(2014.10.11.)

„A rácsosra eresztett redőny mögül világosság látszott, két kislányom

is felriadt a dörrenésre, megrémültünk a nagy fényességre, a konyha

egy-egy sarkába húzódtunk, ölünkben  a gyerekek, hogyha omlik a ház,

a sarkok talán biztosabban megmaradnak. Néhány száz méterre hozzánk,

Darányi-telepi házra is esett bomba.”  (Kecskés Gyula)

*

VISSZAEMLÉKEZÉSEK…

Püspökladányiak emlékei a II. világháborúról

 

A Püspökladány Anno honlap II. világháború című rovatának előző írása – a 70 éves évfordulóra emlékezve – a II. világháború püspökladányi eseményeinek rövid bemutatására, összefoglalására tett kísérletet, a mai megemlékezésben a háború túlélői „szólalnak meg”… Így e kettő együtt próbál egy egészet alkotni.

Néhány, korábban papírra vetett visszaemlékezést megőrző forrást hívtam segítségül, hogy az azokban közzétett, felidézett személyes emlékek – melyek B. Kiss Albert pékmester közéleti és családi naplóiban, Kecskés Gyula tanító és Rettegi Istvánné tanárnő nyilatkozataiban, cikkeiben olvashatóak – segítségével utazzunk vissza az időben és ismerjük meg általuk a háború püspökladányi eseményeinek néhány részletét. A háború után évekkel később felidézett egyéni sorsok, szubjektív benyomások sok általános helytörténeti ismeretet is megőriznek, melyek tovább gazdagíthatják tudásunkat erről a korszakról. Az emlékek nem a távoli hadszíntereken harcoló katonák sorsát mutatják be, hanem azt, hogyan élték meg a háborút az itthon-maradt püspökladányiak. A megindítóan feltárt részletek – itt Retteginé Annuska néni őszinte beszámolójára gondolok, a szülők és ladányi emberek összefogására az iskola rendbehozataláért – talán másoknak is könnyeket csalnak a szemébe, ahogyan az emberi összetartás és segítő önzetlenség példáit tárják elénk.

Az események teljes rekonstruálásához természetesen még több szemtanú, túlélő által felelevenített visszaemlékezés is kevés lenne, de azt gondolom, hogy az itt közzétett válogatás is kellően szemlélteti a történéseket, a háború borzalmait, a lakosság nehéz életét, félelmeit és nélkülözéseit.

A megidézett történetekben további püspökladányi személyek nevei is olvashatóak, épületeink, utcáink, településrészeink kerülnek említésre.

Kérem, fogadják e múltra emlékező válogatást nagy érdeklődéssel, s tisztelettel!

 

***

Katonaság vonulása a háború alatt. (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

Válogatás Kecskés Gyula 1974. évi visszaemlékezéseiből

(1974. évi Ladányi Híradó, gyűjtötte: Matolcsi Mária)

 

 1941. évről:

„Sok feljelentés, besúgás történt irigységből, bosszúból. Gyűlölködés, irigység, félelem, rettegés ülte meg az azelőtt békés falut, lelkeket. 1941. vagy 42-ben megkezdődött a zsidó munkaszolgálatosok behívása. Fegyvert nem adtak a kezükbe, kiképzés nélkül vitték őket a frontra hadi szolgálatra.”

 

1944. március:

„1944. március 19-én Nádudvaron lakó sógoromat telefonon hívtam, ő közölte velem, hogy a németek megszállták Pestet. Másnap Barta László esperestől hallottam – aki 19-én Pestre akart utazni – hogy Törökszentmiklóson hírét hallották Pest megszállásának, így vele együtt sokan, főleg zsidó utasok megszakították útjukat és hazajöttek. Még azon a héten megszigorították a légvédelmet. Hét hátulján be kellett minden iskolát zárni, szét kellett bocsátani a tanulókat. Ebben az évben kivételesen március 27-én volt a bizonyítványosztás. Indok: A tantermeket elfoglalta a német katonaság és az állandó légiveszély.”

 

Az 1944. májusától begettózott püspökladányi zsidókat később Debrecenbe szállították. Őket valószínűleg azzal a csoporttal vitték ki az országból, melyről ez olvasható:

„Az V. és VI. csendőrkerületekből (Szeged, Kecskemét, Szabadka, Bácsalmás; DEBRECEN, Szolnok, Békéscsaba és Berettyóújfalu gyűjtőtáborokból) 1944. június 25-28. között történt a 61.994 zsidó deportációja. Június 28-ig tehát – Ferenczy hivatalos jelentése szerint – 129 szerelvénnyel 380.660 zsidó fajú egyént szállítottak ki ez akciók során az országból.”

(Lévai Jenő: Feketekönyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, 1946.)

.

1944. június 2.:

„1944. június 2-a: Püspökladány, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár bombázásának a napja. Június 1-én délután eső volt, de estére kitisztult az ég. Éjjel dörgésre ébredt a feleségem. Ő ébresztett, hogy ez a dörgés, ami hallatszik, nem égzengés. A rácsosra eresztett redőny mögül világosság látszott, két kislányom is felriadt a dörrenésre, megrémültünk a nagy fényességre, a konyha egy-egy sarkába húzódtunk, ölünkben a gyerekek, hogyha omlik a ház, a sarkok talán biztosabban megmaradnak. Néhány száz méterre hozzánk, a Darányi-telepi házra is esett bomba. A községben a fő célpont a MÁV Pályaudvar volt. Mire a konyhába kimentünk, emlékezetem szerint meg is szűnt a bombázás. Hamarosan összeverődött az utca, jöttek a hírek, hol történt a baj.

Másnap délután 3 órakor a református temetőben 5-6, 4 órakor a katolikus temetőben 7-8 halottat temettek el. A község nevében én mondtam rövid búcsúbeszédet és koszorúztam meg a koporsókat. Másnap külön temettük el Lengyel Imre nyugalmazott református lelkészt. Így emlékezetem szerint 12-14 halottja volt községünkben a bombázásnak.”

.

„A támadás a községet Karcag irányából érte, valószínűleg azért, hogy a vasút és közút használhatatlanná tételével a németek útját elvágják. Másnap a község vezetői megvizsgálták a határban történt károkat s véleményük szerint szerencséje volt Ladánynak, ugyanis a bombák nagy része a határban ért földet.

Még egy szerencséje volt a községnek, mégpedig az, hogy előző nap eső volt. Ennek tulajdonítják ugyanis azt, hogy az állomástól kb. 500 méterre leeső 14 q súlyú légiakna nem robbant fel. Ez feltehetően a pályaudvarnak lett szánva. Ha az akna felrobbant volna, a körzetben nem maradt volna meg épület. Az aknát Debrecenből érkező tűzszerészek hatástalanították.” (Ladányi Híradó 1974. évi 2. száma)

.

„Az éjjeli riasztáskor – úgy 2 óra körül – rövid idő múlva már nem keltünk ki az ágyból. Szerte „Titó-gépeknek” nevezték a felettünk elszálló „Rata-gépeket”. A Szovjetúnió gépei nem bombáztak, Jugoszláviába Titónak – ezt a nevet akkor hallottuk először – vitte a hadianyagot minden hajnalban.”

Romániának a Szövetségből való kilépésével megkezdődött az Erdélybe telepített hivatalnokok menekülése: „Nagy része a Nagyvárad-Püspökladány vonalon jött autókon, vonaton, sokan pedig szekerekkel. A menekülők pár napot is eltöltöttek az iskolában, amíg tovább mehettek. Ezek hatására sokan szekerekkel azonnal útnak indultak Pest felé. A menekülők sodorták magukkal még a józanabbakat is, mint a mesében.

Lassan terjedni kezdett a falu kiürítésének terve. A lakosság egy részét ügyes csellel lakoltatták ki. A budapesti fizetési központ soron kívül utalta ki minden alkalmazott részére az egyhavi fizetést előlegként és igazolványt adott, amelyre csak Budapesten vehetik fel az esedékes újabb fizetést.”

 .

1944. október eleje:

„Két aknavetőjük a Petőfi utcai iskola udvarán állt, a mostani Járási Hivatal felé fordított csővel. Kaba felől 8 órától kezdve állandó lövöldözés zaja volt hallható, ekkor zajlott az un. „debreceni csata”. Két napig volt a németek kezén a falu.”

„A visszavonuló német csapatok hatalmas pusztítást végeztek a községben. A községházát feltörték, ekkor veszett nyoma a községi könyvtár köteteinek. A lezárt íróasztalokat feltörték, az ott talált iratokat, okmányokat válogatás nélkül szedték össze, vitték magukkal, vagy pedig semmisítették meg.

A faluból összeszedett állatokat bezárták egy épületbe, feltehetően még (október) hetedikén. Ezekre csak a falu felszabadítása után találtak rá, mikor a szerencsétlen jószágok kínjukban (hiszen napok óta nem ettek) egymást ették.”

.

„Még ezen a napon a fatelítő faállományát is meggyújtották. A tűz megfékezésére a harc közepette nem volt mód, így még sötétedés után is bevilágította a falut a hatalmas máglyaláng. Ekkor támadt a környező falvak lakosai között az a hír, hogy a község leégett.

A boltok, kocsmák mind fel voltak törve, a községháza udvarán álló ún. bűnjelkamra is fel volt törve. Mindez a lakosság beavatkozása nélkül történt. Az emberek elbújtak, elmenekültek, ki hogy tehette. Csak akkor jöttek elő, mikor egy-egy időre megszűnt a bombázás.” (Ladányi Híradó 1974. évi 2. száma)

 

„1943-ban a búzavetés 9.948 hold volt, s 1944-ben ez 110 holdra csökkent.” (Faragó Imre 66 éves nyugdíjas tsz-tag)

.

„Ez volt az első találkozásom a szovjet katonákkal. 4 óra felé elült a zaj. Hazamentünk, ha jönnének, otthon fogadjuk őket. Nemsokára jött is 3-4 katona. Először a gangon egy riasztót lőttek, utána megmutatták a fegyverüket, mindig ez volt a sorrend, úgy egy hétig, 10 napig, ha jöttek. Kolbásszal kínáltuk őket. Kenyér nem volt, azt ők adtak. Az első katona inget kért. Később egy másik az ruhafélét, hogy a sebét bekössék. Dorogi Ágnes akkor 4 éves volt. Őt a gangon találta az első katona. Kolozsváron gyártott csokoládéval kínálta meg. Aznap 4-5 csoport katona jött, mindet megetettük. Semmi gorombaság nem volt egy részéről sem. Attól féltem: ezek az emberek a Volgától rommá tett falvaikon jöttek keresztül. Hogy fognak ezek bánni velünk, akik részt vettünk az ellenük indított harcban. Nem fizettek rosszal a gonoszért!” (1944. október 12.)

 

*

***

B. Kiss Albert pékmester visszaemlékezései

(Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája, Püspökladány, 1991.)

 .

 „A háború utáni (és alatti) kenyérsütésem története

1942. október 1-jén sütőipari tanoncnak szegődtem be. Mesterem Nagy Károly sütőmester volt. A Petri-telepen szüleim tulajdonát képező pékséget bérbe vette ki. Tanulóidőmet az ipartestületi szerződés 2 évben határozta meg. A szakmát mesteremtől tanultam meg. 1943 őszén mesteremet behívták katonának. Az orosz frontra vitték. Fél év múlva leszereltették. Míg távol volt, mesterem felesége Nádasi György sütősegédet vette fel szakmunkásnak az üzembe.

Ladányból egyre több pékmestert hívtak be katonának. A háború 1944. őszén egyre közelebb került az ország határához. 1944. szeptember 7-én a község egész területén kidobolták, hogy szeptember 9-én és 11-én minden 18—60 év közötti férfi jelentkezzen a községháza udvarában. 3 napi élelmet és takarót hozzanak magukkal. Aki nem jelenne meg, a családját éri súlyos sérelem. A férfiak elhajtását 2 napra tervezték. Közben mesteremet is megint behívták katonának. Síró anyák, leányok és gyermekek jelenlétében indultunk el szeptember 9-én a községháza udvarából gyalog, Tiszacsegére. Nádudvar felé mentünk, a hortobágyi legelőn keresztül. Azon a tragikus 2 napon Ladány férfilakosságából csak az idősek és betegek maradhattak otthon. A karhatalom a községben (Tiszacsegén) minden 2 szobás lakásból az egyiket lefoglalta a bevonuló civilek részére. Több községből irányítottak oda embereket. A kiürített helységekben szalmára feküdtünk le. Még a kamrákban, több helyen a padláson, még a tyúkólpadláson is feküdtek elhajtott emberek. Az elégedetlenség hamarosan nőtt Tiszacsegén. Egyre többen szöktek meg, még a vezetők köréből is. Mi is megszöktünk 2 barátommal együtt. Vándoroltunk, úgy tudtuk magunkat élelemmel ellátni, hogy gazdáknál dolgoztunk pár napig élelemért és szállásért. Aztán mentünk tovább Gyöngyös felé. Majd visszakanyarodtunk honvágyunk irányába, Ladány felé. A front Jászszentandrás határában, Pusztafogason ért bennünket. Szerencsére megmaradtunk. Hazafelé jövet Tiszaroffnál hozott át bennünket ladikon a révész a Tiszán. Bekísért bennünket a közelben lévő szovjet katonai parancsnokságra igazolás végett. A parancsnokság, mint elhurcolt leventéket leigazolt, és hazaengedtek bennünket. 1944. december 9-én gyalog tértünk haza szüleinkhez. Óriási volt az örömünk. Anyámnak egész nap örömében könnyes volt a szeme. Itthon jelentkeztem a községházán az igazoló bizottság előtt. A bizottság leigazolt. Ladányban akkor már kezdett kialakulni az új demokratikus vezetés.

Hazatérésem után gyorsan pergett minden nap. Szinte ma már hihetetlen, de igaz volt. Hívattak a községházára az igazolás utáni napon. Ugyanis alig maradt Ladányban pékmester. Katonának lettek behívva. A kirendelt főszolgabíró azt mondta: azonnal váltsak iparigazolványt és nyissam meg újból a Petri-telepi pékséget. Én azt mondtam: Lehetetlen, hiszen én még tanuló vagyok. Most az nem számít. Fontos, hogy kenyér legyen a külterületen, mondotta a főszolgabíró. A szükség parancsára el kellett vállalnom rendkívüli módon az önálló kenyérsütést a Petri-telepen. 1944. december 13-án az árvaszék nagykorúsított. 1944. december 15-én a kezembe adták az iparigazolványt (az akkor igazoló iratokat megőriztem, megvannak).

Most arról írok, hogy mi történt Püspökladány felszabadulása, 1944. október 12-e után a leállt sütőüzemünkben. Szüleim és a lakosság azt mondták: szovjet katonák sütöttek a front részére kenyeret. De kevés volt közöttük a pék. A pékek pótlására Petri-telepi asszonyokat, lányokat hívtak az üzembe segíteni. A katonák fűtöttek, bevetették és kiszedték a kenyereket a kemencéből. Az asszonyok, leányok katonapék irányításával dagasztottak és szakítottak. Keserű Béni bátyám volt a tolmács. Az lett a kötelessége, hogy a női munkaerőket folyamatosan biztosítsa a termelés elősegítése érdekében. Gondoskodott a nők állandó cseréjéről is a munkában. Férfiakat nem lehetett beállítani a termelésbe, hiszen őket elvitték. Éjjel-nappal sült a kenyér. Apámnak az lett a feladata, hagy tűzifát kerítsen a sütésekhez. A katonák hozták a lisztet, sót, élesztőt. Idővel a katonákat a front felé vezényelték. Az üzem átmenetileg leállt.

December 18-án az üzemben megkezdtük a termelést. Egy férfi mellettem dolgozott. Sokat segített anyám is. Ahogy megnyílt a sütöde, pár nap múlva, miután észrevették, lisztet hoztak a szovjet katonák. A liszteket – egyre többet – már magunknak kellett feldolgozni részükre. Az a munka 1945. március közepéig tartott. Aztán térhettünk át a lakossági kenyérsütéshez. Többféle liszt volt akkor a nehéz időkben. Búzaliszt, rozsliszt, árpaliszt ás kukoricaliszt. Azokat össze kellett keverni. Nem volt könnyű akkoriban kenyeret sütni. A háború volt az oka. A búzaasztagok a múlt évből csépeletlenül maradtak. Tavaszra ellepte őket az egér. Abban az időben közellátási hivatal létesült. A lisztkiutalásokat onnan kaptuk meg. Közellátás-vezető: Külhburger István volt. A kenyérsütés biztosítása érdekében meg kell említenem Lövei Albert és Gyöngy János bátyámékat, akik azon voltak, hogy minél több liszt jusson a Petri-telepre. Tehát segítségükre voltak az üzemnek. Közben 1945. június 14-én Debrecenben felszabadultam a sütőszakmából. A segédvizsgát letettem. De dolgoztam tovább. A kenyér kellett a lakosságnak. Segédidőm már régen elmúlt, az iparhatóság régi iparomat bevonta. (Új, jogilag rendezett iparigazolványt kaptam 1953. szeptember 25-én. Azóta is állandó jelleggel megmaradtam a szakmában nyugdíjas koromig. A kenyérsütés mellett, mint zenész Nádházi József zenekarában játszottam abban az időben. A 40 éves évforduló alkalmából megemlékezek az akkori zenei eseményről is.)

A háború ideje alatt bálok ritkán voltak rendezve. A felszabadulás (1944. október) után a község szovjet katonai parancsnoksága – a község demokratikus vezetőivel egyetértésben –  ingyenes bálokat rendezett. A bálok a Rákóczi Szálloda nagytermében, a római katolikus kultúrteremben és a polgári iskola tornatermében voltak megtartva. Akkor még volt zenekar bőven Ladányban. A zenekarok díjmentesen játszottak a bálokban. A báltermek zsúfoltak voltak. A lelkesedés nagy volt. A szülők jó része is ott táncolt a bálokban az ifjúság között. A szovjet katonai parancsnokság tolmácsa Szűrös Lajos bátyánk volt. Az Attila utcában lakott. Bálok alkalmából gyakran tartottak ellenőrzést a katonák. Ha tolmácsra volt szükség, Lajos bátyám fordította le a beszédet. Nagyon szerette a zenét hallgatni a bálokban is. A díjmentes, felszabadulás utáni báloknak hat hónap elteltével vége lett.

1945. május 9-én Európában véget ért a II. világháború. Nagy volt az öröm Ladányban is. Küzdenünk kell érte, hogy ifjúságunk a háború borzalmait csak az idősek beszédeiből és a történeti írásokból ismerhesse meg.

 

Megbombázták Ladányt

1944. június 2-án este napi munkánk után nyugovóra tértünk. A második világháború ebben az időben kegyetlenül szedte áldozatait. Alig aludtunk el, a légiriadó hangjára felébredtünk. A szobába az ablakon keresztül erős fény szűrődött be. Szóltak a szirénák. Gyorsan felöltöztünk. Mindnyájan kiszaladtunk a házból. Odakint olyan világos volt, hogy ilyet éjszaka sosem láttunk. A ledobott fény világította meg a községet. Eközben a repülőgépek mély hangja egyre közeledett. Mi gyorsan azokat a szomszédokat, akik még nem voltak talpon, felébresztettük. Mindenki, aki csak tehette, az udvaron előre elkészített földbunkerbe (légógödör) menekült. Mi is oda mentünk le. Angolszász repülőgépek szórták a nagyméretű bombákat. Nagy volt a félelem. Csak úgy mozgott a föld alattunk. Bombázás után a gépek elmentek, a lakosság kijött az óvóhelyekről. Nagy volt a riadalom a községben. Mentünk segíteni oda, ahol kellett. Több helyen bomba csapódott kertekbe, sőt házakra is. Többen meghaltak a községben. Volt olyan ház, hogy eltűnt a helyéről. Csak egy óriási tölcsér maradt a helyén.

 

Kenyérsütés a légiriadók idejében, 1944-ben

Mielőtt e történetet megírnám, meg kell, hogy emlékezzek az akkori szomorú időkről. A második világháború idején Magyarország akkori területét, légvédelmi téren, körzetekre osztották fel. Ha az ország határához közel repültek az ellenséges gépek, akkor a rádió a következő szöveget mondta be p1.: Zavarórepülés, Baja. Következő szöveg:

Légiveszély, Baja. Aztán: Légoltalom, vigyázz! Végső szöveg a „légiriadó” volt. Akkor már félő volt, hogy bombázás is lehet. Az angol, amerikai B—52-es bombázó repülőgépek zárt rendben, ahogy közelítették a körzetek légterét, a rádióban a szöveg úgy változott. Pl. mikor azt mondta, „légoltalom, vigyázz — Karcag”, tudtuk, hogy körzetünkben a „légiriadó” szó következik.

Rendelet volt akkor, hogy a községben, minden ház kertjében légvédelmi árkot kellett ásni. A tetejét gerendákkal, kóróval, csutkaszárral kellett áthidalni. A tetejét vastag földréteggel kellett betakarni. A két végén be- és kijáratot kellett hagyni. Légiriadó esetén oda menekültünk. Püspökladányt 1944. június 2-án, este 9 óra után bombázták meg. Azon a napon délután nagy eső volt. A víz lefolyt a gödörbe, sárosak lettünk valamennyien. A község légókörzetekre volt osztva. Minden körzetben egy fára akasztott vasat kellett ütögetni szaporán, amikor megszólalt a légvédelmi sziréna. A mi udvarunkban is volt egy nagy eperfa, azon csüngött egy sínvas. Én is ütögettem a vasat, mint kijelölt körzetes.

Most már rátérek a kenyérsütés akkori nehézségeire. Nagy Károly mesteremet megint behívták katonának. Nádasi György péksegéd is katona volt akkor. Én az év őszén következtem katonának. Tehát magam maradtam itthon szüleimmel és leánytestvéreimmel. Sándor bátyám is vonult Kézdivásárhelyre. Mesterem felesége vezette az üzletet, én sütöttem a házi kenyereket (ster kenyér). Fával fűtöttem mindkét kemencét. Ment is addig, míg nem volt riadó. A pékkemence kéménye magas volt akkor is. Mikor füstölt a kémény, áramlása messze ellátszott. Légiriadó esetén a kemencében a tüzet, vagyis a füstöt azonnal meg kellett szüntetni a veszély végett. Tartottunk tőle, hogy a füst láttán leereszthetnek egy gyilkos csomagot. Igenám, de az asszonyok a már otthon bedagasztott, majd megformázott (kiszakított) kenyértésztákat kosarakba téve, meghatározott órára elhozzák a pékségbe. Nyáron a tészta elég gyorsan megkél, az asszonyok és leányok nem hozták be a sütödébe a melegbe, hanem lerakták az udvaron. Mikor megszólalt a sziréna, ösztönösen minden kosárba helyezett tésztát gyorsan behordtunk az ereszalj alá és a nagy eperfa tövéhez, gondolván, ott nem látják a pilóták a sok szalvétával letakart kosarat. Leírni talán nem is lehet, hogy milyen nagy volt az izgalom akkor. Voltak, akik hazaszaladtak családjukhoz, hogy a veszedelemben együtt legyenek. Szerencsére, a légiriadót feloldották. De a kosarakban a tészták túl megkeltek, azokat úgy bevetni felelőtlenség lett volna. Olyankor a tésztákat egymás után a dagasztóházban a teknő tetején átszakítottam. Úgy levegőt kapott a tészta, általa újraéledt. Közben a kemence hőmérséklete is lehűlt. Vékony tűzifával a kialvóban lévő tüzet a kemencében újraélesztettem. Mire a tűz leégett, kiszedtem a parazsat, akkorra a kenyértészták is megkeltek. Negyedóra alatt, a 33—35 db kenyértésztát bevetettem a kemencébe. Aztán nyugodtunk meg. A nagyméretű kenyerek 2,5 óráig sültek a kemencében (most már olyan 9—11 kg súlyú kenyereket nem is lehet látni). Idő elteltével az asszonyok értejöttek a kenyerekért. A bérsütés díja kg-ként 10 fillér volt akkor. Mesterem felesége, szül. Marsi Erzsébet megmérte a kisült kenyereket, melyeket az asszonyok hazaszállítottak. Úgy fejeződött be az a kenyérsütési nap a légiriadók idejében.”

***

Püspökladányi katonák a fronton (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

B. Kiss Albert pékmester visszaemlékezései

(Püspökladányi pékmester második közéleti, családi naplója és krónikája,

 Püspökladány, 1999.)

.

„Mi történt Ladányban 1944 őszén, a szovjet csapatok bevonulása után?

Zamarcev őrnagy városparancsnok és Miska orosz rendőr (lityinánd) ténykedései.

Először is közölnöm kell, hogy a község vezetőségének túlnyomó többsége és a tanítóság is elmenekült. Elmentek a papok is és sok tanult ember. Néhány községvezető és tanító nem ment el.

Zamarcev szovjet őrnagyparancsnok tolmácsa Papp Kálmán tanító és Szűrös Lajos bácsi voltak. A parancsnok magához kérette azokat, akik itthon maradtak. Tóth Béla főjegyző urat, parancsban kinevezte főszolgabírónak. Elek Zoltán jegyző urat, főjegyzőnek. Tasnády József írnokot, adó-főnöknek. Faragó Imre községi rendőrt, rendőrkapitánynak. Kecskés Gyula tanító urat a Református Egyház papjának nevezte ki. A parancsnak engedelmeskedni kellett, háború volt. Olyan nagy volt a propaganda a rádióban, újságban, hogy a tanult embereket, a papokat is a szovjetek elhurcolják, ha bejönnek. Szerencsére az nem úgy történt. Aki engedelmeskedett, annak nem volt semmi baja.

A Községházán megállt az élet. A hivatalnokok is elmenekültek.

Az őrnagy úr azt mondta Tóth Béla kijelölt főszolgabíró úrnak, azonnal alakítsa meg a Községházán a hivatalt. Néhány emberével meg is tette.

Megalakultak a demokratikus pártok: Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Paraszt Párt és a Kisgazdapárt delegáltjai kerültek be a Községházára kisegítésképpen. 3-6. osztályt végzett paraszt- és munkásemberek segítettek az ügyintézésben.

Kecskés tanító elmondta: éjszakákat nem tudott aludni, mert, mint kijelölt pap olvasgatta a bibliát. Hiszen teológiát nem végzett. Neki kellett eltemetni a halottakat is. Ez óriási teher volt részére is.

A szovjet parancsnok a pártok vezetőivel megbeszélte: 6 hónap idejére ingyen bált kellett rendezni. A zenekarok is díjtalanul muzsikáltak.

Megszüntették az urasági cselédséget. A tanyákat lebontották, szétadták a szegényeknek. Bevezették a nyolcórai munkát. Megszüntették az urasági istállókban való alvást. Munkásszállásokat kellett létesíteni. Kiosztották az urasági földeket is. Igaz nagy volt az élelemhiány, de lassan az élet újra beindult.

1945 tavaszán kezdtek hazatérni az elmenekültek. Igazolóbizottság előtt kellett megjelenniük. Ha nem voltak fasiszták, háborús bűnösök stb. a Községházára is visszavették a demokratikus érzelmű hivatalnokokat. Ami igaz, ők vezették az adminisztrációkat. Kár volt elmenekülniük, mondották is, mikor hazajöttek. Lassan a Községháza megtelt, új, vagy régi értelmiséggel. A kevés iskolát végzett apák nagy része újra a munkát folytathatta, vagyis hazatérhettek a hivatalból. (Arra az időre nagy szükség volt reájuk, ők akkor hőstettet végeztek: a szerző.)

1945. tavaszán a szovjet katonák egy része is elment. A parancsnokság még maradt, de lassan az iskolában is megindult a tanítás. A szovjet őrnagy átadta a vezetést a község vezetőinek. Az ideiglenes kormány új törvényeket adott ki. Az már utasítás és nem parancs volt.

 

Hogy milyen volt a háború?

A háborúban a megszálló erőnek kell engedelmeskedni. Az addigi törvények megszűnnek.

Egy eset, mely halállal végződött: Makai István fűszeres és fakereskedő a Kossuth utcában lakott, ott volt az üzlete is. Mikor az orosz katonák az udvarában megjelentek, látták, hogy egy borospince van az udvaron. De az le volt lakatolva. Felszólították a tulajdonost, hogy azonnal nyissa ki a pince ajtaját. Igen ám, de Makai István részeges ember volt, alig volt józan. Elhízott kövér ember volt. El is volt bizakodva.

Felszólították, de ő nem engedelmeskedett. Hiába kérte a felesége és leánya, hogy nyissa ki a pincét. Nem nyitotta ki, hanem még haragudott is. Erre a katonák megfogták, és odavezették a pince ajtajához, és ott lelőtték. Nagy volt a család sírása. Erre a katonák a lakatot lelőtték és kinyitották a pince ajtaját. A pince elől elhúzták a halottat, és egymás után mentek le a pincébe. Vedrekkel, kannákkal hordták fel az italokat a katonák…

Apáink azt mondták: ők is megszállás idején, idegen területen nem tartották be az ottani törvényeket. Az elfáradt ma él, holnap meghallhat katona, úgy szokott cselekedni.

No meg a fiatal nőkre szokott lenni nehéz időszak olyankor. A háborút bejárt katona, ki szokta oktatni a családjához tartozó nőket, hogy ne enyelegjenek az idegen katonák előtt. Öltözzenek idős asszonynak, legyenek csúnyák. Akik nem hallgattak a jó szóra, azok bizony meg is járták…

Visszatérve a szovjet városparancsnoksághoz: Zamarcev őrnagy keze alatt volt egy Miska nevű orosz rendőrkatona (Lityinánd). Lóháton járt legtöbbször. Miska előszeretettel szedte össze többedmagával a seregből megszökött katonákat. Volt úgy, hogy tűzharcba is keveredtek. Az Árpád úton a Cilibolt előtt lőtt le egy szökött katonát. Miután az rálőtt Miskára. Az akkor nagy esemény volt. Miskát ki is tüntették érdemeiért. Később a parancsnokság is elköltözött Ladányból. Háború idején az őrnagy munkássága a lakosság biztonságát teremtette meg. Ennek már ötven éve. De azért jó volna, ha a háborút el tudnánk kerülni.”

 

Rácz Sámuelné Ifigenia Mensováról ezt írja könyvében B. Kiss Albert:

“Orosz származású volt. 1919-ben jött Magyarországra, egy hadifogoly személlyel, kihez feleségül ment. (…) A II. világháborúban, annak vége felé – 1945-ben – mint orosz tolmács rendkívül sokat segített a lakosságnak. Szükség esetén szembe mert szállni az orosz katonákkal, a civilek érdekében. (Házunk majdnem velük szemben épült.) Rajtam is többször segített és megvédett a sütödében a katonáktól. Sosem felejtem el kedves Emma néninek bátorságát, emberségét!”

 

“1945. tavaszán a vallásalapítványi földeket kiosztották, a tanyákat lebontották

1945. tavaszán az ideiglenes kormány rendeletére a vallásalapítványi nagybirtokokat a nincstelen szegényeknek kiosztották. Az urasági épületeket lebontották, és szétosztották a hazatérő hadifoglyok és a nincstelen családok között. A községben magalakult demokratikus pártok ez intézkedéseket lelkesen fogadták.

Ladányban Baranyai Albert bácsi volt a földigénylő bizottság elnöke. A földek kiosztását nem akadályozták. Hiszen az urasági bérlők is elmenekültek. Mire hazatértek, a birtokokat kiosztották. Nagy öröme volt akkor a szegényeknek. Mindig a földet áhították. A vezetők összeírták az igényeket családonként. Néhány hónap alatt megtelt a határ emberekkel, körülvették a földmérő embereket, a mérnök urakat. Aki megkapta a 6-10 köblös földet, az, már ahogy tudta családjával bevetette. Kevés ló volt már a háború után.

A szegények egy része felkapálta a kiosztott földet, és kapával vetette be. Földjeikre kis tanyát építettek. Nagy volt az örömük. Akkoriban, akinek teheneik is voltak, azokkal szántották fel a földjeiket, na meg lóval is.

A lebontott urasági birtok faanyagjából kisebb házikót tudtak építeni a földjeiken. Akkor még az építkezés ócska anyagokból történt.

MEGJEGYZÉS: Ladányban az állomás mellett volt a háború előtt a Klein-féle fatelep. Onnan az új anyagokat a katonák és a civilek elhordták. A telep kiürült. Később a Kossuth utcán nyílt egy kisebb Kaufman-féle fatelep, de nem sokáig létezett, az is megszűnt.

A lakosság csak a használt urasági épületekből építkezhetett. 1948—49-ben megkezdődött a táblás gazdálkodás hirdetése. Utána meg a termelőszövetkezetek erőltetése. A kisparaszti birtokosoknak, ha akarták, ha nem, a termelőszövetkezetbe kellett belépniük, vagy Ladányból elvándoroltak.”

 

***

A Polgári Iskola az 1950-es évek végén (Forrás: magángyűjtemény)

***

*

 

Rettegi Istvánné tanárnő visszaemlékezései

(Ladányi Híradó 1979. évi 4. sz.)

 

„A következőkben azonban nem a régmúlt, hanem a közelmúlt két olyan eseményét mondom el, amely örök életemre kihatott és szintén ezt igazolja. Akikről szólani fogok, azok ma is többnyire itt élnek köztünk. Tanúk rá.

1944. március 20-a utáni közeli napok egyik délelőttjén magyarórám volt a IV. osztályban. A legújabb kor íróiról beszéltem, éppen Németh Lászlóról. Szokásom szerint minden író egyik olyan gondolatát felírtam a táblára, melyet a gyerekek füzeteikben magukkal vihettek útravalóul. Ezt írtam éppen: „A magyar program ma ez: lenni. Ne higgyétek, hogy ez alacsony vagy kevés. Elfér benne a leglázasabb szellemi munka, a legnehezebb szervezkedés, a keresztény vértanú hősiessége.

Lenni: vagyis az lenni, ami vagytok. Hűnek maradni ahhoz, amiben születtetek. Őrizni magatokban az ősök hamvvedrét, s az anyaföld sóit, kitartani abban, amit elárulni: erkölcsi halál”.

Míg írtuk, egyre közeledő, nagyon erős motorok zúgása hallatszott. A katedráról leláttam a Petőfi utcára. Német katonai gépkocsik, teherkocsik végtelen sora állt meg előttünk. 5-10 percen belül el kellett hagynunk az épületet. Kislányaink sötétkék fehérpettyes kiskötényeikben, fiaink vállukra vetett kabátokkal összekapkodták holmijukat, kezükbe vették sapkájukat s indultak ki a hátulsó bejáraton. Lekísértük őket. Beadtuk az igazgatói irodába az osztálykönyveket, személyes holmijaink kihozatalára már nem volt idő, mert a főbejáraton özönlött be a gépkocsikból kiszálló német katonaság.

1945. szeptemberében mehettünk vissza kedves iskolánkba végleg. Szomorú viszontlátás volt. Az alig másfél évtizede épült 8 tantermes és 6 szaktantermes, tornatermes, minden tantárgyhoz külön szertárú, gazdag felszerelésű és könyvtárú, gyönyörűen felszerelt iskola belső berendezése 99,9 %-ban megsemmisült. Épületét találat érte. Ajtók, ablakszárnyak hiányoztak. A tanári kar fele sem volt itthon. Igazgatónk sem tért még vissza. A tankerületi főigazgató parancsára nekem kellett helyettesíteni. Semmi gyakorlatom nem volt, kollégáim egy kivétellel mind idősebbek, de egyetértettünk: haza kell szállnunk.

Összehívtam a szülőket. Tornatermünk zsúfolásig megtelt velük. Nem kellett sok beszéd. Tudtuk, mit kell tenni. Másnap reggel 6-kor ott voltak az édesanyák meszelővel, súrolókefével, felmosóronggyal.

A fiúk vedrekkel, az édesapák kalapáccsal, fűrésszel, reszelővel. Ők a megmaradt ajtókat, ablakokat próbálták úgy összerakni, hogy egy sor üveges ablak az egész épületen, felén belső szárny is legyen, ajtó is. Láttuk, csak a felében tudunk dolgozni, de a másik rész is lezárható és védett lesz.

Két nap alatt ragyogóan tiszta, fertőtlenített volt az egész épület, udvar, kert. Hangos szó alig esett. Csak a kislányok csiripeltek és a fiúk rohangáltak a lépcsőkön a vízzel telt vedrekkel.

Harmadnap „beköltöztünk”. Mindenki saját „bútorával”.

Az íróasztal: konyhaszék, láda, az ülés: zsámoly, támlátlan szék, de minden ragyogóan tiszta. Fiú, leánycsoport összevonva tanult. Füzetjük: amiben éppen üres hely volt, régi naptár stb. Könyv alig egy pár. Szemléltető eszköz: innen-onnan kerülő krétadarabok és a csoda módra megmaradt táblák. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Még azt is elviseltük, hogy néhány nap múlva a másik szárnyba kellett átmennünk, mert szüksége lett erre a Németországból visszatérő szovjet csapatoknak.

Tüzelőanyagot „kellett gyűjtenünk”, mert közelgett a tél. Lábon álló napraforgó-szárakat, tengericsutkát ajánlottak fel. Kitermeltük, a tulajdonosok pedig behordták. Végtelen halmok gyűltek belőlük az iskola udvarán, gallyak is, időnként egy-egy zsák morzsolt csutka, kiskosárnyi szén, tuskó, vékony akáctörzs. A fiúk felvágták és szigorúan beosztották. Fejedelmi ajándékot kaptunk egyszer egy Felvidékről hazajött diáktól, egy egész doboz krétában. Nem fáztunk, mert belülről is melegedtünk. Nem éheztünk, mert mindig akadt, aki kettétörte a máléskenyeret. Határtalan örömünkre csakhamar megjelentek a „bejárók”, a vidékiek. Beköltöztek. Püspökladányi családok befogadták őket. Decemberig mindig volt virág az asztalunkon, peremis. Ó, de szép volt!

Nem fontos, személy szerint ki mit tett ebben a „hazaszállásban”, de két nevet példaként mégis megemlítek. Kis Gáspár ácsmester nagyrészben saját és az általa innen-onnan összekunyerált ócskadeszkákból újjáépítette az udvaron lévő hosszú, 7 fülkés mellékhelyiséget. Gyermeke nem volt soha. Fillérünk sem volt, mégis illett megkérdeznem: mivel tartozunk. Hét levél (és nem csomag!) cigarettapapírt kért. Megkapta. Igaz, hogy egyik megmaradt művészettörténeti könyvem ábráit védő selyempapírból.

A másik: Siklódi bácsi, nyugdíjas öreg vasutas, aki azelőtt mésszel kereskedett. Megmaradt egy nagy mély gödörrel. Kincs volt. Ideadta ingyen az egészet, mert: „hát valamikor az én gyerekeim is odajártak”.

Ilyen volt minden ladányi, egyformán. Jól tudom, hogy másutt is így, sőt esetleg még nehezebb körülmények között őrizték meg magukban az anyaföld sóit, és nem váltak erkölcsi halottakká.

Jóleső érzés, hogy ma már ez is múltra vonatkozó alap a ladányi jogos büszkeségre. De szorosan kapcsolódik a mai gazdag, mélyebb alapú, nagyobb területű, de ugyanabból a helytállásból fakadó fejlődéshez.

A leendő Püspökladány város ilyen szilárd alapokra épül, és bízom abban, hogy a jövő nemzedék is jogosan lehet „büszke püspökladányi”.”

*

Az összeállítást készítette: Megyaszai Szilvia

(2014. október 11.)

*

PÜSPÖKLADÁNY A II. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN (Ide kattintva)

PÜSPÖKLADÁNY II. VILÁGHÁBORÚS POLGÁRI ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE – Névsorral! (Ide kattintva)

BOMBÁK PÜSPÖKLADÁNYBAN (Ide kattintva)

ÚTRA KELNEK A HARANGOK (Ide kattintva)

HARCOK ÉS VESZTESÉGI KIMUTATÁSOK – Adalékok Püspökladány II. világháborús történelméhez (Ide kattintva)

DOKUMENTUMOK (Ide kattintva)

FOTÓTÁR (Ide kattintva)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod