a megbízhatatlan, vagyis ismeretlen körülmények között visszatérő embereket gyűjtötték össze. A háború után történt események az új rendszer urait bizalmatlanná tették az Oroszországból megtért emberekkel szemben, mindenkiben kommunistát láttak. A betegsége itt is úrrá lett rajta, haza engedték, de azért nem bíztak benne. Nem lehetett tudni hogyan szökött meg, kikkel állt kapcsolatban és milyen módon sikerült hazatérnie, ezért elrendelték számára a csendőrségen a havi jelentkezést.

A kommunista eszmék valóban ”megfertőzték”. A jelszavak és gondolatok rokonszenvesek voltak, hiszen azt jelentették számára, hogy amiért megdolgozik, az mind az övé lehet, és azt senki nem veheti el tőle. Egy idealizált világkép lebegett előtte. Egy olyan világé ahol nem a nagyságos urak dirigálnak, ahol az ember egyforma jogokat élvez, ahol nem zsákmányolja ki egyik ember a másikat. Mennyi szép gondolat, milyen szép lehet egy ilyen világ. Ki gondolta akkor, hogy mennyi szenvedést is okozhatnak ezek a szép eszmék, hány embernek kell elpusztulni ezekért a gondolatokért, talán értelmetlenül. Ki hitte, hogy ezekkel is vissza lehet élni. A háború legmélyebb mocskában az emberek valami mást akartak, nem elpusztulni számukra teljesen érthetetlen célokért, szeretni, élni akartak.

Az elhúzódó háború kijózanította azokat is, akik korábban hittek a jelszavakban, hittek az „igazságos háborúban”. Már jól tudták, ők semmit nem nyerhetnek, de mindent feláldozhatnak. Nem veszett el a hazaszeretetük, csak átértékelődött. A Haza most inkább jelentette a szülőket, a földet és a kedves lovakat, mintsem a Császár személyét. Nem gondolták már, hogy mindent elsöprő hadseregük majd megmutatja a világnak. A lövészárok sártengere már nem a dicsőséget juttatta az eszükbe, hanem a rideg valóságot, a rájuk leselkedő veszélyt.  A hadifogság kegyetlen világa minden illúziójukat elsöpörte. Így hát könnyen hittek ezekben a mindent megváltoztató eszmékben, hitték, hogy most már az ő idejük következik.

A rideg valóság, a hatalom reakciói itthon sokukban váltottak ki keserűséget, hiába váltak nyomorékká lelkileg, testileg? Nekik már az sem maradt meg, amit korábban a magukénak mondhattak. Ez még inkább erősítette bennük, egy szebb világ eszményképét. Lehet ezen csodálkozni, aligha a vérfürdő, a kilátástalan jövő oda sodorta az embereket ahol egy szebb jövőt remélhettek. Még az oly nagyon „földhözragadt” Magyar paraszt is hajlott arra, hogy talán lehet egy szebb jövőben bízni, de ők ezt csak a termőföld talaján két lábbal állva tudták elképzelni. A Magyar paraszt nem forradalmár, ő a föld realista gyermeke, tudja, hogy az élet maga a föld, ha azt nem művelik, akkor éhínség és halál vár mindenkire, ha az aranysárga gabona tábla aratható, akkor nagy baj már nem lehet.

II.

A Mama alsóépülete

 Az Árpád utcán haladt fáradt léptekkel, elhagyta a templomot, fel sem nézett a régen látott toronyra. A hite valahol a lövészárok mocskában maradt, megvetette a papokat, azokat, akik oly buzgón biztatták őket a gyilkolásra Isten nevében. Az iskolaépületek mellett haladt el, a gyerekkor már oly távolinak tűnt, a háború igazán felnőtté tette.  A Munkácsy utca, a szülői ház, hirtelen ott állt az utcasarkon, befordult, a jómódú parasztok lakóhelyére jellemző magas építésű nyeregtetős vályogház fehér fala hirtelen tűnt a szemébe. Megszaporázta a lépteit. A házhoz érve megtorpant, a telek ketté volt osztva, vajon mi történhetett. Szorongva nyitotta meg a fából készült kiskaput, az ólak már nem voltak a telken, az udvar teljesen megváltozott. Hol a szekér, a lovak? Valami megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Ahogy belépett, a ház előtt a nővérét látta meg, valamit mosott az udvaron. A kapunyitásra hátrafordult, mintha kísértetet látott volna, döbbent csend, majd mintha csak most ismerné fel testvéröccsét, szinte sikoltva mondta ki a nevét.

–         Lajos. Hát te élsz?

–         Élek, hol vannak az ólak, a lovak?

Nem a szüleit kérdezte, nem azért mert nem szerette őket. Egyszerűen az álmait kereste, azokat, amik annyi ideig éltették. Az első benyomás azonban kitörölte ezeket a képeket. Mi történt? A nővére odalépett hozzá, átölelte, fejét a vállára tette és úgy mondta könnyeivel küszködve.

–         Apánk meghalt, a fiúk is oda vannak. Nem volt, aki gondozza a gazdaságot, azt hittük te is meghaltál. Eladtunk mindent, a férjem vasutas tudod, ő nem paraszt.

A férfi egész testében remegett, hát semmi nem maradt abból, amiről azt hitte hazavárja. A gazdaság oda, az álmok hirtelen semmivé váltak. Talán jobb lett volna ott maradni a háborúban, mint ahogy annyi jó pajtása és két testvére.

–         Gyere be, egyél, aztán majd meglátod, minden helyre jön.

Lajos lovai

A nővére megfogta a kezét és bevezette a házba. Leült egy székre az asztal mellé. Éhes volt, megvágta a kenyeret és evett. Semmilyen gondolat nem járt a fejében, úgy érezte minden elveszett, mintha nem csak az udvar, hanem a feje is teljesen üres lenne. A szalonna nem olyan ízű volt, mint amire emlékezett, már ez sem a régi. A nővérét nézte, valaha nagyon fontos volt neki, miért semmizte ki? A föld, a jószág minden oda, mihez kezd most. Hogyan tovább, de legalább él, csak most kezdte felfogni, túlélte a háborút, itthon van. Van két keze, majd csak megél valahogy, meg aztán mégis csak van hol laknia, hiszen ez a családi házuk, innen nem tehetik ki. Meg az előbb a nővére is azt mondta, hogy azért valami maradt, abból még ő is részesülhet. A szobából az édesanyja lépett ki, örömet kellett volna éreznie, de nem érezte, valami megmagyarázhatatlan érzés tört rá. Neki tudnia kellett volna, hogy él, várnia kellett volna, hiszen ő a legkisebb, hova tűnt az anyai ösztön? Talán soha többé nem tud úgy érezni, mint régen, úgy érezte mindenki cserbenhagyta, még az is, akinek soha nem lett volna szabad.

Sok komája volt, körbe járta őket. De sehogyan sem érezte azt az annyira várt, mindent felülíró örömöt, már semmi sem a régi. A háború nem csak őt, hanem a többieket is megváltoztatta. A komák sem voltak már azok a régi vidám fiúk, ők is megtört katona és háborúviselt emberekké váltak. Hiába a túlélés öröme, mégis minden olyan más, az emberek szívében annyi fájdalom, megtörtség. Bár már 1923-at írtak, a háború, a forradalom, a Román megszállás, még nagyon frissen élt az itt élő emberek emlékezetében. Az elvesztett fiúk fájdalma, a félelem és létbizonytalanság hatalmas szürke fellegként ülte meg a falut. A Magyar paraszt. Mennyi jelzővel illeték már a történelme során, nevezték konoknak, megbízhatatlannak, zsugorinak, a legfontosabb tulajdonságai mégsem ezek. Ők azok, akik mindig talpra állnak, akik a fogukat összezárva, valóban konokul, ha kell magukat az eke elé fogva szántanak, vetnek, és élnek. Ha a földet lehet „túrni”, akkor nincs semmi baj, pirkadattól, napnyugtáig van mit csinálni, éjszaka pedig, a jóságos álom minden gondot elzár előlük. A tél hosszú estéi, a meleg pipafüsttel, a gyerekek felszabadult játékával, az asszonyok halk énekével csendesíti a mindig nyughatatlan lelkeket. De most mindezt újra kell építeni, elsősorban a lelkekben. A háború megszűnő moraja nem a halottakról szól, hanem a túlélőkről, nekik kell mindent újra kezdeni. A halottak már megbékéltek, nekik nem kell a jövő gondjaival megküzdeni. Látta, hogy a legfontosabb mindenkinek a föld, a vagyon, bárkihez ment a beszéd hamarosan a koca, és termés körül kezdett folyni. Ők már túljutottak azokon, amiket neki még most kellett ennyi év késéssel feldolgoznia.

  A komák nemigen tudtak segíteni, de napszám és kubikos munka azért mindig akadt, csak magáról kellett gondoskodni. Nehezen törődött bele, hogy már nem a jómódú paraszt, hanem a napszámos, akinek minden nap külön-külön meg kell küzdenie a betevő falatért, és előbb-utóbb családot is kellene alapítani.

A Keleti sor módos parasztházainak egyikében lakott régi jó komája. Már jó ideje itthon volt, úgy gondolta végre felkeresi. A ház udvarán egy igencsak szemre való, hosszú, fonott hajú leány fogadta. Felismerte, ez bizony Juliska, Mihály komájának a húga. Hogy megnőtt, mikor utoljára látta, még csak hatéves volt, a lábán lovagoltatta. Most meg egy már szinte felnőtt nő, és milyen szép. A lány nem ismerte meg, már kilenc éve nem látta. A ház tornácán ruhák voltak kiakasztva szárítani. Biztosan a lány mosott, gondolta. A tizenöt év körüli lány kérdően nézett rá.

–         Nem ismersz meg?

A lánynak nem volt ideje válaszolni. A jószág-udvarból kilépő barátja felismerte.

–         Lajos, hát te honnan kerültél elő?

A két barát kezetfogot, nem ölelték meg egymást, mindketten büszke paraszt fiúk voltak, az érzelmek nyílt kimutatása számukra a gyengeség jele volt.

–         Messziről, komám nagyon messziről.

A szavaiban annyi keserűség volt, hogy arra barátjának is fel kellet figyelnie.

–         De úgy látom azért jól vagy, túlélted, az én bátyám nem.

–         Igen, veletek amúgy mi van Mihály?

–         Apám elveszített szinte mindent, kezes volt, alig maradt annyi, hogy megéljünk.

Megállt a beszéddel, a sovány barna hajú fiúra nézett, akit annyi év után most látott, és még azt sem tudta eddig hol volt, hirtelen érezte, hogy most  nincs helye a panaszkodásnak. A Magyar paraszt sokat aggódik, ha esik az eső, akkor azért, ne hogy sok essen, vagy akkor essen, amikor munka volna. Ha nem esik, akkor meg azért, mert mi lesz a termésből, ha nem kap időben vizet. Ha sok a takarmány, akkor csak olcsón tudja eladni, ha kevés, akkor meg nem lesz elég a jószágnak. A panasz olyan természetes a magyar parasztnak, mintha az egy ima volna, és azon múlna, hogy elkerüli-e a szerencsétlenség vagy sem. De most barátja tekintete megállította a panaszáradatot, tudta, hogy neki sem maradt semmije.

–         Na, gyere be, igyunk egy pohár bort.

Az ajtóban álldogáló lányhoz fordult.

–         Hozz egy kis bort Juliska.

A hosszú kanapén ott ült az öreg Kunn. Nagytermetű, széles arcú, erős csontozatú ember, hatalmas kezeit az asztalon nyugtatta. A csizmanadrág és a fehér ing frissen volt vasalva. Lehet, hogy a tulajdon oda lett, de a büszkeség a kitartiság az azért megmaradt. Még mindig Ő volt a gazda, a hatalom és a kenyér még az övé. A parasztemberekre jellemző jellegtelen arckifejezés semmit nem árult el az érzelmeiből, nem is igen ébredhetett különösebb érzelem a fiatalember láttán.

–         No, Lajos hát megjöttél, jól el voltál.

–         Igen, a háború feltartja az embert, no meg a fogság.

–         Minek hagytad magad elfogni?

A férfiban hirtelen harag lobbant, mit tud ez az ember a háborúról itthon, a meleg kemence mellől. Nem válaszolt, tudta, hogy az öreg nyers modora nem csak neki szól. Mihály szólt közbe.

–         Hagyja már idesapám, van annak pont elég baja.

–         Van itt most mindenkinek fiam.

Az öreg nem szólt többet, a lányra nézett, aki megfordult és kiment a konyhából. A fiatal férfi utánanézett, tetszett neki, már egészen másként nézett rá, igazi felnőtt. Ezután gyakrabban látogatott el barátjához, nem annyira a barátság kedvéért mintsem azért, hogy láthassa ezt a lányt. A lány arcának széles Kunn vonásai, nevetése, egyre inkább elvarázsolták. Hamarosan nem kívánt vendég lett a házban. Az öreg Kunn, aki nem csak nevében, de modorában és alkatában is Kunn volt, hallani sem akart arról, hogy egy ilyen „koldus” udvaroljon a lányának. Gazdát szánt annak, mégpedig jó módú gazdát. Mihály volt az egyedüli, aki védte a fiatalokat, de sokat ő sem tehetett.

III.

A legelő szikes talaján hosszú repedések mutatták, hogy már régen volt eső, a félhomályban már nem látszott a szomszéd falu tornya. A magányos férfi lassan ballagott a repedezett földön. Egyenesen a gémeskút felé vette az irányt. Nem sietett, hiszen még nem sötétedett be teljesen. Halotta, hogy a Keleti soron még többen csak most etetnek, látta, ahogy a házaknál a villával hordják ki a trágyát, majd friss szalmát visznek be az ólakba. A fekete deszkakerítések mögött a jómódú parasztok házai sorakoztak. A gazdagabb parasztok a falu szélein laktak, ez is egy ilyen sor volt. Gondolataiba merült, a szerelem nagy úr és hamar megbabonázza az embert, de a paraszt még ilyenkor is tud egy-egy józan gondolatot erőltetni a fejébe. Hogyan tovább? Ha hozzá is adják a lányt, miből tartja el, nincs juss, a házban már a nővére lakik, Ő gondozza az anyját. Több, mint két éve, hogy hazatért, azóta bandában kubikol, a föld, ami megmaradt kevés a megélhetéshez, de ha megnősül, talán a jószág takarmányát megtermi. És a ház az miből lesz, meg a gyerekeket is etetni kell. Elhessegeti a gondolatait, ennek most itt nincs helye. Szeretni kell, aztán meg majd csak lesz valahogy. Elérte a gémeskutat, már teljesen besötétedett. A hátát nekivetette a kút fa peremének. Elővette a dohánytartót, a papírt, a szokott mozdulatokkal cigarettát sodort lassan, türelmesen, hiszen nagy érték a dohány, nem szabad azt pocsékolni. A ház felé nézett és lassan végighúzta a gyufát a doboz szélén. A gyufa lángja hirtelen fellobbant, fénybe borította a gémeskutat.

A tornácon a ruha már megszáradt, a lány tétován nézett a legelő felé, már sötétedett, az apja és az anyja a kisebb fiúkkal bevonultak a szobába, csak Mihály tett-vett még az ólak körül. Lassan Ő is befejezte és elindult a ház felé, megállt a lány mellett.

–         Vársz valakit Juliska?

A lány úgy elpirosodott, hogy az még a házból kiszűrődő fényben is jól látszott.

–         Tudja, hogy nem jöhet ide, miért várnám?

Akkoriban ez már csak így volt, az idősebb testvért nem lehetett tegezni, ez volt a szokás, ami akkor teljesen természetes volt a nagy családokban.

–         Azt én nem tudom, de ha van egy kis dolgod, hát csak menj a barátnőidhez, majd én megmondom apánknak.

A távolban a puszta gémeskútja mellett hirtelen fény támadt, lassan elhalványult, majd teljesen eltűnt. Olyan volt ez mintha valami utat mutatott volna egy vágyakozó szempárnak. A lány szíve olyat dobbant, hogy szinte kihallatszott, még Mihály is meghallotta.

–         No, menj már, aztán igyekezz haza, ne maradj el soká.

A lány a kendőjét a vállára dobta és már kívül is volt kapun. A barátnői két házzal arrébb laktak, de most nem hozzájuk igyekezett. Az a fény bizony neki szólt, oda igyekezett keresztül a legelőn egyenesen a gémeskúthoz.

–         Hogy vagy Juliska?

Fogadta az érkezőt a férfi.

–         Köszönöm jól, hát maga?

–         Most, hogy látlak már egészen jól.

Előre nyújtotta a kezét, a lány önkéntelenül közelebb lépett és megfogta a felé nyújtott kezet. Szemérmesen lehajtotta a fejét, csak oldalvást nézett a férfira.

–         Nem maradhatok soká, ha apám észreveszi, agyonüt.

Ezt is olyan szemérmesen mondta, mintha csak az isten tudja milyen borzasztó dolgot csinálna, csak azzal, hogy ide jött.

–         Jó lenne már nem bujkálni, de a semmire nem házasodhatunk, meg aztán hátha megenyhülne apád. Nem tarthat a harag sem örökké.

–         Nem ismeri apámat, az soha nem fog megenyhülni.

–         Nem baj, ha lesz egy kis pénzem hát összeházasodunk, akkor már a magunk ura leszünk. Akkor csak kivész az ördög belőle, az egy szem lányát csak nem hagyja.

A lány most felemelte a fejét, úgy nézett rá a vékony arcú férfira. Még mindig nem ismeri az apját, ő tudta, hogy soha nem bocsát meg neki, ha ehhez a férfihoz megy. Tudta, de a szíve mélyén mégis jól esett neki ez a biztatás, szerette a szüleit, az apját is, ezért volt olyan nehéz a lelke, és ha mégis választani kell? A barátnői sokat vigasztalták valami hasonlóval, mint most a szeretett férfi, hátha igaz lesz és csak ő ilyen borúlátó. A férfi magához húzta, kedvesen átkarolta és az arcát hozzászorította a lány arcához. Érezte a lány hajának illatát, a hosszú fonott haj végigfutott a hátán, milyen szép, gondolta. A szalagot, ami a hajába volt fonva, a szellő időnkét meglengette, mint egy szép ünnepi zászlót. Nem szóltak, mindketten a gondolataikba merültek. Érezték, hogy összetartoznak, de azt is tudták, hogy ezért meg kell küzdeniük. A lány lassan eltolta magától a férfit, hátralépett.

–         Mennem kell, jön holnap?

–         Jövök, vigyázz magadra.

A lány megfordult és gyors léptekkel igyekezett a sötétbe burkolózott házsor felé. A férfi nézte ameddig csak látta, pontosabban ameddig úgy hitte, hogy még látja, hiszen a sötétben már régen eltűnt a lány alakja. Lassan megfordult és ő is elindult a falu felé. Nehéz gondolatok jártak a fejében. A háború, a fogság, azután itthon is csak a nehézségek vártak rá. Ilyen fiatalon annyi élettapasztalata volt, amennyit más emberek csak egy hosszú élet alatt képesek összegyűjteni. A kubikos munka nehéz, de legalább munka. Otthon is ellakhatnak egy darabig. Az illúzióit már rég elvesztette, de most hinni akart, ez a lány az egyedüli dolog, amiért érdemes hinni, és muszáj hinni. Lassan ballagott, már a templom kert mellet haladt, amikor a gondolataiból felriadt. Szétnézett, az utca sötétjében senkit nem látott, hallotta, hogy előtte pár méterrel egy pár beszélget, a halk sugdolózás, a mély férfihang és a csicsergő lányhang váltakozása alapján következtette erre. Nem ismerte meg a hangokat, lehet, hogy telepiek vagy csak a sugdolózás miatt nem ismeri fel őket. Juliskát el kell vennie, ha legközelebb találkoznak már nem csak jövőben beszél a házasságról, hanem megkéri a lányt, az apjával is beszélnie kell. Bár legutóbb amikor próbált beszélni vele durván szitkozódva utasította el az öreg. Utolérte a fiatal párt, a sötét templomkert kerítésének támaszkodott a lány, a fiú pedig előtte állt, ölelgette és közben hol a lány, hol a fiú duruzsolt valami szerelmi vallomás félét. Nem fordította feléjük a fejét csak oldalvást nézett rájuk, nem akarta megzavarni őket. Miért nem sétálhatnak ők is így kézen fogva az ő szerelmével. Ez a konok paraszti mentalitás, persze tudta, hogy a „koldusnak a kölyke is koldus marad” ezt elég sokszor hallotta már. Talán ha megöregszik ő sem fog másként gondolkodni, de igen, ezt a gondolkodást meg kell semmisíteni, ismét eszébe jutottak azok a gondolatok, „bárki érdemei szerint kap, ha dolgozik, akkor megél, nem kell mások cselédjének lenni”. Megvalósulhat ez az eszme valaha is. És ha igen, az most rajta úgy sem segít, neki most itt kell elvennie Juliskát. Hosszan gondolkodott, már nem hallotta az előbbi fiatal pár beszédét sem, az iskola épülete mellett haladt el, a fehér meszelt falak még a sötétben is világítottak. Mindjárt otthon lesz. Benyitott az udvarba, a tornácra nyíló lesötétített ablak résein halvány fény szűrődött ki. Belépett a házba, a nővére az asztalnál ült, a sógora nem volt otthon, éppen szolgálatot látott el. Az édesanyja valamit tett vett a kályhán.

–         Megjöttél, Lajos?

Nézett rá az anyja. A nővére felállt és elébe ment a testvérének.

–         Kunnék voltál? Miért nem hagyod, koldus az, neked sincs semmid, miért nem keresel egy jobb módú lányt?

–         Nem a te dolgod ez!

Válaszolt, leült az asztalhoz, az anyja elébe tette az ételt Ő pedig komótosan csak úgy, mint a gyomorbetegek, hozzálátott. Még mindig a lány körül forogtak a gondolatai, vajon mit csinálhat most. A nővére okvetetlenkedése már régen nem zavarta, megszokta, hogy mindig valami gazdag lányt próbál kommendálni neki. De neki csak az kell, az az egy.

Juliska halkan nyitott be a ház ajtaján, az öregek a konyhában ültek, az apró termetű édesanyja éppen kukoricát morzsolt, az apja az asztal mellett ült és lassan eregette a cigaretta füstöt. A lány nem szerette, ha befüstöli a házat, de ő nemigen szólhatott, hiszen ő csak a „Jány” volt.

–         Na, hun vótál? Mán megint a Barátnédnál? Itt a munka, azt kéne csinálni.

Nem vette zokon apja nyers modorát, hozzászokott már, egyedüli lányként inkább volt cseléd a háznál, mintsem gyermek. Különben is, minek ellenkezni, ha nem muszáj, pont elég az is, hogy azt a férfit szereti,az apja tiltása ellenére. Az anyja mellé telepedett. A mama apró termetű kis asszony volt, még a százötven centit sem érte el. Nem szólt bele a beszédbe, neki se igen volt szava otthon. Nem akarta a lányt se bántani, bár Ő is inkább látta volna a lányát egy gazdag paraszt oldalán, mint emellett az elszegényedett férfi mellett. Lassan fejtették a kukoricát, közben halkan dúdolgattak. A mama elkezdet alig halhatóan énekelni „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. Mintha csak látta volna a mama, hogy mi zajlik a lánya lelkében. Juliska felnézett, ekkor vette észre, hogy az apja őt nézi. Hirtelen úgy érezte, tudják merre járt, hogy megint azzal, férfival találkozott. Elkapta a tekintetét, nem akarta, hogy az apja abból bármit is kiolvasson. A nóta hallatán újra felerősödött benne a fájdalom, a döntés fájdalma. Bármire dönt, az mindenképpen borzasztó lemondást követel tőle. Az apja már régen megmondta, hogy nem mehet hozzá, ha megteszi, akkor a szüleit veszíti el, ha nem, talán soha nem találja meg a boldogságát. Miért kell egy tizennyolc éves lánynak ilyen nehéz helyzetbe kerülni, ő csak boldog szeretne lenni. Csak azt felejtette el, vagy tán nem is felejtette el, hogy a paraszt egyetlen kincse a föld, ha az nincs, akkor semmi sincs, az eszével felfogta, hogy csak a nincstelenségtől akarják megóvni, de a szíve az mást mondott. Nézte az apró, vékony, megtört tekintetű édesanyját, ő gazda fiúhoz ment, most még is szegény és még boldogtalan is. Legidősebb fia elmaradt a háborúban, most azt siratja, de csak hangtalan, még a sírás sem hallatszódhat ki ebben a házban. Hát ő nem így akar élni, ahhoz megy, akit szeret, akkor talán boldog lesz. Eszébe se jutott, hogy valaha az ő szülei is szerethették egymást, hogy az élet törhette meg ennyire a lelküket. Nem, úgy gondolta, hogy ha két ember szereti egymást és kézenfogva küszködik az életet végig, akkor megmarad valami ebből a mindent lángba borító nagy szerelemből. Hiszen ugyanaz az ember marad, ha most ennyire kell, akkor nem múlhat el csak úgy ez a hatalmas érzelem. A fiatal lelkek már csak ilyenek, nem hisznek az élet gyötrő fájdalmaiban, nem hisznek a mindent szétzúzó nehézségekben. Milyen kár, hogy ez a hit csak kevés emberben marad meg, sokakból örökre kivész alig pár évi házasság után. Juliska most nem gondolt ilyesmire, szerette azt a férfit és hozzá akart menni.

Reggel a munka elvégzése után átsietett a két házzal lejjebb lakó barátnőihez, ők voltak a legjobb barátai, egy testvérpár, akikkel bármit megbeszélhetett. Elmondta nekik, hogy döntött, hozzámegy Lajoshoz. A lányok romantikus hévvel biztatták, persze ők sem tudták, hogy ezzel mit vállal barátnőjük. A lányok szépen varrtak és megígérték, hogy megvarrják neki a ruhát, amiben az oltár elé léphet. Ez némi biztatás volt és azt is tudta, hogy Mihály bátya is segít, amiben tud. Így sem nyugodott meg, tudta, hogy az apja soha nem bocsát meg neki. Alig várta, hogy besötétedjen, mintha csak érezte volna, hogy ez a nap, ez az este mindent eldönt. Most a barátnők szavaiból sem értett semmit már egészen máshol járt, ahogy elhatározta magát már kezdett elmúlni a félelme. Egyre inkább úrrá lett rajta az a konok elhatározás, amit édesapjától örökölt. Most már senki nem állhat az útjába.

IV.

 A már megszokott jelre a lány ismét kisietett a gémeskúthoz. Most Mihályt is elkerülte, senkivel nem akart találkozni, úgy osont ki a házból, mint aki lopni indul. Talán azt is akart, egy kis boldogságot lopni. A férfi a hátát a gémeskút ágasának vetette, úgy várt a lányra. Amikor meglátta elébe sietett. Megfogta a kezét és lassan tagolva kezdte.

–          Juliska házasodjunk össze, beszélek apáddal is, hozzá kell, hogy járuljon.

A lány felemelte a fejét és halkan, de azért jól halhatóan válaszolt.

–         Igen, házasodjunk össze.

Mindketten úgy érezték, hogy mostmár minden jóra fordul, az nem lehet, hogy ne így legyen. Átölelték egymást és sokáig úgy maradtak. Másnap be is jelentkeztek a papnál, úgy gondolták, ha senki nem tudja, csak akkor, amikor az esküvő napja lesz, már nem tehetnek ellenük semmit.

A fekete kapu lassan nyílt ki, a férfi már régen nem járt itt. Mihály az udvaron dolgozott, az öreg Kunn a ház előtt ült egy karosszékben. Ahogyan meglátta az érkezőt felállt és úgy várta, hogy a férfi oda érjen.

–         Mi járatban vagy, nemigen van nekünk közös dolgunk, akár mehetsz is.

A férfi elég büszke volt ahhoz, hogy legszívesebben azonnal megforduljon, de most a lányról volt szó, Juliskáról. Elkezdte, bár tudta, hogy aligha tudja befejezni a mondandóját.

–         Juliska kezét kérem magától.

Az öreg arca elvörösödött, és magából kikelve válaszolt.

–         Nem adom egy koldushoz a lányomat, takarodj a portámról.

Mihály már tessékelte kifelé barátját, nem akarta, hogy tettlegességre kerüljön a sor, ismerte az apját, tudta, hogy hamar eljár a keze. Juliska a ház ajtóban állt az apja mögött, amikor az apja elhallgatott, és Lajos is elment csak akkor szólalt meg.

–         Már pedig apám összeházasodunk, ma lesz az esküvőnk.

–         Akkor ide többet be nem teszed a lábadat, nem vagy többé a lányom.

Mihály állt közéjük, nem engedte, hogy bántsa a lányt. A lány átment a barátnőihez. Már meg volt beszélve, ők öltöztették és fonták be a haját. Ismerte apját, tudta mennyire konok, mégis az utolsó percig bízott abban, hogy jobb belátásra tudja bírni. Az anyja sem volt mellette, egyedül Mihály bátyja állt ki értük, ő vállalta azt is, hogy a tanúja lesz, az öccsei még túl fiatalok ahhoz, hogy védelmükbe vehették volna. Lajos családjánál sem számíthatott túl meleg fogadtatásra, tudta, hogy ott őt sem fogadják szívesebben, mint Lajost náluk. De már mindegy, ugyanaz a nóta járt az eszében, amit édesanyja dúdolt „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. De ő szereti a szüleit, meg kell, hogy békéljenek, azért most benne is felébredt a híres Kunn dac, amit az apjától örökölt. Nem bánta már azt sem, hogyha kitagadják, döntött és ha kell tűzön, vízen követi azt a férfit, akit szeret. A két testvér a lány barátnői, úgy sertepertélt körülötte, mintha a saját esküvőjükre készültek volna. Juliska a gondolataiba merült, az öröm és a fájdalom furcsa keverékét érezte a lelkében. Mennyi legendát hallott a meg nem értett szerelmesekről, mennyire jellegzetes ez a Magyar paraszti világban, de soha nem hitte, hogy ezt neki is át kell élnie. Legalább az édesanyja lenne itt, hogy a hajába köthesse a szalagot, de nincs itt és talán soha többé nem is lesz mellette. Ekkora bűn, ha boldog akar lenni, vagy talán igazuk van, és a vesztébe rohan? Nem, az nem lehet, akkor a szíve nem vinné ennyire. Elindult a kis csoport, ami a páron kívül alig pár barátból állt. A Keleti sor ismerős kerítései mellett haladtak el. A lány még mindig abban reménykedett, hogy egyszerre csak kinyílik a jól ismert kapu, és a szülei csatlakoznak hozzájuk. De nem így történt, a kapuban állt az édesanyja, de amikor közelebb értek bement és becsukta a kaput. Juliska szomorúan nézett utána, hát mégis kitagadták. Úgy érezte, szégyenkeznie kell, hiszen tulajdonképpen elszökött hazulról, otthagyta szüleit és elment a férfival. Már nincs visszaút, menni kell és neki kell vágni az életnek, most már mindenről kettőjüknek kell dönteni, senki nem javítja ki, ha hibázik, a maga baja már csak a magáé, abból senki nem vesz le egy dekányit sem. Az esküvő nem volt pompázatos, messze nem volt olyan, mint egy igazi paraszt lakodalom. A szerelem sem tudta feledtetni az elmúlt napok súlyos döntéseinek következményeit. Lajos nővére sem fogadta nagy lelkesedéssel Juliskát, úgy gondolta, hogy az ő testvére sokkal különbet érdemelt volna. Meg aztán, így már Lajosnak is csak oda kell adni a jusst, bár már töredéke sem volt meg annak, ami járt volna neki. Ez a fiatal lány mit sem tud még, tanítani kéne, úgy gondolta, hogy most ez is rászakad. Juliska csendesen tűrte az életét, az esték, amikor végre párjához bújhatott rövid időre feledtette vele mindazt, amin átment.

V.

Lassan sétáltak a fiatalok, Juliska fogta a párja kezét, úgy kapaszkodott bele, mintha soha nem akarná elengedni. Neki már csak ő van, a szülei kitagadták, barátnőihez még ellátogatott néha, de annak meg Lajos nem nagyon örült, mert akkor sokáig elbeszélgettek és későn ért haza. Már albérletben laktak, nehezen kereste meg a rávalót a férfi, de így mégis önállóak voltak. Nem kellett hallgatnia nővére szemrehányásait, és Juliskát is meg tudta védeni egy kicsit. Akkoriban még nem volt közvilágítás, a sötét utcát csak a holdvilág vagy az itt-ott az ablakon kiszűrődő fény világította meg valamelyest. Talán jó is volt, hiszen így nem kellett szembesülniük a furcsa, sajnálkozó vagy éppen kárörvendő tekintetekkel. Juliska úgy érezte mindenki megveti azért, amiért a szülei jóváhagyása nélkül ment férjhez. Úgy érezte bűnt követett el, és ezért sújtja most is a sors. Még közelebb hajolt a férfihez.

Hirtelen az apja termett előttük, hatalmas termete szinte feléjük magasodott. Ez a hatalmas férfi úgy állt előttük, mint valami óriás, Juliska megijedt. Mit akarhat az apja? A férfin látszott, hogy nem jó szándékkal állta útjukat a fiataloknak.

–         Elvitted a lányom, de megfizetsz érte.

Most már nem csak a mozdulataival, hanem szavaival is fenyegette őket. A két fiatal elengedte egymást, Lajos elébe állt a lánynak, de védekezni már nem maradt ideje. A megtermett férfi egy jókora fa husánggal ütött a férfira. A fiatalember megrogyott és összeesett.

–         Na, ez is  a tiéd a  lány mellé. Most már kvittek vagyunk.

Azzal megfordult és otthagyta a fiatalokat. Juliska, felsegítette a férjét és hazatámogatta. A férfi úgy döntött, feljelenti apósát. A lány még nehezebb helyzetbe került, hiszen apja ellen kellett tanúskodnia. De tudta, hogyha nem teszik meg, az apja soha nem hagy nekik békét. Megtette, tanúskodott az apja ellen. Az öreget a bíróság elítélte és a falu börtönébe zárták.  Lajos sokáig nem tudott dolgozni így kénytelenek voltak visszaköltözni a szülői házba. A fiatalasszonynak ezután nem csak a saját lelkiismeretével kellett küzdenie, de sógornőjének rosszindulatú megjegyzéseit is el kellet tűrnie. Lajos is nehezen viselte ezt az időszakot, talán a házasságuk legnehezebb időszaka volt ez, de most még a szerelem mindent legyőzött. Tűrtek és ábrándoztak egy jobb jövőt várva. Juliska igyekezett hasznossá tenni magát otthon, de így sem tudott sem megértést, sem szeretetet kicsikarni anyósától és sógornőjétől.

Kora reggel volt, a nap még éppen csak hogy kibukkant a horizont mögül, és még a hold is birtokolta az égbolt egy részét. Juliska mosáshoz készülődött az udvaron. Az üstben már melegedett a víz, de még hordani kellet hozzá, két kannát vett magához. Azzal indúlt a Templommal szemben lévő kúthoz. Szerette ezeket a reggeleket, hiszen ilyenkor a saját magányában és a munka kegyes elfoglaltságában nem kellett a gondjaival foglalkozni. Lassan ballagott, az iskola mellett haladt, és már látta a kutat. A kútnál két egyenruhás férfi ácsorgott, egy ember pedig vizet vett a kútról. Ahogy közelebb ért, mint valami villám hasított bele, hiszen az-az ő apja, bilincsel a kezén. Az a büszke paraszt megbilincselve, cselédként hordja a vizet a börtönbe. Mintha valami ólomsúly kezdett volna a lábára ragadni, fokozatosan elnehezültek a lépései, már nem vitték tovább a lábai. A szemei elhalványultak a könnyektől. Az apja, most nem az a büszke, mindenki fölött álló ember, hanem egy megtört öregember, Juliska ott állt és nem tudta mit tegyen, a lábai már nem voltak hajlandók tovább vinni. Hirtelen megfordult és zokogva szaladt hazáig. Lajos a kapuban állt amikor felesége hazaért.

–         Mi történt Juliska?

–         Apámat hozták ki vízért, én nem tudok oda menni.

Lajos nem válaszolt, elvette a kannákat és csendesen elindult a kúthoz. Mire odaért az öreget már visszavitték, nem találkozott vele.

Juliska leült a ház előtt lévő kis padra érezte, hogy valami örökre eltűnt a lelkéből. Megtörölte a szemét, és a teknő mellé lépett. A könnyei eltűntek, nem is sírt soha többé, csak egyszer még az életében, akkor, amikor egyik fia öngyilkos lett, az, amelyik sorsa talán a legjobban összefonódott az életével. De erről most még mit sem tudott. Most úgy érezte, hogy soha többé nem tud sírni,tudta, hogy most lett igazán felnőtt.

 

Püspökladány 2010.április.09

 

Cseh József