Készítette: Megyaszai Szilvia

2014. 04. 18.

 

 A debreceni 39. gyalogezred első világháborús története

(különös tekintettel a püspökladányi katonákra emlékezve)

*

 A Püspökladány Anno honlap Nagy Háborús sorozatának ezen részében azzal az ezreddel ismerkedhetnek meg, melybe a püspökladányiak százai vonultak katonának, s melynek kötelékében a legtöbben harcoltak közülük, az első világháborús hadszíntereken. Sok püspökladányi katonát találunk ezenkívül a 3. honvéd gyalogezred, vagy a 2. honvéd huszárezred soraiban is, de a legnagyobb számban a császári és királyi közös 39. gyalogezredben szolgáltak felmenőink, mely alakulat Debrecen „háziezredének” számított.

A debreceni 39. gyalogezred ezredjelvénye (Eredeti kép forrása: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében)

Azt gondolom  – mivel főleg ebben a katonai alakulatban teljesítették kötelezettségüket, élték át a háború borzalmait és osztoztak a bajtársak sorsában a püspökladányi emberek – hogy ezen ezred történetének megismerése visz legközelebb bennünket ahhoz, hogy megidézhessük nagy-, déd- és ükapáink emlékét, képzeletben átérezhessük sorsukat, szenvedésüket.    

A hadsereg felépítéséről szóló nagyon rövid értelmező áttekintés után megismerhetik a püspökladányi katonákat is tömörítő debreceni ezred első világháborús szereplésének rövid történetét, majd későbbi összeállításokban bepillanthatnak az ezred harcaiba, vagy egy-egy 39-es katona életébe is, saját, kézzel megírt naplóikon keresztül. 

Sok név áll rendelkezésre (résznévsor), akikről kutatással azonosítható, hogy püspökladányiként ezen ezred kötelékében harcoltak – és voltak azok, akik magukra ölthették az ezred skarlátpiros hajtókás, fehérgombos legénységi egyenruháját – de a teljes névsor sajnos nem ismeretes, ugyanis a világháború utáni román megszállás idején az ezred iratanyagának zöme megsemmisült.

*

A haderőről röviden

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje három fő részből állt az első világháború küszöbén, s annak folyamán.

A császári és királyi (k. u. k.) közös hadsereg a Monarchia egész területéről került felállításra, kiegészítésre és a haderő első vonalát képezte, német vezényleti nyelvű volt (mivel a 39. gyalogezred is közös ezred volt, így ennél is a német volt a vezényleti nyelv). Feladata a birodalom külső ellenségtől való megvédése és a belső rend, biztonság fenntartása volt. A közös hadseregben négy fegyvernem létezett (gyalogság, tüzérség, lovasság és műszaki alakulatok), ezek közül a legnagyobb számú a gyalogság volt, mely hadosztályokra, dandárokra, ezredekre, zászlóaljakra és századokra tagolódott. A hadosztályokat békeidőben hadtestekben, háború esetén hadseregekben egyesítették, de ezekben már más fegyvernemek is voltak a gyalogságon kívül. A közös hadsereg békeidőben 102 gyalogezredből állt (ennek volt 39. számú gyalogezrede Debrecen „háziezrede”), az ezredekbe 4 zászlóalj tartozott. A zászlóaljak négy századból és egy géppuskás osztagból álltak. Egy zászlóalj 900, hadilétszámra emelve (háborúban) 1400-1500 főből állt.

A közös hadseregen kívül szerveződött a Magyar Királyi Honvédség, valamint az osztrák megfelelője (a Landwehr), melynek feladata a közös hadsereg támogatása és az ország védelme volt. A haderő harmadik része a Magyar Királyi Népfelkelés és az ennek megfelelő osztrák Landsturm volt, kiknek feladata az előző két haderő támogatása volt (műszaki feladatok, hadi munkák ellátása, pl. útépítés). Ide rendszerint a túlkorosakat (azaz a 35 év felettieket), vagy a háborúra egyéb ok miatt alkalmatlanokat sorolták, de később harci feladatokra is beosztották őket.

*

A sorozás

Az újoncállítás az összeírással kezdődött. A községi (polgári) hatóságok írták össze a hatáskörükbe tartozó védköteleseket, majd az elöljáró polgári szerv jóváhagyása után kihirdették a névjegyzéket. Így a sorozáson a védkötelezettek megjelenéséről az ezzel a feladattal megbízott helyi (községi) elöljáróknak kellett gondoskodniuk. Az újoncállítási bizottság polgári és katonai személyekből állt, pl. törvényhatósági főtisztviselőből (alispán, vagy helyettese), hadkiegészítési körzet parancsnoka stb. Az újoncok egészségügyi és szellemi alkalmasságáról a polgári és katonaorvos közösen döntött.

Azt, hogy az alkalmasak közül sorozáskor ki került a közös haderőbe, ki a honvédséghez, azt sorshúzással döntötték el. Eszerint a 13 fős csoportokból a 4., 8. és 13. személy a Honvédségbe (vagy a Landwehr-be), a többi a közös hadseregbe vonult.  Így dőlt el a püspökladányi újoncok sorsa is, hogy mely alakulatnál szolgáltak a Nagy Háborúban.

*

A 39. gyalogezred mozgósítása az első világháborúban

A császári és királyi Conrad báró debreceni 39. gyalogezredet 1756-ban alapította Pálfy János gróf, mely ezred később felvette a 39-es hadrendi számot (1769-ben) és Debrecenbe települt (s lett Debrecen „háziezrede”), 1914-től Conrad von Hötzendorf, a Monarchia haderejének vezérkari főnöke, gyalogsági tábornok lett az ezred tulajdonosa (az Ő neve szerepel az ezred teljes megnevezésében).

1855-től az ezred három zászlóalja Bécsben, egy pedig Debrecenben állomásozott és ez így volt az első világháború kitörésekor is.

Károly Ferenc József (más néven Pavilon) laktanya – Debrecen

I. Ferenc József 1914. július 25-én rendelte el a részleges mozgósítást Szerbia ellen, ennek keretében a császári és királyi 39. gyalogezred is megkapta a mozgósítási parancsot. A Szerbiának küldött hadüzenet után július 31-én a 39. gyalogezrednél is elrendelték az egész Monarchiára kiterjedő általános mozgósítást. A mozgósítás idején az ezred parancsnoksága, valamint I., III. és IV. zászlóalja Bécsben, II. zászlóalja pedig Debrecenben állomásozott (a Károly Ferenc József, vagy más néven Pavilon laktanyában). Debrecenben volt az ezred pótkerete, kiegészítési és felszerelési állomása, így hadbavonulás előtt Bécsből Debrecenbe kellett szállítani az ezred Bécsben állomásozó részét (hadilétszámra emelés miatt). Előbb (1914. július 31-én) a II. zászlóalj, majd pár nap múlva a Bécsből Debrecenbe érkező csapattestek is megérkeztek a déli hadszíntérre.

Az ezred hadkiegészítő területét ekkor Debrecen és Hajdú vármegye, valamint Bihar vármegye egyes járásai képezték. Püspökladány ekkor már Hajdú vármegyéhez tartozott (Szabolcs vármegyétől csatolták át 1876-ban), ezért e település is a 39. gyalogezred hadkiegészítő területének része volt. Az ezredet a déli frontról hamarosan az északi frontra vezényelték, amely a 17. hadosztály részeként 1914. augusztus 30-án esett át a tűzkeresztségen – egy véres ütközetben – Rohatynnál. Az olasz hadüzenet után a 39-esek 1915. májusától az olasz fronton – az olasz-osztrák határ védelmében – a karinthiai Alpok havasaiban, magaslatain láttak el védelmi feladatokat, majd a Doberdóra irányították őket (1915. október), ahol a 3. isonzói csatától volt az ezred meghatározó alakulata a harcoknak. A 39-es katonák életéből és első világháborús fronton töltött időszakából most csak az egyik legjelentősebb – az olasz hadszíntéren, a Doberdón töltött időszak és az ott folytatott küzdelmek, átélt nehézségek, kialakult körülmények –  kerülnek röviden megidézésre.

*

Doberdó

A Nagy Háború kapcsán sokaknak ismerős Doberdó szó több jelentéssel is bír. A Doberdó a magyarok számára szimbolikus jelentéssel bíró fogalom, mely a magyar katonai hősiesség egyik jelképévé vált az elmúlt 100 év alatt. Jelenti egyrészt Doberdo del Lago kicsiny települését – a mai Olaszország területén, az Isonzó folyó alsó folyásától keletre –, ugyanakkor azt a nagyobb területet is, ahol e település található. Az I. világháború szempontjából pedig azt a frontszakaszt, ahol számos Osztrák-Magyar Monarchia-beli alakulat, köztük a debreceni 39. gyalogezred is vívta elkeseredett harcait.  Az olasz front számontartott 12 isonzói csatájának első 6 csatája folyt a Doberdó-fennsíkon, ezután áttevődtek a harcok a Comeni-fennsík területére.

A háború ezen frontszakaszán is harcoló Zalka Máté így mutatja be a Doberdót, azonos című regényében: „A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométer hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló. Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. (…) De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már ’tizenöt’ végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de ’tizenhat’ elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.”

A 39-esek I. zászlóaljának parancsnoksági dolinája

Lépes Győző is bemutatta a Doberdót, mégpedig a 39. gyalogezred szemszögéből. Leírása szerint a harc már három hónapja tombolt az Isonzó-fronton (1915-ben), midőn az ezred annak, az olaszok által legjobban ostromolt szakaszára, a doberdói Karszt-fennsíkra érkezett. A doberdói fennsík említése békében egy rendkívül vízszegény sziklatengert idézett az ember szeme elé, 1915-17-ben ez a név számukra poklot, majd temetőt jelentett, később pedig szentéllyé vált.

Már a frontszakaszra érkezésük előtt hallották és kevés nap múlva már maguk is érezték, hogy itt, hevességében minden más európai harctereken vívott harcokat messze felülmúló küzdelem folyik. Hiszen itt minden robbanó gránát vagy akna ezer és ezer kőszilánkkal szaporodva sebezte és ölte a hevenyében összerakott kőfalak mögött, alig egy méter mélyre vésett árkokban kuporgó védőket.

Kilátás a lövészárokból az ellenség állásai felé (39. gyalogezred, F körlet)

A szétrombolt állásoknak helyreállítása, vagy új árkok kicsákányozása, esetleg villanyfúrógépekkel való mélyítése, pihenőhelyek, kavernák (mesterséges barlangok, sziklamélyedések) fúrása, robbantása, akadálydrótnak, deszkaanyagnak, homokzsákoknak előreszállítása csak rendkívüli fáradtság és emberveszteség árán, csak igen lassan volt eszközölhető. Mindez főképpen csak éjjel történhetett, mivel a nagy számbeli fölényben lévő ellenséges repülők és kötött léggömbök a 39-esek minden megmozdulását kényelmesen megfigyelhették és tüzérségük a mi állásainkat, valamint tartalékainkat tetszés szerint tűz alá vették. Ágyúik számban és hordképességben a mieinket jóval fölülmúlták és – ami a legkellemetlenebb volt – állásaink ellen sok helyen oldalazólag hatottak. 

Légelhárító lövegünk a hadtestnél ekkor még egy sem volt és csak tábori és hegyi ágyúkat használtak, kisegítő eszközök alkalmazásával, földi légvédelemre. Ezek nem sokat értek, hiszen az akkori legjobb repülőelhárító ágyúknak is csak kb. 10.000 lövésre esett egy repülőgép találat (a háború végére ez az arány 1.000 lövésre eső egy találatra javult).

Hogy az ellenséges robbanó lövedékek hatása mérsékelve legyen, 3-4 csatár közé harántgátakat építettek a lövészárokban (1916 körül viszont megszüntették ezt a fülkerendszert, mert az egyre fiatalabb korosztályok miatt meg kellett könnyíteni a lövészárkokban a kommunikációt, a vezetést). A lőrések nagy terméskövekből készültek és azokat acélpajzzsal látták el, homokzsákokkal bélelték ki. Az egész kis fészek (lövészárok) mindaddig bizonyult biztosnak, míg az odalőtt számtalan gránát és akna közül egy el nem találta és védőire nem döntötte az egészet.

Ha az ellenség irányából fújt a szél, a munkától, harctól kimerült emberek az állások előtt heverő, temetetlen és oszlásnak induló hullák szaga miatt, az orrba dugott formalinos gyapot dacára sem voltak képesek egy falat ételt, vagy korty vizet elfogyasztani. Esős idő esetén az árkok hamarosan térdig megteltek vízzel meg a homokzsákok vörös agyagának levével és az abban meglapuló emberek zsebéből a lyukaikból kiöntött patkányok rágták ki a száraz kenyeret.

A “H” körlet védői 1915. október 20-án, a pergőtűz előtt (39. gy.e.)

A háború 15. hónapjában, a galíciai, kárpáti csaták és karinthiai harcok után ide jött a 39. gyalogezred és ekkor vette a doberdói sivár karszttenger védelmének legborzasztóbb, de egyúttal legdicsőségesebb része kezdetét.

Térképvázlat az ezrednaplóból (az 1915. október 24-i összecsapásokról)

*

József főherceg, hadtestparancsnok visszaemlékezése a 39. gyalogezredről

A Doberdó védelmét József Ágost főherceg (osztrák főherceg, magyar királyi herceg, a Habsburg-dinasztia magyarországi ágának tagja, a Doberdón harcoló magyar alakulatok, a VII. hadtest parancsnoka, akit a magyar katonák közötti népszerűsége folytán „József apánkként” emlegettek) és hadteste látta el 1915. július 6-ától. A VII. hadtestbe tartozó 17. közös hadosztály és 20. honvéd hadosztály ezredei mind magyarok voltak. A debreceni 39. gyalogezred másik három közös ezreddel együtt a 17. közös hadosztályba tartozott. (A 20. honvéd hadosztályba pedig többek között a 3. debreceni honvédezred.)

József Ágost főherceg (osztrák főherceg, magyar királyi herceg, honvéd tábornagy, felsőházi tag, 1918-ban királyi helytartó, 1919-ben kormányzó)

József főherceg, tábornagy így vall egyik kedvenc ezredéről, a debreceni 39-esekről, s azok első világháborús részvételéről:

„(…) Az ezred összesen közel három évig állott vezetésem alatt és nap-nap után szemtanúja voltam emberfölötti véres küzdelmeinek. Sokszor könnybe lábadt szemmel láttam, vagy olvastam fényes sikereit, vagy száraz leírásukat és a haza elesett vértanúinak szörnyű nagy számát.

Midőn 1914. november végén Sztropkón kétségbeejtő helyzetben átvettem a VII. hadtest parancsnokságát, a mindjobban visszaszoruló, siralmas állapotban lévő kimerült, kiéhezett csapataimat szorongató orosz óriás túlerő betóduló-félben volt imádott hazánkba és már-már megsemmisülés előtt állott a hadtest, akkor a 39-esek emberfölötti megerőltetéssel, utolsó erejüket latba vetve, oldalba támadják az orosz tömegeket. Elkeseredett tusában visszavetik a hatalmas ellenfelet és lélegzethez jutunk, s a 39-esek döntő eredményű fegyverténye lehetővé teszi, hogy gyülekezve, új ellenállást fejthessünk ki, majd pár nappal később mi induljunk ellentámadásba, mely kiveri messze Duklán túlig a betört oroszoknak híres szibériai csapatait. Ettől kezdve a rettenetes kárpáti téli csaták vértengerében minduntalan fölragyog a 39-esek tündöklő hősiessége. 1914. XII. 13-án saját szemeimmel látom őket kitörő lelkesedéssel a Dukla fölötti magaslatokat elfoglalni és az egész megszálló orosz csoportot elfogni.

Nagycsertész, Radivoj, Szálnok megannyi szörnyű tusa és ragyogó tettek színhelye, hol a hajdúság dicső fiai halhatatlan babérokat arattak, súlyos véres áldozatok és szenvedések árán, a legnemesebb vitézségnek magasztos példáját arany betűkkel hadtörténelmünk lapjaira írva.

A húsvéti nagy csatában az óriás orosz erő utolsó kísérlete, a Kárpátok vonalának áttörése, a magyar szilaj ellenálláson törött meg. A hadseregparancsnok csodálatát fejezte ki nekem a minden elképzelhetőt fölülmúló szívósság miatt, mellyel derék csapataim, az első között a 39-esek, minden ellenséges támadást vérbefojtva, elkeseredett kézitusákban vertek vissza, még akkor is, midőn már a két szomszéd hadtest messze visszaszorult és Ratko Dimitriev fölszabadult erejével, megduplázott hévvel nekem rontott.

A karinthiai egetverő havasok nehéz vállalkozásai között, midőn egy különösen veszélyes föladatra önként jelentkezőket kerestek, az egész ezred ajánlkozik lelkesen. Az alföld fiai a Dolomit sziklaóriások halálos veszélyeit semmibe se veszik, hogy szorongatott bajtársaik segítségére siethessenek.  

A 22 napig tartó harmadik Isonzói csatában a harcterek legvéresebbikében, a Doberdói-fennsíkon, a legelkeseredettebb szuronyküzdelmekben, a pergőtüzek leírhatatlan poklában, halhatatlan vitézséggel állja az olaszok hullámverésszerű hatalmas támadásait és hullahegyek maradnak a szörnyű tusák helyén, de a 39-es minden rohamot keményen kitartva nagy áldozatokkal visszaver, vagy a betört ellenséget újból kiveti állásaikból. A szenvedések netovábbja! De a hajdú hősök nem törődve ezzel, híven és büszkén, emberfölötti áldozatkészséggel teljesítik súlyos föladatukat. Ellentámadásokat láttam, hol a bekötetlen sebesültek utolsó erejüket összeszedve, mindent feledve csatlakoztak a rohamozókhoz, vagy utánuk bicegtek, áthatva az áldozatkészség netovábbjától és résztvettek a kézitusában, csak hogy magyar becsülettel a győzelmet minden áron kivívják. (…)

A háború végéig bárhol találtam a 39-eseket, mindenütt a régi doberdói hősiességgel és hűséggel teljesítették súlyos szent kötelmüket.

Károly (itt főherceg) trónörökös meglátogatja a 39. gyalogezredet (bal oldalán József főherceggel)

Nevük a háborúban magasztos fogalommá lett, mely a magyar dicsőség arany koszorújába számtalan fényes levelet fűzött.

Sok ezer hősi halottjuk előtt, vérző, de büszke szívvel hajtok térdet! Fölmagasztalt emlékük szent nekem és él bennem utolsó leheletemig, mint azon sziklaszilárd hitnek egyik gyökere, hogy ilyen nemzet – akármily gyötrelmes sorscsapások és gonosz igazságtalanságok is sanyargatják – mégis boldogabb jövőre fog ébredni, mert így kívánja az isteni igazságosság.(…)”

 

A 39. gyalogezred géppuska-századának parancsnoka temetésén (a szabályok szerint német koporsófelirattal)

*

A 39. gyalogezred albuma

A 39. gyalogezred ezredalbuma (1939) – Egyik legkedvesebb saját könyvem

A 39. gyalogezred első világháborús hadszíntereken folytatott csatáit, átélt szenvedéseit, végrehajtott hőstetteit, az események és harcok legtöbbször napra pontosan dokumentált történetét a háborút követő években és nagy nehézségek árán összeállított, 1939-ben megjelent ezredalbum lapjairól ismerhetjük meg alaposabban. Ez az album ma már nehezen fellelhető, hozzáférhető, kevesen rendelkeznek – esetleg családi ereklyeként – saját példánnyal. Ahhoz, hogy érezzük a nagy munkával összegyűjtött és megőrzött adatok és az ezredalbum különleges szerepét, meg kell ismernünk összeállításának akadályokkal teli történetét. Valóban nagy kincs és kuriózum egy-egy ezred összeállított hadialbuma, mert lapjain pótolhatatlan történelmi ismeretek kerülnek megőrzésre az elkövetkező generációk számára.

Vitéz Lépes Győző, a könyv szerzője arról vall a 39. gyalogezred ezredalbumának bevezetőjében, hogy milyen nehézségek közepette állt össze az album anyaga. Egyrészt a háború sajátosságai (a számtalan, sokszor heteken át tartó csaták, előrenyomulások, sietve végzett visszavonulások, átcsoportosítások sűrűn és gyorsan változó eseményei) nehezítették a pontos dokumentálást, a parancsok alapos lejegyzését, a kiemelkedő szerepet játszó személyek adatainak összegyűjtését. A háborút követő debreceni román megszálláskor pedig megsemmisült az ezred iratainak zöme.

Az ezredalbum elkészítését évekig tartó anyaggyűjtés előzte meg és további problémák nehezítették a munkát (mint pl. a zászlóaljak parancsnokai nagyrészt nem voltak magyarok, s utólag nehéz volt velük a kapcsolatfelvétel, a parancsnokságok harctéri naplói elvesztek, a katonák magánnaplói is elkallódtak a forradalom alatt, vagy túl szubjektívek voltak).

Az 1939-ben kiadott ezredalbum anyaga végül az alábbiak alapján állt össze:

Az utolsó ezredparancsnok, besztercebányai Klein László tábornok harctéri magánnaplói, Dominig Ernő osztrák tábornok, volt ezredparancsnok, és az ezred lelkes támogatójának áldozatos munkája (mely a bécsi Kriegsarchiv-ban található ezredanyagok lelkiismeretes kigyűjtésére vonatkozott), a magyar Hadilevéltárban található anyagok folyamatosan gyűlő tömkelege, Mátéfy Artúr ezredes lelkes munkája és támogatása. Nagy segítséget kaptak az ezredalbum készítői József királyi herceg, tábornagy monumentális munkájából is, mely „A világháború, amilyennek én láttam” címet viseli.

„Az a részletesség, mellyel a Fenséges Úr ezredünkről állandóan megemlékezik, az a megkülönböztetett szeretet és csodálat, mellyel a mi „József apánk” hadtestének – később hadseregének – kiváló ezredei között is, az ő 39-eseiről beszél, nemcsak a legszebb emlék, melyet az ő, a Kárpátok és Erdély erdős hegyeiben és Doberdó szikláin elvérzett „fiacskáinak” állíthatott, hanem egyúttal döntő bizonyíték arra, hogy ezredünket, a volt monarchia legkiválóbb csapattestei között is a legelső sorba állíthatjuk.”

A könyv ajánlójában így ír annak szerkesztője:

„Lapozzák szívesen, nemcsak bajtársaink, a nagy harcok tanúi és szereplői, hanem azoknak ivadékai is ezt a könyvet, melynek az a célja, hogy tanúságot tegyen arról, hogy több, mint másfél évszázadon át, ha bárhol Európa harcterein a hajdúsági és észak-bihari fiúkból álló, skarlátpiros hajtókás, fehérgombos ezred megjelent, nála vitézebb harcos nem volt…”

Tábori sapka, a 39. gyalogezred sapkajelvényeivel (Forrás: Katonaújság 2013. októberi száma)

Az ezred becsülettel végigküzdötte a Nagy Háborút, végig a hadszíntereken találjuk. Katonái megjárták Galícia, a Kárpátok, Karinthia, Erdély, a Doberdó, és az olasz front más hadszíntereit. 1918. végén került sor – frontról való hazatérése után – a feloszlatására. Az ezred emberi veszteségei – a világháború alatt – 4500-5000 főre becsülhetőek, köztük néhány száz püspökladányi katonával. A sebesültek és hadifogságba esettek száma nem megállapítható korabeli források szerint sem. A Monarchia több, mint 300 ezrede közül csak két alpesi és két bosnyák ezrednek jutott több arany vitézségi érem, mint a 39. gyalogezrednek.

„A kőből faragott emléknél többet ér az élő szó hagyománya. Ennek az ápolását célozza ez a mű, hogy minél hiánytalanabbul beteljesedhessen az ezred egyik idegen származású, de a hajdúkatona csodálatától eltelt parancsnokának jóslata, mely szerint (…) unokáik és ivadékaik csodálva és lelkesen fogják hallgatni a 39-esek hőstetteinek elbeszélését…”  (Lépes Győző)

 

Tegyük most ezt mi is, s mély főhajtással emlékezzünk a debreceni ezred, s köztük számos püspökladányi katona, saját nagyapáink, dédapáink emléke előtt!

Megyaszai Szilvia

*

Források:

– Pintér Tamás – Rózsafi János – Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében

– Vitéz Lépes – Mátéfy: A cs. és kir. 39. gyalogezred a világháborúban

– korabeli dokumentumok

Köszönet:

Köszönöm Pintér Tamás kutatásban nyújtott segítségét!

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***


 

Várjuk a hozzászólásod