*

Híd a puszta közepén

 

Néhány évvel ezelőtt, püspökladányi amatőr képzőművészek alkotásain láttam először egy különleges öreg kőhidat, amely alatt nem vizet, hanem füves területet ábrázoltak. Felkeltette az érdeklődésemet a különleges építmény és hamarosan több információra is szert tettem róla. A beszélgetés során kiderült, hogy a – Püspökladánytól alig néhány kilométernyire található – Zádor-hidat örökítették meg az alkotók. A Zádor név ugyan ismerősen csengett az Ágota históriákból, ám a nagy jelentőségű kőhídról ezelőtt nem hallottam. A rég letűnt kort idéző építmény már több mint 200 éve itt áll, s bár a víz ereje egyszer megcsonkította, még ma is lenyűgözi monumentális méretével az arra járókat. Az egykori – Szolnokot Debrecennel összekötő – kanyargós postaút Karcag és Nádudvar között elterülő szakaszán, a hajdani vízi világ mementójaként áll a különleges kőépítmény.

A pusztából kiemelkedő Zádor-híd biztosította egykor az utazóknak a Zádor-éren való átkelést. Formáját tekintve az építmény a több mint 20 évvel később épült hortobágyi kilenclyukú hídra emlékeztet. A boltívek, a pillérek, a könyöklők, a vízelvezető vályúk és a feljárók is hasonló kialakításúak, csupán annyi a különbség, hogy a fénykorában szintén 9 íves Zádor-hídnak egy áradás mindkét oldalát elmosta, így vált 5 ívessé.

A nagy alföldi vízrendezések előtti tiszai áradások rendkívül megnehezítették az emberek közlekedését ebben a térségben. „A régi Sárrét világa” című könyvében Szűcs Sándor is említést tett a Tisza árhullámainak vonulásairól. „A Tiszaszőlősnél partot bontó víz a Tinósdéren, Oktalanlaposán és a Zádoréren jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúlt fel a Nagysárrét s rokonságot tartott a kunmadarasi nagy réttel és a hortobágyi morotvákkal.”  Rengeteg időszakos vízjárású vízfolyás, ér hálózta be egykor a településünk környékét, melyek időnként részlegesen, vagy teljesen kiszáradtak. A nagyobb jelentőséggel bíró vízfolyások fölé kezdetben fahidakat építettek az itt élők.

A néphit szerint Zádor vitéz volt, aki az első fahidak egyikét építtette, hiszen a mai Ágota-halom tetején épült csárdában lakott kedvese Ágota, akitől a sebes Zádor-ér elválasztotta. A vitéz fahidat építtetett, hogy láthassa a lányt. A pár hamarosan összeházasodott, majd nem sokkal később a vitézt hadba szólították. A férj távollétét kihasználva, Kara János elszerette Ágotát. Nem telt sok időbe, hogy Zádor vitéz fülébe is eljusson kedvese hűtlensége, rajta ütött a szerelmeseken. Kara János elmenekült, de a vitéz addig üldözte, míg leesett lováról és a mocsárban lelte halálát. A területet ma is Kara Jánosnak hívják.

 Egy másik ismert história Szent László királyunk idejéből való, ami két kun fiatal szerelméről szól, a történetbe foglalva Zádor, Ágota, Karajános, Asszonyszállás és Bengecsek helyneveket.

A Keve vezér törzséből származó Zádor vitéz Túrkevén lakott. 1093-ban Szent László király szentföldi hadjáratba szólította a vitézeit, ezért Zádor az ütközet előtt hatalmas mulatságot szervezett otthonában. Ohat Márton özvegye és annak szépséges leánya Ágota azonban távol maradt a mulatozástól. Asszonyszállás nagyasszonya – aki a Hortobágy szélén, egy halom tetején épített kastélyban élt megbetegedett és lánya ápolta őt, ezért nem tudott eleget tenni a meghívásnak. A nagyasszony kárpótlásul meghívta a jó vadász hírében álló vitézt, hogy a területükön elszaporodott kártékony vaddisznókat ritkítsa meg. Zádor örült a felkérésnek és élt a lehetőséggel, hiszen így közelebb kerülhetett az asszony szép lányához.

A király serege Nagyváradon gyülekezett és útközben a vitéz betért Asszonyszállásra is a zsákmányul ejtett vaddisznókkal, melyeket egy halom és ér mellett ejtett el. Azóta a halom és az ér is a Zádor nevet viseli. A fiatalok szerelembe estek és eljegyezték egymást, mielőtt az ifjú vitéz elindult Nagyváradra. Egy tót vezér fiának, Turgonynak szintén tetszett Ágota és nem nézte jó szemmel a románcot. A hadba induló vitéz a lányt hűséges emberére, Kara Jánosra bízta. A nagyasszony hamarosan belehalt betegségébe és a gyász időszakára Ágota megvált jegygyűrűjétől. A gondosan elzárt ékszert azonban Kara János – Turgony biztatására – ellopta és a zsákmánnyal Nagyváradra sietett, hogy Zádornak bizonyítsa a lány hűtlenségét. Mivel nem hitt neki a vitéz, Kara bérgyilkost fogadott, hogy megmérgezze őt, majd hazatért. A gaztett azonban meghiúsult és a merénylőnek, Bengecseknek kellett meginnia a mérget. A lány közben otthon édesanyját gyászolta. Egy nap egy koporsó érkezett Nagyvárad felől, amelyben (a kísérők elmondása szerint) az öngyilkosságot elkövetett Zádor vitéz teste feküdt. Miután Turgony és Kara János úgy vélte, hogy tervük sikerrel járt, el akarták rabolni a lányt, Zádor azonban már várta a cselszövőket. Turgonyt a közeli tóba fojtotta a vitéz, majd üldözőbe vette a lovon menekülő Kara Jánost, aki abban a mocsárban lelte a  halálát, amit később róla neveztek el. A hadjárat a király halála miatt elmaradt, ezért Zádor visszatérhetett kedveséhez, s még aznap feleségül vette szépséges menyasszonyát.

A fiatal pár szerelmi története szájról szájra terjedt az eltelt évszázadok alatt és mára több változata maradt fenn. Ágotát mindig a róla elnevezett területhez kötik, de Zádor karcagi, túrkevei, és törökszentmiklósi vitézként is megjelenik az elbeszélésekben. Hogy a történetnek van-e valóságalapja, nem lehet tudni, de annyi biztos, hogy hűen lefestik a Püspökladány-Nádudvar-Karcag közötti egykori vízjárta vidéket. A terület azonban nem csak erről a romantikus történetről ismert, hiszen betyárok garázdálkodtak egykor a környéken. „Karcag és Nádudvar között a Tolvajos és a Bengecsek rétjében szintén laktak, innen tartották szemmel a Pest-Debreceni országút utasait, vámot szedvén tőlük.” – jegyezte le Szűcs Sándor „A régi Sárrét világa” című könyvében, a postaúton fosztogató betyárokról. Az Ágota-csárda is a betyárok kedvelt rejtekhelye volt, állítólag az asztalába még Rózsa Sándor is bevéste nevét. Az épület mestergerendája mentén húzódott a két megye határa, ezért a bűn útjára tévedt vendégek innen szemmel tarthatták a postaút mindkét oldalát, veszély esetén pedig a másik megyében leltek menedéket. A legenda szerint a máig meglévő karcagi Morgó csárdából alagút vezetett ide és ezen át is eliszkolhattak a betyárok a pandúrok elől, bár ezt nehéz elképzelni a hatalmas kiterjedésű vízzel borított területek miatt.

Az időszakos vízfolyásokon történő átkelés megkönnyítése érdekében többször építettek fahidakat, többek között a sebes Zádor-éren is. Az itt lévő hídról elsőként egy latin nyelvű jegyzőkönyv tesz említést 1783-ban, a Zádor folyócskán átívelő fahidat ekkor Góc István ácsmester renoválta. A fa átkelők azonban nem bizonyultak időtállónak, folyamatos karbantartásra volt szükségük. Felmerült tehát az igény egy kőhíd építésére, amire József nádor 1806-ban adta meg az engedélyt Karcag városának.

A Zádor-hidat – Bedekovics Lőrinc mérnök tervei alapján – Magorányi József egri kőművesmester készítette 1806-1809 között, helyi téglákat és a Bükkből hozott köveket felhasználva hozzá. A 40 öl (mintegy 80 méter) hosszú híd elkészültekor a legjelentősebb kőhídnak számított hazánkban. A híres hortobágyi kőhídhoz is mintaként szolgált a Zádor-híd, ezért többek között emlegetik a hortobágyi kilenclyukú híd bátyjaként is. A masszív kőépítmény 20 évig állt ellen a vizek ostromának, egy 1830-as áradás azonban mindkét oldaláról elsodort két-két ívet. A híd összeomlása megbénította a közlekedést a postaúton, ezért az átkelés biztosítására átmenetileg egy fahidat építettek fel. A felújítás 1833-ban kezdődött, ekkor nyerte el a Zádor-híd a mai (5 íves) formáját. Az alföldi vízrendezések során azonban, rövid időn belül az időszakos vízfolyások, a mocsaras vidékek nagy része is eltűnt a területről, így került a híd a puszta közepére.

A kultúrtörténeti értékként is jelentős hidat 1976-ban nyilvánították védetté, a környezetében lévő 71,5 hektáros szikes pusztával. A vízszabályozás után a Zádor-érrel együtt eltűnt az itt található Zádor-halom és Zádor-erdő is. A terület kiszáradásával a talaj jellegzetességei megváltoztak, ma legjellemzőbb a cickafarkos- és ürmös szikes puszta. Növényvilágának jellemzői a heverő seprőfű, a seprűparéj és a nedves foltokon az év nagy részében látható ecsetpázsitos rét. Az emberkéz alkotta csatornákban azonban napjainkban is jelen vannak a nád és gyékényfélék, melyekben a nagy kócsag, fehér gólya és a szürke gém is megtalálta élőhelyét, hogy egy letűnt világra emlékeztessenek bennünket. A vízimadarakon kívül, a puszták jellegzetes és fokozottan védett madarával, a túzokkal és a szintén veszélyeztetett székicsérrel is találkozhatunk a közeli szántóföldeken, valamint számos ragadozómadár is látható a környéken.

A puszta közepén álló híd a régi postaút és a múltbéli nagykunsági vízi világ emléke, ami vonzó turista célpont lehet. A Zádor-híd Karcag felől arról az utcáról közelíthető meg, ahol az 1859-ben épült, Gál-féle szélmalom is található. A város határától néhány száz méterre az út kettéválik, de egy tábla jelzi, hogy merre található a műemlékhíd. Az aszfaltozott úton hatalmas kátyúkat kell kerülgetni, majd az utolsó szakaszon egy poros, göröngyös úton érkezhetünk a célhoz. Püspökladány felől a régi sóútról (az árokhát útjáról), az Ágota-hídon keresztül is eljuthatunk a kőhídhoz, bár a műemlék fahídon ma már jókora lyukak éktelenkednek.

A Zádor-híd tetejéről szemrevételezve a végtelennek tűnő síkságot, néhol még ma is felfedezhetjük az egykori vízfolyások nyomait. Folyómedrek, a víz építette magaslatok, más néven laponyagok, valamint emberkéz alkotta kunhalmok, többek között a kiemelten védett, ritka növényfajokban gazdag Pincés-halom (a Nagykunság legépebben megmaradt halma) és a löszgyeppel borított Kis Gergely-halom teszik változatossá a tájképet.

Mindent összevetve, a közlekedési nehézségek mellett a nádasokkal tarkított terület egykor igen gazdag állatvilágot rejtett, hiszen még a legnehezebb időkben is táplálékot találhattak itt az emberek. Emellett a sűrű növényzet menedéket nyújtott a lakosságnak a török időkben, de a menekülő betyároknak, táltosoknak, nádi boszorkányoknak is és titokzatos, misztikus legendák bölcsőjévé vált. A lecsapolással több vízhez köthető népi mesterség is megszűnt, ezért gyökeresen megváltozott az emberek élete, a kiszáradt területek lassan legelőkké és szántóföldekké alakultak. Képletesen szólva tehát a puszta közepén álló Zádor-híd nem csupán egy építmény, hanem a múlt és a jelen, valamint a legendák és a valóság közötti kapocs, amire – míg áll –  emlékeztetni fogja az utókort.

Katona Csilla

 

.

„Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak

a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”

                                                                                              (Wass Albert)

*

Galéria:

Fotók: Katona Csilla

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

Várjuk a hozzászólásod