Bíró Mihály gépész, az I. világháborúban

***

Apai nagyapámat, Biró Mihályt az idősebb ladányi emberek úgy ismerték, mint „gépész Biró Mihályt, aki a Nagykéménynél szolgált a Bánfi-szivattyútelepen”. A Millennium évében, 1896-ban született Egyeken és 1914. októberében töltötte be a tizennyolcadik életévét.

 

Az első világháború –  ahogy akkor hívták a „nagy háború” – 1914. júliusi kitörése után az Osztrák-Magyar Monarchiában mozgósítanak és 1915. júniusában bevonultatják nagyapámat Debrecenbe. Ekkor ő már un. felszabadult géplakatos inasként dolgozott.

A kiképzést Debrecenben kapta meg és 1915. augusztusában irányították a nemrég megnyitott olasz frontra, Püspökladányon keresztül. Elbeszélése szerint a katonavonat megállt a püspökladányi vasútállomáson vizet és szenet „szerelni” és akkor még állt a fából készült díszes faragott és festett csarnok.

Az olasz fronton a frontvonal a természetes védvonalak mentén alakult ki és a harcok iszonyatos veszteségekkel jártak, mind az olasz és az osztrák-magyar részről is. Nagyapámat egy kis csapattal éjszaki un. felderítésre küldték, és tűzharcba keveredtek a lesben álló olasz egységekkel. Ekkor érte egy átereszben megbúvó olasz katona fegyveréből származó lövés, a golyó a hátán behatolt és a hasán át távozott a testéből. Így haslövéssel a frontvonali kötözőhelyre került. Sebét bekötözték, és gyógyulásához nem fűztek nagy reményeket.

Másnap megérkezett a tábori orvos és a kisebb sérülteket a frontvonal háta mögött lévő kórházba szállították lovas kocsikkal. Az orvos egymás után ránézéssel vizsgálva, utasította a vele érkező szanitécet a betegek kocsira rakására, a „vizsgálaton” már túlesve ekkor ismerte fel nagyapámat, mint földit a szanitéc. (A szanitéc egyeki származású volt.)

Nagyapám elbeszélése szerint, olyan magas volt az állandóan ismétlődő olasz rohamok következtében a halálos áldozatok száma, hogy a levegőben a temetetlen katonák erős hullaszaga terjengett. Akkoriban a hasi-háti átlőtt sérüléssel általában nem tudtak komolyabb módon foglalkozni, hiszen a gyógyításhoz nélkülözhetetlen tiszta víz hiánya is általános volt. Gyakori eset volt, hogy a sebesülteket nem tudták időben a hátországba szállítani a kialakult hadi helyzet miatt, az amúgy is zsúfolt egészségügyi intézmények rövid idő alatt megteltek. Nagyapám kérésére a szanitéc „felcsempészte” a kórházba menő kocsira, és így menekült meg a biztos haláltól.  Mint később kiderült a testén áthatoló golyó a vesét súrolva, egyetlen szervét nem érte, így felgyógyulása után ismét visszavezényelték az orosz fronton lévő csapatokhoz és egészen 1918-ig teljesített katonai szolgálatot.

A frontról hazatérve szintén Püspökladányon keresztül utazott Egyekre, és visszaemlékezése alapján ekkor már nem állt a vasútállomási csarnok.

A háborúban katonai rendfokozata gyalogsági tizedes volt, a harcok során tanúsított helytállásáért Bronz Katonai Érdemérem, és Károly-csapatkereszt kitüntetésben részesült.

Leszerelése után édesapja kovácsműhelyében, Szolnokon egy gépgyárban és mint gépész-kovács Hering János tiszaugrai uradalmán dolgozott 1927-ig.

1927-ben került Püspökladányba, s haláláig itt is élt. A püspökladányi határban a “hármashatárnál” (Hajdú-Bihar megye: Püspökladány – Jász-Nagykun-Szolnok megye: Karcag – Békés megye: Bucsa) lévő Hamvas-szivattyútelepen 1927. november 10-től 1963-ig dolgozott – 36 éven át – főgépészként, az ár-, és belvízmentesítési munkákon.

 

E sorokat nagyapám, és édesapám elbeszélései alapján vetettem “papírra”, emléket állítva apai nagyapám, Biró Mihály hősi helytállásának.

 

Püspökladány, 2013. december 05.                                                                              

 

                                                                                        Biró Ferenc Mihály unoka

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod