Dr. Pánti Irén tollából

.

Ősi mesterségek – A pásztorkodás

.

A pásztorkodásnak több mint ezeréves múltja van. Már honfoglalás-kori őseink is foglalkoztak állattartással a földművelés mellett. Akkoriban minden jószág (ló, szarvasmarha, juh) nyáron és télen is a szabadban élt. Ezt nevezték szilaj állattartásnak. Őseink az állatokat kezdetben azért tartották, hogy szaporulatuk legyen, ez jelentette vagyonukat, melyet eladhattak, elcserélhettek. Később tapasztalták, hogy az állatok más hasznot is hajtanak. Az ökrökkel lehet szántani, vetni,  árút fuvarozni, tejüket elfogyasztani. Minden településen tartottak állatokat, de akik földművelésből tartották el magukat nem maradt idejük az állatok megfelelő gondozására is. Erre a feladatra a falu pásztorokat fogadott fel. Azokat az állatokat, melyekkel a földet művelték otthon tartották az istállóban és a község határában lévő legelőkre hajtották ki legelni. A többi állatot Szent György napján (április 24-én) távolabbi legelőkre hajtották és csak Szent Mihály napján (szeptember 29-én) hajtották haza őket, hogy az istállóban teleljenek. Ezt az állattartást félszilaj tartásnak nevezték.

.

A pásztorok szervezete

A pásztorokat a rájuk bízott állatok alapján különböztették meg. A csikós őrizte a ménest, a gulyás a szarvasmarhákat, a juhász a juhnyájat, a kondás a disznókat. A legelőn éjszakázó sertések csapatát a kondát, a kondás őrizte, a naponta hazahajtott disznókat, a csűrhét  a csűrhés. A naponta  hazahajtott szarvasmarhákat a csordás vigyázta. Ez a felsorolás a rangsort is jelentette közöttük, melyet egy népdalban is megörökítettek.

 „Csikós legény vagyok,

Hortobágy eleje.

Gulyás, ha nyalka is,

utánam a helye.

 

Kampós juhászokkal

ritkán parolázok,

sáros kondásokkal

még csak szót sem váltok.”

 

Ezek a tények azonban sem a juhászt, sem a kondást nem zavarták abban, hogy nagyra tartsák magukat. A juhász így fújta:

„A juhásznak jól megy dolga,

egyik dombról a másikra

terelgeti nyáját, fújja furulyáját

bú nélkül éli világát.”

.

Erre a kanász így felelt:

„Hej, élet, élet kanászélet,

ez aztán az élet!

Ha megúnom magamat,

magam is úgy élek.”

Kondás, felhajtott szűrben megy a konda után – részlet kondástülök díszítésből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

A pásztorok szerették a foglalkozásukat és azt az életmódot, ami ezzel a munkával járt, de a foglalkozások között nem volt átjárás. Az elképzelhetetlen volt, hogy egy csikós elszegődjön juhásznak. Ha elvesztették a munkájukat pl. kárt okoztak és elküldték őket, inkább betyárnak álltak. A ménesek, gulyák és nyájak őrzői felosztották a feladataikat, ami egy másik rangsort hozott létre közöttük. A pásztorok szervezetének irányítója a számadó volt. A számadónak nemcsak nagy szakmai  tekintélye volt, de elvárták tőle azt is, hogy legyen jószága, földje, háza és hogy tudjon írni és számolni. Ő felelt az állatokért, a bojtárokért saját vagyonával. Felelt a fegyelemért, a bojtárokért. Ő tartotta számon a gondjára bízott állatokat és határozta meg a legeltetés rendjét.

Az öregbojtár vagy nagybojtár a számadó helyettese volt , feladatai egyeztek a számadóéval, de csak a számadó után volt felelős.

A kisbojtárok 10-12 éves gyerekek voltak. Az akkor élt gyerekeknek korán véget ért a gyerekkoruk.  Ahogy megtanultak írni, számolni kezdhették a kemény munkát. Korán keltek, segítettek az állatok őrzésében, taligán cipelték az élelmet a bojtároknak, segítettek a főzésben, elvégezték amit rájuk bíztak. Hosszú idő telt el, míg a kisbojtárból öregbojtár, majd számadó lett, ezalatt megtanították neki vagy elleste a mesterség minden csínját-bínját. A kisbojtárok pásztorcsaládba születtek, ez az élet számukra természetes és elfogadott volt.

Ha a pásztorokról szólunk, nem feledkezhetünk el hűséges segítőikről a pulikutyákról. Egy jó puli kincset ért a pásztornak. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált, lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához.

Érdekes megemlíteni,hogy a csikósok a ménes őrzéséhez nem vettek igénybe kutyákat.

.

 A pásztorok életmódja

A pásztorok a legkeményebb harcot az időjárással vívták. El kellett viselniük a hőséget, a hideget, a szelet és az esőt. Ha ítéletidő volt, akkor ”Isten markában” voltak. Először a megvadult állatokat kellett megzabolázni, hodályba, karámba terelni, csak azután gondolhattak magukra. Mindezek ellenére szerették a pusztai életet, ott szabadnak érezték magukat és az a felelősség, amit az állatok iránt éreztek, megsokszorozta erejüket, melyre büszkék voltak. A természetnek a szépségét is észrevették és értékelték, próbálták megfejteni titkait. Az időjárás-változást meg tudták ítélni az állatok viselkedéséből, a felhők járásából, az ég színéből és próbáltak kifogni rajta.

Nagy becsülete volt a pásztorok között azoknak, akik meg tudták a beteg állatot gyógyítani. Akik ismerték a gyógyfüvek hatását, elpusztították az állatokon élősködő férgeket, gyógyították a száj és körömfájást.

A pásztoroknak fejlett volt a szépérzéke is. Szívesen díszítették öltözéküket, eszközeiket. Szabadidejükben furulyát, ostornyelet faragtak, sótartót készítettek, karikás ostort fontak, melyek míves termékek voltak, nagy műgonddal készítették.

A sok munka mellett ünnepelni, és mulatni is szerettek. Amikor Szent György napkor a gazdák felfogadták őket, ünnepséget rendeztek tiszteletükre, ettek, ittak, táncoltak, énekeltek. A csárdát is felkeresték,  ha a munkájuk engedte és mulatozni támadt kedvük.

A bojtár legény karámba tereli a nyájat – részlet saru sótartó díszítéséből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

    

.           

 A pásztorok öltözködése

A pásztorok öltözete alapvetően nem különbözött egymástól, de a részleteket figyelve is meg lehetett állapítani a pásztor hovatartozását. A négyféle pásztor kalapja annyiban tért el egymástól, hogy a csikós, gulyás kondáskalap széle 14-15 cm széles lehetett, de a juhászkalap széle csak 4-5 cm. A csikós kalapja soha nem volt olyan díszes, mint a többi pásztoré, de az ünneplő kalapján a csikós mindig balos tarka túzoktollat hordott, míg a többi pásztor darutollat viselt. A csikós és gulyás kék inget hordott, csak ünneplőben fehéret, a juhász mindig fehéret.

A csürhések és kondások dudával és tülök fújásával hívták fel a figyelmet a hazatérő állatokra.

A csikós és a juhász ezeket nem használta. A csikós karikás ostort pattogtatott, amit a  kanász is kedvelt. A juhásznak kampója volt, mely hosszú bot volt és rézkampóban végződött.

A Sárréten nem a földművelés volt az alapvető megélhetési forrás, hanem az állattenyésztés és a halászat. Elsősorban szarvasmarhát, juhokat és természetesen sertést is tenyésztettek. A falu határában lévő rétre az éjszakára hazajáró állatokat, a távolabbi rétekre a ridegen tartott állatokat hajtották ki. Az állatok itt tavasztól a tél elejéig maradtak kinn. A tehetős sárréti gazdák nem tudtak minden állatuknak istállót biztosítani, ezért az edzettebb marhák és juhok télen a szabadban  húzták ki a telet, nád és gyékénytörmelékek között. A pásztorok élete ilyenkor kegyetlenül nehéz volt, hiszen nekik is az állatok mellett kellett maradniuk. Nádból készült kerek kunyhókban bundákba burkolózva várták ki, míg az idő jobbra fordul.

A múltak elmúltak. A pásztorvilág „elsüllyedt” a múltban szépségével és nehézségével együtt. Ám ha megismerjük ezeket az ősi mesterségeket,  mi is felfedezhetjük a természet szépségét, közelebb kerülünk az állatokhoz, és többek leszünk általa.

Budapest, 2014. április 20.                                                                              

Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Kacska Zoltán: Egy törzsökös nyájkondás Püspökladányban

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod