október 2014 hónap bejegyzései

*

Híd a puszta közepén

 

Néhány évvel ezelőtt, püspökladányi amatőr képzőművészek alkotásain láttam először egy különleges öreg kőhidat, amely alatt nem vizet, hanem füves területet ábrázoltak. Felkeltette az érdeklődésemet a különleges építmény és hamarosan több információra is szert tettem róla. A beszélgetés során kiderült, hogy a – Püspökladánytól alig néhány kilométernyire található – Zádor-hidat örökítették meg az alkotók. A Zádor név ugyan ismerősen csengett az Ágota históriákból, ám a nagy jelentőségű kőhídról ezelőtt nem hallottam. A rég letűnt kort idéző építmény már több mint 200 éve itt áll, s bár a víz ereje egyszer megcsonkította, még ma is lenyűgözi monumentális méretével az arra járókat. Az egykori – Szolnokot Debrecennel összekötő – kanyargós postaút Karcag és Nádudvar között elterülő szakaszán, a hajdani vízi világ mementójaként áll a különleges kőépítmény.

A pusztából kiemelkedő Zádor-híd biztosította egykor az utazóknak a Zádor-éren való átkelést. Formáját tekintve az építmény a több mint 20 évvel később épült hortobágyi kilenclyukú hídra emlékeztet. A boltívek, a pillérek, a könyöklők, a vízelvezető vályúk és a feljárók is hasonló kialakításúak, csupán annyi a különbség, hogy a fénykorában szintén 9 íves Zádor-hídnak egy áradás mindkét oldalát elmosta, így vált 5 ívessé.

A nagy alföldi vízrendezések előtti tiszai áradások rendkívül megnehezítették az emberek közlekedését ebben a térségben. „A régi Sárrét világa” című könyvében Szűcs Sándor is említést tett a Tisza árhullámainak vonulásairól. „A Tiszaszőlősnél partot bontó víz a Tinósdéren, Oktalanlaposán és a Zádoréren jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúlt fel a Nagysárrét s rokonságot tartott a kunmadarasi nagy réttel és a hortobágyi morotvákkal.”  Rengeteg időszakos vízjárású vízfolyás, ér hálózta be egykor a településünk környékét, melyek időnként részlegesen, vagy teljesen kiszáradtak. A nagyobb jelentőséggel bíró vízfolyások fölé kezdetben fahidakat építettek az itt élők.

A néphit szerint Zádor vitéz volt, aki az első fahidak egyikét építtette, hiszen a mai Ágota-halom tetején épült csárdában lakott kedvese Ágota, akitől a sebes Zádor-ér elválasztotta. A vitéz fahidat építtetett, hogy láthassa a lányt. A pár hamarosan összeházasodott, majd nem sokkal később a vitézt hadba szólították. A férj távollétét kihasználva, Kara János elszerette Ágotát. Nem telt sok időbe, hogy Zádor vitéz fülébe is eljusson kedvese hűtlensége, rajta ütött a szerelmeseken. Kara János elmenekült, de a vitéz addig üldözte, míg leesett lováról és a mocsárban lelte halálát. A területet ma is Kara Jánosnak hívják.

 Egy másik ismert história Szent László királyunk idejéből való, ami két kun fiatal szerelméről szól, a történetbe foglalva Zádor, Ágota, Karajános, Asszonyszállás és Bengecsek helyneveket.

A Keve vezér törzséből származó Zádor vitéz Túrkevén lakott. 1093-ban Szent László király szentföldi hadjáratba szólította a vitézeit, ezért Zádor az ütközet előtt hatalmas mulatságot szervezett otthonában. Ohat Márton özvegye és annak szépséges leánya Ágota azonban távol maradt a mulatozástól. Asszonyszállás nagyasszonya – aki a Hortobágy szélén, egy halom tetején épített kastélyban élt megbetegedett és lánya ápolta őt, ezért nem tudott eleget tenni a meghívásnak. A nagyasszony kárpótlásul meghívta a jó vadász hírében álló vitézt, hogy a területükön elszaporodott kártékony vaddisznókat ritkítsa meg. Zádor örült a felkérésnek és élt a lehetőséggel, hiszen így közelebb kerülhetett az asszony szép lányához.

A király serege Nagyváradon gyülekezett és útközben a vitéz betért Asszonyszállásra is a zsákmányul ejtett vaddisznókkal, melyeket egy halom és ér mellett ejtett el. Azóta a halom és az ér is a Zádor nevet viseli. A fiatalok szerelembe estek és eljegyezték egymást, mielőtt az ifjú vitéz elindult Nagyváradra. Egy tót vezér fiának, Turgonynak szintén tetszett Ágota és nem nézte jó szemmel a románcot. A hadba induló vitéz a lányt hűséges emberére, Kara Jánosra bízta. A nagyasszony hamarosan belehalt betegségébe és a gyász időszakára Ágota megvált jegygyűrűjétől. A gondosan elzárt ékszert azonban Kara János – Turgony biztatására – ellopta és a zsákmánnyal Nagyváradra sietett, hogy Zádornak bizonyítsa a lány hűtlenségét. Mivel nem hitt neki a vitéz, Kara bérgyilkost fogadott, hogy megmérgezze őt, majd hazatért. A gaztett azonban meghiúsult és a merénylőnek, Bengecseknek kellett meginnia a mérget. A lány közben otthon édesanyját gyászolta. Egy nap egy koporsó érkezett Nagyvárad felől, amelyben (a kísérők elmondása szerint) az öngyilkosságot elkövetett Zádor vitéz teste feküdt. Miután Turgony és Kara János úgy vélte, hogy tervük sikerrel járt, el akarták rabolni a lányt, Zádor azonban már várta a cselszövőket. Turgonyt a közeli tóba fojtotta a vitéz, majd üldözőbe vette a lovon menekülő Kara Jánost, aki abban a mocsárban lelte a  halálát, amit később róla neveztek el. A hadjárat a király halála miatt elmaradt, ezért Zádor visszatérhetett kedveséhez, s még aznap feleségül vette szépséges menyasszonyát.

A fiatal pár szerelmi története szájról szájra terjedt az eltelt évszázadok alatt és mára több változata maradt fenn. Ágotát mindig a róla elnevezett területhez kötik, de Zádor karcagi, túrkevei, és törökszentmiklósi vitézként is megjelenik az elbeszélésekben. Hogy a történetnek van-e valóságalapja, nem lehet tudni, de annyi biztos, hogy hűen lefestik a Püspökladány-Nádudvar-Karcag közötti egykori vízjárta vidéket. A terület azonban nem csak erről a romantikus történetről ismert, hiszen betyárok garázdálkodtak egykor a környéken. „Karcag és Nádudvar között a Tolvajos és a Bengecsek rétjében szintén laktak, innen tartották szemmel a Pest-Debreceni országút utasait, vámot szedvén tőlük.” – jegyezte le Szűcs Sándor „A régi Sárrét világa” című könyvében, a postaúton fosztogató betyárokról. Az Ágota-csárda is a betyárok kedvelt rejtekhelye volt, állítólag az asztalába még Rózsa Sándor is bevéste nevét. Az épület mestergerendája mentén húzódott a két megye határa, ezért a bűn útjára tévedt vendégek innen szemmel tarthatták a postaút mindkét oldalát, veszély esetén pedig a másik megyében leltek menedéket. A legenda szerint a máig meglévő karcagi Morgó csárdából alagút vezetett ide és ezen át is eliszkolhattak a betyárok a pandúrok elől, bár ezt nehéz elképzelni a hatalmas kiterjedésű vízzel borított területek miatt.

Az időszakos vízfolyásokon történő átkelés megkönnyítése érdekében többször építettek fahidakat, többek között a sebes Zádor-éren is. Az itt lévő hídról elsőként egy latin nyelvű jegyzőkönyv tesz említést 1783-ban, a Zádor folyócskán átívelő fahidat ekkor Góc István ácsmester renoválta. A fa átkelők azonban nem bizonyultak időtállónak, folyamatos karbantartásra volt szükségük. Felmerült tehát az igény egy kőhíd építésére, amire József nádor 1806-ban adta meg az engedélyt Karcag városának.

A Zádor-hidat – Bedekovics Lőrinc mérnök tervei alapján – Magorányi József egri kőművesmester készítette 1806-1809 között, helyi téglákat és a Bükkből hozott köveket felhasználva hozzá. A 40 öl (mintegy 80 méter) hosszú híd elkészültekor a legjelentősebb kőhídnak számított hazánkban. A híres hortobágyi kőhídhoz is mintaként szolgált a Zádor-híd, ezért többek között emlegetik a hortobágyi kilenclyukú híd bátyjaként is. A masszív kőépítmény 20 évig állt ellen a vizek ostromának, egy 1830-as áradás azonban mindkét oldaláról elsodort két-két ívet. A híd összeomlása megbénította a közlekedést a postaúton, ezért az átkelés biztosítására átmenetileg egy fahidat építettek fel. A felújítás 1833-ban kezdődött, ekkor nyerte el a Zádor-híd a mai (5 íves) formáját. Az alföldi vízrendezések során azonban, rövid időn belül az időszakos vízfolyások, a mocsaras vidékek nagy része is eltűnt a területről, így került a híd a puszta közepére.

A kultúrtörténeti értékként is jelentős hidat 1976-ban nyilvánították védetté, a környezetében lévő 71,5 hektáros szikes pusztával. A vízszabályozás után a Zádor-érrel együtt eltűnt az itt található Zádor-halom és Zádor-erdő is. A terület kiszáradásával a talaj jellegzetességei megváltoztak, ma legjellemzőbb a cickafarkos- és ürmös szikes puszta. Növényvilágának jellemzői a heverő seprőfű, a seprűparéj és a nedves foltokon az év nagy részében látható ecsetpázsitos rét. Az emberkéz alkotta csatornákban azonban napjainkban is jelen vannak a nád és gyékényfélék, melyekben a nagy kócsag, fehér gólya és a szürke gém is megtalálta élőhelyét, hogy egy letűnt világra emlékeztessenek bennünket. A vízimadarakon kívül, a puszták jellegzetes és fokozottan védett madarával, a túzokkal és a szintén veszélyeztetett székicsérrel is találkozhatunk a közeli szántóföldeken, valamint számos ragadozómadár is látható a környéken.

A puszta közepén álló híd a régi postaút és a múltbéli nagykunsági vízi világ emléke, ami vonzó turista célpont lehet. A Zádor-híd Karcag felől arról az utcáról közelíthető meg, ahol az 1859-ben épült, Gál-féle szélmalom is található. A város határától néhány száz méterre az út kettéválik, de egy tábla jelzi, hogy merre található a műemlékhíd. Az aszfaltozott úton hatalmas kátyúkat kell kerülgetni, majd az utolsó szakaszon egy poros, göröngyös úton érkezhetünk a célhoz. Püspökladány felől a régi sóútról (az árokhát útjáról), az Ágota-hídon keresztül is eljuthatunk a kőhídhoz, bár a műemlék fahídon ma már jókora lyukak éktelenkednek.

A Zádor-híd tetejéről szemrevételezve a végtelennek tűnő síkságot, néhol még ma is felfedezhetjük az egykori vízfolyások nyomait. Folyómedrek, a víz építette magaslatok, más néven laponyagok, valamint emberkéz alkotta kunhalmok, többek között a kiemelten védett, ritka növényfajokban gazdag Pincés-halom (a Nagykunság legépebben megmaradt halma) és a löszgyeppel borított Kis Gergely-halom teszik változatossá a tájképet.

Mindent összevetve, a közlekedési nehézségek mellett a nádasokkal tarkított terület egykor igen gazdag állatvilágot rejtett, hiszen még a legnehezebb időkben is táplálékot találhattak itt az emberek. Emellett a sűrű növényzet menedéket nyújtott a lakosságnak a török időkben, de a menekülő betyároknak, táltosoknak, nádi boszorkányoknak is és titokzatos, misztikus legendák bölcsőjévé vált. A lecsapolással több vízhez köthető népi mesterség is megszűnt, ezért gyökeresen megváltozott az emberek élete, a kiszáradt területek lassan legelőkké és szántóföldekké alakultak. Képletesen szólva tehát a puszta közepén álló Zádor-híd nem csupán egy építmény, hanem a múlt és a jelen, valamint a legendák és a valóság közötti kapocs, amire – míg áll –  emlékeztetni fogja az utókort.

Katona Csilla

 

.

„Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak

a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”

                                                                                              (Wass Albert)

*

Galéria:

Fotók: Katona Csilla

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Galgóczi Attila gyűjteménye (tisztiorvosi köpeny)

2014. október 15-én került sor a Püspökladányi Városi Könyvtár Tagintézményben „A II. világháború püspökladányi eseményei” című előadásra, Rásó János helytörténet-kutató prezentálásában, aki előadása során elsősorban a II. világháború kelet-magyarországi, 1944. őszi eseményeinek ismertetésére törekedett, kiemelt figyelmet fordítva a hadviselő felek püspökladányi vonatkozású harcaira is.

Mint tudjuk, a szovjet–román csapatok 1944. szeptember második felében érték el a magyar Alföldet. További terveik szerint be kívánták keríteni az Észak-Erdélyben és Kárpátokban védekező német–magyar csapatokat, ennek érdekében 1944. október 6-án megindult az úgynevezett „debreceni támadó hadművelet”. Mivel azonban a német–magyar erők is készültek egy korlátozott célú támadásra délkeleti irányban, az e célból összpontosított csapatok az Alföldön összecsaptak a támadókkal. Az így kialakult csatában mindkét fél elsősorban páncélozott harcjárművekkel felszerelt alakulataitól várta a sikert, s ezek a hadműveletek kerültek górcső alá a beszámoló alkalmával.

Az előadás során a résztvevők megismerkedhettek a 70 éve zajlott Debrecen-környéki, alföldi páncéloscsata eseményeivel, annak jelentőségével és veszteségi mutatóival is. Az előadás széleskörű forrásfeldolgozásra épült és térképrészletekkel illetve, az „Ellenség a kapuknál” című filmrészlet-vetítéssel került színesítésre.

*

Ezután Galgóczi Attila püspökladányi magángyűjtő korabeli katonai ruházatból, fegyverekből és egyéb harcászati kiegészítőkből álló különleges gyűjteményét mutatta be. A rendezvény résztvevőit lenyűgözte a kiállított darabok eredetiben megőrzött részletgazdagsága és azok szakszerű ismertetése. Sokan ez alkalomból szereztek tudomást ezen impozáns püspökladányi magángyűjtemény létezéséről.  Magyar és német egyenruhák, valamint ezek kiegészítői is bemutatásra kerültek, így például egy magyar gyalogos honvéd egyenruha, egy Horthy korabeli tisztiorvosi köpeny és egy Waffen SS, Hitlerjugend hadosztályába tartozó gyalogos katona egyenruha is. A bemutató során a hallgatóság megismerhette mindezek háború alatti változásának módozatait és okait is. A gyűjtő két püspökladányi darabra is felhívta a figyelmet, melyeket a településen találtak, egy magyar lánggránát tokra és egy német Wehrmacht övcsatra.

További érdekességként kerültek kiállításra a Mátyás Ferencné által felajánlott, II. világháborúban harcoló férje emlékei, így többek között katonai igazolványa, s vitézi avatásának dokumentumai, kitüntetései is. A Karacs Ferenc Múzeum Tagintézmény is biztosított néhány dokumentumot az alkalmi kiállítás anyagához.

Kérem, tekintsék meg a rendezvényen készült fotókat!


Megyaszai Szilvia

*

Képgaléria:

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

Tovább a friss hozzászólásokhoz

(2014.10.11.)

„A rácsosra eresztett redőny mögül világosság látszott, két kislányom

is felriadt a dörrenésre, megrémültünk a nagy fényességre, a konyha

egy-egy sarkába húzódtunk, ölünkben  a gyerekek, hogyha omlik a ház,

a sarkok talán biztosabban megmaradnak. Néhány száz méterre hozzánk,

Darányi-telepi házra is esett bomba.”  (Kecskés Gyula)

*

VISSZAEMLÉKEZÉSEK…

Püspökladányiak emlékei a II. világháborúról

 

A Püspökladány Anno honlap II. világháború című rovatának előző írása – a 70 éves évfordulóra emlékezve – a II. világháború püspökladányi eseményeinek rövid bemutatására, összefoglalására tett kísérletet, a mai megemlékezésben a háború túlélői „szólalnak meg”… Így e kettő együtt próbál egy egészet alkotni.

Néhány, korábban papírra vetett visszaemlékezést megőrző forrást hívtam segítségül, hogy az azokban közzétett, felidézett személyes emlékek – melyek B. Kiss Albert pékmester közéleti és családi naplóiban, Kecskés Gyula tanító és Rettegi Istvánné tanárnő nyilatkozataiban, cikkeiben olvashatóak – segítségével utazzunk vissza az időben és ismerjük meg általuk a háború püspökladányi eseményeinek néhány részletét. A háború után évekkel később felidézett egyéni sorsok, szubjektív benyomások sok általános helytörténeti ismeretet is megőriznek, melyek tovább gazdagíthatják tudásunkat erről a korszakról. Az emlékek nem a távoli hadszíntereken harcoló katonák sorsát mutatják be, hanem azt, hogyan élték meg a háborút az itthon-maradt püspökladányiak. A megindítóan feltárt részletek – itt Retteginé Annuska néni őszinte beszámolójára gondolok, a szülők és ladányi emberek összefogására az iskola rendbehozataláért – talán másoknak is könnyeket csalnak a szemébe, ahogyan az emberi összetartás és segítő önzetlenség példáit tárják elénk.

Az események teljes rekonstruálásához természetesen még több szemtanú, túlélő által felelevenített visszaemlékezés is kevés lenne, de azt gondolom, hogy az itt közzétett válogatás is kellően szemlélteti a történéseket, a háború borzalmait, a lakosság nehéz életét, félelmeit és nélkülözéseit.

A megidézett történetekben további püspökladányi személyek nevei is olvashatóak, épületeink, utcáink, településrészeink kerülnek említésre.

Kérem, fogadják e múltra emlékező válogatást nagy érdeklődéssel, s tisztelettel!

 

***

Katonaság vonulása a háború alatt. (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

Válogatás Kecskés Gyula 1974. évi visszaemlékezéseiből

(1974. évi Ladányi Híradó, gyűjtötte: Matolcsi Mária)

 

 1941. évről:

„Sok feljelentés, besúgás történt irigységből, bosszúból. Gyűlölködés, irigység, félelem, rettegés ülte meg az azelőtt békés falut, lelkeket. 1941. vagy 42-ben megkezdődött a zsidó munkaszolgálatosok behívása. Fegyvert nem adtak a kezükbe, kiképzés nélkül vitték őket a frontra hadi szolgálatra.”

 

1944. március:

„1944. március 19-én Nádudvaron lakó sógoromat telefonon hívtam, ő közölte velem, hogy a németek megszállták Pestet. Másnap Barta László esperestől hallottam – aki 19-én Pestre akart utazni – hogy Törökszentmiklóson hírét hallották Pest megszállásának, így vele együtt sokan, főleg zsidó utasok megszakították útjukat és hazajöttek. Még azon a héten megszigorították a légvédelmet. Hét hátulján be kellett minden iskolát zárni, szét kellett bocsátani a tanulókat. Ebben az évben kivételesen március 27-én volt a bizonyítványosztás. Indok: A tantermeket elfoglalta a német katonaság és az állandó légiveszély.”

 

Az 1944. májusától begettózott püspökladányi zsidókat később Debrecenbe szállították. Őket valószínűleg azzal a csoporttal vitték ki az országból, melyről ez olvasható:

„Az V. és VI. csendőrkerületekből (Szeged, Kecskemét, Szabadka, Bácsalmás; DEBRECEN, Szolnok, Békéscsaba és Berettyóújfalu gyűjtőtáborokból) 1944. június 25-28. között történt a 61.994 zsidó deportációja. Június 28-ig tehát – Ferenczy hivatalos jelentése szerint – 129 szerelvénnyel 380.660 zsidó fajú egyént szállítottak ki ez akciók során az országból.”

(Lévai Jenő: Feketekönyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, 1946.)

.

1944. június 2.:

„1944. június 2-a: Püspökladány, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár bombázásának a napja. Június 1-én délután eső volt, de estére kitisztult az ég. Éjjel dörgésre ébredt a feleségem. Ő ébresztett, hogy ez a dörgés, ami hallatszik, nem égzengés. A rácsosra eresztett redőny mögül világosság látszott, két kislányom is felriadt a dörrenésre, megrémültünk a nagy fényességre, a konyha egy-egy sarkába húzódtunk, ölünkben a gyerekek, hogyha omlik a ház, a sarkok talán biztosabban megmaradnak. Néhány száz méterre hozzánk, a Darányi-telepi házra is esett bomba. A községben a fő célpont a MÁV Pályaudvar volt. Mire a konyhába kimentünk, emlékezetem szerint meg is szűnt a bombázás. Hamarosan összeverődött az utca, jöttek a hírek, hol történt a baj.

Másnap délután 3 órakor a református temetőben 5-6, 4 órakor a katolikus temetőben 7-8 halottat temettek el. A község nevében én mondtam rövid búcsúbeszédet és koszorúztam meg a koporsókat. Másnap külön temettük el Lengyel Imre nyugalmazott református lelkészt. Így emlékezetem szerint 12-14 halottja volt községünkben a bombázásnak.”

.

„A támadás a községet Karcag irányából érte, valószínűleg azért, hogy a vasút és közút használhatatlanná tételével a németek útját elvágják. Másnap a község vezetői megvizsgálták a határban történt károkat s véleményük szerint szerencséje volt Ladánynak, ugyanis a bombák nagy része a határban ért földet.

Még egy szerencséje volt a községnek, mégpedig az, hogy előző nap eső volt. Ennek tulajdonítják ugyanis azt, hogy az állomástól kb. 500 méterre leeső 14 q súlyú légiakna nem robbant fel. Ez feltehetően a pályaudvarnak lett szánva. Ha az akna felrobbant volna, a körzetben nem maradt volna meg épület. Az aknát Debrecenből érkező tűzszerészek hatástalanították.” (Ladányi Híradó 1974. évi 2. száma)

.

„Az éjjeli riasztáskor – úgy 2 óra körül – rövid idő múlva már nem keltünk ki az ágyból. Szerte „Titó-gépeknek” nevezték a felettünk elszálló „Rata-gépeket”. A Szovjetúnió gépei nem bombáztak, Jugoszláviába Titónak – ezt a nevet akkor hallottuk először – vitte a hadianyagot minden hajnalban.”

Romániának a Szövetségből való kilépésével megkezdődött az Erdélybe telepített hivatalnokok menekülése: „Nagy része a Nagyvárad-Püspökladány vonalon jött autókon, vonaton, sokan pedig szekerekkel. A menekülők pár napot is eltöltöttek az iskolában, amíg tovább mehettek. Ezek hatására sokan szekerekkel azonnal útnak indultak Pest felé. A menekülők sodorták magukkal még a józanabbakat is, mint a mesében.

Lassan terjedni kezdett a falu kiürítésének terve. A lakosság egy részét ügyes csellel lakoltatták ki. A budapesti fizetési központ soron kívül utalta ki minden alkalmazott részére az egyhavi fizetést előlegként és igazolványt adott, amelyre csak Budapesten vehetik fel az esedékes újabb fizetést.”

 .

1944. október eleje:

„Két aknavetőjük a Petőfi utcai iskola udvarán állt, a mostani Járási Hivatal felé fordított csővel. Kaba felől 8 órától kezdve állandó lövöldözés zaja volt hallható, ekkor zajlott az un. „debreceni csata”. Két napig volt a németek kezén a falu.”

„A visszavonuló német csapatok hatalmas pusztítást végeztek a községben. A községházát feltörték, ekkor veszett nyoma a községi könyvtár köteteinek. A lezárt íróasztalokat feltörték, az ott talált iratokat, okmányokat válogatás nélkül szedték össze, vitték magukkal, vagy pedig semmisítették meg.

A faluból összeszedett állatokat bezárták egy épületbe, feltehetően még (október) hetedikén. Ezekre csak a falu felszabadítása után találtak rá, mikor a szerencsétlen jószágok kínjukban (hiszen napok óta nem ettek) egymást ették.”

.

„Még ezen a napon a fatelítő faállományát is meggyújtották. A tűz megfékezésére a harc közepette nem volt mód, így még sötétedés után is bevilágította a falut a hatalmas máglyaláng. Ekkor támadt a környező falvak lakosai között az a hír, hogy a község leégett.

A boltok, kocsmák mind fel voltak törve, a községháza udvarán álló ún. bűnjelkamra is fel volt törve. Mindez a lakosság beavatkozása nélkül történt. Az emberek elbújtak, elmenekültek, ki hogy tehette. Csak akkor jöttek elő, mikor egy-egy időre megszűnt a bombázás.” (Ladányi Híradó 1974. évi 2. száma)

 

„1943-ban a búzavetés 9.948 hold volt, s 1944-ben ez 110 holdra csökkent.” (Faragó Imre 66 éves nyugdíjas tsz-tag)

.

„Ez volt az első találkozásom a szovjet katonákkal. 4 óra felé elült a zaj. Hazamentünk, ha jönnének, otthon fogadjuk őket. Nemsokára jött is 3-4 katona. Először a gangon egy riasztót lőttek, utána megmutatták a fegyverüket, mindig ez volt a sorrend, úgy egy hétig, 10 napig, ha jöttek. Kolbásszal kínáltuk őket. Kenyér nem volt, azt ők adtak. Az első katona inget kért. Később egy másik az ruhafélét, hogy a sebét bekössék. Dorogi Ágnes akkor 4 éves volt. Őt a gangon találta az első katona. Kolozsváron gyártott csokoládéval kínálta meg. Aznap 4-5 csoport katona jött, mindet megetettük. Semmi gorombaság nem volt egy részéről sem. Attól féltem: ezek az emberek a Volgától rommá tett falvaikon jöttek keresztül. Hogy fognak ezek bánni velünk, akik részt vettünk az ellenük indított harcban. Nem fizettek rosszal a gonoszért!” (1944. október 12.)

 

*

***

B. Kiss Albert pékmester visszaemlékezései

(Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája, Püspökladány, 1991.)

 .

 „A háború utáni (és alatti) kenyérsütésem története

1942. október 1-jén sütőipari tanoncnak szegődtem be. Mesterem Nagy Károly sütőmester volt. A Petri-telepen szüleim tulajdonát képező pékséget bérbe vette ki. Tanulóidőmet az ipartestületi szerződés 2 évben határozta meg. A szakmát mesteremtől tanultam meg. 1943 őszén mesteremet behívták katonának. Az orosz frontra vitték. Fél év múlva leszereltették. Míg távol volt, mesterem felesége Nádasi György sütősegédet vette fel szakmunkásnak az üzembe.

Ladányból egyre több pékmestert hívtak be katonának. A háború 1944. őszén egyre közelebb került az ország határához. 1944. szeptember 7-én a község egész területén kidobolták, hogy szeptember 9-én és 11-én minden 18—60 év közötti férfi jelentkezzen a községháza udvarában. 3 napi élelmet és takarót hozzanak magukkal. Aki nem jelenne meg, a családját éri súlyos sérelem. A férfiak elhajtását 2 napra tervezték. Közben mesteremet is megint behívták katonának. Síró anyák, leányok és gyermekek jelenlétében indultunk el szeptember 9-én a községháza udvarából gyalog, Tiszacsegére. Nádudvar felé mentünk, a hortobágyi legelőn keresztül. Azon a tragikus 2 napon Ladány férfilakosságából csak az idősek és betegek maradhattak otthon. A karhatalom a községben (Tiszacsegén) minden 2 szobás lakásból az egyiket lefoglalta a bevonuló civilek részére. Több községből irányítottak oda embereket. A kiürített helységekben szalmára feküdtünk le. Még a kamrákban, több helyen a padláson, még a tyúkólpadláson is feküdtek elhajtott emberek. Az elégedetlenség hamarosan nőtt Tiszacsegén. Egyre többen szöktek meg, még a vezetők köréből is. Mi is megszöktünk 2 barátommal együtt. Vándoroltunk, úgy tudtuk magunkat élelemmel ellátni, hogy gazdáknál dolgoztunk pár napig élelemért és szállásért. Aztán mentünk tovább Gyöngyös felé. Majd visszakanyarodtunk honvágyunk irányába, Ladány felé. A front Jászszentandrás határában, Pusztafogason ért bennünket. Szerencsére megmaradtunk. Hazafelé jövet Tiszaroffnál hozott át bennünket ladikon a révész a Tiszán. Bekísért bennünket a közelben lévő szovjet katonai parancsnokságra igazolás végett. A parancsnokság, mint elhurcolt leventéket leigazolt, és hazaengedtek bennünket. 1944. december 9-én gyalog tértünk haza szüleinkhez. Óriási volt az örömünk. Anyámnak egész nap örömében könnyes volt a szeme. Itthon jelentkeztem a községházán az igazoló bizottság előtt. A bizottság leigazolt. Ladányban akkor már kezdett kialakulni az új demokratikus vezetés.

Hazatérésem után gyorsan pergett minden nap. Szinte ma már hihetetlen, de igaz volt. Hívattak a községházára az igazolás utáni napon. Ugyanis alig maradt Ladányban pékmester. Katonának lettek behívva. A kirendelt főszolgabíró azt mondta: azonnal váltsak iparigazolványt és nyissam meg újból a Petri-telepi pékséget. Én azt mondtam: Lehetetlen, hiszen én még tanuló vagyok. Most az nem számít. Fontos, hogy kenyér legyen a külterületen, mondotta a főszolgabíró. A szükség parancsára el kellett vállalnom rendkívüli módon az önálló kenyérsütést a Petri-telepen. 1944. december 13-án az árvaszék nagykorúsított. 1944. december 15-én a kezembe adták az iparigazolványt (az akkor igazoló iratokat megőriztem, megvannak).

Most arról írok, hogy mi történt Püspökladány felszabadulása, 1944. október 12-e után a leállt sütőüzemünkben. Szüleim és a lakosság azt mondták: szovjet katonák sütöttek a front részére kenyeret. De kevés volt közöttük a pék. A pékek pótlására Petri-telepi asszonyokat, lányokat hívtak az üzembe segíteni. A katonák fűtöttek, bevetették és kiszedték a kenyereket a kemencéből. Az asszonyok, leányok katonapék irányításával dagasztottak és szakítottak. Keserű Béni bátyám volt a tolmács. Az lett a kötelessége, hogy a női munkaerőket folyamatosan biztosítsa a termelés elősegítése érdekében. Gondoskodott a nők állandó cseréjéről is a munkában. Férfiakat nem lehetett beállítani a termelésbe, hiszen őket elvitték. Éjjel-nappal sült a kenyér. Apámnak az lett a feladata, hagy tűzifát kerítsen a sütésekhez. A katonák hozták a lisztet, sót, élesztőt. Idővel a katonákat a front felé vezényelték. Az üzem átmenetileg leállt.

December 18-án az üzemben megkezdtük a termelést. Egy férfi mellettem dolgozott. Sokat segített anyám is. Ahogy megnyílt a sütöde, pár nap múlva, miután észrevették, lisztet hoztak a szovjet katonák. A liszteket – egyre többet – már magunknak kellett feldolgozni részükre. Az a munka 1945. március közepéig tartott. Aztán térhettünk át a lakossági kenyérsütéshez. Többféle liszt volt akkor a nehéz időkben. Búzaliszt, rozsliszt, árpaliszt ás kukoricaliszt. Azokat össze kellett keverni. Nem volt könnyű akkoriban kenyeret sütni. A háború volt az oka. A búzaasztagok a múlt évből csépeletlenül maradtak. Tavaszra ellepte őket az egér. Abban az időben közellátási hivatal létesült. A lisztkiutalásokat onnan kaptuk meg. Közellátás-vezető: Külhburger István volt. A kenyérsütés biztosítása érdekében meg kell említenem Lövei Albert és Gyöngy János bátyámékat, akik azon voltak, hogy minél több liszt jusson a Petri-telepre. Tehát segítségükre voltak az üzemnek. Közben 1945. június 14-én Debrecenben felszabadultam a sütőszakmából. A segédvizsgát letettem. De dolgoztam tovább. A kenyér kellett a lakosságnak. Segédidőm már régen elmúlt, az iparhatóság régi iparomat bevonta. (Új, jogilag rendezett iparigazolványt kaptam 1953. szeptember 25-én. Azóta is állandó jelleggel megmaradtam a szakmában nyugdíjas koromig. A kenyérsütés mellett, mint zenész Nádházi József zenekarában játszottam abban az időben. A 40 éves évforduló alkalmából megemlékezek az akkori zenei eseményről is.)

A háború ideje alatt bálok ritkán voltak rendezve. A felszabadulás (1944. október) után a község szovjet katonai parancsnoksága – a község demokratikus vezetőivel egyetértésben –  ingyenes bálokat rendezett. A bálok a Rákóczi Szálloda nagytermében, a római katolikus kultúrteremben és a polgári iskola tornatermében voltak megtartva. Akkor még volt zenekar bőven Ladányban. A zenekarok díjmentesen játszottak a bálokban. A báltermek zsúfoltak voltak. A lelkesedés nagy volt. A szülők jó része is ott táncolt a bálokban az ifjúság között. A szovjet katonai parancsnokság tolmácsa Szűrös Lajos bátyánk volt. Az Attila utcában lakott. Bálok alkalmából gyakran tartottak ellenőrzést a katonák. Ha tolmácsra volt szükség, Lajos bátyám fordította le a beszédet. Nagyon szerette a zenét hallgatni a bálokban is. A díjmentes, felszabadulás utáni báloknak hat hónap elteltével vége lett.

1945. május 9-én Európában véget ért a II. világháború. Nagy volt az öröm Ladányban is. Küzdenünk kell érte, hogy ifjúságunk a háború borzalmait csak az idősek beszédeiből és a történeti írásokból ismerhesse meg.

 

Megbombázták Ladányt

1944. június 2-án este napi munkánk után nyugovóra tértünk. A második világháború ebben az időben kegyetlenül szedte áldozatait. Alig aludtunk el, a légiriadó hangjára felébredtünk. A szobába az ablakon keresztül erős fény szűrődött be. Szóltak a szirénák. Gyorsan felöltöztünk. Mindnyájan kiszaladtunk a házból. Odakint olyan világos volt, hogy ilyet éjszaka sosem láttunk. A ledobott fény világította meg a községet. Eközben a repülőgépek mély hangja egyre közeledett. Mi gyorsan azokat a szomszédokat, akik még nem voltak talpon, felébresztettük. Mindenki, aki csak tehette, az udvaron előre elkészített földbunkerbe (légógödör) menekült. Mi is oda mentünk le. Angolszász repülőgépek szórták a nagyméretű bombákat. Nagy volt a félelem. Csak úgy mozgott a föld alattunk. Bombázás után a gépek elmentek, a lakosság kijött az óvóhelyekről. Nagy volt a riadalom a községben. Mentünk segíteni oda, ahol kellett. Több helyen bomba csapódott kertekbe, sőt házakra is. Többen meghaltak a községben. Volt olyan ház, hogy eltűnt a helyéről. Csak egy óriási tölcsér maradt a helyén.

 

Kenyérsütés a légiriadók idejében, 1944-ben

Mielőtt e történetet megírnám, meg kell, hogy emlékezzek az akkori szomorú időkről. A második világháború idején Magyarország akkori területét, légvédelmi téren, körzetekre osztották fel. Ha az ország határához közel repültek az ellenséges gépek, akkor a rádió a következő szöveget mondta be p1.: Zavarórepülés, Baja. Következő szöveg:

Légiveszély, Baja. Aztán: Légoltalom, vigyázz! Végső szöveg a „légiriadó” volt. Akkor már félő volt, hogy bombázás is lehet. Az angol, amerikai B—52-es bombázó repülőgépek zárt rendben, ahogy közelítették a körzetek légterét, a rádióban a szöveg úgy változott. Pl. mikor azt mondta, „légoltalom, vigyázz — Karcag”, tudtuk, hogy körzetünkben a „légiriadó” szó következik.

Rendelet volt akkor, hogy a községben, minden ház kertjében légvédelmi árkot kellett ásni. A tetejét gerendákkal, kóróval, csutkaszárral kellett áthidalni. A tetejét vastag földréteggel kellett betakarni. A két végén be- és kijáratot kellett hagyni. Légiriadó esetén oda menekültünk. Püspökladányt 1944. június 2-án, este 9 óra után bombázták meg. Azon a napon délután nagy eső volt. A víz lefolyt a gödörbe, sárosak lettünk valamennyien. A község légókörzetekre volt osztva. Minden körzetben egy fára akasztott vasat kellett ütögetni szaporán, amikor megszólalt a légvédelmi sziréna. A mi udvarunkban is volt egy nagy eperfa, azon csüngött egy sínvas. Én is ütögettem a vasat, mint kijelölt körzetes.

Most már rátérek a kenyérsütés akkori nehézségeire. Nagy Károly mesteremet megint behívták katonának. Nádasi György péksegéd is katona volt akkor. Én az év őszén következtem katonának. Tehát magam maradtam itthon szüleimmel és leánytestvéreimmel. Sándor bátyám is vonult Kézdivásárhelyre. Mesterem felesége vezette az üzletet, én sütöttem a házi kenyereket (ster kenyér). Fával fűtöttem mindkét kemencét. Ment is addig, míg nem volt riadó. A pékkemence kéménye magas volt akkor is. Mikor füstölt a kémény, áramlása messze ellátszott. Légiriadó esetén a kemencében a tüzet, vagyis a füstöt azonnal meg kellett szüntetni a veszély végett. Tartottunk tőle, hogy a füst láttán leereszthetnek egy gyilkos csomagot. Igenám, de az asszonyok a már otthon bedagasztott, majd megformázott (kiszakított) kenyértésztákat kosarakba téve, meghatározott órára elhozzák a pékségbe. Nyáron a tészta elég gyorsan megkél, az asszonyok és leányok nem hozták be a sütödébe a melegbe, hanem lerakták az udvaron. Mikor megszólalt a sziréna, ösztönösen minden kosárba helyezett tésztát gyorsan behordtunk az ereszalj alá és a nagy eperfa tövéhez, gondolván, ott nem látják a pilóták a sok szalvétával letakart kosarat. Leírni talán nem is lehet, hogy milyen nagy volt az izgalom akkor. Voltak, akik hazaszaladtak családjukhoz, hogy a veszedelemben együtt legyenek. Szerencsére, a légiriadót feloldották. De a kosarakban a tészták túl megkeltek, azokat úgy bevetni felelőtlenség lett volna. Olyankor a tésztákat egymás után a dagasztóházban a teknő tetején átszakítottam. Úgy levegőt kapott a tészta, általa újraéledt. Közben a kemence hőmérséklete is lehűlt. Vékony tűzifával a kialvóban lévő tüzet a kemencében újraélesztettem. Mire a tűz leégett, kiszedtem a parazsat, akkorra a kenyértészták is megkeltek. Negyedóra alatt, a 33—35 db kenyértésztát bevetettem a kemencébe. Aztán nyugodtunk meg. A nagyméretű kenyerek 2,5 óráig sültek a kemencében (most már olyan 9—11 kg súlyú kenyereket nem is lehet látni). Idő elteltével az asszonyok értejöttek a kenyerekért. A bérsütés díja kg-ként 10 fillér volt akkor. Mesterem felesége, szül. Marsi Erzsébet megmérte a kisült kenyereket, melyeket az asszonyok hazaszállítottak. Úgy fejeződött be az a kenyérsütési nap a légiriadók idejében.”

***

Püspökladányi katonák a fronton (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

B. Kiss Albert pékmester visszaemlékezései

(Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája,

 Püspökladány, 1999.)

.

„Mi történt Ladányban 1944 őszén, a szovjet csapatok bevonulása után?

Zamarcev őrnagy városparancsnok és Miska orosz rendőr (lityinánd) ténykedései.

Először is közölnöm kell, hogy a község vezetőségének túlnyomó többsége és a tanítóság is elmenekült. Elmentek a papok is és sok tanult ember. Néhány községvezető és tanító nem ment el.

Zamarcev szovjet őrnagyparancsnok tolmácsa Papp Kálmán tanító és Szűrös Lajos bácsi voltak. A parancsnok magához kérette azokat, akik itthon maradtak. Tóth Béla főjegyző urat, parancsban kinevezte főszolgabírónak. Elek Zoltán jegyző urat, főjegyzőnek. Tasnády József írnokot, adó-főnöknek. Faragó Imre községi rendőrt, rendőrkapitánynak. Kecskés Gyula tanító urat a Református Egyház papjának nevezte ki. A parancsnak engedelmeskedni kellett, háború volt. Olyan nagy volt a propaganda a rádióban, újságban, hogy a tanult embereket, a papokat is a szovjetek elhurcolják, ha bejönnek. Szerencsére az nem úgy történt. Aki engedelmeskedett, annak nem volt semmi baja.

A Községházán megállt az élet. A hivatalnokok is elmenekültek.

Az őrnagy úr azt mondta Tóth Béla kijelölt főszolgabíró úrnak, azonnal alakítsa meg a Községházán a hivatalt. Néhány emberével meg is tette.

Megalakultak a demokratikus pártok: Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Paraszt Párt és a Kisgazdapárt delegáltjai kerültek be a Községházára kisegítésképpen. 3-6. osztályt végzett paraszt- és munkásemberek segítettek az ügyintézésben.

Kecskés tanító elmondta: éjszakákat nem tudott aludni, mert, mint kijelölt pap olvasgatta a bibliát. Hiszen teológiát nem végzett. Neki kellett eltemetni a halottakat is. Ez óriási teher volt részére is.

A szovjet parancsnok a pártok vezetőivel megbeszélte: 6 hónap idejére ingyen bált kellett rendezni. A zenekarok is díjtalanul muzsikáltak.

Megszüntették az urasági cselédséget. A tanyákat lebontották, szétadták a szegényeknek. Bevezették a nyolcórai munkát. Megszüntették az urasági istállókban való alvást. Munkásszállásokat kellett létesíteni. Kiosztották az urasági földeket is. Igaz nagy volt az élelemhiány, de lassan az élet újra beindult.

1945 tavaszán kezdtek hazatérni az elmenekültek. Igazolóbizottság előtt kellett megjelenniük. Ha nem voltak fasiszták, háborús bűnösök stb. a Községházára is visszavették a demokratikus érzelmű hivatalnokokat. Ami igaz, ők vezették az adminisztrációkat. Kár volt elmenekülniük, mondották is, mikor hazajöttek. Lassan a Községháza megtelt, új, vagy régi értelmiséggel. A kevés iskolát végzett apák nagy része újra a munkát folytathatta, vagyis hazatérhettek a hivatalból. (Arra az időre nagy szükség volt reájuk, ők akkor hőstettet végeztek: a szerző.)

1945. tavaszán a szovjet katonák egy része is elment. A parancsnokság még maradt, de lassan az iskolában is megindult a tanítás. A szovjet őrnagy átadta a vezetést a község vezetőinek. Az ideiglenes kormány új törvényeket adott ki. Az már utasítás és nem parancs volt.

 

Hogy milyen volt a háború?

A háborúban a megszálló erőnek kell engedelmeskedni. Az addigi törvények megszűnnek.

Egy eset, mely halállal végződött: Makai István fűszeres és fakereskedő a Kossuth utcában lakott, ott volt az üzlete is. Mikor az orosz katonák az udvarában megjelentek, látták, hogy egy borospince van az udvaron. De az le volt lakatolva. Felszólították a tulajdonost, hogy azonnal nyissa ki a pince ajtaját. Igen ám, de Makai István részeges ember volt, alig volt józan. Elhízott kövér ember volt. El is volt bizakodva.

Felszólították, de ő nem engedelmeskedett. Hiába kérte a felesége és leánya, hogy nyissa ki a pincét. Nem nyitotta ki, hanem még haragudott is. Erre a katonák megfogták, és odavezették a pince ajtajához, és ott lelőtték. Nagy volt a család sírása. Erre a katonák a lakatot lelőtték és kinyitották a pince ajtaját. A pince elől elhúzták a halottat, és egymás után mentek le a pincébe. Vedrekkel, kannákkal hordták fel az italokat a katonák…

Apáink azt mondták: ők is megszállás idején, idegen területen nem tartották be az ottani törvényeket. Az elfáradt ma él, holnap meghallhat katona, úgy szokott cselekedni.

No meg a fiatal nőkre szokott lenni nehéz időszak olyankor. A háborút bejárt katona, ki szokta oktatni a családjához tartozó nőket, hogy ne enyelegjenek az idegen katonák előtt. Öltözzenek idős asszonynak, legyenek csúnyák. Akik nem hallgattak a jó szóra, azok bizony meg is járták…

Visszatérve a szovjet városparancsnoksághoz: Zamarcev őrnagy keze alatt volt egy Miska nevű orosz rendőrkatona (Lityinánd). Lóháton járt legtöbbször. Miska előszeretettel szedte össze többedmagával a seregből megszökött katonákat. Volt úgy, hogy tűzharcba is keveredtek. Az Árpád úton a Cilibolt előtt lőtt le egy szökött katonát. Miután az rálőtt Miskára. Az akkor nagy esemény volt. Miskát ki is tüntették érdemeiért. Később a parancsnokság is elköltözött Ladányból. Háború idején az őrnagy munkássága a lakosság biztonságát teremtette meg. Ennek már ötven éve. De azért jó volna, ha a háborút el tudnánk kerülni.”

 

Rácz Sámuelné Ifigenia Mensováról ezt írja könyvében B. Kiss Albert:

“Orosz származású volt. 1919-ben jött Magyarországra, egy hadifogoly személlyel, kihez feleségül ment. (…) A II. világháborúban, annak vége felé – 1945-ben – mint orosz tolmács rendkívül sokat segített a lakosságnak. Szükség esetén szembe mert szállni az orosz katonákkal, a civilek érdekében. (Házunk majdnem velük szemben épült.) Rajtam is többször segített és megvédett a sütödében a katonáktól. Sosem felejtem el kedves Emma néninek bátorságát, emberségét!”

 

“1945. tavaszán a vallásalapítványi földeket kiosztották, a tanyákat lebontották

1945. tavaszán az ideiglenes kormány rendeletére a vallásalapítványi nagybirtokokat a nincstelen szegényeknek kiosztották. Az urasági épületeket lebontották, és szétosztották a hazatérő hadifoglyok és a nincstelen családok között. A községben magalakult demokratikus pártok ez intézkedéseket lelkesen fogadták.

Ladányban Baranyai Albert bácsi volt a földigénylő bizottság elnöke. A földek kiosztását nem akadályozták. Hiszen az urasági bérlők is elmenekültek. Mire hazatértek, a birtokokat kiosztották. Nagy öröme volt akkor a szegényeknek. Mindig a földet áhították. A vezetők összeírták az igényeket családonként. Néhány hónap alatt megtelt a határ emberekkel, körülvették a földmérő embereket, a mérnök urakat. Aki megkapta a 6-10 köblös földet, az, már ahogy tudta családjával bevetette. Kevés ló volt már a háború után.

A szegények egy része felkapálta a kiosztott földet, és kapával vetette be. Földjeikre kis tanyát építettek. Nagy volt az örömük. Akkoriban, akinek teheneik is voltak, azokkal szántották fel a földjeiket, na meg lóval is.

A lebontott urasági birtok faanyagjából kisebb házikót tudtak építeni a földjeiken. Akkor még az építkezés ócska anyagokból történt.

MEGJEGYZÉS: Ladányban az állomás mellett volt a háború előtt a Klein-féle fatelep. Onnan az új anyagokat a katonák és a civilek elhordták. A telep kiürült. Később a Kossuth utcán nyílt egy kisebb Kaufman-féle fatelep, de nem sokáig létezett, az is megszűnt.

A lakosság csak a használt urasági épületekből építkezhetett. 1948—49-ben megkezdődött a táblás gazdálkodás hirdetése. Utána meg a termelőszövetkezetek erőltetése. A kisparaszti birtokosoknak, ha akarták, ha nem, a termelőszövetkezetbe kellett belépniük, vagy Ladányból elvándoroltak.”

 

***

A Polgári Iskola az 1950-es évek végén (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

 

Rettegi Istvánné tanárnő visszaemlékezései

(Ladányi Híradó 1979. évi 4. sz.)

 

„A következőkben azonban nem a régmúlt, hanem a közelmúlt két olyan eseményét mondom el, amely örök életemre kihatott és szintén ezt igazolja. Akikről szólani fogok, azok ma is többnyire itt élnek köztünk. Tanúk rá.

1944. március 20-a utáni közeli napok egyik délelőttjén magyarórám volt a IV. osztályban. A legújabb kor íróiról beszéltem, éppen Németh Lászlóról. Szokásom szerint minden író egyik olyan gondolatát felírtam a táblára, melyet a gyerekek füzeteikben magukkal vihettek útravalóul. Ezt írtam éppen: „A magyar program ma ez: lenni. Ne higgyétek, hogy ez alacsony vagy kevés. Elfér benne a leglázasabb szellemi munka, a legnehezebb szervezkedés, a keresztény vértanú hősiessége.

Lenni: vagyis az lenni, ami vagytok. Hűnek maradni ahhoz, amiben születtetek. Őrizni magatokban az ősök hamvvedrét, s az anyaföld sóit, kitartani abban, amit elárulni: erkölcsi halál”.

Míg írtuk, egyre közeledő, nagyon erős motorok zúgása hallatszott. A katedráról leláttam a Petőfi utcára. Német katonai gépkocsik, teherkocsik végtelen sora állt meg előttünk. 5-10 percen belül el kellett hagynunk az épületet. Kislányaink sötétkék fehérpettyes kiskötényeikben, fiaink vállukra vetett kabátokkal összekapkodták holmijukat, kezükbe vették sapkájukat s indultak ki a hátulsó bejáraton. Lekísértük őket. Beadtuk az igazgatói irodába az osztálykönyveket, személyes holmijaink kihozatalára már nem volt idő, mert a főbejáraton özönlött be a gépkocsikból kiszálló német katonaság.

1945. szeptemberében mehettünk vissza kedves iskolánkba végleg. Szomorú viszontlátás volt. Az alig másfél évtizede épült 8 tantermes és 6 szaktantermes, tornatermes, minden tantárgyhoz külön szertárú, gazdag felszerelésű és könyvtárú, gyönyörűen felszerelt iskola belső berendezése 99,9 %-ban megsemmisült. Épületét találat érte. Ajtók, ablakszárnyak hiányoztak. A tanári kar fele sem volt itthon. Igazgatónk sem tért még vissza. A tankerületi főigazgató parancsára nekem kellett helyettesíteni. Semmi gyakorlatom nem volt, kollégáim egy kivétellel mind idősebbek, de egyetértettünk: haza kell szállnunk.

Összehívtam a szülőket. Tornatermünk zsúfolásig megtelt velük. Nem kellett sok beszéd. Tudtuk, mit kell tenni. Másnap reggel 6-kor ott voltak az édesanyák meszelővel, súrolókefével, felmosóronggyal.

A fiúk vedrekkel, az édesapák kalapáccsal, fűrésszel, reszelővel. Ők a megmaradt ajtókat, ablakokat próbálták úgy összerakni, hogy egy sor üveges ablak az egész épületen, felén belső szárny is legyen, ajtó is. Láttuk, csak a felében tudunk dolgozni, de a másik rész is lezárható és védett lesz.

Két nap alatt ragyogóan tiszta, fertőtlenített volt az egész épület, udvar, kert. Hangos szó alig esett. Csak a kislányok csiripeltek és a fiúk rohangáltak a lépcsőkön a vízzel telt vedrekkel.

Harmadnap „beköltöztünk”. Mindenki saját „bútorával”.

Az íróasztal: konyhaszék, láda, az ülés: zsámoly, támlátlan szék, de minden ragyogóan tiszta. Fiú, leánycsoport összevonva tanult. Füzetjük: amiben éppen üres hely volt, régi naptár stb. Könyv alig egy pár. Szemléltető eszköz: innen-onnan kerülő krétadarabok és a csoda módra megmaradt táblák. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Még azt is elviseltük, hogy néhány nap múlva a másik szárnyba kellett átmennünk, mert szüksége lett erre a Németországból visszatérő szovjet csapatoknak.

Tüzelőanyagot „kellett gyűjtenünk”, mert közelgett a tél. Lábon álló napraforgó-szárakat, tengericsutkát ajánlottak fel. Kitermeltük, a tulajdonosok pedig behordták. Végtelen halmok gyűltek belőlük az iskola udvarán, gallyak is, időnként egy-egy zsák morzsolt csutka, kiskosárnyi szén, tuskó, vékony akáctörzs. A fiúk felvágták és szigorúan beosztották. Fejedelmi ajándékot kaptunk egyszer egy Felvidékről hazajött diáktól, egy egész doboz krétában. Nem fáztunk, mert belülről is melegedtünk. Nem éheztünk, mert mindig akadt, aki kettétörte a máléskenyeret. Határtalan örömünkre csakhamar megjelentek a „bejárók”, a vidékiek. Beköltöztek. Püspökladányi családok befogadták őket. Decemberig mindig volt virág az asztalunkon, peremis. Ó, de szép volt!

Nem fontos, személy szerint ki mit tett ebben a „hazaszállásban”, de két nevet példaként mégis megemlítek. Kis Gáspár ácsmester nagyrészben saját és az általa innen-onnan összekunyerált ócskadeszkákból újjáépítette az udvaron lévő hosszú, 7 fülkés mellékhelyiséget. Gyermeke nem volt soha. Fillérünk sem volt, mégis illett megkérdeznem: mivel tartozunk. Hét levél (és nem csomag!) cigarettapapírt kért. Megkapta. Igaz, hogy egyik megmaradt művészettörténeti könyvem ábráit védő selyempapírból.

A másik: Siklódi bácsi, nyugdíjas öreg vasutas, aki azelőtt mésszel kereskedett. Megmaradt egy nagy mély gödörrel. Kincs volt. Ideadta ingyen az egészet, mert: „hát valamikor az én gyerekeim is odajártak”.

Ilyen volt minden ladányi, egyformán. Jól tudom, hogy másutt is így, sőt esetleg még nehezebb körülmények között őrizték meg magukban az anyaföld sóit, és nem váltak erkölcsi halottakká.

Jóleső érzés, hogy ma már ez is múltra vonatkozó alap a ladányi jogos büszkeségre. De szorosan kapcsolódik a mai gazdag, mélyebb alapú, nagyobb területű, de ugyanabból a helytállásból fakadó fejlődéshez.

A leendő Püspökladány város ilyen szilárd alapokra épül, és bízom abban, hogy a jövő nemzedék is jogosan lehet „büszke püspökladányi”.”

*

Az összeállítást készítette: Megyaszai Szilvia

(2014. október 11.)

*

PÜSPÖKLADÁNY A II. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN (Ide kattintva)

PÜSPÖKLADÁNY II. VILÁGHÁBORÚS POLGÁRI ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE – Névsorral! (Ide kattintva)

BOMBÁK PÜSPÖKLADÁNYBAN (Ide kattintva)

ÚTRA KELNEK A HARANGOK (Ide kattintva)

HARCOK ÉS VESZTESÉGI KIMUTATÁSOK – Adalékok Püspökladány II. világháborús történelméhez (Ide kattintva)

DOKUMENTUMOK (Ide kattintva)

FOTÓTÁR (Ide kattintva)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2014.10.09.

 

Hetven éve, 1944. október 9-én kezdődött a II. világháború egyik legnagyobb magyarországi páncéloscsatája Debrecen közelében (a hortobágyi tankcsata), de ezekben a napokban Püspökladányban is jelentős katonai események történtek, melyre emlékezve röviden megidézzük és összefoglaljuk a II. világháború püspökladányi vonatkozású történéseit.

Debrecen és a hajdúsági városok vidéke elkeseredett csaták színhelye volt 70 évvel ezelőtt, a II. világháború alatt.  A hajdúsági és a nagykunsági hadi események is a legszorosabb összefüggésben álltak a debreceni hadműveletekkel, ennek eseményeivel és azokkal a német törekvésekkel, hogy lelassítsák a szovjet csapatok északi irányú gyors előretörését, megakadályozzák a „Dél” hadseregcsoport összeköttetéseinek felszámolását és az Észak-Erdélyben visszavonuló 8. német és 2. magyar hadsereg bekerítését.

A legfontosabb német törekvés ebben a térségben Debrecen megvédése volt, hiszen tisztában voltak vele, hogyha Debrecen elesik, az ungvári irányban támadó 4. Ukrán Front gyorsan kijut a magyar határhoz és a két front egyesülése teljesen kiszorítja őket Szlovákia és Magyarország keleti részéről.

A szovjet csapatok mégis elértek Debrecen városának déli pereméhez, s 1944. október 9-én megkezdődött a II. világháború egyik legnagyobb magyarországi páncéloscsatája Debrecen közelében…

*

Ezen neves évforduló kapcsán kérem, ismerjék meg röviden Püspökladány II. világháború alatti történetét, hisz településünk több száz lakója is részt vett a világháborúban, s nemcsak számtalan katonája halt hősi halált a különböző hadszíntereken, de városunkban is harcok folytak 70 évvel ezelőtt, ezekben a napokban.

A helyi eseményekre vonatkozó ismeretek a fellelt források, nagyrészt a Ladányi Híradó nevű helyi újság különböző számaiban megjelent írások, cikkek alapján került összefoglalásra. A Ladányi Híradó Püspökladány nagyközség tanácsának hivatalos lapja volt és 1973 – 1984 között jelent meg. A Híradó egyik száma egy gimnáziumi tanuló, Matolcsi Mária terjedelmes dolgozatát közli a II. világháború püspökladányi eseményeiről, melyben több helyi lakost szólaltat meg a korabeli eseményekről.

 

*

Püspökladány és a II. világháború

*

A világháború kitörése után Püspökladányban is megkezdődtek a besorozások, első körben 1939. december 1-én és 2-án, 1941. után pedig tömegesen érkeztek az azonnali (SAS-os) behívók. A behívások növekedésével megnőtt a munkaerőhiány és megkezdődtek az ínséges idők településünkön is. 1941. telétől sorra jelentek meg a rendeletek az otthon tartható élelmiszerek körének és mértékének korlátozásáról, a többletet pedig be kellett szolgáltatni (ellenkező esetben akár 6 havi elzárással is büntethető volt a rendelet megszegője). Megkezdődött a hiány, a sorbanállás, 1941. tavaszától előbb a vásárlási könyv, majd a jegyrendszer lépett életbe. A tüzelőanyag-hiány miatt sokszor szünetelt az iskolai tanítás is. 1940-től fokozatosan jelentek meg a zsidóságra vonatkozó rendeletek, júniustól megkezdődött a zsidóbirtokok kisajátítása. A vonatok egyre rendszertelenebbül közlekedtek és akadozott az áruellátás is. Tovább nőtt a behívások száma, ezzel együtt az elesett püspökladányi katonákról is egyre gyakrabban érkeztek haza a szomorú hírek. Nőtt a beszolgáltatási kényszer, majd megkezdődött a zsidó munkaszolgálatosok behívása.

1944. márciusától kezdetét vette a német csapatok bevonulása. 1944. március 27-én bezártak a helyi iskolák, és elfoglalták őket a német parancsnokságok. Ezután hónapokig tartó bombázások következtek, főleg Szolnok térségében, de Püspökladányban is állandó volt a légiriadó. Sorra jelentek meg a zsidórendeletek, a településen zsidógettó létesült. A Damjanich utca mindkét oldala, a Nagy Sándor utca páratlan számozású oldala, a Bocskai utca és Török Bálint utcák által határolt részt jelölték ki e célra. 1944. május 11-én kelt helyi rendelet szerint az ezen részen lakó lakosokat a járási főszolgabíróság kiköltöztette és a korábbi zsidó-lakásokba kerültek elszállásolásra.

A gettóul kijelölt területen 28 lakóház, zsidóiskola, paplak és templom állt. Ide költöztették azokat, akik a zsidó munkaszolgálatra nem kerültek behívásra, alkalmatlanság miatt. A püspökladányi zsidó lakosság és az elhurcoltak száma több százra tehető. Számukról nincsenek pontos információk, mert a háború alatt megsemmisült az izraelita hitközség iratainak nagy része. A püspökladányi zsidókat 1944. júniusában hurcolták el Debrecenbe, addig a község határában főleg kubikos, azaz földmunkát végeztek (innen lett a Kővágó-csatorna neve Zsidó-csatorna).  A visszaemlékezések szerint a helyi lakosság jelentős része együttérzett a meghurcolt zsidókkal, de tenni semmit nem tudtak értük. A Püspökladányból Debrecenbe hurcolt zsidókat feltehetően június végén vitték ki az országból, a koncentrációs táborokba.

Püspökladányt 1944. június 2-án feltehetően angol bombázás érte. A támadások célpontja a vasúti pályaudvar és a közúthálózat lehetett, de a Darányi-telepen és a Petri-telepen is ért bombatalálat házakat. Kecskés Gyula visszaemlékezése szerint 12-14 helyi áldozata lehetett a bombázásnak, de a hivatalos feljegyzések ennél kevesebb adatot őriztek meg. A beszámolók szerint nagyobb károk is érhették volna a községet, a szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy sok bomba a település határában ért földet, illetve az előző napi nagy esőzés (és sár) sok bomba hatástalanságához vezetett.

A vasútvonalak tönkretétele miatt még nagyobb lett az áruhiány, megszűnt a szén és tüzelőanyag szállítás. Szeptember-október hónapban vitték el a püspökladányi leventéket a községből, kik közül sokan vagy a harcokban estek el, vagy hadifogságba kerültek.

Románia kilépése a német szövetségből jelentős volt, ugyanis a szovjet csapatok szinte napok alatt elérték a határt. Megkezdődött az Erdélybe telepített hivatalnokok menekülése, nagy volt Püspökladányon át ezek tömegeinek áradata, sokan csatlakoztak hozzájuk a településünkről is. 1944. október elején parancsot kapott a járási kiegészítő parancsnokság, hogy készítsen elő mindent a hivatalnak az ország másik részébe történő áthelyezésére. Megkezdődött Ladány kiürítése és a fennmaradt források szerint október 7-én indult el 120 szekér, mely a parancsnokság összes iratát, személyzetét és hozzátartozóikat szállította el.

A 2. Ukrán Front lassan közeledett Püspökladány felé is, október 8-án érték el a térséget, elvágva a főközlekedési utakat. A beszámolók szerint mikor a szovjet csapatok elérték a megyehatárt a püspökladányi községi vezetők nagy része elhagyta a települést. Elment a tanítók zöme, a kiegészítő parancsnokság, a papok, orvosok, gyógyszerészek, csendőrség állományának jelentős része.

Kecskés Gyula így nyilatkozott ezekről az időkről a Ladányi Híradó 1979. évi 3. számában: „Románia felől a német csapatok a községet érintve vonultak vissza. Valamennyi iskola német katonákkal volt tele. A német katonákkal igen sok család távozott a községből. A református tanítók közül csak néhány nő és hat férfi tanító maradt a községben (Molnár Gusztáv, Ary Gyula, Papp Kálmán, Lakatos Gusztáv, Szécsény Ferenc és Kecskés Gyula). Az igazgató – Markovits István – kivételével valamennyi katolikus tanító és a Polgári Iskola tanárai az ország belseje felé menekültek.”

Az első szovjet támadás 1944. október 8-án érte a települést. Hajnali 5 órakor leadott géppuskatűz volt a jel, mely a református templomot érte. A szovjet támadást Szerep felől, az akkori református, mai köztemető irányából, valamint a bárándi úton tankok indították, amikkel német páncélosok és aknavetők szálltak szembe. Ennek eredményeként a bárándi úton és a Keleti soron több ház megsérült. Eközben a levegőben is folyt a légitámadás. A szovjetek ideiglenesen elfoglalták a községet. Másnap a szovjetek kivonultak a községből, a németek pedig visszafoglalták azt (október 9.). Két aknavetőjük a Petőfi utcai iskolaépület udvarára volt felállítva, ekkor zajlott a debreceni csata is. A község két napig volt a németek kezén (október 10-11.).

A szovjetek végül október 12-én foglalták el és szállták meg Püspökladányt. A források szerint a menekülő német csapatok hatalmas pusztítást végeztek, ekkor semmisült meg a községháza, az egyházközségek iratainak, dokumentumainak zöme, majd a fatelítőt is felgyújtották. A fatelítő telep összes faállománya hatalmas tűzzel égett, a környékbeli falvakban azt hitték a nagy tűz láttán, hogy leégett egész Püspökladány.

Ebben az időben a lakosság nélkülözése mérhetetlen volt. A szovjet csapatok nagy része továbbvonult, de egy szovjet parancsnokság kiépítésre került Püspökladányban. Az ittmaradó szovjet katonákat a lakosságnak kellett elszállásolnia, élelmeznie. A községházán kialakított kórházban püspökladányi asszonyok látták el a sebesülteket, folyamatos volt a halottak temetése.  Sok elhunyt katonát a köztereken temettek el, később kerültek át a helyi temetőbe, de a város főterén is létesültek katonasírok. Október 8-tól átmenetileg megszűnt a községben az áramellátás.

Ezután lassan megkezdődött az élet újraszervezése, a szovjet parancsnok az itthonmaradt kevés pedagógust, az értelmiséget vonta be ennek irányításába. Megkezdődött a malmok, a fatelítő telep helyreállítása, s innen kapta a lakosság az áramot is. A szovjet városparancsnokság vitéz Molnár Gusztáv református tanítót, iskolaigazgatót bízta meg a polgármesteri feladatok, a község mindennapi teendőinek ellátásával, aki szervezte többek között az elmaradt mezőgazdasági munkák befejezését is. Kecskés Gyula a közigazgatás újjászervezésében vett részt, valamint a református istentiszteletek megtartásával, temetések lebonyolításával bízták meg. Ezekről az időkről Kecskés Gyula így nyilatkozott a korábban említett cikkben: „Papp Kálmán (tanító, a Szerk.), aki az első világháborúban orosz hadifogságba került, jól beszélt oroszul. Ő lett Szűrös Lajossal együtt Nazinkin őrnagy, községparancsnok tolmácsa. A községparancsnok elrendelte, hogy az élet úgy folyjon a községben, mintha nem is lenne háború. Molnár Gusztáv református tanító lett a polgármester. A tanítókat pedig a közigazgatásba vonták be. A római katolikus parókia lett a tanácsháza. Az iskolákat, a községházát kórháznak rendezték be. Mi parancsokat írtunk a fegyverek, rádiók beszolgáltatására. Nazinkin őrnagy mindig ostromolta a polgármestert, hogy miért nincs templom? Elsősorban azért nem volt, mert a lelkész elment a községből. A református tanítóknak szükség esetén a lelkészt, vagy kántort helyettesíteni kellett. A presbitérium engem jelölt ki a lelkész helyettesítésére. November 19-én tartottam az első istentiszteletet, ettől kezdve minden vasárnap felváltva a tanítók látták el ezt a feladatot. Karácsonykor bízott meg a püspök valamennyi lelkészi teendő ellátásával (esketés, keresztelés, úrvacsora).”

A hazatérő kereskedők által lassan megindult a kereskedelem is. 1944. október 23-án indult el újra az első vonat Püspökladányból Debrecenbe, majd november 30-tól megindult a postaforgalom, valamint a vasúti mellékvonalak is. Ezzel lassan kezdett megindulni az élet a községben is.

Mindezek mellett a hazatérő katonákat és sok itthonmaradottat a szovjet munkaszolgálat réme fenyegette, nem tudni pontosan, hány embert hurcoltak el, s estek ennek áldozatul.

Az iskolai élet, a tanítás beindulásáról így nyilatkozott Kecskés Gyula a Ladányi Híradó 1979. évi 3. számában: „1944. december 1-ére kiürítették a református iskola épületét. December 5-én volt az első tanítási nap. Nagyon kevesen, a régi létszám 40-50 %-a gyűlt egybe. Az osztályokat össze kellett vonni. A tantestület a községben maradt tanítókból tevődött ki. Időközben Dorogi Márton is visszaérkezett a községbe, akit a község felszabadulása előtti napokban Tiszafüredre vezényeltek el a leventékkel. A református iskola igazgatója Molnár Gusztáv lett. A katolikus iskola csak 1945. februárjában indulhatott be.”

1945. március 15-én megjelent az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete a nagybirtokrendszer megszűntetéséről és a nép földhöz juttatásáról. Megalakult a községi  földosztó bizottság. Ekkor szűntették meg a katolikus vallásalapítványt és ennek földterületei a községre szálltak. A visszaemlékezések szerint a földosztás szervezetlenül zajlott, többször is megpróbálták rendezni az igényeket, de sikertelenül.

Mivel a háború alatt elpusztult az állat- és gépállomány nagy része, csak nehezen tudott beindulni a gazdaság, a földművelés. A későbbiekben a szövetkezetek sem oldották meg a földkérdés körüli örökös problémákat. A kiépült szovjet-típusú helyi hatalmi struktúra pedig nagyon hosszú időre becövekelte magát a község életébe.

 

Püspökladány ismét nagy veszteségeket szenvedett el a háború alatt, nagyon sok katonája esett el a harcokban és a településen is hatalmas károkat okozott a pusztító rombolás. Egy újabb értelmetlen háború ragadta el püspökladányi szeretteinket, az apákat, férjeket, fiakat. Nevük a katolikus templom előtti téren álló – Győrfi Lajos szobrászművész által készített és 1991-ben felavatott – emlékművön olvasható!

II. világháborús emlékmű Püspökladányban (Győrfi Lajos szobrászművész alkotása) – Az áldozatok névsora

*

A 70. éve kezdődött páncéloscsatáról:

“Az Alföldre kiért 2. Ukrán Front szeptember 25-én azt a feladatot kapta, hogy október 6-án megindított offenzívájával foglalja el Nagyváradot, majd Csap és Szeged között jusson ki a Tiszához, hogy segítséget nyújthasson a Kárpátokban rendkívül lassan előrenyomuló 4. Ukrán Frontnak. Azonban nemcsak ők készültek támadásra: a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport azt tervezte, hogy miután jelentős erőket von össze Debrecen és Nagyvárad térségében, a hegyekig szorítja vissza az ellenséget és ott védelembe megy át.

A szovjetek október 6-án csaknem 80 kilométer szélességben indítottak támadást, melynek során a fő csapást Arad felől Debrecen irányába mérték. Az első két nap sikert hozott: Nagyszalonta és Szeged között áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, s elérték Karcagot és Hajdúszoboszlót. Itt azonban beleütköztek az igen erős német csapatösszevonásba, és előrenyomulásuk elakadt. Október 9-én a főerők Debrecen helyett Nagyvárad felé fordultak, amelynek védői három nap múlva visszavonulásra kényszerültek.

A következő napokban mindkét fél egyre nagyobb erőket vezényelt a térségbe (a németek az október 15-i magyar kiugrási kísérlet kudarca után tehették ezt meg), így komoly és jelentős veszteségekkel járó páncélos ütközet bontakozott ki. Október 19-én a németek Szolnok térségéből ellentámadást indítottak, de másnapra a szovjetek már elfoglalták Debrecent, 22-én Nyíregyházát és közeledtek Tokajhoz, a tiszai átkelés lehetőségéhez. Ezután a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport törzse úgy döntött: az Erdélyből visszavonuló csapatokat is bevetik és harapófogóba szorítják a tiszai átkelőkért küzdő szovjeteket. Ezt a célt elérték, sőt egy időre Nyíregyházát is visszavették, komoly veszteséget okozva a Vörös Hadseregnek. A német és magyar csapatok így rendezetten keltek át a Tiszán, ahol új védelmi állásokat építettek ki.

A páncélos csata szovjet győzelemmel ért véget: a Vörös Hadsereg elfoglalta a teljes Tiszántúlt. A szovjetek addigi taktikájukkal ellentétben villámháborús hadműveletet akartak indítani, de mivel csapataik erre nem voltak alkalmasak, a stratégiai célt – a német Dél Hadseregcsoport megsemmisítését – nem sikerült elérniük. A harcokban a szovjet-román egységek mintegy 525-637 páncélost és 84 ezer katonát, a német-magyar erők 270 páncélost és 35 ezer katonát vesztettek. A csatára emlékeztet mementóként a Hortobágy községben kiállított tank.”

.

Összeállította: Megyaszai Szilvia

 

Felhasznált irodalom:

Árokay Lajos: Emlékező tájak

Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben

Ladányi Híradó évfolyamszámai 1973 – 1984.

www.mult-kor.hu

*

PÜSPÖKLADÁNYIAK VISSZAEMLÉKEZÉSEI AZ ESEMÉNYEKRE (Ide kattintva)

PÜSPÖKLADÁNY II. VILÁGHÁBORÚS POLGÁRI ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE – Névsorral! (Ide kattintva)

BOMBÁK PÜSPÖKLADÁNYBAN (Ide kattintva)

ÚTRA KELNEK A HARANGOK (Ide kattintva)

HARCOK ÉS VESZTESÉGI KIMUTATÁSOK – Adalékok Püspökladány II. világháborús történelméhez (Ide kattintva)

DOKUMENTUMOK (Ide kattintva)

FOTÓTÁR (Ide kattintva)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

33 éve történt…

*

1981. október 12-én, Püspökladány vasútállomáson avatták fel a MÁV 242,001 pályaszámú műemlék-mozdonyát, mint kiállított ipar- és vasúttörténeti emléket.   (1. kép)

A mozdony kiállításának ötlete néhai Kotra Károly, Püspökladány Körzeti Üzemfőnökség műszaki-helyettesétől (fűtőházfőnöktől) származik, az alkalom pedig, ahogy akkor jegyezték a történelemkönyvek, Püspökladány felszabadulásának 37. évfordulója volt.

A mozdonyról néhány gondolat:

– A MÁV legnagyobb sebességű gőzmozdony-sorozata a 242-es sorozat volt.

– Gyártója a MÁVAG (Budapest), összesen 4 darab készült belőle 1936 és 1939 között és MÁV 242,001-004 pályaszámmal lettek jelölve. (2-3. kép)

– A vasút fejlődése az 1930-as évek elejére elérte azt az igényt, hogy a 100 km/h sebesség már nem volt elegendő és az így elindult fejlesztések eredményeként 1934-ben a GANZ gyár kibocsájtotta az Árpád gyors-sínautóbuszt, erre válaszként a MÁVAG a 242-es gőzmozdonysorozatot.

– A 242-es sorozat alkalmas volt 4-5 kocsiból álló gyorsvonati szerelvény továbbítására, az utazási sebessége 120 km/h volt, tengelynyomása alacsony – a magyar pályaviszonyoknak megfelelően – mindkét irányban azonos sebességgel haladt, tehát nem kellett fordítani a végponton és a szertartályban elhelyezett szénnel és vízzel 200-250 km hatótávolsága volt.

– A sorozatot felszerelték un. gyorsvonati kiegészítő fékkel is, hogy az előírt féktávolságon belül meg tudjon állni, a nagy sebesség ellenére rendkívül nyugodt futású gőzmozdony volt.

– A frissen épített mozdonyok Berlin és Hamburg közötti futópróbákon elérték a 152 km/h sebességet is.

– A Püspökladány – Biharkeresztes vonalon egy mérés során a 242,002 gőzmozdony elérte a 161 km/h hazai gőzmozdony sebességrekordot.

– Külső áramvonalas burkolata elősegítette a nagy sebesség elérését és a kor ipari formatervezési elvárásainak is megfelelt.

– Gyártás utáni első felhasználási területe, gyorsvonatok továbbítása Budapest-Miskolc-Kassa vonalon történt meg.

– A 242-es sorozatú „Búvár” becenevű gőzmozdonyokat az 1960-as évek elején a püspökladányi fűtőházhoz hon-állomásították, tehát a mozdonyok tárolása és karbantartása a Püspökladány fűtőháznál történt. (5-6-7. kép)

– Utolsó menetrendszerű futása a Budapest – Biharkeresztes vonalon zajlott, a nagy terhelésű Balt-Orient Expressz-t továbbították párosan un. „előfogatolva”. (4. kép)

– Érdekességképpen néhány műszaki adat:

  * Hajtókerék átmérő: 2000 mm

  * Futókerék átmérő: 1040 mm

  * Engedélyezett legnagyobb sebesség: 152,- km/h

  * Üres tömeg: 71 tonna

  * Szolgálati tömeg: 85,4 tonna

  * Vízkészlet: 10 m3

  * Tüzelőanyag készlet: 4 tonna

A 242,001 számú példányt a Püspökladány fűtőház kollektívája újította fel és helyezte el a felvételi épület nyugati oldalán.

Az avatási ünnepségre (8-9. kép) limitált példányszámban készült a Hollóházi Porcelángyárban kávés-készlet és emlékplakett (10-11. kép), amit a felújítást végző dolgozói kollektíva egyes tagjai, a mozdonyon hosszú éveket szolgáló mozdonyvezetők és fűtők, valamint vasúti vezetők kaptak. Az ünnepi beszédet a MÁV Debreceni Igazgatóság vezetői tartották, az elismeréseket Ignácz Zoltán körzeti üzemfőnök adta át, az ünnepséget levezette Kotra Károly műszaki-helyettes.

 

A 242,001 pályaszámú „Búvár” 1981-től 1998-ig volt a Püspökladány vasútállomáson kiállítva (12. kép), majd 2002-ig az Istvántelki Főműhelyben felújították (13. kép) és jelenleg a MÁV Nosztalgia Kft. egyik büszkesége, nosztalgia vonatokat továbbít országszerte. (14-15-16-17. kép)

Püspökladány, 2014. 10. 01.

Biró Ferenc Mihály vasútbarát-gyűjtő

 

KÉPGALÉRIA: (RiBiFeMi Archívum)

1. kép: A 242,001. Psz. gőzgép kiállítva Püspökladányban 1981.10.12-től
2. kép: A 242,004. Psz. gőzmozdony
3. kép: A Búvár a fűtőház előtt
4. kép: 242,003 és 242,001 Budapest-Nyugati 1963-ban
5. kép: Megérkezett az 1/a. vágányra a Búvár
6. kép: A mozdony elhelyezése hidraulikus emelőkkel történt
7. kép: A műemlék-mozdony a helyére került
8. kép: Átadási ünnepség
9. kép: Az emlékplakettet átveszi Fórián Lajos fűtő, mozdonyvezető kollégája Gyökeres Sándor volt.
10. kép: Emlékplakett
11. kép: Kávés készlet
12. kép: Szállítják a Búvárt Budapestre felújításra. Előtérben Berde Lajos állomásfőnök-helyettes
13. kép: Lecsupaszítva a 242.001 felújítás alatt Istvántelken
14. kép: 242 001 nosztalgia-gőzös
15. kép:  Piliscsaba 2002.
16. kép:  Pozsony 2007.
17. kép:  Nyugati pályaudvaron

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

*

Újabb rendkívüli fotósorozattal bővült a Püspökladány Anno honlap gyűjteménye, melyet a Néprajzi Múzeum felajánlásának és engedélyének köszönhetünk!

Az itt bemutatott fotók 1948-ban készültek Püspökladányban (az akkori Hajdú vármegyében). A fotókat Manga János készítette, sajnos a fotón szereplő kanász személye a Néprajzi Múzeum archívumában nem került rögzítésre. A fotósorozat a disznócsordát őrző kanász munkáját örökíti meg, valamint a karikás-ostor készítésének menetét, lépésről-lépésre. A képek eredeti főcímüket (alcímüket) viselik, kiegészítve azok korabeli tartalmi leírásával. Az egyik fotón Balassa Iván etnográfus, a történelemtudományok (néprajz) doktora is látható, adatgyűjtés közben.

Az eredeti kópiák a Néprajzi Múzeum tulajdonát képezik, melyek képi közlési jogát, s a megjelentetésre vonatkozó engedélyt a Püspökladány Anno honlap részére biztosította, melyet ezúton is köszönök! A képek további felhasználása tilos! (A képek a Honlap részére logózottak, azaz ilyen formában csak itt fellelhetőek!)

Kérem fogadják szeretettel egy ritka püspökladányi fotósorozat képeit, melyek őseink életének egy szeletét őrizték meg a legautentikusabb formában! A fotók után a Püspökladány szomszédságában született és élete végéig ott élő Szűcs Sándor (etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója) írásából olvashatnak részleteket a régi nagysárréti disznótartásról.

ÚJ HÍR!

A fotósorozatot látva jelentkezett a fotókon szereplő személy rokona (menye), így mostmár azt is tudjuk, hogy a képeken a ladányiak körében méltán elismert BORUZS ANDRÁS kanász, a későbbi Sárréti Népi Együttes alapítója látható! További információ olvasható a hozzászólások között!!! Köszönöm a segítséget!

2014. 10. 03.

Megyaszai Szilvia

*

 (A képek rákattintással kinagyíthatóak és lapozhatóak!)

 Fotók: Néprajzi Múzeum. A képek további felhasználása TILOS!

***

*

A pásztortársadalom belső tagozódása:

  • – csikós – “lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
  • – gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
  • – juhász – “juhpásztor”, a juhnyáj őrzője
  • – kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője – a kondás minden este hazahajtotta, a kanász kint teleltette a disznókat, azaz ,,ridegen tartotta”
  • – csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.
  • a szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ilyenek voltak pl. a libapásztor, a ludas

***

Szűcs Sándor (1903-1982) etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója ekképp írt a folyószabályozás, ármentesítés (az 1860-as évek) előtti nagysárréti régi disznótartásról :

„(…) Miként látjuk, a sárrétiek sertése alig különbözött a vaddisznótól. Nem is igen rekesztették kerítés közé, hanem engedték, hogy hadd éljen szabadon, természete szerint. Tenyésztési módja pásztori jellegű volt. Az egész állomány a kondában és a csürhében élt, a kondások illetőleg a csürhések keze alatt.

A ridegtartású kondában a maglókat őrizték és ezeknek azokat a malacait, amelyeket minden hizlalás nélkül innen akartak leölni. Ennek a kondának a rét volt az otthona. Soha a falunak tájára se ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár laponyagjain, porongjain legelt; akármilyen nagy vízen átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, a füvet is, de talán még inkább falta a parét, gurdint, gezemicét. Ki tudta szöszmötölni a neki valót. Legszívesebben mégis a posványokat, fertőket, szárazra került nádasokat dúrta. Igazában gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, sulyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókákkal élt, de megette a békát és a kígyót is. (…)

De leginkább a húsért élt-halt a réti disznó. Amelyik disznó elhullott, azt megette a konda. Addig-addig, hogy beteges, valamiben sínylődő társukat is kikezdték és felfalták. A hús, a dög szagát hihetetlen messziről megérezték és ilyenkor nem lehetett elébük állni, úgy mentek rá. A rétben elpusztult lovat, tehenet, juhot ők takarították el. Dágványba, lápba beleveszett jószágot is ki tudták húzni. (…)

Indítani, terelni nem kellett ezt a kondát, de nem is igen lehetett volna. Tudta a maga járását. Kiválasztotta a rét valamelyik porongját, és odajárt hálni évek során át. Akármerre csatangolt, estefelé már megfordult, és irányt vert vissza. Virradtával magától indult. Amikor nagyon feljárta a környéket, a férgeket onnan elriasztotta, vagyis élelme fogytán vitte másik szálláshelyre az ösztöne. Olyan bányát dúrt magának a kiszemelt szárazulaton, hogy ki se látszott belőle. Telelni is ebbe telelt. A téli hideg közeledtét előre megérezte a disznó és a szájában hordta maga alá a száraz avart, gyékényt, nádszemetet s jól bevackolta magát. Mire lehullott a hó, már ki voltak bélelve a bánya gödrei. „Nagy hideg lesz, mert meleg a bánya!”
így jósolták az időt a kondások. (…)

Az őrzés sem okozott nagy gondot a kondásoknak. Nem volt olyan tolvaj, aki a kondából egyetlen malacot is el tudott volna vinni, vagy hajtani. Ezek a disznók csak pásztoraikat ismerték, más emberfiát nem szerettek látni. Az idegent széjjelszedték volna, ha közöttük mesterkedik. A farkas sem támadt rájuk soha. Nem velük nőtt disznót se csaptak közéjük, mert volt már próbán, hogy az ilyenre ráröffentek, szétszedték és felfalták. Viharban se kellett bajlódni a kondával: villámlástól, égdörgéstől nem ijedezett. A pásztorok csak arra ügyeltek, hogy állataik tilosba ne tévedjenek. Ezen kívül a hasas disznó figyelemmel kísérte, majd pedig a malacaival való elbánás volt a legfontosabb teendőjük. A disznó, amikor az ideje elérkezett, kivált a kondából, a réten alkalmas helyet keresett magának, gazból, nádcsörmőből fészket tört és ott fiadzott meg. Két-három napig feküdt kismalacaival, de még azután is csak a fészke körül élősködött. Ilyenkor a kondások se mentek a közelébe, mert őket is megtámadta volna. Úgy egy hétre aztán előhozta a fiait. Némelyik pár napig még visszament velük s csak azután vezette be őket a bányába. Négy-öt hétig szoptatta őket, ennek leteltével elverte magától. A kondások ilyenkor lesték ki az alkalmat a gazda által hazaszállítandó malacok megfogására.

Eredetileg ilyen rétből hazavitt, hízónak szánt malacokból állott a csürhe. Később azonban már maglókat és megfelelő számban kanokat is tartottak benne. Kicsi falvakban, ahol kevés föld volt a lakosság kezén, ridegtartású konda nem volt, hanem csürhében őrizték a kevés sertésállományt. (…) Gyepes helyen legeltették a disznókat s hogy ne dúrjanak, orrcimpájukba vastag drótból karikát húztak. Minden este hazaengedték, reggel pedig kihajtották őket. Ezeket a műveleteket az 1800-as évek elején többször szabályozták községeink. (…)

 4. A régi sárrétiek a rétből ölték a disznót. Tizenötöt meg többet is megperzseltek egy télen jógazda háznál, ahol nagy volt a cselédség és sok száj evett. Tél beálltával a gazda kiment a rétbe és a kondából kiválogatta a legjobb húsban lévő állatait. Ilyenkor a pásztorok úgy intézték, hogy a konda lehetőleg minél széjjelebb terüljön, s a markosabbik bojtárok egy-egy doronggal (a disznóütővel) leütötték a kijelölt disznókat, a számadó pedig a hosszú ölőkéssel végezte el a teendőjét. Hozzáértéssel és ügyesen kellett cselekedni, mert a visítozó disznónak az egész konda a segítségére kelt volna. A leölteket szekérre rakták, és úgy szállították haza. Ritka esetként előfordult, hogy egy-egy gazda hosszú rúdra szerelt (harapófogóhoz hasonló) disznófogóval fogta ki a süldőjét és elevenen vitte haza, hogy otthon „feljavítsa”. Ez a próbálkozás azonban nem vezetett célhoz, mert a megriasztott vad állat se nem evett, se nem ivott. Ha szétszedhette az aklot, kiszökött a rétbe s többé kondába se állván, a vaddisznónál is veszedelmesebb lett. Megtámadta az embert.

Ehhez képest nagy haladás volt, amikor öt-hathetes korában vitték haza a malacot, hogy moslékra, szemre (tengerire), ólhoz, akolhoz és emberekhez szoktassák. Amikor azonban megerősödött, megint csak pásztor elé hajtották a csürhére. Hízlalása annyiból állott, hogy eleinte sok ivást adtak neki (,‚Hadd nőjjön a böndője”), majd pedig tengerivel, meg tengeri és árpadarával készített moslékkal etették. Egyébként azonban mindvégig a csürhére járt. Ezen külterjes hízlalási mód mellett különösen a kevesebb számú sertéssel bíró emberek körében már régtől fogva gyakorlatban volt az a megfelelőbb is, amely szerint Szent Mihály napja után akolba fogták a disznót. (…)

A csürhés malacot és a hízót otthon akolba zárták. A malacól csak későbbi építmény a Sárréten. Az akol erős akácfából volt. Kb. 120-130 cm magas kerítés ez, amelyet úgy készítettek, hogy megfelelő ágakat egymás mellé állítva a földbe ástak, tövüket megtömték, felső végeiket pedig keresztbe helyezett és hozzájuk szegezett léccel fogatták össze. Valamelyik sarkába szalmatetejes színt állítottak. Ilyen hízlalót ma is lehet még látni a Sárréten. Első malacól a más vidékeken is elterjedt hidas volt. Itt oláh-ólnak nevezték, mert deszkáit, fáit az oláhok hozták ide a Berettyón.

5. A csűrhések minden este hazahajtottak, otthon háltak. Napközben tarisznyából ettek, este pedig főtt étel várta őket. Így tehát nem éltek jellegzetesebb pásztoréletet.
Velük ellentétben a kondások viszont nem tartoztak a falu népéhez. Annak közösségéből kiszakadva, a rét lakói voltak. Foglalkozásuknak megfelelő módon és a rét szabad világának erkölcsei szerint éltek.

A számadót a közlegelő-birtokosság fogadta, amelynek vezetősége rendszerint azonos volt a község, a város Tanácsával. Sehonnaival nem álltak szóba. Helybeli, vagy a környék valamelyik ismert pásztorfamíliájából származó házas-udvaros, családos emberrel kötöttek egyezséget, aki tudott biztosítékot adni, és akit volt, ami idekössön. Evvel törődött a számadó: kötelességét teljesítette, bérét beszedte, családját istápolta. De a falu egyéb törvényeire nem hederített. Annak szokásai reá nem is háramlottak. A bojtárokat még ennyi kötelék sem fűzte a faluhoz. A számadó fogadta fel őket, aki mindeniknél azt nézte csak, derék-e, ügyes-e, de hogy ki fia, mi szél hozta, avval nem törődött. Javarészüket a „gólya költötte” (mint szokták volt mondani). A három föld vásott, véreresztő, botránkoztató, kicsapott fattyúiból toborzódtak. Nem volt szokás tőlük kérdezősködni. A nevüket se hitték el nekik, száraz keresztelőben igazabbat adtak helyette a rétbeli társaik. Számukra menedék volt a réti élet. Ennek világában határról-határra hajították magukat. Mint rideg, nőtlen emberek, hamar odább állottak. Ezért aztán az ilyesmiben járatos számadó örömestebb fogadott idősebbet, akinek „már csendesedett a természete és nem kóborgott el”. A faluba, ha néha benéztek, azt többnyire bosszúból és vetélkedésből cselekedték.

 A pásztorok társadalmában a kondást az utolsó hely illette meg. Nem csupán azért, mert a gulyához, juhnyájhoz képest kevesebb értéket képviselt a gondjára bízott állatállomány, hanem magaviselete miatt is. A kondások általában izgágák, vakvágásúak, trágárszavúak, disznóbeszédűek voltak. Mintha állataik vadsága ragadt volna rájuk! Csárdába, csapszékbe, hova betértek, alig ha ott halál nem esett. Ha meg társalogtak, menekült onnan a jóravaló fehércseléd. Nem is szívlelték őket a faluban! (…) A legényeket is tiltják a velük való barátkozástól. (…) Emlékezőink szerint is a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének és hozzájuk járt tanulni. Különösen téli időben a pásztorkunyhókban mindig henyélt 2-3 falusi fiú és többnyire ötönvett (lopott) bor és élelem mellett dáridóztak a bojtárokkal.

A nádból ültetett kerek kontyos kunnyó (kunyhó) ott állt a bánya mellett. Ebben teleltek a kondások. Más időszakban nem is igen használták egyébre, csak gúnyájuk és élelmük tartására. Akkora volt, hogy kis háznak is beillett volna. Vagy másfél méternyire a földbe mélyesztették, körül pedig annyi földet halmoztak rá, hogy csak a csúcsa látszott ki. Délre szolgáló keskeny, alacsony bejárata elé nádfalat ültettek, amely nyáron a nap sugara, télen viszont a hópustoló hideg szél ellen nyújtott védelmet. Belső oldalát betapasztották, jól megmunkált pévás sárt vertek a nád közé. Körül a fal mentén alacsony, de széles padkát nyestek az ásóval, náddal beterítették, juhbőröket, gúnyát, bundát hajítottak rá, és ezen aludtak, hevertek. Középen állandóan égett a tűz, mert nemcsak melegítésre, főzésre, hanem világításra is ez szolgált. Füstje a csúcs mellett vágott, jól körültapasztott lyukon szállt el. A tűz körül zsombékokon tanyáztak. Főzésre bográcsot használtak, amely szolgafán lógott. (…)

Kondásaink ruhabeli viseletéről Fodor nótárius közölt rajza is tájékoztat bennünket. Derekatlan ingben, gatyában, lábbűrben, bocskorban ábrázolja a disznó után szaladó kondásfiút. Fején hegyes sipka van. Emlékezet szerint ez a ruházat még az 1870-es években is divatozott a sárréti pásztorok körében. Foglalkozásukhoz és a rétben való tartózkodásukhoz megfelelőbbnek tartották ezt, mint a falvainkban akkortájt általánossá váló lobogós ujjú inget, 4-8 szíl gatyát és a csizmát. Az inget és a gatyát házilag szőtt kendervászonból a számadóné varrta. Szakadt ruházatú bojtár ezt belevette a szegődségébe. Az ing csak a mellet takarta. A gatya két szílből lévén, szára kevéssel bővebb volt, mint rajzunk ábrázolja. Új korában mind a két ruhadarabot beavatták, vagyis szedetlen sűrű juhtejbe jól beáztatták. Használatban kifényesedett, és csakhamar egyszin feketévé vált. Ismeretes volt a szalmapernyével való bedörzsölés (festés) is. Igy aztán mosni nem kellett, féreg nem költözött belé, sem szél, sem eső nem járta. Addig hordták, míg el nem rongyolódott. Viselői szerint az ilyen zsíros galya, fekete gatya nyáron szellős, télen pedig, amikor a szárát térden alul gatyakötő-szíjjal bekötötték, meleg volt. A bocskort maga fűzte a kondás. Volt idő, amikor minden községünkben a javadalmazáshoz tartozott a bocskorpénz. Ezt olyan természetesnek tartották, hogy bele se vették a bérlevélbe. Éven át ebből látta el magát bocskorbőrrel, amit nagyvásárokon árultak a bocskormetélők. A rétbeli ember – így a kondás is – a hegyesorrú bocskort kedvelte, amely jobban védte a lábakat, mint a kerekorrú. Bár hogy emez is közönséges volt, azt úgy a közölt rajz, mint a szóbeli adatok bizonyítják. A juhbőrből vágott lábbűr vagy a vászon kapca sem maradhatott el. A konda utáni járkálásban a lábfejet és lábszárát ez védelmezte a nád, az éles sás vágásától. A bocskorszíjjal szokták felerősíteni. Nem hagyható említés nélkül a derékszíj sem. Zseb hiányában ezen függött a hüvely, acél, kova, tapló. Ezenkívül rézcsattal ellátva még díszül is szolgált, s a legényi hiúság igen nevezetes tárgya volt. Hűvös, hideg időben a kacagány, esőben a szűr, télire a bunda került elő. A kondásbunda fekete, vagy bakarszínű volt, és az átlagosnál rövidebbre csinálták a szűcsök. (…) Fejrevalóul a túri süveget, a nagyszélű debreceni kalapot és a báránybőr sipkát kedvelték. A túri vagy kun süveg több mint egy emberöltővel hosszabb ideig élt itt, mint a hazájában. Öregjeink vélekedése szerint a nagyszélű kalap a rövid haj divatjával együtt terjedt a Sárréten. A zsírozott hosszú hajat hátul fésűvel fogatták össze, vagy (miként a fiatalok szerették) két oldalt szíjba fonták. A nyalkábbja színes bőrből metszett pillangót is font bele. Kézbeli eszköz a bot és a karikás volt. Fokos is járt a kondás kezén, de csak verekedéskor.

Szegődött bérükről a protokollumok bejegyzései tudósítanak. Általában 6-8 krajcár ás ennek megfelelően fél vagy egész kenyér járt egy-egy sertés őrzéséért, ezen kívül pedig „mellévaló”. Ez utóbbi elnevezés alatt (…) pl. „szalonnát vagy túrót vagy aki mit adhat” értettek. (…) Legtöbb helyen szalonnán kívül kását, babot, borsót kaptak bele a kondások. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy kb. mit főzhettek a kunyhóban, vagy a kunyhó előtti nádfal szélenyhébe rakott tűz fölött. De került a bográcsba az is, amit nem sorolnak fel a bérlevél punktumai, ellenben tiltanak a tanácsi határozatok: ez a – malac. Tudott dolog volt, hogy „a rossz, csalafinta lelkű kondások elsikkasztják a malacokat”. Kevesebbet vallanak be a gazdának, mint amennyit a disznó fiadzott. A réti disznó többnyire csak egyszer szaporodott évente, tavasszal. Ősszel ritka esetben. Az ilyen sarjú malaccal a kondások erősítették magukat. De a dögtől sem idegenkedtek; kikanyarították a javát az éles késsel, és bográcsra hajították. A pákász-féle tojásszedés, madár- és halfogás tudománya sem volt előttük ismeretlen. A kunyhóban merettvű, a közeli érben vész volt. Több kondás, mikor kivénült a pásztorkodásból, a pákászok csendes életmódjára tért át.

6. Íme lényeges vonásaiban áttekintve ilyen volt a Nagysárrét népi disznótartása, az ármentesítés előtt. A lecsapolás, a kiszárított mocsarakat felszántó eke elpusztította a tájfajták életterét, ezek vesztével a pásztori jellegű tenyésztési mód a múlt emléke lett. A meghonosított új fajták másforma bánásmódot kívántak. Idegenből tanultat. Míg amaz ősinomád kultúránkban gyökerezett.”

(Részlet Szűcs Sándor: A Nagysárrét régi disznótartása című írásából)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz