január 2014 hónap bejegyzései

Cseh József tollából…

 

Karácsony

Ilyenkor karácsony tájékán sokszor eszembe jut a MAMA. No, nem azért mert olyan fényes karácsonyok lettek volna azok, hanem azért mert olyan igazi karácsonyok voltak. Nem dőzsöltünk, hiszen szegénykém a kisnyugdíjából, ugyan ahogyan ő mondta „urasan megélt”, de azért „pocséklásra soha nem tellett neki”.  Nekem a karácsony, pont az ő emléke miatt, soha nem a nagy ajándékokat jelentette, hanem valami egész mást. Sokáig nem is gondoltam erre tudatosan, csak úgy ösztönszerűen tettem, ami jól esett. Díszítettük a fát a fiaimmal, feleségemmel és közben anekdotákat meséltünk, jót nevettünk egy-egy ügyetlen mozdulaton, lopva megettünk egy szaloncukrot. Azután felöltöztünk igazi ünneplőbe. Lopva a karácsonyfa alá csempésztük a piciny ajándékokat, amiben egy-egy könyvnek mindig lenni kellet. Vártuk a hatását, a mosolyt, néztük és elégedettek voltunk, láttuk, hogy Józsi fiam beleszagol a könyvbe, majd elégedetten lapozgatja, Laci fiam próbálja a ruhaneműt és az így felvett ruhában már igencsak furcsa kinézettel, kezdi lapozgatni a könyvet. Tudom, hogy sokan sokféleképpen tudnak örülni az ünnepnek és persze egymásnak, ezzel semmi újat nem mondtam. De vajon hányan gondolnak ilyenkor arra, miért is teszik, amit tesznek, vajon miért fontos, hogy nagy legyen a fa, vagy miért fontos, valami egészen egyszerű dolog. Nem tudjuk és nem is gondolkodunk rajta, pedig az a valami nem más, mint egy kedves emlék valaki iránt, aki már talán nincs is velünk, egy erős belső késztetés, aminek az eredetére már nem is figyelünk. Ezek bizony tanult dolgok, valahogyan belénk égnek, örökre, kioldhatatlanul és ha nem tudjuk megtenni, borzalmas fájdalmat okoz. Az ember egy idő után igyekszik számot vetni önmagával, ilyenkor jönnek az ehhez hasonló gondolatok. Most egy nagyon érdekes gondolat futott végig az idegrendszeremen, egy kép, amit már régen láttam magamban.

Én és a Mama
(Cseh József fotója)

Egyszer úgy adódott, hogy pont karácsony előtti nap édesanyám süteményt küldött a mamának, biciklire ültem, megszabadultam az otthoni munkától, így hát boldogan cikáztam az úton egészen az Attila utca 52. szám alatti házig. A ház előtt két nagy nyárfa egyikéhez támasztottam a kerékpárom. Benyitottam a kiskapun, végig mentem a kis ház előtt és benyitottam a házba. A mama a szokásos kis kanapén ült, a kályha melege árasztotta el a piciny helyiséget. Boldogan nyújtottam felé a becsomagolt tésztát és ekkor láttam, hogy a szemei könnyben úsznak, soha nem láttam sírni, de úgy gondolom talán más sem. Hirtelen mintha villám futott volna bennem végig, nem tudtam mit tegyek, alig voltam még tíz éves, de azt tudtam, hogy a mamánál erősebb asszony nincs a világon és most itt állok és látom, hogy sír. A tésztát a kis asztalra tettem és leültem mellé a kanapéra. Láthatta mennyire kétségbe vagyok esve, lassan végigsimította a hajamat és halkan csak annyit mondott.

– Nincs semmi baj. 

Én mintha csak azt keresném, vajon mi okozhatta ezt a rettentő dolgot, szétnéztem, megakadt a szemem azon a kis fenyőágon, amit mindig a kisasztalon díszített fel. Szinte ugyanúgy, mint máskor, most is néhány szaloncukor és néhány állandó dísz ékeskedett rajta. A mama csendben letörölte a szemét és mosolyogva nézett rám.

– Mit hoztál?

– Egy kis tésztát hoztam anyukám küldte, de estére is jövünk.  

Nem igazán mertem megkérdezni mi a baj, ez nem volt szokás és valahogy nem is tudtam hogyan is kérdezhetném meg. Mama megfogta a kezemet, ránéztem, láttam, hogy gondolkodik, azután lassan megszólalt.

– Tudod, Józsikám engem már annyian itt hagytak, elmentek a szüleim, elment nagyapád, elment a fiam.  De ilyenkor mindig eszembe jutnak, sokszor mosolygok magamban, mikor eszembe jutnak, meg könnyezem, ha arra gondolok már nincsenek itt.

Önkéntelenül mondtam ki, abban a pillanatban meg is bántam és bocsánatkérően néztem rá.

– De én még soha nem láttam sírni mamát.

Elgondolkodva nézett rám és halkan válaszolt.

– Nem, tudod, az ember a fájdalmát nem kiáltja világgá, mert azzal saját magának kell megküzdenie, olyan ez, mint a mély seb a kezeden, nem nyitogatod és nem mutogatod, hanem megpróbálod összeszorítani és várni, hogy mielébb meggyógyuljon, de az attól még nagyon fáj. Az, aki a bánatát kurjongatja, annak nem is fáj az igazán, az csak olyan felületi sérülés.

Amikor a mondatot befejezte fel is állt.

– Eszel egy kis pötyőt (hígra főzött szilvalekvár)?

Választ sem várt, tudta, hogy úgyis igen-nel felelek. Eltűnt a kisház ajtaja mögött. Amikor kijött, egy bögrét adott a kezembe, a cukrot is elővette, megvárta, amíg a pötyőt jól összekeverem a cukorral és jóízűen elkezdem enni. Akkor aztán mesélni kezdett, a történetei igazak voltak, nem voltak azokban meseelemek. Elmesélte, hogy Lajos fia annak idején hogyan ugratta meg a lovakat az Árpád utcán, hogyan csúfolta öccsét óvodásnak titulálva, amikor az napköziből hazatért, mesélt és már mosolygott, eltűnt minden szomorúság a szeméből. Valami furcsa melegség volt bennem, valami, amit igazán nem is lehet leírni.  Úgy telt az idő, észre sem vettem, hogy már kezd sötétedni, a mama szólt, hogy most már mennem kell. Annyi év után, csak most jutott el a tudatomig, ugyanezt a melegséget kerestem és találtam meg a családommal minden karácsonyeste. Nekem ez a délután határozta meg mi is az az igazi karácsonyi hangulat.

Most minden barátomnak és ismerősömnek azt kívánom ők is találják meg azt a melegséget és örömet, amit a karácsony okozhat minden embernek, meggyőződéstől függetlenül.

Püspökladány 2013. december 22.

 

 

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

A FATELÍTŐ TÖRTÉNETE IDE KATTINTVA OLVASHATÓ

A FATELÍTŐ GÉPEIRŐL KÉPES ÖSSZEÁLLÍTÁS IDE KATTINTVA OLVASHATÓ

 *

Kérem, olvassák el az összeállításokat a videóban szereplő információk kiegészítéseként!

*

VIDEÓK:

*

Unokáink sem fogják látni – Ráday Mihály műsora, részlet (2001.)

.

A felvétel az MTVA tulajdona, az engedélyükkel történik a film bemutatása. Harmadik személynek a további felhasználása TILOS, nem engedélyezett!

***

*

A püspökladányi Fatelítő – Ladány Televízió (2007.)

.

A felvétel a Ladány Televízió tulajdona, az engedélyükkel történik a film bemutatása. Harmadik személynek a további felhasználása TILOS, nem engedélyezett!

*


*

A Magyar Királyi Posta és Távirda Püspökladányi Oszloptelítő telepe (1906-1924 között).
A MÁV 1924-ben vette át a telepet.

 *

Keserű Imre, püspökladányi olvasónk jóvoltából egy különleges összeállítást láthatnak az alábbiakban. A bemutatott anyag egyik érdekessége a Magyar Televízió által készített – „Unokáink sem fogják látni” című – tévéműsor-részlet, a másik pedig egy több, mint egy évtizeddel később készített fotósorozat, melyet tulajdonosa szintén rendelkezésünkre bocsátott az anyag elkészítéséhez.

Kérem, fogadják szeretettel az összeállítást, mely nem titkolt céllal fel szeretné hívni a figyelmet a Fatelítő telep egyedülálló gépparkjára, annak műemléki szempontú védelmének és magyar ipari, műszaki emlékként való megőrzésének fontosságára és szükségességére!

*

A Magyar Királyi Posta és Távirda Püspökladányi Oszloptelítő telepe (1906-1924 között).
A MÁV 1924-ben vette át a telepet.

*

Unokáink sem fogják látni, Ráday Mihály műsora (2001)

Készítője: Magyar Televízió, tulajdonosa: MTVA

A film első adása: 2001. június 17. (18.00 óra) – M1 csatorna

A műsor ipari és műszaki emlékek felkutatásával és bemutatásával igyekszik felhívni a figyelmet Magyarország védendő ipari és műszaki értékeire.

A filmből kiderül számunkra az a fontos információ, hogy a MÁV-nak két olyan különleges fatelítő telephelye volt Magyarországon, mint a püspökladányi, mégpedig Dombóváron és Püspökladányban.

A püspökladányi csarnokban álló gőzgépek a film készítésekor is működőképesek voltak, bár nem üzemeltek a forgatáskor. A gépeket és a gőzkazánt a LÁNG Gépgyár Részvénytársaság gyártotta 1924-ben, melyek a hazai ipar különleges termékeiként maradtak fenn. A városvédő szakember már 2001-ben szükségesnek ítélte meg a terület műemléki szempontú és műszaki, építészeti emlékként való védelmét.

*

A Fatelítő gépeiről készült fotók (2012)

Készítője: Keserű Imre

Készítésük ideje: 2012. év

A fotók az előző film forgatása után több, mint egy évtizeddel készültek. Azóta a telephely bezárt, nem folyik benne termelés, de a berendezések továbbra is eredeti helyükön állnak. A gépek láthatóan megőrizték elfogadható állapotukat, de nincsenek karbantartva, így védelemre, állagmegóvásra szorulnak, valamint az épület is, melyben azok állnak (a gépház tetőszerkezete sérült, beázik). Keserű Imre felhívta figyelmünket arra, hogy ismeretei szerint az országban nincs máshol ilyen jellegű, eredeti helyén és állapotában megőrzött ipartörténeti épület- és gépi berendezéssor! A további működés, a műemléki védelem érdekében elképzelhetőnek tartja a volt Fatelítő telephelyen egy helyi ipartörténeti park, vagy bemutatóhely kialakítását, létesítését. Javaslata szerint az épület emeleti részében helyet kaphatna  a jelenleg gyűjtés alatt álló vasúttörténeti gyűjtemény (erről részletesebben honlapunk felhívásai között olvashatnak) vagy akár a Székely István Sporttörténeti Gyűjtemény is (bemutatása a Sport menüben olvasható), mert mindezek szorosan kötődnek a vasúthoz.

Bárhogy is alakuljanak a terület jövőbeni hasznosításának tervei, reméljük, hogy az 1906-ban alapított telephely épületeit és az idén 90 éves gépparkot – melyek a telep II. világháborús bombatalálatát és az annak következtében keletkező hatalmas tűz pusztítását is túlélték – sikerül méltó körülmények között megőrizni az utókor számára!

*

Film tulajdonosa: MTVA

Fotók:  Keserű Imre

Filmet honlapra szerkesztette: Burzukné Szilágyi Edit

Összeállítást szerkesztette:  Megyaszai Szilvia

*

Köszönjük az MTVA engedélyét a film vetítéséhez, közzétételéhez!

Köszönjük Keserű Imre fotóit, a film megszerzésében való önzetlen közreműködését és a rendelkezésünkre bocsátott információkat!

*

A Fatelítő-telep létesítéséről, működéséről részletesen olvashatnak ITT!

*

 

Unokáink sem fogják látni – Ráday Mihály műsora, részlet (2001.)

A felvétel az MTVA tulajdona, az engedélyükkel történik a film bemutatása. Harmadik személynek a további felhasználása TILOS, nem engedélyezett!

*

Fotókat készítette: Keserű Imre (2012.)

A fotókra kattintva kinagyíthatóak, lapozhatóak!

*

A FATELÍTŐ TÖRTÉNETÉRŐL IDE KATTINTVA OLVASHATNAK!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Dr. Pánti Irén tollából a Püspökladány Anno honlapra…

.

A Csenki Imre vezette debreceni Kollégiumi Kórus diadalútja Svájcban, 1948-ban

 

 

Csenki Imre (1912-1998)

A Kossuth Díjas karmester és zeneszerző nevét ma már hazájában sem ismerik eléggé, de Svájcban talán teljesen ismeretlen. Pedig mennyire tapsoltak kórusának 1948-ban!

Csenki Imre Kodály Zoltán tanítványa és elkötelezett híve volt. Azon fáradozott, ahogy mestere, hogy hazájában mindenkihez eljusson a letisztult ősi népművészet és hogy Európa is megismerje a magyar nemzeti kultúra igazi értékeit.

Csenki Imre 1912 augusztus 7-én született Püspökladányban. Édesapja id. Csenki Imre református tanító volt, nagy tisztelet övezte a községben. Fiát 6 éves korától tanította zongorázni, majd 7 éves korában a debreceni Zeneiskolába íratta zongora tanszakra. Tanárai tehetségesnek tartották, melyet Bartók Béla is megerősített, mikor zongorajátékát meghallgatta. 1932-ben tanítói oklevelet szerzett, ezt követően a budapesti Zeneművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Vásárhelyi Zoltán voltak a tanárai. Kodály Zoltán népzenei óráit nagy buzgalommal látogatta, a mester ösztönözte népzenei gyűjtőmunkára is. A főiskola elvégzése után 1937-ben a mezőtúri Református Gimnázium zenetanárként alkalmazta. Itt rövid időn belül országos hírű kórust hozott létre, melynek hangversenyeiről elragadtatással írt a korabeli sajtó. A kórussal készült első hanglemezfelvétele is 1939-ben.

Az ifjú tanár végül nem zongoraművészként, hanem karnagyként találta meg azt a területet, ahol művészi képességeit kibontakoztathatja. Felfedezte a legértékesebb hangszert, az emberi hangot.

Csenki Imre 1940-ben visszatér Debrecenbe, a Református Kollégiumba, ahol folytatta zenetanári és kórusszervezői munkáját. Megalapította az Egyetemi Énekkart, majd a Református Kollégium vegyes karát. Az akkori iskolarendszer nem alkalmazta a koedukációt,  így abban az időben egy ifjúsági vegyeskar létrehozása úttörő tettnek számított. Csenki Imre felismerte,hogy az emberi hangszín teljes spektruma csak a férfiak és nők együttes éneklésével szólaltatható meg.

A kórus Bartók és Kodály műveinek népszerűsítését tekintette elsőrendű feladatának, de klasszikus egyházi műveket, madrigálokat és a szomszéd népek dalait is műsorára tűzte. A kórus országos hírnevet szerzett, ekkor már Csenki Kórusként emlegették őket. A munkájukra felfigyeltek a határon túl is. A 80 tagú kórus 1948-ban az Ifjúsági Énekkarok nemzetközi fesztiváljára kapott meghívást Bernbe.

A meghívóban azt a reményüket is kifejezésre juttatták, hogy Kodály Psalmus Hungaricus című művét is műsorra tűzi majd a kórus.

Nagy reményekkel és várakozással indult útnak a 80 tagú énekkar 1948. húsvét után, melyet egy magyarországi hangversenykörúttal kívántak bevezetni. Március 31-én felléptek a Zeneakadémián a Tiszántúli Est keretében, a következő napon rádiófelvételt készítettek velük, másnap a MÁV Szimfónikus Zenekarral önálló estet adtak a Zeneakadémián. Innen az útjuk Pápára vezetett, újabb fellépésre. Itt jutott el hozzájuk a hír, hogy a svájci útjuk mégis elmarad, mert nem kaptak vízumot.

Egy hétig élvezték még a pápai vendéglátók gondoskodását abban a reményben, hogy a technikai akadályokat elhárítják, aztán visszautaztak Debrecenbe. Nem búslakodtak azonban sokáig, mert rövid időn belül újabb svájci meghívás érkezett. Május 9-én lépték át a magyar határt. Egy hetet töltöttek Svájcban, Lausanne-ban, Neuchatel-ben, Vevey-ben és Genfben léptek fel. Meghatotta a kórust, hogy ezekben a városokban több kirakatban is észrevették az 1848-as szabadságharc szimbólumait, a magyar trikolórra helyezett Kossuth címert, 1848-1948. felirattal, utalva a centenáriumra.

Az első hangversenyt Neuchatal-ben adták, ahol kevés számú hallgatóság várta őket, mert nem vártak sokat egy iskolai énekkartól. Talán azért volt meglepetés a színvonalas koncert, mellyel hatalmas sikert arattak. Ettől az időponttól minden koncertjük diadalmenet volt, az újabb helyszíneken nagy izgalommal és érdeklődéssel várták őket. A közönség önfeledten hallgatta a műsort, melynek műsorán Viadana, Lassus, Handel, Gastoldi és főműsorként Bartók és Kodály művei szerepeltek. A Mátrai Képek, a Székely keserves, a magyar népdalok ezernyi szépségét sugározták feléjük. A svájciak ismerték Bartók és Kodály hangszeres műveit, most megismerhették énekhangra írt zenéjüket, melynek vad, néha barbár szépsége magával ragadta őket.

A svájci újságok hasábos cikkekben tudósítottak a kórus hangversenyeiről, dicsérték fegyelmezettségüket, a kórustagok tökéletes levegővételi technikáját, a kórust egy csodálatos élő orgonához hasonlították. Kijutott a dicséretből a karnagynak, Csenki Imrének is, akinek áldozatos munkája nélkül ez a csoda nem jöhetett volna létre. Az egyik legnevesebb svájci karmester, Ansermet elvállalta, hogy a következő vendégszereplés alkalmával a kórus közreműködésével előadják Kodály Psalmus Hungaricus és Bartók Cantata Profana című műveit. A kórus úgy hálálta meg ezt az elismerést, hogy a mester genfi lakása előtt esti szerenádot adott. Rendőrkordon biztosította a 80 tagú kórus szereplését, mert olyan sokan voltak kíváncsiak az ott lakók és arra járók közül a szerenádra.

Genfben pünkösdvasárnap, a 10 órás istentiszteleten énekeltek a Szent Péter Katedrálisban az egyház lelkipásztorának és egyházközösségének vendégeként. Viadana örvendező zsoltárát, Handel egy művét és az istentisztelet után Kodály: Jézus és a kufárok című műveit énekelték. A lelkipásztor megható meleg szeretettel emlékezett meg a magyar nép szenvedéseiről, anyaszentegyházáról és a kórus szolgálatáért a hívek őszinte köszönetét fejezte ki.

Az énekkar tagjainak életre szóló élmény volt ez a vendégszereplés, de a megállapodások ellenére újabb vendégszereplésre nem került sor. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy Csenki Imre elhagyta Debrecent, mert 1950-ben felkérték arra, hogy alapítsa meg a Magyar Népi Együttes Énekkarát és legyen a művészeti vezetője.

Budapest, 2013. október 30.

Dr. Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Gajdics Sándor:  Örömet intő két kéz (Debrecen, 1992.)

*

Gajdics Sándor könyvének ajánlója megtalálható Könyvespolc rovatunkban.

Csenki Imréről bővebben olvashatnak a Könyvespolc rovatban található  “Csenki Imre Emlékkönyv” című összeállításban.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Gajdics Sándor:

“Örömet intő két kéz”, Csenki Imre

(Debrecen, 1992. – A Debreceni Református Kollégium Baráti Körének Kiadása)

*

 

  (Csenki Imre kézírásával ellátott könyv külső és belső borítója)

*

Az 1200 példányban megjelent könyvet maga Csenki Imre ajánlja családjának, valamint Ujfalussy József látta el előszavával.

Dr. Gajdics Sándor ny. főiskolai tanár nagy tisztelője volt Csenki Imrének, a püspökladányi születésű karnagynak és zeneszerzőnek. 175 oldalas kiadványával a 80. éves karnagynak tiszteleg, mely különleges összefoglalója Csenki életének és munkásságának, s a könyvben kitér ezek fontosabb állomásaira. A kötet nemcsak a karnagynak, de az általa vezetett Kollégiumi Kórusnak is méltó emléket állít.

 

Gajdics Sándor Püspökladányban 2012. 11. 25-én, a Csenki jubileumi kiállításon és emlékműsoron

A könyv tartalma:

Ujfalussy József: Előszó

Dr. Kiss Tamás: Örömet intő két kéz

Életrajzi utalások, gyökerek

A Mezőtúri Református Gimnáziumban (1937-1940)

Feledhetetlen 10 év Debrecenben

A Kollégiumi Kórus (1946-1950)

A Magyar Állami Népi Együttes Énekkara élén (1950-1957)

A szülőföld vonzásában 1950 után is

A Csenki életmű néhány kiegészítő dokumentuma

Források

M. Szilvia

***

Csenki Imre életéről bővebben olvashat a Könyvespolc rovatban található “Csenki Imre Emlékkönyv” összeállításban.

A Gajdics Sándor által írt könyvvel kapcsolatban további érdekességet olvashat a Publikációk rovat “A Csenki Kórus” című írásában.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Írta:  Fazekas Sándor

(Magánkiadás, Püspökladány, 2010.)

 **

 

 

**

 “Hosszú szünet után egy olyan tájékoztató kiadványt tart kezében a Tisztelt Olvasó, amely adatokat tartalmaz a püspökladányi Református Egyházközség elmúlt évszázadairól és annak történelmi hátteréről. A kis füzet a teljesség igénye nélkül készült. Célja: történelmi távlatokban bemutatni egy vallását, egyházát szerető, ahhoz minden körülmények között ragaszkodó és áldozatot vállalni tudó közösséget” írja a szerző a kötet utószavában.

A könyv körültekintő és alapos kutatásra épülő, nagy űrt pótló helytörténeti kiadvány, mely nemcsak a református templom, de az egyházközség történetének felkutatását és bemutatását is célul tűzte ki.

Fazekas Sándor, a könyv Püspökladányban élő írója – a helyi középiskolában szakoktatóként dolgozó mérnök-tanár –  a téma alapos ismerője, melyet színvonalas és képekkel gazdagon illusztrált kiadványban tár elénk. Az alázattal és elhivatottsággal végzett kutatás, s a tárgykör feldolgozása lényegre törő és olvasmányos kifejezésmóddal párosul.

.

*

A könyv tartalmának összefoglalója elolvasható honlapunk bal oldali menüoszlopában, a Templomok menü Református templom almenüjében.

Azt gondolom, hogy Fazekas Sándor könyvének mindenképpen ott a helye a Püspökladány története iránt érdeklődők könyvespolcán, melyet nagy szeretettel ajánlok!

M. Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Zagyva Ági tollából…

.

A régi telek egyike…
(fotó: Püspökladány Anno)

Január van…  Hosszú hónap, s ahogy a régi öregek mondták, a legszegényebb. Ma is így van ez, hisz egyrészt kiköltekezzük magunkat az ünnepekre, másrészt  mivel decemberben hamarabb jött  a nyugdíj, és van, aki még a fizetését is megkapja év végén, egy picit „megnyúlik” az év első hónapja.  Aztán sok olyan kiadás is van, ami egyszer jelentkezik egy évben, Nálunk még a kéményseprő is ekkor jön…  Szóval sokan nem szeretik, hisz nem elég, hogy terheket ró az emberre, de még hideg is, elvégre  tél van.  Érdekes, hogy amennyire vágyunk arra, hogy fehér karácsonyunk legyen – és kit érdekelne, hogy milyen hideg van –  csak lenne, úgy tudunk bosszankodni, ha januárban leesik a hó, vagy ha napokig fagypont alatt van a hőmérséklet. És kérdezzük vádlón: „Miért nem Karácsonykor történt mindez, vagy a téli szünetben?” Annak  legalább a gyerekek örültek volna. Ha tél, akkor korcsolya, szánkó, hóemberépítés, hógolyózás… de hol és mikor, ha nincs hó, ha nincs hideg, akkor ezek sincsenek… és a mostani telek, közel sem olyanok, mint a régiek….

Mert milyenek is voltak a régi telek? Utazzunk vissza egy  kicsit a múltba,  1985-86-ot írunk Hajdú-Bihar megye,  Püspökladány…

*

 

 Tél Püspökladányban (a lakótelepen) az 1980-as évek végén,

szánkázó, hóembert építő gyerekekkel

(fotó: Püspökladány Anno)

*

 Az biztos, hogy volt korcsolyapálya a Gimnázium és a Petri-telepi iskola udvarán, elnézést kérek a Zója (ma Kálvin téri) és Petőfi iskolásoktól, ha ott is volt, de a másik kettőt biztos tudom, mert ott korcsolyáztam anno.  Ha jól emlékszem hetedikes voltam, mikor Ágnes napra (január 21.) megkaptam a fehér korcsolyámat, ami használt volt, de ez sem zavart…  Nagyon vártam már, hisz javában benne voltunk a télben és a Petri-telepi suliban, a szürke iskola udvarán már üzemelt a koripálya.  Két testnevelés óra volt egymás után,  és azt kint töltöttük a jégen. Akinek volt korcsolyája az korizott, akinek nem volt, az vagy várta, hogy valaki kölcsönadja neki a sajátját, vagy focizott a jégen. Én is az utóbbi táborba tartoztam addig az ominózus Ágnes napig… Az első jégre szállásom sem tántorított el attól, hogy én korcsolyázni szeretnék, pedig a libikókán landoltam… de aztán csak belejöttem. Onnantól kezdve pedig, hogy saját korcsolyám lett, nem állt az utamba senki és semmi!  Esténként órákon át koriztunk, fogócskáztunk, nevettünk, száguldoztunk a kivilágított pályán.  Elengedhetetlen kellék volt a kötött lábszárvédő,  a steppelt nadrág és  a vastag sál,  meg volt ám ennek a „koreográfiája”…  A gimi udvarán nem sokszor voltam, nagyobb volt a pálya, ott volt forralt tea is, és ha jól emlékszem menetirányban lehetett korcsolyázni, ott egy picit kötöttebb volt a „kűr”… 

Aztán vége lett a szép időknek, megszűnt az iskolákban a korcsolyázási lehetőség… de leleményes a magyar és megtaláltuk azt, hogy hol is hódolhatunk a szenvedélyünknek…. Igaz, most már egy picit több rizikót kellett vállalni, hisz mind a Kanális, mind pedig a temető melletti „valahanyas” tó  jege természetes jellegéből adódóan recsegett-ropogott alattunk. De csak akkor mentünk rá, ha biztonságos volt  és  rendíthetetlenül róttuk a köröket… 

Szánkózás egy újabb kiadáson… sok jó gyerek most is elfér kicsi szánkón.
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

A szánkózás az egy régebbi „szerelem”. Kicsi korunktól kezdve állandó résztvevője volt a havas teleknek.  Mivel nagyon közel laktunk a Kanális partjához, mindig oda jártunk ki.  Nem semmi szánkónk volt… nem ám kecses, finomműves, mesébe illő, hanem behemót, vastalpú, háromszemélyes. Nem volt könnyű húzni, sem tolni, de mi csak csúsztunk, borultunk, nevettünk, fel a dombra, és csúsztunk, borultunk… Mivel masszív volt a szánkó, hosszú éveken át kiszolgálta a családot. Aztán, ahogy a gyerekkorunk véget ért, úgy véget ért a hosszú hideg telek időszaka is… Ma már egy picit összekuszálódtak az évszakok, sokszor  nem találják a helyüket,  pedig mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, szépsége, varázsa. A télnek a hideg, a hó, a jégcsap, a zúzmara, a jég és az ezzel járó  hógolyózás,  korcsolyázás, szánkózás, ami valljuk be őszintén, hiányzik és nem csak a gyerekeknek…

*

A hó és a tél azóta is a gyerekek és az “örök gyerekek” kedvence maradt
(fotó: Megyaszai Szilvia)

írta: Zagyva Ági

(fotók: Püspökladány Anno, Megyaszai Szilvia)


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz


Székely István emlékei alapján

*

Székely István Sporttörténeti Gyűjtemény
(Fotó: Károlyi Albert)


*

Püspökladány labdarúgásának kezdete az 1900-as évek elejére tehető. Az első szervezet az I. világháború után alakult Dallreann Béla anyagi támogatásával, Püspökladányi AC néven, de anyagi nehézségek miatt feloszlott. Ám Dallreann Béla áldozatkészsége nyomán 1921-ben újraalakult, Püspökladányi Törekvés névvel.

*

 

(Magyar Vasutasok Albuma 1927. – Bíró Ferenc Mihály gyűjteményéből)

*

P. MÁV 1924. logó
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

1924-ben a vasút vette át Püspökladányi MÁV Testgyakorlók Köre néven, mely három szakosztállyal – labdarúgás, kézilabda és birkózás – kezdte működését. Tevékenysége ekkor még az amatőr sportra terjedt ki. Első eredményes időszakának kezdete 1928 volt. Ekkor került a Püspökladányi Vasúthoz Kerekes Géza, aki a helyi állomásfőnökség parancsnoka lett és egyben a PMÁV sportköri elnöke is. A helyi labdarúgók mellé a településre költöztettek olyan neveket, mint Regényi, Emberfranci, Harcsa és Ferenc Nándor, akik később itt is dolgoztak és családot alapítottak. Keze nyomán a ladányi foci legnagyobb sikerét 1933-ban érte el, amikor a Magyar Kupa 3. helyén végzett a PMÁV csapata. Az elkövetkező években a csapat felváltva szerepelt a megyei és az NB III-as bajnokságban. A háború után hamar újjászerveződött a sport. Az ekkori Püspökladányi Labdarúgás legnagyobb alakja Gellér Sándor volt, aki az 1952-es Helsinki Olimpián diadalmaskodó Magyar Válogatott tagja volt. Pályára lépett emellett az évszázad mérkőzésén a 6:3-as magyar – angolon és a 7:1-es visszavágón is, valamint tagja volt az 1954-ben VB ezüstérmes magyar csapatnak is. Az 1950-es években hatalmas összefogás vette körül a ladányi focit, mondhatni ekkor élte virágkorát. A PMÁV-on kívül több csapat is létezett Püspökladányban, többek közt Ladányi Sernoval, KISE, Lenin TSZ, és Spartacus. Annyira népszerű volt a labdarúgás, hogy 1959-60-as szezonban nagypályás bajnokság volt Püspökladányban. Ebben az időszakban közel 1500 tagja volt a pártoló körnek, akik saját áldozatos munkájukkal öltözőt építettek és az állomásról elvezették a vizet a pályára. Ez azért volt akkor nagy szó, mert a környéken egyedül Püspökladányban lehetett megfürdeni meccs után az öltözőben. Apropó futballpálya. Jelenlegi helyén 1930 óta létezik, pedig voltak törekvések megszüntetésére. 1952-ben az akkori vasúti vezetés telkeket méretett ki a pályán, azt pedig a mai református temető mellé kívánta helyezni. A lelkes sportszerető emberek megakadályozták ezt és maradt a mai helyén. 1962. április elsején többen is láttak a sportpálya kerítésén egy lánctalpas traktort, és ez nem áprilisi tréfa volt. Történt ugyanis, hogy március 28-án hóvihar dúlt a településen és akkora hótorlaszt emelt a sporttelepre, ami elbírta a gépet. Ezt kihasználva a pályáról a havat így hordták ki az utcára. Hat évvel később teljesen új gyepszőnyeget kapott a pálya, míg rá két évre megépült az edzőpálya is. Azóta jelentősebb felújítást nem kapott.

Vasutas emlékzászló 1974-ből
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

A PMÁV 1974. szeptember 24-én ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, melynek alkalmából a Magyar Öregfiúk Válogatott látogatott Püspökladányba, felállítva az eddigi nézőcsúcsot. A Gellér, Mátrai, Tihi, Szojka, Tóth fémjelezte csapatra 5000 néző volt kíváncsi. Rá két évre megépült a még ma is álló faház, amelyben még Bobby Charlton későbbi Angol Szövetségi Kapitány is megfordult. Itt rendezték ugyanis az Ifjúsági Európa Bajnokság két találkozóját, ahol pályára lépett az Angol Nemzeti 11 is. Az elmúlt 30 évben a csapat szintén a megyei I. osztály és az NB III. között ingázott. Leghosszabb NB III-as tagság a Szolga Géza által irányított csapat nevéhez fűződik. Mindenki számára ismerősek a Mile Feri, Nagy Sanyi, Máté Jóska, Béres Matyi, Dan Laci, Bujdosó Jenő és Szabó Laci nevek. Ők 1982. és 1988. között 6 szezonon keresztül szerepeltek a harmadik vonalban. A 90-es évek a felemelkedés és a hanyatlás korszaka volt. Az 1993-94-es szezont az NB III-ban töltötte a csapat, majd négy év szünet után 1997-98-ban visszakerült és bajnok is lett, jogot szerezve az NB II-ben való indulásra. Sikeres évek voltak ezek. Bajnoki Cím, Magyar Kupa győzelem, Futsall sikerek. Ebben az időszakban élte fénykorát a Tünet SE is, aki a püspökladányi utánpótlást nevelte eredményesen. Olyan nevek kerültek ki kezük alól, mint Lovas Norbert Futsall válogatott, Máté Péter Olimpiai válogatott és még sorolhatnánk. Majd jött a fekete leves. 1999. januárjában feloszlott a csapat, visszalépett az NB II küzdelmeitől és a bajnokság felénél megszűnt az akkori Püspökladányi FC. 1999. őszén ismét a PMÁV keretein belül újjá szerveződött a labdarúgás. 2000-ben körzeti bajnok lett és megyei Magyar Kupa győztes. Ettől az évtől Püspökladányi Zöld Ászok LE néven szerepelt a csapat. 2002-2003-as szezont már a megyei I. osztályban kezdte, ahol ezüstérmet szerzett és ismét megnyerte a megyei Magyar Kupát, majd 2007-ben bajnoki címet ünnepelt. 2007 ősze óta Püspökladányi Labdarúgó Egyesület néven működik. 2009-ben ismét megyei I. osztályú bajnoki címet nyert, és 2010-ben Magyar Kupát. Egy évet az NB III Mátra – csoportjában töltött, 2011-ben pedig a Tisza-csoportban szerepel.

Székely István Sporttörténeti Gyűjtemény
(Fotó: Károlyi Albert)

A mozgalmas 86 év több ezer labdarúgót és sportbarátot mondhat magáénak. Reméljük a következő 86 is elmondhatja majd ezt magáról.

 

Károlyi Albert

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz


Kélinger Sándor és Horváth Margit története

 

A drága nagymamám sokat mesélt a gyerekkoráról, az akkori Püspökladányról, a háborúról, a nehéz évekről, a megélhetésről, az emberek életfelfogásáról.

Kélinger Sándor a Kádár gazdáék lovával, Bandival (1937-ben)

Olyan dolgokról, amelyek beleégtek a szívébe, s a fekete-fehér fotókat nézve, mindig azon gondolkodom, mi járhatott pontosan a fényképezőgép kattanásakor az őseim, rokonaim fejében… A fotópapír konzerválta az arcokon tükröződő aggodalmat, bánatot, máskor vidámságot, boldogságot, a jövőbe meredő szemeket vagy a múltba révedő tekinteteket.

Ha most visszamehetnék az időben, azt hiszem, először az 1930-as évek elején járnék, Kádár Mihály gazdáéknál – az Arany János utcán – ahol dédnagyapám, Kélinger Sándor volt cseléd, akkoriban ezt így mondták. Szántott-vetett, az állatokat gondozta, s elvégzett minden teendőt, amit rábízott a gazda. Alacsony, kicsi ember volt, viszont annál erősebb.

Kélinger Sándor 1913. április 18-án született Szerepen. Négyen voltak testvérek. Édesapjuk az I. világháborúban vesztette életét, haslövést kapott, Ungváron temették el.

Sándor a lóval. A fotón a versenyre indulás előtti pillanatok egyike. (1937.)

Kádár gazdának volt egy lova – Bandi – akit kis csikó kora óta Sándor nevelt. Az évek során gyönyörű, erős, vad csődörré cseperedett, s nem tűrt meg maga mellett mást, csak Sándort.

1937-ben Ladányból több lovat is elvittek a debreceni lovardába, ugyanis csődöröket válogattak, hogy melyik lenne megfelelő apa-állatnak. Bandit is benevezte a gazda és természetesen Sándor vezette fel a lovat.

A többi felvezető mosolygott, amikor meglátta Sándort a csődörrel, hiszen az orráig sem ért a lónak. Mondták is, hogy „Mit akar ez a kis ember a lóval?”… Akkor még senki sem sejtette, hogy hazahozzák Ladányba az első díjat.

 


»

Találkozás, házasság

Egyik este, amint Sándor végzett az állatok körüli teendőkkel, úgy gondolta, elnéz a Nép utcára, a Pepi-körbe, ahol bálokat tartottak. Ekkor is éppen cuháré (bál) volt, a lányok csak úgy „kötősen” elmentek a rendezvényre.

Ott találkozott Sándor és Margit – szerelem volt első látásra. Már akkor este hazakísérte a legény a lányt.

Horváth Margit 1918. május 11-én született Püspökladányban. Édesapja gazdálkodó, édesanyja háztartásbeli volt. Öten voltak testvérek, ő másodikként jött a világra.

Abban az időben hat elemi iskolát végeztek a kis diákok. Továbbtanulási lehetőségük nem volt, így besegítettek a szülőknek a háztáji munkálatokban. Margit nyaranta cséplőgépnél dolgozott és bérlőknél „hónapos” volt.

A találkozás után Sándor udvarolt Margitnak. Sokszor lovagolgatott a Déli-soron, ahol a lány a családjával élt, hogy Margit tetszését minél jobban elnyerje.

Egyik alkalommal, éppen egy temetési menet haladt az akkori „Temetőgáton” és a lovaskocsin, ami a halottat vitte a temetőbe, krepp-papírból készült szalagok voltak. Nagy szél fújt, s a csődör megijedt a zörgő papíroktól. Elkezdett ügetni és belerohant egy vályogvető gödörbe. Sándor nem veszítette el a lélekjelenlétét, bár mindenki hüledezve nézte, hogy belefullad az az ember a gödörbe… Nem engedte el a kantárt, unszolta a lovat, s annak végül sikerült kikászálódnia a fogságából. Még a lovaskocsi is megállt, hogy mi lesz… Ennek nagy híre volt akkoriban Ladányban.

Kélinger Sándor feleségével és kislányával (1941-ben)

»

Margit bátyja nem nagyon örült a szerelemnek, mert nem értette, mit akar a húga ettől a „szolgakölyöktől”.

Szerencsére, ez nem zavarta a szerelmeseket és 1939-ben házasságot kötöttek. A Déli sor 8. szám alatt éltek, Margit szüleinél.

Két gyermekük született: Margit (Mancika) 1940-ben, majd egy évvel később Sándor. Sajnos, fiukat csecsemő korában elveszítették, ami a szülőknek egy életre szóló bánatot okozott.

Nagy szeretetben nevelték tovább kislányukat, Margitot, de az Élet újabb megpróbáltatásoknak tette ki a kis családot.

 

»

»


Hadifogság

Sándor már 1936. január 20-a óta teljesített katonai szolgálatot, lövész volt. 1940-ben, az Erdélyi bevonuláskor Zilah-on előléptették, tizedes lett.

Kélinger Sándor őrvezető (1936-ban)

1942-ben vitték ki a frontra. Hazajött még előtte elköszönni a családjától, akkor vett egy kis retikült kislányának, Mancikának. A kis emléket nem csak a fotó őrizte meg, hanem a mai napig családi ereklyének számít.

1942-ben, mikor Sándor hazament elbúcsúzni családjától. A fotó hadifogsága alatt végig elkísérte.

A tizedes 1944. június 25-én esett orosz fogságba Cserna-pataknál. Megkezdődött a 8 napon át tartó menetelés az oroszországi Tusinoba.

Amikor kísérték az oroszok a hadifoglyokat a falvakon keresztül, voltak, akik kenyeret dobtak be közéjük, de olyan falubeliek is, akik leköpték őket, s ütötték, ahol érték.

Nagyon legyengült a szervezetük, főtt ételt útközben nem kaptak, hanem tököt, cukorrépát akasztottak a nyakukba és azt majszolták. Volt olyan, aki meg is halt, mire a célhoz értek.

Sándor Zaporozsnye-ban, a 100/1-es lágerban volt fogoly. Barakkokban éltek az emberek. Illemhelyül egy ásott gödör szolgált, ami fölé deszkákat fektettek, és oda kucorodtak le az emberek. Volt, aki annyira legyengült már, hogy beleesett és ott lelte halálát.

Hastífuszt kaptak és tetvesek voltak a foglyok. Dolgoztatták őket a tusinoi repülőgyárban. Mindenkit a szakmájának megfelelő helyre raktak be. Sándort takarítani küldték, földműves lévén.

Meg volt határozva, hány darab nyers krumplit ehetnek naponta. Kis barna „komisz kenyeret”, vagyis zabkenyeret adtak még nekik. Valamint kaptak minden nap egy kanál cukrot. Sándor megette a túlélése miatt. Volt, aki gyűjtögette, hogy majd hazahozza a családjának. Sajnos meghalt az illető.

 »

Közben itthon, Püspökladányban

Másfél évig nem tudott Margit semmit a férjéről. 1945-ben elhelyeztek náluk egy „ruszki” tisztet, Gyima-t és a közlegényét. Akkoriban el kellett ezt tűrnie a családoknak és szállást biztosítani az oroszoknak.

Nem ismerték a „ruszkik” a hízott kacsát, és amikor Margit tömte a kacsát, megjegyezte a tiszt, hogy „nem a kacsát kellene”. Margit éles nyelvű asszony volt, szidta is a fickót szép magyar nyelven, amiből szerencsére semmit sem értett a „ruszki”.

Margit édesapja úgy gondolta, az oroszok sem jó kedvükből vannak itt, süssenek az asszonyok egy kacsát vagy libát és kínálják meg őket is. Olyan illat volt, hogy csak úgy sorakoztak befelé…

Először a családnak kellett ennie, mert féltek a „ruszkik”, nehogy megmérgezzék őket. Gyönyörű, hatalmas, kemencében sült magyar búzakenyeret is most láttak először, mondták rá, hogy „horoso” (jó).

Kislányuk Mancika, aki a fotón 3 éves (1943. májusa)

A tisztek a tábori postával küldhettek a családjuknak, Oroszországba levelet. Gyima nőtlen volt, a szüleinek írt néha. Mondta Margitnak, hogy „ha meglesz Margaret az „otets” (apa)”, elviszi hozzá. Ha nem találják, akkor is elviszi a hazájába és hozza Margaret a „malinkit”, a kis Mancikát is és akkor lesz majd „ruszki malinki”. Margit ekkor szintén elkezdett szitkozódni. Az édesanyja pedig félve intette, hogy „ne szidd, mert még megérti és agyonlőnek minket!”.

Amikor Budapesten járt a tiszt, utánanézett a nyilvántartásban, hogy Sándor meghalt-e. Kiderült, hogy fogságban van, s végül Gyima eljuttatta Margit levelét Sándornak.

Nyílt levelet írhatott az asszony, borítékba sem lehetett tenni. Két-három hét múlva kapta meg a levelet Sándor a lágerban. Egy zsidó ember kapott még rajta kívül levelet. Félt, hogy megölik, ha olyat írt Margit a levélbe, amit nem szabad. A tolmács hangosan lefordította a sorokat.

Sándor nem írhatott. Margit még egy levelet juttatott el. Abban elmondta, hogy a kislányuk első osztályos, tanul írni, amit alább meg is mutat. Mancika ügyesen leírta a betűket, amiket már tudott, így az édesapja is láthatta.

Utoljára karácsonyra kapott egy „üdvözlőlapot” Sándor. Egy feszület volt a képen, ami előtt egy kislány és az anyukája térdelt. A következő volt ráírva:

„Kedvesem, messze nagy Oroszországban, ne aggódj miattam, harcoljál csak bátran. Neked szól szívemnek minden dobbanása, nem sérthet, nem bánthat gránát robbanása. Magyarok Istene vigyáz rád, kedvesem. Meglásd, nemsokára visszatérsz győztesen.”

Az oroszok leszakították a képes részt és a levél-részét adták oda Sándornak. Már akkor is átélt a rab hasonló dolgot, amikor elfogták. Az óráját elvették és még ezen kívül minden kincse egy kép volt a családjáról. Nézték az oroszok és vigyorogva úgy tettek, mintha eltépnék. Sándor szeméből kigördült egy könnycsepp, amiért valószínűleg megszánták, mert nem szakították el végül a fotót.


 

 

(A harctéri szolgálatról, hadifogságról fennmaradt dokumentumok)

 

»

Hazatérés

Amikor az oroszok kivonultak Magyarországról, változott a család helyzete, Gyima is elment. Az emberek várták a foglyokat hazafelé.

Sokszor kiment Margit a kislányával az állomásra, hátha Sándor is jön valamelyik vonattal, a foglyok között. Marhakupékban szállították az embereket.

1947-ben jött haza Sándor. A magyar határon és Debrecenben is különféle ellenőrzéseknek vetették alá a volt hadifoglyokat. Sándort, a vezetékneve miatt majdnem agyonlőtték, mert azt mondták rá, hogy „germán”… Valamit mondott a tolmács Záhonynál és az ellenőrző katonák végül elengedték.

Nehezen tudott felszállni a marhakupéra, hiszen teljesen le volt gyengülve. Olyat ütöttek rajta bikacsökkel, hogy sokáig hordozta a nyomát a hátán.

Kélinger Sándor 1947-ben, a fogságból hazaérve (lefogyva, megtörten és betegen).

Nemzeti színű sodrott cukrot kaptak az állomáson a hazatérő hadifoglyok, amit Sándor eltett Mancikának.

A szomszéd lány rohant lélekszakadva a földekre, hogy szóljon: Sándor hazajött. Délelőtt 11 óra körül járt az idő. Margit a hátára vette kislányát és sebtiben indultak hazafelé.

A gyerekek mindig csúfolták Mancikát, hogy „neked nincs apukád”. Aztán, amikor jöttek hazafelé, szaladtak a gyerkőcök, hogy „most már neked is van apukád”. Mancika nem ismerte meg az édesapját, aki közben ballagott eléjük. Félt tőle a kislány, hogy az nem az ő apukája.

50 forint gyorssegélyt kapott a család. Lehívták a házhoz Bondár doktort, aki megvizsgálta Sándort.

Nem szabadott sokat ennie egyszerre, majd’ megfulladt, amikor evett. Hazahozta a csajkáját, amiből a lágerban étkezett. Olyan evőeszközt adtak nekik, hogy egyben volt kanál és kés. Sokáig csak azzal volt hajlandó enni, nehezen szokott vissza a hétköznapi életbe.

Gyorsan híre szaladt, hogy Kélinger Sándor hazajött a keleti fogságból. Ordasi József kocsmáros félkötőben bicegett a családhoz, egy liter szatmári szilvapálinkával. Egy asszony fehérneműt varrt. Tóth Sándor gazdáéktól egy nagy szilke tejfölt és egyéb finomságokat kaptak. A szomszédok pedig sorra meglátogatták Sándort. Akkoriban még más volt az összetartás, az átélt szörnyűségek, nehézségek jobban összekovácsolták az embereket.

  

 

 (Kélinger Sándor katonai igazolványának néhány oldala)

»

Élet a fogság után

Kétoldali sérvvel jött haza Sándor, nem tudott dolgozni sokáig. 1948-ban megműtötték Debrecenben. Még ebben az évben munkába állt, jószágokat gondozott ott, ahol most a Dóra-major található.

A kis család 1949-ben vett egy kis házat, a Keleti sor 56. szám alatt, ami most Báthori utca 56. Sándor kapott két hasas üszőt, amiért dolgozott, s azokat eladta, hogy a házat meg tudják vásárolni, ami 4490 forintba került. 110 forinttal adósok maradtak…

De, még azelőtt, Mancika kapott a jószágok tulajdonosától egy kis fekete bárányt, aminek mintha fehér térdzoknija lett volna és egy csillag ékeskedett a homlokán. Imádta a kislány, szalagot kötött a nyakába.

Már mindent eladtak a ház miatt és Sándor úgy döntött, hogy a 110 forintot a báránnyal váltja ki. Ordasi kocsmáros vette meg a kis állatot. Mancika egész éjjel sírt. Amikor ezt megtudta a kocsmáros, mondta Sándornak, hogy adott volna neki 110 forintot. Cserébe pedig elmehetett volna egyszer segíteni, amikor a jeges ember hozza a jeget. Ez a gyerekkori fájdalom még most is érzékenyen érinti mamát, amikor erről mesél…

1953-ban Sándor a vasúthoz került, mozdonyfűtőnek, majd 1963-ban leszázalékolták szívkoszorúér-elmeszesedéssel.

Kélinger Sándor feleségével, Margittal 1957-ben. (Sándor ekkor a vasútnál dolgozott mozdonyfűtőként)

A hat köblös földjüket betagosították. Margit a TSZ-ben dolgozott, az aratásokon “mancsos” volt, háztartást vezetett, jószágokkal foglalkozott. Libát tömtek, eladásra és magáncélra.

Kélinger Margit (Mancika) és férje, Szabó Gyula (fotó: 1957-ben)

1958-ban férjhez ment Mancika, a sárrétudvari Szabó Gyulához. Úgy döntöttek, hogy együtt maradnak Mancika szüleivel és egy kényelmesebb otthont építenek a kis öreg ház helyett.

Miután leszázalékolták Sándort, elhelyezkedett a bunkernál gondnokként, a Tűzoltóság mellett. 1979-ben honvédelmi érdemérmet kapott, „a honvédelem érdekében 10 éven át végzett kiemelkedő munkája elismeréséül”.

Közben folyt az élet, Manci és Gyula dolgozni jártak, s a szülőket megajándékozták két unokával: Ildikóval és Lacival. A nagyszülők mindennél jobban szerették őket. A nagymama besegített a nevelésükbe.

Kélinger Sándor 1998. május 17-én, szívelégtelenség következtében eltávozott közülük. A nagymama a családjával maradt.

Az unokák a szülői ház szomszédságában laktak, így a nagyi is sok kedves szót és simogatást kapott tőlük.

Szabó Gyuláné Kélinger Margit a gyermekeivel (Ildikóval és Lacival) és egy ismerős kislánnyal

Sajnálatos módon, a 2009-es év második felében a nagymamának elkezdett gyorsan romlani az egészségi állapota: elveszítette a látását, hallását, így egy percre sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Lánya, Manci, ereje felett ápolta, férje, Gyula segítségével.

Amikor Manci lelki és fizikai állapota is látványosan romlott, s nem bírta az édesanyját gondozni, a család aggodalmára és kérésére, felvételt kért a Püspökladányi Református Egyházközség Idősek Otthonába. A kedves mama 2010. május 6-án beköltözött az otthonba.

Kélinger Sándorné Horváth Margit 2013. július 7-én hunyt el, szép kort megélve, az utolsó években már csak a múltba révedezve.

Sokszor néztem, dédi mama most kinn jár a földeken, ahol lánykorában dolgozott, sokat nevetett, énekelgetett a barátnőivel. Ilyenkor mosolygott magában, és ha a füle mellé hajoltam, s mondtam, ki vagyok, mindig kereste a kezeimet, hogy megfogja.

Sándor és Margit egészen más dolgokon mentek át, mint a mai fiatalok. Más viszontagságoknak vetette őket alá az Élet, s tette próbára szerelmüket. De úgy érzem, „átmentek a vizsgán” és büszke vagyok arra, hogy a dédszüleim voltak.

 

Rácz Edina

 

 

*

(Írta és a fotókat, dokumentumokat rendelkezésre bocsátotta:    Rácz Edina

Szerkesztette:    Megyaszai Szilvia)

—————————————————————————-

A képekre kattintva kinagyíthatóak!

—————————————————————————-

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

———————-

Fotók: (1-12. kép)  Megyaszai Szilvia, (13-21. kép) Károlyi Albert

*****

 

PÜSPÖKLADÁNY  SPORTTÖRTÉNETI  GYŰJTEMÉNYE

.

Püspökladány sportja igencsak régi múltra tekint vissza. Büszkén állíthatjuk, városunk sportélete aktív, sokrétű és nem utolsó sorban eredményes. Ennek következtében bővelkedik szellemi és tárgyi ereklyékben egyaránt. 1998-ban Székely István sportbarát úgy döntött megkezdi ezen ereklyék gyűjtését és rendszerezését magángyűjtemény formájában. Sokan nem is tudnak róla, hogy a közel egy évtized alatt mennyi minden gyűlt össze ebben a kis magángyűjteményben, mely Püspökladány sporttörténetét és a világ fontosabb sporteseményeit eleveníti fel az 1900-as évektől napjainkig.

Székely István sportszeretete már kisgyermek-korában kezdődött, hiszen – elmondása szerint – minden focimeccsre kijárt, ha csak tehette. Nagybátyja alapító tagja volt az akkor még MÁV Sportegyesület néven működő egyesületnek. Később intézőként dolgozott a futballcsapatnál, segítve a Püspökladányi Labdarúgás mindennapjait. 1974-ben a „Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója” kitüntetést vehette át. 1998-ban megszűnt a Püspökladányi Labdarúgó Csapat, ekkor határozta el, hogy az évek során összegyűlt tárgyakat kiállítja a háza melletti épületben. Segítői is voltak természetesen, régi fényképeket, zászlókat és különböző emléktárgyakat hoztak. A gyűjtemény serlegeket, kupákat, tablókat, régi újságcikkeket, csapatzászlókat vonultat fel. Segítségével 1999-ben újjáalakult Püspökladány labdarúgása. Ugyanebben az évben, október 23-án munkásságát a város Pro Urbe díjjal jutalmazta. Legnagyobb kitüntetése mégis az volt, amikor Kovács István „Kokó” olimpiai-, világ-, Európa– és profi világbajnok ökölvívónk megtekintette sportgyűjteményét és egy pár dedikált bokszkesztyűvel ajándékozta meg. Pista Bácsi megromlott egészségi állapota miatt ereklyéit 2007. augusztusában Püspökladány városának adományozta. A gyűjtemény nyilvános, bárki megnézheti a Gellér Sándor Sportcentrumban. Már több mint ezren látták a – ladányi sportsikereknek köszönhetően – folyamatosan bővülő kiállítást, melyet a vendégkönyvbe tett bejegyzések is bizonyítanak.

Püspökladány nagyon sok ereklyét rejt még, melyek a családi vitrinekben megbecsülve pompáznak, amik viszont dobozokban porosodnak reméljük, fokozatosan bekerülnek a gyűjteménybe.
Amennyiben e pár sor felkeltette érdeklődését, tekintse meg a gyűjteményt és ha teheti, további ereklyékkel gyarapítsa Püspökladány Sporttörténetét!

 

Összeállította: Károlyi Albert

 

*****

 

Kedves  püspökladányi  sportbarátok!

Írjon  Ön  is  “sporttörténelmet”!

Amennyiben kedvet érez szeretett sportága helyi történetének vagy püspökladányi sportszervezetek történetének bemutatásához, kérem, írja meg a Püspökladány Anno honlapra! A helyi sport múltjával kapcsolatos összeállítások a honlapra is kikerülnek és tovább gyarapíthatják a város sporttörténeti gyűjteményét is!

Beküldendő: elektronikusan elkészített szöveges anyag és JPEG formátumú képek (régi fotókról, újságcikkekről, emléktárgyakról)

E-mail: puspokladanyanno@gmail.com

Megyaszai  Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz