február 2014 hónap bejegyzései

2014.02.21.

Jeles püspökladányi pedagógusok tiszteletére 2001. április 28.

Dorogi Márton, Kecskés Gyula és Rettegi Istvánné emlékezete

(Püspökladány, 2002.)

Kiadta: Püspökladány Város Önkormányzata és a

Hajdú-Bihar Megyei Neveléstörténeti Egyesület

Szerkesztők: Bodnár Imréné városi intézményfelelős,

Nyirkos Tibor Neveléstörténeti Egyesület elnökségi tagja

 

 *

A képekre kattintva kinagyíthatóak és lapozhatóak!

*

A könyv ajánlója helyett álljon itt a szerkesztők előszava, mely a legalaposabban foglalja össze a könyv küldetését, tartalmát és összeállításának apropóját.

„Ez a kötet a 2001. április 28-án Püspökladányban tartott jubileumi emléknap eseményeit, ezen belül az emlékülésen elhangzott előadások és felszólalások teljes anyagát tartalmazza. A megemlékezést a Hajdú-Bihar Megyei Neveléstörténeti Egyesület kezdeményezte, amely fő feladatának tekinti, hogy megőrizze megyénk kiemelkedő pedagógusainak emlékét, gondozza szellemi örökségüket, tegye élővé a követésre méltó nevelési értékeket. Dorogi Márton, Kecskés Gyula és Rettegi Istvánné itt, Püspökladányban végezték példamutató iskolai nevelőmunkájukat pályakezdésüktől nyugalomba vonulásukig. Honismereti gyűjtő- és kutató szenvedélyük ébredése is egybeesett induló éveikkel, és ez a vonzalom kitartott életük végéig. A hűség és hivatástudat példái lettek ők a ladányiak szemében, s olyan életművet hoztak létre, amely meghaladta az emberi élet végességét. Városunk képviselőtestülete – jól ismervén e maradandó értékeket – egyetértéssel fogadta a kezdeményezést, s egyhangú határozattal döntött a megemlékezés megrendezéséről, teljes anyagi és erkölcsi támogatásáról. Ugyanezt tapasztaltuk a Püspökladány Város Közművelődéséért Közalapítvány részéről.

A 2001. év különösképpen alkalmasnak látszott az ünneplés időpontjának kiválasztására. Erre esett Dorogi Márton 90., Rettegi Istvánné és Kecskés Gyula 100. születési évfordulója. Ez évben volt 50 éves a Karacs Ferenc Gimnázium (ahol Rettegi Istvánné az alapítástól a nyugdíjazásig tanított, s ahol a városi múzeum létrehozásáig a Karacs Ferenc Iskolamúzeumot működtette), 1000 éves a magyar iskola, s még benne voltunk az országos millenniumi év ünnepi hangulatában.

2001. januárjában megalakult az az előkészítő csoport, amely az ünnepélyes alkalom minden részfeladatát – az első teendőktől az emlékkötet összeállításáig – szétosztotta. Ennek köszönhető, hogy a helyi hírközlők (Püspökladányi Hírek, Daru TV, PTV) riportjaikkal, interjúikkal és híradásaikkal a legszélesebb nyilvánosságot is bekapcsolták az eseményekbe, hogy az iskolák, a városi múzeum, a Művelődési Központ, a könyvtár és számos önkéntes segítő, közreműködő összehangoltan, egymást kiegészítve végezte munkáját, hogy mindezek eredményeképpen a megemlékezés méltó volt jeles elődeink érdemeihez, s hogy ez a kötet is megjelenhet. Köszönet érte!”

Szeretettel ajánlom figyelmükbe e tartalmas, színvonalas és méltó megemlékezést biztosító kiadványt!

Megyaszai Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Sárréti hagyományos ételek szakácskönyve

(Püspökladány, 2013.)

Kiadta: Püspökladányi Tájékoztató Központ

Főszerkesztő: D. Sári Andrea

Nyomdai munka: Hektográf  Nyomda, Püspökladány

*

A képekre kattintva kinagyíthatóak és lapozhatóak!

*

A könyv bevezetőjében így ír szerkesztője a könyvről:

„…Vannak receptek, melyek anyáról leányra szállva már több évszázada készülnek a konyhákban a családok örömére. Megsárgult recepteket, füzeteket őriznek a ladányi háziasszonyok, igazi kincseket, hiszen a kultúránkhoz, múltunkhoz a gasztronómia is hozzátartozik.

Ezért született ez a kis könyv, hogy a Ladány Televízió „Sárréti fakanál” című sorozatában elkészített ételek receptjei tovább éljenek, s még szélesebb körben váljanak ismertté és használttá.

Olyan fogások elkészítési módját tartalmazza e receptgyűjtemény, melyek a sárréti ember ízlését tükrözik…

E gasztronómiai hagyományőrző kiadvány létrejöttét Dombi Imréné polgármester segítette és támogatta.”

**

Több éve már hogy útjára indult egy tv-sorozat a helyi médiában, amely hamar a nézők kedvencévé vált. A Sárréti Fakanálban a régmúlt időket elevenítették fel a lelkes vállalkozók, akik nagymamáink receptjeit készítették el. Nem csupán otthonukba engedtek be minket ezek az emberek, hanem kitárták a szívüket és megosztották velünk azokat a történeteket, melyeket az éppen főzött étel idézett fel emlékezetükben.

Napjainkban a boltokban már rengeteg félkész étel kapható, amit pár perc alatt elkészíthetünk, néhány évtizede azonban nem volt ilyen könnyű helyzete a háziasszonyoknak. Nagymamáink befűtötték a kemencét és fáradságot nem ismerve, hosszú ideig dagasztották a tésztát, hogy valami finomsággal kedveskedjenek szeretteiknek. Sőt, szűkös időkben is mindent megtettek azért, hogy meleg étel kerüljön a családi asztalra, akár 3-4  hozzávalóból is tudtak többféle laktató ennivalót készíteni. De az otthonuktól távol lévő pásztorok is ragaszkodtak a házi koszthoz, a bográcsaikban készítették el a maguk jellegzetes ételeit. Mivel romlandó élelmiszert nem vihettek magukkal, főleg száraztészta, krumpli és szalonna alkotta a táplálékaik alapanyagát. Ezek a receptek pedig generációról generációra öröklődtek és – elsősorban az idősebbek emlékezetében – máig élnek.

A sorozat alapján megszerkesztett Sárréti Fakanál című könyv tehát nem csupán egy receptgyűjtemény, sokkal több annál, a régmúlt idők felidézése az ízeken keresztül. A tradicionális konyha kedvelői számára igazi kincset jelenthet, hiszen a kezdő és a gyakorlott háziasszonyoknak egyaránt hasznos tanácsokkal szolgál.

K.CS.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Kedves Olvasó!

 

Örömmel köszöntöm az Olvasót a püspökladányi moziról összeállított rovatunkban! Régi vágy vált valóra ezen album közzétételével (2014. februárjában), mert már oly sokan kérdezték és oly sokszor, hogy mikor láthatnak fotókat erről az „intézményről”. Mert „A Mozi” valóban egy intézmény volt Püspökladányban, a maga idejében! Amikor még nem voltak CD-k, DVD-k és mindenki által elérhető internet, addig bizony a mozgókép-színház nyújtotta az egyik legfőbb közösségi kikapcsolódási lehetőséget az emberek számára. Minden korosztálynak megvannak a saját emlékei a filmszínházról, hisz mint olvashatjuk, a mozi már az 1910-es évek óta jelen volt a településen és „A Mozi” 1926 óta üzemelt a Rákóczi utcai, ma már nem létező épületben.

Az összeállítás több részből áll:

I.

Az összeállítás első része a legfrissebb gyűjteményi darabokat, fotókat, relikviákat mutatja be, ez esetben két értékes fotót az egykori Moziról. (2016. december 20.)

II.

A második rész 2016. júniusában került publikálásra, s több személytől származó relikviákat vonultat fel. Két tárgyi felajánlás érkezett a Püspökladány Anno honlap gyűjteményébe és 3 fotó, melyeket összesen négy személy ajánlott fel, küldött be. Nagyon hálás vagyok az újabb felajánlásokért, melyekkel megtisztelték a gyűjteményt. (2016. június 6.)

II.

Legkorábbi  összeállításunk egy rövid történeti áttekintésből, két személyes visszaemlékezésből és néhány olvasónk információi és fotói alapján állt össze, akiknek ezúton is köszönöm a lelkes közreműködést! Sokan járultak hozzá az összeállítás elkészítéséhez, ki-ki ismerősét és/vagy saját emlékezetét „faggatta” az emlékek összegyűjtése érdekében. Az összegyűlt képek száma nem túl sok és legtöbbjén „A Mozi” „csak” a háttérben meghúzódó mellékszereplő, de azt gondolom, így is segítenek felidézni azokat a szép emlékeket, amiket „A Mozi” nyújtott nekünk, püspökladányiaknak… (2014. február 15.)

A gyűjtemény nincs lezárva! Várjuk további fotóikat, emlékeiket, visszaemlékezéseiket!

***

2016.12.20.

I.

Legfrissebb gyűjteményi darabjaink:

3 - Püspökladány egykori legendás Mozija

*

4 - Püspökladány egykori legendás Mozija (Rákóczi utca)

Köszönöm a fotókat a püspökladányi Polgármesteri Hivatalnak!

***

2016.06.06.

II.

Relikviák a Moziról:

A Püspökladány Anno honlap gyűjteményének ezen darabjai az egykori püspökladányi Mozinak állítanak emléket.

1. Az első két fotó a mozi egykori tulajdonosát, az 1926-tól mozit üzemeltető Fórián Sándort ábrázolja, aki a mozi üzemeltetését Herskovics Samu kereskedővel kezdte meg (a mozi történetét lentebb olvashatják). A fotókat rendelkezésre bocsátó család emlékezete szerint Fórián Sándor a II. világháború után megkaphatta Herskovicstól az ő üzletrészét, amiért segítette (bújtatta) őt a háború idején. Ez a zsidók elhurcolása idején történhetett. Fórián Sándor a háború után trafikjogot szerzett, s így vezetett trafikot is a mozi mellett. (Fotók: Révészné Horváth Judit, Szeged)

2. A következő színes fotó egykori mozinkról – a 80′-as évekből – mely még homályos állapotában is megidézi a szép emlékeket azoknak a püspökladányiaknak, akik még ismerték az épületet, az egykori mozi „intézményét” (Fotó: Burzukné Szilágyi Edit).

3. Ezt követi egy „ifjúsági mozibérlet szelvény általános iskolai tanuló részére”, mely 1984. szeptember 1. és 1985. január 15-ig volt érvényes (beváltható). (A bérlet felajánlója a honlap gyűjteményébe: Keserű László)

4. Végül, de nem utolsó sorban egy 1986. január 2. és február 5. közötti püspökladányi moziplakát kerül bemutatásra, mely egykor 200 példányban készült el. A plakáton olvasható filmek listája (első fele) így hangzik:

A tenger zamata (színes, szinkronizált olasz filmvígjáték), A pogány madonna (színes magyar bűnügyi filmvígjáték), A hét merész kaszkadőr (színes amerikai kalandfilm), Utószó (színes szovjet film), Életben maradni (színes amerikai zenés film), Hiúz a vadászösvényen (színes, szinkronizált szovjet természetfilm), Balfácán (színes, szinkronizált francia filmvígjáték), A legyőzhetetlen Vutang (színes, szinkronizált kínai film), Hamupipőke (színes, szinkronizált amerikai mesefilm) stb.

A plakáton feltüntetésre került többek között, hogy  az előadások kezdete hétfőtől-péntekig 5 és 7 óra, szombat-vasárnap 3, 5 és 7 óra voltak (délután). Pénztárnyitás előadás előtt 1 órával volt. (A plakát felajánlója a honlap gyűjteményébe: Bónéné Szabó Csilla)

*

Jó nosztalgiázást kívánok olvasóinknak, a Püspökladány Anno honlap gyűjteményét gyarapítóknak pedig köszönöm a nemes gesztust!

(Fotók beküldői, felajánlók: Bónéné Szabó Csilla, Burzukné Szilágyi Edit, Keserű László, Révészné Horváth Judit )

Megyaszai Szilvia

***

Fórián Sándor 2

A püspökladányi mozit üzemeltető Fórián Sándor (Fotók: Révészné Horváth Judit, Szeged)


Fórián Sándor 3

A püspökladányi mozit üzemeltető Fórián Sándor a trafikjában (Fotók: Révészné Horváth Judit, Szeged)

A püspökladányi mozit üzemeltető Fórián Sándor a trafikjában (Fotók: Révészné Horváth Judit, Szeged)

***

Béke Mozi a 80'-as években (Fotó: Burzukné Szilágyi Edit)

Béke Mozi a 80′-as években (Fotó: Burzukné Szilágyi Edit)

***

Ifjúsági mozibérlet (Keserű László)

A püspökladányi moziba szóló ifjúsági mozibérlet, 1984. (Felajánló: Keserű László)

Ifjúsági mozibérlet (Keserű László)

***

Moziplakát 1986-ból (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla)

Moziplakát 1986-ból (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla)

Moziplakát 2 (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla) Moziplakát 3 (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla) Moziplakát 4 (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla) Moziplakát 5 (Felajánló: Bónéné Szabó Csilla)

***

*

2014.02.15.

III.

A püspökladányi Mozi rövid története

A mozi különböző néven üzemelt: Moziüzemi Vállalat, Béke Filmszínház. Az első mozgóképszínházat Püspökladányban Aszódi Benő kereskedő létesítette az 1910-es évek évek elején a Bocskai u. 6. szám alatti ház udvarán e célra épített deszkabarakkban. A mozi az első világháború alatt megszűnt. Az 1920-as évek legelején a Rákóczi u. 58. szám alatti Szántó Márton, Royal vendéglőjében működött rövid ideig a „Debreczeni Mozgó”, Debreczeni József géplakatos engedélyével és közreműködésével.

1926-ban Fórián Sándor hadirokkant kapott engedélyt mozi üzemeltetésére, ő Herskovits Samu kereskedővel társult. Ez utóbbi a Rákóczi utcai házához egy nagy termet építtetett (ez volt a már általunk is ismert Béke Mozi épülete) és még abban az évben megkezdték ott a vetítést. A mozi a II. világháborús események alatt is rövid megszakításokkal működött. 1958-ban államosították. Akkor kapta az utcai front a fotókról is ismert alakját és az előcsarnok új kiképzését. 1972-ben nagyobb alakítást és javítást végeztek rajta. 1957 óta volt Béke filmszínház a neve, 332 férőhellyel üzemelt.

***

1

1971. áprilisában készült a kép. A Mozi és a diákotthon közötti hosszú, fehér épület a Rákóczi u. 3. számot viselte. A fehér épületben lakóház is volt és üzletek is üzemeltek benne (Nedolay-ház). – (Némedy József fotója)

***

Rajta kívül még két mozi működik a községben az 1970-es években: a Szakszervezeti keskenyfilmszínház a Rákóczi u. 18. szám alatt és a Petri-telepen a Petőfi Sándor filmszínház a Karcagi u. 44. szám alatt.

(Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben, 1974.)

***

5

Rákóczi utca az 1990-es években. Az előtérben Győrfi Lajos szobrászművész 1991-ben avatott II. világháborús emlékműve, háttérben a Mozi. (Püspökladány Anno fotója)

***

A Mozi 1993-ban fejezte be működését a Rákóczi utcán, ezután más célra használták az épületet, végül 2004-ben bontották le.

***

*

Visszaemlékezés Boruzs Andrásné tollából, avagy egy volt dolgozó emlékei

Az első mozival kapcsolatos élményem egy matiné előadás volt. A 101 kiskutyát néztük meg a szomszéd nagyfiúkkal, amiből egy szót sem értettem, mert feliratos volt. De a mozi mindig nagy élményt jelentett. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy valamikor ott fogok dolgozni.

1988-ban a szomszédom, Szabó Lajosné Viola néni ajánlására lettem pénztáros a moziban.

Emlékszem, amikor beléptem az előtérbe, megcsapott a mozi szaga. Ez nem volt rossz, csak egészen sajátságos.

Szerencsés időszakban dolgozhattam ott, mert ez a mozi életében is egy nagyon sikeres korszak volt. Mindez a sok jó film, a nagy érdeklődés, és a rengeteg szervezés eredménye volt.

A mozi minden nap működött, naponta több előadás is ment. Délelőtt az ovisoknak volt vetítés.

Emlékszem, leszerveztünk mindent, majd Muci óvónéni szólt az Újtelepről, hogy Ők jönnének, de nem tudnak bejönni annyi gyerekkel. Majorné Marikának támadt egy mentő ötlete: kiszaladt az előttünk lévő buszpályaudvarra, és az ott lévő sofőrt megkérte, hogy hozza már be az ovisokat ráérő idejében. A buszsofőr pedig kiment a gyerekekért, a busz csordultig volt gyerekekkel.

Mindig a kicsik voltak a leglelkesebb nézők. Őszinte volt minden megnyilvánulásuk, ha örültek, lelkesen nevettek, tapsoltak, de nem felejtem el azt a sok síró, hüppögő gyereket sem, akik „A kis hableány” vetítésekor itatták az egereket. Borzasztóan sajnáltuk őket.

Délután az iskolásoknak volt bérletes előadás, korosztályonként.

Sok teltházas vetítés volt, pótszékekkel. Megesett, hogy még az előtérben található padokat is bevittük a terembe.

Előadás előtt fokozott hangulatban várakoztak a nézők, akiket a jegyszedők: Majorné Marika, Pappné Annuska engedtek be a bejáraton. A vendégeket Gál Sándorné Erzsike, a mozi üzemvezetője fogadta. Mindent a legnagyobb pontossággal felügyelt, hogy minden rendben legyen.

Klencznerné Viola, a gépházban várta a kezdés időpontját. Nem írhatom, hogy ezután felgördült a függöny, mert széthúzták, és elkezdődött „a csoda”. Az emberek elcsendesedtek, még a lélegzet is hallható volt.

Az előadás végén kíváncsian kérdeztük, milyen volt a film, mindenkitől elbúcsúztunk és jó éjszakát kívántunk. Az egész olyan emberi volt, olyan őszinte. Ha visszagondolok, tiszta, emberi érzések idéződnek fel bennem.

 Előadás után még nem volt vége a műszaknak, mert a filmet fel kellet adni a vasúton, és továbbítani kellett a következő mozinak. A kópiák nagy, nehéz fémdobozokban voltak. Majorné Marikával sokszor kimentem a vasútra, a málházók nagy örömére. Mindig viccelődtek velünk.

Éjszaka ragasztottuk a plakátokat is, és ilyenkor cseréltük ki a mozi-hirdetőkben a fotókat. Nagyon jó móka volt, örömmel csináltuk.

 Nagy sikerrel szerveztünk a nyugdíjasoknak Régi mozit, ahol régi magyar filmeket vetítettünk.

Volt Rock-Film-Disco, és közönségtalálkozó a filmrendezőkkel. Vendégünk volt például Sára Sándor, Magyar József és Bacsó Péter is.

Később megjelentek a videokazetták, a videomagnók, és egy új korszak kezdődött, ami megindította a mozi lassú halálát.

Először a videó-moziban vetítettünk filmeket, majd kölcsönöztük is a kazettákat, otthoni felhasználásra.

Életem egyik legszebb időszakát töltöttem el a moziban. Hálával tartozom azoknak, akik alkalmaztak, és akik a munkatársaim voltak. A teljesség igénye nélkül meg kell még említenem azokat, akik akkoriban dolgoztak a moziban: Major Pistit, aki szintén gépész volt, és Vargáné Ibolyát, aki jegyszedő volt.

 ***

Info: A mozi utolsó dolgozói Hajdú Tiborné üzemvezető, valamint Szabó Viola és  Erdős Sándorné voltak.

***

10

1993-ban bezárt a Mozi, s ezután más célra használták az épületet. A fotó 2004-ben készült, az épület bontása előtt közvetlenül! (Boruzs Andrásné fotója)

***

*

Visszaemlékezés Zagyva Ági tollából, avagy egy volt mozilátogató emlékei

Volt egyszer egy mozi…

Ha most Valaki megkérdezné Tőlem, hogy mikor voltam utoljára moziban, megfogott a kérdésével… Az elmúlt 10 évben szerintem háromszor történt meg, hogy ezt a szórakozási formát választottam. Bevallom őszintén, hogy 3D-s filmet még soha nem láttam,  úgy látszik, hogy ezen a téren sem haladok a korral…  A háromszori alkalom közül kettő itt ért Karcagon (lakóhelyemen),  mint élmény, a mozifilm-vetítésnek helyt adó művelődési házban, egy pedig egy „plázában” ért utol… Mindhárom esetben kamasszá cseperedő gyermekem unszolására mentünk moziba és az adott film az Ő akkori ízlésének megfelelő volt. Ja, és mellékesen megjegyezném, hogy a „plázában” mindösszesen 4-en néztük a vetítést…

Valószínűnek tartom, hogy azért sem történt több ilyen jellegű eset az eltelt 10 évemben, mert sem a „művelődésházas”, sem pedig a „plázás” mozizás során nem járt át az a hajdan volt „moziban voltam” érzés…  Ami nemcsak egy érzés volt, hanem kötődött egy épülethez, a mozi épületéhez, ami „csak” az volt, nem volt más funkciója, nem csak úgy odatették a filmvetítést, hanem azért volt maga az épület, hogy oda filmet nézni járjon az ember fia…  Márpedig ez a MOZI létezett  és mivel időben a nyolcvanas évek közepére tehető az Én nagy moziba járásom időszaka – s talán a mozizás fénykora is –  hol máshol is lehetett volna, mint PÜSPÖKLADÁNYBAN, a Rákóczi utcán a mostani buszpályaudvar és az előtte lévő üzlet helyén…

Mivel rövidtávú és hosszútávú memóriám is hagy némi kivetnivalót maga után, segítségül hívtam férjuramat és egy kedves régi ismerősömet, hogy vegyünk részt közösen egy kis időutazáson és emlékezzünk vissza, hogy milyen is volt az a régi mozi, a „mi mozink”, a püspökladányiak mozija: a  BÉKE FILMSZÍNHÁZ…. mely felirat akkoriban neonfelirattal volt az épület falán…

A  mozi előtt két pad állt és egy üveg hirdetőtábla az aktuális ajánlatokkal…  Ahogy beléptél az ajtón, balra volt a büfé, ami később videó-kölcsönzőként működött. A bejárattal szemben, attól jobbra volt a pénztár, ahol a mozis néni előtt heverő alaprajzból láthattad, hogy elkeltek e már a jó helyek, izgulhattál, hogy vajon van-e még hely egymás mellett…  hisz abban az időben nem négyen mentek ám el egy film vetítésére… Az előadások 17.00-19.00 és 19.00-21.00 óra között, nyáron pedig 18.00-20.00 és 20.00-22.00 között voltak megtartva.

Az épület mellett jobbra, az udvarban található terem – a videó-filmek megjelenésével – a videó-vetítéseknek adott helyet. Ennek a teremnek a bejárata az udvar felől volt.  De a „lényeg” az a súlyos, nehéz függöny mögött lapult középen: a mozi-terem… Azt már ennyi év távlatából nehéz megítélni, de úgy gondoljuk, hogy kb. 22 sor lehetett és egy sorban 12 szék,  de az biztos, hogy hátul volt jó ülni, sőt volt olyan filmvetítés is, ahol pótszékeket raktak be.   A film végével a mozi-terem jobb oldalán található kijáratokon keresztül az udvarra kígyózott a nép, majd hazáig lehetett újraélni a film minden élményét a barátnőkkel, vagy kéz a kézben hazasétálni az aktuális szerelemmel…

És még egy kis kuriózum a végére, mint minden lánynak,  Nekem is volt naplóm… érdekes mód nem sok minden van benne, valahogy akkor még nem szerettem írni,  ez egy későbbi „szerelem”…  Viszont a mozis élményeimről van egy bejegyzés ami tanúsítja, milyen fontos is volt az életemben:

„MOZI: 1985. december 21. Házibuli II., 1986. július 25. Földrengés, 1986. július 31. Popeye, 1986. augusztus 6. BMX Banditák, 1986. augusztus 14. A sárkány közbelép…” Ismerős filmcímek, de még sorolhatnék egy párat, hisz abban az időben – a nyolcvanas évek közepe táján – virágkorát élte a moziba járás, mint szórakozási lehetőség…. és Mi éltünk is ezzel a lehetőséggel, hisz volt hová járnunk, mert volt egy MOZINK…

Történetünk sajnos nem végződik happy end-del… A videofilmek megjelenésével és térhódításával a mozi látogatottsága igencsak visszaesett… maga az épület, az intézmény megszűnését követően egy ideig üresen állt,  majd más funkciót betöltve kihasználásra került, de végül lebontották…  Így már csak emlékeinkben él, hogy volt anno egy mozink, melynek neve: Béke Filmszínház…

11

A vég. Talán az utolsó fotó a Moziról és annak lebontásáról, 2004-ben. (Tóth István fotója)

.

***

FOTÓGALÉRIA további fotókkal:

 

(A fotókra kattintva kinagyíthatóak és lapozhatóak)

***

Információk az 1-11. sorszámú fotókhoz:

1-2. fotó: 1971. áprilisában készült a kép, a feljegyzés szerint. A Mozi és a diákotthon közötti hosszú, fehér épület a Rákóczi u. 3. számot viselte. A fehér épületben lakóház is volt és üzletek is üzemeltek benne. Történetéről itt olvashatnak: Nedolay-ház  (Némedy József fotója)

3. fotó: Egy községi ünnepségen készült felvétel az 1970-es években. Háttérben a Mozi és a mellette fekvő üzletsor és lakóépület. (Tar Attila fotója)

4-5. fotó: Rákóczi utca az 1990-es években. Az előtérben Győrfi Lajos szobrászművész 1991-ben avatott II. világháborús emlékműve. Háttérben a Mozi és a mellette álló régi épületek. (Püspökladány Anno fotója)

6. fotó: A régi buszpályaudvar épülete az 1990-es években. (Püspökladány Anno fotója)

7. fotó: Városi ünnepség az 1990-es években, háttérben a Mozival. (Püspökladány Anno fotója)

8. fotó: Városi ünnepség (ökörsütés) az 1990-es években. A fotó a Mozi melletti üres telekről készült (ahol a hajdani hosszú, fehér falú épület állt). Érdekessége, hogy a kép hátterében látszik a mozi oldalsó fala, melyen falfestmény látható (Püspökladány Anno fotója)

Segítséget kérünk, ki emlékszik a falfestményre? Mit ábrázolt és ki készítette?

9. fotó: Városi ünnepség (ökörsütés) az 1990-es években. Az asztalok a Mozi udvarán állnak, a háttérben a lebontott videó-vetítőterem „helye”. A Mozi udvarán 1981-84 között nyaranta, hetente egyszer, nagysikerű „Rock-Film-Disco” nevű rendezvényeket tartott a helyi KIK szervezete. (Erről bővebben a Kulturális élet/Csoportok, Együttesek menüpont alatt olvashatnak.) (Püspökladány Anno fotója)

10. fotó: 1993-ban aztán bezárt a Mozi, s ezután más célra használták az épületet. A fotó 2004-ben készült, az épület bontása előtt közvetlenül! (Boruzs Andrásné fotója)

11. fotó: A vég. Talán az utolsó fotó a Moziról, annak lebontásáról, 2004-ben. (Tóth István fotója)

 

***


Visszaemlékezést írta: Boruzs Andrásné és Zagyva Ági

Információval segített: Hajdú Tiborné

Fotók: Boruzs Andrásné, Némedy József, Tar Attila, Tóth István, Püspökladány Anno,

Bónéné Szabó Csilla, Burzukné Szilágyi Edit, Keserű László,

Révészné Horváth Judit, Polgármesteri Hivatal (Püspökladány)

Összeállítást készítette: Megyaszai Szilvia

Köszönöm mindenkinek a közreműködést!!!

*

Várjuk a további visszaemlékezéseket, emlékeket, fotókat az oldalon!!!

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…


.

Úgy tűnik, az ember időérzéke nem egységes, amíg ifjú korunkban elkezdődött egy tanítási év, annak szinte elérhetetlen volt a vége, úgy tűnt mintha soha nem jönne el a nyári szünet. Emlékszem, még óvodába jártam, amikor a nővérem már iskolás volt, az én nyári szünetem is az iskolai tanévhez volt igazítva, mindennap legalább hatszor megkérdeztem a nővéremet, meddig jár még iskolába. Mostanában meg már úgy repülnek az évek, mintha valaki karikással kergetné, és közben úgy tűnnek elő a gyermekkori emlékek, mintha az csak egy pihenő lenne, ha az ember az emlékei mellet megáll egy pillanatra.

Farsang a Zrínyi utcai Óvodában, 1962.
A képen a két “válogatós legényke”.
(Fotó: Cseh József)

Soha nem voltam nagyétkű, mindig is mondták rám, hogy válogatós vagyok, igaz is volt az, hiszen én már ha ránéztem az ételre és az nem tetszett, bizony azt meg sem tudtam kóstolni. Már büszke nagycsoportos voltam a mi kis minta óvodánkban, amikor olyan sokszor elhangzott, „csak kóstold meg, meglátod, milyen finom”. Én hogy elkerüljem ezeket, minden délelőtt Sárika nénivel szövetkeztem, és ha nem volt jó az ebéd, igyekeztem vele egy asztalhoz ülni, de legalábbis az Ő hatáskörében elhelyezkedni. Sárika néni nem erőltette az ételt, ha nem kellet, hát adott vagy egy zsíros kenyeret, vagy valamit az ételből, amit esetleg megettem. Teréz óvó néni viszont szigorú volt, mindenáron legalább egy falatot az emberbe próbált erőltetni, ami bizony nálam leginkább öklöndözést váltott ki, amit viszont valamiféle lázadásnak tekintett, és akkor bizony büntetésbe kellett vonulnom. Tehát nemigen maradt más választásom, mint hogy nagy ívben kerüljem Teréz óvó nénit, ha számomra nem megfelelő ebéd volt. Igen ám, de hát hogy lehet megtudni előre, hogy mi lesz az ebéd, a szakács nénik – ha véletlen a közelükbe is jutottunk – hétpecsétes titokként őrizték az ebéd összetételét. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy régi szövetségesemhez, Sárika nénihez próbáljak közel kerülni még az ülésrend kialakítása előtt, tőle megtudni, hogy mi lesz az ebéd.

Ezen a napon nagyon szerencsésnek mondhattam magam, Sárika néni egyedül ült a homokozó melletti padon, Teréz óvó néni éppen bement valamiért. A barátommal, Jóskával, aki szintén eléggé megválogatta a lenyelni szánt falatokat, a padhoz somfordáltam és úgy tettem, mint aki csak egy közömbös beszédtémát választ, elkezdtem az ebéd után érdeklődni. Sárika néni hamar kitalálta, hogy mi a kérdezősködés oka és elmondta suttogva, hogy tökfőzelék lesz fasírttal. Hát az biztos, hogy ahhoz már nem igen kellet savanyúságot tálalni, mindketten a barátommal olyan savanyú képet vágtunk, hogy azon Sárika néni mindjárt jót is kacagott.

 – Csak tán nem szeretitek?

 kérdezte huncut mosollyal, hiszen nagyon is jól tudta, hogy erre a hírre, ha nem lett volna bezárva a kapu, mind a ketten rögtön világgá is mentünk volna. Ekkor aztán igencsak könyörgőre fogtuk a dolgot.

 – Odaülhetünk Sárika nénihez, inkább csak a fasírtot ennénk meg?

 Jóságosan mosolygott, és természetesen most is igennel válaszolt. Megnyugodva mentünk vissza játszani. Délben készséggel jelentkeztünk naposnak is, hiszen akkor tudtunk segíteni Sárika néninek, ezzel is meghálálva, hogy megment bennünket a tökfőzeléktől. Megterítettünk, már a többiek is elindultak a mosdóból befelé. Mi elhelyezkedtünk az asztalnál és vártuk, hogy szedhessük a levest. Ekkor Teréz óvó néni, mint ha mi sem természetesebb, odaült ahhoz az asztalhoz, ahol mindig Sárika néni szokott ülni. Jóskával mintha vezényszóra tettük volna, egyszerre felálltunk, és elindultunk Sárika néni felé.

 – Üljetek csak le nyugodtan, itt maradhattok.

– De mi már megbeszéltük Sárika nénivel…

 Gyenge próbálkozás volt ez, hiszen tudtuk, hogy amit Teréz óvó néni kimond, az bizony keményen kőbe van vésve, az ellen nincs apelláta. Még tettünk egy bizonytalan kísérletet, hogy valakiket oda csábítsunk helyettünk, de bizony ez is eredménytelen maradt. Úgy ültünk ott, mint akiket valami főben járó bűnnel állítottak bíróság elé, és most minden bűnüket a fejükre olvassák, pedig éppen akkor semmi rosszat nem tettünk, de tudtuk, hogy a tökfőzelék miatt komoly háborút kell megvívnunk, és hogy eleve vereségre vagyunk ítélve. 

A levest már alig tudtam lenyelni, pedig az igazán finom volt, de olyan gombóc volt a torkomban a tökfőzelékre gondolva, hogy amellett még a leves is csak nagyon szűken fért le. Felálltunk és kezdtük összeszedni a leveses tányért és kiosztani a másodikat, amit Sárika néni szépen tányérokra szortírozott. Szomorúan néztem, ahogy a finom fasírt elmerül a tökfőzelék barátságtalan tengerében, teljesen összekenve azt. A végén egy-egy ilyen tányér főzelékkel mi is visszaballagtunk az asztalunkhoz, és teljesen kilátástalan helyzetünkön mélyen elkeseredve meredtünk magunk elé. Én, hogy az időt húzzam a villával kivettem a fasírtot,  a késsel megpróbáltam azt megszabadítani a rárakódott főzeléktől. Gondoltam hátha sikerül, bár az elmúlt három év alatt ez soha nem sikerült olyan mértékben, hogy azután a fasírtot meg tudtam volna enni. Egyszer csak a szomszéd csoport óvónénije jelent meg az ajtóban, Teréz óvó nénit hívta. Teréz óvó néni felállt és kiment, mintha egymás gondolatait olvastuk volna, én is és Jóska is hátra fordultunk, ott ült Béla és Jutka, akik láthatóan élvezettel ették a főzeléket, már alig volt a tányérjukon. Béla cseréljünk tányért, te szereted a főzeléket, ha cserélsz, délután te lehetsz a Tenkes kapitánya. Jutka valami hasonló ajánlatot kapott Jóskától, de ő csak a fasírtot vállalta. Béla az üres tányért felém nyújtotta, én pedig oda adtam neki az én tányéromat.

 Ezután megegyeztünk a barátommal, hogy az ő tökfőzelékét megfelezzük a két tányérra, így már elhiszi Teréz néni, hogy mind a ketten ettünk. Most már, mint akik valami hatalmas nyomás alól menekültek meg, mosolyogva ültünk a félig üres tányérunk mellett és a lehető legnagyobb nyugalommal vártuk a „bíránkat”, tudtuk, hogy az alapfeltételt „teljesítettük”. Már nem volt mitől tartanunk, csak éppen a hasunk korgott időnként egyet-egyet. Amikor Teréz óvónéni megjelent az ajtóban lassan felálltunk, mint akinek egyáltalán nem sürgős, a tányérunkat fogva elindultunk a tálaló szekér felé, úgy, hogy közben Teréz néni mellett menjünk el és lássa, hogy a tányérunkról az étel majdnem elfogyott. Elégedetten tettük a tányérokat a szekérre, bár a még ott lévő pár darab fasírtra szomorúan vetettünk egy-egy pillantást. Sárika néni mellénk lépett és a tálból kivett két fasírtot, azt két kenyér közzé tette a szekér alsó polcára, a leveses tálak mögé. A többit pedig odavitte Teréz nénihez, azokat Teréz néni szétosztotta, azoknak, akik szerinte megérdemelték. Mi Jóskával szedtük össze a tányérokat és hordtuk a szekérre. Amikor mindent összeszedtünk le akartunk ülni, Sárika néni intett, hogy menjünk vele. Amikor kiértünk a teremből, a fasírtokat elővette és egy-egy kenyérrel felénk nyújtotta.

 – Egyétek meg de, ne szóljatok senkinek!

 Gyorsan megettük és mire a mosdáshoz kellett sorba állni, már mi is a többiek között voltunk.

Aznap az ébredés után Béla persze behajtotta az ígéretet, így én négy óráig végig labanc voltam, de nem bántam, mert a tökfőzelékevést ismét sikerült megúsznom.

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Ezerarcú Püspökladány

Kiadta: Püspökladányi Tájékoztató Központ, 2012.

Szerkesztő: D. Sári Andrea

*

*

Ezen impozáns, 104 oldalas színes képeskönyv 2012. augusztusában jelent meg Püspökladányban. A kiadvány archív képek, régi képeslap-fotók és jelenkori felvételek bemutatásával igyekszik felvillantani a település változó arculatát, ugyanakkor a gyönyörű fotókkal gazdagon illusztrált könyv a nagyobb utcák, a város meghatározó épületeinek, helyeinek 20. század eleji és 21. század eleji képi ábrázolásával nemcsak a változást, de az állandóságot is szemléletesen érzékelteti. Míg az utcák összképe természetesen hatalmas változáson ment át a közel 100 év távlatában, megfigyelhető, hogy egy-egy monumentális épületünk hogyan dacolt az idő vasfogával, s őrizte meg őseink, elődeink kéznyomát a kíváncsi tekintetű utókor számára. Akárcsak honlapunk gyűjteménye, úgy e könyv is a változás és állandóság sajátos szintézisének megjelenítését tűzte ki célul az archív és jelenkori képek szinkronba állításával.

A település szobrainak, emlékműveinek bemutatása is helyet kap a kötetben, s röviden megismerkedhetünk a Püspökladányban élő, s alkotó Győrfi Lajos szobrászművész munkásságával is. Fotókat láthatunk rendezvényeinkről és az évszakok változásának színpompája is megörökítésre kerül.

A kiadvány szerkesztőjének szavait idézve, „a könyv nem ad történelmi áttekintést, szűken bánik a szavakkal, a beszédet – célja szerint – a fotókra bízza. A fotók pedig megmutatják, hogy Püspökladány – ez a 15 ezer lelkes város – milyen arccal fogadja az itt élőt és az ideérkezőt 2012-ben, s milyen volt, lehetett az élet, a házak, épületek, emberek egy évszázaddal ezelőtt a Sárrét szívében, a mi városunkban.”

A három nyelven íródott kiadvány előszavát Dombi Imréné polgármester írta, a könyv fülszövege pedig így határozza meg az album küldetését:

„Élsz egy városban, azt hiszed, ismered. Ó, dehogyis ismered! Ha azt akarod, hogy egy város a tied legyen, nyiss be a kapukon, fordulj be az udvarokba, sétálj föl a lépcsőkön, lebbentsd meg a függönyöket az ablakok mögött… Ha így teszel, lassan tied lesz a város, ahol élsz.” Ez volt a célunk. Hogy megtartsuk személyes életünkben a múló időt, megőrizzük, megrajzoljuk városunk arcát. Erről szól ez a képeskönyv Kedves Olvasó.

Szilágyi Attila fotós pedig úgy foglalta össze élményeit, hogy „a város, ahol élek, ahova hazajárok, egy új arcát mutatta meg. Észrevettem azokat az apró szépségeket, amelyekkel csak úgy együtt élünk, és amelyekre a hétköznapok rohanó világában talán fel sem figyelünk. (…) Remélem, sikerült az átélt élményeket néhány fotó segítségével átnyújtani e könyv forgatóinak is.”

Szívesen ajánlom figyelmükbe e fotókkal gazdagon illusztrált püspökladányi képeskönyvet.

M. Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz