január 2015 hónap bejegyzései

„A jelen a múltnak szülötte,

és méhében hordja a jövőt.”

 

 

A hajdani iskolák dicsérete

 

Hol vannak azok az iskolák, ahová dédanyáink és dédapáink jártak? Hol és mit tanultak a hajdani gyerekek Magyarországon és Püspökladányban?

Magyarországon az első iskolák egyházi iskolák voltak. Már Szent István királyunk uralkodása idején megszervezték a székesegyházi, kolostori és plébániai iskolákat. A plébániai iskolák voltak a későbbi népiskolák előhírnökei. Ezek osztatlan iskolák voltak, ami azt jelentette, hogy valamennyi korosztály együtt tanult és egy pap foglalkozott velük. Itt első lépésben énekelni és imádkozni tanították a gyerekeket, majd írni, olvasni, végül a számolási alapismeretek elsajátítása következett.

1560-ban a nagyszombati zsinat elrendelte, hogy minden plébánia köteles világi tanítót is alkalmazni. A reformáció és ellenreformáció fellendítette az egyházi iskolák szervezését, mert minden egyház fontosnak tartotta, hogy hívei tudjanak írni, olvasni, hogy megismerjék és olvassák a bibliai tanításokat. Gondot fordítottak az ifjúság nevelésére és a híveik megtartására, új hívek szerzésére. Az újkor hajnalán sokan felismerték a tömegoktatás szükségességét, az általános oktatástól várták az emberiség átformálását. A Sárospatakon tanító kiváló cseh pedagógus Comenius Ámos János (1592-1670), mint kiváló pedagógus az oktatást is korszerűsíteni akarta. Ő dolgozta ki először az osztály és tanóra új rendszerét, de jóval később került bevezetésre. Apáczai Csere János is a művelődésben kereste a nemzeti felemelkedés alapját.

Az állam csak Mária Terézia császárnő idejében tűzte napirendre az iskolák kérdését. 1776-ban kiadott rendelete 8 tankerületre osztotta az országot. A tankerületi főigazgató mellett tanfelügyelő (inspektor) is dolgozott, akinek az alsó fokú iskolák és a tanítóképzés ügyeinek intézése volt a fő feladata. A Ratio Educationis (1777) volt az első olyan királyi rendelet, amely átfogóan szabályozta a magyarországi közoktatást. Szétválasztotta egymástól az alsó, a közép, és a felsőfokú oktatást. Az iskolák azonban ezután is mind alsó-, mind középfokon az egyházak fenntartásában működtek. A közoktatásban az igazi fellendülést a báró Eötvös József közoktatási miniszter által kidolgozott XXXVIII. sz. törvénycikk jelentette. A törvény előírta a 6-12 évesek számára az általános, a 12-15 évesek számára az ismétlő iskolai tankötelezettséget. Az ismétlő iskolában télen 7, nyáron 4 óra volt hetenként a tanítási idő. Előírta, hogy egy osztályban 80 tanulónál több gyermek nem oktatható.

A haladás következő állomását Klebelsberg Kuno (1922-1931) miniszter intézkedései jelentették. Ő elsősorban a népoktatást akarta fejleszteni. Erre annál is inkább szükség volt, mert az első világháború után 241 olyan község volt hazánkban, amelyben nem működött iskola. Az egytanítós iskola mellé kettő hold katasztrális hold földet is juttattak a tanítónak. Ezekkel az intézkedésekkel próbálták a tanyasi lakosság műveltségi színvonalát emelni. A magyar tanyavilág – elsősorban az Alföldön – a XVIII. század végétől alakult ki.

Az első iskolákat tanyasi lakóházakban alakították ki. Ezek mestergerendás, szűk ablakú, földes padlójú, istállószerű épületek voltak. A nagyobb szobában folyt a tanítás, a kisebb szobában lakott a tanító és családja.

A tanító már ekkor is a nemzet napszámosa volt, a közösség szolgálói közül rangsorban az utolsó. Ha tudásával, erkölcsi tartásával tekintélyt vívott ki magának, akkor megbecsülték, tisztelték és a tanítványok hálával emlékeztek meg róluk.

Református elemi népiskolák Püspökladányban

 A református egyház már megalakulását követően fontos feladatának tekintette az iskolák építését és azok színvonalas működtetését. Az első református iskola megalapításáról nem volt adat az egyház irattárában, de már a XVI-XVII. században találtak a működésére utaló feljegyzéseket. Ezekből megállapítható, hogy a rektorokat, tanítókat a Debreceni Református Kollégium volt növendékei közül választották. Határozott időre bízták meg őket, a javadalmazásukat a tandíjakból fedezték. Az elemi iskolák épülete az egyházak tulajdonában volt és abban annyi volt a tanterem, ahány tanító tanított az iskolában. Kezdetben a tanév Szent Mihály napjától Szent György napjáig tartott, csak 1942-ben tértek át a szeptember 1-jei tanévkezdésre.

A Petri-telepi református elemi népiskola

 A továbbiakban ennek az iskolának az életét szeretném bemutatni, mivel hozzá érzelmileg még mindig kötődöm. Itt tanultak szüleim, Pánti Sándor és Nagy Piroska, később itt tanultam én, a testvéreim, unokatestvéreim és számos rokonom.

Az egykori Göre-telepen a református egyház az 1920-as évek második felében építette első két-tantermes elemi iskoláját, majd 1931-ben újabb két-tantermes iskolát építettek. Ugyanebben az időben a római katolikus egyház is épített egy egy-tantermes iskolát, melyet később még egy tanteremmel kibővített. Dr. Petri Pál, a vallás és közoktatási államtitkár, a község országgyűlési képviselője sok segítséget nyújtott a két felekezeti iskola felépítésében, melyet a község lakosai azzal köszöntek meg neki, hogy a Göre-telep később az ő nevét vette fel.

A telep lakóinak, és a gyermekeinek száma úgy megnövekedett, hogy az iskolában délelőtt és délután is volt tanítás. Egy osztályban egy tanító tanított. Néhány tantárgyat megemlítek a tantárgyak közül. Így vallástan, nyelvtan, írás, számtan, mértan, rajz, ének, kézimunka, rajz, torna. Az órákon palatáblára, palavesszővel írtak. Tankönyv kevés volt, de azt sem tudta minden szülő megvenni, mivel nagy volt a szegénység, de kölcsönadták egymásnak, vagy iskolában írták meg a gyerekek a házi feladatot. A tanítók ismerték a szülők körülményeit és elnézőek voltak, minden segítséget megadtak a kis tanítványoknak. A szüleim Dorogi Márton és Buzogány Dénes tanító Urakat még idős korukban is szeretettel emlegették.

Az osztályzás fordítottja volt a mainak, az ötös jegy volt az elégtelen, az egyes a kitűnő. A gyerekeket a padokban tanulmányi eredményük alapján ültették, az első sorokban mindig a jó tanulók ültek. A gyerekek zöme tavasztól késő őszig mezítláb járt, mert nem tellett lábbelire, télen nem mindenki jutott el az iskolába, mert nem volt cipője, vagy felváltva viselték a kapcával bélelt csizmát. Tavasszal és kora ősszel meg azért nem tudtak sokan rendszeresen iskolába járni, mert a nagyobb gyerekek vigyáztak kisebb testvéreikre, etették a háziállatokat, míg a szülők a határban dolgoztak. A nagy létszámú osztályokban fegyelmezésre is szükség volt. A rosszalkodó fiúk nádpálcával fenekest kaptak, a lányok pedig körmöst. A tanítók megkövetelték a diákoktól, hogy tiszteljék a szüleiket és a felnőtteket, az utcán közlekedéskor előre kellett köszönniük.

Mindezektől eltekintve az iskolai élet vidám volt és mozgalmas. Téli reggeleken a szülők meleg málét adtak a kisiskolás gyermekük kezébe, hogy kezüket és oldalukat melegítse, míg az osztályba beértek. Sokat ismételték ezt a kis versikét: „Iskoláré fáré, Kell egy darab málé?”. Még én is ismertem ezt a mondókát. Akkoriban a szünetek hosszabbak voltak, negyedóráig tartottak, fertálynak is nevezték a tanulók. Szünetekben, különösen, ha jó volt az idő, hangos volt az iskola udvara. A gyerekek annyi fajta játékot tudtak, hogy soha nem sétálgattak unatkozva.

Külön játékuk volt a kislányoknak és a kisfiúknak, de együtt is játszottak. A lányok szívesen játszottak labdajátékokat, a falhoz és a földre pattintották a labdát, közben énekelték: „Egyelőre, kétkettőre, három hatra, hat kilencre… stb”. Ugrálóköteleztek, ickáztak, vagy sergőset játszottak. Fontos volt számukra, hogy levezessék az órák feszültségét. A fiúk katonásdik játszottak fakarddal, vagy „Adj király katonát!”, vagy gomboztak és golyóztak, mint a Pál utcai fiúk, és ha az idő megfelelő volt, pukkantóztak. Tavaszi esőzések idején a tócsákból kiemeltek egy marék sarat, jól összegyúrták, a közepére mélyedést nyomtak, és utána földhöz vágták. Akkorát pukkant, hogy csak na! Visítoztak is a lányok! A tanítók gyakran tartottak foglalkozásokat a szabadban, elvitték az osztályt sétálni, vagy az udvar elkerített részében veteményes kertet gondoztak, megfigyelték a növények fejlődését.

A református elemi iskolát 1948-ban államosították. Első igazgatója Nagy István volt, aki még akkor is vezette az iskolát, mikor én beiratkoztam. Kiváló pedagógus volt és emberséges, de ezt írhatom a többi tanárnőmről, tanáromról is. Név szerint is megemlékezem róluk. Az igazgatóhelyettes Papp Imre volt, tanáraim neve: Buka Barnáné, Bene Gyula, Dr. Füsti Molnár László, I. Kovács Zoltán, II. Kovács Zoltán, Körmendi Kálmán, Kecskés Lenke és Löki József. Osztályfőnökömnek, II. Kovács Zoltánnak sokat köszönhetek, aki irodalmat tanított, észrevette, hogy jól fogalmazok és továbbtanulásra biztatott. Ő győzte meg szüleimet, hogy érdemes taníttatniuk. Dr. Füsti Molnár László Tanár Úr a nyelveket szerettette meg velem.

Buka Barnabásnénak, aki később az iskola igazgatója lett, egész életemben hálás leszek, mert édesanyámat meggyőzte, hogy szerezzen saját jogon nyugdíjat és hivatalsegédként alkalmazta, innen is ment nyugdíjba. Hálás volt ezért a lehetőségért, ifjúkorában nem tanulhatott, nehezen talált volna munkát, ráadásul a házunk közelében és nyugdíja megkönnyítette öreg napjaikat. Munkáját a későbbi igazgatók is megbecsülték. Ő meszelte nyaranként a tantermeket, folyosókat, mosta az ablakokat, festette az ajtókat. Nehéz munka volt ez akkoriban, az egészsége is ráment. Amikor a diákok szeptemberben beültek a tiszta, jó illatú tantermekbe, talán jobb lett a hangulatuk és az iskolát valóban második otthonuknak érezték ilyenkor. Sokat tudnék még mesélni a kedves első iskolámról, amely útnak indított, a trafikról, ahol a nagynéném volt a trafikos, de most elsősorban a távoli utat akartam bemutatni, hogy a mai iskolások is lássák, honnan indultunk.

Budapest, 2014.december 6.

 

Dr. Pánti Irén

 

Felhasznált irodalom:

Dr. Páldí János: Egy pedagóguspálya terméséből

B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

*** Tovább a friss hozzászólásokhoz

2015.01.28. (Utolsó frissítés: 2017.06.28.)

.

Eltűnő értékeink őseink, felmenőink egykori lakhelye is. A ház, amit két kezükkel építettek, aminek padlóját maguk döngölték. Amiben gyermekeik születtek, amiben halottaikat elsiratták. E régi típusú parasztházak ma már elvétve találhatóak meg városunkban, helyüket sajnos átveszi a modern családi ház. Emléküket legtöbbször még fotográfia sem őrzi meg, s a munkagépek a vályogfalakkal együtt az emlékeket is földig rombolják. Éppen ezért 2014-ben felhívást tettem közé régi püspökladányi parasztházak képeinek összegyűjtése céljából. Akkor számos fotó érkezett olvasónktól, melyért ajándék könyvben részesült a Püspökladány Anno honlap szerkesztőjétől. Ezen képek továbbiak készítését inspirálták, melyeket folyamatosan teszek közé. Várom olvasóink fotóit továbbra is!

Kérem, aki teheti, örökítse meg fényképezőgépével a múlt ezen eltűnő értékeit, s küldje be azokat a puspokladanyanno@gmail.com e-mail címre, hogy digitális tudástárunkban őrizhessük meg azokat! Hogy legyen mit megmutatnunk évtizedek múlva gyermekeinknek, unokáinknak is! Hogy évtizedek múlva is emlékezhessünk Püspökladány egykori arculatára, településképére!

Elsőként a Püspökladány Anno honlap folyamatos felhívása, majd az arra beérkezett fotók közreadása következik, az eredeti kiírás a jobb oldali menüoszlop FELHÍVÁSOK menüjében is megtalálható:

***

FELHÍVÁS RÉGI HÁZAKRÓL KÉSZÍTETT FOTÓK BEKÜLDÉSÉRE


“Mindig azt érezzük, hogy az „utolsó pillanatban” vagyunk, bármilyen értékmentésről, néprajzi gyűjtésről, azaz régi értékeink megőrzéséről legyen is szó. Dorogi Márton 1985. évben megjelent Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvét lapozgatva azon gondolkoztam el, vajon hány ház, oromzat, kerítés állhat még a könyvben bemutatottból. Püspökladány utcáit járva is egyre kevesebb régi építésű házzal (közismertebb nevén „parasztházzal”) és díszes fafaragással találkozhatunk.

Közös gyűjtésre hívom a Püspökladány helytörténete; szülőfaluja (szülővárosa), lakóhelye múltja iránt érdeklődő, iránta elkötelezett vagy csak egyszerűen fotózni szerető olvasóinkat!

 

Várom a honlapra Püspökladányban lévő, régi építésű házakról („parasztházakról”), eredeti oromzatokról, tornácokról, gangokról, régi kerítésekről, kapukról, kültéri díszítő fafaragásokról készült fotóikat, melyek a régi Püspökladány hangulatát idézik. A legtöbb fotót beküldő olvasó egy 1985-ben megjelent Dorogi Márton: Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvet kap ajándékba. A fotókhoz az utca nevét és a házszámot is kérem feltüntetni (ezek nem kerülnek egyébként közzétételre). A fotók lehetnek szerkesztettek, részletet kiemelők, de egyszerű készítésű fotók is, kikötés, hogy napjainkban készültek és saját készítésűek legyenek. Az összegyűlt képekből egy galéria kerül összeállításra a honlapon.  Kérem, készítsük el együtt ezt a különleges válogatást! Remélhetőleg akad még sok olyan régi típusú ház városunkban, melyek – ha csak képeken is – megmenthetőek és bemutathatóak lesznek az utókornak!”

***

Nagy Ildikó püspökladányi olvasónktól az alábbi képek érkeztek be a felhívásra 2014-ben, s így Dorogi Márton Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyve is gazdára talált Ildikó személyében.

.

PÜSPÖKLADÁNY RÉGI HÁZAI:

.

2014-ben érkezett fotók (Nagy Ildikó képei):

.

                               

A könyv átadásáról ITT olvashat!

***

2012-ben készített fotók (Megyaszai Szilvia képei):

.

2012 (1) 2012 (2) 2012 (3) 2012 (4) 2012 (5) 2012 (6) 2012 (7) 2012 (8)

***

2014-ben készített fotók (Megyaszai Szilvia képei):

.

1 4 23 46 45

***

2016-ban érkezett fotók (Bere Tamás képei):

.

1_1 1_2 2_1-1 2_2 3_1 3_2 4_1 4_2 5_1 5_2 6_1 6_2 7_1 7_2 8_1 8_2 9_1 9_2 10_1 10_2

***

2017.04.15.

2017-ben érkezett fotók (Tóth István és Megyaszai Szilvia képei):

.

2017 (3) Tóth István 2017 (1) 2017 (2)

(1. fotó: Tóth István, 2-3. fotó: Megyaszai Szilvia)

***

2017.06.28.

2017-ban érkezett fotók (Bere Tamás képei):

régiház011-1 régiház011-2 régiház012-1 régiház012-2 régiház013-1 régiház013-2 régiház014-1 régiház014-2 régiház015-1 régiház015-2 régiház016-1 régiház016-2 régiház017-1 régiház017-2 régiház018_1 régiház018_2 régiház019_1 régiház019_2 régiház020_1 régiház020_2

.

————-

Várjuk az Ön képeit is e témában a honlap gyűjteményébe! Köszönjük a beküldött fotókat készítőiknek!

————-

*

Továbbélő hagyomány: Milyen az élet ma egy püspökladányi parasztházban? Hogyan formálhatjuk a saját ízlésünkre, megőrizve a hagyományokat is? Két összeállításunkat ajánlom megtisztelő figyelmükbe a témában:

Látogatás egy 107 éves püspökladányi lakóházban (ITT)

A 100 éves szoba (ITT)

*

————–

Dorogi Márton: Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvéről a Könyvespolc rovatban olvashatnak!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Ebben a rovatban olyan, Püspökladányban vagy püspökladányi személy(ek)ről készült, vagy Püspökladányban előkerült régi fotók kerülnek közreadásra – esetleg különleges, régi dokumentumok –  melyekről egyáltalán nem, vagy csak minimális információ maradt az utókorra. Egy-egy különleges csoportkép, személyeket megörökítő érdekes fotográfia kerül bemutatásra, melyekben talán az Olvasók felismerik ismerősüket, szeretett rokonukat, vagy amikről mások is őriznek otthon egy-egy példányt, s így információval tudnának szolgálni a fotót illetően!

Várom további különleges, „titkukat őrző” képeiket, s egyúttal olvasóink segítségét is, ezen képek „megfejtésében”! Olyan fotókat várunk elsősorban, melyek Püspökladányban készültek, vagy olyan püspökladányi személyekről, akik nem azonosíthatóak. Nem iskolai, óvodai és családi képekre gondolunk elsősorban, hanem olyanokra, melyek valamilyen közösséget ábrázolnak (közös foglalkozás, hobbi, érdeklődési kör, jelentős települési esemény stb alapján szerveződő közösségekről, csoportokról). A régi dokumentumok is lehetőleg több személyt, esetleg csoportot, közösséget érintőek legyenek.

Amennyiben információja lenne az itt közzétett képekről, kérem ossza azt meg a Hozzászólások ablakban, a kép sorszámára hivatkozva! A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak!

Megyaszai Szilvia

*

FOTÓK:

6.) “Nyugta”

Fórián Brigitta olvasónk gondosan őriz egy, a dédapja, Fórián Sándor által írt papírlapot, mely tárgya szerint egy kölcsön lebonyolítását örökítette meg. A 80 éves “nyugta” története ma már ismeretlen a dédunoka, s családja előtt, de szívesen osztották meg e féltve őrzött családi emléket a Püspökladány Anno honlapon.

(Fotó: Fórián Brigitta)

*

5.) Ismeretlen urak II.

Ez a fotó egy püspökladányi hagyatékból került elő. A képen 25 úriember látható, s a fotó hátoldalán pontosan ennyi, gondos sorba rendezett aláírás található. A nevek némelyike olvasható (pl. Pogácsás György, Patkó Olivér, Nagy Tamás, Ökrös János, Háló Sándor, Nagy Lajos, Szabó Kálmán, Bartók László), talán ezek segítenek az eligazodásban. Mint tudjuk Bartók László és Szabó Kálmán nevű pedagógusok Püspökladányban is tanítottak, de hogy ők vannak-e a képen, jelen ismereteink szerint bizonytalan. Az aláírások között két vitéz neve is feltűnik, azaz a fotó a két világháború között készülhetett. A képen íróeszközt és füzetet tartó, jegyzetelő urak állnak, ülnek, fekszenek, akik láthatóan egy magyarázó férfira figyelnek. A kép készítésének helye és apropója ismeretlen.

(Fotó: Némedy József)

*

4.) Vasutasok 1916. június 6.

A fotó Királyegyházáról érkezett, kísérő információk nélkül. A képen az 1916. június 6-i dátum szerepel  és az olvasható rajta, hogy Lajos (Lala) adta Irmának (Irmuskának). Feltehetően mindketten püspökladányiak voltak (a címzés alapján), de maga a kép “Karczag”-on készült, Dékány Fényfépésznél. A képen két vasutas és egy civil látható.

(Fotó: magángyűjtemény)

 

*

3.) Vasutasok Püspökladányban – 1940.

A kép a püspökladányi vasútállomáson készült, a Resti előtt, 1940-ben. A fotón szereplő személyekről semmiféle információval nem rendelkezünk.  Aki felismerne valakit a képen, kérem jelezze azt a hozzászólások között, a fotó sorszámára hivatkozva.

(Fotó: Biró Ferenc Mihály vasútbarát-gyűjtő)

*

2.) Eszéken állomásozó katonák

E képet, melyen egy Tóth Benjámin nevű püspökladányi földműves látható katonatársai körében, Pásztor Leventétől kaptuk, Mezőnyárádról. A fotó Kiss Emese tulajdona, melyet Levente gyűjtött fel saját kutatásai során.

Tóth Benjáminról pusztán annyi információval rendelkezünk, melyet a fotó hátoldala őrzött meg: földművesként élt Püspökladányban és 1901-ben kezdte meg 3 éves kötelező katonai szolgálatát, s Eszéken volt katona. Katonatársai nevét és lakhelyét szintén őrzi a fotográfia. A kép készítésének helye és ideje: Eszék, 1903. augusztus 17.

A fotóról Bálint Ferenc történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, a Nagy Háború blog szerzője azt állapította meg, hogy feltehetően a 15. vonatosztály katonái szerepelnek rajta.

(Köszönöm a fotót Kiss Emesének és Pásztor Leventének, a fotó vizsgálatát Bálint Ferenc történésznek, a közvetítést pedig Pintér Tamásnak, a Nagy Háború blog főszerkesztőjének!)

*

1.) Ismeretlen urak

E fotó Püspökladányban került elő, de semmilyen információt nem sikerült vele kapcsolatban kideríteni.

(Fotó: magángyűjtemény)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Készítette: Megyaszai Szilvia

.

Polgári iskolai tanítás Püspökladányban 1930/31-ben


 

 Egy különleges kiadványt, egy ritka, 84 éves püspökladányi relikviát szeretnék a figyelmükbe ajánlani. Az itt bemutatott 39 oldalas iskolai értesítőt Bartók László iskolaigazgató adta közre nyomtatásban a Püspökladányi Állami Dr. Petri Pál Polgári Fiú- és Leányiskola 1930/31. tanévéről.

Tartalma gazdag és alapos és teljes mértékben felöleli a tanévre, a tanárokra és a tanulókra vonatkozó korabeli ismereteket. Az iskolai év történetéről 21 oldalon keresztül számolnak be a pedagógusok, az igazgató, a legkimerítőbb alapossággal. Az értesítő kiadvány beszámol a javító, a felvételi és különbözeti vizsgák (“vizsgálatok”) eredményeiről, az év eleji beiratkozásról, a tandíjmentességről és a felmentésekről, a tanári testületben bekövetkezett személyi változásokról, a tanulmányi ügyekről és a “tanártestület” munkájáról, a tanévben vetített filmelőadásokról, a szülői értekezletek tapasztalatairól és a tanulók magaviseletéről, szorgalmáról, előmeneteléről (ezen oldalakba itt, a honlapon is belelapozhatnak). Az itt olvasható fejezeteken kívül továbbiak szólnak a gazdasági gyakorló területről, a tanulmányi kirándulásokról, a tanárok társadalmi működéséről, az ifjúsági egyesületekről (mint a fiúiskola Petőfi Önképzőköréről, a leányiskola Petőfi Önképzőköréről, a 163. sz Turul cserkészcsapatról, a fiúiskola Kinizsi Sportköréről, a leányiskola Zrínyi Ilona Sportköréről és az Ifj. Vöröskereszt Csoportról), az iskolai ünnepélyekről, rajz- és kézimunka kiállításról, egészségi állapotról, a tanulók segélyezéséről, adományokról, magánvizsgákról, a tanév befejezéséről és a jutalmazásokról.

Az értesítő alapján megtudhatjuk, hogy a ma már csak „Nagy Petőfinek” ismert iskolaépületben működő egykori Polgári Iskolának az 1930/31. tanévben 188 fiú és 114 leánytanulója volt, szeptember 3-án került sor a tanévnyitóra, az évzáró ünnepélyre pedig június 18-án. A kiadványban olvasható, hogy a tanévben az influenza okozott gyakori megbetegedéseket az iskolában, különösen a leánytanulók körében és viszonylag magas volt a „tüdőcsúcs-hurutban” szenvedők, vagy erre hajlamosak száma is.

Az értesítőben található tanári testületi kimutatásból megismerhetjük az iskolában tanítók névsorát és tanításra vonatkozó adataikat, valamint az intézeti vagyon gyarapodásáról is beszámol az igazgató.

Ami igazán különleges a kiadványban, az az osztályok és tanulók névsorának, tanulmányi eredményének felsorolása (volt 43 és 45 fős osztály is az iskolában). Rengeteg ismerős névvel, esetleg családtag nevével találkozhatnak azok, akik alaposan áttanulmányozzák ezt a fejezetet (melynek oldalai szintén fellapozhatóak a Püspökladány Anno honlapon). Rögtön az első oldalon találjuk Csenki Sándor cigányfolklór-kutató nevét is, aki szintén ezen iskola tanulója volt ebben a tanévben.

Ezt követi 3 érdekes statisztikai táblázat, mely egyrészt a tanulók megoszlását mutatja be lakóhely, vallás, kor, tanulmányi eredmény és a szülők foglalkozása szerint. Érdemes megvizsgálni a szülők foglakozása, társadalmi státusza szerinti bontást is, hiszen ez egy keresztmetszetet is ad arról, mely társadalmi réteg járatta (járathatta) polgári iskolába gyermekét. Megfigyelhető, hogy a mezőgazdaságban dolgozó, kevésbé tehetős szülők gyermekei többnyire alig jártak polgári iskolába, hiszen egyrészt a taníttatásért tandíjat kellett fizetni (a 302 gyermekből 58 tanuló részesült csupán tandíjmentességben, 46 tanuló pedig tandíjkedvezményben), másrészt a mezőgazdasági munka jelentős munkaerőt igényelt, melyben a fiatalok is hamar kenyérkeresővé váltak. Az iskolába járó gyermekek szülei (édesapja) legnagyobb százalékban egyéb közlekedési segédsz. és nyugdíjas altiszt volt, valamint kisbirtokos kisbérlő és kisiparos.

Ezt a kimutatást a fiú, illetve a leánytanulók megoszlásának bemutatása követi magaviselet, szorgalom és előmenetel szerint. A püspökladányi kiadványt a következő évben használt tankönyvek jegyzéke és a jövő tanévre vonatkozó tudnivalók zárják.

.

A Püspökladányi Állami Dr. Petri Pál Polgári Fiú- és Leányiskola tanári testületének névsora 1930-31-ben:

 

1. vitéz Kósa Vince igazgató (korábbi)

2. Bartók László igazgató (új)

3. Bartókné Maksay Mária

4. Bauer György

5. Bús András Tibor

6. Horti Flórián

7. Klucsik Dániel

8. Klucsikné Rettegi Sarolta

9. Koós Róza

10. Prohászkáné Stadler Mária

11. Pök Ilka

12. Retteginé Kovács Anna

13. Dessewffy Elemér róm. kat. plébános

14. Lengyel Imre ref. lelkész

15. Goldstein Gyula izr. hitoktató

.

Kérem, lapozzanak bele a püspökladányi polgári iskola eme különlegesen ritka, korabeli  értesítőjébe, s fedezzék fel benne kedves ismerőseik neveit, ismerjék meg a letűnt korokat megörökítő személyes, ugyanakkor iskola- és helytörténeti információkat!

 

*

 

A püspökladányi polgári iskolai rendszer történetéről:

A püspökladányi polgári iskolai tanítás 1912. szeptember 1-én indult 2 osztállyal, akkor még a Bocskai u. 8. sz. alatt, bérelt épületben. Tanteremhiány miatt 1914-ben a Zrínyi u. 15. alá költözött. 1916. szeptember 1-én az iskola átköltözött az e célra átalakított régi Ságvári u. 3. alá (később szoc. otthon épületébe), ebben az évben lett mind a négy osztálya nyilvános.

1926-28 között épült fel a kétemeletes iskola a Petőfi u. 9. sz. alatti telken, mely terület addig víz alatt álló nádas terület volt.

Itt 1928. szeptember 1-én indult meg a tanítás, az iskola neve ekkortól Magyar Királyi Dr. Petri Pál Állami Polgári Fiú- és Leányiskola lett, mely nevet Petri Pál kerületi országgyűlési képviselő, államtitkár után kapta, aki az iskolaépítést szorgalmazta.

1945-től a nép- és polgári iskolákat általános iskolákká szervezték át, az 1947/48. tanév végén szűnt meg az utolsó polgári iskolai osztály. Az épületben a fiú- és leány általános iskola felső osztályai kaptak helyet, 1964. szeptemberétől a Petőfi Sándor Általános Iskoláé lett az épület.

(Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben, 1974.)


*

Az Értesítő külső és belső borítója:

*

Az iskolai év története (1-6. oldalak):

*

Tantestület:

*

A tanulók névjegyzéke és általános osztályzata:

*

A nyilvános tanulók statisztikája:

*

Kimutatás a nyilvános fiú és leány tanulók magaviseletéről, szorgalmáról és előmeneteléről:

***

 

A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak!

 ***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

*** Tovább a friss hozzászólásokhoz

A PÜSPÖKLADÁNYI TEMETŐ FEJFÁI

*

„Prológus”

Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy a püspökladányi temetőt járva, hozzátartozóink sírjához igyekezve elkalandozott figyelmünk, s ilyenkor egy-egy, a műkő és márvány síremlékek között búslakodó, a letűnt korokból „ottfelejtett” faragott fejfán akadt meg tekintetünk. Többsége megsüllyedve, megdőlve, magányosan, vagy épp párja oldalán dacol az idő kegyetlen vasfogával és lekopott betűivel őrzi több évtizedes titkát, mégis – talán pont e méltóságos elszántság okán – arra hívnak, szólítanak bennünket, hogy ne hagyjuk őket örökre elveszni a feledés ijesztő homályába.

E „hívásnak” engedelmeskedve, s őseink emlékének megmentése érdekében – a kegyelet megőrzése, s a legnagyobb tisztelet szándéka mellett – fotókon igyekeztem megörökíteni a teljesség igénye nélkül a püspökladányi temető még fellelhető régi, faragott, többnyire teljes pusztulásra ítélt fejfáinak egy részét, s a rajtuk még felsejlő síkdíszítményeket. Reménységre adhat okot, hogy van közöttük néhány jó állapotú, rokonok által ma is ápolt, gondozott fejfa is. A többség viszont néhány év múlva talán már csak e fotókon fog emlékeztetni bennünket az idő romboló hatalmára. Ezért megkerestem és felkértem egy lelkes budapesti fejfa-kutatót, hogy az elkészült képek és a rendelkezésre álló információk alapján segítsen nekünk megismerni saját múltunkat, lassan eltűnő emlékeinket.

Polóny Levente magától értetődő és önzetlen módon vállalta e feladatot, s készítette el összeállítását kifejezetten a Püspökladány Anno honlap számára, melyet ezúton is hálásan köszönök! Kérem, fogadják érdeklődéssel a püspökladányi temető fejfáiról készült írását!

A fejfák egy-egy embernek állítottak jelet (emléket), de egykori tömeges előfordulásukkal egy település helytörténeti értékét is képezik. A Püspökladány Anno honlap eme összeállítása – mely az Eltűnő értékeink rovatban olvasható – nemcsak egy régi püspökladányi hagyomány, de több ezer ősünk emlékének megőrzésére hivatott.


Megyaszai Szilvia

**

A Kárpát-medencei protestáns magyar temetőink jellegzetes sírjele a fejfa. A fejfák megtalálhatók a zalai Őrségtől egész Székelyföldig. Míg a katolikus vallásúak főleg keresztet állítottak elhunyt szeretteiknek, addig a fejfák elsősorban a református sírkertekre jellemzőek, de előfordulnak evangélikus (Apáca, Pilis, Harta, stb.) és unitárius (székelyföldi Erdővidéken) temetőkben is. Sajnos napjainkra a fejfafaragás és -állítás hagyománya kiveszőfélben van. Korunkra megváltozott az élethez, a halálhoz való viszonyunk is. A hozzátartozók már nem sírjelet, hanem emléket állítanak az elhunytnak, s azok mérete, fajtája sokszor inkább csak a külvilágnak szól. A mélyen hívő ember a halált elfogadta a maga természetességében, hitéből adódóan bízva abban, hogy az elhunyt feltámad egy igazságosabb isteni országban. A sírjel rendszerint addig állt, amíg az elhunyt hozzátartozói éltek, s gondozták a sírokat. Ha kidőlt, újat faragtattak. Miután nem volt, aki gondozza, a sírjel elkorhadt és a földdel lett egyenlővé. A temetők képe mára megváltozott, a gondozott sírokon jellegtelen síremlékek állnak. A sírkertek elhagyott részein pedig a kidőlt, gondozatlan sírjelek már nem fából vannak, hanem porladozó műmárványból, málló műkőből, melyek torzókként hevernek a földön.

A múlttal való kapcsolat is átalakult. Fejfáink fogynak: elégetik, eldobják, sírgödörbe fektetik, jobb esetben hagyják elkorhadni. Ezt a folyamatot hivatott megállítani egy új kezdeményezés, mely az Unesco listájára kívánja venni a fejfás temetőinket, ezzel is jelezve, hogy nemzeti kincsünkről van szó.

A fából készült sírjelek azonban nem tekinthetők kizárólagosan magyar sajátosságnak, hiszen állították egyéb országokban is. Ezek a sírjelek egyszerű tábla formájúak, különösebb formai gazdagság és díszítőelemek nélkül, kizárólag az elhunytra vonatkozó szöveges adatokat tartalmazzák. A magyarság ezzel ellentétben tömegesen, számtalan alakzatú és díszítésű fejfát faragott. A fejfák díszítő elemei az esztétikai funkción túl – az írásbeliség elterjedése előtt – jelentéstartalommal is bírtak, melyek tájegységenként, sőt településenként is változhattak. A forma- és motívum variációk sokszínűsége mögött azonban felfedezhető egy egységes jelrendszer is. A magyar sírjelekhez hasonlóakat inkább kelet felé (Türkmenisztán, Kazahsztán, Nepál) lehetne találni, de ott is csak szórványosan.

Általánosan elterjedt pl., hogy a gyermekek fejfáit kisméretűre faragták, és fehérre vagy világoskékre festették, utalva az elhunyt termetére és tisztaságára. Ilyen, világosra festett fejfákat találtam többek között Iregszemcsén, Hajdúböszörményben, Szalkszentmártonban, Bogdándon. Az idősekét feketére festették, nagyobb méretű fából faragták (pl. Apáca, Ketesd, Bogdánd, Hajdúböszörmény, Alsórákos). A középkorúakét pedig barnára vagy zöldre kenték. Erre példát már nem találtam, de számos feljegyzés említést tesz róla. Ugyanígy eltűnt a piros szín használata is, melyet az erőszakos halállal elhunyt személy fejfájánál használtak. Nyomokban még megtalálható – utalva a korai halál természetellenességére – Apácán és Alsórákoson (itt még használják a piros színt a fiatalon elhunytak fejfáinál).

A nemeknek is megvolt a maguk jele, motívuma. A női fejfák jellegzetes jelölési formája volt a tulipán (Datk, Alsórákos, Erdőfüle, Szilágyszér, stb), a konty (Hajdúböszörmény, Nádudvar, Áporka, Dálnok, stb.), hattyúnyak vagy körte (Szilágysámson, Makád, Apáca). A férfié a gomb, fej (Erdőfüle, Datk, Krasznadobra, Bogdánd, Sarmaság, stb), korona (Áporka, Dálnok).

Vagyoni helyzetre utalt a fejfa mérete is. Vastag, terebélyes fákat állítottak a falu köztiszteletben álló, tekintélyesebb személyeinek (Szilágycseh, Szentes, Szatmárcseke, Hajdúsámson, stb).

A faragott díszítésen túl jelentős tartalommal bírtak a fejfákon található síkdíszítmények, vésetek is. Rendszerint azokon a településeken találhatók meg a legszebb variációk, ahol a faragásra nem fektettek nagy hangsúlyt. A formai egyszerűség a díszítmény gazdagságával párosult, mely főleg a Nagykunságra (pl. Kisújszállás, Túrkeve, Karcag, stb.) és Hajdú-Bihar megyében (Püspökladány, Kaba, Debrecen, Hajdúsámson, stb.) jellemző. Legelterjedtebb motívum a fűzfa (a szomorúságot fejezi ki, a XIX. századtól terjedhetett el Debrecenből), a virág (leánygyermekek fáján használták), galamb (lélek), a napszimbólum (Isten, feltámadás, védelem), rozetta-rózsácska (szerelem, hitvesi szeretet szimbóluma), szív (szeretet). Bizonyos helyeken szokás az elhunyt foglalkozására utaló jeleket róni a fába (Ketesd), pl. tű és cérna (szabó), bárd (ács), szőlő (borosgazda) stb. Kehely is több fejfára került, mely a református vallást szimbolizálta.

A síkdíszítményeket két módszerrel készítik. A fejfát előbb lefestik feketére, majd vésik, így a minta a fekete fán fehérnek látszik (legszebb példányok Püspökladányban láthatók). A másik technika pedig ennek pont az ellenkezője: a nyers fába belefaragják a mintát, majd azt festik ki feketére. Így a világos fában látszik a fekete írás (Ketesd).

 Az írásbeliség elterjedésével a jelek nagy része díszítőelemekké redukálódtak és elveszették eredeti jelentésüket. Ennek következtében a jelrendszer elemeit már következetesség nélkül kezdték használni, eltorzítva jelentéstartalmukat. Így alkalmazták a fekete festéket, a tulipánt, a nagyméretű fejfát, vagy akár a kontyot a fejfáknál. A fejfákon található írás néhol hosszú versekbe foglalva (pl. Magyaró, Fickó) örökíti meg az elhunyt jellemét, de többnyire egyszerű adatokat tartalmaz (név, születés és halál időpontja). Két rövidítés is megtalálható a fejfákon. Tetején: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt; az alján: BP – Béke Poraira. A legszebb feliratokat Nagykőrösön, Kabán, Püspökladányban, Kisújszálláson találtam.

Van egy fejfa típus, melynek elterjedése jól körülhatárolható. Ez az úgynevezett csónakos fejfa, mely a Nagyalföld tiszántúli részén – beleértve a Felső-Tiszavidéket – és a Partiumi Érmelléken terjedt el. Hasonló típusok találhatók az erdélyi Maros-mentén is. Eredetét tekintve többféle magyarázat született. Solymossy Sándor szerint még az őshazából hozott kultusz, a csónakban való temetés leképezése, Magyar Adorján a kun süvegből eredeztette, míg Horváth Imre totem oszlop csökött változatának tartja. Hogy pontosan melyik lehet igaz, nincs rá egységes magyarázat. Egy szatmárcsekei faragó szerint egyszerű gyakorlati okkal magyarázható a fejfa alakja, ugyanis ez az a forma, mely legjobban levezeti a vizet, és előrehajló fejével ereszként védi a feliratot. Mások egy gyászoló emberhez hasonlítják, kinek hátát a fájdalom görbítette meg.

A csónakos fejfák változatosságait tekintve elmaradnak a Duna-Tisza közi, gömöri, szilágysági, kalotaszegi és székelyföldi fejfáktól, de karcolt, vésett díszítései méltán felveszik a versenyt bármelyik tájegység motívumaival. Fűzfái, rozettái, napszimbólumai, indái cifraszűrre emlékeztető gazdagsággal díszítik a sírjeleket.

Püspökladány temetőjében szintén megtalálhatóak a csónakos fejfák. Valamikor több fejfafaragással is foglalkozó famíves (kádár, ács, kocsikészítő, stb.) család is élt a településen. Főleg ők készítették a sírjeleket, de volt, hogy az elhunyt ügyes kezű rokona, barátja vállalta el a faragást. A hajdani faragók közül Egri Gyula (sz.: 1931) ács- és kőművesmestert és Nagy Sándor (sz.: 1926) kerék- és kocsigyártómestert sikerült kifaggatnom a helyi fejfákkal kapcsolatban.

A fejfákat akácfából faragták. A munkához kézi fűrészt, bárdot, vésőt, kézi gyalut, kétnyelű kést használtak. A betű, fűzfa és a síkdíszítmények véséséhez külön célszerszámra volt szükség. A fejfát a halál beálltát követő másnapra elkészítették, temetéskor már kész kellett legyen. Miután a faragás elkészült, a fejfát feketére festették. Először a nyersfát bekenték marhamájjal, majd ezután a marhamájat „bécsi koromba” mártották, ezzel színezték feketére. Más színt nem használtak. A festett fejfába vésték az írást és a többi ábrát, így ezek a nyers fa színe miatt szépen kirajzolódtak a fekete alapon.

Egri Gyula édesapja, Egri Balázs (ács) és nagyapja, Egri Lajos (ács, kőműves) is faragtak fejfát, ahogy Nagy Sándor ősei is. A felsoroltakon kívül még Feke Gáborra (ács és kőműves) és Nagy Elekre (ács) emlékezett Gyula bácsi, akik szintén készítettek fejfákat.

Minden faragónak megvolt a maga jellegzetes jelölése a sírjelen, ami elárulta, hogy azt ki is készítette. Az Egriek által készített fejfák tetejének szélén egy folyamatos sorminta futott végig. Egyedi betűtípust is használtak. Nagy Sándorék pedig a fejfa aljára vésték bele a monogramjukat: NS. A fejfa három részből áll. Tetejét fejnek, a közepét (szöveges részt) tükörnek, míg az alját tönknek nevezték. A tönköt rendszerint szurokba mártották, hogy tartósabb legyen. Tetejére kerültek a figurális díszítmények. Rendszerint fűzfa és csillagmotívumok, illetve egyéb „ákombákomok” (ahogy Egri Gyula bácsi nevezte). Nagy Sándor közlése szerint a csillagot a feltámadás csillagának nevezték. A középső, tükör részre került a felirat, mely fölé faragták (az ereszre) a magyar bajuszt. A felirat mindig egy rövidítéssel kezdődött: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Utána rögzítették az elhunyt nevét, születési és elhalálozási időpontját. Ezt zárta a BP – Béke Poraira.

A fejfák mérete az elhunyt nemére és korára is utalhatott. A nőkét kisebbre, a férfiakét nagyobbra, míg a fiatalokét vékonyabbra faragták.

Valamikor a püspökladányi temető (régi református temető, ma köztemető) sírjainak túlnyomó többségén fejfák álltak. Ha az elhunyt hozzátartozói még éltek, akkor a kidőlt sírjelek helyére újabbat faragtattak. Mára azonban már nem túl sok maradt ezen sírjelekből. A kidőlt fejfák egy része a sír mellett korhadt szét, másik részét pedig eltüzelték. Ma már sajnos egyre kevesebb hagyományos típusú fejfa készül. Főleg kő, márvány és műkő síremléket állítanak a megboldogult hozzátartozói, mert úgy gondolják, hogy ezzel jobban őrzik az elhunyt emlékét.

Fa sírjelet állítani mára már több vidéken – ahogy kutatásaim során egy aggteleki asszony mondta – szégyent jelent. Azt már csak a szegények és azok állítanak, akik sajnálják a pénzt a hagyományos sírjelre. E hibás felfogással irtják ki sajnos a helyi örökséget, és váltja fel a hagyományosat egy új, ami nem feltétlenül értékesebb és szebb. A püspökladányi temetőben ugyanakkor megfigyelhető néhány új faragott fejfa is, mely a régi szokásokhoz, hagyományokhoz való visszakanyarodást jelentheti, bár ezek már nem a klasszikus, a vidékre jellemző csónak formát, hanem az oszlopos, kopjafa formát követik.

Polóny Levente

 

***

Szintén fejfafaragással foglalkozott Püspökladányban Ezermester Nagy Sándor, kinek élettörténetét itt találják olvasóink:

http://puspokladanyanno.hu/2015/04/ezermester-nagy-sandor-tortenete/


***

KÉPGALÉRIA:

(A püspökladányi temető rendezett, gondozott és műutakkal ellátott. A képek elsősorban a temető periférikus területein készültek, a fejfákkal még rendelkező régi parcellákban. A fotók 2014. nyarán készültek.)

A fotókat készítette: Megyaszai Szilvia

A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak! 

 ***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz