Monthly Archives: május 2014

Emlékezzünk együtt május utolsó vasárnapján hős nagyapáinkra, dédapáinkra…

*


A magyar hősök emléknapjának eredete az 1917. évi VIII. törvényre vezethető vissza, amely arra kötelezett minden községet, hogy méltó emléket állítson a világháborúban elesett hőseinek, „akik a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel”.

1924. évben május utolsó vasárnapját a honvédelmi miniszter hősök emlékünnepe elnevezéssel nemzeti ünneppé nyilvánította. 1945-ben még megemlékeztek a hősök napjáról, ezután azonban elmaradtak a hivatalos megemlékezések.

Az I. és II. világháború hőseiről Magyarországon 1989. május 29-én emlékeztek meg ismét nyilvánosan, az első állami rendezvényt 1990-ben tartották meg újra. A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló 2001. évi törvény ismét a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánította minden év május hónapjának utolsó vasárnapját.

*

Emlékezzünk meg együtt a Hősök Napján Püspökladány háborús áldozatairól, egy korabeli újsághír, tudósítás felelevenítésével.

Püspökladány lakossága eképpen emlékezett meg 1937-ben a hősök napján saját, első világháborúban elesett halottairól (Püspökladány és Vidéke hetilap 1937. júniusi száma, részlet):

„(…) Május utolsó vasárnapján a hősök emlékére rendelt nemzeti ünnepen kegyelettel áldozott Püspökladány népe a világháborúban elesett derék katonái emlékének. A magyarság ünnepeinek legszomorúbb ünnepe: a hősök napja. A kegyeletes megemlékezés a szokott formák között történt. A délelőtti istentisztelet után, szép napsütéses időben, 11 órakor a frontharcosok, vitézek, csendőrök, leventék, az iskolák és különféle egyesületek s a közönség ezrei gyülekeztek a Hősök szobra előtt, hogy emlékezzenek. Az ünnepélyt a levente zenekar nyitotta meg a Magyar Hiszekeggyel. Az ünnepi beszédet vitéz Molnár Gusztáv református igazgató tanító mondotta, megemlékezve a vérzivataros magyar múlt kétségbeejtő emberáldozatairól, a világháború szomorú végéről:

Trianonról és a szétdarabolt magyar haza fájdalmas jelenjéről, a szívek mélyén szántó szavakkal glorifikálta a világháború hősi halottait. Majd Dögei Ferenc hazafias szavalata fogta meg a lelkeket, hirdetve az örök hallhatatlanságot, a hősi halottak emlékezetét. A katolikus egyházi énekkar a műsor keretében a Himnuszt, a Szózatot, a Szentelt hantok és Messze-messze a határon hazafias énekszámokat adta elő kitűnő összhanggal, Markovits István igazgató, kántor-karnagy lendületes vezényletével. A levente zenekar ismételt játéka után a kegyeletes ünnepély a Hősök szobrának megkoszorúzásával s a frontharcosok, vitézek, csendőrök, leventék díszmenetével ért véget.”

.

 

A püspökladányi Hősök szobra (korabeli felvétel)

.

Részlet “A Nagy Háború püspökladányi áldozatairól, a Hősök szobráról” című cikkből  (Katonaújság, 2014. áprilisi száma, készítette: Megyaszai Szilvia)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Készítette: Megyaszai Szilvia

2014. 05. 23.

 

 

Élet és halál az olasz fronton

 

Sorozatunk ezen részében az első világháború legjelentősebb hadszíntere, az olasz front elevenedik meg előttünk. A 39. gyalogezred ezrednaplójába beleolvasva megismerkedhetünk a Karszton folyó háború körülményeivel, az emberek által átélt eseményekkel, bepillanthatunk a hajdú vármegyei katonák életébe, az ezred számára épp harcmentes időszak történéseibe is. A véres harcok kegyetlen világának és a katonai akciók részletes bemutatásától eltekintettem, talán a sokkoló részletek nélkül is elképzelhetjük az átélt borzalmakat, őseink szenvedéseit és az emberveszteségeket.

Az összeállítás az olasz front 12 isonzói csatájának egyikét, a 9. isonzói csata eseményeit érinti, valamint a következő csatáig eltelt időszak történéseit öleli fel, a debreceni 39. gyalogezred szemszögéből, ahogyan azt sok püspökladányi katona is látta és átélte, közvetlen részeseként a közel 100 évvel ezelőtti eseményeknek. A sorokat olvasva bepillanthatunk a lövészárkok és kavernák (az otthont adó sziklaüregek) világába, szinte bőrünkön érezhetjük a hideg bórát (az isztriai tengerparton, legtöbbször a téli évszakban fújó száraz, hideg, időnként rendkívül erős rohamokkal járó szelet) és szívünkben érezhetjük a katonák által nap, mint nap átélt félelmeket, kínzó honvágyat is. Míg az ezredalbum általában tárgyilagosabban írja meg az eseményeket (olykor finomítva, árnyalva a részleteket), addig a Csabai István által megírt – és korábbi posztunkban bemutatott – személyes hadinapló szubjektívebb képet fest ugyanarról. Ez általánosságban is elmondható az ezredalbumokról és személyes hadinaplókról.  A valóság, az „érzelmi faktor” valahol ezek határán található.

A 39. gyalogezredről szóló korabeli kiadványok

Sokakat hajt a vágy, hogy megismerjék a háborús eseményeket és körülményeket, amiben ősapáink (nagy-, déd-, vagy ükapáink) éltek és harcoltak, köztük számtalan püspökladányi családapával, férjjel, vagy szülők fiatal fiú gyermekével, akik közül nagyon sokan haza sem térhettek Püspökladányba, idegen országok földjében nyugszanak a mai napig.

Kérem, fogadják érdeklődéssel a következő fejezetet, melyben az ezrednaplóból idézzük meg az eseményeket, kiegészítve annak sorait a szükséges magyarázatokkal!

 

1916. október 31 – 1917. március 15.

(olasz front, 39. gyalogezred)

 

Az olasz front az I. világháború egyik legjelentősebb frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia (OMM) csapatai küzdöttek egymással. Olaszország az antant oldalán lépett be a háborúba 1915. május 23-án. Ám az 1915-ben támadó olasz csapatokat az OMM seregei visszaverték és ennek következtében Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúra kellett berendezkednie az Isonzó vidékén. Bár az olasz hadsereg nagyobb létszámú volt, mint a OMM hadserege, a hadvezetése gyengébbnek bizonyult a Monarchiáénál, így nem sikerült az áttörése 12 isonzói csata alatt sem. Az első hat isonzó-csata a Doberdó-fensíkon, a következő hat a Comeni-fensíkon folyt. A 39. gyalogezred a háború végéig az olasz front egyik meghatározó alakulata volt.

Az Isonzó folyó völgye az első világháború idején

1916. október 31.

Elkezdődött a 9. Isonzó-csata…

Nem jól kezdődött. El kell ismerni, hogy jól készítette elő és hajtotta végre támadását az olasz. Sokat tanult. A 44. és 28. Landwehr-hadosztály (azaz osztrák honvéd-hadosztály) körletében, Wippach és Lokvica között, úgy, ahogyan eddig még soha, sikerült neki a védelmet szétrobbantania és az áttörés ténye mindjobban kibontakozott.

Mivel a közeli kavernákban (sziklában lévő természetes, vagy mesterségesen továbbmélyített kisebb-nagyobb üregek) ezen állásoknál még nagy hiány volt, tartalékaink túl távol voltak elhelyezve, honnan az ellentámadásra idejében nem érkezhettek meg. Ehhez hozzájárult még a helyzetnek – áttöréseknél szokásos – teljes bizonytalansága, mely az első percek kritikus voltát betetőzte.

Egy kaverna bejárata 39-es katonákkal. A kavernák sziklában lévő természetes és mesterségesen továbbmélyített üregek voltak, ezekben húzódtak meg a katonák, vagy kerültek elszállásolásra a frontvonalak mentén. Többnyire itt kerültek kialakításra a parancsnokságok is (a Karszt szikláiban).

Az ezredet sietve felriasztották, útközben azonban kiderült, hogy egy katasztrofális veszély bekövetkezését a közeli tartalékok képesek voltak elhárítani és így egyelőre a Lipa és Novelo közötti erdőben hadosztály-tartalékba kerültünk. A helyzet súlyos volta azonban nem csökkent. Küzdő ezredeink töredékeinek nagy szívóssággal vívott küzdelem árán sikerült ugyan este ott, ahová őket a túlerő nyomta, a karszt szikláiban megkapaszkodniuk, ezzel azonban csak visszavonulásunk rendezettségét tették némileg lehetővé, mert az éj folyamán már sikerült az olaszoknak az egész vonalat tovább visszanyomniuk.

november 1.

III. zászlóaljunkat – később pedig a másik kettőt is –  tartalékállásukból a 44. hadosztály segítségére bevetették az állásba.

(Az ezredekbe – így a debreceni 39. gyalogezredbe is – 4 zászlóalj tartozott. Egy zászlóalj négy századból és egy géppuskás osztagból állt. Egy zászlóalj háborúban 1400-1500 főből állt. Az elesett katonák utánpótlását az itthonról – rendszeres időközönként – a  frontra küldött menetzászlóaljak biztosították. Az ezredek a lövészárkokban – állásban – töltött idő után pihenőre vonultak vissza a frontvonalak mögötti falvakba, vagy kiépített táborokba, ezután tartalékba vonultak a frontvonal mögé és innen kerültek újra az állásokba.)

november 2.

Halottak napja.  Az olasz tüzérség lövedékei orkánszerűen seprik végig hadosztályunk állásait, melyeket az az éj folyamán – a többszörösen túlnyomó ellenség áradatának feltartóztatására – megszállott. Ezek a már jól kiépített Kostanjevica – Fajti hrib-i (hrib: hegy) vonalban vannak a 378-as és 309-es magaslatok között. Ezredünk a hadosztály jobb szárnyára került, északi (jobb) szárnyunkkal a 464-es kúpon (magaslaton).

november 3.

Az éjjel csendesebb volt. Mindkét fél rendezte, átcsoportosította, kiegészítette erőit. Reggel 8 órakor azonban az ellenség a Fajti Hrib 432-ről nagy erőkkel a Fajti Hrib 464-re taszította és elfoglalta azt. Ez a mi hadtestünk állásainak kulcspontja volt.

„Ekkor, mint egy jól megrendezett gyakorlaton, úgy kiszámítva és olyan fegyelmezetten, megindul egy 39-es zászlóaljunk ellenrohama, mely végül vad kézitusában visszaveri az ellenséget. Néhány perc múlva már 200 olasz fogoly menetel hátra állásainkból.” (írta maga József főherceg feljegyzéseiben)

Ez a siker nagyrészben Bockó Béla zászlósnak  – a III. zászlóalj segédtisztjének – volt köszönhető, aki egy félszázadnyi, vezetőit vesztett csoporttal, a legnagyobb elszántsággal vetette magát a győzelemittas ellenség elé. Bockó zászlóst ezen kiváló fegyvertényéért az arany vitézségi éremmel tüntették ki.  Gugg (Magyari) György tiszthelyettes az elmúlt napok folyamán tanúsított bátor viselkedéséért a nagyezüst vitézségi érmet kapta.

Még mindig készülődtünk egy – a San Grado-i állásaink visszaszerzését célzó – mindent kockára tevő nagy ellentámadásra, midőn Boroevic  hadseregparancsnok, a körülmények alapos mérlegelése után, lemondta azt. Hadtestünk melegszívű parancsnokától kezdve, a legutolsó gyalogosig mindenki fellélegzett. A rosszul kiépített régi állásokért nem lett volna érdemes sok száz magyar hős vérét és életét áldozni.

november 4.

Kemény ellenállásunkon az ellenség támadási kedve, úgy látszik, már teljesen megtört, mert már csak lövegtűzzel és kisebb előtörésekkel vezette le megmaradt energiáját.

Így ez a nagy csata is befejeződött. Sajnos, csak a mi hadtestünknek 12.000 emberébe kerültek annak véres tusái.

november 5-8.

Hideg bóra. Az ellenség még mindig mozgolódott, az aknavetőtűz és repülőtevékenység is élénk volt, mindez azonban már csak utórezgése volt a nagy harcnak.

A szabadságról bevonuló Klein László alezredes átvette az I. zászlóaljat. November 6-án több olasz gránát, sőt néhány saját rövidlövésű is, becsapott az I. zászlóalj dolinájába. Azt felforgatta, emberéletben azonban, szerencsére nem tett kárt. (Dolina: a karszton kialakuló völgy, víznyelő, mely néhány tucattól több száz méterig terjedő átmérőjű, kerek mélyedés volt. Ezekben sokszor alakítottak ki parancsnokságokat, vagy húzódtak meg bennük a katonák kövekből, fából épített fedezékekben.)

Egy dolinában kialakított 39-es zászlóalj-parancsnokság.

november 9.

Felhőszakadás-szerű eső. Az állásban a csapatok a hidegtől igen szenvedtek.

Az I. és III. zászlóaljat felváltották az állásokban és a kb. 1 km-re levő Plenski melletti szükségtáborba kerültek. Itt a 61-es zászlóaljjal a dandártartalékot képezték. A IV. zászlóalj egyelőre még az állásban maradt.

Lovag Hiltl József ezredes, akit a 60. gyalogdandár parancsnokává neveztek ki, elbúcsúzott az ezredtől és tőle Klein László alezredes vette át az ezredparancsnokságot.  Lovag Hiltl József ezredes, aki osztrák állampolgár volt, búcsúparancsában a következőket mondta: „Egy mintaszerű, vitéz, derék, kötelességérzettől és bajtársiasságtól eltelt tisztikart és hősies, sneidig, a legnehezebb helyzetekben is vidám kedélyű katonákat hagyok itt, kiknek unokái és azok ivadékai csodálva és lelkesen fogják egykor a 39-esek hősi tetteinek elbeszélését hallgatni.”

Az I. zászlóalj parancsnoka ismét Penyigey Sándor százados lett.

november 10.

A kitűnő 20. honvédhadosztály, A St. Michele hőseivel, az 1. (budapesti), 3. (debreceni), 4. (nagyváradi) és a 17. (székesfehérvári) ezredekkel kivált az 5. hadseregből.  Több, mint két év kemény harcaiban kipróbált, hűséges társakat veszítettünk el bennük. Helyébe a 14. és 28. hadosztályok jöttek. Az ezred harcállománya: 1234 ember. Beteg: 8. Sebesült: 3 ember.

november 11-13.

November 12-én az I. zászlóalj felváltotta az állásokban a IV. zászlóaljat. Már csak rendkívül élénk repülőtevékenység, különben orkán utáni csend. A Plenskitől délre eső dolinákban létesített szükségtáborban elhelyezett és tartalékban álló zászlóaljaink (III. és IV.) megfeszített erővel hozzák rendbe a megrongált utakat. Ezek között sok az ütegállásokba vezető.

Nagy megnyugvással látjuk, hogy hadosztályunk tüzérsége milyen hatalmasan megnövekedett. 36 kis, 16 közép és 2 nehéz öblű ütegből áll.  A Kárpátokban fele ennyi sem volt.

13-án József főherceg meglátogatta a tartalékban levő zászlóaljainkat. A legénység neszét vette, hogy „József Apánk” más parancsnokságot kap és küldöttségileg kérte a fenséges urat, hogy vigye az ezredet is magával.  

november 14-19.

Beállott a téli fagy. Időnkint csontot szaggató bóra.

14-én délelőtt váltakozó erejű lövegtűz feküdt állásainkon. Délután azután tüzérségünk megszüntette ezt a kellemetlenséget. 2, 3 és 4 órakor meglepetésszerűen és igen nagy erővel nekitámadott az ellenség állásainak, úgy hogy az gyenge felelgetés után végre elhallgatott.

15-én az I. zászlóalj reggel 4 órakor, tüzérségi tűzcsapásokkal előkészített, sikerült járőrvállalkozásokat hajtott végre a 309-es magaslat ellen.

Az elmúlt két hét alatt veszteségünk 86 halott, 360 sebesült és 168 beteg volt.

KÁROLY Ferenc József főherceg trónörököst (aki később I. Károly néven osztrák császár és IV. Károly néven magyar király 1916. decembertől) és József főherceg hadtest-parancsnokunkat, vezérezredessé történt kinevezésük alkalmából az ezredparancsnokunk az ezred nevében táviratilag üdvözölte. 16-án József főherceg vezérezredes meglátogatta az ezredet.  

17-én a 43. gyalogezred felváltotta az ezrednek úgy az állásban (I. zászlóalj), mint tartalékban levő részeit.

november 20.

Az ezred I. és III. zászlóalját Reifenberg-ben szállásolták el, míg a IV. Britok-ba került, mint hadosztálytartalék.

A 63. (gyulafehérvári és nagyobbrészt románokból álló) ezrednek egy menetzászlóalját ezredünkbe beosztották (…), melynek most már 20 %-a románokból állott.

A mellettünk levő XVI. hadtestnél egy Landwehr (osztrák honvéd) főhadnagy, egy hadnagy és 3 zászlós az ellenséghez átszökött. Ezek árulásának következménye volt az olaszoknak állásaink több része ellen meginduló támadása.

november 21.

A pihenő egy napig sem tartott. Este az ezred nagy viharban újból a Fajti Hrib 464-es magaslattól délre levő állásokba menetelt. Felváltás alatt az ellenség tüzérsége igen erősen lőtte körleteinket. Éjfél előtt mégis sikerült a megszállást befejeznünk. Az igaz, hogy ekkor már 8 halottunk és 49 sebesültünk volt.

november 22.

„Hajnalban jutott hozzánk telefonon a megrendítő gyászhír, hogy nagy királyunk, I. Ferenc József meghalt. Minden jó katonának fájt, hogy a bölcs uralkodó, minden katonaerénynek megtestesülése, a reánk kényszerített, már két év óta dúló háború – akkor még győzelmesnek gondolt – végét nem érhette meg…  Országainak népei érezték, hogy ő volt a monarchia két részét összekötő legerősebb kapocs és az iránta érzett rendkívüli tisztelet nemcsak Ausztriának sokféle nemzetiségeit tudta némileg egy táborban egyesíteni, hanem mérsékletre kényszerítette még ellenségeinket is.”

Az olaszok erősen lőtték az eső által is megrongált és részben víz alatt álló állásainkat. Különösen Golnek 448-as keleti és a 464-es Fajti Hrib (magaslatok) nyugati széle volt erős tűz alatt.

november 23.

József főherceg vezérezredes, szeretett hadtestparancsnokunk, megható parancsban búcsúzott el csapataitól. Az új parancsnok Scharitzer altábornagy, vezérkari főnöke Körner ezredes lett. Hadosztályparancsnokunk ekkor Ströher altábornagy, dandárparancsnokunk Globutsching tábornok volt.

Az aránylagos nyugalom dacára ezen a napon az I. zászlóalj 7 halottat és 10 sebesültet, a III. zászlóalj 4 sebesültet, a IV. 3 halottat és 16 sebesültet veszített.

november 24-28.

Mindkét részről élénk repülő- és tüzérségi tevékenység. (…) 28-án az olasz állásaink egész vonalát, különösen pedig annak déli szárnyát igen erős tűz alá vette. Az ezredparancsnoksági dolinában lévő barakkok és pihenőhelyek, kevés kivétellel elpusztultak. 10 halottunk és 58 sebesültünk volt.

Egy dolinában lévő kaverna bejárata (a 9. isonzói csata után)

november 29-30.

Nehéz ágyútűz állásainkra. (…) Délelőtt 10 órakor történt a IV. zászlóalj kavernájában az a robbanás, amely az ezrednek oly súlyos veszteségeket okozott. A kavernában felhalmozott robbanóanyagnak (kézigránát stb) meggyulladását, utólagos megállapítások szerint valószínűleg a melegítő kályha tüze okozta. A szerencsétlenség áldozatai a következők voltak: életüket vesztették Zsivojnovics Milorad őrnagy, zászlóaljparancsnok, Szerinka László hadnagy, Borbély Ferenc zászlós és 10 ember, megsebesült Székely Andor és Dőre hadnagy, Friedmann zászlós és 47 ember.

Az árkokban telitalálatok folytán a veszteség 7 halott és 16 sebesült volt. A IV. zászlóalj parancsnokságát Chirilla százados vette át. 30-án az ezredet állásaiban a 46-osok felváltották.

Ezen a napon a 9. Isonzó-csata véget is ért.

december 1.

Hajnalban érkeztek zászlóaljaink nyugvóhelyeikre. (…I., IV. zlj. hadosztálytartalékba, III. zlj. pihenőre…)

A délelőtt folyamán a zászlóaljakat új királyunkra, IV. KÁROLY-ra feleskették.

IV. Károly magyar király (aki I. Károly néven osztrák császár volt) a harcokat figyeli az olasz fronton. (A király a kép bal oldalán ül)

december 2-12.

Az I. és IV. zászlóalj naponként egymást felváltva az állásokban szükséges munkákat végezték. Ezek: út-, árok-, akadályépítés és anyaghordásból állottak. Éjjel is csak szűkösen jutottak pihenéshez a csapatok.

2-án volt a kavernarobbanásnál szerencsétlenül járt Zsivojnovics őrnagy, Szerinka hadnagy, Borbély zászlós és 10 ember temetése.  (…)

7-én reggel vettük az örömhírt, hogy csapataink tegnap Bukarestet elfoglalták.

Az olasz hadifoglyok állandóan egy közeljövőben meginduló támadásuk hírét hozták. Igaz, hogy tüzérségük erősen dolgozott, támadásuk azonban – talán a folytonos esőzés miatt – váratott magára.

(…)

december 13-18.

Ezredünk a teljesen kimerült 43-asokat ismét felváltotta az állásokban. Éjfél felé, teljesen átázva érkeztünk fel az árkokba, ahol az ellenség is mindjárt élénk tűzzel fogadott bennünket. Ezúttal számos gázgránátot is kaptunk. Időnként gránát- és aknatűzcsapások zúdultak állásainkra. A gyalogsági tevékenység teljesen szünetelt.

14-én délután a következő – királyunknak békekészségét igazoló – parancsát vettük telefonon:

„Szárazföldi és tengeri haderőm katonáihoz! Isten kegyelme, vitézségetek, kitartástok, valamint szövetségeseinknek vitézsége és kitartása olyan helyzetet teremtett számunkra, hogy végleges győzelmünk tekintetében nem forog kétség fenn. Azon igyekezettől indíttatva, hogy az oly nehéz időkben derekasan kitartó népeim újból a béke áldásaihoz juthassanak, én és szövetségeseim kísérletet tettünk egy becsületes béke kötéséhez.

A Mindenhatót kérem, adja ezen lépésünkhöz áldását. Biztos vagyok benne, hogy az eddigi hősiességgel fogtok harcolni a békekötésig, vagy ha kell, míg az ellenséget döntően meg nem vertétek.” (Bécs, 1916. december 12., IV. KÁROLY üzenete)

(Hogy mennyire máshogy alakult a valóság, években és a háború végkimenetelében láthatjuk. A Szerk.)

16-án az ezred kiváló érdemeit felsőbb parancsnokságai avval jutalmazták, hogy a közeledő karácsonyi ünnepek alkalmából, mint előző évben, pihenőre küldték. A felváltását haladéktalanul végrehajtották.

december 19-én

Délelőtt az ered elindult tartós pihenőhelyére, Kobila Glavára. Itt az a kellemetlen meglepetés érte, hogy szakadó hideg esőben órákig kellett állania, míg az addig a faluban elhelyezett másik ezred a lakhelyiségeket kiürítette.

december 20-31.

Rendes békebeli „manőverélet”. Természetesen, a kényelmet illetően leszállított igényekkel.

23-án a következő  – az ezred minden tagjának rendkívül jóleső – távirat érkezett az ezredhez:

Hajdú vármegye törvényhatósági bizottsága 1916. december 15. napján tartott közgyűléséről hazafias lelkesedéssel és mélységes szeretettel üdvözli a karácsonyi ünnepek és a közelgő újesztendő alkalmából a cs. és kir. 39. gyalogezred vitéz parancsnokságát és az ezred kötelékében minden dicséretet fölülmúló hősiességgel küzdő fiait. A vármegye közönsége nevében: Pákozdy alispán.”

Sok magánüzem és vállalat igyekezett küldeményével a harcosok karácsonyát kellemessé tenni. A harctéren szerzett betegsége következtében megrokkant Hiller R. százados 30.000 cigarettát küldött a legénységnek.  (…)

Karácsonyest. 25-én délelőtt ünnepi istentisztelet. 26-án a protestánsok úrvacsorához járultak.

December 27-31.: naponta harc- és fegyelmező gyakorlatok. A rohamok végrehajtásának és kivédésének különböző módszereit gyakorolták.  (…)

1917. eleje

Pihenőben

A rendkívüli áldozatokat szedő háborúnak harmadfél esztendeje után IV. Károly királyunk újév előtti hadiparancsa, amely a békét kilátásba helyezte, mindnyájunkban mély benyomást keltett. A jövőre vonatkozó nagy kérdőjelet, amely nemcsak a hrusevicai és kobila-glava-i barakkokban pihenő ezred katonáinak lelkében fogant meg, a háború befejezésének reménye kezdte kitörölni. Újév napján még a legszilajabb vitéz is családjára és az édes magyar földjére gondolt, azonban csüggedésnek a legkisebb jele sem mutatkozott.

A pihenő alatti időben az elmélázás ellen üdvös, de célravezető is volt a mindennapi kisebb-nagyobb mérvű gyakorlat a Jelenica (294 m), vagy a Tolsti vrh (364 m) magaslatain, avagy egyéb zeg-zugos úttalan köves területen, mert ebben az esztendőben az elkeseredett ellenség fokozottabb dühhel támadt ellenünk, azonban minden kísérlete széjjelmorzsolódott a hajdúsági magyarok szilárd sorain.  

Az ezrednek itt szemlékben is volt bőven része. Valamennyi elöljárója eljött megtekinteni a híres, vitéz 39. gyalogezredet.  Szeretettel és megnyugvással nézegették a kicsiny, zömök termetű embereinket, mint a front legmegbízhatóbb, legkitartóbb, kötelességtudó és önfeláldozó harcosait. Volt olyan elöljáró is, ki embereink láttára örömében tárt karokkal ment végig az arcvonal előtt, mintha mindenkit magához akarna ölelni. Március 17-ig tartó pihenési időszakban rövid szabadságra mehettek mindazok, kik régen látták otthonukat. A legénység csoportokban ment és jött, ki-ki vitézségének dicső jelvényével.

január 1-2.

Az ezredparancsnok az ezred nevében újévi üdvözlő táviratot küldött József főherceg Őfenségének, akitől az alábbi válasz érkezett:

„Az én hős 39-eseimnek – akikhez gondolataimban mindig visszatérek – jó kívánságait köszönöm és viszonzom azokat szívem egész melegével. Isten vezérelje és védje meg őket. Hű ragaszkodással üdvözlöm a tiszteket és a legénységet. Hűséges hadi bajtársuk, József főherceg”. (…)

január 5-18.

A bóra nagy hideget hozott, többen megbetegedtek.

Királyunknak a hadsereghez és hajóhadhoz intézett újabb parancsa jelent meg. Ebben tudomásunkra hozta, hogy az ő és a vele szövetkezett uralkodók békeajánlatát az ellenség visszautasította. Őfelsége bizalommal van katonáinak hősiessége és további áldozatkészsége iránt. „Istenbe vetett hittel előre.”

(…) Rohamtanfolyamok. (…)

február 6-tól

Programszerű foglalkozás. Időnként megjelentek az ellenség repülői, hogy a harcvonal mögötti terepet megszemléljék. Ilyenkor a földön minden mozgás megszűnt. E mozdulatlanság rendszerint nem tartott sokáig, hamarosan elvonultak a bombavető nagy Capronik és az őket körülröpködő apróbb vadászrepülők. Úgy vonultak el, mint egy kotlóstyúk apró csirkéivel. Itt-ott egy bombát ejtettek le, amely nagy reccsenéssel robbant, de nem sok kárt csinált. Ha a magasban egy-egy repülőnk velük találkozott, akkor azt a kis „harci csirkék” azonnal üldözőbe vették. A közelben lezuhant olasz repülőgép roncsait embereink nézegették. Nagyobb zavart okoztak az olasz messzehordó, nagy öblű ágyúk lövedékeinek becsapódásai.

17-én este 10 órakor az olaszok Kobila Glavára lőttek, kárt nem okoztak, 21-én reggel ismét lőttek a falura. (…)

március 2.

A harcvonalból nappal és éjjel erős ágyútűz hallatszott. A századok lövészárok-szolgálatot gyakoroltak.

5-én egy orosz fogolyszökevényt fogtak el, akinél megtalálták azokat a támadási terveket, amelyek múlt hó 25-én a dandárparancsnokságnál megbeszélés tárgyát képezték.

március 15.

Az ezredhez – amely az I., III. és IV. zászlóaljból állott –  parancs jött, hogy 17-18-án zászlóaljanként váltsa fel az első vonalból a 4. osztrák Landwehr-gyalogezredet.

Az ezred újra az első vonalba vonult….. (…) Ezután következett az egyik legvéresebb, mindkét hadviselő fél részéről rengeteg áldozatot követelő 10. isonzói csata.

A körülményekről: Ebben az évben a csapatok az első harcvonalban már jobban helyezkedhettek el, mint előző évben. A sziklába vájt lövészárkok ugyan még most sem érték el a kellő mélységet, az éjszakai sötétségben folyó nehéz munkálatok miatt helyenként alig 30-40 cm-t, a mellvédet egymásra rakott kövek pótolták. A becsapódó lövedékek által levált kőszilánkok megsebesítették az embereket. A magasból jövő légi aknák és gránátok elleni védelmi berendezések is hiányosak voltak, a legénység és a tisztek sok helyen egyszerű, kövekkel leplezett deszkafedél alatt tartózkodtak. Kedvezőbbek voltak a sziklába vagy a sziklarésekbe vájt 3-4 embert rejtő üregek, az ún. „rókalyukak”. Súlyt kellett helyezni a leplezésre, főként a géppuska, aknavető és gyalogsági ágyúk fészkeinek eltakarására, mert különben az ellenség azokat irgalmatlanul tűz alá vette, amitől a rajvonal szomszédos része is sokat szenvedett.

A sziklába mélyített lövészárkok a Karszton (forrás: Nagy Háború blog)

Ellenben a szemben lévő olasz állások – helyenként csak néhány méternyi távolságra – kiválóak voltak. Az olaszok műszaki felszerelésekben bővelkedtek, az emberi munkaerőt villannyal pótolták.

A tartalékainknak jutott kaverna (sziklába vájt üregek) is, több méter vastag sziklaréteg alatti, pinceszerű üreg 1-2 kijárattal, melynek nedves falait lehetőleg deszkákkal borították be. A deszkák mögött a patkányok nagyon elszaporodtak. A kavernákban priccsek és kézzel hajtható szellőztető készülékek voltak.  A tisztek számára fenntartott kavernafülkék, valamint a parancsnokságok kavernái valamivel gondosabban készültek el.  Voltak azonban etage-szerűen a mélységbe épített olyan kavernáink is, amelyekben egy egész zászlóalj is elfért. Ezekben villanyvilágítás, motor-hajtotta szellőztető és lift volt. A vízellátás a tartalékok állásáig vízvezeték útján történt.

Felváltás alkalmával az új csapatparancsnok jegyzékkel vette át a berendezési tárgyakat, a felhalmozott különféle lőszert, a robbantó anyagot, a tartalék harci eszközöket, a műszaki felszereléseket (kőtörő-, fúró-, vésőeszközöket), az építő anyagokat (deszka, gerenda stb), végül a „pergőtűz-készletet”  is (ivóvizet üvegezve, konzerveket, kötszereket, világító berendezéseket stb.), arra az esetre, amikor az ellenség heves és tartós ágyúzása az éjszakai közlekedést teljesen megbénítja.     

*

Ilyen és még embert próbálóbb körülmények között éltek, harcoltak és haltak nagy- és dédapáink az első világháborús hadszíntereken, s a megidézett olasz fronton. Az előbbi leírás a debreceni 39. gyalogezred – köztük számos püspökladányi – katonáinak életét és egy harcát elevenítette fel 1916. október 31. és 1917. márciusa között.


Megyaszai Szilvia


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz


A  MILE CSALÁDNÉV EREDETE

*

Nagyapám sokat emlegette, hogy „régi családból” származunk, a nevünk francia eredetű és valamiféle katonaember volt az ősünk, aki itt telepedett le a közeli Szerepen. Ezért is hívják Milének a szerepiek nagy részét. Akik ezt a családnevet viselik, szinte kivétel nélkül ugyanezt az eredetet vallják. A nyomokra véletlenül akadtam rá Rabb Péter írásában, mely Szerep község eredetével, történetével foglalkozik, ebből idézném az ide vonatkozó részt:

  „Területünket a Szerep-mocsár elnevezés mellett az Árpádok idején többször nevezték Nagysárnak is, ahol a mocsár, ingovány jelentésű sár szó egyértelműen utalt a hely természetére. Ebben a korban talán az egész területet értették alatta, később, párhuzamosan a Sárrét elnevezés térhódításával, a Nagysárréten egyre inkább a Körösöktől északra fekvő, döntően a Körösök és a Berettyó által táplált nagyobbik mocsarat értették, a kisebbiket, mely délkeletre feküdt, gyakran Tordasara néven emlegették67.

A következő adat, mely egyben a falu első ismert okleveles említése is, 1219-ből való, s ebben három falubelit -a Zovárd nemzetség három emberét- lopással vádolnak68. Ez a nemzetség a krónikások szerint eredetét a honfoglaló ősökig vezeti vissza, Anonymus az ősapát Álmos vezér unokatestvérében, a népével Görögországba szakadt Zuard személyében találta meg, Kézai Simon szerint pedig Lél vezértől származnak. Kegyurai a falu határában egykor volt Szerepmonostorának, egyéb birtokaik Békés, Bihar és Esztergom megyében voltak. Falubeli hagyomány szerint a valódi ős egy, az első Árpádok idején betelepült francia lovag lehetett, s ez lehet a magyarázata a faluban gyakori Gali és Mile családneveknek, melyek csak itt fordulnak elő69. A nemzetség tagjai az oklevelekben 1222-től szerepelnek, egyikük, Miklós fia Miklós 1267-ben lovászmester volt70. 1283-ban Thanch fia Fülöp és Mortun fia Lőrinc hagyatéki tárgyalásáról és a szerepi monostor kegyuraságáról értesülünk71.” 

(Rabb Péter: Szerep története alapján)

A másik forrást is a véletlen hozta elém, de a történet érdekessége, hogy szintén nagyapám elbeszéléséből tudom, hogy ”egyik ősünk olyan sokra vitte, hogy táblabíró volt!” Ez mindenképp nagy dicsőség az egyszerű paraszti munkából vagy iparosságból élő leszármazottaknak, hiszen ki ne emlegetné szívesen a szép karriert befutó, nagy múlttal rendelkező felmenőket. A következő történet, vélhetőleg ezt az elődöt mutatja be, de hogy ki az írás szerzője, azt sajnos homály fedi.



Vasárnapi Újság 1854-1860:

 

„Mile bácsi,” egy huszár a múlt időből

 

 

Mile István

“Jó Nagyvárad városában nem ismeretlen a név, melly e czikk élén áll, s mindenki érdekkel olvasandja egy régi magyar huszár ez életképét. Vitézség, és a hol kell, jámborság, e kettő jellemzi a mivelt világ katonáit s e kettő megvolt a magyar huszárban is, bármint kenték volna is reá a barbár nevet azok, a kik féltek tőle.

Mile István, született 1770–80. közt Biharmegye Ér-Adony nevü helységében; szülei habár földmiveléssel foglalkoztak, a serdülő ifjut mégis a muzsák templomába ohajtották volna bevezetni, – e czélból elébb az ér-adonyi iskolába küldötték, de minthogy itt hamar reá unt, vivék a margittaiba; ez sem lévén inyére, megpróbáltaták vele a debreczenit. – A szülői ohajtás azonban itt is hajótörést szenvedett, mert István a debreczeni kollegium falaival sem birván megbarátkozni, atyai beleegyezés nélkül bucsust vőn azoktól, s az iskolai pályát annyi eredménynyel, hogy meglehetős nagy betükkeli nyomtatást csak el birt olvasni, megfutván, egyszerre Ér-Adonyban termett. Atyja, miután minden igyekezeteit meghiusultaknak tapasztalta, honn marasztalá. – S igy atyjának lőn segitségére a mezei gazdálkodásban s szőlőmivelésben, minthogy pedig atyja azt, a mit házánál gondosan megtakarithatott, a nagyváradi piaczra szokta vala eladás végett beszállitani, többnyire illy Nagyváradra rándulásokban atyjától István sem marad el. S im ezen berándulás volt alapja, az ő későbbi szerencséjének.

1790-ik felé a nagyváradi nagy piaczon atyjának buzával rakott szekere mellett állván, megpillantá a toborzókat. Egy gondolat – s István bucsut vett atyjától, bucsut azon szekértől, mellyen ő annyiszor jöve Nagyváradra; kezet adott – s huszár lett a gróf Erdődy nevét viselt huszárezredben, örömére a toborzóknak, kik minden fáradság és reábeszélés nélkül páratlan deli ifjut nyertek, örömére önmagának, a mennyiben ezen kézadás által régi ohajtása teljesült!

Mile azonban nem maradt sokáig Nagyváradon, hanem az ezredhez rendeltetvén, deli termete, tisztaság- és rendszeretete, józan magaviselete által szerencsés vala előljárói hajlamát megnyerni, ugy nem különben lelkének egyenessége által bajtársainak szeretetét kiérdemelni.

Nem is érte őt közvitézi pályáján semmi baj, egyet kivéve. Ugyanis azon században, mellyben Mile szolgált, vala egy igen garabonczás veterán közvitéz, ki különös hajlandósággal birt, az ujonczokat olly formán keseriteni, hogy t. i. ünnep- s vasárnap elmenvén a korcsmába, ott azon asztalnál szokott volt helyet foglalni, mellynél legtöbb ujoncz vala, kiktől el szokta szedegetni a boros üveget, s azonnal hősiesen fel is hajtani, – ezt akadálytalanul folytatá majd szolgálati koránál, majd nem megvetendő testi erejénél fogva. Az ekként megkárositott ujonczok panaszt emelvén a kapitánynál, e vigaszt nyerték: „miért nem rakjátok meg?” kik is e vigasz teljesitésére a fiatal Milét kérték fel. A kérésnek Mile akként felelt meg, miszerint a garabonczás veteránt nem sokára vizes lepedőben vitték haza s felgyógyulása után az ujonczokat nemcsak nem háboritotta, de a leggondosabban kerülte is, kivált ha Milét közel lenni tapasztalta.

Mile ugyan ezért a kapitány által azonnal megfenyittetett, de csak, mint szoktuk mondani: „tessék, lássék” módjára, s igy megtétetvén a jelentés az ezrednek, Milét többé semmi bántalom sem érte, sőt az ujonczok részéről hálás elismerés környezte, mert ők ezután nyugottak költhették el boraikat.

Nem ritka azonban az embereknél az, hogy maguk a mostohaságok vetik meg a szerencse- s előléptetésnek alapját, s igy történt ez Milével is.

Ritka erejü karjai a figyelmet még inkább gerjeszték irányában, s igy csakhamar kapitánya káplárnak jelelte ki. Sikerült azonban Milének valamint először, ugy másodszor is a kijelelést alázattal megköszönve, magától elháritani, de mikor Mile a harmadszori kijelelésre sem vala hajlandó azt elfogadni, kurta vasra tették, a mi magas termetének nem igen jól esett, a káplári tisztet tehát elfogadta, s igy tér nyilt előtte katonai érdemszerzésre. E mellett még mint káplár az ezred énekese is lett; ugyanis mint káplár (bár helvét hitvallást követő), tábori-misék alkalmával, a tábori kápolna elé állván, ő hangoztatta a katholikus „Im arczunkra,” – „Ez nagy szentség” – s „Imádunk szent ostya” stb. szivemelő éneket, még pedig ugy, hogy a négyszögben álló, vagy lóháton ülő harczedzett vitézek mindig készek valának, őt az énekben lélekből követni.

1805-ik évben Godroiponál a Piave folyón áttört a franczia, és a várost, hol több hadikészlet volt lerakva, váratlan rohammal igyekezett elfoglalni. E város alatt állott Frimont-huszárezredből egy osztály, b. Badák őrnagy vezénylete alatt. Az őrnagy neki bátoritván huszárjait, elszántan rohantak a kőfal keménységü ellenség gyalogságára, melly is előhaladtában megállapodni kénytelenittetvén, elfogadá a csatát. S im a gyalogságra rohanók között Mile vala az első, – még pedig olly formán, hogy ő egyenesen a franczia vezénylő tábornoknak iramlott, kinek védelmére habár több franczia sietett, Mile több csapást osztva és kapva, különösen midőn a tábornok lova ágaskodni kezde, időt nyert jól irányzott csapással a tábornok oldalához jutni, hogy az eljajdulva dölvén le lováról, szörnyet halva terült a földre. Az uratlan ló a francziák sorára rohanván, rést nyitott – mit a huszárok felhasználván, az ellenséget akként nyomták meg, hogy az széjjelfutván a Piavénak, nagyobb részt felkonczoltatott, a többi pedig fogságra került.

Károly főherczeg az egész csatát emelkedettebb helyről szemlélvén, minthogy Mile fején sebesittetett meg erősen, a vitéz káplárt a főherczeg maga elé hozatván, sebeit saját kezeivel kötözé be, s acsak ezután küldé kórházba; – hol is dicsően nyert sebei miatt vesztegelvén, mint ágyban fekvő diszittetett fel az arany érdempénzzel.

Montebaldó hegyét nagy áldozatokkal mászván meg a magyar sereg, Alvinczy tábornok kisérői közt Mile István is volt, kiket a hegy gerinczén a franciák pró fegyver- s ágyutűzzel fogadván, minthogy a tetemes erővel nem mérkőzhettek, összezavarodva nyomultak le a hegyről. Alvinczy, népétől elszakadva, egész éjjen át egyedül Mile által ótalmazva, bolygott a hegyek között, mig végre a sereghez ért hajnalkor Alvinczy, – ki is gazdagon ajándékozván meg a bátor lelkü huszárt, pártfogásáról biztositotta, mit azonban a szerény hős soha nem vett igénybe.

1809-ben Coniglianónál, János főherczegnek, de főleg gróf Frimont hadvezérnek volt a derék vitéz igen hasznos szolgálatára; – ugyanis a gróf a francziák mikénti állásáról kivánván magának tudomást szerezni, egy sűrü erdő előtt, a hogy elvágtatott, 30–40 franczia körülvette: mit előőrsi szolgálatban lévő 15–20 legényével megpillantván Mile, oda sietett, s szeretett ezred-tulajdonosát hősiesen meg is szabaditá a francziák közől. Ez esetről Mile, ki különbentetteivel nem igen szeretett kérkedni, s a ki csak mások nógatásának engedve fogott nagy nehezen hozzá, azt szokta volt megjegyezni: „hogy Frimont is emberül dolgozott.”

Mile ezen hőstette azzal jutalmaztaott meg, hogy káplárból azonnal hadnagynak neveztetett, még pedig olly formán, hogy Frimont gróf nagy tábori-ebédet adván, Mile káplárt is oda parancsolta, s az, ki mint káplár ült az asztalhoz, ebéd végeztével mint hadnagy kelt fel, mert Frimont gróf áldomás-pohárra méltatván őt, e közt nevezte hálája bizonyitásául hadnagynak.

Megszünvén a franczia hadjáratok, megszünt Milének is katonai pályája, s igy 1816-ban odahagyván az ezredet, Nagyváradra jött, élvezendő azon nyugalmat, mellyre méltó volt.

Az 1817-ki nagy éhség alkalmával Mile Nagyvárad utczájáin járván, két figyermeket talált, kik az éhség miatt már-már kimulandók valának; a kétszáz pengő forint nyugpénzzel, s az aranyérdempénz utáni káplári járandósággal ellátott főhadnagy, mit sem habozott őket felvenni, lakába vinni, s ott nemcsak táplálni – de minthogy azokat a Gondviselés hozzá vezette, fel is nevelni, s mesterségre adni, kik közől az egyik később asztalos, a másik pedig kalaposmester lett Nagyváradon.

Tehát a harcz dühei sem valának képesek az emberi szeretetet Mile kebeléből kioltani? – E ritka felebaráti tettel kezdé meg rendszeres nyugalmi élvezetét, melly méltán annak mondható, a mennyiben a jó öreg rendesen nyolczóráig szokott volt nyugodni, ekkor a legkényelmesebb öltözködéshez fogva, tizenegy óra felé a „Fekete sas”-hoz czimzett kávéház felé tartott; ottani kedélyes társalgás után, vagy oda, hová ebédre vala hivatalos, vagy pedig oda, hová rendesen váratott, elindult; – ebéd után egy-két látogatást tett, alkonyat felé haza tartott. Ő nem csak a nagyváradiak kegyeletes tiszteletét birta, kik őt többnyire csak „Mile bácsi”-nak szólitották, hanem voltak neki több katonai tekintélylyel becses találkozásai, mellyek katonai hős tetteinek mind annyi örvendetes elismerései valának. – Lássunk a számosak közől néhányakat. – Gróf Frimont János mint cs. k. lovassági tábornok, és lombard-velenczei katonai főparancsnok, Nagyváradra jövén 1824-ben, biharmegyei javait átvenni, nem csak katonai diszszel, de a megye részéről küldöttség álal is fogadtatván, mindenféle osztályból nagy s tekintélyes sokaság gyült egybe. – A megérkező gróf azonban mindenekelőtt, kocsijából kiszállván, Mile főhadnagyot nem csak e szavakra: „isten áldjon édes Milém, örvendek, hogy láthatlak,” – de csókjára is méltatva, csak azután fordult az egybegyült tekintélyekhez.

1832-ben báró Bretfeld Manó cs. kir. altábornagy Nagyváradra jövén, 1836-ig vala ott, – ki is alig érkezvén Nagyváradra, szemlét tartott a várban a katonaság felett, s e foglalkozása közt megpillantván a váron keresztül menő Milét, lovának sarkantyut adva feléje vágtat, s őt e szavakkal, hija magához: „nemde ön Mile? látogasson meg, de nem parádéban.” El is ment Mile, – s a szivélyes, annyi emlékek által fűszerezett társalgásnak, minthogy b. Bretfeld azelőtt alezredese vala, hossza vége nem levén: b. Bretfeld őt a cs. kir. német gárdához akarta volna juttatni, – de e jóakaratot Mile csak azért köszönte meg, mert a bajusztól, mellyet ő nyugalmi állapotában is minden nap a leggondosabban szokott volt kifényesiteni, meg kellett volna válnia. – 1836-ban Nagyváradot pusztitván az iszonyu tűzvész, elhamvasztá Mile hajlékát is; herczeg Hohenlohe Sándor püspök nagyprépost, kinél Mile minden hétfőn kedvesen látott vendég volt, megragadván a szomoru alkalmat, sietett Milét, János főherczeg kegyeibe ajánlani, – ki is Hohenlohe herczeg által kétszáz pengő forinttal vigasztalá meg az agg harczost; gróf Frimont János özvegye pedig, Mitterpacher Katalin asszony az épülethez megkivántatott fanemüvel. S igy helyre állittatván Mile háza, mindenkitől tisztelve s szeretve élt abban továbbra is.

1837-ben megyei tisztujitás alkalmával Biharmegye táblabirájának nevezte Lónyai János akkori főispáni helyettes.

1838-ban Estei Ferdinánd bevégezvén kir. biztosi működését Erdélyben, Nagyváradon keresztül Bécsbe visszautazva, Nagyváradon a püspöki lakba szállott, hol a magas érkezőre fényes teritékü asztal várt, mellyhez minden osztályból egyedül a főbbek valának hivatalosak. – A tisztelgések után, a többiekkel együtt Mile is távozni akart, de a főherczeg e szavakkal tartóztatá vissza: „főhadnagy ur velem fog ebédelni,” s igy ő a magas érkezőnek vendége lett.

Illy kellemes napokat élvezvén a jó öreg, végre nála is megjelent az, kit el nem kerülhetünk – a halál, nem engedve neki hosszas szenvedést, mert nehány napi betegség után, megszünt élni 1841. nov. 27-én, életének 72-ik évében. – Kimulása csendes vala, temetése pedig valódi diadalmenet – Nagyvárad szine egybegyülve kiséré őt nyughelyére, a várad-olaszi sirkertbe; – s ott aluszsza az örök álmot a jó öreg huszár, ki a nagyváradiak emlékében maiglan is él, s a kinek kedélyességéről mai napig is örömmel emlékeznek.” (Z–n.)

(Sajnos a mű szerzőjét illetően nincs semmilyen forrás.)

Vargáné Mile Katalin

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz


Bojtor Sámuel asztalosmester, temetkezési vállalkozó

 

Bojtor Sámuel 1881-ben született Püspökladányban. 1899-ben szabadult fel, asztalos segéd volt: Budapesten, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Csongrádon, Nagyváradon, Kolozsváron és Brassóban. 1912-ben lett önálló. Az első világháború idején a 3. honvéd gyalogezred kötelékében harcolt az orosz fronton, 1915-ben foglyul esett, 1921-ben került haza, ekkor már Kunhegyesre. Tanoncoktató volt 1922-1950 között. Első felesége Kalla Julianna volt (1887-1930). Műhelyét 1931-től fia, Lajos vezette Kunhegyesen. Ipartestületi tag volt. Bojtor Sámuel 1949-ben halt meg Kunhegyesen.

***

Víg Márta

***

Forrás:

Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye múltja és jelene

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Készítette: Megyaszai Szilvia

2014. 05. 29.

*


Nagy Háborús sorozatunk mai részében egy igazi kuriózummal, különleges naplóval szeretném megismertetni Önöket, mellyel ezután biztos gyakrabban fognak majd találkozni a Nagy Háborús centenáriumra készülődés, a helytörténeti ismeretek feldolgozása során.

Célom, hogy honlapunk ismeretterjesztő összeállításai révén a téma iránt érdeklődők alapos és átfogó ismereteket szerezzenek a Nagy Háború helytörténeti vonatkozásairól, a kapcsolódó püspökladányi ismeretekről, hogy mire elérkezik a közös megemlékezés, a centenárium ideje, addigra mindenki közelebb kerülhessen s megismerkedhessen a fennmaradt forrásokkal, információkkal, melyek felkutatása és feldolgozása ugyan nem volt kevés idő és energia, de annál nagyobb lelkesedéssel végeztem. Nagyon kevés olyan család él Püspökladányban, melynek egyenesági-, vagy oldalági felmenői ne harcoltak volna az első világháborúban, mégis olyan keveset tudunk e helytörténeti korszakról, körülményekről.

Bízom benne, hogy az ismeretek fogadása legalább akkora érdeklődést vált ki olvasóinkból, mint azok felkutatása!

A háború után sok hadinapló, személyes visszaemlékezés látott napvilágot, melyeket a háborút megjárt egykori katonák vetettek papírra, átélt élményeik, vagy magánnaplóik alapján. Ezek soraiban – ismereteim szerint – egyetlen található mindössze, mely a debreceni 39. gyalogezred egy katonája által íródott, s mely az átélt eseményeket a szerző saját, és alakulata szemszögéből, ugyanakkor az ezred történetének feldolgozása mellett mutatja be.

Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján (eredeti kiadás 1935-ből)

Kérem, jegyezzék meg Dr. Csabai István nevét, aki a cs. és kir. 39. gyalogezred tartalékos századosaként, egy osztag parancsnokaként írta meg, s adta ki 1935-ben „Fakeresztek mentén – népek országútján” című kötetét, melynek alcíme „Élmények, tanulmányok az 1914-18. évi világháborúból”. A könyvet szerzője 1915-1922 között írta meg, külön felkérésre, mely arra irányult, hogy gyűjtse egybe ezrede történetét s ezt az albumot József főherceg hadvezér maga látta el dicsérő előszavával.

E háborús napló sorait olvasva végigkövethetjük a püspökladányi katonákat is magába foglaló debreceni 39. gyalogezred egy alakulatának (munkásosztagának), valamint magának az ezrednek is első világháborús történetét, a katonák bevonulásától kezdve a harcokon át az ezred leszereléséig.

E kötet is nagyon fontos forrása a múlt kutatásának, számtalan ismerettel gazdagítja a téma iránt érdeklődőket. A vaskos kötet első 237 oldala a háborút mutatja be, Csabai István és osztaga szemszögéből, „Élmények” összefoglaló címmel. Ez a rész egyes szám első személyben íródott, a háború egy katonája, egy alakulat parancsnoka szemén keresztül láthatjuk az eseményeket, az általa és alakulata által megélt események, vagy általuk gyűjtött információk kerülnek a fókuszba. A következő nagy fejezet „Tanulmányok” címszó alatt tárgyal bizonyos kiemelt témaköröket (pl. Königratz, a pótzászlóalj tagozódása, katonaotthon, Debrecen és környéke stb), de ezeket is a szerző, s az ezred szemszögéből. Harmadik nagy fejezete további 140 oldalon mutatja be a cs. és kir. 39. gyalogezred teljes történetét a kezdetektől a feloszlatásáig. 

E különleges könyv korabeli kiadásával ma már ritkán találkozni. Így a magángyűjtők nem véletlenül tartják nagy becsben 1935. évi kiadású eredeti példányukat, mely méltó helyét foglalja el az ugyancsak nehezen fellelhető 39. gyalogezred – 1939. évben megjelent – ezredalbuma mellett! Nagy ritkaságok e kötetek korabeli kiadásai, melyek a kutatóknak, s az érdeklődőknek rejtenek nagy kincseket, értékes információkat, s melyek sok könyvtárban, múzeumban sem lelhetőek ma már fel, Püspökladányban sem, csak magángyűjtőknél.

Dr. Csabai István, a 39. gyalogezred századosa

A következőkben Dr. Csabai István egykori 39. gyalogezredbeli katona személyes naplójából, beszámolójából szeretnék idézni. Csabai István az 1. számú katonai munkásosztag parancsnokaként került ki a háborúba. Azt tudni kell azonban, hogy a munkásosztagok nem a harcra voltak kiképezve, így nem a frontvonalak lövészárkaiban, támadásokban harcoltak, hanem műszaki alakulatként az egyéb hadi feladatokat végezték a háborúban, pl. lövészárkokat ástak, utakat javítottak. Így Csabai leírásai természetesen nem a hadszínterek első vonalában tapasztalt és megélt háborús eseményeket rögzítik elsősorban, de az általa látott események és megörökített leírások is fontos információkat hordoznak a 39. gyalogezred, s egyben a világháború történetének kutatásához. Hisz ők maguk is azokat a helyszíneket járták be, mint a harcban edzett katonák, azok között a körülmények között éltek, s éheztek, vagy áztak-fáztak, mint harcoló bajtársaik. Így leírásai hitelesek és informatívak, a helyszínek és körülmények megismeréséhez is hasznos információkkal szolgálnak.

Bár nem harcra képezték ki őket, mégis gyakran előfordult, hogy a munkásosztagok katonáit is a tűzvonalba küldték harcolni (megfelelő kiképzés és gyakorlat híján érthetően nem sok sikerrel). Ez Csabai munkásosztagának katonáival is előfordult.

Sajnos arra vonatkozó kimutatás, hogy a könyvben megörökített osztagban, vagy akár az ezredben hány püspökladányi katona harcolt, nem maradt fenn, de mivel a püspökladányiak többsége ebbe az ezredbe vonult, minden alakulatánál szolgáltak helyi lakosaink.

Sorozatunk mai részében arról olvashatnak – közérthető és különösen olvasmányos formában – hogyan és miként kerültek a 39. gyalogezredben szolgáló déd- és nagyapáink a világháborúba, hogyan telt a háborút megelőző katonai szolgálatuk, valamint hogyan kapták meg a besorozásra szóló meghívót, hogyan vonultak be a debreceni laktanyába, majd milyen érzésekkel, élményekkel, s hogyan hagyták el Debrecent, miként érkeztek meg a háború „előszobájába”, a hadszíntérre s voltak részesei az első harcoknak. Dr. Csabai István beszámolójában nevek, katonai alakulatok és településnevek olvashatóak, pontosan nyomon követhetjük az eseményeket, az Ő és osztaga szemszögéből 1914. szeptember 7-ig.

Az általam választott I. szemelvény a bevonulástól – s röviden az azt megelőző időszaktól – 1914. szeptember 7-ig foglalja össze az eseményeket a háborúba vonuló munkásosztag szemszögéből, a II. szemelvény bemutatja, milyen körülmények között éltek a bakák az olasz fronton, a Doberdón, s egy érdekes történetet mesél el a 39-es bakák életéből (ez szintén Csabai István személyes visszaemlékezéseiből kerül megidézésre). A III. szemelvény – az időben kissé visszakanyarodva – már az ezred-történeti fejezetből idézi meg a mozgósítás egy részletét (Püspökladány említésével).

E személyes hangú, érzéseket megindító – sokszor nagyon is szubjektív – történelmi leírást nemcsak a családi emlékek kutatóinak, a történelem és helytörténet iránt érdeklődőknek ajánlom figyelmébe, hanem az őszinte emberi érzések iránt érdeklődőknek, s a szépirodalom kedvelőinek is.

 

 I. szemelvény

 

„HÁBORÚ LESZ!…

1912. október 9-én a Balkán-félszigeten egy fiú elsütött egy ágyút. Ha jól emlékszem, ennek a fiúnak Péter herceg volt a neve. Apja a Fekete-hegyek országának, vagyis Montenegrónak volt a királya. Az ágyú csöve kelet felé volt irányítva; golyója valahol Törökországban esett le, de hangja elhallatszott északra meg nyugatra is. Európában nagy izgalmat keltett ez az elsütött ágyú, annál is inkább, mert nem egy pajzán fiúcska csínytevése, hanem egy egészen komoly háborúnak a kezdete volt. Versecen, a Balkán tőszomszédságában, ahol én ekkor az állami főreáliskolánál tanárkodtam, nagyon vegyes hangulatot váltott ki a Balkán-háború. A város szerb lakossága szívvel lélekkel résztvett benne, a németség nézte, a magyarság pedig, mely magamfajta hivatalnokemberekből állt, nem törődött vele. Mi úgy gondoltuk, hogy a háború nem a mi dolgunk, elintézik azt a mi fölebbvalóink, a politikusok meg a katonák. Inkább csak úgy egymás ijesztgetésére mondogattuk a meleg kávéház asztalai mellett, hogy mozgósítás lesz! . . .

November 29-én reggel 7 órakor erős ajtókopogás ébresztett fel. Még ki sem nyílt a szemem, mikor föltárult az ajtó és belépett rajta a levélhordó. Mint aki jól ismeri a szobák berendezését, odanyúlt az ajtó melletti villanygyújtóhoz, megcsavarta és egy 16-os villanykörte vörösszínű fénye mellett ágyam elé lépett. Kivette a kézbesítőkönyvből az egyetlen levelet és ideadta. Mikor a levélre rápillantottam, azonnal láttam, hogy a katonaságtól jön. Olyan jellegzetesek voltak ezek a katonai levelek, hogy messziről rájuk lehetett ismerni. Borítékjuk rendesen házilag készült, olyan papírból, amelynek egyik felére már egyszer írtak; azután rajtuk volt a bélyegző, a kétfejű sas meg ez a három szó: Portofreie Dienstsache, Recommandiert. A címzés is katonás; nem a tanárnak, hanem a tartalékos hadnagynak szól. Ami benne van – parancs. Ez esetben ez: „Tekintetességed tartozik azonnal tényleges szolgálattételre Debrecenbe a 39. gyalogezredhez bevonulni.”

A papiros színe sárga, ami azt jelenti, hogy a behívás mozgósításszerű.

November 30-án reggel 5 órakor vonatra ültem. Temesváron, Aradon, Békéscsabán, Szajolon keresztül mentem Debrecenbe. December 1-én jelentkeztem. A zászlóalj parancsnoka kiküldött a „Nyulas”-ra. Itt voltak a barakkok, melyek tömve voltak póttartalékos bakákkal. Egy szakasznak lettem a parancsnoka. A hideg nagy volt, a hó már esett, s a gyakorlótér tele volt vacogó fogú póttartalékosokkal.

Ebédre a város másik végén épült Pavillon-laktanyába jártam, ahol a koszton kívül híreket lehetett kapni. Mégpedig eredeti balkáni híreket, melyekből arra lehetett következtetni, hogy valóban háború lesz.

December 15-ig a prizrendi osztrák-magyar konzul esete izgatta a kedélyeket. A szerbek megsértették!… Mégpedig különös balkáni módon. A felháborodás vihara végig-végigzúgott a termen, melynek faláról szépszakállú, piroshajtókás törzstisztek arcképe mosolygott le a háborút jósló és háborút kívánó társaságra.

December 15-én azután kisült, hogy semmi sem igaz. Sem a prizrendi konzul esete, sem a kitörni készülő háború, de még az én tényleges szolgálatom sem. Csak fegyvergyakorlaton vagyunk; 28 nap elmúltával hazamegyünk.

Vacsorára rendesen a Debreceni Első Takarékpénztár új épületének pincehelyiségében gyűltünk össze. Hatan ültük körül az asztalt, mind tartalékos tisztek; ettük a jó debreceni kolbászt és ittunk hozzá badacsonyit. A cigány az ekkor nagyon felkapott

„Édes, aranyos kis

tyúkom, drága csibikém”

kezdetű nótával csalta ki belőlünk a felgyülemlett jó kedvet, meg a mindig fogytán levő kékhasú bankót. Így felejtettük mindennap a múltat és a jövőt. Hiányozni nem hiányzott közülünk senki. Egyetlen kivétel az volt, ha valaki szolgálatot tartott; akkor kint ült a Pavillon-laktanya vagy a Nyúláson levő barakkok ügyeletes szobájában, puszta jelenlétével tartva fenn a kaszárnyán belül és kívül a rendet. (…)

Eszembe jutott a háború!… Megmarkoltam a tollat, kezem alá gyűrtem a papirost, s a szoba hőségétől kábult fejjel leírtam az első sort … „Εz lesz a világnak legborzasztóbb és legutolsó háborúja!…”

A többi aztán ment könnyen!… „Nagy urak versenye a kis ember bőrére, szibériai zivatar a hortobágyi puszta ellen,… adriai fergeteg a Bácska ellen, mindenki minden ellen; ember ember ellen… Ez lesz a háború!…”

Lefeküdtem. A gyengén pislogó mécses meg a hűlni kezdő kályha melege elaltatott. Álmodni nem volt érkezésem.

Másnap kivonultam fagyos szakaszommal a széltől simára nyalt gyakorlótérre, megadtam vagy tízszer egymásután iránynak a téglagyár kéményét, meneteltettem, szaladtattam, lihegtettem, egyszóval edzettem az embert az eljövendő nagy mérkőzésre.

Huszonnyolc nap elteltével leszereltem, hazamentem. Levetettem az egyenruhát s lettem, ami voltam, szürke polgár, keveset gondolkozó, csak hűen szolgáló államhivatalnok…

A balkáni veszekedők kibékültek, Bácskában learattak; a nap sütött, a szibériai vihar meg az adriai fergeteg elhallgatott, csak a tücsök cirpelt és tangót táncolt minden ember, a főhercegi lakájtól kezdve a verseci szobalányig.

 

A MOZGÓSÍTÁS

 

1914. július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó – Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bács-bodrog-vármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetűs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.

Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falrafestett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”.

Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis…” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam. Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.

Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy, az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve… A jegyző további szavaira nem figyeltem, csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé… Falum népe elkezdett búcsúzkodni. Azt hiszem, nem lesz soha többé emlékezetesebb búcsú Kishegyesen Anna napján!…

Otthon sajnálattal adtam tudomására az édesanyámnak, hogy az ebédet nem várom meg, mert éppen 12 órakor indul a vonatom. Mikor kiértek velem az állomásra, akkor vettem észre, hogy nem fogja fel mindenki olyan közömbösen a háborút, mint én. A tömegesen hazafelé induló búcsúi vendégek sűrűn hullatott könnyei nem az otthagyott libapecsenyének voltak szánva, hanem egészen másnak. Hiába magyarázgattam magamnak és szűkebb környezetemnek, hogy a sírás nem segít, mikor felszálltam a vonatra és édesanyám elbúcsúzott tőlem, az én szememből is kicsordult a könny. A vonat megindult és vitt Szabadkán keresztül Szegedre. Itt láttam először kifüggesztett mozgósítási hirdetést, s azt olvastam, hogy az elrendelt mozgósítás csupán részleges, nem pedig – mint nálunk hirdették – általános. Egy pillanatra fellobbant bennem a remény szikrája, de nem égett soká, mert ott láttam a mozgósított ezredek között az enyémet, a 39-est is. Mentem tovább Temesvárra, onnan Versecre. Vonatom éjfélkor érkezett meg, s mire kiértem az állomás épületből, egyetlen kocsi sem állt már rendelkezésemre. Kis katonaládámat az állomáson hagyva, gyalogszerrel indultam neki a kihalt utcáknak. Útközben egy őrjárattal találkoztam, mely igazolásra szólított fel. Ugyan mivel igazoljam magam? Nincs nálam semmi írás, mely személyem mivoltát bizonyítaná. Elővettem nálam maradt vasúti jegyemet s megérttettem az őrjárat parancsnokával, hogy utasember vagyok. Ezt a szegényes igazolást elfogadta s én gyorsított léptekkel mértem az utat a még nyitva levő Glückmann-szálló kapujáig.

Másnap délelőtt 10 órakor indult a vonat, mellyel tovább kellett mennem Debrecen felé. Barátaim kikísértek a vasútállomásra, egyik – másikuk fiatal feleségétől búcsúzott, én még csak nagy titokban gondoltam arra, hogy én is hagyok ott valakit!…

A túlzsúfolt vonatnak csak lépcsőjén jutott számunkra hely, oda kuporodva beszélgettünk ketten-hárman az előttünk álló háborúról. Temesvárott elváltam a verseci ismerősöktől és új pajtásra akadtam, az 1912-i debreceni fegyvergyakorlatról jól ismert Horváth Kálmánra, aki már akkor népfelkelőnek készült és most, nem csekély csodálkozásomra, egy úton haladt velem. Mentünk, mendegéltünk, végre vagy negyvenen – kik egy ezredbe valók voltunk – megérkeztünk Debrecenbe. Azonnal elmentünk a laktanyába, ahol Milion kapitány tudtunkra adta beosztásunkat. Horváth barátom a menetzászlóaljba került, jómagam pedig az 1. számú katonai munkásosztagnak lettem a parancsnoka. Kezembe adtak egy nyolc lapra terjedő mozgósítási utasítást s ezzel sétakörútra indultam a Pavillon-laktanya mind a négy udvarán.

A debreceni Pavilon-laktanya

Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói.

Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.

Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!…

Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak.

A katonai munkásosztagok csak az Oroszország elleni mozgósítás esetén voltak felállítandók. Az első mozgósítási napnak nyolcadján kellett őket menetre kész állapotba helyezni. A bevonulásom napján kezembe adott íven pontosan meg volt állapítva minden napra a tennivaló. Amikor azonban keresztül akartam vinni, felhangzott a bölcs szózat: Ugyan mit akartok!… Hiszen ti nem is mentek háborúba!… Talán mondanom sem kell, hogy az ilyenfajta nyilatkozatnak, különösen ha magasabbrangú ajkáról hangzott el, legnagyobb önámítással adtunk hitelt. Szívesen álltunk félre, s türelmesen vártunk, hogy sor kerüljön reánk, akik csak olyan szalónalakulatnak voltunk kiszemelve, s …talán nem is megyünk háborúba!…

Szállásunk Debrecennek az a külső része lett, melyet Csapókertnek hívnak. Innen jártunk be naponta a Pavillon-laktanyába egy-egy nadrágért, cipőért, még meglelhető borjúért, s valahányszor hazamentünk, mindig meg kellett állapítanunk, hogy bizony alig használható az a nekünk juttatott ruha vagy felszerelési darab, mellyel nagy örömmel megterheltük önmagunkat.

Elérkezett a mozgósítás hatodik napja, amikor letettük az esküt, úgy, ahogy ebben az időben letette minden épkézláb ember Londontól Tokióig . . .

 

AZ  ÉSZAKI  HARCTÉREN

 

AZ ELSŐ SIKEREK GALÍCIÁBAN

 

A mozgósítás nyolcadik napján, augusztus 11-én, el kellett indulni. Wolff alezredes búcsúkihallgatáson fogadott bennünket tiszteket; azon gondolkozott, hogy zeneszó mellett vonultasson-e ki bennünket az állomásra vagy csak csendben? Végleges elhatározásra nem jutott, csak hallgatásából következtethettünk arra, hogy bizony mi nem muzsikaszó mellett búcsúzunk el Debrecentől.

A háború elején még így vonultak a katonák a háborúba…

Délután 4 órakor kivonultunk a vasútállomásra. Én a magam századát Debrecen legszebb utcáján vezettem végig. Elől jómagam vadonatúj csukaszürke ruhában, sárga lábszárvédővel, derekamon nagy sárga öv, vállamon átvetve egy gukker, kezemben egy fényes kard. Utánam 250 kék ruhába öltözött baka. A 250 ember mellett vagy 200 asszony; feleség, anya, leány, közöttük egy csomó gyermek…

Alkonyodott, mikor elindultunk s homályban gurultunk keresztül a Hortobágyon. Félfülkémben kényelmesen helyezkedtem el, s már álom kezdett szállni szemeimre, mikor kinyílott az ajtó s egy kéz egy félliteres üveget nyújtott be rajta. „Tessék bor! Tessék csak elfogadni!” Átvettem az üveget, megköszöntem és lefeküdtem. Még nem aludtam, mikor Poroszló állomáson megálltunk. A kocsi folyosóján női hangokat hallottam. Az ajtóm előtt szóltak: ,,Félóráig áll itt a vonat, az állomásépületben terítve van, tessék kiszállni egy csésze teára!…”

Mit volt mit tenni, felöltöztem s amint kiszállok a vonatból, látom, hogy embereim nagy része már a vasútállomás előtt tolong: egy csapat táncol, lánnyal a karján, egy nyolctagú cigánybanda meg húzza a talpalávalót. Bent a főnöki irodában a vasutasok családja, a falusi papné, jegyzőné, lányostul, no meg egy terített asztal, mely roskadozik. Elámultam!… Zavaromból egy kedves ,,Isten hozta!…” rántott ki.

Leültem és hozzányúltam mindenhez a – szemeimmel. Kezem csak egy csésze teát fogott; utána egy pogácsa, búcsúzásul egy pohár bor. Istenem, milyen dús volt, milyen meleg volt, milyen szíves volt ez a vendégszeretet!… Mit tudott a magyar nép ekkor elkövetni!… Odakinn Rákóczi-induló, idebenn búcsúszó, megyünk!… Kocsim lépcsőjén megfog egy öreg néni s egy kosár főtt tojást nyom a kezembe. Nekünk hozta – mondja – csak fogadjam el, mert ő nem tudott az emberekhez hozzáférni, nem tudta kiosztani, osszam ki én!… Jól van, szülém, elfogadom. Köszönöm, majd kiosztom. Erre megmozdult a vonat, s lassúból gyorsra való zakatolással ment befelé az éjszakába, kifelé szép Magyarországból!…

Utunk a Lupkowi – hágón vezetett keresztül. A hosszú vonatot ismételten két részre szakították, hogy nagyobb emelkedéseken könnyebben vihesse át a mozdony. Éppen ilyen emelkedésen tartottunk, mikor suttogva ezt kérdezték egymástól az emberek: ,,Hallod az ágyúdörgést?…” Egész bizonyosan volt közöttük olyan, aki hallotta, hiszen már napok óta oly élénken működik az emberi fantázia!…

Augusztus 13-án megérkeztünk Samborba. Innen egy kissé délre fekvő faluba, Wykotyba irányítottak bennünket. Engem mint szálláselőkészítőt négy altiszttel előre küldött csoportparancsnokom. Amíg a városon keresztülmentem, minden embert megkérdeztem, hogy hol van ez a Wykoty nevű falu. Volt aki tudta, volt aki nem tudta. Különösnek találtam, hogy többen voltak olyanok, akik tájékozatlanul rázták a hozzájuk intézett kérdésre a fejüket. Később állapítottam meg, hogy ezek nem helybeliek, hanem a környékről idemenekült honfitársak. Délután 3 óra tájban érkeztem meg Wykoty faluba. Első utam a plébániára vezetett, ahol egy öregedni készülő pap fogadott néma fejhajtással. Amikor szobák iránt érdeklődtem, hebegett, makogott, de érthető szót nem szólt. Kinyitogatta az összes ajtókat, megmutatta a szobáit, a kamráját, az istállóját, de nem beszélt. Csak amikor már vége felé jártam az egész telep átvizsgálásának, akkor sült ki, hogy a pap azért nem beszél, mert nem tud egy szót sem németül. Magyarul nem próbáltam vele beszélni, pedig lehet, hogy úgy tudott volna.

A plébániát nem találtam megfelelő helynek s azért elmentem az iskolába. Tetszetős új épület volt; a tanteremben két ágy s minden olyan berendezés, mely arra mutatott, hogy szobává van átalakítva. De ott voltak a padok is, a falakat kutya – macska – képek és a háborús államok térképei díszítették. Három asszony állt előttem, akiknek jellegzetes kézmozdulatokkal tudomására adtam, hogy mindent vigyenek ki a szobából. Ez meg is történt részben; kihordták a női ruhákat, az egyéb bútordarabokat azonban nekem kellett embereimmel kihordatni, mert ők nem bírták. Ez a tanterem lett azután tisztilakás és iroda; ide terítettük le először a szalmát, mely azután 10 hónapig, meg még azután is rendes fejünkalja maradt. Samborból három századot irányítottak Wykotyba. A három század Roykó Richárd főhadnagy, csoportparancsnok vezetése alatt állott, az elsőnek jómagam voltam a parancsnoka, a másodiké Ivanovits Aladár, aki a polgári életben a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság passaui állomásán hivatalnokoskodott, a harmadiké pedig Kovács Gyula hadnagy, egy budapesti zongoragyár tulajdonosa. Hogy a tisztikar bemutatása teljes legyen, idejegyzem még, hogy volt egy orvosunk is, dr. Jósa Ödön.

Minekutána az emberek elhelyezkedtek, mindenki elővette a kenyeres tarisznyájából azt, amit hazulról hozott vagy útközben kapott és megette az aznapi reggelit, ebédet és vacsorát. Az iskola tágasnak látszó terme hamarosan szűknek bizonyult. Elhatároztuk tehát, hogy asztaltól ugyan nem, de ágytól el fogunk válni. Ez annál könnyebben ment, mert a falu alatt volt egy urasági kastély s tudvalevőleg a kastélyokban – különösen ha olyan régiek, mint ez volt – nem egy szoba szokott lenni. Amikor én szállást előkészíteni előrejöttem, erre a kastélyra ügyet sem vetettem. Hogy tehát hibámat jóvátegyem, másnap elmentem a kastélyba, mégpedig, hogy megjelenésemnek súlyt is kölcsönözzek, szolgálati jelvénnyel felszerelve. A kastély gazdája komolyan is vette megjelenésemet és rendelkezésünkre bocsátott három szobát. Wykotyban képeztek ki bennünket műszakilag. A 12. árkász zászlóalj egy fiatal tisztje vezette ezt a kiképzést négy derék altiszt segítségével. Steibel barátunk (így hívták a hadnagyot) tiszta magyar nyelven magyarázta meg mindannyiunknak jövendő feladatunk legfontosabb részeit és építtetett velünk egy zárt támpontot, olyat, hogy tán sohasem vette volna be a muszka, ha önként ott nem hagyjuk.

Augusztus 21-én búcsút mondtunk Wykotynak. Déli 12 órára volt kitűzve az indulás és ½ 2 órakor még nem volt ebéd. Nemcsak nekünk nem volt ebédünk, hanem a legénység sem kapta meg déli kosztját és így az indulást 1 órára kellett halasztani. Egy órakor azután kiálltunk szép rendben az országútra. Közben automobilok robogtak el mellettünk, harci csapatok meneteltek, huszárok lovagoltak. Este 8 órakor megérkeztünk egy faluba, ahol megszálltunk, hogy megháljunk.

Augusztus 22-én ott maradtunk a faluban, amelynek – amint házigazdámtól megtudtam – Pnykut volt a neve. Egész nap vártuk a további parancsokat.

Augusztus 23-án azután hajnalban felszedtük sátraink karóit és megindultunk a 41. honvéd-gyaloghadosztály mögött. Mentünk reggeltől estig, estétől reggelig hat nap és hat éjszaka, tót gyerek módjára újabbnál újabb árokban aludván, hol félórát, hol 5 percet. Enni csak akkor ettünk, ha valamelyik gyalogezred konyhájában maradt egy kis leves, mert nekünk mozgókonyhánk nem volt, üstökön meg azon másfél óra alatt, mely ebédidőnek volt szánva, nem lehetett főzni. A mély homokban nehezen mozgó konyhákat tolta a munkásnép s vagy a konyha szelepén kitörő ételgőzzel, vagy egy lehámozott marhacsonttal elégítette ki éhségét. Egyetlen egyszer volt alkalmam főzetni; este 9 órakor tettük föl a húst és 12 órakor lett készen. Akkor meg már úgy aludtak az emberek, hogy a század fele el sem jött a menázsiért. A megmaradt húst aztán reggel 4 órakor, az indulás előtt szétosztottam embereimnek, aminek az lett a szomorú következménye, hogy a nyári melegben a sós húsra nem győztek eleget inni s vagy 5 km hosszúságban húzódtak utánam. Valósággal megvadultak a vízért. Aki kezébe kapta a lakosok által kihozott csuprot, alig emelte szájára, máris két-három várakozó rántotta vissza s így a víz javarésze kiömlött, a várakozók pedig éktelen káromkodás mellett csapták földhöz – vagy egymás fejéhez – az üres fazekat. És én, egyetlen tisztje 250 embernek, egésznap azon fáradoztam, hogy összetartsam századomat, amit úgy próbáltam keresztülvinni, hogy minden vízivó csoport közé dühös kardlapvágást mértem. De kardom csak egy volt, csoport meg akadt egyszerre tíz is.

Annak a városnak a neve, ahol az éjféli ebédet főzettem, Magierow volt. Ennek a városnak a főterén játszódott le az első szomorúan kacagtató jelenet a háborúban. A főtér négyszegletes, nincs benne egyetlen fa sem. Közepén valami középületféle áll. A tér tele van boltokkal. Békés időkben volt itt porcellánkereskedés és könyvraktár, vendéglő és zsinagóga. Most egyforma mind. Kenyeret árul minden ember, ezenkívül főtt tojást, tokaji bort meg csokoládét. Az árusok felszorulnak a házak előtti járdára, mert a tér tömve van katonákkal; olyan magyar bakákkal, akik Veszprémtől Mezőlaborcig, amíg jöttek, ingyen kaptak kenyeret, bort és tojást, akiknek még csak azt sem kellett mondani, hogy köszönöm; örültek a jó magyar asszonyok, ha elfogadták tőlük az ő fiaik…

És most itt, ezeknek a katonáknak élelmet kínálnak – pénzért!…

Ez nem lehet!… Hiszen ez nem illik!… Elegendő egy ravasz pillantás és kész a terv. A kettős rendekben négyesével menetelő katonák legszélsője kezébe veszi a feléje nyújtott kenyeret és tovább adja a másodiknak, azzal, mint aki jól végezte dolgát, megy tovább. A második odaadja a harmadiknak, ez a negyediknek és már a tizedik kézben van a kenyér, amikor az árus észreveszi, hogy – nem fizetnek… Vissza akarja venni a kenyeret, beugrik a katonák közé, de ebben a pillanatban már a földön van, s ha a sor, mely elbuktatta, tapintatosan át is lép rajta, az utána következő már egészen bizonyosan rúg egyet a szegény föltápászkodón. Akad olyan baka, aki a kezére lép, aki akarva – nem akarva a fejét rúgja meg, csak éppen olyan nincs egy sem, aki udvariasan megállna, hogy tessék kisétálni a négyes sorból. A fájdalmas jajgatásra összeszalad a négyszegletű tér minden mozgóboltja, érthetetlen hadarással lármázik, a vagy ötven lépésnyire haladó cipó felé rohan, vagy a fetrengő kiszabadításán fáradozik… Kapkodás, üvöltés, lárma, miközben halad a csapat, kerekarcú, pirosképű legények hahotája kíséri a jó fogást s egy pár vérszemet kapó baka már a sorból is kilép, ha egy kosár tojással vagy eladó cipóval közel merészkednek hozzá. Félve menekül tőle a kócos leány, mosdatlan árus, távolabb megáll; újra kínál mindent, ami kosarában van, amin meg lehet keresni egynapi élelemre való hasznocskát!…

De folytassuk az utat, a másik, nagyobbik fele még előttünk van.

Ez is ismeretlen vidéken folyik reggel négytől éjfélig és a következő napon ugyanakkor.

Augusztus 26-án egyedül indultam el Magierowból. Nagy kerülőt tettünk, amire abból következtetek, hogy ugyanazon helységen két egymásutáni napon mentünk keresztül; egyszer délután 5 óra tájban, másnap meg éppen délben értünk oda. Déli megérkezésünk után nagy pihenőt tartottunk. Este 7 órakor megindult a hadosztály. Mikor a tüzérség elindult, a falu öttornyos templomában elkezdtek harangozni. Olyan rémes volt ez a harangszó, hogy megérezte minden ember, hogy nem az ájtatos hívőket hívja ünnepi misére, hanem valami áruló jelnek van szánva. A rutén pap ott járt közöttünk feleségestül, lányostul és magyarázgatta, hogy őnáluk ilyenkor este mindig szokás harangozni. Hamarosan négy szurony közé került, de hogy mi történt vele, nem tudom, csak gondolom, hogy az ezidőtájt gyenge kezet mutató vezetőségünk nem csavarta nyakára a harangkötelet, pedig igazán kár. Nemsokára ránk borult az este; egy erdő szélén megálltunk. Tőlünk jobbra, mint apró szentjánosbogarak, csillogó kis lámpák fénye húzódott hosszú sorban – titokzatosságával rémessé téve az ébrenlétnek amúgyis unalmas pillanatait, majd óráit. Mikor bementünk az erdőbe, szabályzat értelmében feltűztük a puskákra a szuronyt, s 30.000 szurony lépkedett egysorjában a sötét erdei országúton. Sokszor egymásba ütköztünk, jómagam egyik kocsi lőcsébe fogózkodva aludtam el, ha egy pillanatra megálltunk. Embereim ilyenkor ledőltek az árok szélére s induláskor úgy kellett őket egyenkint felrázni; mire az utolsó felébredt, az első már megint aludt.

Nagyon sok volt az erdőben az akadály, de azért, ha lassan is, csak haladtunk. Hajnaltájt tábornokok lovagoltak el mellettünk; az egyik kemény hangon leszólt a lováról: „Milyen csapat ez?” – Munkáskülönítmény – feleltem. Ez a szó méregbe hozta az excellenciás urat és magából kikelve folytatta: „Az előttünk levő hadosztály harcban áll; ha most elveszti az ütközetet – ti lesztek az oka, mert nem mentek előre!”

Jó uram – gondoltam –  hiszen csak az orromig látok, én előttem ezredek vannak, én úgy megyek, ahogy mehetek, de ha Önöknek sürgős, félreállok. Azzal leparancsoltam embereimet az útról egy tisztásra s engedtem, hogy a császárvadászok vagy két ezrede elvonuljon mellettem. Mikor mind elmentek, elindultam én is s reggeli napsütésben, most már erdőn kívül, folytattam az utat egy órán keresztül egy kis patakig, melynek szélén megálltam. Az előttem menetelő 41. honvédgyaloghadosztály felfejlődését néztem innen végig; a már nagyon jól hallatszó ágyúdörrenések s a tőlem jobbra húzódó dombokról leereszkedő menekültek szekerei bizonyították, hogy nincs messze a kezdet, s ez az érzés a mind magasabbra emelkedő nyári nap hevét csak fokozta mindannyiunknál. Mikor a 41. hadosztály teljesen felfejlődött, megindult egy messze látszó torony irányában, melyről azt mondták, hogy Karow. Minthogy én a hadosztályhoz tartozónak éreztem magam, mentem utánuk. Nem kis csodálkozásomra, elhallgatott az ágyúszó; a rajvonalba felfejlődött gyalogság összeszedelőzködött s mire elértük a falut, rendes menetoszlopban vonultak tovább. Karowban a még előző éjszaka előrebocsátott császárvadászokkal találkoztam, akiktől megtudtam, hogy az én honvédjeim tovább mentek Uhnowba, mely innen 8 km-re van. Utánuk. Délelőtt 11 órakor érkeztem meg századommal Uhnowba. Elhelyezkedtünk egy mellékutcában, felkerestem a 31. honvédgyalogezredet, ahonnan ebédet voltam kapandó, azután egy iskola konyhájában megmosakodtam. Ezt a fölséges élvezetet lábaimnak is megadtam s éppen neglizsében voltam, mikor elveszettnek gondolt Ivanovits barátom ezzel a hírrel köszöntött be hozzám: „Csetepaté folyik az erdőben!” A hírt szórványos puskapukkanás igazolta és én nagysietve öltözködni kezdtem. A honvédségnek riadót fújtak s mire kiértem az utcára, a 2. számú munkásosztag Réti nevű szakaszvezetője vagy ötvenedmagával, puskával a kezében, éppen egy kerítésen mászott keresztül. Megszólítom, hogy hova megy? Elhebegi, hogy egy ezredes ment erre s azt parancsolta nekik, hogy ugorjanak át a kerítésen és támadják oldalba az ellenséget. Ezt az oldaltámadási parancsot én megsemmisítettem: ráparancsoltam Rétire, hogy embereivel menjen vissza századához és a 39-es tiszteken kívül senkitől parancsot ne fogadjon el. Egyidejűleg átvettem a két század fölötti parancsnokságot s így könnyebb lélegzethez juttattam a 2. századot, mely már nagyon közel volt ahhoz, hogy parancsnok nélkül belerohanjon a biztos pusztulásba. A „csetepaté” tudniillik hatalmas ütközetté fejlődött, mely este 9 órakor még nagyon is ingadozott; az Α bizonyos oldal pedig, melyet Rétinek meg kellett volna támadni, valahol Lemberg alatt Zolkiewnél vagy Kulikownál volt, nem pedig a kerítés mellett.

A két század a mellékutcából, melyben eddig tanyázott, kivonult a város főterére és megjelent csoportparancsnokunk is. Időközben megérkezett a 14. hadtestparancsnokság törzsvezérkara József Ferdinánd főherceg hadtestparancsnok vezetése alatt. Nehogy abba a gyanúba essünk, hogy el akarunk rejtőzni, csoportparancsnokunk a hadtestparancsnokság épülete elé rendelt bennünket. Néhány órát töltöttünk itt és meglehetősen akadályoztuk a mind élénkebbé váló hírszolgálatot. Éjszakára azután elhúzódtunk a vasútállomás közelében elterülő füves térre és megpróbáltunk aludni. Az alvás nehezen indult, mert a délben kezdődő ütközet még este 10 órakor is tartott. Lehetett úgy 11 óra, mikor a szendergő társaságot iszonyatos csattanás talpraugrasztotta. Srapnell pukkant a fejünk fölött, tehát elromlott a fejünkalja. Nem telt bele 5 perc, már bent voltunk a városban azon a téren, ahonnan délután 4 órakor elindultunk. Folytattuk megzavart alvásunkat és másnap reggel gyönyörű napsütésben ébredtünk. Csend volt. Az ütközet lepergett, harci csapataink elvonultak, csak a hadtestparancsnokság volt még a városban. Csoportparancsnokunk jelentkezett a hadtestparancsnokságnál, maga József Ferdinánd főherceg fogadta és megnyugtatta, hogy azért, mert a munkásosztag a megelőző nap nem támadta oldalba az ellenséget, nem fogják haditörvényszék elé állítani. Mivel a megelőző napi ütközetben egy csomó hadifoglyot ejtettünk, a hadtestparancsnokság ránkbízta az ezek fölötti felügyeletet. Nagy készülődéssel fogtunk hozzá a fogolyőrzéshez.

Nagy Harangi Gábor, századom főszakácsa, alig győzött főzni a kiéhezett muszka legénységnek. Délután úgy 4 óra tájban egy trénőrmester vágtatott végig Uhnow utcáin,  torkaszakadtából ordítva – jönnek a kozákok! Akik ezt az időt végigélték, azok nagyon jól tudják, hogy naponta legalább egyszer „jöttek” a kozákok. Ez azt jelentette, hogy a falu népe jajgatva menekült, minden sanitäts katona eszeveszetten szaladt, a munkásosztagok pedig ásóval, lapáttal, puskával kivonultak a falu alá és várták a kozákokat. Így volt most is. Miután Uhnow lakossága teheneivel és gyermekeivel együtt a közeli dombra menekült, a sanitäts katonák pedig elszaladtak, megszálltuk a falu kijáratát és elkezdtünk azon gondolkozni, hogy mi lesz azzal az 500 muszka fogollyal, akik talán még jobban szepegnek a kozákoktól, mint mi, mert hiszen ki kívánkozott 1914 augusztus végén vissza a rajvonalba?…

A kozákok nem jöttek, a muszka foglyok megmaradtak s másnap elkísértük őket Rawa-Ruskára. Örültünk, hogy megszabadultunk tőlük; örömünk azonban nem sokáig tartott, mert új csoportot hoztak helyükbe, őriztük ezeket is, etettük ezeket is és jelentettek megint közeledő kozákcsapatot. Csakhogy most már – hogy egy kis változatosság is legyen a rémhírben – a kozákok nem helybe jöttek, hanem a vagy 8 km-re fekvő Karow község határában tűntek fel. A hozzánk érkező jelentés szerint gépfegyverrel és ágyúval is fel vannak szerelve.

Délután 5 óra tájban egy császárvadász-százados lovagolt hozzám s felriasztotta századomat. Tíz perc múlva három szakasszal útban voltam Karow felé. Feladatom az volt, hogy szálljam meg Karow keleti szélét, küldjek felderítő járőrt Domasowon át Bruckenthalba, mert a fentemlített kozákcsapatot innen jelezték. Jelentéseimet a századoshoz kellett küldenem, aki egy faluval hátrább helyezkedett kozákváró álláspontra.

Augusztus 30-án este 9 órakor érkeztem Karow alá. Első dolgom volt, hogy a falu alatt húzódó árkot két szakasszal megszálltam. Egy szakaszt tartalékban hagytam vagy kétszáz lépésnyire az árok mögött. Magam egy frissen vájt gödörbe húzódtam le s magam mellé vettem egy őrvezetőt, azzal a szándékkal, hogy felváltva aludni fogunk. Valahányszor lehunytam a szemem, őrvezetőm ideges rángatással ébresztett fel s megkérdezte, vajon az előttünk mozgó valami bokor-e vagy kozák? Hiába nyugtattam meg, hogy közönséges mezei kóró, a felébresztgetés tartott hajnali 4 óráig. Ekkor ránksütött a nap s világossá tette nemcsak az őrvezető, hanem az egész század előtt, hogy ameddig a szem ellát, kozák nem mutatkozik. Élelmet nem hoztunk magunkkal; az előttünk levő krumpliföldről szedtünk és bevittük a házakba, hogy főzzék meg a nem kis számban otthon lézengő szalmaözvegyek. Ezek a jószívű asszonyok, amikor látták, hogy nincs ennivalónk, a maguk jószántából hoztak a burgonya mellé főtt tojást s így az éhenhalástól meg voltunk mentve. Dél felé megjelent egy ulánusfőhadnagy hat jelentőlovassal és azzal a feladattal, hogy Karow alól küldjön jelentéseket csapatához. Elküldött még aznap vagy három jelentést, hogy ellenség nem mutatkozik, este pedig megmaradt három emberével befeküdt a szomszédos majorság istállójába. Nekem is ágyat vetett tisztiszolgám egy félig készen álló ház előcsarnokában és másnap reggel már meg is mosakodhattam, amiből embereim arra következtethettek, hogy túl vagyunk minden háborús veszedelmen. Pedig éppen nem voltunk túl. Az imént említett éhenveszés veszélye fenyegetett bennünket. A falu asszonyai már a tyúkot vágták le számunkra s ezzel a tojásszerzés lehetőségét gyökerestül kiirtották. Burgonya akadt még annyi, hogy három hónap alatt sem fogyasztottuk volna el, de ez nem vigasztalt meg bennünket. Arra gondoltam, hogy az Uhnowban hagyott muszkaőrző szakaszom gazdátlanul áll, megkérdeztem tehát a mögöttem tanyázó vadászszázadostól, hogy meddig kell még nekem Karow keleti kijáratát őrizni. Kérdésemre azonnal megadta a választ, visszaparancsolt Uhnowba.

Szeptember 1-én este elküldtem a századom őrizte 500 orosz foglyot Rawa-Ruskára, magam pedig készültem a másnapi oroszországi útra. A 31. honvédgyalogezred egy szakaszával kellett elindulnom egy főhadnagy meg egy pap vezetése alatt. A legközelebbi pékségnél egy-egy darab kenyeret adtam embereim kezébe, hogy valami ennivalójuk is legyen.

Szeptember 2-án délelőtt 11 órakor léptük át az orosz határt s papunk kezdeményezésére mindannyian levettük a sapkát, amikor elhaladtunk azon domb mellett, melynek innenső oldalán az osztrák császár, a túlsón a muszka cár parancsolt – még két nappal előbb.

Orosz földön legelőször egy majorságon mentünk át, melynek udvarán nagy csomó iratpapír hevert szanaszét. Vagy 15–20 katona rendezgette ezeket az iratokat, mégpedig nem kézzel, hanem lábbal, úgy, hogy belerúgott minden olyan csomóba, mely egy másikkal még valamelyest összetartott. Déli pihenőre és ebédre egy templom udvarán állapodtunk meg. Vendége voltam a 31-es főhadnagynak, s hogy magam is hozzájáruljak valamivel az ebédhez, a még Uhnowban vásárolt pezsgős üvegek közül felbontottam egyet. Nem kicsi volt azonban a meglepetésünk, mikor a pezsgős üvegben felhígított málnaszörpöt találtunk.

Igazán nem gondoltam, hogy még háborúban is csalnak az emberek!… Ma már tudom, hogy háborúban csalnak csak igazán!…

Egyórai ebédidő elteltével folytattuk az utat előttem ismeretlen célunk felé; úgy este 9 órakor megérkeztünk egy nagy faluba s én azonnal jelentkeztem a 31. honvéd gyalogezred parancsnokánál s megkérdeztem, hol van a 41. honvéd hadosztály törzse? Az ezredes nem kis csodálkozásomra kijelentette, hogy ő sem tudja. Ezt a negatív felvilágosítást később általánosították s nem volt ember a láthatáron, aki valamit meg tudott volna mondani. Másnap reggel azonban mégis megtudtam, hogy hol sejtik a Divisionskommandót s el is indultam felkeresésére. Tuczapy községbe kellett volna mennem s már a falu alatt jártam, amikor honvédekkel találkoztam, akik abban az irányban meneteltek, amerről én tegnap jöttem. Megkérdeztem őket, hogy hova mennek. Az egyik el is szólta magát, inkább csak tréfából, hogy – Lembergbe. A messze terülő sík mezőn egy lovascsoportot láttam álldogálni s hogy tőlük valami biztosat megtudjak, odamentem. Nikics altábornagy, a 41. hadosztály parancsnoka állt előttem. Lóháton ült s éppen a következő szavakat intézte az előtte álló alezredeshez: „Azt akarom, hogy a krumplit megfizessék, mi nem vagyunk olyanok, mint a kozákok.” Ezekből a szavakból azt vettem észre, hogy a beszélgetés nem valami fontos stratégiai kérdés körül mozog s egész bátran vettem át a szót rövid jelentésemmel. Megérkeztem a századommal, s kértem a további parancsokat. Az altábornagy úr lovaglópálcájával egy, már alig látszó menetoszlopra mutatott és azt mondta, hogy csatlakozzam ahhoz. És mondott még valamit. Ha volna lova, azonnal adna egyet, mert belátja, hogy szolgálatomat csak úgy gyalogszerrel nem fogom tudni ellátni. Ez a megjegyzés fülébe jutott Harangi Gábornak, aki magában megesküdött, hogy 24 óra alatt cserél nekem egy lovat. Erre a csendes esküre úgy jöttem rá, hogy mikor visszafelé meneteltünk, Harangi Gábor kivágott a sorból és elkezdett szaladni egy mezőn keresztül három békésen legelésző ló felé. Utána kiáltottam, hogy mit akar, erre mondják az embereim, hogy lovat akar cserélni nekem. Meg kell jegyeznem, hogy cserélésnek nevezték az embereim a szerzésnek azt a módját, amikor az elemelt holmi helyébe nem adtak semmit. A lecserélésből ez esetben nem lett semmi, mert ilyen Sobri Jóska módjára mégsem akartam lóhoz jutni. Meneteltünk visszafelé ugyanazon az úton, amelyiken megelőző nap jöttünk, s kétnapi gyaloglás után megérkeztünk Úhnowba.

Másnap reggel leadtam 50 embert az uhnowi állomáson, ezeket – amint később értesültem – az ottani parancsnok tűzvonalba állította s a legtöbb közülük hadifogságba került. A magam századával Rawa-Ruskára meneteltem. Este 9 órakor értünk Rawa-Ruskára, ahol megaludtunk. Másnap, szeptember 6-án felkerestem a városban lévő 17. hadtestparancsnokságot és további utasítást kértem. Polacek vezérkari kapitány fogadott s azonnal telefonált a 4. hadsereg hadtápparancsnokságának és jelentette, hogy a városban van egy munkásosztag, amely nem tud mit csinálni. A hadtápparancsnokságtól nem kapott reánk vonatkozólag semmi utasítást és így meghagyta nekem, hogy délután újra jöjjek el. Addig is, míg ez a délután elérkezett, kiültem egyik kocsim árnyékába s részint szabadszemmel, részint hatszoros nagyítású távcsövemen különös élvezettel néztem a kék égbolton pukkanó srapnellfelhőcskéket – nem gondolva arra, hogy minden ilyen nekem élvezetet nyújtó srapnellpukkanás annyi derék fiatalembernek halálát jelentett… Délután megkaptam a reggeli parancs másolatát azzal a módosítással, hogy addig is, míg egyéb feladatot nem bíznak rám, menjek ki a vasútállomásra és az ott adódó munkálatoknál legyek résen. Az orosz tüzérség által erősen fenyegetett rawaruskai vasútállomáson szép sorjában állottak a vöröskeresztes vonatok, amelyek között a Máltai Lovagrendé volt a legszebb, ha szabad úgy mondanom, legkényelmesebb. Ezek a vöröskeresztes vonatok nem voltak elegendők a sebesültek szállítására, vitték azokat egyszerű parasztkocsin is, aki megtehette, elment a maga lábán is.

Szeptember 7-e ezekkel a szavakkal van megörökítve hivatalos naplómban:

Polacek százados parancsára a század a vasútállomáshoz vonul, sebesülteket rak be a vasúti kocsikba és lőszereket hord raktárba.”

Korántsem mondhatnám azonban, hogy ezzel a csendes munkával kapcsolatban egyéb nem történt. Ó, igenis történt, jobban mondva történtek. Délután 4 óra felé egy ellenséges repülőgép szállt a város fölött. Úgy gondolom ezzel nem sokat ártott a városban tanyázó tréneknek, meg munkásosztagoknak s ezek mégis a legvadabb tüzelést zúdították rá a kurta puskáikból. Míg a repülőgép nyugodtan továbbszállt, a városban a lovak megvadultak a nagy zajtól s vad száguldással gazdáikat, meg a házakból rémülten kirohanó lakosokat taposták el. A leghiggadtabb ember is elveszítette nyugodtságát s az önkeltette pánik sok ember épségébe, néhánynak életébe került. Én éppen a hadtestparancsnokságtól mentem vissza a csapatomhoz; a nagy kavarodásban nem juthattam előre, beálltam egy udvarba s fájdalmas mosollyal néztem a háborúsnál háborúsabb jeleneteket. A lövöldözés a repülőgép eltűntével szűnt csak meg s ekkor juthattam én is vissza az ijedségtől és fáradtságtól lihegő századomhoz. Alkonyatkor egy árkásztizedes azzal a jelentéssel jött hozzám, hogy parancsot hozott, mely szerint az összes technikai csapatok menjenek vele. Trénestől, mindenestől megindultam a káplár után. Embereimet nem igen kellett buzdítani, mind kikívánkozott a melegedni kezdő vasútállomásból s úgy nekiindult, hogy csak nehezen tudtam őket annyira visszatartani, hogy legalább én is velük mehessek. Egy árkászfőhadnaggyal találkoztam, aki nem tudott ugyan jövetelemről semmit, de külön kifejezett kívánságomra mégis magával vitt. Beesteledett s mi az éjszakában botorkáltunk az országúton. Egy majorságba értünk s a nyitvaálló ajtón mindketten beléptünk. Sok félig alvó tiszt közé jutottunk, de egyikünk se szólt. Én a főhadnagyra vártam, ő meg énrám. Végre is én untam meg a hallgatást s megkérdeztem a vezérkari századost, hogy kellünk-e? Nem voltam arra elkészülve, hogy azt fogja mondani, hogy nem; éppen ellenkezőleg, nagyon is megörült jövetelünknek. Kiküldött bennünket a vak éjszakába. Azt mondta, keressük meg az állásokat és ássunk hosszú, mély lövészárkot. Órákig bolyongtunk dombon és hegyen; felvertünk öreg ezredeseket kimerültségi álmukból, orrabuktunk együttesen és külön-külön telefondrótokban, míg végre megérkeztünk egy félig megásott árok elé. Az árok üres volt, azaz, hogy élő ember nem volt benne! Halottak voltak…  Lövőhelyzetben összegörnyedve, megmerevült dragonyos, félig elföldelt holttest, a burgonyaföldön szanaszét heverő puskák és bornyúk bontakoztak ki a sötétségből! Az éjszaka rémességét teljessé tették a köröskörül égő falvak s egy alig hallatszó fájdalmas, könyörgő hang – magyar szó, mely idegen földön mintegy az Istenhez volt szánva… „Vigyetek el. Nem bírok menni… Sebesült vagyok!…”

Embereimmel elhozattam s ezüst vitézségi érem nem hullott, hanem volt nyugodt lelkiismeret és tovább folyt a munka. Éjfél után pukkani kezdett a puska és egy óra múlva már ropogott a közeli erdőben mindig élénkebben. Két óra tájban üvöltésszerű zaj hallatszott ugyanabból az erdőből, mely azután tartott egészen hajnalig. Rohamra ment a szerencsétlen fajzat az erdő éjjeli sötétjében s szuronya hegyén ismerte fel a saját faját – egy óra múlva. Saját lábukon visszatérő sebesültek beszélték el, aki ottmaradt – hősi halált halt – névtelen sírban fekszik az örökre nyúló éjszakában…

Nekünk virradt!… Munkánkat befejeztük s visszatértünk a majorságba. Útközben a tegnapról még megmaradt dragonyosokkal találkoztunk, akik mentek ki oda, ahol tegnap társaik ottmaradtak! Rátaláltak az új árokban – a régi halottakra!… Fülünk mellett sűrűn süvített a golyó, de szerencsésen biztosabb helyre jutottunk, s miután megtettem a parancsnokságnál a szokásos jelentést, visszatértünk Rawa-Ruskára. Most nem mentünk a vasútállomáshoz, hanem a város azon részén ütöttünk tanyát, mely távolabb esett a még javában kavargó harcvonaltól.

Embereimet egész nap pihentettem, mert hiszen egész éjjel dolgoztak, s a tapasztalat azt mutatta, hogy hiába jelentkeztem a 17. hadtestparancsnokságnál, onnan érdemleges parancsot nem kapok.

Estefelé ébredeztek az embereim; ekkor megjelent a századomnál egy lovassági kapitány, s a 4. hadsereg hadtápparancsnokságának nevében azt a parancsot adta, hogy másnap kora reggel, vagyis hajnali három órakor kezdjem meg a Rawa-Ruska-niemirowi országút kijavítását. (…)

 

II. szemelvény

 

1916.

(…) Teltek-múltak az évek és szépen lassan elérkezett a háború harmadik esztendeje. Bebizonyosodott, hogy több a kolbász – akarom mondani – több a nap, mint a szalonna!… Sőt a sajt is fogytán volt, a lekvárt meg egészen maguknak foglalták le a poroszok!… Ritka lett a cufusz, el-elmaradozott a ráadás!… Majdnem úgy volt, ahogy 1914 elején a meleg marhahús!… Egy héten egyszer ha megjelent!… Pedig hát a háború az tartott veszettül!… Sokkal jobban tartott, mint 1914-ben. A Doberdón harcolni nehezebb volt, mint a Kárpátokban! …

Bizony ráfért volna a bakára egy kis szalonna!… Érezte is ezt a baka és furfangos eszével kisütötte, hogy tesz valamit!… Amikor a 39-es baka akár furfangos, akár józan ésszel kisütött valamit, akkor azt meg is mondta. Ha másnak nem is, legalább a komájának!… De megmondta a századparancsnokának is, ha véletlenül megkérdezték tőle. Sőt megmondta magának József főhercegnek is!… Különösen ennek mondta meg szívesen, mert tudta, hogyha József főhercegnek mond valamit – rendesen kérést – , akkor az teljesül is!…

József főherceg volt a 7. hadtest parancsnoka a Kárpátoktól a Doberdóig. Sokszor volt a 39-es bakák közt, szerette is őket, azok meg megszerették a főherceget. Tetszett nekik a főherceg közvetlensége, magyar beszéde (amit pirosnadrágostól olyan ritkán hallott a baka!) s különösen az, hogy ügyes-bajos dolgaik iránt érdeklődött és nem csupán jó szóval, hanem gyors tettel is segítségükre volt.

Mikor a 39-esek a Doberdóra kerültek, a 7. hadtestparancsnokság székhelye Kostanievica volt. Itt lakott József főherceg. Nem messze Kostanievicától volt Segeti falu, amely mellett terjedelmes barakktábor épült a pihenőre hátra jövő csapatok számára. Úgy volt ugyanis szokás a Doberdón, hogy minden ezred tíz napig volt állásban, tíz napig tartalékban Devetakin és tíz napig pihenőn a „Segeti-Lager”-ben! …

A segeti tábor

Erről a legutóbbi tíz napról meséket regélt a baka, a tiszt; ezek a tíznapos pihenők örökké emlékezetében maradnak a doberdói hősöknek!

Volt itt templom és kávéház, körhinta és tekepálya, s volt – ami a legfontosabb – fedél; jó deszkabarakk, melybe az időjárás viszontagságai elől bebújhatott a baka. Ami itthon olyan természetes, a lakóhely, embernek és állatnak, legyen az ól vagy palota, amilyen biztosan menedéket talál a polgári életben minden ember minden éjszakára, úgy hiányzott a Doberdón, a kőárok-kőkerítés mellett éppen ez a legelemibb szükséglete minden embernek… Soha senki hűen nem fogja megírni a háború történetét, a legszebb tollú író sem rajzolja meg igazán a fronti élet képét, ha nem helyez súlyt arra, hogy mi volt az nagy különbség, mely az első vonalat minden amögötti élettől és berendezkedéstől megkülönböztette, ha nem mutat rá arra, hogy a födél hiányának a szó legszorosabb értelmében vett ténye csak az első vonalban, csak a két kézzel küzdők vonalában mutatkozott!…

Egy tűzvésztől sújtott családnak, árvíztől elpusztított falunak nyomorúsága akkor lesz teljes, amikor födél hiányában ráborul az este!… Borzasztó dolog az, kénytelenségből szabad ég alatt tölteni egy éjt!… Nem találni menedékhelyet akkor, mikor állat és ember már odújába bújna!… S akármily illatos a reggel, akármily madárdalos, pacsirtahangos a hajnal, nem érzi azt, nem érti azt olyan ember, akinek nem volt csendes éjszakája, meleg alvóágya!… Pedig ez a bakának nem volt. Nem volt neki az első állásban sem meleg alvóágya, sem csendes éjszakája, de még csak eső ellen védő fedele sem volt! Nem volt a bakának az első vonalban egyebe, csak árka meg vágya, kőkerítése meg szenvedése!… Dirib-darab kövekből maga köré rakott rozoga három falra ráterítette sátorlapját, úgy védekezett a zuhogó eső ellen — felülről.

De már alulról az sem védte. A köröskörül lecsorgó víz hamarosan megtöltötte az alig földbevájt árkot s ragadós vörös sárrá alakította a doberdói agyagot. Víz helyett a majdnem folyékony péppé alakult aprókavicsos vörös sár, a híres doberdói sár borította el a cipősaroktól a sapkarózsáig a világ legborzasztóbb harcterének vassal és esővel dacoló, életért küzdő katonáit, a bakákat! …

Csak aki ezt átélte tíz nap és tíz éjszaka, csak aki ebben az árokban érezte legalább egyszer a vágyat… hazamenni!. . . csak aki a doberdói kőkerítés mellett szenvedett, csak az tudja megérteni, mit jelent az, hogy a Segeti-táborban volt födél, jó deszkabarakk!…

A kávéház és templom, körhinta meg tekepálya csak azért volt kedves, mert fedett hely is volt, s a „Segeti-Lager” tíznapos pihenői csak azért maradnak meg minden doberdói hősnek emlékezetében, mert este „haza”ment és reggel jól kialudva köszöntötte a napsugarat.

Már az első itt töltött éjszaka nyugodt hangulatot teremtett, a második pedig határozottan vidámmá tett mindenkit. Ahány nap eltelt a Segeti-táborban, annyival több kedves emlék rakódott le a doberdói vörös sártól mindig piszkos zubbony alá, a doberdói szenvedésekben annyira megtisztult bakaszívekbe!.. . Ami a Segeti-táborban történt, az csak szép lehetett!…

A Segeti-táborban szerzett szép emlékek közt őrzi minden 39-es baka József főherceg emlékét. Itt látták a 39-esek legtöbbször a főherceget, itt beszéltek vele magyarul, itt adták elő kéréseiket, kívánságaikat a fenséges úrnak, s itt tudták meg rendesen azt is, hogy – teljesülnek a kívánságok. Itt hangzott el egyszer egy baka ajkáról az a kívánság, mely a „ráadás-ügy” tárgyalásába belevág, s melyet itt egész történeti hűséggel el akarok mondani. József főherceg – mint legtöbbször – egyedül sétált a Segeti-tábor apró kövekkel szépen kirakott útjain. A kisebb-nagyobb csoportokban ülő vagy ácsorgó bakák illedelmesen tisztelegtek neki, s leültek, vagy tovább beszélgettek, ha a fenséges úr elment mellettük. Szigorúan tilos volt a főherceget megszólítani, nem is tette azt egy baka sem. Ha már nagyon nyomta valamelyiknek a lelkét valami, hát egyedül üldögélt vagy ácsorgott, messze a csoportoktól. Ha aztán arra ment a főherceg, egészen bizonyosan megszólította. Amikor meg már megszólította, nem volt a világnak az a hatalma, mely belezárta volna a bakába azt, amit ki akart mondani!… Röviden vagy hosszan, de mindenesetre elég érthetően elmondott mindent, amit elmondani jónak látott…

Így volt most is. Egyedül ácsorgott egy baka az úton, fejét lehorgasztotta és látszott messziről, hogy búsul. József főherceg megszólította:

– Hogy hívnak, fiam?…

– Megmondta illedelmesen.

– Hová való vagy?

Balmazújvárosra.

– Van-e családod?…

– Igenis van, fenséges uram!…

– No és milyen a menázsi?

– Megjárja, csak az a baj, hogy sohasem adnak szalonnát!…

– Mikor a baka azt mondta József főhercegnek, hogy valami baj, akkor a főherceg nagyon odafigyelt, mert tudta, hogy az tényleg baj, tudta, hogyha mindenkinek hazudik is a baka, neki megmondja az igazat. Neki nem hazudik!…

Így volt most is. Mikor a baka azt mondta, hogy az a baj …, akkor József főherceg különösen odafigyelt és megtudta, hogy szalonna kellene… Uborkaszezon lehetett, mert József főherceg ekként vigasztalta a bakát:

– Nézd fiam, hát most azért nincs szalonna, mert a régi elfogyott, az újra meg most hizlalják a disznókat. Míg a disznó meg nem hízott, nem lehet levágni. Meg aztán régen tart már a háború!… Otthon sincs már annyi disznó, mint volt valamikor! Hát most be kell érni valami mással…

Ezen tárgyilagos és igaz helyzetfeltárás után József főherceg egész biztosra vette, hogy most már a 39-es baka is belátja, hogy szalonna nélkül is lehet harcolni, de a mi bús magyarunk csak nem akart megvigasztalódni. Erre enged legalább is következtetni ez a felelete: – Hát ha nincsen szalonna, akkor ne viseljenek háborút!…

Nem tudom, József főhercegre hogyan hatott ez a befejezés, csak kár, hogy nem hallotta meg néhány diplomata! . . . Annyi azonban bizonyos, hogy mire megint lekerültek a 39-esek a Segeti-táborba, szalonnát kaptak ráadásnak! . . . Úgy látszott, hogy a bakának lett igaza!… Szalonna nélkül nem lehet háborút viselni! … De csak úgy látszott!… Mert a szalonna mégis csak elmaradt. Sőt mi több, elmaradt a sajt is, meg a lekvár is, meg a szalámi is!… Csak a háború nem maradt el! … (…)

 

III. szemelvény

 

A 39. gyalogezred mozgósításának részletei a könyv ezred-történeti fejezetéből

 

1914. július

(…) Hajdú meg Bihar vármegyében ezalatt megelevenedett a homok. Ahány szeme van, annyi ember állott talpra a minden oldalról szorongatott haza védelmére. Ment mindenki Debrecenbe. A Pavillon-laktanya minden szobája, minden udvara, sőt még az előtte elterülő tér is megtelt emberekkel. Kékinges csikósok, csizmás földmívesek, pantallós kereskedők, cilinderes tisztviselők tarka összevisszaságba nyelte el az udvaron a tiszta új csukaszürkébe öltözött, sárgaöves tartalékos tiszteket.

A bentiek számának arányában a laktanyán kívül faluról jött, félszeg mozdulatú leányok, éjjeleket átvirrasztott, beesett arcú anyák, vigasztalódni nem tudó, minden jót remélő feleségek, rémülve bújó apró gyermekek a forró júliusi nap, forró homokjában napokig jártak, naphosszat álltak – búcsúcsókra vártak!…

Nők és gyermekek, kik talán a vasútállomáson látták utoljára szeretteiket…

A II. zászlóalj Debrecenben volt s az első mozgósítási napon bevonult tartalékosokból még ugyanazon a napon hadilétszámra egészítetett ki. Nem is fért az ezer embert magában foglaló zászlóalj a laktanyába. Egyes századokat a város azon magánházaiba helyeztek el, amely a laktanyához közel esett. A házak lakói örömmel fogadták gyermekeiket, ellátták őket minden földi jóval és elkísérték őket minden jó kívánsággal, amikor elindultak.

A II. zászlóalj július 31-én hajnali 3 órakor készen állt a Melsius-téren, hogy letegye az esküt és elinduljon a déli harctérre. Ez a zászlóalj a Bécsből érkező ezred egy zászlóaljával Püspökladányban találkozott. (…)

Püspökladány több, mint 50 éves díszes vonatcsarnoka, melyet az első világháború alatt bontottak el…

***

Megyaszai Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Dr. Pánti Irén tollából

.

Ősi mesterségek – A pásztorkodás

.

A pásztorkodásnak több mint ezeréves múltja van. Már honfoglalás-kori őseink is foglalkoztak állattartással a földművelés mellett. Akkoriban minden jószág (ló, szarvasmarha, juh) nyáron és télen is a szabadban élt. Ezt nevezték szilaj állattartásnak. Őseink az állatokat kezdetben azért tartották, hogy szaporulatuk legyen, ez jelentette vagyonukat, melyet eladhattak, elcserélhettek. Később tapasztalták, hogy az állatok más hasznot is hajtanak. Az ökrökkel lehet szántani, vetni,  árút fuvarozni, tejüket elfogyasztani. Minden településen tartottak állatokat, de akik földművelésből tartották el magukat nem maradt idejük az állatok megfelelő gondozására is. Erre a feladatra a falu pásztorokat fogadott fel. Azokat az állatokat, melyekkel a földet művelték otthon tartották az istállóban és a község határában lévő legelőkre hajtották ki legelni. A többi állatot Szent György napján (április 24-én) távolabbi legelőkre hajtották és csak Szent Mihály napján (szeptember 29-én) hajtották haza őket, hogy az istállóban teleljenek. Ezt az állattartást félszilaj tartásnak nevezték.

.

A pásztorok szervezete

A pásztorokat a rájuk bízott állatok alapján különböztették meg. A csikós őrizte a ménest, a gulyás a szarvasmarhákat, a juhász a juhnyájat, a kondás a disznókat. A legelőn éjszakázó sertések csapatát a kondát, a kondás őrizte, a naponta hazahajtott disznókat, a csűrhét  a csűrhés. A naponta  hazahajtott szarvasmarhákat a csordás vigyázta. Ez a felsorolás a rangsort is jelentette közöttük, melyet egy népdalban is megörökítettek.

 „Csikós legény vagyok,

Hortobágy eleje.

Gulyás, ha nyalka is,

utánam a helye.

 

Kampós juhászokkal

ritkán parolázok,

sáros kondásokkal

még csak szót sem váltok.”

 

Ezek a tények azonban sem a juhászt, sem a kondást nem zavarták abban, hogy nagyra tartsák magukat. A juhász így fújta:

„A juhásznak jól megy dolga,

egyik dombról a másikra

terelgeti nyáját, fújja furulyáját

bú nélkül éli világát.”

.

Erre a kanász így felelt:

„Hej, élet, élet kanászélet,

ez aztán az élet!

Ha megúnom magamat,

magam is úgy élek.”

Kondás, felhajtott szűrben megy a konda után – részlet kondástülök díszítésből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

A pásztorok szerették a foglalkozásukat és azt az életmódot, ami ezzel a munkával járt, de a foglalkozások között nem volt átjárás. Az elképzelhetetlen volt, hogy egy csikós elszegődjön juhásznak. Ha elvesztették a munkájukat pl. kárt okoztak és elküldték őket, inkább betyárnak álltak. A ménesek, gulyák és nyájak őrzői felosztották a feladataikat, ami egy másik rangsort hozott létre közöttük. A pásztorok szervezetének irányítója a számadó volt. A számadónak nemcsak nagy szakmai  tekintélye volt, de elvárták tőle azt is, hogy legyen jószága, földje, háza és hogy tudjon írni és számolni. Ő felelt az állatokért, a bojtárokért saját vagyonával. Felelt a fegyelemért, a bojtárokért. Ő tartotta számon a gondjára bízott állatokat és határozta meg a legeltetés rendjét.

Az öregbojtár vagy nagybojtár a számadó helyettese volt , feladatai egyeztek a számadóéval, de csak a számadó után volt felelős.

A kisbojtárok 10-12 éves gyerekek voltak. Az akkor élt gyerekeknek korán véget ért a gyerekkoruk.  Ahogy megtanultak írni, számolni kezdhették a kemény munkát. Korán keltek, segítettek az állatok őrzésében, taligán cipelték az élelmet a bojtároknak, segítettek a főzésben, elvégezték amit rájuk bíztak. Hosszú idő telt el, míg a kisbojtárból öregbojtár, majd számadó lett, ezalatt megtanították neki vagy elleste a mesterség minden csínját-bínját. A kisbojtárok pásztorcsaládba születtek, ez az élet számukra természetes és elfogadott volt.

Ha a pásztorokról szólunk, nem feledkezhetünk el hűséges segítőikről a pulikutyákról. Egy jó puli kincset ért a pásztornak. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált, lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához.

Érdekes megemlíteni,hogy a csikósok a ménes őrzéséhez nem vettek igénybe kutyákat.

.

 A pásztorok életmódja

A pásztorok a legkeményebb harcot az időjárással vívták. El kellett viselniük a hőséget, a hideget, a szelet és az esőt. Ha ítéletidő volt, akkor ”Isten markában” voltak. Először a megvadult állatokat kellett megzabolázni, hodályba, karámba terelni, csak azután gondolhattak magukra. Mindezek ellenére szerették a pusztai életet, ott szabadnak érezték magukat és az a felelősség, amit az állatok iránt éreztek, megsokszorozta erejüket, melyre büszkék voltak. A természetnek a szépségét is észrevették és értékelték, próbálták megfejteni titkait. Az időjárás-változást meg tudták ítélni az állatok viselkedéséből, a felhők járásából, az ég színéből és próbáltak kifogni rajta.

Nagy becsülete volt a pásztorok között azoknak, akik meg tudták a beteg állatot gyógyítani. Akik ismerték a gyógyfüvek hatását, elpusztították az állatokon élősködő férgeket, gyógyították a száj és körömfájást.

A pásztoroknak fejlett volt a szépérzéke is. Szívesen díszítették öltözéküket, eszközeiket. Szabadidejükben furulyát, ostornyelet faragtak, sótartót készítettek, karikás ostort fontak, melyek míves termékek voltak, nagy műgonddal készítették.

A sok munka mellett ünnepelni, és mulatni is szerettek. Amikor Szent György napkor a gazdák felfogadták őket, ünnepséget rendeztek tiszteletükre, ettek, ittak, táncoltak, énekeltek. A csárdát is felkeresték,  ha a munkájuk engedte és mulatozni támadt kedvük.

A bojtár legény karámba tereli a nyájat – részlet saru sótartó díszítéséből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

    

.           

 A pásztorok öltözködése

A pásztorok öltözete alapvetően nem különbözött egymástól, de a részleteket figyelve is meg lehetett állapítani a pásztor hovatartozását. A négyféle pásztor kalapja annyiban tért el egymástól, hogy a csikós, gulyás kondáskalap széle 14-15 cm széles lehetett, de a juhászkalap széle csak 4-5 cm. A csikós kalapja soha nem volt olyan díszes, mint a többi pásztoré, de az ünneplő kalapján a csikós mindig balos tarka túzoktollat hordott, míg a többi pásztor darutollat viselt. A csikós és gulyás kék inget hordott, csak ünneplőben fehéret, a juhász mindig fehéret.

A csürhések és kondások dudával és tülök fújásával hívták fel a figyelmet a hazatérő állatokra.

A csikós és a juhász ezeket nem használta. A csikós karikás ostort pattogtatott, amit a  kanász is kedvelt. A juhásznak kampója volt, mely hosszú bot volt és rézkampóban végződött.

A Sárréten nem a földművelés volt az alapvető megélhetési forrás, hanem az állattenyésztés és a halászat. Elsősorban szarvasmarhát, juhokat és természetesen sertést is tenyésztettek. A falu határában lévő rétre az éjszakára hazajáró állatokat, a távolabbi rétekre a ridegen tartott állatokat hajtották ki. Az állatok itt tavasztól a tél elejéig maradtak kinn. A tehetős sárréti gazdák nem tudtak minden állatuknak istállót biztosítani, ezért az edzettebb marhák és juhok télen a szabadban  húzták ki a telet, nád és gyékénytörmelékek között. A pásztorok élete ilyenkor kegyetlenül nehéz volt, hiszen nekik is az állatok mellett kellett maradniuk. Nádból készült kerek kunyhókban bundákba burkolózva várták ki, míg az idő jobbra fordul.

A múltak elmúltak. A pásztorvilág „elsüllyedt” a múltban szépségével és nehézségével együtt. Ám ha megismerjük ezeket az ősi mesterségeket,  mi is felfedezhetjük a természet szépségét, közelebb kerülünk az állatokhoz, és többek leszünk általa.

Budapest, 2014. április 20.                                                                              

Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Kacska Zoltán: Egy törzsökös nyájkondás Püspökladányban

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz