november 2014 hónap bejegyzései

 

A Petri Pál utca (volt: Vöröshadsereg utca) és Karcagi utca kereszteződésében található oktatási intézmények most és anno is egy petri-telepi gyerek első 14 évének  meghatározó állomásai voltak… Mára már azért vannak változások, hisz az egykoron gyerekzsivajtól hangos „sárga iskolaként” ismert iskolaépület és udvar – régi önmagához képest – szomorú lepusztultságot mutat, a vele szemben  lévő  régi tornateremnek és könyvtárnak helyt adó „szirénás iskola”  pedig már más fennhatóság alá tartozik.  De az én gyerekkoromban még úgy nézett ki, hogy kezdtünk az Óvodában, majd átellenben, a „szürke iskolában” telt az első két iskolás év. Ezt követte a „sárga iskola”, ahova harmadikos és negyedikes korunkban jártunk, majd következett a felső tagozat a „piros iskolával”, mely életterünk volt ötödiktől nyolcadik osztályig.  De milyen is volt ez a hétköznapokban, miről tudnának mesélni az árkok, a fák, az utcák, a padok, a termek, az udvari játékok, milyen is volt petri-telepi óvodásnak, iskolásnak lenni?

Ma már talán hihetetlen, de óvodás korunk utolsó évében már egyedül jártunk Óvodába, igaz, hogy akkor közel sem volt ilyen rohanó a világ… nyugodtabb, lassabb volt az élet, nem volt ennyi autó, egyszerűbb volt minden. Ami biztos, hogy Én Bene Zsuzsiékhoz  „szóltam be” reggelente.  Magam előtt látom, ahogy vártam rá házuk előszobájában, ahol a plafonig érő falburkolat tele volt édesapjának, Bene Gyula bácsinak sportzászlóival. Mindig gyönyörködtem bennük.  Aztán később – ahogy külön osztályba kerültünk – „átpártoltam” az utca másik oldalában lévő osztálytársaimhoz és ekkor már velük mentem az iskolába. Hazafelé pedig a fiúkkal jöttünk a napköziből, akik a fél utat az árokban tették meg és akácfatüskét raktak az orrukra, orrszarvút játszva… A lényeg abban állt, hogy csapatostul jöttünk-mentünk, barátságok szövődtek, kapcsolatok épültek, volt ott csúfolódás, sugdolódzás, sírás, nevetés… Életünk egy meghatározó időszakát töltöttük együtt, fontosak az akkori kötődések, némelyik a mai napig meghatározó az életemben.

Bármilyen hihetetlen, nyolc évig napközis voltam, mely a mai világban már kivitelezhetetlen, de akkor és ott ez teljesen a helyén volt. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért is voltam napközis, de nem a kontroll volt a lényeg, hanem a közösség, az, hogy szerettünk az iskolában lenni, szerettünk együtt lenni… és tanultunk, jól tanultunk, fontos volt a másik sikere, bántott a kudarca.  A tanulás mellett tartalmas szabadidős tevékenységek szőtték át a délutánokat, sportrendezvényeken vettünk részt, megtanultunk sakkozni, logikai játékokat játszottunk, de a nagy kedvencünk a „bolondgombás” rex volt … olyan jó érzéssel gondolok vissza ezekre az évekre.

Nem nagyon csavarogtunk, talán csak Etuska néni trafikjába szöktünk át egy kis nyalánkságért. De oda rendszeresen. Az a hely egy kincsesbánya volt annak idején, és fogalom és Nekem mindig az marad a nagybetűs TRAFIK. Nem voltak nagy csínytevéseink, tiszteltük tanárainkat, szót fogadtunk és a mai napig jó szívvel emlékszünk vissza rájuk. No, azért nem voltunk szentek, de az akkori világ akkori neveltetésének és pedagógiájának megfelelően tisztában voltunk a határainkkal, tudtuk, hogy hol a helyünk, megtanultuk mi az a tisztelet, mind a felnőttek mind pedig gyerektársaink felé, ahogy szoktam volt mondani tudtuk „hányas fejünk” van…

Zárt közösséget alkotott az iskola, talán egy picit perifériára szorult jellegéből adódóan, örök harmadik volt a központban lévő másik két általános iskola mellett. Mégis úgy gondolom, hogy az a családias jelleg, az a magas szakmaiság, az elhivatottság – ami jellemezte a pedagógusokat, mind az alsó és mind a felső tagozatban – olyan stabil alapokat adott az akkor ott végzett diákoknak, hogy középiskolába kerülvén büszkén mondhattuk és mondtuk, hogy Püspökladányban végeztem, a Petri telepi Általános Iskolában…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Család, fa és családfa az iskolában

 

A Püspökladány Anno honlap életében különleges rendezvényre, egy általános iskolai vetélkedő kísérőprogramjára kaptam meghívást a napokban.

2014. november 14-én az „Olvasom. Értem!” elnevezésű színvonalas megyei szövegértési verseny került megrendezésre a püspökladányi Kálvin Téri Általános Iskolában. Látogatásom célja elsősorban a vetélkedőt kísérő kiállítás megtekintése volt, melyen a nap témájának választott „fa” került különböző aspektusokból bemutatásra a gyerekek és a megjelentek számára. A rendezvény mottóját tematikusan közelítették meg, így kiállításra kerültek az „Az ÉN fám” gyermek-rajzpályázat szemet gyönyörködtető alkotásai, láthattunk mesterien faragott lakberendezési- és dísztárgyakat a Nádudvari Népi Kézműves Szakiskola és Kollégium tanulóinak jóvoltából, fából készült régi használati tárgyak műtárgymásolatait a Karacs Ferenc Múzeumból (melyek Kiss Tamás nagyszerű munkái), tablóképeket letűnt korok használati tárgyairól. Kiállításra kerültek továbbá fatörzs keresztmetszetek az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) felajánlásából, levélmintázatokat bemutató tablók, s nem utolsó sorban magánszemélyek (Pandur Ilona, Rácz Antalné, Szöllősiné Szabó Ibolya, Zsurkáné Katona Csilla, Megyaszai Szilvia) által felajánlott családfákat is megtekinthettek a verseny résztvevői.

A Püspökladány Anno honlap szempontjából az egyik legizgalmasabb téma – nem meglepő módon – a családfák voltak. A családfakutatás célja egy kiválasztott személy rokoni kapcsolatainak feltárása, ezek bemutatása, más rokoni szálaktól történő elkülönítése. A családfa pedig ennek a kapcsolatrendszernek az ábrázolása képi és szöveges formában. A családfakutatás a származástan (genealógia) részterülete, azonban – mivel szabályrendszere nem rögzített, így – a kreativitás és a rendelkezésre álló források és lehetőségek szabadjára engedik a képzeletet a megvalósítás formáit tekintve. Ma már szerencsére egyre több érdeklődőt vonz e múltfeltáró elfoglaltság, ez az izgalmas kutatómunka, s tudomásom szerint Püspökladányban is egyre többen foglalkoznak vele. Üde színfoltnak tartottam az iskola kezdeményezését, hogy családfa-ábrázolásokat is bevontak a fa témájának bemutatása során. A kiállított családfákat elmélyültebben tanulmányozók érdekességként felfedezhették, hogy kettőben egy azonos felmenői ág is szerepelt.

Az iskolai tárlat ugyan nem vonultatta fel Püspökladány összes fellelhető családfáját, de természetesen nem is ez volt a célja. A téma szemléltetése, az érdeklődés felkeltése volt a kiállított darabok feladata a megjelentek körében, s azt gondolom, ezt a küldetését maradéktalanul be is töltötte. Gratulálok az iskolának a kiállításhoz, s a rendezvény mottójának élvezetes és változatos szemléltetéséhez!

Elsődleges célom a családfák bemutatása lett volna, de természetesen nem tudtam elmenni a szebbnél-szebb fafaragások, s egyéb kiállított tárgyak mellett sem, s rövid fotóválogatásomban ezek is helyet kaptak. Láthatóak a fotókon – a családfákon kívül – régi fa játékok és használati tárgyak másolatai (pl. rokka, csévélő, kendertörő, faragószék), faragott lakberendezési- és dísztárgyak, illetve számtalan míves mézeskalács-forma is. A régi képillusztrációkon kívül egy rendkívül öreg fatörzs keresztmetszete is kiállításra került, melynek évgyűrűi segítségével jelenítették meg a történelmet, s ennek felületén kerültek feltüntetésre Püspökladány, az ERTI és a Kálvin Téri Iskola életének fontosabb eseményei.

Kérem, tekintsék meg a Kálvin Téri Általános Iskola „Olvasom. Értem!” megyei versenyét színesítő kiállítás képeit, melyek a honlap tematikáját követve helytörténeti, illetve helyi néprajzi értéket is képviselnek.

Egyúttal kérem Önöket, akik püspökladányi vonatkozású családfával rendelkeznek és szeretnék azt bemutatni egy induló rovatban a Püspökladány Anno honlapon, küldjék be azokat a puspokladanyanno@gmail.com e-mail címre (JPEG-formátumban)!!

 

Megyaszai Szilvia

*

Képek leírása a szövegben!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Dr. Pánti Irén tollából…

 

A Karacs család híres nőtagjai

 *

Karacsné Takács Éva

 *

 

Karacs Ferenc 1828-ban készült portréja

Karacs Ferenc a XIX. század első évtizedének legismertebb rézmetsző művésze volt, aki Püspökladányban született. Neve nemcsak hazájában, de külföldön is ismert volt. A mérnöki karra iratkozott Pesten, de a térképészet jobban vonzotta. Térképeket készített, majd metszett, rézlemezre. Tudását Bécsben tökéletesítette és olyan magas szinten művelte, hogy hívták dolgozni a cári udvarba és Münchenbe is, de ő a felkéréseket azzal hárította el, hogy tehetségével a hazáját kívánja szolgálni. József nádor és Teleki László is elismerték munkásságát, megrendeléseket is kapott tőlük. Volt tanára, Vályi András felkérésére elkészítette Magyarország térképét, mely Vályi András Magyarország földrajza című könyve mellékleteként jelent meg. A térképlapokat a korábban használt német nyelvű felirat helyett magyarul készítette el, mely akkoriban merész tettnek számított. Ezzel a munkával a szerzők az iskolai földrajzoktatást is korszerűsítették. Kiváló könyv illusztrátor és írásmetsző is volt. Rézbe metszett okleveleket, arcképeket is. Miniatűr nyomtatványainak csodájára jártak Magyar nyelvű térképek kiadását tervezte. Fő műve Európa Magyar Atlasza volt, melyet támogatók hiányában nem sikerült kiadnia. A saját kiadást betegsége, majd korai halála megakadályozta. Sorsa tipikus magyar sors volt, melyben osztozott és méltó társa volt felesége, Takács Éva, aki a magyar nőnevelés élharcosa,  kiváló feleség és édesanya volt.

Életét, munkásságát azonban kevesen ismerik, e cikk szolgáljon emlékezetül példás életének.

.

Karacsné Takács Éva
1828-ban készült portréja

Takács Éva 1780. március 10-én született. Édesapja Takács Ádám, református lelkész családból származott, ő maga is református lelkész volt, nyelveket beszélő művelt férfiú, aki lelkészi munkája mellett vallástörténeti műveket is írt. Takács Éva felmenői közé tartozott anyai ágon Bessenyei György, a híres bibliafordító is.

Takács Évát az elemi iskola elvégzése után édesapja tanította, műveltségét ő alapozta meg. Takács Ádám korán elhunyt, a családja támasz nélkül maradt, el kellett hagyniuk a gyóni parókiát, ahol addig éltek. Takács Éva 17 éves korától egyedül gondoskodott özvegy édesanyjáról és három fiú testvéréről. Mosást és varrást vállalt, a nemes kisasszonyokat hímezni tanította. A gyóni uraság és felesége, látva ügyességét és talpraesettségét, munkát ajánlott neki az uradalomban. Elvállalta az uradalmi cselédség ellátását. Hatalmas kondérokban ebédet főzött és másnaponként 30-40 kenyeret is kellett sütnie. Az uraság és családja változatlanul egyenlő rangúnak fogadta el a volt papkisasszonyt és vendégségbe is elhívták, ha rangos és művelt látogatóik érkeztek az uradalomba. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg Karacs Ferenccel és első látásra kölcsönös vonzalom alakult ki közöttük. Karacs Ferenc művelt fiatalember volt, a debreceni Református Kollégiumban tanult, Csokonai Vitéz Mihály és Márton József (a későbbi bécsi professzor) voltak a  diáktársai. Rézmetsző művészként vált országosan ismertté.

1802-ben házasodtak össze, Éva követte férjét Pestre. Először a mai Ötpacsírta utcában laktak, majd ahogy anyagi helyzetük stabilizálódott, az Ősz utcában (ma Szentkirályi utca) építettek egy emeletes házat, melyet Karacs Ferenc tervezett. Az Ősz utca akkor a város szélének számított, közelében a Nemzeti Múzeumot, csak 18 évvel később építették fel. A ház erkélyéről a budai hegyekre láttak, a  keleti ablakokból a Rákos mezejére. A ház végében egy békákkal teli nagy tó terült el, távolabb kukoricaföldek húzódtak. Módosabb polgárok, kereskedők, hentesek építkeztek itt akkoriban.

A házaspárnak 9 gyermeke született, de csak 5 érte el a felnőttkort, Mária, Teréz, Ferenc, Zsófia, Róza. A  gyermekek közül Teréz volt az, aki felnőttként nevet szerzett magának, sikeres és elismert pedagógus lett. A lányokat kenyérkereső munkára taníttatták, a fiúk értelmiségi pályára készültek.

A Karacs család a magyar nyelvű irodalom és színjátszás lelkes pártfogója volt. A XIX. század első évtizedében még kevesen olvastak magyar szépirodalmat. Pesten sok német ajkú polgár lakott, akik németül írott könyveket olvastak és német színházba jártak. A magyar íróknak, költőknek, de a magyar színjátszásnak sem volt igazi közönsége. Karacsék vendégszerető házában megfordult minden jelentős író, költő, festőművész, ahol irodalomról, művészetről, tudományos kérdésekről folyt a szó. Baráti körükhöz tartozott többek között Fáy András, Virág Benedek, Kazinczy Ferenc, Vitkovics Mihály, Döbrentei Gábor, Kovács Pál, Bajza József, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.

A Karacs házaspár, később gyermekeik is a pest-budai magyar színészek minden előadásán részt vettek. Déryné és Kántorné a család mindennapos vendége volt. Déryné így írt a családról naplójában: „Próba végeztével egyenesen röpültem Karacsékhoz. Ez egy igen érdemes polgárház volt. Az úr igen nevezetes nagyhírű rézmetsző, az asszonyság derék háziasszony, egyszersmind írónő volt.”

Karacsék szívesen adtak ingyenes szállást vidékről Pestre került tehetséges fiatalembereknek, így náluk lakott 1811-től 1813-ig Katona József is, aki Kecskemétről jött Pestre jogot tanulni. Itt fogalmazódott meg benne a Bánk bán című művének megírása, ebben az itt kialakult pezsgő szellemi légkör is inspirálta. Az  Ősz utcai ház helyén azóta egy több emeletes ház épült. A ház homlokzatán ma is ott van a márványtábla, mely arról tudósít, hogy 1811 és 1813 között itt lakott Katona József a Bánk Bán szerzője. A felirat azt is tartalmazta, hogy Katona József Karacs Ferenc rézmetsző házában lakott ekkor. A márványtábla mára nagyon elkopott és ez a megjegyzés nem olvasható rajta. A márványtábla megérdemelné a helyreállítást!

Karacs Ferenc színes egyénisége, sokoldalú érdeklődése, vendégszeretete sok barátot vonzott a házhoz. Estefelé a napi munkája befejeztével  szerette a vendégeit fogadni egy kis sült és saját termelésű bora mellett, oldott hangulatban sok hasznos kezdeményezést elindítottak. Ebben a baráti körben határozták el a Tudományos Gyűjtemény megalapítását és a nőolvasók örömére az Auróra havi lap kiadását. A társaság lelke azonban a művelt és elegáns Karacsné volt, aki nemcsak a jó falatokat készítette el, de nagy figyelemmel és okos szóval kapcsolódott a társalgásba, akit nemcsak a férje, de a társaság tagjai is elismertek,  szerettek és nagyra becsültek.

A család egyik barátja Prepeliczay Samu, aki a Tudományos Gyűjtemény segédszerkesztője volt, a férje közvetítésével felkérte Éva asszonyt, hogy Sebestyén Gábor (aki Veszprém megye főügyésze volt) két színdarabjáról írjon kritikát. Karacsné elolvasta a színdarabokat és kemény kritikát gyakorolva  fércműveknek nevezte őket. Abban az időben azt hirdették, az írás nem nőnek való, a nő akkor erkölcsös, ha tudatlan. A darabok is ezt hangsúlyozták és ő szembeszállt ezzel a szemlélettel, fellépett a nők védelmében. A cikk olyan heves vitákat gerjesztett, hogy öt évig szóltak hozzá a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. .Karacsné Takács Éva népszerű írónő lett. Értekezéseket írt a nőnevelésről, a házasságban élő nők kötelességeiről, a földművelő nép helyzetéről, szót emelt a paraszt gyerekek iskoláztatása érdekében. Nevelési vitairatokat írt ”Egy barátnémhez írt levelem nemünk ügyében” és „Barátnémhez írt második levelem  nemünk ügyében” címekkel. Sürgette leányiskolák alapítását, ahol magyar nyelven oktatnak és felhívta a figyelmet arra, hogy a közügyeket saját anyagi eszközökkel szolgálni mindenki kötelessége.

Műveit 1829-ben két kötetben kiadta Budán. Az első kötet a Tudományos Gyűjteményben megjelent írásait tartalmazta, a második kötetben elbeszéléseit adta közre. 1830-ban nagy megtiszteltetés érte. Gróf Széchenyi István megajándékozta Hitel című könyvének tiszteletpéldányával. A művet ”Honunk szebb lelkű asszonyainak” ajánlotta, olyan hölgyeknek, amelyekhez Karacsné is tartozott.

Ezt követően azonban Karacsné felhagyott az írással. A családot olyan sok csapás érte, hogy nem érzett többé erőt hozzá. Ferenc fiát, aki sikeres mérnökként tevékenykedett, súlyos kór támadta meg, öt évig ápolta magatehetetlen gyermekét. Közben férje egészsége is megrendült. Az 1838. évi nagy pesti árvíz viszontagságai úgy anyagilag, mint egészségben megviselték a családot. Még ebben az évben eltemette férjét, majd 4 hónapra rá 29 éves Ferenc fiát, majd egy hét múlva a 17 éves Árpád fiát, aki az árvizet követő tífuszjárványnak esett áldozatul. Karacsné Takács Éva 1845. október 19-én hunyt el, szerető családja körében.

Az általa megkezdett munkát Teréz lánya folytatta és vitte sikerre.

Karacs Teréz Brunszvik Teréz és Teleki Blanka grófnők és Lővei Klára mellett a magyar nőnevelés jelentős képviselője, nagy hatású elméleti és gyakorlati pedagógus volt. Munkásságáról a későbbiekben emlékezem meg.

***

Egy nagy magyar pedagógusra emlékezve…

 

Karacs Teréz

(1808-1892)

 *

Karacs Ferenc rézmetsző és térképkészítő művész és Takács Éva írónő lánya, Karacs Teréz méltó követője volt szüleinek, különösen édesanyjának, a magyar  nőnevelés úttörőjének.

Karacs Teréz korának megbecsült pedagógusa és országosan ismert írónő volt. 1846-ban Miskolcon ő hozta létre az első lánynevelő intézetet, ahol már nemcsak a gazdag szülők gyermekei, hanem a szerényebb jövedelmű polgári szülők 12-14 éves lánykái is tanulhattak.

Nagy tett volt ez akkor, mikor a serdülő lányok képzésével alig törődtek Magyarországon.

Karacs Teréz portréja

A gyermekévek

A Karacs házaspárnak 9 gyermeke született, de közülük csak 5 érte meg a felnőttkort. Teréz negyedik gyerekként született 1808-ban. A szülők nagyon ragaszkodtak a Teréz keresztnévhez, mert már 2 Teréz nevű gyermeküket temették el csecsemőkorban, negyedik lánygyermeküknek mégis ezt a keresztnevet adták.

A kis Teréz hatéves volt, mikor a pesti református egyház által fenntartott elemi iskolába íratták és 11 éves volt, mikor ott tanulmányait befejezte. Kiváló tanuló volt, szeretett volna továbbtanulni, de a fővárosban nem volt olyan leányiskola, ahol anyanyelvén magasabb képzettséget szerezhetett volna. A magánintézetek drágák voltak és ott németül vagy franciául oktattak. Akkor még nem képeztek tanítónőket és nevelőnőket sem.

A Karacs gyerekek műveltségüket a családi otthonban alapozták meg. A Karacs család nagy pártolója volt a magyar művészetnek és az irodalomnak. Ősz utcai vendégszerető házukban gyakorta megfordult Virág Benedek, Fáy András, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Bajza József. Katona József is náluk lakott ingyen kosztosként 1811 és 1813 között, mikor jogot tanult Pesten.

A Karacs lányokat kenyérkereső munkára nevelték, a fiúkat értelmiségi pályára szánták. Teréz kiváló szakács volt, megtanulta a fehérnemű varrást és szép selyem hajdíszeket készített, melyeket eladott, ezzel is hozzájárult a családi kiadások fedezéséhez.

1822-től édesanyja biztatására az írással is megpróbálkozott. Verseket, elbeszéléseket írt melyek megjelentek a Regélő, az Életképek, és a Honderű hasábjain. Ezekkel az írásaival a nőnevelés ügyét kívánta szolgálni, leírta véleményét a nők sorsáról, neveléséről. Cikkei népszerűek voltak .

.

Az ifjúkor állomásai: Mezőtúr, Máramarossziget

Teréz édesapjának barátja, Szabó Pál református lelkész és családja meghívására 1829-ben Mezőtúrra utazott nyaralni és a vidéki élettel ismerkedni. Itt mutatták be neki Jakab István református lelkészt.

Gyengéd szálak szövődtek közöttük, de ez az ismeretség nem végződött házassággal, mert neki módosabb menyasszonyt szántak. Barátságuk azonban nem szakadt meg, Jakab István haláláig levelezésben álltak. Karacs Teréz nem ment soha férjhez.

Az 1838-as év sok tragédiát hozott a család életébe. A  tavasszal pusztító dunai jeges árvíz anyagi helyzetüket megrendítette, még ebben az évben eltemették Karacs Ferencet és a két fiú testvérüket is.

Teréznek dolgoznia kellett, hogy özvegy édesanyját is támogassa. 1840-ben meghívást kapott Máramarosszigetre, ahol Kállay István kincstári adminisztrátor gyermekeinek lett a nevelője 5

és fél évig. Itt kötött életre szóló barátságot a nála 13 évvel fiatalabb Lövei Klárával, akit az ő példája indított el később a pedagógusi pályán. Máramarosszigetet 1845-ben el kellett hagynia, mert édesanyjának ápolásra volt szüksége, így visszatért Pestre.

1845-ben találkozott Teleki Blanka grófnővel, akinek munkásságát ismerte, a grófnő is felfigyelt Karacs Teréz írásaira. A grófnő állást kínált neki, az általa alapítandó leánynevelő intézetben, melyet a főrendi leányok képzésére hoz létre. Teréz megköszönte, de elhárította az ajánlatot, mert már tárgyalásban állt a miskolci református egyházközösséggel, akik a  polgárság tehetséges lányai részére felsőbb leányiskolát kívántak indítani, és meghívták őt vezértanítónőnek. Karacs Teréz nagyobb kedvet érzett ahhoz, hogy tehetséges polgárlányokat nyilvános iskolában oktasson, ezért Lövei Klárát ajánlotta maga helyett a grófnő intézetébe.

Édesanyja 1845. telén elhunyt. Teleki Blanka grófnő meghívta őt, hogy új állása elfoglalásáig lakjon nála. Bemutatta nagynénjének, Brunszvik Teréz grófnőnek, akitől sok hasznos tanácsot kapott jövendő feladatai ellátásához.

.

A miskolci leánynevelde vezértanítónője

A református leányneveldét 1846. szeptember 8-án nyitották meg a hatalmas avasi templomban. 30 növendék kezdte el ott a tanulást, melyet hamarosan további 30 követett. Ezek a növendékek 12-16 éves polgárlánykák voltak, akik elemi iskolákban tanultak meg írni, olvasni, számolni. Noha az iskola fenntartója névlegesen a református egyház volt, annak minden gondja, baja Teréz vállaira nehezedett. Az egyház által biztosított anyagi fedezet soha nem volt elegendő, ezért már az első évben arra kényszerült, hogy kevés örökségét is az iskola céljaira fordítsa. Az iskola azonban sikeresen működött, a második évben már 80 növendéke volt. Munkáját a  szakma is elismerte. 1848. július 20-án ülésezett az első magyar tanügyi kongresszus, ahová Karacs Teréz egyetlen női pedagógusként meghívást kapott. Az 1848-as szabadságharc idején a sebesült honvédek részére  gyűjtést szervezett, lepedőket, szalmazsákokat, tépéseket ajánlottak fel a tábori kórház részére. Azt is elérte, hogy a leánynevelde épületét ne foglalják le az oroszok hadikórház céljára, így a harcok megszűnése után folytathatta a tanítást.

Bár munkáját elismerték, de tényleges segítséget nem kapott, hogy az iskola nyomasztó anyagi gondjait enyhítse, ezért 1859-ben lemondott  tisztségéről.

.

Újabb állomások: Kolozsvár, Kendilóna, Pest

Karacs Teréz Miskolcról Kolozsvárra tette át székhelyét, ahol a református egyház belvárosi leányiskolájának vezértanítónője lett. Itt is ugyanazokkal a problémákkal kellett szembesülnie, mint Miskolcon, ezért 1862-ben lemondásra kényszerült. Egy évig még próbálta magániskolaként a tanítást folytatni, de az anyagi nehézségekkel egyedül nem tudott megbirkózni.

Mivel sem vagyona, sem nyugdíja nem volt, nevelőnőként dolgozott tovább. Teleki Blanka öccse lányainak lett a nevelőnője. 1865-ben visszatért Pestre és házhoz járó tanítónőként adott magánórákat. Tanítványa volt Arany János unokája, Széll Piroska is, aki mindig hálásan emlékezett tanítónőjére.

.

Az utolsó évek: Kiskunhalas, Békés

69 éves koráig volt Karacs Teréz házhoz járó tanítónő Pesten, megfáradt a sok munkában és a szélmalomharcokban. Nővére lányai, akik Kiskunhalason lányneveldét vezettek, meghívták magukhoz, hogy segítse őket tanácsaival és pihenjen körükben. Ekkor kezdett újra írni. Sok emlékező írása jelenik meg a pesti lapokban. Megjelentette emlékiratait „Nevelő pályám” címmel, és édesapjáról is nagy terjedelmű emlékiratot készített.

1885-ben egészsége megrendült, egyik testvérének fia, Környei Lajos és családja vállalta gondozását és Békésre vitte. 1887. áprilisában nyolcvanadik születésnapját az egész ország ünnepelte. Budapesten Karacs ünnepséget rendeztek, melyről a fővárosi napilapok is megemlékeztek. 1892 október 9-én hunyt el Békésen, ott nyugszik a békési temetőben. A lelkészlakot, ahol elhunyt emléktábla díszíti és az egyik általános iskola is az ő nevét viseli. Karacs Teréz hosszú tanítónői működése alatt több, mint 2200 fiatal leányt oktatott. Szorgalmat, felelősségérzést és lelkiismeretességet táplált a lányok szívébe és vallotta, hogy a tanító csak a szeretetével nyerheti el tanítványai bizalmát. Bár tanítónői érdemeit országosan is elismerték, de hosszú pályafutása végén nyugdíjat nem kapott. Egyedüli anyagi támasza a  200 Forint volt, melyet a Teleki család biztosított számára nevelőnői működése elismeréseként. Ha szerető rokonai nem gyámolítják, élete utolsó évei nélkülözésben telnek.

.

Budapest, 2014. január l4.

Dr. Pánti Irén

(Képek: Püspökladány Anno) 

 

 

Felhasznált irodalom:

Pásztor Emil: Egy nagy magyar pedagógus: Karacs Teréz

H. Lányi Piroska: A rézmetsző háza

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

*** Tovább a friss hozzászólásokhoz

 Epizódok Karacs Ferenc rézmetsző művész életéből, a 19. század elején

 

Gyakran megfordulok Budapest 8. kerületében, a Szentkirályi utcában és mindig meghatottan állok meg a 23. számú ház előtt, ilyenkor szeretettel emlékezem egykoron híres földimre, Karacs Ferenc rézmetsző és térképkészítő mesterre, akinek ezen a telken állt a háza. Azt a házat régen lebontották, csak a helyén épített emeletes épülten elhelyezett emléktábla őrizné emléküket, ha olvasható lenne.

Az emléktáblán csak Katona József és Bánk bán neve olvasható. Felül Katona József dombormű mellképe tekint le a szemlélőre, a tábla alsó részén Tiborc búsul a földön ülve lehorgasztott fejjel egy lépcsőnek támaszkodva.

Emléktábla Karacs Ferenc egykori budapesti házán

Egykor ezt az utcát Ősz utcának nevezték, és a 840. szám alatt lakott Karacs Ferenc rézmetsző művész népes családjával. Az emléktáblát Horváth Géza szobrászművész készítette és annak szövege a következő volt:

„Itt állott Karacs Ferenc rézmetsző háza, ahol Katona József lakott 1811 és 1813 között, s a magyar tragédiaírás magaslatai felé vezető munkásságát megkezdte. A Bánk bán költőjének emlékezetére halála századik évfordulóján állíttatta Budapest Székesfőváros közönsége. 1830-1930„

Horváth Géza szobrászművész Stróbl Alajos tanítványa volt, korának elismert művésze, érdekességként jegyzem meg, hogy a Hősök szobrát is ő készítette Püspökladányban.

Nemcsak Katona József, de vendéglátója Karacs Ferenc is híres ember volt. A 19. század első felében a legismertebb és legtermékenyebb rézmetsző és térképkészítő művész. Megérdemli, hogy felidézzem élete néhány epizódját, lévén én is püspökladányi születésű és őszinte híve.

Karacs Ferenc 1770-ben született Püspökladányban. Szülei jómódú földművesek voltak, és fontosnak tartották, hogy tehetséges fiukat taníttassák. Az elemi iskolái elvégzése után 1787-ben a debreceni Református Kollégiumba íratták, ahol többek között Csokonai Vitéz Mihály és Márton József, a későbbi híres bécsi professzor is diáktársa és haláláig hű barátja volt.  Már diákkorában is metszett térképeket és ezzel a szenvedélyével akkor sem hagyott fel, amikor 1793-ban a mérnöki karra iratkozott Pesten. A mérnöki diploma megszerzése után tanárai biztatására Bécsbe ment, ahol a rézmetsző tudását tökéletesítette, a legjobb mesterektől tanult. A munkáját elismerve Münchenbe, és a cári udvarba is hívták dolgozni, de ő hazájában akart elismert lenni. Pesten telepedett le és 1795-ben itt megnyitotta műhelyét is. 1802-ben megházasodott, Takács Évát, tudós Takács Ádám gyóni református lelkész lányát vette feleségül. A házaspár közös otthona a mai Ötpacsirta utcában volt, ott született Teréz lányuk is, a Zofal házban, aki később a magyar nőnevelés úttörő alakjaként vált ismertté (az ő emlékét nem őrzi emléktábla az Ötpacsirta utcában).

Barátja Kultsár István, a Hazai Tudósítások című lap szerkesztője beszélte rá, hogy vásárolja meg az Ősz utcában az ő szomszédságában lévő, akkor még csalánnal és bogánccsal benőtt telket és építsen oda házat. Karacs Ferencnek annyira megtetszett a telek és a környék, hogy a házukat ő maga tervezte és maga felügyelte építését. A fazsindelyes csúcsos fedéllel ellátott ház haláláig otthona volt családjának és második otthona a pesti szellemi élet hírneves képviselőinek. Akkoriban itt volt a város széle. Emeletes házuk erkélyéről a Budai hegyekre lehetett látni, kelet felől pedig a Rákos mezejére. Nem voltak még a közelben emeletes házak, melyek a kilátást elzárják. A Nemzeti Múzeum épületét is csak 1834-ben kezdték el ott építeni. Akkor még Pest és Buda önálló város volt. Pest nem számított nagy városnak, 1819-ben a lakossága kb. 48 000 lehetett, akiknek többsége német ajkú sváb volt.

Az Ősz utcai kert alján mocsaras rét terült el, közepés kis tóval, melyben hangosan kuruttyoltak a békák. A tóparton mindig zöldellt a fű, közötte élénk színű virágok nyíltak, a közeli liget fáin énekes madarak csiripeltek. Itt valóban a természet közelében, nyugalomban élhettek, szerették is nagyon otthonukat és szívesen jöttek hozzájuk látogatóba a magyar irodalom és művészet jeles képviselői is. Otthonos volt náluk Fáy András, Virág Benedek, Kultsár István, Kazinczy Ferenc, Vitkovics Mihály, Döbrentei Gábor, Bajza József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, hogy csak a legnevesebbeket említsem.

A Karacs házaspár nagy pártfogója volt a magyar irodalomnak, melyet akkoriban még csak kevesen ismertek. A német ajkú sváb lakosság német regényeket olvasott. A fiatal írók itt olvasták fel és vitatták meg műveiket, itt határozták el a később közkedveltté vált Tudományos Gyűjtemény című havi folyóirat megalapítását és a női olvasók szórakoztatására Auróra névvel indítottak lapot.

Karacs Ferenc vendégszerető háza mindig nyitva állt előttük. Karacsné nemcsak kényelmükről, ételükről, italukról gondoskodott, de élénken figyelemmel kísérte a társalgást és ha kérték, okosan véleményt is nyilvánított. Nemcsak jó feleség, remek háziasszony, gondos anya volt, de férjének méltó társa, művelt, társasági hölgy. Ő maga is tollat fogott a magyar nőnevelés ügyében, írásait sokan olvasták, de vitáztak is vele, különösen a maradi férfiak. Vörösmarty Mihály ezekkel a sorokkal óvta őt, a gúnyos kritikáktól:

„Éva szívem! Neki türkőztél, s ifjakra hadakszol,

Nincsen nadrágod! Féltelek Éva szívem.”

Karacsné soha nem ült tétlenül ezeken a baráti összejöveteleken, miközben figyelmesen hallgatta az eszmecseréket, varrogatott, vagy valamelyik kicsiny gyermekét tartotta ölében. A Karacs házaspárnak 9 gyermeke született, de csak 5 érte meg a felnőttkort. Mária, Teréz, Ferenc, Zsófia, Róza. A legkisebb fiú Árpád, 17 éves korában a tífuszjárvány áldozata lett. Ő orvosnak készült. Ferenc mérnök lett, a Duna szabályozásánál főmérnökként dolgozott, de súlyosan megbetegedett, és fiatalon hunyt el. A Karacs lányok valamennyien szakmát tanultak, ami nagy feltűnést keltett akkoriban, mert a polgári osztály lányai méltatlannak érezték, hogy szakmát tanuljanak. Teréz is kitanulta a fehérneművarrást, de később édesanyja példáját követte, írónő lett, majd a nőnevelésnek szentelte életét.

Nemcsak az írók és költők, de a színészek is gyakori vendégek voltak náluk. Barátjuk és szomszédjuk, Kultsár István ugyanis a Pesten működő magyar színtársulat intendánsa is volt. A Karacs szülők és később a Karacs lányok is, a budai magyar színészek csaknem minden előadásán ott voltak és az előadás után együtt ünnepeltek a színészekkel. Gyakori vendég volt náluk kezdő színésznő korában Széppataky Róza, akit akkor még Schenbach Rózsikának hívtak. Így írt róluk később a naplójában: „A próba végeztével egyenesen repültem Karacsékhoz. Ez egy igen érdemes polgárház volt Pesten. Az úr igen nevezetes, nagy hírű rézmetsző, az asszonyság derék háziasszony, s egyszersmind írónő is volt.”

A Karacs szülők a vidékről Pestre tanulni érkezett fiatal tehetségeket is pártfogolták, ingyenes szállást és kosztot kaptak tőlük, néha kisebb összegű kölcsönöket. Volt a házban egy kertre néző kis szoba, ide költöztek be védenceik. Náluk lakott 1811-1813 között Katona József is, aki azért jött fel Kecskemétről Pestre, hogy jogot tanuljon, bár a színészet és a színműírás sokkal jobban érdekelte. Itt kezdte írni fő művét a Bánk Bánt és a Jeruzsálem pusztulását. Katona József színészként is szerencsét próbált és a fáma szerint halálosan beleszeretett a szép Rózába a Karacs ház gyakori vendégébe. Karacs Teréz naplója állítása szerint „Katona Józsi daliás termetű, nem szép arcú, zsindelyszeg hajú fiatalember volt, de szemérmes, szótlan és gátlásos”. Talán ez okból szerelmét soha nem merte nyíltan megvallani Rózának, aki nem is méltatta figyelmére. Amikor, bár nem szerelemből, hozzáment Déry Istvánhoz, Katona József teljesen összeomlott és miután letette vizsgáit, vissza is költözött Kecskemétre. A Jeruzsálem pusztulása című darabját Karacsnénak ajándékozta. A család 60 évig őrizte és nagy becsben tartotta ezt a relikviát.

Így teltek a Karacs család hétköznapjai, derűsen, mozgalmasan és szeretetben. A családtagok napközben keményen, szorgalmasan dolgoztak. Karacs Ferenc rézmetsző munkájának bemutatása külön tanulmányt érdemelne. Esténként azonban, mikor nem voltak vendégek náluk, Teréz felolvasott, vagy kisebb testvéreit írni, olvasni tanította. Édesapjuk a helyes írásra és földrajzra, édesanyjuk történelemre tanította őket. Szokás volt náluk, hogy hosszú téli estéken, mikor valamilyen házimunkát végeztek, az egyik gyermek felolvasott a költők verseiből, az írók regényeiből és ők teljes figyelemmel hallgatták.

Virág Benedek ezeket a sorokat írta Karacs Ferenchez:

„Te nagy Dunánk bal felén lakol, Karacs

Én jobb felén zsellérkedem.

Csendes magányod s dolgos életed vagyon,

Elégled, amit Ég adott.”

Karacs Ferenc barátságos otthonában a szeretet is ott lakott. Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában? Ha meleg van is ma a szobákban, a lélek melege már nem világít úgy a családi tűzhelynél, mint régen. Este a család tagjai nézik a televíziót, még jó, ha együtt és nem külön-külön a szobájukban. Vagy a számítógép mellett ülnek. Egymásra felületesen figyelnek, az őszinte beszélgetésekről leszoktak. Már régen. Pedig milyen felszabadító érzés! Csak el kellene kezdeni!

Budapest, 2014. szeptember. 30.

Dr. Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016. február 19.
A Ladány Televízió 2016. január 19-i adásának portréműsora:

*

„Volt egyszer egy kislány. Aki legbelül ma is ott él a szerkesztőben, az édesanyában és álmodik… A boldog gyermekkorról, az imádott Nagyapáról és az általa készített játékokról, a nagyszülők kicsi vályogházáról,  vagy az ásott kútból felhúzott víz hűvös ízéről…”

Bemutatkozik a Püspökladány Anno honlap szerkesztője. Mesél az emlékeiről, az érzéseiről, a  belső motivációiról, a családról, a honlap „életéről” és az elmúlt négy évről.  Kérem, fogadják szeretettel a Ladány Televízió 2016. január 19-i adásának portréműsorát!

Köszönet a Ladány Televíziónak a riport elkészítéséért, Gombos Tibornak a végtelen türelemért és az emlékezés könnyeiért, melyeket felszínre csalt a beszélgetés során.

(Sok név nem hangzik el a műsorban, akiknek pedig hálás vagyok, sok forrás, melyekből szívesen dolgozom. Kérem, bocsássák meg e hiányosságaimat, melyek a beszélgetés spontaneitásából adódnak.)

A felvétel a Ladány Televízió engedélyével került feltöltésre és közreadásra!

*

***///***

*

Korábbi összeállításunk:

2014. november 3.

Győri Andrea tollából…

 

„Vallom, hogy minden régi emléket szóra

lehet bírni, csak alázattal kell megszólítani.”

*

Beszélgetés Megyaszai Szilviával, a Püspökladány Anno helytörténeti honlap szerkesztőjével

 

 

Ismeretségünk régi keletű, ám csak a közelmúltban találkoztak útjaink Megyaszai Szilviával, a Püspökladány Anno honlap szerkesztőjével. Hamar felismertük, hogy több  közös jellemvonásunk van, például szenvedélyesen szeretjük a régi tárgyakat, ragaszkodunk a múló emlékekhez és fontosnak tartjuk azok átmentését a jelenbe. De míg jómagam ennél többet nem is tettem e nemes célért, Szilvia minden szabadidejét és energiáját arra áldozza, hogy a régmúlthoz kapcsolódó tudását gyarapítsa, kutasson, publikáljon. S teszi mindezt fizetség nélkül, meggyőződésből és „szerelemből”… Adódik a kérdés: Miért??? Megkértem, meséljen nekem a honlap történetéről, a hozzá kapcsolódó háttérmunkáról és egyéb jellegű elfoglaltságairól, hogy mindezt megoszthassam a honlap olvasóival is. Talán másokban is felmerülnek hasonló kérdések azzal kapcsolatban, hogyan és mitől működik a Püspökladány Anno honlap, ki hajtja annak “motorját”, s őt milyen erők motiválják munkájában?

Szilvia örömmel tett eleget a felkérésnek, s mesélt az elmúlt közel 3 év eseményeiről…

*

Sok emberrel beszélgetek, vagy váltok elektronikus levelet, s gyakran kerül szóba ilyenkor a Püspökladány Anno helytörténeti honlap is. Nagyon sokan tudják a településen (s ma már a városunkból elszármazott emberek körében is), hogy létezik egy ilyen weboldal és azt is, hogy tevékenyen részt veszek annak működtetésében. Ez a honlap az első, s máig egyetlen helytörténeti weboldala a Hajdú-Bihar megyei – közel 15.000 fő lakosú – mindig is kistérségi, illetve járási központ Püspökladánynak. A biztató, támogató és elismerő szavak mellett számtalan érdeklődő kérdést is fel szoktak tenni nemcsak a honlappal, de egyéb munkáimmal kapcsolatban is, melyekből az derül ki számomra, hogy a püspökladányi és az innen elszármazott emberek szeretik a Püspökladány Anno-t, érdeklődéssel és gyakran olvasgatják annak tartalmát, de érthető módon valójában nem sokat tudnak annak működéséről, s hátteréről.

Természetesen szívesen mesélek ezen elektronikus gyűjteményről, s az elmúlt közel három év munkájáról, hátha több olvasóban is felmerültek hasonló kérdések, s kíváncsiak a honlap életére a “másik oldalról” is, azaz a szerkesztő szemszögéből. Azt kérem viszont mindenkitől, nézzék el nekem elfogultságomat, mellyel a témát megközelítem, de talán egy anyának is megbocsátják, ha elfogultan beszél a gyermekeiről.

A weboldal születéséről már többször volt alkalmunk beszámolni (helyi televízióban, rádióban, kalendáriumban, Hajdú-Bihari Naplóban, lásd: Sajtóhírek rovat), s erről a honlapon is olvashatnak egy részletes leírást. Így ezt a részét nem is kívánom ismételni, igyekszem az azóta eltelt időszak eseményeit összefoglalni, s megválaszolni azt, hogy mi is az a Püspökladány Anno tulajdonképpen, s nekem – mint a honlap ma már egyetlen szerkesztőjének – mit is jelent valójában.

Hogyan, mikor  született meg a Püspökladány Anno honlap?

A honlap két és fél éve született meg, egy internetes csoport közös nosztalgiázása kapcsán, közel két hónap előkészület és megfeszített munka után. Napra pontosan 2012. június 1-én indult útjára ez a teljes egészében civil kezdeményezés.

Kik alapították a honlapot és mi változott azóta az üzemeltetésében, a szerkesztésben?

A honlapot hárman alapítottuk, s indítottuk 2012. júniusában, de még ugyanazon év szeptemberében egyedül maradtam. Azaz már több mint két éve annak, hogy a Püspökladány Anno honlap minden teendőjét, ügyes-bajos dolgát egyedül intézem, szerkesztem, üzemeltetem s mindezt helytörténeti kutatásaim mellett, azzal párhuzamosan. Hálás vagyok egykori alapítótársamnak, Burzukné Szilágyi Editnek, aki meghívott az induló csapatba, s akire a mai napig számíthatok, ha problémám adódna. A harmadik tag az induló csapatban Farkas Ildikó volt.

Milyen szervezeti keretek között, milyen formában működik a honlap?

A honlapot magánszemélyekként hoztuk létre és semmilyen hivatalos formába nem öntöttük az induláskor, ez így van a mai napig is. Azaz sem alapítvány, sem egyesület nem lett létrehozva a működtetésére és szervezetileg egyetlen intézményhez sem tartozik. Ez egy hobbi-oldal, csak a lokálpatrióta lelkesedés és az elhivatottság az, mely hajtja a „motorját”.

Milyen munkával jár a honlap szerkesztése? Hogyan kapcsolódik ez a másik hobbidhoz, a  helytörténeti kutatásokhoz?

Mivel nemcsak szerkesztem, de írom is a tartalmát, így szerzőként is helyt kell állnom. Helytörténet-kutatóként a téma kiválasztását követően a források gyűjtésével, a könyvek, kiadványok, fotók, dokumentumok beszerzésével, majd tanulmányozásával, illetve korabeli „szemtanúk” (általam nem szeretett szóval: adatközlők) felkutatásával folytatódik a munkám. Ezt követi egy-egy kutatási anyag összeállítása, mely elég időigényes feladat, attól függően, mekkora témát ölel fel, s mindezek technikai kivitelezését is magam végzem (szövegszerkesztés, fotók szkennelése, szerkesztése). A legtöbb esetben a fotózást is én látom el, mint például legutóbb a régi püspökladányi kutakról készült anyag összeállításánál (mely megtalálható az Eltűnő értékeink című rovatban), amihez magam jártam körbe Püspökladányt, felkutatva, s lefotózva annak fennmaradt kútjait. Szeretem ezt a „terepmunkát”, hisz az ember az íróasztala mögül nem ismerheti meg szülővárosát. Körbe kell azt olykor járnia, ismernie kell annak utcáit, épületeit, – s természetesen lakóit is – s soha nem szabad szégyellnie a sarat, mely útközben a cipőjére ragad. A példaképemnek tekintett Kecskés Gyula néptanító, helytörténész annak idején nemcsak Ladányt, de annak hatalmas határát is körbegyalogolta néhányszor, míg a bel- és külterületi helyneveket összegyűjtötte könyvéhez. Azt gondolom, az tud hitelesen képviselni valamit, aki együtt tud lélegezni „szenvedélye tárgyával”.  A református templommal, s annak környezetével egyszerűen nem tudok betelni, nagyon sokszor sétálunk el a gyerekeimmel, s általában visszük magunkkal a fényképezőgépet is. Ilyenkor mindig felfedezem magamnak a templom egy-egy, számomra addig teljesen új arcát, elvarázsolnak a részletek. Szerencsésnek érzem magam, mert általában nem én keresem a feldolgozandó témát, hanem rendszerint a téma talál rám. Mikor egy-egy könyv, fotó, régi irat, vagy történet kerül a kezembe, máris látom, mit szeretnék, mit lehetne kihozni belőle. Vallom, hogy minden régi emléket „szóra lehet bírni”, csak alázattal kell „megszólítani”.

Aktív helytörténeti gyűjtő- és feldolgozómunkát végzek, egyik kiemelt témaköröm Püspökladány I. világháborús időszakának kutatása, ismereteinek, emlékeinek összegyűjtése, a háborúban harcoló püspökladányiak sorsának megismerése. Erre az útra egyébként a Nagy Háborúban harcoló Dédapám élettörténetének kutatása, a tragikus sorsú őseink élete megismerésének vágya sodort. Különösen szeretem emellett a helytörténeti kiadványok bemutatását, ajánlók készítését is, bár a könyvek beszerzése sokszor problémát okoz. Éppen ezért minden egyes ritka kiadványnak nagyon örülök, amit ismerősök és ismeretlenek ajánlanak fel feldolgozásra.

A honlap-szerkesztésre visszatérve, a saját kutatási anyagaim elkészítése és feltöltése mellett én végzem az alkalmi, vagy állandó szerzők által megküldött összeállítások lektorálását, a képek és a szöveg szerkesztését (ha szükséges előtte a papíralapú képek szkennelését, a szöveg tördelését) és honlapra töltését is.

Ellátom a honlap napi operatív teendőit is, mint a levelezések bonyolítása, kapcsolattartás az olvasókkal, szerzőkkel, különböző honlaphoz kötődő megkeresések teljesítése, és sok esetben újabb szerzők, szakértők felkutatását is végzem.

Ezenkívül különböző helytörténeti jellegű rendezvényekre is ellátogatok, s tudósítok ezekről a honlap számára. Számomra érdekes személyeket (pl. egy II. világháború alatt szolgáló katonazenészt, kinek története újra megtalálható a honlapon, az Élettörténetek rovatban), vagy helyeket (pl. 100 éves püspökladányi házat, amelyről szóló cikk szintén megtalálható a honlapon, az Eltűnő értékeink rovatban) keresek fel, s igyekszem ezekről a látogatásokról is beszámolni. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy minderre alig marad időm egyéb feladataim mellett, pedig szívesen beszélgetek a múltról, s ismerek meg egy-egy történetet magától a mesélőtől. De be kell látni, hogy ez a tevékenység már valóban egész embert kíván.

Elmondható, hogy egy személyben vagyok a honlap adminisztrátora, fotósa, szerzője, lektora, szerkesztője és főszerkesztője is. Mindez elég sok elfoglaltságot jelent, ha az ember jót s jól akar adni.

Kik segítik a honlapon folyó munkádat?

A honlap gyűjteményéhez nagyon sok magánember nyújtott, nyújt önzetlen segítséget, egy-egy összeállítás elkészítésével, vagy saját fotó, videó rendelkezésre bocsátásával.

Többen vannak, akik rendszeresen küldtek, küldenek anyagokat a honlapra – s mely anyagok egy része még ezután kerül szerkesztésre, közzétételre – az alábbi témakörökben: különböző összeállításokhoz készített fotósorozatok (Bere Tamás), fotóalbumok rendelkezésre bocsátása (Csontos Gabriella, Juhász Krisztina, Kárai Lajos, Némedy József), helytörténeti összeállítások (Katona Csilla), fatelítős anyagok (Keserű Imre), személyes visszaemlékezések (Zagyva Ágnes), novellák (Cseh József), legtöbb videó (Gombos Imre, Köbli János), legtöbb vers (Dr. Vántsa Zoltán, G. Nagy Ilián, Rácz Endre). Bíró Ferenctől különösen sok helyi vasúttörténeti anyagot kaptam a honlapra, ő e terület szintén önkéntes gyűjtője Püspökladányban. A legtöbb írást pedig leglelkesebb állandó szerzőnk, Dr. Pánti Irén – Budapesten élő, de püspökladányi születésű – olvasónk küldi be.

Mindenféleképpen ki szeretném emelni Kasza András nevét is, akitől nagyon sok fotót kaptam egy általa szívügyének tartott témában, melyet hatalmas lelkesedéssel képviselt, de aki sajnos már nem élhette meg a fotói honlapra kerülését (neki állítottunk emléket a Központi Ifjúsági Klubról szóló összeállítással).

Nagy örömömre sok magánszemély járul hozzá rendszeresen a honlap tartalmának gazdagításához, igyekeztem most a legtöbb, vagy legtöbbször anyagot beküldőket kiemelni.

Legtávolabb (Budapesten) élő állandó szerzőnkkel, Dr. Pánti Irénnel. A fotó Püspökladányban készült, Karacs Ferenc szobrának leleplezésekor.

Alkalmi szerző, azaz olyan, aki egy-egy összeállítást ír(t), vagy néhány fotót küld(ött) a honlapra szerencsére szintén rengeteg van. Nehéz neveket kiragadni, nem is szívesen teszem, mert mindenkinek ugyanolyan hálás vagyok és mindenkinek örömmel tettem közé anyagait a honlapon, neveik a honlap Kezdőoldalán olvashatóak. Esetleg megemlíthetem – mint a legterjedelmesebb összeállítások készítőit – Lupsa Tamás plébános urat, aki a püspökladányi katolikus egyház történetét, vagy Fazekas Sándor mérnök-tanár urat, aki a református templom történetét írta meg.  Ezenkívül rengeteg értékes családtörténeti összeállítást és pedagógus életrajzot írtak és küldtek be rokonok, ismerősök, érdeklődők, egykori pedagógus kollégák, s nemcsak Püspökladányból, hanem az ország különböző településeiről is. Különleges fotók érkeztek régi épületeinkről, rendezvényekről, egykori közösségekről, és számtalan családi fotó, magángyűjtemény is gyarapította a honlap virtuális adattárát az elmúlt két évben. Érkezett már a honlapra sporttörténeti írás és számtalan saját költemény is – kortárs íróink tollából – melyek Püspökladányhoz, vagy a régi Sárrét világához kötődnek. A versekhez hasonlóan tervben van püspökladányi témájú helyi képzőművészeti alkotások bemutatása is, ezekhez nagyon sok alkotó megküldte már anyagait a honlapra, s ezúton is köszönöm végtelen türelmüket!

Különböző szervezetek is hozzájárultak a honlap tartalmának gazdagításához, fotók, cikkek, filmek közzétételének engedélyezésével, úgy mint pl. a Hajdú Online, HK Hermanos Kiadó, Karacs Ferenc Múzeum, Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület, Monarchia Bélyeges Téglagyűjtők Egyesülete,  MTVA, Néprajzi Múzeum, Politikatörténeti Intézet, Püspökladányi Hírek és a Püspökladányi Tájékoztató Központ.

Az elsősorban a saját kutatási anyagaimra épülő I. és II. világháborús rovatok posztjait rendszeresen figyelemmel kísérik és megosztják szakmai oldalak (pl. a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának közösségi oldala, a Nagy Háború Blog közösségi oldala, vagy a Magyar háborús hősi emlékművek adatbázisának közösségi oldala). Ezek a publikációk, és a helyi közösségi vagy személyes sorsokra épülő megemlékezések nagyon népszerűek a Püspökladányhoz semmilyen szálon nem kötődő, de a hősök tiszteletét nagyra tartó olvasók körében is (egy ízelítő található e megosztásokról a Sajtóhírek rovatban). A honlap így nemcsak a Püspökladányhoz kötődő emberek, de a világháborús téma iránt érdeklődő olvasók körében is népszerűsíti városunkat.

Közel 80 püspökladányi, vagy Püspökladányból elszármazott személy, illetve szervezet, egyesület fotója, írása vagy videója található meg a honlapon, mely azt gondolom, bizonyítja a közös gondolkozást, a közös vágyat az értékek megőrzésére, a múltidézésre, az összefogásra. Ki magától, ki megkeresésre, de mindenki önszántából és örömmel osztotta meg „kincseit” a weboldalon. Nevük – melyeket terjedelmi okok miatt nem tudok kiemelni – a honlap kezdőoldalán olvashatóak és ezúton is köszönöm nekik a felajánlott fotókat, összeállításokat, filmeket. Mindenki egy-egy értékes mozaikkal járult hozzá közös múltunk felelevenítéséhez és megismeréséhez, s ezt nem győzöm megköszönni mindenkinek. Az „adatközlők”, a fotók és összeállítások felajánlóinak száma folyamatosan növekszik, s azt gondolom, ez is jelzi a honlap által ellátott közösségi feladat fontosságát, támogatottságát. Sok ember érzi fontosnak a közös gyűjtemény gyarapítását, látogatóinak száma ma már több ezerre tehető.

Milyenek a visszajelzések a honlap működésével kapcsolatban?

A honlap működésével kapcsolatosan csak pozitív visszajelzés érkezett, nemcsak a weblapon keresztül, hanem személyesen és levél formájában is. Sokak véleménye, hogy a szakmai szervezetek, illetve a lelkes magánszemélyek elismerése,  erkölcsi támogatása és bizalma, a több ezres számú olvasóközönség, illetve a két és fél éves múlt azt bizonyítja, hogy a Püspökladány Anno honlapnak létjogosultsága van Püspökladány város életében, s ma már megkerülhetetlen tényező a helytörténeti ismeretek gyűjtésében, a helyi értékmentésben és a közösségi összefogásban.

Mint említettem, a beérkező anyagok is folyamatosak, mely ugyancsak a támogatást igazolja. Sok az elismerő visszajelzés a honlap változatos és sokrétű tartalmát illetően is. Időnként új rovattal, témákkal is jelentkezem, mert mindig van egy-egy újabb ötlet a tarsolyomban. Az értékek, a minőség állandósága mellett a tartalom változatosságára, a megújulásra is törekszem. Ezt csak teljes szívvel, odaadással és lelkesedéssel lehet csinálni, hisz csak így képes a honlap a folyamatos működésre, a figyelem fenntartására és fokozására. Őszintén mondhatom, hogy az olvasók kedvelik az összeállításainkat, ezt a ma már oly divatos “Facebook-lájkok”, azaz a támogató és pozitív visszajelzések száma is bizonyítja, hiszen ezek – főleg az utóbbi 2 évben születettek – nem ritkán több százas nagyságrendűek egy-egy poszthoz kapcsolódóan (pl. a „Szülőföldem, Püspökladánycímű filmről készült összeállítás a Videók rovatban több, mint 400 Facebook-„kedvelést” kapott). Hozzászólások is szoktak érkezni a honlap posztjaihoz, s ezek is mind elismerőek és biztatóak, melyek a szerzőket és engem is inspirálnak, motiválnak a munka folytatására. Mivel azonban nem minden olvasónk rendelkezik Facebook-profillal, így ez még csak nem is a teljes köre azoknak, akiknek tetszenek az összeállítások.

A nosztalgiázáson kívül milyen lehetőségeket biztosít a honlap az olvasóknak?

A Püspökladány Anno honlap a jövőben is nyitott, bárkinek lehetőséget biztosít a publikálásra, ehhez csak a türelmet kérem mindenkitől.  Sajnos egyedüli szerkesztőként és nem főállásban – pusztán kevés szabadidőmben – nem olyan tempóban haladok az anyagok feldolgozásával és közzétételével, ahogy szeretném, de ez ilyen feltételek mellett talán érthető is.

Viszont a honlapon folyó publikálásra, régi családi „kincsek” (fotók, dokumentumok, történetek) megosztására másokat is biztatok, hiszen rengeteg még a feltárandó érték, a megmentésre szoruló emlék, ismeret, és ez egy olyan fórum, melyen keresztül nemcsak Püspökladányba, de az ország határain túlra is eljutnak az összegyűjtött információk. A helytörténeti publikációk megjelentetésének lehetősége intézményeink számára is rendelkezésre álló lehetőség, és bár eddig nem éltek vele, várom a jövőben a honlapra készített összeállításaikat. Az értékmentésben, a hagyományápolásban pedig minden dolgos kézre, teremtő gondolatra és jó szándékú segítőre szükség van.

A honlap szerkesztése és a helytörténet-kutatás mellett mivel foglalkozol még, s azok mennyiben kapcsolódnak e munkáidhoz?

A honlap szerkesztése és helytörténeti anyagok kutatása mellett örömmel teljesítek különböző megkereséseket is. Ez év nyarán a Karacs Ferenc Múzeum Nagy Háborús időszaki kiállításának megrendezéséhez járultam hozzá – többekkel együtt – I. világháborús magángyűjteményem felajánlásával.

Emléklap a “Nagy Háború a Sárréten” című kiállítás létrehozásában nyújtott segítségért

2014. októberében egy megtisztelő felkérésnek tettem eleget, ugyanis előadást tarthattam Budapesten, a Politikatörténeti Intézetben. Ez alkalomból egyetlen helytörténet-kutatóként kaptam arra lehetőséget, hogy bemutathassam egy helyi gyűjtőmunka, azaz a Püspökladány Anno honlapon folyó I. világháborús kutatás tapasztalatait. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, hiszen országosan ismert és elismert történészekkel, kutatókkal, egyetemi tanárokkal adhattam elő a konferencián (az erről szóló beszámoló is megtalálható a honlap I. világháborús rovatában). A visszajelzések szerint sikerült helyt állnom és teljesíteni az elvárásokat. Ugyanakkor én is visszaigazolást kaptam arról, hogy hiteles és elfogadható az, amivel itt Püspökladányban foglalkozom és a kitartó munka eredményeként egy helyi civil kezdeményezés érdemes lehet akár országos szintű szakmai figyelemre is.

A Politikatörténeti Intézet konferenciáján, Budapesten.

Első komolyabb – szaklapban megjelenő – publikációm egy országos hadtörténelmi folyóirat, a Katonaújság által 2013-ban kiírt „Őseink emlékezete” című pályázathoz kapcsolódik, melyen a nyertes díjazottak közé kerültem, s ez az írásom a folyóiratban is megjelenhetett. A díjátadóra Budapesten, a Stefánia Palotában került sor, melyet egy különleges kiállítás megnyitója követett. Ezután további publikációim is megjelentek a Katonaújság következő, 2014. évi számaiban, szintén püspökladányi vagy világháborús témában (megtalálhatóak a honlap Sajtóhírek című rovatában). De írtam már cikkeket az első világháborús témában népszerű Nagy Háború Blogra, illetve jelentek meg helytörténeti jellegű írásaim a Püspökladányi Hírekben is.

Lehetőségeim szerint szívesen segítek más kutatóknak is az anyaggyűjtésben, legutóbb Lázár Tibor Zoltán: Az I. világháború hajdúdorogi hősei és áldozatai című könyvben jelentek meg írások a Püspökladány Anno honlapról. A megkeresések az ország különböző pontjairól érkeznek és változatosak, püspökladányi anyagokkal, információkkal segítettem már például egy sátoraljaújhelyi jogtörténész és egy hajdúszoboszlói téglagyűjtő kutatásait is. Mindezek mellett több közösségi oldalt is szerkesztek (például az „Első Világháborús Albumok”, vagy a „Cs. és kir. debreceni 39. gyalogezred emlékezetenevű FB-oldalakat is), melyek jó szolgálatot nyújtanak további gyűjtőmunkáimhoz, illetve az összegyűlt anyagok megosztására is alkalmasak a téma iránt érdeklődök körében. Ugyanis az I. világháborús helyi kutatás mellett érdeklődöm az országosan megjelent korabeli Nagy Háborús kiadványok, illetve a debreceni 39. gyalogezred története iránt is. Lehetőségeim szerint püspökladányi, valamint I. világháborús könyveket, kiadványokat és képeslapokat gyűjtök.

A Katonaújság 2014. áprilisi számában megjelent egyik püspökladányi témájú publikáció

És hogy teljesen más jellegű elfoglaltságaimról is beszámoljak, két évben is részt vettem önkéntesként egy civil kezdeményezésű interaktív gyermekprogram, a Burzukné Szilágyi Edit által megálmodott és kivitelezett püspökladányi mesenap megvalósításában. Hetekig folytak a próbák, készültek a díszletek, melynek végén a több száz püspökladányi és az ide látogató gyerekek egy-egy varázslatos „élő” mese résztvevőivé válhattak a város parkjában. A két produkció közel 60 fős stábja önkéntesként vett részt a különleges kezdeményezésben, s mindannyiunk egyetlen és legszebb, legmeghatóbb „fizetsége” a boldogságtól sugárzó gyermekarcok voltak.

A gyermekekért mindig örömmel és magától értetődő módon veszek részt bármiben. Legutóbb például a városunkban rendezett országos művészeti óvodapedagógiai konferencián képviseltem óvodánk szülői munkaközösségét a megjelent pedagógusok előtt.

Minden önként vállalt tevékenységemmel, munkáimmal szülővárosom, Püspökladány város hírnevét igyekszek öregbíteni a “nagyvilágban”, s lokálpatriótaként mindenhol a püspökladányi értékeket próbálom képviselni és népszerűsíteni.

Mi motivál, mit kapsz a munkádért?

Mint említettem, a Püspökladány Anno honlapot magánszemélyként üzemeltetem és szerkesztem két és fél éve, ezért jövedelmet nem kapok semmilyen formában. Mivel sem alapítvány, sem egyesület  nem áll mögötte, így pályázni sincs mód, bár őszintén szólva, ennyi feladat mellett már időm sem lenne a pályázatfigyelésre, a pályázatok elkészítésére. A honlapnak sem anyagi támogatói, sem bevételi forrásai nincsenek, így elmondhatom, hogy két és fél éve teljesen ingyen, sőt saját költségemen és saját szabadidőmben üzemeltetem a honlapot. Az informatikai hátteret az Alföldnet Bt. biztosítja, a weblap regisztrációs díját Burzukné Szilágyi Edit egykori alapítótársamnak köszönhetjük, minden egyéb járulékos költséget (források beszerzése; kutatási költségek; adminisztrációs és ügyviteli költségek stb.) én állok. Saját eszközeimet használom a működtetéshez, ezek javítása, cseréje, pótlása is rám hárul. Sajnos anyagi forrás és támogatás híján a Püspökladány Anno honlap technikai és személyi lehetőségei korlátozottak, emiatt a megkereséseknek sem tudok minden esetben eleget tenni (rendezvényeken való részvétel, terjedelmesebb helytörténeti anyagok gépelése, fotógyűjtemények szkennelése stb).

Természetesen mind az alkalmi, mind az állandó szerzőink is önkéntesen végzik feladatukat, hisz bevétel nélkül fizetni sem tudok munkájukért.

Egyébként nemcsak a honlap-szerkesztést és a helytörténet-kutatást végzem önkéntesként, de az itt felsorolt többi tevékenységért sem szoktam pénzt kérni, hisz tudom, hogy ez a „szakma” mindig a legmostohább gyermekek egyike. A honlap szerkesztésére, a háttérmunkára és a kutatásra fordított munkaórák számát pedig – a közel 3 év alatt – több százas nagyságrendben lehet mérni.

Ilyenkor szokták megkérdezni a legtöbben, hogy akkor miért csinálom?

Vallom, – ezt máshogy nem – csak erős lokálpatrióta érzülettel, elhivatottsággal, őszinte lelkesedéssel, a múlt értékeinek megmentése iránti elkötelezettséggel, őseink iránti tisztelettel és önzetlenséggel lehet és szabad folytatni. Egyedüli „fizetségünk” a jó szó, bár a mai világban ezt talán érthető módon kevesen tartják elfogadható magyarázatnak. Az adni akarás, a múlt tisztelete és az értékmentés vágya az, ami napról napra hajt előre. Nem tudom, meddig bírom energiával, hisz emellett családom és két pici gyermekem van, s hamarosan vissza kell térnem a munka „valódi” világába, hiszen e helytörténeti tevékenység és a honlap szerkesztése jelen formában és feltételek mellett csak hobbiként funkcionál. Csinálom, amíg futja a szabadidőmből, illetve ameddig össze tudom egyeztetni a családi életemmel és a munkámmal…

A belső motiváció hajt előre, s nem a siker érdekében rovom a magam választotta utat. Viszont a szívből jövő, őszinte elismerés mindenképp erősíti az embert, energiát és hitet ad a folytatáshoz, s visszaigazolást ad az út helyességéről. A közelmúltban a nemzetközileg bejegyzett magyarországi Vitézi Rend elismerő oklevelét vehettem át a honlap alapító-főszerkesztőjeként, szövege szerint „a történeti értékek feltárása és rögzítése érdekében végzett különlegesen értékes és kiváló munka elismeréséül”. Az okirat mellett lehetőséget kaptam a Vitézi Rend hivatalos lapjában való publikálásra is. (Megjelenik a Vitézek Hírmondója XI. évfolyam 2014/4. számában). Bár meglepett a Vitézi Rend megkeresése, hiszen nem vagyok tagja a szervezetnek, s kapcsolatot sem ápoltam velük korábban, pontosan ezért megtiszteltetésnek tartom a téma iránti kiemelt figyelmüket és elismerésüket.

.

Mi a legfontosabb dolog az életedben?

Ezen önként vállalt elfoglaltságok, feladatok mellett természetesen „rendes” polgári foglalkozásom is van, de mindezek előtt és elsősorban édesanya vagyok, s jelenleg kisebbik gyermekem nevelése miatt vagyok itthon. Legfontosabb a családom, legnagyobb büszkeségeim a gyermekeim, s a Párom, akinek hálás vagyok a támogatásáért. A család megértése, türelme és támogatása nélkül nem is lehetne ezt a fajta közösségi tevékenységet folytatni. Azt szeretném, ha egyszer a gyermekeimnek is fontos lenne a múlt értékeinek tisztelete, megőrzése, és ugyanolyan lelkesen folytatnák egyszer ezt a tevékenységet, ahogyan én. Igyekszem nekik is átadni ezt a fajta elhivatottságot, s felkínálni nekik a megismerés különböző lehetőségeit. Érdeklődnek a különböző hagyományőrző tevékenységek iránt, szeretik a könyveket és mindig örömmel újságolják, ha az utcán járva egy-egy középületet, vagy köztéri szobrot felismernek. Nagyon fogékonyak, minden érdekli őket, így csak a mintát kell mutatni számukra. Ezzel próbálkozom, erre törekszem…

Gyermekeimmel

***

Püspökladány, 2014. november 3.

Összeállította: Győri Andrea

*

***///***

*

EPILÓGUS

E riport elkészülte után is tovább zajlott az élet a Püspökladány Anno helytörténeti honlap és szerkesztője “háza táján”. Publikációk, beszámolók, konferenciák, rendezvény-meghívások sora, s elismerések adományozása tarkította a munkával teli hétköznapokat. Néhány esemény a teljesség igénye nélkül:

2014. decemberében jótékonysági árverést szervezett a honlap szerkesztője, melynek bevételét a helyi idősotthon részére ajánlotta fel. A Püspökladány Anno honlap alapító-szerkesztője egy megtisztelő meghívás alapján résztvett a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály által 2015. március 4-én megrendezett Civil kapcsolatok a hadisírgondozásban elnevezésű munkaértekezleten. A  Múltunk történeti szakfolyóirat 2015/1. számában tanulmány jelent meg Megyaszai Szilvia tollából a „Világháború, társadalom, emlékezet: Az emlékezet helyi működéséről, a helyi közösség bevonásának lehetőségeiről, a püspökladányi helytörténeti honlap példáján keresztül” címmel, mely a Politikatörténeti Intézetben 2014. októberében elhangzott előadása alapján készült. A riport óta több cikk jelent meg a honlap működéséről, a szerkesztő gyűjtőmunkájával kapcsolatban többek között a Hajdú-Bihari Napló megyei napilap és a Püspökladányi Hírek újság oldalain, valamint a Nagy Háború blog tematikus hadtörténelmi weblapon is jelentek meg összeállítások a Püspökladány Anno honlap gyűjteményéből.

A Püspökladány Anno helytörténeti honlap szerkesztője

Püspökladányban 2015. októberében mutatta be a szerkesztő a honlapot, a “Püspökladányi Települési Értéktár Bizottság munkáját bemutató” rendezvényen, novemberben már a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán rendezett “A Nagy Háború hatása a mindennapok kultúrájának változására” című szakmai konferencián került ismertetésre a helytörténeti honlap I. világháborús gyűjtőmunkája.

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott szakmai konferencián

2015. májusában Püspökladány város Helyi Értéktár Bizottsága települési értékei sorába emelte a helytörténeti honlapot és annak digitális gyűjteményét, Megyaszai Szilvia szerkesztő és kutató önkéntes munkáját pedig Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatának Közgyűlése 2015. novemberében az általa alapított Önzetlenség-díjjal jutalmazta.  2016. januárjában Püspökladány várossá avatásának 30. évfordulója alkalmából rendezett városi emlékünnepségen hangzott el előadás a honlap szerkesztőjétől, “Város születik” címmel. Mindezekről és a további tevékenységekről beszámolók olvashatóak a honlap különböző rovataiban.

Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatának Önzetlenség-díja


*

A honlappal kapcsolatos, illetve a szerkesztő egyéb helyen megjelent írásai, publikációi itt olvashatóak: SAJTÓHÍREK

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Önkéntes magánszemélyek, kiknek több saját írása, összeállítása található a honlapon; illetve kiknek önzetlen munkája, rendelkezésre állása hozzájárul a Püspökladány Anno honlap működéséhez

*

Segítőink, elvi támogatóink köre természetesen terjedelmesebb. Rengeteg magánszemély küldte be fotóit, dokumentumai, filmjeit, egy-egy alkalmi összeállítását a honlap gyűjteménye számára, illetve adott engedélyt ezek közzétételére. Sokan segítik szakmai tudásukkal is a honlap működését, több partneroldalra, szakmai szervezetre, intézményre is számíthatunk. Nevüket a honlap Kezdőoldalán (az oldalt legörgetve) olvashatják. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm ezúton is az önzetlen segítséget!
Itt azok bemutatkozásai, fotói találhatóak – folyamatos feltöltéssel – kik rendszeresebb jelleggel és akár napi rendelkezésre állással segítik a Püspökladány Anno honlap működését, tényleges, önkéntes munkavégzéssel (pl. összeállítások készítésével, fotózással, technikai és szakértői háttérmunkával).

Jelentkezz a csapatba, várjuk önkéntes munkádat Püspökladány első digitális helytörténeti gyűjteménye és honlapja működtetéséhez! 

*

A BEMUTATKOZÁSOK FELTÖLTÉSE FOLYAMATOS!

*

***

AlföldNet Bt. (informatikai háttér biztosítása)

***

Bárczi Imre Zsolt (kerámiák készítése a honlap gyűjteménye számára, pl. emlékplakett, Ladányi-kereszt, városcímer)

***

Bere Tamás (helytörténeti összeállítások készítése, fotózás)

Születésem óta itt élek, az iskolai tanulmányaimat is itt végeztem Püspökladányban.
A történelmet, mint tantárgyat nem szeretem, de Püspökladány múltjáról, egy-egy épületének történetéről szívesen olvasok. Ez másfajta történelem.
Szeretem a régi képeket nézegetni. A Püspökladány anno honlap “Egykor és most” rovatához kerestem régi képeket a múzeum és a városi könyvtár gyűjteményéből. Minden képet megmosolyogtam. Azokat, amelyeken általam nem ismert épületek vannak, azt azért, hogy “Jé, ilyen is volt?”. Az ismert épületeket megörökítő képek láttán a gyerekkorom jutott eszembe. A Honvéd utcai óvoda udvarán álló kiszuperált autóbusz, az üzletek kirakatainak nézegetése, a Rendelőintézet kerítéséhez támasztott hirdetőtáblák, a Lordok háza alatti átjáró (később beépítették a Lottózó számára).
Hogy mi is állt egykoron egy épület helyén – vagy hogy nézett ki pár évtizeddel ezelőtt – az idő múlásával homályossá válik.
A fényképek megörökítik a jelent, hogy a jövőben újranézve rácsodálkozzunk, hogy milyen volt a múlt.

***

Birinyi András (informatikai segítség)

***

Bíró Ferenc (vasúttörténeti összeállítások, életrajzok készítése, emléktárgyak felajánlása)

Bíró Ferenc

Püspökladányban születtem a nagy múltú – Dr. Palkonyai vezette – Szülőotthonban 1960-ban. A Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, olyan kiváló pedagógusokhoz, mint az első-másodikos jóságos Holczinger Erzsébet tanítónénihez, majd a harmadik-negyedikes alapos és határozott Kovács Ferencné tanítónénihez és felső tagozatot szeretett D. Szabó Lajosné Szuromi Gizella tanárnő osztályában végeztem. Középiskolába a Karacs Ferenc Gimnáziumba jártam, és itt érettségiztem, osztályfőnököm Dr. Szerdi János volt, akinek úgy „ittuk minden szavát, mint az itatóspapír”.

Az általános iskolát elhagyva, a gimnázium akkori légköre magával ragadott, az állandó délutáni programok, szakkörök, KISZ rendezvények, téli estéken a korcsolyapálya öntése Gál Miska bácsival, az őszi mezőgazdasági munkák, az iskolai „discó”-k, zenés-táncos rendezvények, amiken, mint a zenét szolgáltató „dj” vettem részt. Három évig végeztem az iskolai ünnepségek, rendezvények hangosítását, külön megtiszteltetés volt számomra, hogy az 1978. évi Kabai Mini VIT egyik helyszínét is hangosítottam, az akkori szakma nagy „öregjeivel”.

Sohasem felejtem el azokat az időket, 1975-től történelem szakkörös voltam, a szakkör vezetője Annuska néni volt. Paraszti porták néprajzi “feltérképezését” végeztük Püspökladányban. A szakkör helye az egykori Karacs Ferenc emlékszoba helyisége volt, a tanári szobával szemben. A frissen létrehozott helyi múzeum vetélkedő sorozatot rendezett kis csapatoknak “Ki tud többet Püspökladányról?” címmel. A csapatok felkészítését Annuska néni végezte. “Természetesen” a mi csapatunk lett az első helyezett. Én úgy gondolom, hogy a történelem megszerettetését Édesapámon kívül D. Szabó Lajosné tanárnőmnek, Annuska néninek és kiváló tanáromnak Löki Józsefnének köszönhetem!

Tanáraimra most is mindig jó szívvel gondolok, gyermekeimnek gyakran példaként említek egy-egy velük kapcsolatos diákélményt.

Érettségi után egy rövidebb időre elkerültem szülőföldemről, iskoláim befejezése után ismét püspökladányi lakos lettem. Később évekig tevékenykedtem a Városvédő Egyesületben is. Így lett belőlem az évek alatt lelkes lokálpatrióta.

A vasúthoz való kötődésemről: valamikor 1965-ben édesapám helyettesítőként szolgált, mint váltókezelő Püspökladány állomás I. végén, a váltóállító toronyban. Meleg, nyári vasárnap volt és édesanyámmal délben ebédet vittünk hozzá, a számomra akkor rendkívül érdekes épületbe, a munkahelyére.

Talán ekkor „csapot meg a mozdony füstje”, nem tudom…  De azt tudom, hogy édesapámmal sokat beszélgettünk munkájáról, a vasút minden rejtelméről, a váltók-jelzők- sorompók, mozdonyok, és minden más vasúti berendezés működéséről, és így tovább.

Amióta felcseperedtem és emlékezetem is van, a vasút mindig téma volt a szűkebb és tágabb családban is, hiszen édesapám sógorai is vasutasok voltak. A névnapok megünneplése természetesen mindig „termelési tanácskozás”-ba torkollott, egyik sógora, mint mozdonyszerelő később kocsijavító művezető, másik sógora, pedig mint mozdonyvezető képviselte e jeles szakmát. Utóbbival már a dieseles és villamos korszakban többször utaztam „vezérálláson” Budapestre és Biharkeresztesre.

Családunk a nyarankénti kirándulásokon is – más közlekedési alkalmasság nem lévén – vonattal utazott, ilyenkor a gyermek, mint utazó számára érthetetlen dolgok – például a tehervagonok gurítása és rendezése – is meg lettek magyarázva.

Serdülő fiú voltam mikor építettük családi házunkat, úgynevezett kalákában, az építőmester kivételével mindenki édesapám vasutas kollégája volt, csak később, felnőttfejjel értettem és irigyeltem meg a munkatársi segítőkészség és megbecsülés e példáját.

Ezernyi élmény után a nyolcvanas évek elején, mint távközlő műszerész helyezkedtem el a vasútnál, majd az Állomásfőnökségnél lettem üzemeltetési művezető. Mintegy hét évig vezettem a MÁV Ingatlankezelő Kft. Püspökladányi Kezelőségét. Később, mint munkáltatótól a MÁV-tól elváltak útjaink, de a vasút-világának szeretete örökre elkísér életemben. A mai napig is a MÁV-nak szolgáltató Zrt. területi csoportvezetője vagyok, így a kapcsolat a vasúttal élő.

A személyes indíttatásról ennyit, továbbiakban az általam alapított és szerkesztett honlapról (www.vasutasmult.hu).

A tárgyi emlékek és egyéb dokumentumok gyűjtését már évekkel ezelőtt elkezdtem, célom, hogy a még fellelhető emlékeket összegyűjtsem és kiállítássá rendezzem egy arra megfelelő helyen. Szeretnék emléket állítani édesapámnak Biró Ferenc MÁV főtanácsosnak, akinek egész életét a vasút, a vasúti szolgálat töltötte ki. Személyén keresztül pedig a több, mint 150 év püspökladányi vasutasságának is, akik a történelem útvesztőiben helytálltak munkájukkal.

Itt szándékozom bemutatni a vasúttal kapcsolatos már nem használatos tárgyi emlékeket, kortörténeti dokumentumokat és ezeken keresztül e nagy múltú közlekedési ágazat letűnt napjait.

Nem utolsó sorban törekvésem a vasút, mint környezetbarát közlekedési eszköz népszerűsítése, és az ifjúság érdeklődésének felkeltése a vasút, mint hivatás iránt, mert ahol a vasút múltja végleg otthonra lel, ott nem csak múltja kell, hogy legyen, hanem a múltjához méltó jövője is.

A honlapomon lévő püspökladányi vonatkozásokat szívesen osztom meg a Püspökladány Anno honlap olvasóival.

„Ahol a vasút múltja végleg otthonra lelt” címmel 2015. decemberében állandó vasúttörténeti kiállítást nyitottam Püspökladányban, az Arany János utca 49. szám alatt.

Ide várok minden érdeklődőt, telefonos egyeztetés után a kiállítás megtekinthető! Tel: 70-311-4399

Tisztelettel: Biró Ferenc Mihály vasútbarát-gyűjtő

***

Burzukné Szilágyi Edit (egykori alapító, design, informatikai és technikai segítség, fotózás)

Szilágyi Edit

Csak a főiskolás évek vittek kívül a város határain, egyébként ide születtem, itt nőttem fel, itt dolgozom és élek a családommal a kezdetek óta.

Sok emléket őrzök a gyerekkoromból. Elevenen élnek bennem, és gyakran gondolok arra, milyen jó lenne valahogy visszautazni a múltba, hogy újra átélhessem azokat.

Hogy régi valójukban láthassam azokat a házakat, amik előtt nap, mint nap sétáltam óvodába, iskolába menet. Azokat a kerítésléceket, járdarepedéseket, a járda mellett a német szegfűt és petúniát…
Hogy csíkos házú csigát gyűjthessek a Gagarin utcai óriás, üres telken, hogy egyensúlyozva sétálhassak az „orvosi lakások” előtti betonpadkán, hogy 2,50-ért csavaros fagyit vegyek a Csillag presszó fagyis ablakából, hogy újra érezhessem azt a büszkeséget, amikor végre el tudtam olvasni a robusztus kőfal pirosra festett PIAC feliratát!

Vagy utaznék még távolabbi múltba, szüleim, nagyszüleim, dédszüleim korába! Korzóznék a főtéren, cipőt vennék a Hangyaszövetkezet sarki boltjában, kannafedőből vizet árulnék a Nagyvásárban, és biztosan bejárnám a Rákóczi fogadó impozáns épületét!

Sajnos még nem találták fel ezt az időgépet, de a Püspökladány Anno honlapon – ha csak virtuálisan is – kedvünkre bolyonghatunk a város egykori utcáin, és bepillanthatunk a régi korok embereinek életébe, testközelbe kerül a múlt.

Én ezért szeretem ezt a honlapot! Amikor itt vagyok, megszűnik körülöttem a tér és az idő, elveszek benne, és keserédes nosztalgia járja át a szívem.

Büszke vagyok, hogy a honlap egyik alapító tagja lehettem, most is figyelemmel kísérem a sorsát, és ha szükség van rám (és tudok), örömmel segítek most is.

Jó látni, ahogy mind több és több ember szívét melengeti meg a honlap, folyamatosan bővül az olvasók és szerzők köre, és megnyugtató a tudat, hogy a Megyaszai Szilvi gondos, odaadó munkája eredményeként méltó helyükre kerülnek az emlékek.

***

Cseh József (novellák)

Cseh József

***

Czibere Edit (fotózás)

Czibere Edit

***

Hegyesi József (fotózás)

Hegyesi József

Püspökladányban születtem, az általános iskolát is e településen végeztem. Tanulmányaim befejezése után Püspökladányba tértem vissza, s jelenleg is itt dolgozom.
Abban az évben születtem, amikor Ladányt várossá nyilvánították, tehát „egyidős” vagyok a várossal. Ez nekem mindig meghatározó élmény volt, s örömmel gondolok rá. Szeretem a szülőföldemet és fontosnak tartom a múlt, illetve a hagyományok tiszteletét, megőrzését. Szeretem Püspökladány jellegzetességeit, büszke vagyok rá, hogy püspökladányi lehetek!
Szeretek fotózni, így kerültem kapcsolatba a Püspökladány Anno helytörténeti honlap szerkesztőjével és a honlappal, melyen már több fényképemet fel tudták használni. Örömmel vállaltam rendezvény fotózását is, ahol a honlap képviseltette magát. Remélem, a jövőben is segítségére tudok lenni a Püspökladány Anno honlapnak!

***

Megyaszai Szilvia (honlapszerkesztő és -alapító; kapcsolattartó; I. és II. világháborús gyűjtőmunka; helytörténeti összeállítások, könyvajánlók, rendezvény-beszámolók készítése; fotózás; operatív feladatok; a honlap képviselete és működtetése)

Megyaszai Szilvia

BEMUTATKOZÁSA IDE KATTINTVA OLVASHATÓ!

***

NÉMEDY JÓZSEF (fotó-hagyaték rendelkezésre bocsátása)

Némedy József

1942. január 25-én születtem Rákoshegyen, a háborús viszonyok hozták így (menekülés stb). Igazi és tudatos püspökladányi életem csak később tudatosult bennem. Jártam óvodába is, amire úgy emlékszem, hogy a „harmadik utcában” volt, és nagyon szerettem társaimmal egy kilőtt tankban játszani, amit sokáig nem vitték el, a mi örömünkre. 1947-ben elkezdtem az 1. elemi osztályba járni, a katolikus templom melletti iskolába, ahol 72-en jártunk egy osztályba (fatalpú cipőben, rongyos, foltozott ruhában). Tanítónk vitéz Ary Gyula tanító úr volt. Utána a református templom melletti iskolába kerültem, Dorogi Márton tanító úrhoz, 3 évig. Ezt befejezve a polgári iskola tanulója lettem 4 évig, ahova szerettem járni, sok minden lehetőség volt már akkor, szakkörök, kirándulások stb. Legnagyobb élményem volt, mikor Debrecenbe kirándultunk, persze ingyen, a vasút szervezte. Szóval jó volt az akkori fejemmel nézve a ladányi lét. Jártam a püspökladányi gimnáziumba 2 évet, utána Szegeden folytattam tanulmányaimat. Beiratkoztam az MHS-be, hisz mindig érdekelt a repülés. Így lettem a hajdúszoboszlói repülő klub tagja, majd később a szegedi MHS-ben tevékenykedtem. Vitorlázórepülő tanfolyamon vettem részt és van 153 ejtőernyős ugrásom is. Életemben nagy fordulatot jelentett a katonaság, amit a Flottillánál (hadihajósoknál) töltöttem le, 27 hónap idővel. Itt volt munkalehetőség a MAHART-hoz szegődni, matróznak és ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom. Leszerelés után jelentkeztem, felvettek, hajós lettem és 54 évig ez lett a munkám, a hivatásom. Persze voltam matróz 5 évig, fedélzetmester 4 évig, aztán a MAHART támogatásával és a megfelelő iskolákkal tiszt lettem, majd később újabb vizsgákkal nagyhajóvezető-kapitány, később hajóparancsnok. Közben éltem családommal külföldön, mint a MAHART képviselője, Remi kikötőjében. Ehhez tartozott az Al-Duna, Fekete-tenger, Ogyessza-Izmail kikötők. Ez a külügyi szolgálat 4 évig tartott. A MAHART megszűnt, így kénytelen voltam külföldi cégekhez menni dolgozni, az oklevelemet elfogadták, így legtöbbet holland, német, belga hajókon dolgoztam.
1970-ben a Püspökladány, Rákóczi utca 3. szám alatti szülői házat megvette a város vezetése (az egykori Nedolay-házat), így szüleim is elköltöztek Szegedre. PÜSPÖKLADÁNY mindig is a szívem csücske volt és maradt, hiszen gyermekkori élményeim, barátaim oda kötöttek, nekem egy csoda volt Ladány, tulajdonképpen ott lettem felnőtt.
A Püspökladány Anno honlaphoz sok dolog köt, emlékeim felidéződtek és amivel tudtam, segítettem (családi fotókkal, dokumentumokkal). Szerencsémre volt mivel és volt, aki szakmailag nagyon sokat segített, ő nélküle ez nem ment volna, minden tiszteletem az övé: Megyaszai Szilviának hívják, a honlap szerkesztője és Ladány csak hálás lehet neki.

(A Némedy József által rendelkezésre, feldolgozásra bocsátott Némedy-hagyatékról itt olvashatnak)

***

Katona Csilla (helytörténeti összeállítások készítése)

Katona Csilla

Jelenleg a családommal Sárrétudvariban élek, de Püspökladányban születtem és itt is nőttem fel. Abban a szerencsében volt részem, hogy  megtapasztalhattam, milyen, amikor 4 generáció él egy háztartásban. Gyermekként egyfajta biztonságot adott számomra, hogy ilyen nagy családban élhettem. Akkor is – mint manapság – a szülők voltak azok, akik mindig rohantak a munkába, hogy  a mindennapi betevőt előteremtsék, de közben volt aki felügyeljen ránk, gyerekekre. Nagymamám soha nem hagyta, hogy unatkozzunk, megtanított minket hímezni, beavatott a főzés fortélyaiba, sokszor vitt ki a kertbe kapálni és a temetőbe, az ősök sírját gondozni. Közben mesélt a régi időkről, hogy milyen világban éltek akkor itt Püspökladányban, amikor ő még fiatal volt. Tizenévesként már a családnak főzött, a kistestvéreit gondozta, akik közül sajnos sokan nem maradtak életben. Emlékszem, egyszer a temető leghátsó részében kóboroltunk és láttam, hogy szemeivel kétségbeesetten keres valamit. Megkérdeztem, hogy miért járkálunk fel-alá és azt válaszolta, hogy 6 kicsi fejfát keres, a testvéreit. Még kerestük egy ideig, de nem találtunk semmit. Elkorhadtak már a fejfák a hosszú évtizedek alatt.

Soha nem ölelgetett vagy becézgetett, (fiamnak szólított) de éreztem a szeretetét. Ha netán panaszkodtam valami miatt, mindig volt rá megfelelő válasza, amivel észhez térített. Például amikor túl messzire kellett sétálni, akkor elmesélte, hogy annak idején Ő több mint tíz kilométert gyalogolt naponta, hogy a földeken dolgozó Nagypapámnak ebédet vigyen. Ha valamilyen ételt nem szerettem és nem akartam megenni, akkor felemlegette a világháborúban átélt szűkös időket. Nagymamám sokat mesélt ezekről az évekről, a bombatámadásról, a katyusák hangjáról,  a német és a szovjet megszállásról és hogy mennyi ladányi vesztette életét. A téeszesítés során megfosztották őket a földjüktől, tanyájuktól, állataiktól amikért oly sok éven át dolgoztak. Mi elképzelni sem tudjuk, hogy milyen nehéz idők voltak, de Ők mégsem menekültek el innen, hiszen itt volt az otthonuk.

Régen csupán az idősek voltak azok, akik el tudták mondani a fiataloknak, hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt a „faluban”. A nagymamám által elmesélt történetek később visszaköszöntek Csák Gyula: Szikföld sóhaja, B. Kiss Albert püspökladányi pékmester naplói és Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvekben is. Utóbbiban például szerepel a Katona-dűlő neve a Battonyáson, ahol tudomásom szerint nagyapám, Katona Imre tanyája állt. Ezek a történetek megerősítették a kötődésemet Püspökladány iránt.

Az internet segítségével napjainkban már lehetőség van arra, hogy ezeket a családi történeteket össze lehessen gyűjteni, így bárki számára elérhetővé vált. Nagyon örülök, hogy a Püspökladány Anno felvállalta ezt a feladatot. A történeteket olvasva olyan érzésem támad, mintha a nagymamám által elkezdett történeteket folytatnák. Megtiszteltetésnek érzem, hogy én is gazdagíthattam ezt a gyűjteményt néhány írásommal.

Zsurka Lajosné Katona Csilla

***

Keserű Imre (fatelítős helytörténeti összeállítások készítése, helytörténeti kisfilmek beszerzése)

Keserű Imre

***

Nádas Péter (informatikai segítség)

***

Dr. Pánti Irén (helytörténeti összeállítások, életrajzok készítése)

Püspökladányban születtem, az általános iskolai tanulmányaimat a Petri telepen végeztem, a Karacs Ferenc Gimnáziumban érettségiztem. A szüleim fizikai munkakörben dolgoztak és 3 gyermeket neveltek fel. A családból és a távolabbi rokonságból is én voltam az első, aki tovább akart tanulni. Nem volt könnyű ehhez a szülői támogatást megszerezni, mert érezték, ha egyetemi végzettséget szerzek,távol kerülök tőlük és sajnos nem tévedtek. A József Attila Tudományegyetem Jogi Karán diplomáztam Szegeden, majd bírói ügyészi szakvizsgát tettem. A püspökladányi Járásbíróságon kezdtem pályafutásomat, de hamarosan férjhez mentem, és a férjem munkahely változásait követve dolgoztam a makói Járásbíróságon, a békéscsabai Városi Bíróságon, a gyulai Megyei Bíróságon, a szolnoki Munkaügyi Bíróságon, a szolnoki Megyei Bíróságon, majd a fővárosi Törvényszéken, ahonnan pályafutásom végén nyugdíjba mentem. Két gyermeket neveltünk fel, akik már felnőttek, azóta 3 unokám is született. Nyugdíjazásom után kezdtem el írni. Rendszeresen jelennek meg cikkeim a Szitakötő nevű gyermek-folyóiratban, de a Családi Lapban is jelentek meg cikkeim.

Mélyen kötődöm szülővárosomhoz. Számtalan írásom olvasható a Püspökladány Anno honlapon, ahol feldolgoztam a város híres szülötteinek így Karacs Ferencnek, a neves rézmetsző és térképkészítő művésznek, feleségének Takács Évának, az első magyar újságírónőnek, és lányának Karacs Teréznek, a jeles magyar nevelőnőnek a pályafutását, Csenki Imrének, a Kossuth-díjas karmester és zeneszerzőnek, és testvérének, Csenki Sándornak, a tragikus körülmények között fiatalon elhunyt cigány folklór kutatónak az életét. Írásaimban megidéztem a régi Sárrét titokzatos világát, és ábrázoltam a hétköznapi emberek életének apró villanásait. Néhány antológiába is bekerültek írásaim. Mivel 18 éves koromban elkerültem Püspökladányból, inkább a város múltját és régmúltját kutatom, és mutatom meg azoknak, akiket érdekel, mert a jelen mindig  magában hordozza a múltat. A város  jelenét is figyelemmel kísérem, ha meghívást kapok néhány városi rendezvényre örömmel megyek a hívó szóra.

Megyaszai Szilviának hálával tartozom, amiért megkeresett, hogy írjak a Püspökladány Anno honlapra. Inspirált új cikkek írására, azokat meg is jelentette, és meggyőzött arról, vannak még, akiket érdekel, amit írok.

 Ars poétikámat Cyrano de Bergerac szavaival így fogalmaznám meg:

„Egy szóval.

Csúszó, inda szerepet

   Nem vállalok halálomig.

Lehet…

Tölgy nem vagyok,

        nincs bükk természetem,

de egyedül növök,

             ha már magasra, nem„

 

***

Pintér Tamás (a Nagy Háború blog szerkesztője, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke) – I. világháborús szakértő

***

Tóth Sándor (informatikai segítség)

Tóth Sándor 2

***

ZAGYVA ÁGNES (személyes visszaemlékezések írása)

Zagyva Ági

Juhászné Zagyva Ágnes vagyok. Még a múlt században születtem Zagyva Ágnesként a püspökladányi Szülőotthonban… egy biztos, Püspökladányban aznap birkózó edzés volt. Szüleim a Petri-telepi kis parasztházba vittek haza, és itt kezdtem el az életem, majd jöttek a dolgos diákévek. Közgazdász lett belőlem. Férjem is ladányi, egy lánygyermeket nevelgetünk. 18 éve dolgozom a közigazgatásban, szeretem a munkám, de néha kell valami más… egy kis sport, kertészkedés, írás.
Talán akkor tudatosult bennem igazán “ladányiasságom”, mikor az élet úgy hozta, hogy elköltöztünk. Rendszeres hazajáró vagyok, ilyenkor mindig átjár valami megfoghatatlan érzés, ami kapocsként köt a szülői házhoz, a volt iskolatársakhoz, szeretteimhez, a Petri-telephez, Püspökladányhoz… Élethelyzetek, életérzések, emberi kötődések, melyeket néha papírra vetek…
Aztán megtaláltam a Püspökladány Anno honlapot, vagy Ő talált meg engem. Elvesztem benne… a múltban, a történetekben, a képekben, a gyökerekben… abban, hogy mennyi mindent hordoz magában egy város múltja, milyen sok közös emlékünk van. És ezek az emlékek feltörtek… hol egy téma, hol egy érzés, hol egy intézmény, hol a fiatalságom, hol a családom adta az alapot. Kutattam, kerestem, feldolgoztam, leírtam… a honlap pedig lehetőséget biztosított arra, hogy olyan emberekhez jussanak el gondolataim, akik szintén elmondhatják, hogy lokálpatrióták… Ladányi lokálpatrióták.
Úgy vallom, hogy az ember soha ne felejtse el, hogy honnan indult… amilyenné válunk, azt a gyökereinknek, a családunknak, az otthonunknak is köszönhetjük… Ha hazamegyek az én szeretetett városomba, mindig otthon érzem magam… mert minden onnan indult, onnan, a Petri-telepi kis parasztházból, Püspökladányból…

(Zagyva Ági legtöbb írása a Históriák rovatunkban található)

***

*

Püspökladány Anno honlap elérhetősége:

Kapcsolattartó, szerkesztő:   Megyaszai Szilvia

Elérhetőség:    puspokladanyanno@gmail.com

*