(5) A néma tanú

 

Nemrégen az emlékeim között kutattam; kerestem egy régi fényképet, amikor kezembe akadt az első saját készítésű fotóim egyike. Hosszan nézegettem, s akkor, ott, újra elindult a „lavina”, a régi emlékek áradata… Ezért vetettem gyorsan „papírra”, mielőtt ezek is elszállnának, mint az elmúlt évek.

Smena 0

10-11 éves voltam, amikor az összegyűjtött zsebpénzemből először vettem magamnak (a szüleim közreműködésével) egy értékesebb tárgyat, egy akkor népszerű Barbie-babát. Az volt az egyetlen „divat-babám”, s nagy volt az örömöm és boldogságom, különösen, hogy én gyűjtöttem össze a rávalót. Évekig megbecsült helye volt a gyerekszobámban, s még mindig emlékszem a sok-sok ruhára, melyeket Édesanyámmal készítettünk neki. Természetesen voltak hagyományos, nem-divatkövető játékaim is, amik kedves emlékeket ébresztenek bennem, de míg a nyurga babát elsodorta az élet mellőlem – útra kelt a családban, a kisebb unokatestvérekhez – addig a következő „kincsem” azóta is itt lapul a szekrényemben, s mindig elfog valami megmagyarázhatatlan bizsergés, ha a kezembe veszem. E tárgy, amit a baba után 1-2 évvel (még az általános iskola 6-7. osztálya körül) újra a saját összespórolt zsebpénzemből vásároltam magamnak, nem volt más, mint az

ELSŐ FÉNYKÉPEZŐGÉPEM.

Nem tudom, hogyan, s miért esett rá a választásom, de arra határozottan emlékszem, hogy konkrétan erre gyűjtöttem, s ebben a nagyszüleim is sokat segítettek. Nekünk nem volt soha a családban fényképezőgépünk (talán ezért vágytam rá annyira?), s a tágabb családban sem volt jellemző, különösen nem egy gyereknél. A gép árát Édesanyám pótolta meg kicsit, s ő vette meg a püspökladányi KTSZ egyik üzletében, a Rákóczi utcán. Emlékszem, arra a napra, hogyan vártam izgatottan, ki-kilesve, hogy hazaérjen a biciklijével, az én „kincsemmel” a táskájában. Sok emlékkép, pillanatkép ivódik az ember agyába, mely az évtizedek múlásával semmit sem fakul, nekem szerencsére ez is közéjük tartozik.

Életem első fényképezőgépe tehát a képen látható Smena Symbol volt, szép Lomo műbőr-tokban. Istenem, mennyi-mennyi szép emlék kapcsolódik ehhez az egyetlen „tárgyhoz”, a Smena-géphez. Az első tekercs, melyet a géphez kaptam, egy fekete-fehér film volt. Az első fotóim, melyek e tekerccsel készültek, mind a mai napig egy kupacban vannak a fényképes dobozomban…. Az első tekercs képeit a családom által főleg kalákában épített – és pár évvel korábban elkészült – új családi házunk udvarán és főleg a kishúgomról készítettem. Ő lett egyébként a mindig „kéznél lévő” fotóalanyom, aki sok képemen került megörökítésre az elkövetkező években is. Édesanyám is szerepel néhány fényképen az első tekercsen, az egyiken a virágoskertben kapál szorgosan, a másikon az ajtóból néz rám kedvesen. A gép használatát – film befűzése, tekerése, a manuális gombok használata – az eladó mutatta meg Édesanyámnak, én pedig tőle vettem át ezek tudását. Az orosz nyelvű használati útmutató és az internet hiánya akkoriban még nem tűnt akkora problémának, mint azt ma gondolnánk. Amit nem tudott az ember, arra rájött magától és nem esett egyből kétségbe. S bár még bőven kiskorú voltam, a fényképezőgép egyedül az én „tulajdonomba” került, szüleim még használatra sem kérték kölcsön, tisztelték ragaszkodásomat.

Igaz, a képeim kezdetben életlenek voltak és kompozíció nélküliek, de tele voltak szeretettel és benne van az összes szép emlékem a gyermek- s tinédzserkoromból. Az első színes fényképek a családomról, főleg a húgomról és unokahúgomról, valamint imádott nagyszüleimről készültek. Drága Nagyapám, akit a világon mindennél jobban szerettem, sokszor volt partner a csínytevésekben, a bohóckodásban és szerencsére ezeket is megőrizték e fotográfiák. A csillagokat lehozta volna nekünk az égről, annyira szeretett bennünket, unokákat és benne volt minden mókában, holott ismerősei zárkózott, szigorú tekintetű férfiként ismerték (ezt felnőttkoromban tudtam meg). A fotók ezt, a feltétel nélküli szeretetet és az ő kedves – az imádott unokái körében kibontakozó – igazi énjét is megőrizték.

A fényképezőgépem sok évet szolgált aktívan, még „fotósorozatot” is készítettem vele az általános iskolai barátnőmről, aki a kor szokásai szerint – hozzám hasonlóan – sok magyar anyanyelvű gyerekkel levelezett, s nekik küldte el a képeket.  A gépem aztán velem tartott a debreceni középiskolai kollégiumba, ahol 11 barátot adott nekem az élet szobatársként, kikkel a mai napig élő a kapcsolatom. Egyikőjük már angyalként vigyáz ránk, de arcát örökre megőrizte nekünk a fényképezőgépem. Aztán velem volt a budapesti főiskolai éveimben is, ahol szintén barátokra és sok-sok élményre tettem szert. Velem volt az itthoni, a püspökladányi baráti összejöveteleken, örök életre szóló barátságok kezdetét dokumentálta hűségesen. Velem tartott külföldre is, egy londoni tanulmányúton, görögországi és olaszországi kirándulásokon, városnézéseken, s talán még az ókori Forum Romanum pora is beleivódott, melyet megjárt az oldalamon. Mindenhova magammal vittem e nagyszerű szovjet csodát, mely az évek alatt egyre szebb képeket készített a kezemben, s ha olykor-olykor én magam is „beugrottam” egy képre, nem okozott másnak sem gondot a használata, s akkor még nem volt szokatlan az sem, hogy egy „kukucskálón” át látjuk a világot. Soha nem okozott csalódást, s még javításra sem szorult. Sem elemre, sem tölthető akkumulátorra nem volt szüksége a működéshez, s kellő figyelemmel elronthatatlannak bizonyult. Pedig estem vele hasra, s tokja szorgosan nyelte el az iskolai osztálykiránduláson a táskámba borult üdítőt is, mely a mai napig bele van ivódva örök emlék gyanánt.  Elkísért olyan osztálykirándulásra, ahol csak a hegyeket, az erdőt és egy kedves idős mátrafüredi bácsi kézzel készített makett-babavárosát fotóztam vele, s Édesanyám legnagyobb meglepetésére az idős bácsin kívül egyetlen osztálytársam sem volt megörökítve a gondosan befűzött tekercs képein. Csak az egyedit, s a múlót kerestem a lencsémmel. Azóta – talán Édesanyám akkori javaslatára – felfedeztem az „embert” is, mint a kimeríthetetlen témák egyikét. Bár fotózni ma sem tudok, csak szeretek, de témáim főleg a körülöttem élő emberek.

Emlékeim halmaza - az első fényképezőgépem

Ezen analóg (filmes) gépnél – a kor szokásai szerint – 24, illetve 36 képkocka fért a tekercsre. Számomra rituálé volt a film (a negatív) befűzése, s imádtam, mikor magam tekertem vissza tokjába a betelt tekercset. Aztán leadtam előhívásra (kezdetben a Rákóczi utcán, majd a Kossuth utcán) és nagy izgalommal vártam, míg egy hét alatt elkészültek a képek. Emlékszem, többnyire nem bírtam ki hazáig, már az üzlet ajtajában gyorsan átlapoztam a fotókat. Meglepetés volt minden kép, hisz azokat az elkattintás után sem megnézni, sem javítani nem lehetett. Az ember igazán meggondolta, mit és hogyan szeretne megörökíteni, hisz nem volt lehetősége törlésre és ismétlésre.

A Smena Symbol-t a LOMO gyártotta 1970 és 1991 között. Jelentése smena: változás, megújulás, ifjúság; symbol: szimbólum, jelkép. Úgy érzem, e szerkezet nálam is az ifjúság jelképévé vált.

Az első fényképezőgépem sokat segített abban, hogy rögzítsem a szép és boldog emlékeket, s ezért nagyon hálás vagyok neki. Ezért is őrzöm féltve a mai napig. Vele együtt őrzöm a később beszerzett vakut, mely már zárt térben is segített a fotózásban, valamint az összes negatívot, az első fekete-fehér és színes képeimet, az utolsó két tekercs filmet, melyek egyike még bontatlan, a másik pedig benne van a fényképezőgépben… azóta sem volt szívem kivenni. Talán már használhatatlanná tette az idő, de még mindig van rajta néhány üres „kocka”, mely „elkattintásra” kész, s ami tulajdonképpen az ifjúságomra emlékeztet. Ki tudja, talán még egy különleges és megismételhetetlen témára vár…

Mindenkinek vannak féltve őrzött kincsei, kedves emlékei, nekem e régi fényképezőgép az, mely másnak talán értéktelen. Ha kézbe veszem, egyszerre jut eszembe a boldog gyermekkorom minden emléke, a végigjátszott iskolai nyári szünetek vidámsága, a nagyszüleim feltétlen szeretete, a barátok és barátságok biztonsága, az utazások izgalma és minden, ami szép és jó volt. Mindenhova elkísért, s mindent dokumentált, amit abban a pillanatban megőriztem az utókornak is. A szomorút, a gyászosat soha nem örökítettem meg vele, azt elraktároztam a gondolataimban.

Az első imádott fényképezőgépemmel együtt pedig tovább őrzöm az emlékeket is, örökre és kitörölhetetlenül. S ha én már nem leszek, aki emlékezzen az emlékeimre, megmaradnak a fényképek, amik továbbviszik a boldog emlék-pillanatokat az unokáimnak…

(Unoka)

(2017.03.17.)

***

UNOKA korábbi írásai a honlapon:

(1) Egy marék pöszméte

(2) Élet a góré “árnyékában”

(3) A falusi disznótorról

(4) Egy képeslap margójára

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

Várjuk a hozzászólásod