2016.01.09.

 Vallomás két tételben

.

Zsófi néném, aki keresztvíz alá tartott, az édesanyám bátyjának felesége. Már csak ő él azok közül a rokonaim közül, akik dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet ismerték. Mióta több a szabadidőm gyakrabban keresem fel, és beszélgetek vele, gyökereimet is keresve. Úgy látom, jól esik neki az elmúlt időkről mesélni, és nekem jól esik hallgatni őt. Ilyenkor arca kisimul, szeme megtelik élettel, hangja lágyabban cseng, a sok emlék felmelegíti. Csak fekete ruhája emlékeztet mély bánatára. Kérdéseimre válaszolva elmesélte mozgalmas életét, közben egy letűnt világ tárult fel előttem, melyet úgy éreztem meg kell örökíteni, és másoknak is megmutatni.

„Az ember az élete végéhez közeledve gyakran faggatja a múltját, és szívesen időzik azoknál az emlékeknél, melyek a gyermekkorba és ifjúkorba viszik vissza. Így kezdte mondókáját.

1930. január 6-án születtem szüleim második házasságából. Az anyám nagyon szerette első férjét, akinek két kislányt szült, de rövid ideig tartott a boldogságuk, mert a férjét besorozták katonának az I. világháborúban, és eltűnt valamelyik lövészárokban. Holttestét nem találták meg, 10 évig várt arra, hogy mégis hazatér, visszatér hozzá. Hadiözvegy volt, nehéz sors egyedül 2 kisgyerekkel. Később megismerkedett apámmal, aki szintén özvegy volt, két fiát nevelte egyedül. 1928-ban kötötték össze a sorsukat, Püspökladány mellett Hajnalzugban egy tanyán kezdték közös életüket. Apám a Mocsáry-uradalomban dolgozott, ügyes volt és szorgalmas, hamarosan munkavezetői feladatokkal bízták meg. Apám minden munkát elvállalt, hogy gyarapodó családját eltartsa. Mikor az uradalomban a mezőgazdasági munkák dandárját elvégezték, kubikus munkát végzett a vasút építésénél.. Később már földet is tudott haszonbérbe venni, azon gazdálkodtak. Én Hajnalzugban születtem, és ott született Jóska öcsém is. Jó volt a tanyán élni, miénk volt a határ, de az iskola  miatt is beköltöztünk Püspökladányba, a Jókai utcába, ahol anyám örökölt egy házat.

Sok dolga volt velünk anyámnak, a háztartás, a háziállatok, a kert, nyáron munka a földeken, de ezekből a munkákból mi is kivettük a részünket. Legeltettük az állatokat, vizet vittünk a kútról, füvet szedtünk az állatoknak, de a játék sem hiányzott az életünkből. Széles volt a Jókai utca, és agyagos. A nyári záporok után vidáman dagasztottuk ott mezítlábasan a jó meleg földet.

A nedves agyagból pukkanót csináltunk, a járdára dobtuk, ahol nagyot csattant, és kinevettük, azokat, akik arra jártukban ijedten ugrottak félre. Fogócskáztunk az árokban, labdáztunk, télen csúszkáltunk a jégen, mert korcsolyára nem futotta.

Ha a gyermekkoromra gondolok, csak a szép emlékek jutnak az eszembe. A téli reggelek hangulatát és illatát most is úgy tudom felidézni, mintha tegnap történt volna! A szüleim már pitymallatkor felkeltek, halkan tettek vettek a szobában, megetették az állatokat, befűtötték a kemencét, és betették kemencébe sülni a lángost. Mi élveztük a kemence melegét, és vártuk, hogy a friss lángos illata betöltse a szobát. Ezután már könnyű szívvel hagytuk el a meleg ágyat, a forró tea és a lángos kedvet csinált az iskolához is.

A télesti tanyázások is gyakran jutnak eszembe, talán azért is, mert annyira megváltozott a világ azóta. Télen a földeken szünetelt a munka, és a jószágok etetése mellett az embereknek jutott ideje arra is, hogy rokoni és baráti kapcsolatait ápolja. A hosszú téli estéken átjártak egymáshoz tanyázni. Mi gyerekek is mindig vártuk a tanyázókat. Szüleim befűtötték a kemencét, anyám pogácsát sütött, vagy kukoricát főzött, és vártuk, mikor halljuk meg csizmáik kopogását a kapunk előtt, és ahogy a lábbelijükről lesöprik a havat. A barátságos üdvözlés után az asszonyok a kemence közelébe húzódtak, a férfiak az ablaknál elhelyezett kanapéra ültek. Mi gyerekek a szoba közepén játszottunk, hogy szem előtt legyünk, vagy kimentünk hógolyózni. A felnőttek beszélgettek, tréfálkoztak, kártyáztak, fél füllel mi is hallgattuk őket, élveztük az együttlét megnyugtató melegét. Iskolába nagyon szerettem járni. Még ma is emlékszem tanítóim nevére. Kedvenc tanítóm id. Csenki Imre alakját ma is fel tudom idézni. Csodálatos ember volt, tele emberséggel, szeretettel. Úgy tudott magyarázni, hogy már az órán megértettük, és meg is tanultuk a leckét. Otthon nem sok időnk jutott a tanulásra. Segíteni kellett a házimunkában, és nyáron a földeken. A nyári szünet nem vakáció, és nyaralás volt a számunkra. Nekem nyolc osztályt kellett volna elvégeznem, de nem tudtam tanulmányaimat befejezni, mert kitört a II. világháború. Azokról az időkről, a félelemről, a nélkülözésről is sokat tudnék mesélni, de nem akarok már gondolni sem erre.

Inkább a nagylány koromról mesélek, bár az sem volt leányálom! Ennek ellenére boldog voltam akkor. Nyáron a munka a földeken napfelkeltétől napnyugtáig tartott, de vasárnaponként szünetet tartottunk. Ilyenkor tudtunk egy kicsit kikapcsolódni, és télen a báli szezon idején.

Vasárnap délután a főtérre jártunk el korzózni. Kicsinosítottuk magunkat a barátnőimmel, és összefogózva sétálgattunk a főtéren körbe-körbe. Közben beszélgettünk, tréfálkoztunk, így tett a többi lány is. A fiatalemberek mögöttünk sétáltak, és próbáltak velünk szóba elegyedni. Ha ismerősökkel találkoztunk köszöntöttük egymást, utána sétáltunk tovább vagy egy padra telepedtünk kicsit pletykálkodni, vagy beültünk a moziba, ha jó filmet adtak. Nyaranta térzenét is adtak a főtéren, amit szívesen hallgattunk, néha táncra is perdültünk, ott helyben. Nagyon szerettem táncolni, jól is táncoltam, kézről kézre adtak mindig a bálban.

Néha cuháréba is elmentünk. A lányos házaknál rendezték a cuhárét, ami olcsóbb volt, mint a bál, nem mindenki tudta a bál költségeit mindig vállalni. Ilyenkor a háziak kihordták a nagyszobából a bútorokat, hogy legyen hely a táncnak, és zenészeket fogadtak, akik szerényebb díjazásért is vállalták a szórakoztatást. Ilyenkor a legények meghívás nélkül is bemehettek a lányos házba, és a lányok kísérő nélkül vettek részt a mulatságban. A háziak azonban vigyáztak a rendre, a báli illemszabályokat itt is betartották, és este 11 órakor már végét vetették a zenének.

A későbbi férjemet, Nagy Gyulát egy bálban ismertem meg. Megtetszettünk egymásnak, hazakísért, aztán többször találkoztunk, bemutattam a szüleimnek, eljegyzett és 1948-ban összeházasodtunk.

A férjem családja szeretettel fogadott be, a házuk kisebb szobájába költöztünk. Nem volt könnyű a nagy családhoz alkalmazkodni, de anyósom mindig mellettem állt, segített, hiszen fiatal voltam és tapasztalatlan. Hamarosan megszületett első gyermekünk, József. Rövid ideig laktunk a szülőknél, mert a férjem, aki a Vasútnál kazánfűtőként dolgozott kapott munkahelyétől kölcsönt, így tudtunk egy kis házat venni a Darányi-telepen. Semmink sem volt, mikor oda beköltöztünk, de a férjem családja akkor is segített, élelemmel, bútorral, és az én szüleim is, amennyit tudtak.

A vasútvonal építése és fenntartása sok embernek adott munkát és megélhetést Püspökladányban. Az én apám is dolgozott ott, a férjem is nyugdíjazásáig, és később a gyerekeim is követték apjuk példáját.

Négy gyermekünk született, 1948-ban József, 1951-ben Erzsébet, 1955-ben Gyula, és 1957-ben Sándor. Amíg a gyerekeim kicsik voltak nem vállaltam állandó munkát, de ahogy cseperedtek, dolgozni kezdtem, mert szükség volt az én keresetemre is. Dolgoztam évekig a helyi termelőszövetkezetben, később a szövetkezet műanyag üzemében, a Háziipari Szövetkezetben, és a MÉH Vállalat helyi kirendeltségénél. Szorgalmunknak meg lett az eredménye, mert tudtunk egy nagyobb házat venni a Petri-telepen, amit később kibővítettünk, felújítottunk. Gyermekeinknek szakmát adtunk a kezébe, Jóska technikusi képesítést szerzett, Erzsike közgazdasági érettségit, Gyula kőműves szakmunkás lett, Sanyi orvosi műszerésznek tanult, de a Vasútnál jobb állást kínáltak neki. Átképezték, és ott dolgozott. Jóska, és Erzsike Debrecenben talált munkát, és ott is alapítottak családot, Gyuszi és Sanyi Püspökladányban. Három unokám született, és van már 4 dédunokám is. Gyerekeinket segítettük a fészekrakásban, az unokák nevelésében.

Életünk küzdelmes volt, de szeretetben telt. A család fontos szerepet játszott az életünkben. Akkor voltunk a legboldogabbak, ha a névnapok és születésnapok ünneplése alkalmával összegyűlt nálunk a család apraja-nagyja, ott nyüzsögtek körülöttünk, és egymás szavába vágva beszéltük meg életünk fontosnak gondolt dolgait. Figyeltünk egymásra, nem akartunk az élettől többet, mint békességet és nyugalmat. Ha vitára sor is került, hamar túlléptünk rajta, ha néha duzzogtunk is kicsit.”

A beszélgetés fonala itt megszakadt. Keresztanyám szeme megtelt könnyel, vonásai elmélyültek, és hangja is panaszossá vált. Fekete pulóverjét összehúzta magán, mint aki fázik, és feltörő sírása szaggatottá tette vallomását.

„A férjemet 16 évesen ismertem meg, első és egyetlen férfi volt az életemben, az is marad halálomig. Amikor 63 éves korában egy infarktus váratlanul elvitte, azt hittem én sem élem túl. Egyik betegség a másik után támadott meg, de megharcoltam velük, vallásos hitem megerősített abban, hogy utamat végig kell járnom. De ekkor nem is gondoltam, milyen megpróbáltatások várnak még rám!”

Hosszú percekig hallgatott, míg szavakat talált tragédiája megfogalmazására.

“Mind a három fiamat eltemettem! Gyula 42 évesen, József 63 évesen, Sándor 57 évesen hagyott itt bennünket. Betegség vitte el őket. Az életem is odaadtam volna, hogy megmentsem őket, de imáim nem segítettek rajtuk. Ennél nagyobb csapást nem mérhet a Teremtő egy anyára! Miért nem engem hívott magához, miért vitte el olyan fiatalon a fiaimat? Mit vétettem, hogy ezt a sorsot kaptam Tőle? Most már csak a lányom van mellettem, belé kapaszkodom, és ő szeretettel gondoskodik rólam, de a fiaimmal beszélgetek álmatlan éjszakákon, és a férjem azzal vigasztal, hamarosan együtt leszünk újra. Sorsommal próbálok megbékélni, nem kérni számon rajta, miért nem volt kegyesebb hozzám. Küzdelmes életem volt, de sok szépet is megéltem. Hitem mindig erőt adott, és remélem, addig nem hagy el, míg utolsó utamra indulok férjem mellé a temetőbe. Püspökladányban születtem, itt éltem le az életem. Ha néha elutaztunk, mindig ide vágytam vissza, itt vagyok otthon, és itt akarok majd én is megpihenni.”

A beszélgetés itt véget ért. Magunkra maradtunk emlékeinkkel.

 

 

Dr. Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod