december 2013 hónap bejegyzései

Zagyva Ági tollából…


*

Karácsony rég
(Fotó: Fortepan/Dunakeszi Városi Könyvtár)

Karácsony első napja kora este van,  nemrég jöttünk haza a „csatornán túlról”(1)  Még Bennem van az otthonlét varázsa,  a „gyerek voltam” hangulat, a karácsony szelleme, a szeretet érzése… még csak  szokom az itthoni levegőt, de a szívem még Püspökladányban maradt, még ott dobog, még ott érez, még ott gondol… Milyen fontos is hazamenni, otthon lenni, szeretve lenni… Olyan érdekes érzés, hogy a hozzám közel álló barátaim is ma voltak otthon a szülőknél Kecskemétről, vagy éppen „falun”  belül is ma mentek haza a Petri-telepre…  bár nem találkoztunk személyesen, de biztos vagyok benne, hogy gondoltunk egymásra, ha csak egy pillanat erejéig…  mert „egy vérből valók vagyunk” és fontosak a gyökereink, a szüleink, az érzéseink… A karácsony számomra nem csak a jelen pillanat ünnepe, magában hordozza a múlt érzéseit…  ilyenkor akarva-akaratlanul vissza gondolok a régi ünnepekre, azokra akik már nem lehetnek Velünk, de gyerekként Velük volt teljes az ünnep… 

Családunkban a Karácsony – a  Szenteste kivételével – mindig „menőkésnek” számított.  De ez „édes teher” volt gyerekként és felnőttként egyaránt. Otthon mindig igazi karácsonyfánk volt, nem nagy, inkább olyan  kis „takaros”, állandó díszítéssel,  élükön a színes papírkarikákból összeragasztott fűzért.  A  gyertya és a csillagszóró elengedhetetlen kellék volt és soha nem volt csúcsdísz,  ami manapság már  szinte  kötelező. Mindig izgatottan vártuk az ajándékozást és mint minden gyerek, hittem a Jézuskában…  Szép karácsonyi emlékem, hogy az  általános iskolai legjobb barátnőm két utcányira lakott tőlünk és mikor már nagyobbacskák voltunk,  Szenteste találkoztunk félúton a Bányász utca sarkán, ahol is  a hóesésben megbeszéltük, hogy ki mit kapott karácsonyra… Csak hangsúlyoznám még egyszer:  „a hóesésben…” , mert akkor még voltak fehér karácsonyok…

Karácsony
(Fotó: Fortepan)

Aztán jött a „menőkés”  rész…  Mivel apai nagymamám Velünk élt, mindig másik  Mamáékhoz mentünk első napján. Ott már összegyűlt a család  anyai ágának  apraja-nagyja.Mamáék, ahogy beléptem fenyőág fogadott, konzum szaloncukorral. Ott voltak már  Pestről Keresztapámék,  akiktől mindig a legjobb ajándékot kaptam…nem hiába,  hisz Budapesten éltek, a fővárosban.  Életképek:  a szobában a gázkályha melege,  az asztalon a Mama által készített bejgli,  aminél finomabb nincs a világon, nem is volt, és nem is lesz…  kabátok sorakoztak az ágyon,  a kisebbek mesét néztek a tévében vagy Tarzan-filmet,  a felnőttek beszélgettek…  évente egyszer volt így együtt a család,  fontos volt ez a nap Mindenkinek… Karácsony második napján mindig János-napozni mentünk Édesapám nővérének családjához.  Aztán teltek az évek, felcseperedtem, férjhez mentem, gyermekem született,  az unokatestvéreim is felnőttek, de ezek  a karácsonyi utazások,  – az hogy  első napján megyünk Mamáékhoz, másnap pedig  János-napozni –  éveken át állandósult koreográfija volt az Ünnepnek… így volt ez  mindaddig, míg  drága szeretteim éltek…

Gyermekem karácsonya
(Fotó: Zagyva Ági)

 

Aztán később, ahogy saját családom lett, saját otthonom lett, saját gyerekem lett,  úgy saját karácsonyom is lett…  És milyen is így a karácsony?  Bárki bármit mond a főzés gyötrelmeiről, szerintem a főzés az adás művészete. Márpedig a karácsony egyik legfontosabb eseménye az ajándékozás! És itt ne csak a materiális dolgokra gondoljunk, a szépen becsomagolt ajándékokra… hanem ennél sokkal többre, egy ölelésre, egy puszira, egy mosolyra, egy könnycseppre, egy odabújásra,  egy összesúgásra,  egy nevetésre,  egy olyan pillanatra amit a szeretteinkkel együtt tölthetünk, meghitten, békében…   Én magam is finomakat főztem, kocsonyát, húslevest, töltött káposztát, finomakat sütöttem, mézes szaggatóst,  pozsonyi kiflit  (mert hát a Mama bejglijét nem lehet felülmúlni)… Majd a Szentestét  kiscsaládommal töltöttem Karcagon…   Aztán pedig jött a „menőkés” rész, hazamenni Apukámhoz, a szülői házba, ahol felnőttem, ahol vártam a Jézuskát, ahol ragasztottam a színes papírkarikákat, ahol cérnával akasztottuk fel a szaloncukrot a fára,  ahová mindig jó hazamenni,  gyereknek lenni… És most az otthonból hazaesvén az  itthonba,  gondolataimmal, érzéseimmel, a karácsony meghittségével a szívemben fogalmazódott meg Bennem, amit most papírra vetettem,  gondolva azokra is, akik már nem lehetnek Velünk, de valaha Velük volt teljes az Ünnep…

 

Írta: Zagyva Ági

(fotók: Fortepan, Zagyva Ági, Mile Sándorné)

Megjegyzés:

(1)(Hortobágy-Berettyó-csatorna Püspökladány és Karcag között)

***

Mile Sándorné fotója Püspökladányból, egy régi családi karácsonyról. Köszönjük!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2013.12.17.

„Az otthonra hazavágyik még a madár is…”

 

„Szülőföldem, Püspökladány”

.

Kinek mi jut eszébe a címről: saját szülőfalunk, szülővárosunk; sokak és sokunk múltja, jelene; számtalan élet-történet vagy akár egy filmcím.

Biztos lesznek olyanok, akiknek a Surányi Lili által rendezett és Major Sándor által szerkesztett, a Magyar Televízió által – 1972-ben – forgatott dokumentumfilm jut az eszébe, melyben Csák Gyula író gyermekkorának helyszínére, Püspökladányba kalauzolja a nézőket.

A filmről először a B. Kiss Albert pékmester 1991-ben megjelent – Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája című – könyvében olvastam.

A könyvben ez olvasható a filmről:

„1978. szeptember 9-én délután 4 órakor a televízió megismételte Csák Gyula Szülőföldem, Püspökladány című filmjét. A filmet először 1972. évben mutatták be. Csák Gyula író gyermekkorát Ladányban kezdte meg. Innen indult el írói pályája felé. Az író a televízió munkatársaival Ladányban járt és filmet forgattak annak múltjáról és jelenéről. A filmben Csák Gyula bemutatta a Bánfi-tanya helyét és magyarázatot fűzött hozzá. Gyermekkorát ott töltötte el. Továbbá bemutatta Kecskés Gyula tanító urat, lakásában beszélgetett el vele. Beszélt a Lenin Termelőszövetkezet elnökével, Barany(a)i Imrével is. A határban egy vízáteresztő gyűrűn ülve érdeklődött az író a szövetkezet életéről az elnöktől. Következett a Fa-, Fémipari Szövetkezet belső életének a megismerése. Nyíri Zoltán, a szövetkezet egyik vezetője adott tájékoztatást a Rákóczi úton sétálva az írónak. Hosszabb időt töltött Matolcsi Lajos nagyközségi tanácselnökkel. A tanácselnök átfogó tájékoztatást adott az írónak Ladányról, mely a városiasodás felé haladva fokozatosan éri el céljait. Majd az új áruház bemutatása következett. A 4. számú közúti és vasúti felüljáró tetején elmondta, hogy a Kincses dombot beépítették a felüljáróba. Fájlalta a domb eltűnését, hiszen gyermekkorában Ágotába menet sokat pihent meg a domb tetején. Következő látogatása Boru(z)s Andráshoz vezetett. András saját készítésű citeráján nótát játszott az írónak, no meg a ladányiaknak is. Majd Dorogi Márton tanító urat látogatták meg. Hiszen az a látogatás bensőséges volt, mivel a tanító úr ismerte fel Csák Gyula gyermekkori tehetségét. A beszélgetés lakásának könyvtárában zajlott le. Tanító úr elmondta, hogy életének fáradozása nem volt hiábavaló. Tanítványai közül eddig 10 személynek kapta kézhez írásait. A következő látogatás Rettegi Istvánné, a helyi múzeum vezetőjének a lakásán volt. Az író tájékoztatást kapott kedves Annuska nénitől Ladány múltjának és jelenének egy-egy részéről. Végezetül Csák Gyula nagybátyját, Pál Józsi bácsit kereste meg, kint a határban, a munkahelyén találta meg. Elbeszélgettek a régmúlt időkről. Azzal a beszélgetéssel vége lett az egy óra hosszat tartó riportfilmnek. Csák Gyula író nem felejtette el, hogy honnan indult el. Szívében magában viseli szülőhelyének múltját és jelenét.”

*

 A filmben látható és hallható még Tóth Béla erdőmérnök is, aki az Erdészeti Tudományos Intézet elismert vezetője volt.

B. Kiss Albert feljegyzése különösen hasznossá válhat számunkra – s nagy segítséget jelenthet a fiatalabb generációk számára is – mivel a filmben nem kerültek feltüntetésre a püspökladányi beszélgetőpartnerek nevei. Azt gondolom azonban, hogy ma még többen vagyunk azok, akiknek a riportalanyok ismerősek, még akkor is, ha esetleg nem ismerhettük, ismerhetjük őket személyesen. Sok olvasónkat még tanították a filmben megszólaló pedagógusok, személyesen ismerték, vagy ismerik Csák Gyula beszélgetőpartnereit, vagy dolgoztak valamely, akkor munkát adó szervezetnél, vagy csak egyszerűen gyermekeiknek adták tovább történeteikben e neveket.

*

A B. Kiss Albert könyvében olvasottak rögtön felkeltették az érdeklődésemet és arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom felkutatni és megszerezni a több, mint 40 éve készült filmet és megosztani azt a honlap olvasóival, megkísérelve a lehetetlent, azaz  engedélyt szerezni a film folyamatos „vetítésére” is. Gondolom, sokan érezhetnek – hozzám hasonlóan – kellemes borzongást annak gondolatára, hogy láthatják és hallhatják Püspökladány példaképeinek választott híres pedagógusainkat, Kecskés Gyulát, Rettegi Istvánné Annuska nénit és Dorogi Mártont, csakhogy azok nevét említsem elsőként, kikről utcákat, vagy művelődési központot neveztek el városunkban. Izgatott várakozással tekintettem annak lehetőségére, hogy neves pedagógusainkat saját otthonukban láthatom, hallhatom, megismerhetem gondolataikat, véleményüket, gesztusaikat, hanghordozásukat, nevetésüket, s ezáltal a lehető legközelebb kerülhetek személyiségük megismeréséhez is. Természetesen a többi riportalany is hasznos helytörténeti ismeretekkel, gondolatokkal, vagy megindító érzésekkel gazdagítja a nézőt, s a hallgatót.

Ezen elhatározásomat követte a film felkutatása.

Már a honlap indulásakor felvettem a kapcsolatot Csák Gyula József Attila-díjas íróval – kinek egyik alkotása a püspökladányi szociológiai és társadalmi viszonyokat taglaló A szikföld sóhaja című szociográfia – aki nemcsak a könyve felhasználásához járult hozzá a Püspökladány Anno honlapon, de a támogatásáról is biztosított a film megszerzésére irányuló törekvéseimben. Megkeresésemre ugyanilyen kedvesen támogatott a honlap indulásakor B. Kiss Albertné is, a családtörténeti és közéleti naplókat író B. Kiss Albert pékmester özvegye, ki szintén örömmel járult hozzá férje könyveinek honlapon történő felhasználásához.

A film felkutatását és megszerzését követte aztán a levelek áradata, mely a lejátszási engedély megszerzésére irányult, majd a reményteli várakozás, ami végül meghozta rég áhított gyümölcsét. Nagy köszönettel és hálával tartozom a film tulajdonosának, az MTVA-nak, mely biztosította a film honlapon való megjelentetési és folyamatos vetítési jogát.  A film honlapon való elhelyezési és lejátszási jogát az MTVA a Püspökladány Anno honlap részére engedélyezte, annak letöltése, harmadik személy általi további felhasználása tilos, nem engedélyezett!

Köszönettel tartozom az MTVA önzetlen és megtisztelő támogatásáért, e páratlan lehetőség biztosításáért, mellyel számtalan püspökladányi ember számára tették lehetővé e ritka helytörténeti vonatkozású film megismerését!

Nemrégiben egy nem mindennapi meghívás keretében részt vehettem egy látogatáson a Magyar Televízió székházában, melynek keretében személyes köszönetemet is ki tudtam fejezni az MTVA Archívum és Tartalomkereskedelmi Igazgatóság munkatársainak a Püspökladány Anno honlap nevében, amiért lehetőséget biztosítottak a film vetítésére a honlapon.

Kérem, fogadják szeretettel a filmet, s tekintsék azt egy különleges helytörténeti kordokumentumként! A megszólaltatott személyeken kívül a 40 évvel ezelőtti Püspökladány arculata is kirajzolódik előttünk, korábban nem látott mozgóképeken örökítve meg szülőhelyünk letűnt világát, elődeink életét, gondolatait, lokálpatrióta érzéseit, mellyel e településhez, e földhöz ragaszkodtak! Kérem, fedezzék fel a filmben annak értékmentő tulajdonságát, múltunk megismerésének és az emlékek megőrzésének egyik kivételes lehetőségét! E több, mint 40 éves hang- és mozgóképfelvétel híd lehet a mai generációk számára is gyökereik megismeréséhez, annak szuggesztív megéléséhez, megértéséhez és elfogadásához. Hatása minden nemzedékre vitathatatlan! 

Püspökladány, 2013. december 17.

Megyaszai Szilvia

Látogatóban a Magyar Televízió székházában. A fotón Megyaszai Szilvia, a Püspökladány Anno honlap szerkesztője az MTVA Filmarchívumában.

*

 Köszönöm Burzukné Szilágyi Edit honlap-alapító társam segítségét a film feltöltésében, illetve meghívását a látogatáson való részvételre!!

***

 

A felvétel az MTVA tulajdona, az engedélyükkel történik a film bemutatása. Harmadik személynek a további felhasználása TILOS, nem engedélyezett!

A felvétel az MTVA tulajdona, az engedélyükkel történik a film bemutatása. Harmadik személynek a további felhasználása TILOS, nem engedélyezett!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Bíró Mihály gépész, az I. világháborúban

***

Apai nagyapámat, Biró Mihályt az idősebb ladányi emberek úgy ismerték, mint „gépész Biró Mihályt, aki a Nagykéménynél szolgált a Bánfi-szivattyútelepen”. A Millennium évében, 1896-ban született Egyeken és 1914. októberében töltötte be a tizennyolcadik életévét.

 

Az első világháború –  ahogy akkor hívták a „nagy háború” – 1914. júliusi kitörése után az Osztrák-Magyar Monarchiában mozgósítanak és 1915. júniusában bevonultatják nagyapámat Debrecenbe. Ekkor ő már un. felszabadult géplakatos inasként dolgozott.

A kiképzést Debrecenben kapta meg és 1915. augusztusában irányították a nemrég megnyitott olasz frontra, Püspökladányon keresztül. Elbeszélése szerint a katonavonat megállt a püspökladányi vasútállomáson vizet és szenet „szerelni” és akkor még állt a fából készült díszes faragott és festett csarnok.

Az olasz fronton a frontvonal a természetes védvonalak mentén alakult ki és a harcok iszonyatos veszteségekkel jártak, mind az olasz és az osztrák-magyar részről is. Nagyapámat egy kis csapattal éjszaki un. felderítésre küldték, és tűzharcba keveredtek a lesben álló olasz egységekkel. Ekkor érte egy átereszben megbúvó olasz katona fegyveréből származó lövés, a golyó a hátán behatolt és a hasán át távozott a testéből. Így haslövéssel a frontvonali kötözőhelyre került. Sebét bekötözték, és gyógyulásához nem fűztek nagy reményeket.

Másnap megérkezett a tábori orvos és a kisebb sérülteket a frontvonal háta mögött lévő kórházba szállították lovas kocsikkal. Az orvos egymás után ránézéssel vizsgálva, utasította a vele érkező szanitécet a betegek kocsira rakására, a „vizsgálaton” már túlesve ekkor ismerte fel nagyapámat, mint földit a szanitéc. (A szanitéc egyeki származású volt.)

Nagyapám elbeszélése szerint, olyan magas volt az állandóan ismétlődő olasz rohamok következtében a halálos áldozatok száma, hogy a levegőben a temetetlen katonák erős hullaszaga terjengett. Akkoriban a hasi-háti átlőtt sérüléssel általában nem tudtak komolyabb módon foglalkozni, hiszen a gyógyításhoz nélkülözhetetlen tiszta víz hiánya is általános volt. Gyakori eset volt, hogy a sebesülteket nem tudták időben a hátországba szállítani a kialakult hadi helyzet miatt, az amúgy is zsúfolt egészségügyi intézmények rövid idő alatt megteltek. Nagyapám kérésére a szanitéc „felcsempészte” a kórházba menő kocsira, és így menekült meg a biztos haláltól.  Mint később kiderült a testén áthatoló golyó a vesét súrolva, egyetlen szervét nem érte, így felgyógyulása után ismét visszavezényelték az orosz fronton lévő csapatokhoz és egészen 1918-ig teljesített katonai szolgálatot.

A frontról hazatérve szintén Püspökladányon keresztül utazott Egyekre, és visszaemlékezése alapján ekkor már nem állt a vasútállomási csarnok.

A háborúban katonai rendfokozata gyalogsági tizedes volt, a harcok során tanúsított helytállásáért Bronz Katonai Érdemérem, és Károly-csapatkereszt kitüntetésben részesült.

Leszerelése után édesapja kovácsműhelyében, Szolnokon egy gépgyárban és mint gépész-kovács Hering János tiszaugrai uradalmán dolgozott 1927-ig.

1927-ben került Püspökladányba, s haláláig itt is élt. A püspökladányi határban a “hármashatárnál” (Hajdú-Bihar megye: Püspökladány – Jász-Nagykun-Szolnok megye: Karcag – Békés megye: Bucsa) lévő Hamvas-szivattyútelepen 1927. november 10-től 1963-ig dolgozott – 36 éven át – főgépészként, az ár-, és belvízmentesítési munkákon.

 

E sorokat nagyapám, és édesapám elbeszélései alapján vetettem “papírra”, emléket állítva apai nagyapám, Biró Mihály hősi helytállásának.

 

Püspökladány, 2013. december 05.                                                                              

 

                                                                                        Biró Ferenc Mihály unoka

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…

 

 Vannak emberek, akiknek megadatik az életben, hogy ahová születtek, ott éljék le egész életüket… Nekem ez nem adatott meg. Szülővárosom, Püspökladány 32 évig volt az életterem, ebben volt négy év –  a középiskolás évek – mely időszak  egy másik  városhoz, Hajdúszoboszlóhoz köt, de igazából életem első „szakaszát”  a  4150-es irányítószám alatt éltem le…  Szűkítve a kört petri-telepi vagyok, bár nem a „kemény mag”, mondhatnánk „Petri-telep felsői”,  hisz az iskolától a „falu”  felé van a szülői ház.  Mindig is szerettem ott lakni, bár tinédzser barátaim előszeretettel mondogatták, hogy „Karcag-alsón” lakom. És milyen érdekes az élet, mert életem második szakaszában az életterem az a sokszor poénosan emlegetett Karcag lett…

Ladányon belül laktam még a Darányi-telepen, majd a Központban, de igazából a Petri-telepről indultam, és oda is térek haza mindig. Az élet azonban úgy alakította, hogy elköltöztünk… azért nem a világ végére, de mégiscsak el és ilyenkor mindegy, hogy 10 km-re költözöl, vagy 100-ra, elhagyod azt a helyet, ahol a gyökereid vannak, otthagyod a családod, a múltad, a helyet ahol éltél,  az emlékeid, a barátaid, a helyeid. És nem akkor érzed, hogy „fáj”… mert hív az új élet, az új város, az új munkahely, lefoglal a „beilleszkedés”, a napi gondok. Hazajársz, de még nem érzed hiányát a múltnak, még a jelened építed…

Aztán ahogy telik az idő, jön a hiányérzet időszaka… hiányzik az, hogy mindenki köszön, tudod, hogy ki kinek a kicsodája, és Rólad is tudják, hogy kinek vagy a lánya, unokája, hogy vagy „Valaki”… Hiányzik, hogy nem ismered a tanárokat a gyereked iskolájában, sem a szülőket, nincs meg a bejáratott hentesed, fodrászod. Hiányzik, hogy csókolom-ot  köszönhess  egy idős néninek… Ebben az időszakban igen sok ladányi járt át Karcag akkori legnagyobb bevásárlóközpontjába és Én szó szerint „vadásztam” a ladányi arcokat, olyan jó volt „hazait” látni, mindegy, hogy alig ismertem, nem ez volt a lényeg, csak az, hogy földim…

Aztán jön az elfogadás időszaka… építed az új életed, ami jó, hisz dolgozol, szépíted a környezetedet, megtaláltad a hentesed, a fodrászod, megismered a várost, új barátaid lesznek, új kapcsolatokra teszel szert,  megtalálod  a helyeid…  Gyereked jövője lebeg előtted, aki már karcaginak vallja magát, azonban egyet nem tudsz pótolni… a saját gyökereidet, mert azok máshol vannak… Ott, ahol ha a 42-es számú főútról bekanyarodsz a Petri Pál utcára, az első buszmegállónál a reggeli piacjáratra váró nénik összesúgnak, hogy ki is jön szembe… és mikor örömmel és boldogsággal a szívedben pár méterre a szülői háztól harsányan csókolom-ot köszönsz a trécselő nyugdíjasokra, megkapod azt, ami szívet melengető, és milyen régen is hallottad, hogy: „Szervusz Ágikám!” Tudják, hogy ki vagy, kinek a lánya, kinek az unokája, mert ladányi vagy, és ott abban a pillanatban mindenért kárpótolva vagy…

Telnek az évek, a mérleg nyelve továbbra is próbálja megtalálni az egyensúlyt, itthon… otthon… hazamegyek, hazajövök… Hol is a hazám, a csatorna melyik oldalán?

Aztán jön a visszacsatolás időszaka. Elkezded újraépíteni az otthagyott barátságokat. Felveszed a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal, barátaiddal , távolabbi rokonaiddal, keresed a „csatornákat”, melyeken tudod építeni és ápolni ezeket a kapcsolatokat, aztán már több kell… Találkozgattok, nosztalgiáztok, sokat beszélgettek… Rájössz, hogy nemcsak Te élted meg nehezen az elválást, sorstársakra találsz, akik ugyanazokkal az érzésekkel vívódnak… Nagyon sokat jelentenek ezek a találkozások, valami elindul, valami épül, a beszélgetések  egyre mélyülnek,  egyre több téma előkerül, beszélgettek a  jelenről, jövőről, de legfőképp a múltról, hisz ez köt össze igazán Benneteket. A közös szál a gyökereitek, mely  ahhoz a városhoz köt, melynek neve: Püspökladány…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…

 Püspökladányt ma már száraz területek jellemzik, belvíz is csak ritkán jelenik már meg, de ez nem volt mindig így. Apró gyerekkoromban a mi házunk a Rákóczi utcán volt. Ez az utca a valamikori piac utca lehetett, mert az út és a házak között széles füves sáv volt. Az én időmben, ez már csak inkább játszó terült volt, nem igen volt akkor annak már más funkciója. De én nem ott játszottam, volt nekünk – a házban lakó gyerekeknek – egy sokkal nagyobb területünk, az Ördög-árok. Ez a félig nádas, sással borított és hatalmas részen füves terület volt a mi paradicsomunk. Kora tavasztól, ha leszállt az esti alkonyat, a békák „zenéje” egészen a lakásig zengett. Ilyenkor már az udvarban lakók a ház előtt kirakott hosszú padon ültek. Mindenre kiterjedő beszédes esték voltak ezek, mi gyerekek ekkorára már fel lettünk parancsolva az Ördög-árokból és látótávolságon belül kellet játszanunk. 

De napközben, amikor a szülők el voltak foglalva, az Ördög-árok csak a mi birtokunk volt. Sérthetetlen birodalmunkba nem is merészkedett felnőtt, ha valamelyik gyereket fel akarták hívni, csak az alsó kerítésig jöttek, onnan elkiáltotta az éppen keresett gyerek nevét, azután a lent játszó apróságok, mint valami hírlánc adták azt tovább egészen addig, míg a szólított gyermek feje meg nem jelent a nádas szélében, vagy a – sokszor hatvan centisre is megnövő – fűből ki nem villant bozontos kis feje. Akkor aztán egy pillanatra mindenki más eltűnt, nehogy annak a szülőnek látva valakit eszébe jusson, hogy hát azt is keresik a szülei. A játék olyan sokféle volt, hogy azt felsorolni már nem is lehet. Az indián csataüvöltéstől, a kurucok, „huj-huj” kiáltásáig minden elhangzott, ami az akkori filmekből ránk ragadhatott. Én már három-négy éves voltam ebben az időben és egyik fővezér a játék hadseregben. Az én viseletem a kuruc Tenkes Kapitány ruházata volt, a rövidnadrág kivételével (mivel az kötelező viselet volt) mindent a filmnek megfelelő hűséggel igyekeztem beszerezni (már legalább is szerintem) hordtam a gumicsizmát, fehér inget, és mellényt. Ez nem igen volt az időjárásnak megfelelő öltözet, de hát a presztízs miatt ezt bizony el kellet viselnem (nem igen kellet fogyókúráznom, de azért egy-egy meleg napon szerintem annyi vizet főttem ki, hogy az becsületére válna ma az ismerős hölgyeknek is, akik olyan elánnal próbálnak lefogyni). A karikásomat magam fontam és nagyon büszke voltam rá, hiszen ha azt megcserdítettem hát – ha éppen nem akadt a nyakamba – még némi hangja is volt. Fokos helyett pedig megtette egy olyan fa is, aminek az egyik vége vastagabb volt.

De ez a történet nem a rendíthetetlen hős katonákról szól.  Akkoriban költöztek az udvarba egyik óvodás társam, Laci és családja. Neki inkább a víz mozgatta meg a fantáziáját, ami a nád között itt-ott, akár fél méter mélységű is volt.

– Itt lehetne csónakázni.

– Mi az a csónakázás? Olyan, mint Debrecenben? De hát ez kicsi víz és csónakunk sincs.

– Amikor ide költöztünk – folytatta Laci, úgy, mint aki már mindent kitervelt és persze annak végrehajthatóságához semmilyen kétség nem férhet – apuval felmentünk a padlásra, ott van egy csónak.

– Tényleg?  Én már sokszor voltam fenn, de (ez bizony erős túlzás volt, de hát én voltam itt korábban, csak nem tesz túl rajtam?) – én még nem láttam azt a csónakot.

– Pedig ott van, ahogy elkanyarodunk egészen a padlás végében.

Na, most aztán igazán én kerültem fölénybe, mert bizony azt a valamit én pontosan ismertem.

– De hát az a Gyöngy nénié és mosóteknő, de már nem használják, mert tönkrement.

– Na, de azt könnyen meglehet csinálni csónaknak.

– Nem fog elsüllyedni?

Hátha félsz, akkor nem muszáj, pedig azzal elmehetnénk egészen a kerítésig, – ami körülbelül tizenöt húsz métert jelentett -.

 Még hogy én félek, ez a Laci nem tudja, ki vagyok én, de azért ez nem biztos, hogy jó ötlet, ha belemegyek a vízbe, abból bizony komoly bajom lehet, ha hazaérnek anyukámék, ezt már tapasztalatból tudtam. Ezért aztán olyan taktikát kezdtem választani, amit Laci nem vehet gyávaságnak.

– Jól van, én nem félek, de hogy hozzuk le, az nagyon nehéz. Jani bácsi is alig tudta felvinni.

– Ledobjuk, azután meg húzzuk.

Ezután mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hozzáláttunk a terv végrehajtásához. Már a padlásra feljutás sem volt egyszerű, de ekkorára már olyan eltökéltség volt bennünk, hogy ha szárnyakat kell növesztenünk, hát az sem riasztott volna vissza bennünket. A teknőt nagy nehezen elhúztuk a lejáratig, ott aztán sikerült ledobnunk. Bizony, nagyon megizzadtunk, mire a nádas széléhez húztuk. Na de most, hogyan tovább? Laci úgy látszik, ezt már előre kitervelte, mert egy csomó rongyot hozott elő az egyik sás alól.

– Figyelj, ezeket a repedésekbe kell jól benyomni, és akkor nem jön be a víz.

Nekiláttunk, kis híján nem lett elég a rongy, de azért a végén még is elégedetten konstatáltuk munkánk gyümölcsét. Na, most nekem támadt jó ötletem.

– Figyelj, én tolom, te húzod, mert te vagy a kapitány, és az mindig elől van.

Ez azért volt fontos, mert abban reménykedtem, hogy így én nem leszek vizes, ugyanis ennek az állott mocsaras víznek olyan szaga volt, hogyha attól vizes lett valaki, bizony nagy súrolásnak tette ki magát, a szülők addig mosdatták, amíg csak – anyu szerint – ibolya szagú nem lett. Na, hát én nem akartam ibolya szagú lenni. Nekiláttunk, Laci elől húzta, már azt sem bántam, hogy a végén már csak én toltam, mivel a „kapitány” akkor már benne állt. De a „csónakunk” nem akart úszni, ahelyett egyre kisebb rész látszott belőle, pedig még nem is értünk a vízig, csak a sár kezdte elnyelni.

– Told rá a vízre, mert csak azon tud úszni, a sárba elsüllyed.

Adta ki az utasításokat Laci.

– Na jó, de nem megy, próbáld a bottal tolni.

Ez bizony meg sem mozdult, de akkorára már mind a ketten olyan sárosak lettünk, hogy nem látszott ki alóla a ruhánk. Nekem már minden kedvem elment az egésztől, de Laci még akart egy utolsó próbálkozást. Derékig gázoltunk a sáros vízbe és a „csónakot” behúztuk egészen a vízig. Na, most aztán mind a ketten megpróbáltunk beugrani. Aminek az lett a következménye, hogy most már a fejünk búbja is sáros lett. A „csónakunk „pedig menthetetlenül eltűnt a víz alatt és a sárban. Na, most látszott csak milyen kilátástalan helyzetbe kerültünk, ráadásul én ekkor éppen egyedül voltam otthon.

– Én megfürdök itt, és csak akkor megyek fel, ha megszáradtam, jó meleg van gyorsan, megszáradunk.

Mondta Laci, de én tudtam, hogy ez bizony nem jó ötlet, mert anyukámnak olyan szaglása van, úgyis megérzi, és akkor mindent el kell mondanom.

– Én felmegyek, kihozom a lavórt, és a kamra mellett megfürdök, hátha nem veszik észre.

Lassan osontam felfelé és már majdnem sikerült belopóznom, amikor Gyöngy néni ajtaja kinyílt, és Ő maga lépett ki az ajtón

– Te jó ég, hogy nézel ki? Anyád agyoncsap, ha így meglát.

Azt, hogy engem vagy anyut sajnálta –e meg, már talán soha nem derül ki, de én mindenestre nagyon jól jártam, kihozta az udvarra a teknőt, melegvizet öntött bele és még azt is megengedte, hogy egy kicsit csak úgy lubickoljak. A ruhámat is kimosta, szépen kiterítette, és amíg meg nem száradt, adott rám egy kicsit nagyocska nadrágot. Így mire dél lett és anyukámék hazaértek én már teljesen friss, tiszta ruhában voltam, amit anyukám egy kicsit furcsállt is, de nem kérdezett semmit, így megúsztam mindennemű magyarázkodást. Egyszer csak Laci anyukája jött oda hozzám.

– Lacit nem láttad? Hiába kiabálok, nem jön fel. Nem együtt voltatok?

– De igen csak én hamarabb feljöttem.

 Nem kérdezte miért, én meg jobbnak láttam tovább nem magyarázkodni, úgy tettem mintha már mennék is ebédelni.

Körülbelül fél óra múlva hallottam, hogy Laci nagyon sír és az anyukája rettentően szidja. Anyukám meg is jegyezte.

– Miért kell annyira megverni azt a gyereket, mit csinált?

És úgy nézett rám, mintha tőlem várná a feleletet. Ekkor még őszinte ember voltam, ahogy azt a költő megfogalmazta. Elkezdtem elmesélni a történetet, bár tartottam tőle, hogy ezt bizony én sem úszom meg büntetés nélkül. De anyu végig hallgatott és mosolygott, azután azért megdorgált. És hetekig nem játszhattam Lacival. Este mikor lefeküdtem még mindig hallottam Laci sírását, pedig akkorára már biztosan aludt. Miért nem jött fel velem, Gyöngy néni biztosan Őt is megfürdette volna.

Gyöngy néni ez a kemény asszony, aki a gyerekekkel mégis mindig olyan megértő volt. Ma már nyolcvan év felett van, de ha találkozunk mindig vidám, olyan ember, akit soha nem tudott az élet megtörni. Talán azok a hálás gyerek szívek erősítették így meg?

Püspökladány 2010. június 8.                                                            

 Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz