2017.01.24.

Békési Élet 1985/4.

Szomszédolás rovat (494-497. o.)

Helytörténeti munka és hagyományápolás Püspökladányban

Zilahi Lajos

.

1. Pusztán a térkép nem sokat árul el Püspökladány sajátos helyzetéről. Ami első látásra az ember szemébe ötlik az, hogy a Budapest-Záhony tengely közepe táján fekszik, és vasúti csomópont. Egy kisebb régióban centrális helyzete is jól felismerhető. Járási székhely volt, mai közigazgatási státusa: városi jogú nagyközség. Nem város tehát, bár jócskán városias. (A nagyközség tanácselnöke a várossá nyilvánítás követelményrendszerét elemezve már 1979-ben kimutatta, hogy a 22 követelményből 19-nek megfelel Ladány [Ladányi Híradó. 1979/2, 19-20.]) Szóval ez a 17 ezerhez közel álló lélekszámú település sok tekintetben megfelel a középfokú központokra előírt követelményeknek. Okkal bizakodhatunk abban, hogy a várossá válás útján Ladánynak dolgozik az idő. Az elmúlt negyven év társadalmi, gazdasági fejlődése is feljogosítja erre.

Püspökladány a felszabadulásig a hozzá hasonló alföldi települések életét élte. Agrár népessége, jórészt nincstelen és kisparaszti lakossága miatt a polgári fejlődés lehetőségei és nyomai is minimálisak voltak a községben. A település központi magvát adó középületek hiánya, a közművesítettség minimális foka, a kulturális intézmények hiánya stb. egyaránt mutatta Ladány társadalmi és gazdasági problémáit. Ehhez az alaphoz mérve mondanak sokat a nagyközség 1979-es adatai!

A felszabadulás előtt a községnek kulturális intézményei alig voltak. A körök, egyletek műkedvelő előadások, bálok rendezésére vállalkoztak csupán. A helyi újságok rövid életűek voltak, hatásuk nem volt jelentős.

1945 előtt az országos lapokban kevés szó esett Ladányról: sem múltjában, sem akkori jelenében nem volt igazi társadalmi esemény. Persze más hasonló településen sem volt.) A ladányiak azonban alkalmanként hírt adtak magukról. Káplány József múlt század végi Nyelvőr-beli közleményei, Kós Róza és Rettegi Istvánné 30-as évekbeli, a Népünk és Nyelvünknek küldött feljegyzések helytörténeti értékűek. Kecskés Gyula pedig a ladányiaknak írta meg a református torony Rákóczi-harangjának történetét, ma is forrásértékű füzetét. Más tartalmú híradásokról nem tudunk. Nagyobb monográfia nem született Ladányban 1945 előtt, az országos és megyei összefoglaló munkák természetesen megemlékeztek róla (Fényes Elek, Hunfalvy János, Varga Geiza).

A Ladányhoz hasonló nagyságú települések témánk szempontjából is sajátos helyzetben voltak: intézmények híján az egyéni kutatókra maradt a hagyománymentés és a helytörténeti források összegyűjtésének feladata. Szerencsére a múlt században is, a század első felében is akadt néhány olyan lelkes kutató ember, aki történeti, népnyelvi, néprajzi gyűjtésével lerakta Püspökladány helytörténetének alapjait. Emellett Ladány két megye és két tájegység (Hajdúság, Kunság) határán fekszik, és mint szélső terület nemigen érdekelte a kutatást. A múlt században, a hajdanvolt Sárrét idején is olyan szélső terület volt, amelynek sárrétjét a Nagy-Sárrét és a Hortobágy sárrétje egyaránt táplálta. Közigazgatási státusa, a környékbeli községek melletti nagy létszáma miatt az összefoglaló munkák nem vették fel kutatópontul, pedig éppen ezek az adottságok adtak Ladánynak egyéni sajátosságokat.

Volt persze igazságmagva annak a feltételezésnek, hogy a régi vízi élet, majd földművelés, állattartás eseményeinek, munkafázisainak, eszközeinek leírásához, felgyűjtéséhez a társadalmilag mozdulatlanabb kisebb településeken jobb teret talált a gyűjtő, a kutató. Napjainkra mégis kiderült: az összefoglaló munkákból hiányoznak a közepes nagyságú városias települések adatai. Például a Bajomi Krónika (Biharnagybajom, 1973. Szerk. Dankó Imre) püspökladányi vagy Püspökladányt is érintő írásai (Dorogi Márton, Kacska Zoltán feldolgozásai) bizonyítják, hogy a népéletkutatók ma is találnak még adatközlőket a nagyközség és a környék múltjának tanulmányozásához. Más megközelítésből: nagy érték Csenki Sándor ladányi cigánynépmese-gyűjtése, de tegyük hozzá, hogy ilyen folklóranyagot a szomszédos Szerepen, Sárrétudvariban vagy Bárándon is felgyűjthettek volna, ha lett volna gyűjtője a cigány folklórnak ezeken a településeken. Ladányban sem sokan vállalkoztak ilyen munkára, igaz, sajátos ladányi hagyomány, helyi esemény sem ösztönzött ilyen törekvéseket.

Valószínű, hogy ha lett volna is kutató, még mindig maradt volna a kiadás gondja. A Csenki-gyűjtés – a felszabadulás előtti egyetlen igazán jelentős cigány nyelvű gyűjtés – több évtizedig hevert kéziratban, 1972-ben a helyi tanács állt a kiadás mögé. Pedig hogy nem akármilyen anyagról volt szó, azt jelzi, hogy a teljes anyag az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg (A cigány meg a sárkány. Bp., 1974). A fentiekkel jelezni akartam, hogy a felszabadulásig sokféle oka volt annak, hogy a helytörténeti és naprajzi kutatás szerény eredményeket mutathatott fel a településen.

2. A felszabadulás óta eltelt négy évtized jelentős időszak a ladányi hagyományteremtés és -ápolás, valamint a helytörténeti kutatás előrehaladásában. Bár a 40-es évek végének, az 50-es évek elejének társadalmi élete nem kedvezett ennek a munkának, Kecskés Gyula azonban folytatta helytörténeti, Dorogi Márton pedig néprajzi gyűjtő és feldolgozó munkáját. Helyi újság nem volt, a járási tanácsnál szerkesztett Ladányi Pipás (8-10 oldalas stencilezett kiadvány) pedig az időszak sajátos helyi feladatait teljesítette: híranyagának nagy részét a beadás járásbeli teljesítésének ismertetése (és kritikája) adta. Helytörténeti értékű közlemény alig került a Pipásba.

Az 50-es évek elején az Állami Népi Együttes sikerei nyomán Ladány és a Csenki család egymásra talált (élt még idős Csenki Imre is). A helyi cigány együttes működése pedig Csenki Sándor gyűjtése iránt ébresztett érdeklődést. Ez az időszak mélyítette el a szülőföld Csenki család iránti megbecsülését, amely napjainkra Püspökladány részéről őszinte tiszteletté nemesedett.

Nem sokáig váratott magára az első nagy helytörténeti esemény, az 1958-as Karacs-évforduló. Az évtized közepén alakult gimnázium nevelőtestülete névadót keresett az intézménynek, és Karacs Ferenc nevét javasolták az irányító szerveknek. Addig nem sokat tudtak a ladányiak Karacs Ferencről, halálának 120. évfordulója mégis esemény lett a községben. Több, mint esemény, hiszen az előkészületek megmozgatták a helyi közvéleményt; a rendezvény mögé állt a helyi párt-, tanács- és népfrontvezetés; a Karacs-kutatás kapcsán feladatot vállaltak az ott élő és elszármazott értelmiségiek; az évfordulóra összegyűjtött emlékekből összeállt annak az emlékszobának az alapja, amelyből 20 évvel később önálló intézménnyé fejlődött a mai Karacs Ferenc Múzeum. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a Karacs-évfordulóval hagyományt teremtettek, nemes kultuszt, amelyből erőt meríthetett a múltat feldolgozó helytörténeti munka. Az 1958-as népfrontrendezvényt népfrontkiadvány követte (Karacs Ferenc térképkészítő-rézmetsző művész – 1770-1838. Szerk. Kálinfalvai Béla), amelyben a Karacsról szóló tanulmányok mellett két helytörténeti írás is helyet kapott. Maga a kiadvány azért fontos, mert az első jelentős kiadvány volt a felszabadulás után, és mert több olyan kisebb-nagyobb munka követte, amely helyi támogatással született.

Hogy az évforduló kapcsán kultusz született az bizonyítja leginkább, hogy azóta a nagyközség több intézménye vette fel Karacs Ferenc nevét. A huszonhét évvel ezelőtt teremtett hagyományt a ladányiak azóta is becsülettel ápolják. És persze egy műhely született az ügy lelkes szóvivőjének, Rettegi Istvánnénak vezetésével. (Rettegi Istvánné szakköri foglalkozásaira ma is tisztelettel emlékeznek tanítványai, lásd: Ladány Híradó. 1979/2, 13.) A Szücs Sándor vonzásában működő iskolamúzeumban és szakkörében sok olyan fiatalt indított útnak, akik a gyűjtés és kutatás szeretetét, az indíttatást innen vitték magukkal. Retteginé helytörténeti szervező és nevelő munkája, Kecskés Gyula Ladány-kutatása és Dorogi Márton néprajzos tevékenysége jelzi a 60-as évek első felének eredményeit. És ugyancsak tőlük kisebb-nagyobb publikáció.

Az 1978-ban önálló intézménnyé lett Karacs Ferenc Múzeum ma a nagyközség fontos közgyűjteménye. Tárgyi anyagának nagyobb, örökölt része ajándékozással került a Karacs Ferenc Gimnázium és Ruhaipari Szakközépiskola iskolamúzeumába. Az iskola és a múzeum Rettegi Istvánné halálával sem távolodott el egymástól: a gimnázium helytörténeti szakkörét most a múzeum fiatal igazgatója, dr. Szűcs Ernő vezeti. Reméljük, hogy a helyi és környékbeli néprajzi gyűjtemény gyarapítása mellett lesz ereje arra is, hogy Rettegi Istvánné műhelymunkájának folytatója és irányítója legyen.

Az önállósítás óta a múzeum fejlesztése a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet keretében folyik. Értékes helyi és környékbeli néprajzi gyűjteményét két állandó kiállítás egészíti ki (A bihari Nagy-Sárrét története a lecsapolás kezdetétől 1914-ig és a Karacs-Ferenc Emlékkiállítás). A régi parasztház bútorai és eszközei a múlt népéletének beszédes dokumentumai. Nehéz világ tárgyi emlékeit őrzi a Ladány környéki parasztház. Az állandó kiállítás mellett időszaki kiállításokat is rendeznek, az intézmény így közgyűjteményi szerepe mellett közművelődési feladatokat is ellát.

A közelmúltban értékes anyaggal gazdagodott a múzeum, Szücs Sándor hagyatékával. A 460 háztartási és gazdasági eszköz maga is jelentősen gyarapítja a múzeum néprajzi anyagát, mégis a 722 darabból álló – ritkaságokat is tartalmazó – könyvhagyaték, a kiegészítő folyóiratokkal, kéziratokkal, levelezéssel az az anyag, amelynek ladányi elhelyezése új lehetőségeket nyithat a múzeumnak. Úgy látszik, hogy a megyei múzeumi szervezet tudatosan tette ezt, és bemérte várható hatását. „A hagyaték nemcsak jelentőssé formálta a Karacs Múzeum gyűjteményét, hanem Püspökladányt végérvényesen a Sárréthez csatolta, a Sárrét-kutatás központi helyévé tette.” (Újváry Zoltán: Múzeumi Kurír. 43 6). Ha ez utóbbinak a folyamata elindul és fórumai is megteremtődnek, valóban nagy nyeresége lesz a településnek és az intézménynek. Ebben a folyamatban nagyon fontos lesz az ügy további megyei és helyi támogatása, hiszen a Ladányba került értékes anyag önmagában nem lesz igazi központszervező erő. Az eddigi helyi támogatás ismeretében remélhetjük, hogy a mostani lehetőség az évek során valóság lesz.

A 70-es éveknek különös jelentősége van a püspökladányiak helytörténeti törekvéseiben. Két okból is: részben, mert helyi támogatással két nagyformátumú gyűjtőmunka eredményei jelentek meg nyomtatásban, másrészt, mert ezekben az években az országos kiadóknál is két ladányi ihletésű munka kiadására került sor. Termékeny évtized volt ez a Ladánnyal foglalkozó helyi és országos kiadványok tekintetében. Szerencsésen találkozott a kiadás anyagi költségeit vállaló nagyközségi tanács és néhány késszé érett gyűjtőmunka. 1972-ben Csenki Sándor cigány gyűjtéséből egy válogatás kiadását vállalta a nagyközség tanács (Cigány népmesék. Fordította Mészáros György. Püspökladány, 1972). 1974-ben pedig Kecskés Gyula munkája került ki a nyomdából ugyancsak a helyi tanács támogatásával. (Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974).

Ugyanebben az évben az Európa Könyvkiadó kiadta Csenki Sándor teljes cigánynépmesegyűjtését. Három év múlva pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki Csák Gyula szociográfiáját (Szikföld sóhaja. Bp. 1977). A 80-as évek elején folytatódott a jó sorozat: helyi támogatással a hely- és tájtörténet szempontjából fontos rendezvényeket fogadott Püspökladány, amelyek anyagából kiadvány született, ezenkívül népzenei gyűjtés és helytörténeti értékű tanulmányok megjelentetésére került sor (A Ladányi torony tetejébe. Bencze Lászlóné népdalgyűjtése. Püspökladány, 1982; Ladány történetével és a Sárrét-kutatás kérdéseivel foglalkozó konferencia anyaga a Múzeumi Kurír 42., 43. füzetében, Debrecen, 1983). Az írások nagyobb hányada ladányi kötődésű, de egyformán fontosak a környék, illetve Ladány további kutatásához.

1973-ban a Ladányi Híradó kiadásával hosszú idő után ismét időszakos helyi lapja lett a nagyközségnek. Püspökladány Nagyközség Tanácsának Lapjaként indult, és elsősorban a lakosság tájékoztatását tűzte ki célul. A lakosságot érintő tanácsi közlemények, testületi határozatok, intézményi tájékoztatók mellett Helytörténet-honismeret rovata közlési fórumot teremtett a helytörténeti kutatóknak is. Dorogi Márton, Kecskés Gyula, Rettegi Istvánné éltek is a lehetőséggel, és helytörténeti cikkeikkel segítették a lapszerkesztők törekvéseit.

1980-tól mind nehezebb volt előteremteni az előállítás költségeit, a korábbi négy számnál kevesebbszer is jelent meg a lap. Pedig ekkorra már a lakosság is, a kutatók is számon tartották a Híradót. Az utóbbi évek rendszertelen megjelenése a helyi lapok gondjait tükrözi, nevezetesen, hogy mind nehezebb összehozni az előállítás költségeit. Pedig szükség van rá, jó feladat szolgálatában áll. A Ladányi Híradó 10 éve arra példa, hogy a helyi kiadványok sorsa a helyi támogatáson, összefogáson múlik. A lap eddig megélt több mint tíz éve így is új rekord, hiszen mint tudjuk „Háromszor indult útjára a Püspökladány és Vidéke 1911 és 1939 között, s összesen nem vitte tíz évig, még a Népújság volt a legéletképesebb, hat évet ért meg egyhuzamban (1916-21).” (Karacs Zsigmond: Ladányi Híradó. 1979/4. 10).

1978-ban a járási könyvtár egy rövidebb időszakról bibliográfiát adott ki (Híradás Ladányról. Püspökladány, 1978. Szerk. Laskai Irén). Tanulságos áttekintést ad a vizsgált időszak (1973-77) Ladánnyal foglalkozó írásairól. A Ladányi Híradóval egybehangzóan bizonyítja, hogy Ladánynak most jó sajtója van az országos lapokban is, de különösen a Hajdú-bihari Naplóban. Figyelembe véve a Ladányi Híradó hasonló ismertetéseit is, belátható, hogy Püspökladány helytörténeti mozgalma szempontjából fontos, termékeny időszak volt az elmúlt 15 év.

Nem lenne teljes a bemutatás, ha két életművet külön is nem említenénk. Rettegi Istvánné helytörténeti szervező és gyűjtő munkája mellett Dorogi Márton és Kecskés Gyula munkásságát is külön hely illeti meg a helytörténet és néprajz regionális történetében. (Szűcs Sándor gyűjtő és kutatómunkája a bihari Sárrét belső településeinek életét fogta át.) Dorogi Márton (1911-1980) munkásságának középpontjában a néprajzi gyűjtés és feldolgozás állt. Kutatásait és gyűjtéseit a volt Sárrét és a hajdúsági területek mellett a Kunságra is kiterjesztette. Több dolgozata Békés megyei gyűjtésű vagy vonatkozású (dévaványai, ecsegfalvi, szarvasi stb. gyűjtéseire hivatkozik). Kéziratainak többsége az ONM etnológiai adattárába került, de van belőlük a püspökladányi, a hajdúsági, szolnoki, a Békés megyei múzeumokban és közgyűjteményekben is. Nyomtatásban megjelent munkáinak bibliográfiáját – halálára emlékezve – a Honismeret közölte (Dr. Molnár Balázs: Honismeret. 1981/5, 57). Kitűnő ismerője volt a népi szűr- és ködmönmunkáknak, valamint az állati eredetű melléktermékek kikészítésének. Reméljük, hogy teljes hagyatéka a Karacs Ferenc Múzeumba kerül.

Kecskés Gyula nevéhez sok helytörténeti vonatkozású cikk és egy nagy monográfia fűződik. Cikkei, közleményei helyi kiadványokban és különböző múzeumi kiadványokban láttak napvilágot. Az 1936-ban kiadott füzete, a püspökladányi Rákóczi-harangról hosszú ideig az egyetlen ladányi helytörténeti kiadvány volt. Összefoglaló munkáját (Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974) nagy várakozás előzte meg. Sokan tudták Ladányban, hogy több évtizede gyűjtötte a község történeti adatait, és várták a szintézist. A rendkívül gazdag történeti forrásanyag feldolgozása végülis módszertanilag is tanulságos lett. Ladány földrajzi neveire fűzte fel a történeti anyagot. A kötetnek így kettős tudományos értéke van: a történeti anyag mellett feldolgozta Ladány földrajzi neveit is. A hatalmas adathalmaz így jól áttekinthető és kezelhető monográfiában összegeződött. A Ladányban született első nagy összefoglaló munka támogatója is a nagyközségi tanács volt. Kecskés Gyula most is dolgozik és publikál.

3. Körülbelül ennyi az, amit a Püspökladányban folyó helytörténeti munkákról, törekvésekről, a ladányiak hagyományápolásáról elmondhatunk. Hogy sok ez vagy kevés, azt döntse el az olvasó. Jómagam úgy látom, hogy a lényeg az: ami van, az a ladányiaknak fontos.

Végül még egy megjegyzést. Az írás folyamán többször hivatkoztam a helyi tanács támogatására. Tudjuk, hogy a tanácsi testületek vezetőinek megértése mellett is a támogatás gyakran különböző akadályokba ütközik. Azt mindenki elismeri, hogy egy településnek, egy kisvárosnak a kultúrában, a település önbecsülését jelentő múltkutatásban is adnia kell magára. Csakhát az is igaz, hogy sok másra sem jut pénz a költségvetésből! Úgy látom, hogy több ladányi kiadvány esetében a tanácselnöktől, dr. Matolcsi Lajostól kapott személyes támogatásnak fontos szerep jutott. Nyugodtan leírhatom, hiszen személyesen nem ismerjük egymást.

(Zilahi Lajos, Békési Élet 1984.)

***

ZILAHI LAJOS további művei a Püspökladány Anno honlapon:

Nyelvészet gyűjtemény (ide kattintva)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod