*

Újabb rendkívüli fotósorozattal bővült a Püspökladány Anno honlap gyűjteménye, melyet a Néprajzi Múzeum felajánlásának és engedélyének köszönhetünk!

Az itt bemutatott fotók 1948-ban készültek Püspökladányban (az akkori Hajdú vármegyében). A fotókat Manga János készítette, sajnos a fotón szereplő kanász személye a Néprajzi Múzeum archívumában nem került rögzítésre. A fotósorozat a disznócsordát őrző kanász munkáját örökíti meg, valamint a karikás-ostor készítésének menetét, lépésről-lépésre. A képek eredeti főcímüket (alcímüket) viselik, kiegészítve azok korabeli tartalmi leírásával. Az egyik fotón Balassa Iván etnográfus, a történelemtudományok (néprajz) doktora is látható, adatgyűjtés közben.

Az eredeti kópiák a Néprajzi Múzeum tulajdonát képezik, melyek képi közlési jogát, s a megjelentetésre vonatkozó engedélyt a Püspökladány Anno honlap részére biztosította, melyet ezúton is köszönök! A képek további felhasználása tilos! (A képek a Honlap részére logózottak, azaz ilyen formában csak itt fellelhetőek!)

Kérem fogadják szeretettel egy ritka püspökladányi fotósorozat képeit, melyek őseink életének egy szeletét őrizték meg a legautentikusabb formában! A fotók után a Püspökladány szomszédságában született és élete végéig ott élő Szűcs Sándor (etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója) írásából olvashatnak részleteket a régi nagysárréti disznótartásról.

ÚJ HÍR!

A fotósorozatot látva jelentkezett a fotókon szereplő személy rokona (menye), így mostmár azt is tudjuk, hogy a képeken a ladányiak körében méltán elismert BORUZS ANDRÁS kanász, a későbbi Sárréti Népi Együttes alapítója látható! További információ olvasható a hozzászólások között!!! Köszönöm a segítséget!

2014. 10. 03.

Megyaszai Szilvia

*

 (A képek rákattintással kinagyíthatóak és lapozhatóak!)

 Fotók: Néprajzi Múzeum. A képek további felhasználása TILOS!

***

*

A pásztortársadalom belső tagozódása:

  • – csikós – “lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
  • – gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
  • – juhász – “juhpásztor”, a juhnyáj őrzője
  • – kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője – a kondás minden este hazahajtotta, a kanász kint teleltette a disznókat, azaz ,,ridegen tartotta”
  • – csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.
  • a szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ilyenek voltak pl. a libapásztor, a ludas

***

Szűcs Sándor (1903-1982) etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója ekképp írt a folyószabályozás, ármentesítés (az 1860-as évek) előtti nagysárréti régi disznótartásról :

„(…) Miként látjuk, a sárrétiek sertése alig különbözött a vaddisznótól. Nem is igen rekesztették kerítés közé, hanem engedték, hogy hadd éljen szabadon, természete szerint. Tenyésztési módja pásztori jellegű volt. Az egész állomány a kondában és a csürhében élt, a kondások illetőleg a csürhések keze alatt.

A ridegtartású kondában a maglókat őrizték és ezeknek azokat a malacait, amelyeket minden hizlalás nélkül innen akartak leölni. Ennek a kondának a rét volt az otthona. Soha a falunak tájára se ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár laponyagjain, porongjain legelt; akármilyen nagy vízen átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, a füvet is, de talán még inkább falta a parét, gurdint, gezemicét. Ki tudta szöszmötölni a neki valót. Legszívesebben mégis a posványokat, fertőket, szárazra került nádasokat dúrta. Igazában gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, sulyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókákkal élt, de megette a békát és a kígyót is. (…)

De leginkább a húsért élt-halt a réti disznó. Amelyik disznó elhullott, azt megette a konda. Addig-addig, hogy beteges, valamiben sínylődő társukat is kikezdték és felfalták. A hús, a dög szagát hihetetlen messziről megérezték és ilyenkor nem lehetett elébük állni, úgy mentek rá. A rétben elpusztult lovat, tehenet, juhot ők takarították el. Dágványba, lápba beleveszett jószágot is ki tudták húzni. (…)

Indítani, terelni nem kellett ezt a kondát, de nem is igen lehetett volna. Tudta a maga járását. Kiválasztotta a rét valamelyik porongját, és odajárt hálni évek során át. Akármerre csatangolt, estefelé már megfordult, és irányt vert vissza. Virradtával magától indult. Amikor nagyon feljárta a környéket, a férgeket onnan elriasztotta, vagyis élelme fogytán vitte másik szálláshelyre az ösztöne. Olyan bányát dúrt magának a kiszemelt szárazulaton, hogy ki se látszott belőle. Telelni is ebbe telelt. A téli hideg közeledtét előre megérezte a disznó és a szájában hordta maga alá a száraz avart, gyékényt, nádszemetet s jól bevackolta magát. Mire lehullott a hó, már ki voltak bélelve a bánya gödrei. „Nagy hideg lesz, mert meleg a bánya!”
így jósolták az időt a kondások. (…)

Az őrzés sem okozott nagy gondot a kondásoknak. Nem volt olyan tolvaj, aki a kondából egyetlen malacot is el tudott volna vinni, vagy hajtani. Ezek a disznók csak pásztoraikat ismerték, más emberfiát nem szerettek látni. Az idegent széjjelszedték volna, ha közöttük mesterkedik. A farkas sem támadt rájuk soha. Nem velük nőtt disznót se csaptak közéjük, mert volt már próbán, hogy az ilyenre ráröffentek, szétszedték és felfalták. Viharban se kellett bajlódni a kondával: villámlástól, égdörgéstől nem ijedezett. A pásztorok csak arra ügyeltek, hogy állataik tilosba ne tévedjenek. Ezen kívül a hasas disznó figyelemmel kísérte, majd pedig a malacaival való elbánás volt a legfontosabb teendőjük. A disznó, amikor az ideje elérkezett, kivált a kondából, a réten alkalmas helyet keresett magának, gazból, nádcsörmőből fészket tört és ott fiadzott meg. Két-három napig feküdt kismalacaival, de még azután is csak a fészke körül élősködött. Ilyenkor a kondások se mentek a közelébe, mert őket is megtámadta volna. Úgy egy hétre aztán előhozta a fiait. Némelyik pár napig még visszament velük s csak azután vezette be őket a bányába. Négy-öt hétig szoptatta őket, ennek leteltével elverte magától. A kondások ilyenkor lesték ki az alkalmat a gazda által hazaszállítandó malacok megfogására.

Eredetileg ilyen rétből hazavitt, hízónak szánt malacokból állott a csürhe. Később azonban már maglókat és megfelelő számban kanokat is tartottak benne. Kicsi falvakban, ahol kevés föld volt a lakosság kezén, ridegtartású konda nem volt, hanem csürhében őrizték a kevés sertésállományt. (…) Gyepes helyen legeltették a disznókat s hogy ne dúrjanak, orrcimpájukba vastag drótból karikát húztak. Minden este hazaengedték, reggel pedig kihajtották őket. Ezeket a műveleteket az 1800-as évek elején többször szabályozták községeink. (…)

 4. A régi sárrétiek a rétből ölték a disznót. Tizenötöt meg többet is megperzseltek egy télen jógazda háznál, ahol nagy volt a cselédség és sok száj evett. Tél beálltával a gazda kiment a rétbe és a kondából kiválogatta a legjobb húsban lévő állatait. Ilyenkor a pásztorok úgy intézték, hogy a konda lehetőleg minél széjjelebb terüljön, s a markosabbik bojtárok egy-egy doronggal (a disznóütővel) leütötték a kijelölt disznókat, a számadó pedig a hosszú ölőkéssel végezte el a teendőjét. Hozzáértéssel és ügyesen kellett cselekedni, mert a visítozó disznónak az egész konda a segítségére kelt volna. A leölteket szekérre rakták, és úgy szállították haza. Ritka esetként előfordult, hogy egy-egy gazda hosszú rúdra szerelt (harapófogóhoz hasonló) disznófogóval fogta ki a süldőjét és elevenen vitte haza, hogy otthon „feljavítsa”. Ez a próbálkozás azonban nem vezetett célhoz, mert a megriasztott vad állat se nem evett, se nem ivott. Ha szétszedhette az aklot, kiszökött a rétbe s többé kondába se állván, a vaddisznónál is veszedelmesebb lett. Megtámadta az embert.

Ehhez képest nagy haladás volt, amikor öt-hathetes korában vitték haza a malacot, hogy moslékra, szemre (tengerire), ólhoz, akolhoz és emberekhez szoktassák. Amikor azonban megerősödött, megint csak pásztor elé hajtották a csürhére. Hízlalása annyiból állott, hogy eleinte sok ivást adtak neki (,‚Hadd nőjjön a böndője”), majd pedig tengerivel, meg tengeri és árpadarával készített moslékkal etették. Egyébként azonban mindvégig a csürhére járt. Ezen külterjes hízlalási mód mellett különösen a kevesebb számú sertéssel bíró emberek körében már régtől fogva gyakorlatban volt az a megfelelőbb is, amely szerint Szent Mihály napja után akolba fogták a disznót. (…)

A csürhés malacot és a hízót otthon akolba zárták. A malacól csak későbbi építmény a Sárréten. Az akol erős akácfából volt. Kb. 120-130 cm magas kerítés ez, amelyet úgy készítettek, hogy megfelelő ágakat egymás mellé állítva a földbe ástak, tövüket megtömték, felső végeiket pedig keresztbe helyezett és hozzájuk szegezett léccel fogatták össze. Valamelyik sarkába szalmatetejes színt állítottak. Ilyen hízlalót ma is lehet még látni a Sárréten. Első malacól a más vidékeken is elterjedt hidas volt. Itt oláh-ólnak nevezték, mert deszkáit, fáit az oláhok hozták ide a Berettyón.

5. A csűrhések minden este hazahajtottak, otthon háltak. Napközben tarisznyából ettek, este pedig főtt étel várta őket. Így tehát nem éltek jellegzetesebb pásztoréletet.
Velük ellentétben a kondások viszont nem tartoztak a falu népéhez. Annak közösségéből kiszakadva, a rét lakói voltak. Foglalkozásuknak megfelelő módon és a rét szabad világának erkölcsei szerint éltek.

A számadót a közlegelő-birtokosság fogadta, amelynek vezetősége rendszerint azonos volt a község, a város Tanácsával. Sehonnaival nem álltak szóba. Helybeli, vagy a környék valamelyik ismert pásztorfamíliájából származó házas-udvaros, családos emberrel kötöttek egyezséget, aki tudott biztosítékot adni, és akit volt, ami idekössön. Evvel törődött a számadó: kötelességét teljesítette, bérét beszedte, családját istápolta. De a falu egyéb törvényeire nem hederített. Annak szokásai reá nem is háramlottak. A bojtárokat még ennyi kötelék sem fűzte a faluhoz. A számadó fogadta fel őket, aki mindeniknél azt nézte csak, derék-e, ügyes-e, de hogy ki fia, mi szél hozta, avval nem törődött. Javarészüket a „gólya költötte” (mint szokták volt mondani). A három föld vásott, véreresztő, botránkoztató, kicsapott fattyúiból toborzódtak. Nem volt szokás tőlük kérdezősködni. A nevüket se hitték el nekik, száraz keresztelőben igazabbat adtak helyette a rétbeli társaik. Számukra menedék volt a réti élet. Ennek világában határról-határra hajították magukat. Mint rideg, nőtlen emberek, hamar odább állottak. Ezért aztán az ilyesmiben járatos számadó örömestebb fogadott idősebbet, akinek „már csendesedett a természete és nem kóborgott el”. A faluba, ha néha benéztek, azt többnyire bosszúból és vetélkedésből cselekedték.

 A pásztorok társadalmában a kondást az utolsó hely illette meg. Nem csupán azért, mert a gulyához, juhnyájhoz képest kevesebb értéket képviselt a gondjára bízott állatállomány, hanem magaviselete miatt is. A kondások általában izgágák, vakvágásúak, trágárszavúak, disznóbeszédűek voltak. Mintha állataik vadsága ragadt volna rájuk! Csárdába, csapszékbe, hova betértek, alig ha ott halál nem esett. Ha meg társalogtak, menekült onnan a jóravaló fehércseléd. Nem is szívlelték őket a faluban! (…) A legényeket is tiltják a velük való barátkozástól. (…) Emlékezőink szerint is a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének és hozzájuk járt tanulni. Különösen téli időben a pásztorkunyhókban mindig henyélt 2-3 falusi fiú és többnyire ötönvett (lopott) bor és élelem mellett dáridóztak a bojtárokkal.

A nádból ültetett kerek kontyos kunnyó (kunyhó) ott állt a bánya mellett. Ebben teleltek a kondások. Más időszakban nem is igen használták egyébre, csak gúnyájuk és élelmük tartására. Akkora volt, hogy kis háznak is beillett volna. Vagy másfél méternyire a földbe mélyesztették, körül pedig annyi földet halmoztak rá, hogy csak a csúcsa látszott ki. Délre szolgáló keskeny, alacsony bejárata elé nádfalat ültettek, amely nyáron a nap sugara, télen viszont a hópustoló hideg szél ellen nyújtott védelmet. Belső oldalát betapasztották, jól megmunkált pévás sárt vertek a nád közé. Körül a fal mentén alacsony, de széles padkát nyestek az ásóval, náddal beterítették, juhbőröket, gúnyát, bundát hajítottak rá, és ezen aludtak, hevertek. Középen állandóan égett a tűz, mert nemcsak melegítésre, főzésre, hanem világításra is ez szolgált. Füstje a csúcs mellett vágott, jól körültapasztott lyukon szállt el. A tűz körül zsombékokon tanyáztak. Főzésre bográcsot használtak, amely szolgafán lógott. (…)

Kondásaink ruhabeli viseletéről Fodor nótárius közölt rajza is tájékoztat bennünket. Derekatlan ingben, gatyában, lábbűrben, bocskorban ábrázolja a disznó után szaladó kondásfiút. Fején hegyes sipka van. Emlékezet szerint ez a ruházat még az 1870-es években is divatozott a sárréti pásztorok körében. Foglalkozásukhoz és a rétben való tartózkodásukhoz megfelelőbbnek tartották ezt, mint a falvainkban akkortájt általánossá váló lobogós ujjú inget, 4-8 szíl gatyát és a csizmát. Az inget és a gatyát házilag szőtt kendervászonból a számadóné varrta. Szakadt ruházatú bojtár ezt belevette a szegődségébe. Az ing csak a mellet takarta. A gatya két szílből lévén, szára kevéssel bővebb volt, mint rajzunk ábrázolja. Új korában mind a két ruhadarabot beavatták, vagyis szedetlen sűrű juhtejbe jól beáztatták. Használatban kifényesedett, és csakhamar egyszin feketévé vált. Ismeretes volt a szalmapernyével való bedörzsölés (festés) is. Igy aztán mosni nem kellett, féreg nem költözött belé, sem szél, sem eső nem járta. Addig hordták, míg el nem rongyolódott. Viselői szerint az ilyen zsíros galya, fekete gatya nyáron szellős, télen pedig, amikor a szárát térden alul gatyakötő-szíjjal bekötötték, meleg volt. A bocskort maga fűzte a kondás. Volt idő, amikor minden községünkben a javadalmazáshoz tartozott a bocskorpénz. Ezt olyan természetesnek tartották, hogy bele se vették a bérlevélbe. Éven át ebből látta el magát bocskorbőrrel, amit nagyvásárokon árultak a bocskormetélők. A rétbeli ember – így a kondás is – a hegyesorrú bocskort kedvelte, amely jobban védte a lábakat, mint a kerekorrú. Bár hogy emez is közönséges volt, azt úgy a közölt rajz, mint a szóbeli adatok bizonyítják. A juhbőrből vágott lábbűr vagy a vászon kapca sem maradhatott el. A konda utáni járkálásban a lábfejet és lábszárát ez védelmezte a nád, az éles sás vágásától. A bocskorszíjjal szokták felerősíteni. Nem hagyható említés nélkül a derékszíj sem. Zseb hiányában ezen függött a hüvely, acél, kova, tapló. Ezenkívül rézcsattal ellátva még díszül is szolgált, s a legényi hiúság igen nevezetes tárgya volt. Hűvös, hideg időben a kacagány, esőben a szűr, télire a bunda került elő. A kondásbunda fekete, vagy bakarszínű volt, és az átlagosnál rövidebbre csinálták a szűcsök. (…) Fejrevalóul a túri süveget, a nagyszélű debreceni kalapot és a báránybőr sipkát kedvelték. A túri vagy kun süveg több mint egy emberöltővel hosszabb ideig élt itt, mint a hazájában. Öregjeink vélekedése szerint a nagyszélű kalap a rövid haj divatjával együtt terjedt a Sárréten. A zsírozott hosszú hajat hátul fésűvel fogatták össze, vagy (miként a fiatalok szerették) két oldalt szíjba fonták. A nyalkábbja színes bőrből metszett pillangót is font bele. Kézbeli eszköz a bot és a karikás volt. Fokos is járt a kondás kezén, de csak verekedéskor.

Szegődött bérükről a protokollumok bejegyzései tudósítanak. Általában 6-8 krajcár ás ennek megfelelően fél vagy egész kenyér járt egy-egy sertés őrzéséért, ezen kívül pedig „mellévaló”. Ez utóbbi elnevezés alatt (…) pl. „szalonnát vagy túrót vagy aki mit adhat” értettek. (…) Legtöbb helyen szalonnán kívül kását, babot, borsót kaptak bele a kondások. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy kb. mit főzhettek a kunyhóban, vagy a kunyhó előtti nádfal szélenyhébe rakott tűz fölött. De került a bográcsba az is, amit nem sorolnak fel a bérlevél punktumai, ellenben tiltanak a tanácsi határozatok: ez a – malac. Tudott dolog volt, hogy „a rossz, csalafinta lelkű kondások elsikkasztják a malacokat”. Kevesebbet vallanak be a gazdának, mint amennyit a disznó fiadzott. A réti disznó többnyire csak egyszer szaporodott évente, tavasszal. Ősszel ritka esetben. Az ilyen sarjú malaccal a kondások erősítették magukat. De a dögtől sem idegenkedtek; kikanyarították a javát az éles késsel, és bográcsra hajították. A pákász-féle tojásszedés, madár- és halfogás tudománya sem volt előttük ismeretlen. A kunyhóban merettvű, a közeli érben vész volt. Több kondás, mikor kivénült a pásztorkodásból, a pákászok csendes életmódjára tért át.

6. Íme lényeges vonásaiban áttekintve ilyen volt a Nagysárrét népi disznótartása, az ármentesítés előtt. A lecsapolás, a kiszárított mocsarakat felszántó eke elpusztította a tájfajták életterét, ezek vesztével a pásztori jellegű tenyésztési mód a múlt emléke lett. A meghonosított új fajták másforma bánásmódot kívántak. Idegenből tanultat. Míg amaz ősinomád kultúránkban gyökerezett.”

(Részlet Szűcs Sándor: A Nagysárrét régi disznótartása című írásából)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod