A Petri Pál utca (volt: Vöröshadsereg utca) és Karcagi utca kereszteződésében található oktatási intézmények most és anno is egy petri-telepi gyerek első 14 évének  meghatározó állomásai voltak… Mára már azért vannak változások, hisz az egykoron gyerekzsivajtól hangos „sárga iskolaként” ismert iskolaépület és udvar – régi önmagához képest – szomorú lepusztultságot mutat, a vele szemben  lévő  régi tornateremnek és könyvtárnak helyt adó „szirénás iskola”  pedig már más fennhatóság alá tartozik.  De az én gyerekkoromban még úgy nézett ki, hogy kezdtünk az Óvodában, majd átellenben, a „szürke iskolában” telt az első két iskolás év. Ezt követte a „sárga iskola”, ahova harmadikos és negyedikes korunkban jártunk, majd következett a felső tagozat a „piros iskolával”, mely életterünk volt ötödiktől nyolcadik osztályig.  De milyen is volt ez a hétköznapokban, miről tudnának mesélni az árkok, a fák, az utcák, a padok, a termek, az udvari játékok, milyen is volt petri-telepi óvodásnak, iskolásnak lenni?

Ma már talán hihetetlen, de óvodás korunk utolsó évében már egyedül jártunk Óvodába, igaz, hogy akkor közel sem volt ilyen rohanó a világ… nyugodtabb, lassabb volt az élet, nem volt ennyi autó, egyszerűbb volt minden. Ami biztos, hogy Én Bene Zsuzsiékhoz  „szóltam be” reggelente.  Magam előtt látom, ahogy vártam rá házuk előszobájában, ahol a plafonig érő falburkolat tele volt édesapjának, Bene Gyula bácsinak sportzászlóival. Mindig gyönyörködtem bennük.  Aztán később – ahogy külön osztályba kerültünk – „átpártoltam” az utca másik oldalában lévő osztálytársaimhoz és ekkor már velük mentem az iskolába. Hazafelé pedig a fiúkkal jöttünk a napköziből, akik a fél utat az árokban tették meg és akácfatüskét raktak az orrukra, orrszarvút játszva… A lényeg abban állt, hogy csapatostul jöttünk-mentünk, barátságok szövődtek, kapcsolatok épültek, volt ott csúfolódás, sugdolódzás, sírás, nevetés… Életünk egy meghatározó időszakát töltöttük együtt, fontosak az akkori kötődések, némelyik a mai napig meghatározó az életemben.

Bármilyen hihetetlen, nyolc évig napközis voltam, mely a mai világban már kivitelezhetetlen, de akkor és ott ez teljesen a helyén volt. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért is voltam napközis, de nem a kontroll volt a lényeg, hanem a közösség, az, hogy szerettünk az iskolában lenni, szerettünk együtt lenni… és tanultunk, jól tanultunk, fontos volt a másik sikere, bántott a kudarca.  A tanulás mellett tartalmas szabadidős tevékenységek szőtték át a délutánokat, sportrendezvényeken vettünk részt, megtanultunk sakkozni, logikai játékokat játszottunk, de a nagy kedvencünk a „bolondgombás” rex volt … olyan jó érzéssel gondolok vissza ezekre az évekre.

Nem nagyon csavarogtunk, talán csak Etuska néni trafikjába szöktünk át egy kis nyalánkságért. De oda rendszeresen. Az a hely egy kincsesbánya volt annak idején, és fogalom és Nekem mindig az marad a nagybetűs TRAFIK. Nem voltak nagy csínytevéseink, tiszteltük tanárainkat, szót fogadtunk és a mai napig jó szívvel emlékszünk vissza rájuk. No, azért nem voltunk szentek, de az akkori világ akkori neveltetésének és pedagógiájának megfelelően tisztában voltunk a határainkkal, tudtuk, hogy hol a helyünk, megtanultuk mi az a tisztelet, mind a felnőttek mind pedig gyerektársaink felé, ahogy szoktam volt mondani tudtuk „hányas fejünk” van…

Zárt közösséget alkotott az iskola, talán egy picit perifériára szorult jellegéből adódóan, örök harmadik volt a központban lévő másik két általános iskola mellett. Mégis úgy gondolom, hogy az a családias jelleg, az a magas szakmaiság, az elhivatottság – ami jellemezte a pedagógusokat, mind az alsó és mind a felső tagozatban – olyan stabil alapokat adott az akkor ott végzett diákoknak, hogy középiskolába kerülvén büszkén mondhattuk és mondtuk, hogy Püspökladányban végeztem, a Petri telepi Általános Iskolában…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

 

 

 

 

 

Várjuk a hozzászólásod