2015. február 24.

 

Püspökladány egyik legrégebbi, azonosítható katolikus temetője a római katolikusok régi temetője volt, mely a Makóczi-kertben feküdt (a nádudvari út, Kesely, Téglaújkert, Nádas- és Bánomkert által határolt területen). Területe 1860-ban 840 négyszögöl volt, s a fennmaradt szájhagyomány szerint egy Krisztus-alakos fakereszt állt benne. Püspökladánynak az idők folyamán voltak azonban más temetői is, melyekről nagyon kevés információ maradt ránk, ezekről is főleg Kecskés Gyula könyvében olvashatunk. A reformáció előtti században a Széchenyi utca partosabb részén feküdt egy temető, mely szintén római katolikus temető volt, hiszen a régi református templom egykor a katolikus vallású híveké volt, s így halottaikat is a temető szomszédságában temették el, a kor szokásai szerint. Az egykori zsidó templom és zsidó iskola telkei körül is fekhetett egy temető, melyre csak a szájhagyományból és a fellelt csontok alapján következtethetünk.

Az 1700-as évek végén a mai Rákóczi utca páros számozású oldalának helyén, a régi katolikus templomtól északra is feküdt három kicsiny temető, de nem tudni, mikor létesültek. A Magyarországról készült első katonai térképen (1780-1790) is feltüntetésre kerültek e temetők. A Rákóczi utca mögötti utcákban még néhány évtizede is kerültek elő emberi csontok az építkezések, földmunkák alkalmával.

Az első református temető – melyről feljegyzések maradtak fenn – a mai római katolikus templom kertjének helyén volt található. Ez a temető elhagyatott temető néven maradt fenn egy 1770-ben keletkezett panaszlevélben, s feltehetően 1769-ig volt használatban, mert a helyette biztosított másik, a reformátusok északi temetőjébe 1769. október 1-én temettek először (Rósa István leányát). A reformátusok északi temetője (a Régi temető, vagy Ó-temető) a település déli szélén, a Nagy-ér jobb partján, az egykori vályogvető gödrök helyén feküdt. Miután területét kinőtte (3 oldalról legelő, negyedik oldalról a terjeszkedő vályogvető gödrök határolták) a tagosítás során – 1892-ben – a földbirtokosság tulajdonába adták át, közlegelő kialakítása céljából. Helyette egy újabb területtel toldották meg az akkor új, de 1845-ben már biztosan és párhuzamosan használt reformátusok déli temetőjét. A lezárt reformátusok északi temetője sírjainak egy részét, köztük a mai református templom építésekor szolgáló („templomépítőnek” nevezett) Bethleni Dániel református lelkész földi maradványait is exhumálták, s az emlékkővel együtt az új, a reformátusok déli temetőjébe helyezték át. E sírt azonban 1958-ban újra exhumálták, mert a temetőnek ez a része akkor kerti művelés alá került. Bethleni Dániel sírja így került többszöri áthelyezéssel a díszsírhelyek közzé, az eredeti sírkővel. A reformátusok déli temetője 1845-ben már biztosan működött, s többszöri bővítéssel érte el mai területét, ez lett a református temető, 1973. október 1-től pedig a ma is használt köztemető. Kezdeti magja a Nagyér-szigetben, Boldogasszony-halma mellett volt. Az idők folyamán e temető a Boldogasszony-halmától a mai temetőkapuig többször betelt, s ezért a régi sírokra rátemetkeztek. Az izraelita, vagy más néven zsidó-temető az Érsziget-dűlőben, a református temető mögött feküdt. 1853-ban már meglehetett és Kecskés Gyula feljegyzései szerint egy 17. századi térképen a református temető mögött már be volt rajzolva egy, az izraelita temetőnek megfelelő alakú és nagyságú terület, megnevezés nélkül. Püspökladányban izraelita hitközség működött templommal, iskolával, saját temetővel, ebben 1888-ban már biztosan álló temetőházzal.

A feljegyzések között oláh-temető névvel is találkozhatunk, melyet ritkábban emlegetnek az egykori temetőink sorában. Ez a temető a Hajnalzugban, annak Büszkének nevezett részén, két csatorna szegletében feküdt. Az I. világháború előtt a nagybérlők sokszor hozattak távolabbi vidékekről olcsó munkaerőt, aratókat, mezőgazdasági dolgozókat, így csökkentve az aratórész mértékét. Sokan érkeztek Bihar és Szilágy vármegye román ajkú lakossága köréből is. Az egyik év nyarán járvány ütött ki közöttük (a feljegyzések szerint talán kolera), mely sok áldozatot követelt a vendégmunkások körében. Őket temették el a megjelölt területen, de sírjuk ma már jeltelen, sírjeleik elpusztultak.

*

A római katolikusok régi temetőjének közvetlen szomszédságában fekszik a római katolikusok új temetője (a vasút, Baross utca, 4. sz. főút által határolt területen, melyről a mostani fotóválogatás készült), melyet 1860-ban említenek először a források. A római katolikusok új temetőjének területe az 1860-as években 7 hold 600 négyszögöl volt, 1867-ben a terület növelése érdekében – az úrbéri egyezség 8. pontja értelmében – 3 holdat kapott a szomszédos legelőből a római katolikus egyházközség. Ez a temető 1980-ig üzemelt, ekkor került sor a lezárására.

A temető bezárása után természetesen lehetőség volt a hozzátartozók részére az elhunytak exhumálására és a köztemetőben történő örök nyugalomra helyezésére. A helyi katolikus egyház a lezárt temetőben nyugvó egykori plébánosai, tanítói földi maradványait helyeztette örök nyugalomra a Rákóczi utcán álló római katolikus templom oldalába, s ide kerültek áthelyezésre az ő sírköveik, síremlékeik is.

Az egykor több ezer sírt magába foglaló temető így „néptelenedett” el lassan, de természetesen így is sok sír maradt a néma emlékhelyen, főleg a régi sírok zöme, vagy azoké, ahol nem volt hozzátartozó, vagy nem volt szándék az elhunytak áthelyeztetésére. A római katolikus egyház tulajdonában lévő temetőt 35 éve zárták le, azóta a természet uralja. Sajnos a növényzet újra és újra elborítja, ilyenkor az önkormányzat végez benne gyomtalanítást, területrendezést. Azonban nemcsak az idő és a természet végez pusztítást a sírjeleken, sírköveken, s magukon a sírokon, de sajnálatos módon az emberi kezek is. Így válnak őseink utolsó emlékei az enyészet, s emiatt a feledés áldozataivá.

Mivel a temető a vasútállomás közelében fekszik, főleg itt temették el az I. és II. világháború alatt a kórházvonatokról lekerült elhunyt katonákat is. Sajnos sírjaik ma már nem azonosíthatóak.

Az elmúlt évben, a vasút-rekonstrukciós munkálatok során több mint 100 sírhelyet exhumáltak, melyek egy része már azonosíthatatlan sír volt.

Nemrégen újra rendezésre került a terület, azaz elkezdődött a temető gyomtalanítása. A napokban felkerestem egykori temetőnket, s próbáltam fotókon megőrizni és megmenteni őseink utolsó emlékeit, sírköveit, a már többnyire olvashatatlanná kopott feliratokat. Amik ma már csak összedőlt kőkupacok, olvashatatlanná kopott kő és műkő lapok, azok egykor püspökladányi, vagy Püspökladányban eltemetett emberek utolsó jelei, „üzenetei” a ma emberének.  A hatalmas terület egy részén ma már nincsenek sírok, ezek exhumálásra kerültek, vagy csak egyszerűen nem maradt látható nyomuk az idő, a természet, vagy az emberi kezek pusztítása miatt.

Míg a katolikus vallásúak főleg keresztet állítottak elhunyt szeretteiknek, addig a fejfák elsősorban a református sírkertekre jellemzőek, de előfordulnak evangélikus és unitárius temetőkben is. A püspökladányi temetőben ma már csak a kő, műkő és márvány keresztek, sírkövek maradtak fenn (már amennyire azok a képeken is láthatóak), a fa keresztek nem élték túl az elmúlt évtizedek és évszázadok megpróbáltatásait.  A temetőt járva, a ma már alig olvasható neveket és évszámokat elnézve, egy-egy sírkő mellett elkalandozik az ember képzelete, s próbálja elképzelni a múltat. Nyugalmazott közalapítványi igazgató, királyi főfelügyelő, egyházközségi tanácstag, egyházközségi pénztárnok… sírjuk itt maradt, mert talán már nincsenek leszármazók, kik gondozzák azt, vagy az idő mosta el a családi szálakat, s talán nem is tudjuk, hogy saját rokonaink nyugszanak itt csendben, örök álmukat pihenve. Van néhány márvány síremlék is, melyek még jó állapotban dacolnak az idő vasfogával, s szinte „kiabálnak” a névtelen kövek között. Van olyan sírkő, ahol hiányzik az évszám, mert már nem volt, aki rávésesse azt, vagy olyan, melyet a nem épp közeli Újpesten faragtak, de különleges, Püspökladányban nem előforduló név is olvasható egy-egy sírkövön (pl. Buratini Dibaczy Boriska). Mind egy-egy emberi életet takar, kiknek története ma már örök hallgatásra van ítélve.

Mint megtudtam, a gyermek-sírok egykor többnyire a temetőnek a vasúti átjáróhoz legközelebb eső sarkában kerültek elhelyezésre, sokszor jelöletlen sírként. Régen magas volt a gyermekhalandóság, sok csecsemő hunyt el ma már gyógyítható betegségekben, s a törvénytelenül született gyermekek sokszor a végső tisztességet sem kapták meg, a temető kerítése mellett kerültek elföldelésre.

Saját rokonom sírját keresve korábban már felkerestem a helyi katolikus plébániát, ahol Lupsa Tamás plébános úrtól megtudtam, hogy a plébánián sajnos nem található meg a temető temetőkönyve, így a sírok ma már ilyen módon sem azonosíthatóak. A temető utolsó temetőcsősze a sírkert közelében lakott, s ő őrizte az utolsó információkat a temetővel kapcsolatban, de ő évekkel ezelőtt elhunyt. Megtudtam, hogy ő állítólag minden sír helyét pontosan ismerte, de sajnos magával vitte a tudást, mellyel segíthetett volna megőrizni, s rekonstruálni a múltat. Megkeresésemre sem az Egri Érseki Levéltár, sem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Levéltár nem tudott adatokkal szolgálni a helyi katolikus temetőben eltemetettekkel kapcsolatban. (Püspökladány az 1993-as esztendőben az Egri Érsekségtől az ekkor felállított Debrecen-Nyíregyházi Püspökséghez került szervezetileg.) A helyi köztemetőben sincsenek a katolikus temetőre vonatkozó nyilvántartások. Így szomorúan kell konstatálnunk, hogy közös múltunknak e szelete valóban visszafordíthatatlanul és menthetetlenül a feledés homályába süllyedt.

Lupsa Tamás plébános úrtól megtudtam, hogy e temetőben valamikor különleges módon, úgynevezett padmalyos temetéssel is temették az elhunytakat. Maga a padmaly szó általában „a folyó alámosott partüregét” jelenti, a magyarban alakult ki a sírban lévő, többnyire oldalra vájt üreg jelentése. Ez a sírforma összetett szerkezetű sírgödröt jelent, kialakítása során az aknának valamelyik hosszoldalába üreget, ún. padmalyt vájtak. A padmalyos sír aknája (előtere) többnyire nagyméretű, közel függőleges, vagy enyhén szűkülő falú, téglalap alakú vájat, „gödör” volt. A padmalyt az akna egyik hosszanti oldalába vájták, alja az aknával lehetett azonos mélységű, vagy annál mélyebb fekvésű. Az oldalfülke hossza gyakran meghaladta az akna hosszát, teteje boltozatos kiképzésű volt. A padmalyt koronként és területenként változóan, hol az akna jobb, hol pedig a bal oldalán alakították ki és ebbe helyezték el az elhunytakat.

A sírkövek mellett szobrok és kőfaragványok is díszítették egykor a temető sírjait, ma már ezek egy része a köztemetőben található, a temető bezárása óta megtörtént exhumálások során kialakított új sírokon, illetve a katolikus templom külső oldalában, vagy elpusztultak az idő és a természet romboló hatása következtében, vagy felháborító módon ellopták azokat. Ma már csak néhány ilyen sírdísz található, melyek további sorsáról mielőbb gondoskodni kellene!

A sírok, s sírkövek között járva néhol szó szerint elakad az ember lélegzete. A legmegindítóbb az a – csak egy keresztnevet viselő – sír, melynek fél térdre ereszkedő, kezében virágot tartó, fejet hajtó nőalakot formáló szobra egy 34 éves hölgynek, Veronkának állít emléket, 1921-ből. Nehéz meghatottság nélkül szemlélni, ahogy ez a szobor lassan 100 éve hajt fejet emlékezve és emlékeztetve, ebben a pusztuló, csendes temetőben… Vajon ki lehetett Veronka, s ki állíthatott neki ilyen monumentális emléket? Szülei, esetleg férje, s kicsiny gyermekei? Hány gyermeket hagyhatott árván, s miért ragadta el a halál ilyen fiatalon? Nincsenek válaszok, csak a hideg kő, melyet szinte lággyá formált a készítő vésője.

Az eddig megtisztított temetőrészben, a ledőlt sírkövek között még két díszes sírkőfaragvány  található, egy térdelő és egy álló nőalakkal.

Néhány síron maradtak fenn fényképek, melyek szintén megállásra késztetik a szemlélőt. E pusztulásra ítélt, elhagyott temetőben oly megrázóak ezek a fényképek, melyek szinte megszólítanak, s néma emlékezésre intenek. Az egyik síron egy egész család különböző tagjainak arcképei kerültek rögzítésre, míg a másikon, sajnos már teljesen lekopott, eltűnt személyazonossággal egy gyönyörű és szomorú szemű kislány arcképe látható. Vajon miért ragadta el a halál ezt az ártatlan gyermeket, s hogy élhették túl a szülei ezt a csapást, kiknek későbbi sírköve külön, de szintén a síron található? Sorakoznak a kérdések és égbe kiáltanak… Megrendítő mementó e szomorú tájban!

Az élet azonban megy tovább. Autók, kerékpárosok hajtanak el, családok sétálnak el nap, mint nap e temető mellett, amely fölött szinte megállt az idő. Figyelmük talán elkalandozik időnként e sírköveken, vagy eszükbe jut róluk egy-egy elvesztett szerettük is…

Egy Shakespeare idézet jutott eszembe, mely szerint “Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem feledjük el.” Én viszont azt gondolom, hogy bizonyos idő után eltűnnek a hidak a generációk között (hisz nem ismerik egymást a távoli generációk tagjai), s a szeretettel együtt az emlékezet is kihalna, ha nem lennének emlékek, melyek segítik és támogatják az emlékezést.

Kérem, vigyázzunk hát a múlt emlékeire, s őrizzük meg őket az utókornak!

Megyaszai Szilvia

*

 

Köszönöm az adatgyűjtésemhez nyújtott segítségét Lupsa Tamás plébános úrnak!

*

Felhasznált irodalom:

Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben

Fotók és szöveg:

Megyaszai Szilvia

*

Köszönöm a későbbi fotókat Czibere Editnek!

**

*

Fotógaléria:

1-47: Megyaszai Szilvia

48-63: Czibere Edit

A képek rákattintással kinagyíthatóak és lapozhatóak!

***

 A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

 ***

Várjuk a hozzászólásod