Kélinger Sándor és Horváth Margit története

 

A drága nagymamám sokat mesélt a gyerekkoráról, az akkori Püspökladányról, a háborúról, a nehéz évekről, a megélhetésről, az emberek életfelfogásáról.

Kélinger Sándor a Kádár gazdáék lovával, Bandival (1937-ben)

Olyan dolgokról, amelyek beleégtek a szívébe, s a fekete-fehér fotókat nézve, mindig azon gondolkodom, mi járhatott pontosan a fényképezőgép kattanásakor az őseim, rokonaim fejében… A fotópapír konzerválta az arcokon tükröződő aggodalmat, bánatot, máskor vidámságot, boldogságot, a jövőbe meredő szemeket vagy a múltba révedő tekinteteket.

Ha most visszamehetnék az időben, azt hiszem, először az 1930-as évek elején járnék, Kádár Mihály gazdáéknál – az Arany János utcán – ahol dédnagyapám, Kélinger Sándor volt cseléd, akkoriban ezt így mondták. Szántott-vetett, az állatokat gondozta, s elvégzett minden teendőt, amit rábízott a gazda. Alacsony, kicsi ember volt, viszont annál erősebb.

Kélinger Sándor 1913. április 18-án született Szerepen. Négyen voltak testvérek. Édesapjuk az I. világháborúban vesztette életét, haslövést kapott, Ungváron temették el.

Sándor a lóval. A fotón a versenyre indulás előtti pillanatok egyike. (1937.)

Kádár gazdának volt egy lova – Bandi – akit kis csikó kora óta Sándor nevelt. Az évek során gyönyörű, erős, vad csődörré cseperedett, s nem tűrt meg maga mellett mást, csak Sándort.

1937-ben Ladányból több lovat is elvittek a debreceni lovardába, ugyanis csődöröket válogattak, hogy melyik lenne megfelelő apa-állatnak. Bandit is benevezte a gazda és természetesen Sándor vezette fel a lovat.

A többi felvezető mosolygott, amikor meglátta Sándort a csődörrel, hiszen az orráig sem ért a lónak. Mondták is, hogy „Mit akar ez a kis ember a lóval?”… Akkor még senki sem sejtette, hogy hazahozzák Ladányba az első díjat.

 


»

Találkozás, házasság

Egyik este, amint Sándor végzett az állatok körüli teendőkkel, úgy gondolta, elnéz a Nép utcára, a Pepi-körbe, ahol bálokat tartottak. Ekkor is éppen cuháré (bál) volt, a lányok csak úgy „kötősen” elmentek a rendezvényre.

Ott találkozott Sándor és Margit – szerelem volt első látásra. Már akkor este hazakísérte a legény a lányt.

Horváth Margit 1918. május 11-én született Püspökladányban. Édesapja gazdálkodó, édesanyja háztartásbeli volt. Öten voltak testvérek, ő másodikként jött a világra.

Abban az időben hat elemi iskolát végeztek a kis diákok. Továbbtanulási lehetőségük nem volt, így besegítettek a szülőknek a háztáji munkálatokban. Margit nyaranta cséplőgépnél dolgozott és bérlőknél „hónapos” volt.

A találkozás után Sándor udvarolt Margitnak. Sokszor lovagolgatott a Déli-soron, ahol a lány a családjával élt, hogy Margit tetszését minél jobban elnyerje.

Egyik alkalommal, éppen egy temetési menet haladt az akkori „Temetőgáton” és a lovaskocsin, ami a halottat vitte a temetőbe, krepp-papírból készült szalagok voltak. Nagy szél fújt, s a csődör megijedt a zörgő papíroktól. Elkezdett ügetni és belerohant egy vályogvető gödörbe. Sándor nem veszítette el a lélekjelenlétét, bár mindenki hüledezve nézte, hogy belefullad az az ember a gödörbe… Nem engedte el a kantárt, unszolta a lovat, s annak végül sikerült kikászálódnia a fogságából. Még a lovaskocsi is megállt, hogy mi lesz… Ennek nagy híre volt akkoriban Ladányban.

Kélinger Sándor feleségével és kislányával (1941-ben)

»

Margit bátyja nem nagyon örült a szerelemnek, mert nem értette, mit akar a húga ettől a „szolgakölyöktől”.

Szerencsére, ez nem zavarta a szerelmeseket és 1939-ben házasságot kötöttek. A Déli sor 8. szám alatt éltek, Margit szüleinél.

Két gyermekük született: Margit (Mancika) 1940-ben, majd egy évvel később Sándor. Sajnos, fiukat csecsemő korában elveszítették, ami a szülőknek egy életre szóló bánatot okozott.

Nagy szeretetben nevelték tovább kislányukat, Margitot, de az Élet újabb megpróbáltatásoknak tette ki a kis családot.

 

»

»


Hadifogság

Sándor már 1936. január 20-a óta teljesített katonai szolgálatot, lövész volt. 1940-ben, az Erdélyi bevonuláskor Zilah-on előléptették, tizedes lett.

Kélinger Sándor őrvezető (1936-ban)

1942-ben vitték ki a frontra. Hazajött még előtte elköszönni a családjától, akkor vett egy kis retikült kislányának, Mancikának. A kis emléket nem csak a fotó őrizte meg, hanem a mai napig családi ereklyének számít.

1942-ben, mikor Sándor hazament elbúcsúzni családjától. A fotó hadifogsága alatt végig elkísérte.

A tizedes 1944. június 25-én esett orosz fogságba Cserna-pataknál. Megkezdődött a 8 napon át tartó menetelés az oroszországi Tusinoba.

Amikor kísérték az oroszok a hadifoglyokat a falvakon keresztül, voltak, akik kenyeret dobtak be közéjük, de olyan falubeliek is, akik leköpték őket, s ütötték, ahol érték.

Nagyon legyengült a szervezetük, főtt ételt útközben nem kaptak, hanem tököt, cukorrépát akasztottak a nyakukba és azt majszolták. Volt olyan, aki meg is halt, mire a célhoz értek.

Sándor Zaporozsnye-ban, a 100/1-es lágerban volt fogoly. Barakkokban éltek az emberek. Illemhelyül egy ásott gödör szolgált, ami fölé deszkákat fektettek, és oda kucorodtak le az emberek. Volt, aki annyira legyengült már, hogy beleesett és ott lelte halálát.

Hastífuszt kaptak és tetvesek voltak a foglyok. Dolgoztatták őket a tusinoi repülőgyárban. Mindenkit a szakmájának megfelelő helyre raktak be. Sándort takarítani küldték, földműves lévén.

Meg volt határozva, hány darab nyers krumplit ehetnek naponta. Kis barna „komisz kenyeret”, vagyis zabkenyeret adtak még nekik. Valamint kaptak minden nap egy kanál cukrot. Sándor megette a túlélése miatt. Volt, aki gyűjtögette, hogy majd hazahozza a családjának. Sajnos meghalt az illető.

 »

Közben itthon, Püspökladányban

Másfél évig nem tudott Margit semmit a férjéről. 1945-ben elhelyeztek náluk egy „ruszki” tisztet, Gyima-t és a közlegényét. Akkoriban el kellett ezt tűrnie a családoknak és szállást biztosítani az oroszoknak.

Nem ismerték a „ruszkik” a hízott kacsát, és amikor Margit tömte a kacsát, megjegyezte a tiszt, hogy „nem a kacsát kellene”. Margit éles nyelvű asszony volt, szidta is a fickót szép magyar nyelven, amiből szerencsére semmit sem értett a „ruszki”.

Margit édesapja úgy gondolta, az oroszok sem jó kedvükből vannak itt, süssenek az asszonyok egy kacsát vagy libát és kínálják meg őket is. Olyan illat volt, hogy csak úgy sorakoztak befelé…

Először a családnak kellett ennie, mert féltek a „ruszkik”, nehogy megmérgezzék őket. Gyönyörű, hatalmas, kemencében sült magyar búzakenyeret is most láttak először, mondták rá, hogy „horoso” (jó).

Kislányuk Mancika, aki a fotón 3 éves (1943. májusa)

A tisztek a tábori postával küldhettek a családjuknak, Oroszországba levelet. Gyima nőtlen volt, a szüleinek írt néha. Mondta Margitnak, hogy „ha meglesz Margaret az „otets” (apa)”, elviszi hozzá. Ha nem találják, akkor is elviszi a hazájába és hozza Margaret a „malinkit”, a kis Mancikát is és akkor lesz majd „ruszki malinki”. Margit ekkor szintén elkezdett szitkozódni. Az édesanyja pedig félve intette, hogy „ne szidd, mert még megérti és agyonlőnek minket!”.

Amikor Budapesten járt a tiszt, utánanézett a nyilvántartásban, hogy Sándor meghalt-e. Kiderült, hogy fogságban van, s végül Gyima eljuttatta Margit levelét Sándornak.

Nyílt levelet írhatott az asszony, borítékba sem lehetett tenni. Két-három hét múlva kapta meg a levelet Sándor a lágerban. Egy zsidó ember kapott még rajta kívül levelet. Félt, hogy megölik, ha olyat írt Margit a levélbe, amit nem szabad. A tolmács hangosan lefordította a sorokat.

Sándor nem írhatott. Margit még egy levelet juttatott el. Abban elmondta, hogy a kislányuk első osztályos, tanul írni, amit alább meg is mutat. Mancika ügyesen leírta a betűket, amiket már tudott, így az édesapja is láthatta.

Utoljára karácsonyra kapott egy „üdvözlőlapot” Sándor. Egy feszület volt a képen, ami előtt egy kislány és az anyukája térdelt. A következő volt ráírva:

„Kedvesem, messze nagy Oroszországban, ne aggódj miattam, harcoljál csak bátran. Neked szól szívemnek minden dobbanása, nem sérthet, nem bánthat gránát robbanása. Magyarok Istene vigyáz rád, kedvesem. Meglásd, nemsokára visszatérsz győztesen.”

Az oroszok leszakították a képes részt és a levél-részét adták oda Sándornak. Már akkor is átélt a rab hasonló dolgot, amikor elfogták. Az óráját elvették és még ezen kívül minden kincse egy kép volt a családjáról. Nézték az oroszok és vigyorogva úgy tettek, mintha eltépnék. Sándor szeméből kigördült egy könnycsepp, amiért valószínűleg megszánták, mert nem szakították el végül a fotót.


 

 

(A harctéri szolgálatról, hadifogságról fennmaradt dokumentumok)

 

»

Hazatérés

Amikor az oroszok kivonultak Magyarországról, változott a család helyzete, Gyima is elment. Az emberek várták a foglyokat hazafelé.

Sokszor kiment Margit a kislányával az állomásra, hátha Sándor is jön valamelyik vonattal, a foglyok között. Marhakupékban szállították az embereket.

1947-ben jött haza Sándor. A magyar határon és Debrecenben is különféle ellenőrzéseknek vetették alá a volt hadifoglyokat. Sándort, a vezetékneve miatt majdnem agyonlőtték, mert azt mondták rá, hogy „germán”… Valamit mondott a tolmács Záhonynál és az ellenőrző katonák végül elengedték.

Nehezen tudott felszállni a marhakupéra, hiszen teljesen le volt gyengülve. Olyat ütöttek rajta bikacsökkel, hogy sokáig hordozta a nyomát a hátán.

Kélinger Sándor 1947-ben, a fogságból hazaérve (lefogyva, megtörten és betegen).

Nemzeti színű sodrott cukrot kaptak az állomáson a hazatérő hadifoglyok, amit Sándor eltett Mancikának.

A szomszéd lány rohant lélekszakadva a földekre, hogy szóljon: Sándor hazajött. Délelőtt 11 óra körül járt az idő. Margit a hátára vette kislányát és sebtiben indultak hazafelé.

A gyerekek mindig csúfolták Mancikát, hogy „neked nincs apukád”. Aztán, amikor jöttek hazafelé, szaladtak a gyerkőcök, hogy „most már neked is van apukád”. Mancika nem ismerte meg az édesapját, aki közben ballagott eléjük. Félt tőle a kislány, hogy az nem az ő apukája.

50 forint gyorssegélyt kapott a család. Lehívták a házhoz Bondár doktort, aki megvizsgálta Sándort.

Nem szabadott sokat ennie egyszerre, majd’ megfulladt, amikor evett. Hazahozta a csajkáját, amiből a lágerban étkezett. Olyan evőeszközt adtak nekik, hogy egyben volt kanál és kés. Sokáig csak azzal volt hajlandó enni, nehezen szokott vissza a hétköznapi életbe.

Gyorsan híre szaladt, hogy Kélinger Sándor hazajött a keleti fogságból. Ordasi József kocsmáros félkötőben bicegett a családhoz, egy liter szatmári szilvapálinkával. Egy asszony fehérneműt varrt. Tóth Sándor gazdáéktól egy nagy szilke tejfölt és egyéb finomságokat kaptak. A szomszédok pedig sorra meglátogatták Sándort. Akkoriban még más volt az összetartás, az átélt szörnyűségek, nehézségek jobban összekovácsolták az embereket.

  

 

 (Kélinger Sándor katonai igazolványának néhány oldala)

»

Élet a fogság után

Kétoldali sérvvel jött haza Sándor, nem tudott dolgozni sokáig. 1948-ban megműtötték Debrecenben. Még ebben az évben munkába állt, jószágokat gondozott ott, ahol most a Dóra-major található.

A kis család 1949-ben vett egy kis házat, a Keleti sor 56. szám alatt, ami most Báthori utca 56. Sándor kapott két hasas üszőt, amiért dolgozott, s azokat eladta, hogy a házat meg tudják vásárolni, ami 4490 forintba került. 110 forinttal adósok maradtak…

De, még azelőtt, Mancika kapott a jószágok tulajdonosától egy kis fekete bárányt, aminek mintha fehér térdzoknija lett volna és egy csillag ékeskedett a homlokán. Imádta a kislány, szalagot kötött a nyakába.

Már mindent eladtak a ház miatt és Sándor úgy döntött, hogy a 110 forintot a báránnyal váltja ki. Ordasi kocsmáros vette meg a kis állatot. Mancika egész éjjel sírt. Amikor ezt megtudta a kocsmáros, mondta Sándornak, hogy adott volna neki 110 forintot. Cserébe pedig elmehetett volna egyszer segíteni, amikor a jeges ember hozza a jeget. Ez a gyerekkori fájdalom még most is érzékenyen érinti mamát, amikor erről mesél…

1953-ban Sándor a vasúthoz került, mozdonyfűtőnek, majd 1963-ban leszázalékolták szívkoszorúér-elmeszesedéssel.

Kélinger Sándor feleségével, Margittal 1957-ben. (Sándor ekkor a vasútnál dolgozott mozdonyfűtőként)

A hat köblös földjüket betagosították. Margit a TSZ-ben dolgozott, az aratásokon “mancsos” volt, háztartást vezetett, jószágokkal foglalkozott. Libát tömtek, eladásra és magáncélra.

Kélinger Margit (Mancika) és férje, Szabó Gyula (fotó: 1957-ben)

1958-ban férjhez ment Mancika, a sárrétudvari Szabó Gyulához. Úgy döntöttek, hogy együtt maradnak Mancika szüleivel és egy kényelmesebb otthont építenek a kis öreg ház helyett.

Miután leszázalékolták Sándort, elhelyezkedett a bunkernál gondnokként, a Tűzoltóság mellett. 1979-ben honvédelmi érdemérmet kapott, „a honvédelem érdekében 10 éven át végzett kiemelkedő munkája elismeréséül”.

Közben folyt az élet, Manci és Gyula dolgozni jártak, s a szülőket megajándékozták két unokával: Ildikóval és Lacival. A nagyszülők mindennél jobban szerették őket. A nagymama besegített a nevelésükbe.

Kélinger Sándor 1998. május 17-én, szívelégtelenség következtében eltávozott közülük. A nagymama a családjával maradt.

Az unokák a szülői ház szomszédságában laktak, így a nagyi is sok kedves szót és simogatást kapott tőlük.

Szabó Gyuláné Kélinger Margit a gyermekeivel (Ildikóval és Lacival) és egy ismerős kislánnyal

Sajnálatos módon, a 2009-es év második felében a nagymamának elkezdett gyorsan romlani az egészségi állapota: elveszítette a látását, hallását, így egy percre sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Lánya, Manci, ereje felett ápolta, férje, Gyula segítségével.

Amikor Manci lelki és fizikai állapota is látványosan romlott, s nem bírta az édesanyját gondozni, a család aggodalmára és kérésére, felvételt kért a Püspökladányi Református Egyházközség Idősek Otthonába. A kedves mama 2010. május 6-án beköltözött az otthonba.

Kélinger Sándorné Horváth Margit 2013. július 7-én hunyt el, szép kort megélve, az utolsó években már csak a múltba révedezve.

Sokszor néztem, dédi mama most kinn jár a földeken, ahol lánykorában dolgozott, sokat nevetett, énekelgetett a barátnőivel. Ilyenkor mosolygott magában, és ha a füle mellé hajoltam, s mondtam, ki vagyok, mindig kereste a kezeimet, hogy megfogja.

Sándor és Margit egészen más dolgokon mentek át, mint a mai fiatalok. Más viszontagságoknak vetette őket alá az Élet, s tette próbára szerelmüket. De úgy érzem, „átmentek a vizsgán” és büszke vagyok arra, hogy a dédszüleim voltak.

 

Rácz Edina

 

 

*

(Írta és a fotókat, dokumentumokat rendelkezésre bocsátotta:    Rácz Edina

Szerkesztette:    Megyaszai Szilvia)

—————————————————————————-

A képekre kattintva kinagyíthatóak!

—————————————————————————-

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

Várjuk a hozzászólásod