Cseh József tollából…


I.

Lajos, huszárként

 A Nagyháború már öt éve befejeződött, azóta hányszor képzelte el magát otthon, újra Magyar földön. A háborúba indulva – mint annyian mások – ő is hitte, hogy csak hetekig tart és hamar visszatérhetnek az otthonukba. A büszke, jó módú paraszt fiú úgy hitte, hogy a Magyar huszárt semmi nem állíthatja meg. Nem így történt, a huszár roham már nem volt olyan elsöprő, a keleti front egyre több áldozatot követelt. Az Osztrák-Magyar hadsereg az állásait sem tudta már megvédeni. A Német hadsereg átcsoportosításával sikerült az Oroszokat nagyobb csatában megverni, de ezekben már nem vehetett részt, neki „szerencséje” volt, „csak” fogságba esett. A súlyos betegség, amit a fogságban kapott a rossz ellátás miatt, kis híján „elvitte”. Túlélte, talán a lovak, a föld, talán a régen látott szülők, vagy csak egyszerűen az otthon tartotta életben, maga sem tudta.

A munkára kihelyezett foglyok sorsa könnyebb volt, hiszen a munka valamelyest enyhítette a honvágyat és az elkeseredettséget, de a csábító szirénének dala mindvégig ott visszhangzott a fülében. Éjszakánként a Magyar puszta illatát érezte, látta a lovaikat, ahogy a Püspökladányi utcán vágtatnak fejüket büszkén tartva, nem rángatva a gyeplőt tartó kezet. Jó munkaerő lévén, a gazdák megbecsülték. Egy idő után nem tért vissza a hadifogolytáborba, elrejtőzött, mindig akadtak emberek, akik elrejtették némi munka fejében. És jött a számára teljesen érthetetlen polgárháború, az Orosz földet mindenütt vér itatta át. Menekült, a Magyar határ felé, a kietlen területeken egy-egy tanyában meghúzódva sokszor heteken át. A padláson kuporogva nézte a véres eseményeket. Már régen nem a félelem irányította, sokkal inkább az ösztönei vezették. Igazi paraszt fiú volt, szikár, szálkás izmú, egy dekányi felesleg sem volt rajta. Hosszúkás arcán az izmok már régen elfelejtették hogyan kell mosolyra kelteni ezt a megtört tekintetet. Utoljára talán akkor érzett valami feledhetetlen örömet, amikor testvéreivel találkozott a fronton egy röpke pillanatra. Akkor látta utoljára bátyait, soha többé nem találkozott velük. Egyetlen hazatért fivérvére is öngyilkosságba menekült mire ő megtérhetett a fogságból, a másik két fiú már a háborúból sem tért vissza.

A világ megváltozott és a fogságból megtérő emberek erről mit sem tudtak. A képek, amiket magukban hordoztak, a nagyháború sodrában örökre eltűntek. A még mindig forrongó világ egész mást tartogatott a számukra.

Ahogy hazaért szűrőtáborban helyezték el, ahol a megbízhatatlan, vagyis ismeretlen körülmények között visszatérő embereket gyűjtötték össze. A háború után történt események az új rendszer urait bizalmatlanná tették az Oroszországból megtért emberekkel szemben, mindenkiben kommunistát láttak. A betegsége itt is úrrá lett rajta, haza engedték, de azért nem bíztak benne. Nem lehetett tudni hogyan szökött meg, kikkel állt kapcsolatban és milyen módon sikerült hazatérnie, ezért elrendelték számára a csendőrségen a havi jelentkezést.

A kommunista eszmék valóban ”megfertőzték”. A jelszavak és gondolatok rokonszenvesek voltak, hiszen azt jelentették számára, hogy amiért megdolgozik, az mind az övé lehet, és azt senki nem veheti el tőle. Egy idealizált világkép lebegett előtte. Egy olyan világé ahol nem a nagyságos urak dirigálnak, ahol az ember egyforma jogokat élvez, ahol nem zsákmányolja ki egyik ember a másikat. Mennyi szép gondolat, milyen szép lehet egy ilyen világ. Ki gondolta akkor, hogy mennyi szenvedést is okozhatnak ezek a szép eszmék, hány embernek kell elpusztulni ezekért a gondolatokért, talán értelmetlenül. Ki hitte, hogy ezekkel is vissza lehet élni. A háború legmélyebb mocskában az emberek valami mást akartak, nem elpusztulni számukra teljesen érthetetlen célokért, szeretni, élni akartak.

Az elhúzódó háború kijózanította azokat is, akik korábban hittek a jelszavakban, hittek az „igazságos háborúban”. Már jól tudták, ők semmit nem nyerhetnek, de mindent feláldozhatnak. Nem veszett el a hazaszeretetük, csak átértékelődött. A Haza most inkább jelentette a szülőket, a földet és a kedves lovakat, mintsem a Császár személyét. Nem gondolták már, hogy mindent elsöprő hadseregük majd megmutatja a világnak. A lövészárok sártengere már nem a dicsőséget juttatta az eszükbe, hanem a rideg valóságot, a rájuk leselkedő veszélyt.  A hadifogság kegyetlen világa minden illúziójukat elsöpörte. Így hát könnyen hittek ezekben a mindent megváltoztató eszmékben, hitték, hogy most már az ő idejük következik.

A rideg valóság, a hatalom reakciói itthon sokukban váltottak ki keserűséget, hiába váltak nyomorékká lelkileg, testileg? Nekik már az sem maradt meg, amit korábban a magukénak mondhattak. Ez még inkább erősítette bennük, egy szebb világ eszményképét. Lehet ezen csodálkozni, aligha a vérfürdő, a kilátástalan jövő oda sodorta az embereket ahol egy szebb jövőt remélhettek. Még az oly nagyon „földhözragadt” Magyar paraszt is hajlott arra, hogy talán lehet egy szebb jövőben bízni, de ők ezt csak a termőföld talaján két lábbal állva tudták elképzelni. A Magyar paraszt nem forradalmár, ő a föld realista gyermeke, tudja, hogy az élet maga a föld, ha azt nem művelik, akkor éhínség és halál vár mindenkire, ha az aranysárga gabona tábla aratható, akkor nagy baj már nem lehet.

II.

A Mama alsóépülete

 Az Árpád utcán haladt fáradt léptekkel, elhagyta a templomot, fel sem nézett a régen látott toronyra. A hite valahol a lövészárok mocskában maradt, megvetette a papokat, azokat, akik oly buzgón biztatták őket a gyilkolásra Isten nevében. Az iskolaépületek mellett haladt el, a gyerekkor már oly távolinak tűnt, a háború igazán felnőtté tette.  A Munkácsy utca, a szülői ház, hirtelen ott állt az utcasarkon, befordult, a jómódú parasztok lakóhelyére jellemző magas építésű nyeregtetős vályogház fehér fala hirtelen tűnt a szemébe. Megszaporázta a lépteit. A házhoz érve megtorpant, a telek ketté volt osztva, vajon mi történhetett. Szorongva nyitotta meg a fából készült kiskaput, az ólak már nem voltak a telken, az udvar teljesen megváltozott. Hol a szekér, a lovak? Valami megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Ahogy belépett, a ház előtt a nővérét látta meg, valamit mosott az udvaron. A kapunyitásra hátrafordult, mintha kísértetet látott volna, döbbent csend, majd mintha csak most ismerné fel testvéröccsét, szinte sikoltva mondta ki a nevét.

–         Lajos. Hát te élsz?

–         Élek, hol vannak az ólak, a lovak?

Nem a szüleit kérdezte, nem azért mert nem szerette őket. Egyszerűen az álmait kereste, azokat, amik annyi ideig éltették. Az első benyomás azonban kitörölte ezeket a képeket. Mi történt? A nővére odalépett hozzá, átölelte, fejét a vállára tette és úgy mondta könnyeivel küszködve.

–         Apánk meghalt, a fiúk is oda vannak. Nem volt, aki gondozza a gazdaságot, azt hittük te is meghaltál. Eladtunk mindent, a férjem vasutas tudod, ő nem paraszt.

A férfi egész testében remegett, hát semmi nem maradt abból, amiről azt hitte hazavárja. A gazdaság oda, az álmok hirtelen semmivé váltak. Talán jobb lett volna ott maradni a háborúban, mint ahogy annyi jó pajtása és két testvére.

–         Gyere be, egyél, aztán majd meglátod, minden helyre jön.

Lajos lovai

A nővére megfogta a kezét és bevezette a házba. Leült egy székre az asztal mellé. Éhes volt, megvágta a kenyeret és evett. Semmilyen gondolat nem járt a fejében, úgy érezte minden elveszett, mintha nem csak az udvar, hanem a feje is teljesen üres lenne. A szalonna nem olyan ízű volt, mint amire emlékezett, már ez sem a régi. A nővérét nézte, valaha nagyon fontos volt neki, miért semmizte ki? A föld, a jószág minden oda, mihez kezd most. Hogyan tovább, de legalább él, csak most kezdte felfogni, túlélte a háborút, itthon van. Van két keze, majd csak megél valahogy, meg aztán mégis csak van hol laknia, hiszen ez a családi házuk, innen nem tehetik ki. Meg az előbb a nővére is azt mondta, hogy azért valami maradt, abból még ő is részesülhet. A szobából az édesanyja lépett ki, örömet kellett volna éreznie, de nem érezte, valami megmagyarázhatatlan érzés tört rá. Neki tudnia kellett volna, hogy él, várnia kellett volna, hiszen ő a legkisebb, hova tűnt az anyai ösztön? Talán soha többé nem tud úgy érezni, mint régen, úgy érezte mindenki cserbenhagyta, még az is, akinek soha nem lett volna szabad.

Sok komája volt, körbe járta őket. De sehogyan sem érezte azt az annyira várt, mindent felülíró örömöt, már semmi sem a régi. A háború nem csak őt, hanem a többieket is megváltoztatta. A komák sem voltak már azok a régi vidám fiúk, ők is megtört katona és háborúviselt emberekké váltak. Hiába a túlélés öröme, mégis minden olyan más, az emberek szívében annyi fájdalom, megtörtség. Bár már 1923-at írtak, a háború, a forradalom, a Román megszállás, még nagyon frissen élt az itt élő emberek emlékezetében. Az elvesztett fiúk fájdalma, a félelem és létbizonytalanság hatalmas szürke fellegként ülte meg a falut. A Magyar paraszt. Mennyi jelzővel illeték már a történelme során, nevezték konoknak, megbízhatatlannak, zsugorinak, a legfontosabb tulajdonságai mégsem ezek. Ők azok, akik mindig talpra állnak, akik a fogukat összezárva, valóban konokul, ha kell magukat az eke elé fogva szántanak, vetnek, és élnek. Ha a földet lehet „túrni”, akkor nincs semmi baj, pirkadattól, napnyugtáig van mit csinálni, éjszaka pedig, a jóságos álom minden gondot elzár előlük. A tél hosszú estéi, a meleg pipafüsttel, a gyerekek felszabadult játékával, az asszonyok halk énekével csendesíti a mindig nyughatatlan lelkeket. De most mindezt újra kell építeni, elsősorban a lelkekben. A háború megszűnő moraja nem a halottakról szól, hanem a túlélőkről, nekik kell mindent újra kezdeni. A halottak már megbékéltek, nekik nem kell a jövő gondjaival megküzdeni. Látta, hogy a legfontosabb mindenkinek a föld, a vagyon, bárkihez ment a beszéd hamarosan a koca, és termés körül kezdett folyni. Ők már túljutottak azokon, amiket neki még most kellett ennyi év késéssel feldolgoznia.

  A komák nemigen tudtak segíteni, de napszám és kubikos munka azért mindig akadt, csak magáról kellett gondoskodni. Nehezen törődött bele, hogy már nem a jómódú paraszt, hanem a napszámos, akinek minden nap külön-külön meg kell küzdenie a betevő falatért, és előbb-utóbb családot is kellene alapítani.

A Keleti sor módos parasztházainak egyikében lakott régi jó komája. Már jó ideje itthon volt, úgy gondolta végre felkeresi. A ház udvarán egy igencsak szemre való, hosszú, fonott hajú leány fogadta. Felismerte, ez bizony Juliska, Mihály komájának a húga. Hogy megnőtt, mikor utoljára látta, még csak hatéves volt, a lábán lovagoltatta. Most meg egy már szinte felnőtt nő, és milyen szép. A lány nem ismerte meg, már kilenc éve nem látta. A ház tornácán ruhák voltak kiakasztva szárítani. Biztosan a lány mosott, gondolta. A tizenöt év körüli lány kérdően nézett rá.

–         Nem ismersz meg?

A lánynak nem volt ideje válaszolni. A jószág-udvarból kilépő barátja felismerte.

–         Lajos, hát te honnan kerültél elő?

A két barát kezetfogot, nem ölelték meg egymást, mindketten büszke paraszt fiúk voltak, az érzelmek nyílt kimutatása számukra a gyengeség jele volt.

–         Messziről, komám nagyon messziről.

A szavaiban annyi keserűség volt, hogy arra barátjának is fel kellet figyelnie.

–         De úgy látom azért jól vagy, túlélted, az én bátyám nem.

–         Igen, veletek amúgy mi van Mihály?

–         Apám elveszített szinte mindent, kezes volt, alig maradt annyi, hogy megéljünk.

Megállt a beszéddel, a sovány barna hajú fiúra nézett, akit annyi év után most látott, és még azt sem tudta eddig hol volt, hirtelen érezte, hogy most  nincs helye a panaszkodásnak. A Magyar paraszt sokat aggódik, ha esik az eső, akkor azért, ne hogy sok essen, vagy akkor essen, amikor munka volna. Ha nem esik, akkor meg azért, mert mi lesz a termésből, ha nem kap időben vizet. Ha sok a takarmány, akkor csak olcsón tudja eladni, ha kevés, akkor meg nem lesz elég a jószágnak. A panasz olyan természetes a magyar parasztnak, mintha az egy ima volna, és azon múlna, hogy elkerüli-e a szerencsétlenség vagy sem. De most barátja tekintete megállította a panaszáradatot, tudta, hogy neki sem maradt semmije.

–         Na, gyere be, igyunk egy pohár bort.

Az ajtóban álldogáló lányhoz fordult.

–         Hozz egy kis bort Juliska.

A hosszú kanapén ott ült az öreg Kunn. Nagytermetű, széles arcú, erős csontozatú ember, hatalmas kezeit az asztalon nyugtatta. A csizmanadrág és a fehér ing frissen volt vasalva. Lehet, hogy a tulajdon oda lett, de a büszkeség a kitartiság az azért megmaradt. Még mindig Ő volt a gazda, a hatalom és a kenyér még az övé. A parasztemberekre jellemző jellegtelen arckifejezés semmit nem árult el az érzelmeiből, nem is igen ébredhetett különösebb érzelem a fiatalember láttán.

–         No, Lajos hát megjöttél, jól el voltál.

–         Igen, a háború feltartja az embert, no meg a fogság.

–         Minek hagytad magad elfogni?

A férfiban hirtelen harag lobbant, mit tud ez az ember a háborúról itthon, a meleg kemence mellől. Nem válaszolt, tudta, hogy az öreg nyers modora nem csak neki szól. Mihály szólt közbe.

–         Hagyja már idesapám, van annak pont elég baja.

–         Van itt most mindenkinek fiam.

Az öreg nem szólt többet, a lányra nézett, aki megfordult és kiment a konyhából. A fiatal férfi utánanézett, tetszett neki, már egészen másként nézett rá, igazi felnőtt. Ezután gyakrabban látogatott el barátjához, nem annyira a barátság kedvéért mintsem azért, hogy láthassa ezt a lányt. A lány arcának széles Kunn vonásai, nevetése, egyre inkább elvarázsolták. Hamarosan nem kívánt vendég lett a házban. Az öreg Kunn, aki nem csak nevében, de modorában és alkatában is Kunn volt, hallani sem akart arról, hogy egy ilyen „koldus” udvaroljon a lányának. Gazdát szánt annak, mégpedig jó módú gazdát. Mihály volt az egyedüli, aki védte a fiatalokat, de sokat ő sem tehetett.

III.

A legelő szikes talaján hosszú repedések mutatták, hogy már régen volt eső, a félhomályban már nem látszott a szomszéd falu tornya. A magányos férfi lassan ballagott a repedezett földön. Egyenesen a gémeskút felé vette az irányt. Nem sietett, hiszen még nem sötétedett be teljesen. Halotta, hogy a Keleti soron még többen csak most etetnek, látta, ahogy a házaknál a villával hordják ki a trágyát, majd friss szalmát visznek be az ólakba. A fekete deszkakerítések mögött a jómódú parasztok házai sorakoztak. A gazdagabb parasztok a falu szélein laktak, ez is egy ilyen sor volt. Gondolataiba merült, a szerelem nagy úr és hamar megbabonázza az embert, de a paraszt még ilyenkor is tud egy-egy józan gondolatot erőltetni a fejébe. Hogyan tovább? Ha hozzá is adják a lányt, miből tartja el, nincs juss, a házban már a nővére lakik, Ő gondozza az anyját. Több, mint két éve, hogy hazatért, azóta bandában kubikol, a föld, ami megmaradt kevés a megélhetéshez, de ha megnősül, talán a jószág takarmányát megtermi. És a ház az miből lesz, meg a gyerekeket is etetni kell. Elhessegeti a gondolatait, ennek most itt nincs helye. Szeretni kell, aztán meg majd csak lesz valahogy. Elérte a gémeskutat, már teljesen besötétedett. A hátát nekivetette a kút fa peremének. Elővette a dohánytartót, a papírt, a szokott mozdulatokkal cigarettát sodort lassan, türelmesen, hiszen nagy érték a dohány, nem szabad azt pocsékolni. A ház felé nézett és lassan végighúzta a gyufát a doboz szélén. A gyufa lángja hirtelen fellobbant, fénybe borította a gémeskutat.

A tornácon a ruha már megszáradt, a lány tétován nézett a legelő felé, már sötétedett, az apja és az anyja a kisebb fiúkkal bevonultak a szobába, csak Mihály tett-vett még az ólak körül. Lassan Ő is befejezte és elindult a ház felé, megállt a lány mellett.

–         Vársz valakit Juliska?

A lány úgy elpirosodott, hogy az még a házból kiszűrődő fényben is jól látszott.

–         Tudja, hogy nem jöhet ide, miért várnám?

Akkoriban ez már csak így volt, az idősebb testvért nem lehetett tegezni, ez volt a szokás, ami akkor teljesen természetes volt a nagy családokban.

–         Azt én nem tudom, de ha van egy kis dolgod, hát csak menj a barátnőidhez, majd én megmondom apánknak.

A távolban a puszta gémeskútja mellett hirtelen fény támadt, lassan elhalványult, majd teljesen eltűnt. Olyan volt ez mintha valami utat mutatott volna egy vágyakozó szempárnak. A lány szíve olyat dobbant, hogy szinte kihallatszott, még Mihály is meghallotta.

–         No, menj már, aztán igyekezz haza, ne maradj el soká.

A lány a kendőjét a vállára dobta és már kívül is volt kapun. A barátnői két házzal arrébb laktak, de most nem hozzájuk igyekezett. Az a fény bizony neki szólt, oda igyekezett keresztül a legelőn egyenesen a gémeskúthoz.

–         Hogy vagy Juliska?

Fogadta az érkezőt a férfi.

–         Köszönöm jól, hát maga?

–         Most, hogy látlak már egészen jól.

Előre nyújtotta a kezét, a lány önkéntelenül közelebb lépett és megfogta a felé nyújtott kezet. Szemérmesen lehajtotta a fejét, csak oldalvást nézett a férfira.

–         Nem maradhatok soká, ha apám észreveszi, agyonüt.

Ezt is olyan szemérmesen mondta, mintha csak az isten tudja milyen borzasztó dolgot csinálna, csak azzal, hogy ide jött.

–         Jó lenne már nem bujkálni, de a semmire nem házasodhatunk, meg aztán hátha megenyhülne apád. Nem tarthat a harag sem örökké.

–         Nem ismeri apámat, az soha nem fog megenyhülni.

–         Nem baj, ha lesz egy kis pénzem hát összeházasodunk, akkor már a magunk ura leszünk. Akkor csak kivész az ördög belőle, az egy szem lányát csak nem hagyja.

A lány most felemelte a fejét, úgy nézett rá a vékony arcú férfira. Még mindig nem ismeri az apját, ő tudta, hogy soha nem bocsát meg neki, ha ehhez a férfihoz megy. Tudta, de a szíve mélyén mégis jól esett neki ez a biztatás, szerette a szüleit, az apját is, ezért volt olyan nehéz a lelke, és ha mégis választani kell? A barátnői sokat vigasztalták valami hasonlóval, mint most a szeretett férfi, hátha igaz lesz és csak ő ilyen borúlátó. A férfi magához húzta, kedvesen átkarolta és az arcát hozzászorította a lány arcához. Érezte a lány hajának illatát, a hosszú fonott haj végigfutott a hátán, milyen szép, gondolta. A szalagot, ami a hajába volt fonva, a szellő időnkét meglengette, mint egy szép ünnepi zászlót. Nem szóltak, mindketten a gondolataikba merültek. Érezték, hogy összetartoznak, de azt is tudták, hogy ezért meg kell küzdeniük. A lány lassan eltolta magától a férfit, hátralépett.

–         Mennem kell, jön holnap?

–         Jövök, vigyázz magadra.

A lány megfordult és gyors léptekkel igyekezett a sötétbe burkolózott házsor felé. A férfi nézte ameddig csak látta, pontosabban ameddig úgy hitte, hogy még látja, hiszen a sötétben már régen eltűnt a lány alakja. Lassan megfordult és ő is elindult a falu felé. Nehéz gondolatok jártak a fejében. A háború, a fogság, azután itthon is csak a nehézségek vártak rá. Ilyen fiatalon annyi élettapasztalata volt, amennyit más emberek csak egy hosszú élet alatt képesek összegyűjteni. A kubikos munka nehéz, de legalább munka. Otthon is ellakhatnak egy darabig. Az illúzióit már rég elvesztette, de most hinni akart, ez a lány az egyedüli dolog, amiért érdemes hinni, és muszáj hinni. Lassan ballagott, már a templom kert mellet haladt, amikor a gondolataiból felriadt. Szétnézett, az utca sötétjében senkit nem látott, hallotta, hogy előtte pár méterrel egy pár beszélget, a halk sugdolózás, a mély férfihang és a csicsergő lányhang váltakozása alapján következtette erre. Nem ismerte meg a hangokat, lehet, hogy telepiek vagy csak a sugdolózás miatt nem ismeri fel őket. Juliskát el kell vennie, ha legközelebb találkoznak már nem csak jövőben beszél a házasságról, hanem megkéri a lányt, az apjával is beszélnie kell. Bár legutóbb amikor próbált beszélni vele durván szitkozódva utasította el az öreg. Utolérte a fiatal párt, a sötét templomkert kerítésének támaszkodott a lány, a fiú pedig előtte állt, ölelgette és közben hol a lány, hol a fiú duruzsolt valami szerelmi vallomás félét. Nem fordította feléjük a fejét csak oldalvást nézett rájuk, nem akarta megzavarni őket. Miért nem sétálhatnak ők is így kézen fogva az ő szerelmével. Ez a konok paraszti mentalitás, persze tudta, hogy a „koldusnak a kölyke is koldus marad” ezt elég sokszor hallotta már. Talán ha megöregszik ő sem fog másként gondolkodni, de igen, ezt a gondolkodást meg kell semmisíteni, ismét eszébe jutottak azok a gondolatok, „bárki érdemei szerint kap, ha dolgozik, akkor megél, nem kell mások cselédjének lenni”. Megvalósulhat ez az eszme valaha is. És ha igen, az most rajta úgy sem segít, neki most itt kell elvennie Juliskát. Hosszan gondolkodott, már nem hallotta az előbbi fiatal pár beszédét sem, az iskola épülete mellett haladt el, a fehér meszelt falak még a sötétben is világítottak. Mindjárt otthon lesz. Benyitott az udvarba, a tornácra nyíló lesötétített ablak résein halvány fény szűrődött ki. Belépett a házba, a nővére az asztalnál ült, a sógora nem volt otthon, éppen szolgálatot látott el. Az édesanyja valamit tett vett a kályhán.

–         Megjöttél, Lajos?

Nézett rá az anyja. A nővére felállt és elébe ment a testvérének.

–         Kunnék voltál? Miért nem hagyod, koldus az, neked sincs semmid, miért nem keresel egy jobb módú lányt?

–         Nem a te dolgod ez!

Válaszolt, leült az asztalhoz, az anyja elébe tette az ételt Ő pedig komótosan csak úgy, mint a gyomorbetegek, hozzálátott. Még mindig a lány körül forogtak a gondolatai, vajon mit csinálhat most. A nővére okvetetlenkedése már régen nem zavarta, megszokta, hogy mindig valami gazdag lányt próbál kommendálni neki. De neki csak az kell, az az egy.

Juliska halkan nyitott be a ház ajtaján, az öregek a konyhában ültek, az apró termetű édesanyja éppen kukoricát morzsolt, az apja az asztal mellett ült és lassan eregette a cigaretta füstöt. A lány nem szerette, ha befüstöli a házat, de ő nemigen szólhatott, hiszen ő csak a „Jány” volt.

–         Na, hun vótál? Mán megint a Barátnédnál? Itt a munka, azt kéne csinálni.

Nem vette zokon apja nyers modorát, hozzászokott már, egyedüli lányként inkább volt cseléd a háznál, mintsem gyermek. Különben is, minek ellenkezni, ha nem muszáj, pont elég az is, hogy azt a férfit szereti,az apja tiltása ellenére. Az anyja mellé telepedett. A mama apró termetű kis asszony volt, még a százötven centit sem érte el. Nem szólt bele a beszédbe, neki se igen volt szava otthon. Nem akarta a lányt se bántani, bár Ő is inkább látta volna a lányát egy gazdag paraszt oldalán, mint emellett az elszegényedett férfi mellett. Lassan fejtették a kukoricát, közben halkan dúdolgattak. A mama elkezdet alig halhatóan énekelni „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. Mintha csak látta volna a mama, hogy mi zajlik a lánya lelkében. Juliska felnézett, ekkor vette észre, hogy az apja őt nézi. Hirtelen úgy érezte, tudják merre járt, hogy megint azzal, férfival találkozott. Elkapta a tekintetét, nem akarta, hogy az apja abból bármit is kiolvasson. A nóta hallatán újra felerősödött benne a fájdalom, a döntés fájdalma. Bármire dönt, az mindenképpen borzasztó lemondást követel tőle. Az apja már régen megmondta, hogy nem mehet hozzá, ha megteszi, akkor a szüleit veszíti el, ha nem, talán soha nem találja meg a boldogságát. Miért kell egy tizennyolc éves lánynak ilyen nehéz helyzetbe kerülni, ő csak boldog szeretne lenni. Csak azt felejtette el, vagy tán nem is felejtette el, hogy a paraszt egyetlen kincse a föld, ha az nincs, akkor semmi sincs, az eszével felfogta, hogy csak a nincstelenségtől akarják megóvni, de a szíve az mást mondott. Nézte az apró, vékony, megtört tekintetű édesanyját, ő gazda fiúhoz ment, most még is szegény és még boldogtalan is. Legidősebb fia elmaradt a háborúban, most azt siratja, de csak hangtalan, még a sírás sem hallatszódhat ki ebben a házban. Hát ő nem így akar élni, ahhoz megy, akit szeret, akkor talán boldog lesz. Eszébe se jutott, hogy valaha az ő szülei is szerethették egymást, hogy az élet törhette meg ennyire a lelküket. Nem, úgy gondolta, hogy ha két ember szereti egymást és kézenfogva küszködik az életet végig, akkor megmarad valami ebből a mindent lángba borító nagy szerelemből. Hiszen ugyanaz az ember marad, ha most ennyire kell, akkor nem múlhat el csak úgy ez a hatalmas érzelem. A fiatal lelkek már csak ilyenek, nem hisznek az élet gyötrő fájdalmaiban, nem hisznek a mindent szétzúzó nehézségekben. Milyen kár, hogy ez a hit csak kevés emberben marad meg, sokakból örökre kivész alig pár évi házasság után. Juliska most nem gondolt ilyesmire, szerette azt a férfit és hozzá akart menni.

Reggel a munka elvégzése után átsietett a két házzal lejjebb lakó barátnőihez, ők voltak a legjobb barátai, egy testvérpár, akikkel bármit megbeszélhetett. Elmondta nekik, hogy döntött, hozzámegy Lajoshoz. A lányok romantikus hévvel biztatták, persze ők sem tudták, hogy ezzel mit vállal barátnőjük. A lányok szépen varrtak és megígérték, hogy megvarrják neki a ruhát, amiben az oltár elé léphet. Ez némi biztatás volt és azt is tudta, hogy Mihály bátya is segít, amiben tud. Így sem nyugodott meg, tudta, hogy az apja soha nem bocsát meg neki. Alig várta, hogy besötétedjen, mintha csak érezte volna, hogy ez a nap, ez az este mindent eldönt. Most a barátnők szavaiból sem értett semmit már egészen máshol járt, ahogy elhatározta magát már kezdett elmúlni a félelme. Egyre inkább úrrá lett rajta az a konok elhatározás, amit édesapjától örökölt. Most már senki nem állhat az útjába.

IV.

 A már megszokott jelre a lány ismét kisietett a gémeskúthoz. Most Mihályt is elkerülte, senkivel nem akart találkozni, úgy osont ki a házból, mint aki lopni indul. Talán azt is akart, egy kis boldogságot lopni. A férfi a hátát a gémeskút ágasának vetette, úgy várt a lányra. Amikor meglátta elébe sietett. Megfogta a kezét és lassan tagolva kezdte.

–          Juliska házasodjunk össze, beszélek apáddal is, hozzá kell, hogy járuljon.

A lány felemelte a fejét és halkan, de azért jól halhatóan válaszolt.

–         Igen, házasodjunk össze.

Mindketten úgy érezték, hogy mostmár minden jóra fordul, az nem lehet, hogy ne így legyen. Átölelték egymást és sokáig úgy maradtak. Másnap be is jelentkeztek a papnál, úgy gondolták, ha senki nem tudja, csak akkor, amikor az esküvő napja lesz, már nem tehetnek ellenük semmit.

A fekete kapu lassan nyílt ki, a férfi már régen nem járt itt. Mihály az udvaron dolgozott, az öreg Kunn a ház előtt ült egy karosszékben. Ahogyan meglátta az érkezőt felállt és úgy várta, hogy a férfi oda érjen.

–         Mi járatban vagy, nemigen van nekünk közös dolgunk, akár mehetsz is.

A férfi elég büszke volt ahhoz, hogy legszívesebben azonnal megforduljon, de most a lányról volt szó, Juliskáról. Elkezdte, bár tudta, hogy aligha tudja befejezni a mondandóját.

–         Juliska kezét kérem magától.

Az öreg arca elvörösödött, és magából kikelve válaszolt.

–         Nem adom egy koldushoz a lányomat, takarodj a portámról.

Mihály már tessékelte kifelé barátját, nem akarta, hogy tettlegességre kerüljön a sor, ismerte az apját, tudta, hogy hamar eljár a keze. Juliska a ház ajtóban állt az apja mögött, amikor az apja elhallgatott, és Lajos is elment csak akkor szólalt meg.

–         Már pedig apám összeházasodunk, ma lesz az esküvőnk.

–         Akkor ide többet be nem teszed a lábadat, nem vagy többé a lányom.

Mihály állt közéjük, nem engedte, hogy bántsa a lányt. A lány átment a barátnőihez. Már meg volt beszélve, ők öltöztették és fonták be a haját. Ismerte apját, tudta mennyire konok, mégis az utolsó percig bízott abban, hogy jobb belátásra tudja bírni. Az anyja sem volt mellette, egyedül Mihály bátyja állt ki értük, ő vállalta azt is, hogy a tanúja lesz, az öccsei még túl fiatalok ahhoz, hogy védelmükbe vehették volna. Lajos családjánál sem számíthatott túl meleg fogadtatásra, tudta, hogy ott őt sem fogadják szívesebben, mint Lajost náluk. De már mindegy, ugyanaz a nóta járt az eszében, amit édesanyja dúdolt „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. De ő szereti a szüleit, meg kell, hogy békéljenek, azért most benne is felébredt a híres Kunn dac, amit az apjától örökölt. Nem bánta már azt sem, hogyha kitagadják, döntött és ha kell tűzön, vízen követi azt a férfit, akit szeret. A két testvér a lány barátnői, úgy sertepertélt körülötte, mintha a saját esküvőjükre készültek volna. Juliska a gondolataiba merült, az öröm és a fájdalom furcsa keverékét érezte a lelkében. Mennyi legendát hallott a meg nem értett szerelmesekről, mennyire jellegzetes ez a Magyar paraszti világban, de soha nem hitte, hogy ezt neki is át kell élnie. Legalább az édesanyja lenne itt, hogy a hajába köthesse a szalagot, de nincs itt és talán soha többé nem is lesz mellette. Ekkora bűn, ha boldog akar lenni, vagy talán igazuk van, és a vesztébe rohan? Nem, az nem lehet, akkor a szíve nem vinné ennyire. Elindult a kis csoport, ami a páron kívül alig pár barátból állt. A Keleti sor ismerős kerítései mellett haladtak el. A lány még mindig abban reménykedett, hogy egyszerre csak kinyílik a jól ismert kapu, és a szülei csatlakoznak hozzájuk. De nem így történt, a kapuban állt az édesanyja, de amikor közelebb értek bement és becsukta a kaput. Juliska szomorúan nézett utána, hát mégis kitagadták. Úgy érezte, szégyenkeznie kell, hiszen tulajdonképpen elszökött hazulról, otthagyta szüleit és elment a férfival. Már nincs visszaút, menni kell és neki kell vágni az életnek, most már mindenről kettőjüknek kell dönteni, senki nem javítja ki, ha hibázik, a maga baja már csak a magáé, abból senki nem vesz le egy dekányit sem. Az esküvő nem volt pompázatos, messze nem volt olyan, mint egy igazi paraszt lakodalom. A szerelem sem tudta feledtetni az elmúlt napok súlyos döntéseinek következményeit. Lajos nővére sem fogadta nagy lelkesedéssel Juliskát, úgy gondolta, hogy az ő testvére sokkal különbet érdemelt volna. Meg aztán, így már Lajosnak is csak oda kell adni a jusst, bár már töredéke sem volt meg annak, ami járt volna neki. Ez a fiatal lány mit sem tud még, tanítani kéne, úgy gondolta, hogy most ez is rászakad. Juliska csendesen tűrte az életét, az esték, amikor végre párjához bújhatott rövid időre feledtette vele mindazt, amin átment.

V.

Lassan sétáltak a fiatalok, Juliska fogta a párja kezét, úgy kapaszkodott bele, mintha soha nem akarná elengedni. Neki már csak ő van, a szülei kitagadták, barátnőihez még ellátogatott néha, de annak meg Lajos nem nagyon örült, mert akkor sokáig elbeszélgettek és későn ért haza. Már albérletben laktak, nehezen kereste meg a rávalót a férfi, de így mégis önállóak voltak. Nem kellett hallgatnia nővére szemrehányásait, és Juliskát is meg tudta védeni egy kicsit. Akkoriban még nem volt közvilágítás, a sötét utcát csak a holdvilág vagy az itt-ott az ablakon kiszűrődő fény világította meg valamelyest. Talán jó is volt, hiszen így nem kellett szembesülniük a furcsa, sajnálkozó vagy éppen kárörvendő tekintetekkel. Juliska úgy érezte mindenki megveti azért, amiért a szülei jóváhagyása nélkül ment férjhez. Úgy érezte bűnt követett el, és ezért sújtja most is a sors. Még közelebb hajolt a férfihez.

Hirtelen az apja termett előttük, hatalmas termete szinte feléjük magasodott. Ez a hatalmas férfi úgy állt előttük, mint valami óriás, Juliska megijedt. Mit akarhat az apja? A férfin látszott, hogy nem jó szándékkal állta útjukat a fiataloknak.

–         Elvitted a lányom, de megfizetsz érte.

Most már nem csak a mozdulataival, hanem szavaival is fenyegette őket. A két fiatal elengedte egymást, Lajos elébe állt a lánynak, de védekezni már nem maradt ideje. A megtermett férfi egy jókora fa husánggal ütött a férfira. A fiatalember megrogyott és összeesett.

–         Na, ez is  a tiéd a  lány mellé. Most már kvittek vagyunk.

Azzal megfordult és otthagyta a fiatalokat. Juliska, felsegítette a férjét és hazatámogatta. A férfi úgy döntött, feljelenti apósát. A lány még nehezebb helyzetbe került, hiszen apja ellen kellett tanúskodnia. De tudta, hogyha nem teszik meg, az apja soha nem hagy nekik békét. Megtette, tanúskodott az apja ellen. Az öreget a bíróság elítélte és a falu börtönébe zárták.  Lajos sokáig nem tudott dolgozni így kénytelenek voltak visszaköltözni a szülői házba. A fiatalasszonynak ezután nem csak a saját lelkiismeretével kellett küzdenie, de sógornőjének rosszindulatú megjegyzéseit is el kellet tűrnie. Lajos is nehezen viselte ezt az időszakot, talán a házasságuk legnehezebb időszaka volt ez, de most még a szerelem mindent legyőzött. Tűrtek és ábrándoztak egy jobb jövőt várva. Juliska igyekezett hasznossá tenni magát otthon, de így sem tudott sem megértést, sem szeretetet kicsikarni anyósától és sógornőjétől.

Kora reggel volt, a nap még éppen csak hogy kibukkant a horizont mögül, és még a hold is birtokolta az égbolt egy részét. Juliska mosáshoz készülődött az udvaron. Az üstben már melegedett a víz, de még hordani kellet hozzá, két kannát vett magához. Azzal indúlt a Templommal szemben lévő kúthoz. Szerette ezeket a reggeleket, hiszen ilyenkor a saját magányában és a munka kegyes elfoglaltságában nem kellett a gondjaival foglalkozni. Lassan ballagott, az iskola mellett haladt, és már látta a kutat. A kútnál két egyenruhás férfi ácsorgott, egy ember pedig vizet vett a kútról. Ahogy közelebb ért, mint valami villám hasított bele, hiszen az-az ő apja, bilincsel a kezén. Az a büszke paraszt megbilincselve, cselédként hordja a vizet a börtönbe. Mintha valami ólomsúly kezdett volna a lábára ragadni, fokozatosan elnehezültek a lépései, már nem vitték tovább a lábai. A szemei elhalványultak a könnyektől. Az apja, most nem az a büszke, mindenki fölött álló ember, hanem egy megtört öregember, Juliska ott állt és nem tudta mit tegyen, a lábai már nem voltak hajlandók tovább vinni. Hirtelen megfordult és zokogva szaladt hazáig. Lajos a kapuban állt amikor felesége hazaért.

–         Mi történt Juliska?

–         Apámat hozták ki vízért, én nem tudok oda menni.

Lajos nem válaszolt, elvette a kannákat és csendesen elindult a kúthoz. Mire odaért az öreget már visszavitték, nem találkozott vele.

Juliska leült a ház előtt lévő kis padra érezte, hogy valami örökre eltűnt a lelkéből. Megtörölte a szemét, és a teknő mellé lépett. A könnyei eltűntek, nem is sírt soha többé, csak egyszer még az életében, akkor, amikor egyik fia öngyilkos lett, az, amelyik sorsa talán a legjobban összefonódott az életével. De erről most még mit sem tudott. Most úgy érezte, hogy soha többé nem tud sírni,tudta, hogy most lett igazán felnőtt.

 

Püspökladány 2010.április.09

 

Cseh József

 

Várjuk a hozzászólásod