2017.12.15.

 Molnár Zoltánnal beszélgetett Dr. Pánti Irén szerzőnk…

 

 

Molnár Zoltán, a Püspökladányból Elszármazottak Társaságának alapító tagja, mozgalmas élete kész regény. Tanulságos, méltó arra, hogy mások is megismerjék és sorsát olvasva elgondolkodjanak, mert az tükre annak a kornak, melyben felnőtt és dolgozott.

 

– Minden ember élete alakulásában fontos szerepet játszanak a szülők, a nagyszülők, és a környezet, amelyben felnőtt. Kérlek, mutasd be nekem felmenőidet!

Édesapám Vitéz Molnár Ödön, 1897-ben született Nagyváradon. Egyedüli gyerek volt, nagyszüleim szerették volna taníttatni. El is kezdte a polgári iskolát, de félbehagyta, mert mozdonyvezető akart lenni, és úgy gondolta céljához akkor jut közelebb, ha a géplakatos szakmát elsajátítja. Jelentkezett is lakatosinasnak. Már segéd volt, a 18 évét betöltötte, mikor sorsába beleszólt az első világháború. Besorozták katonának, Lugoson szolgált a tüzéreknél, majd az olasz frontra vezényelték – Piavéhoz –, ahol hősiesen harcolt, több kitüntetést is kapott. Az ott szerzett kitüntetések miatt kapta meg a vitéz címet. A háború végén leszerelt, visszatért Nagyváradra. De a család nem akart ott maradni, mert a várost a Trianoni Békeszerződés értelmében Romániához csatolták. Magyarországra költöztek. Nagyapám postás volt, Püspökladányban kapott állást, az apám a MÁV Fűtőházban helyezkedett el, szintén Püspökladányban. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Körmendi Erzsébetet, aki nyírségi lány volt, de Hegedűs Mátyásnál és feleségénél nevelkedett. A Hegedűs házaspár jómódban élt. Egy fiúgyermekük született – János –, s hogy lánygyerek is legyen a családban, ezért a feleség testvérének a gyermekét vették magukhoz. Akkoriban (az egykék idején!), szokásban volt, hogy a jómódú házaspárok valamelyik rokonuk gyermekét fogadták be családjukba, felnevelték és ki is házasították.

Szüleim 1925-ben házasodtak össze, az apai nagyszülők fogadták be őket Darányi-telepi otthonukba.

– Hogy alakult később a Molnár család élete?

Ahogy ez lenni szokott, sorban születtek a gyermekek. Én 1926-ban, Lenke húgom 1928-ban és Dezső öcsém 1931-ben született Püspökladányban. Itt jártunk elemi iskolába. (Az általam megírt, több kötetes életrajzomban sok szép gyermekkori emlékeimet is megírtam, amit terjedelmes volta miatt itt most nem részletezek.) Az viszont biztos, hogy kiváló tanítóim példáját követve itt lett biztos, hogy én is ezt a tanítói pályát választom. Ezt az álmomat akkor sem adtam fel, mikor 13 éves koromban elköltöztünk Ladányból.

– Miért döntöttek szüleid az elköltözés mellett?

Édesanyám tüdőbeteg lett és az orvosok levegőváltozást javasoltak, gyógyulást ettől remélhetett. Kárpátalját akkor csatolták vissza Magyarországhoz, édesapám Királyházára pályázott, mert vasúti csomópont volt, és az ottani Fűtőházban ajánlottak neki állást, ahol művezető lett. Így Királyházán folytattuk iskolai tanulmányainkat. A levegőváltozás valóban jót tett, édesanyánk meggyógyult, és ott született még egy húgunk, Jutka 1941-ben. A polgári iskola elvégzése után a Tanítóképzőbe jelentkeztem Sárospatakra és ott tanultam 18 éves koromig. A patinás iskola is rengeteg élménnyel gazdagított. A 18 éves kor az én életemben is fordulópontot jelentett. 1944-ben meg kellett szakítani a tanulmányaimat, mert a második világháború urai mást akartak.

– Mit akarhattak, hiszen még csak 18 éves voltál?!

Ó, akkor már az egészen fiatalok is puskát kaptak, hogy védjék a hazát, de az már akkor végleg elveszett. Az orosz hadvezetésnek köszönhetően én nem kerültem szembe az ellenséggel, hiszen Kárpátalját maguknak szánták, és ott nem voltak nagy harcok. De a politika se volt kíméletesebb. 1944-ben a Kárpátalján összeszedtek minden magyar férfit 14 és 60 év között, és Szibériába internálták. Ez az intézkedés engem, és az apámat is érintette, de azt, hogy miért vittek el bennünket, és mennyi ideig tartanak bennünket fogva, nem közölték velünk. Nyevjanszkba kerültünk befogadó táborba, ahol vérhas-járvány pusztított, én és az apám is betegek lettünk. Kórházba kerültünk, de nem egy épületben helyeztek el bennünket. Én felgyógyultam, de szegény édesapám meghalt. Halálát nem is tudatták velem, erről is csak véletlenül értesültem. Az egyik felülvizsgálat alkalmával az orosz szanitéc, aki engem vizsgált, odasúgta a társának, hogy ennek a  fiatalembernek éppen most halt meg az apja. Nem gondolták, hogy értek oroszul – ruszinul –, azért beszéltek erről előttem. Nagyon megrendültem, de fiatal voltam és élni akartam, kikerülni ebből a borzasztó helyzetből, melybe ártatlanul belekényszerítettek. Miután felgyógyultam, dolgozni kellett. Első munkaként egy villanyfejlesztő telepen szenet kellett rakodnunk. Később Altanajba szállítottak bennünket. Itt télen fát vágtunk az őserdőben, nyáron a közeli szovhozban mezőgazdasági munkát végeztünk.

– Meddig tartott a fogság?

Nehéz volt azzal a tudattal a nehézségeket elviselni, hogy azt sem tudtuk, mivel vádolnak bennünket és meddig kell ebben a kiszolgáltatott helyzetben élnünk. Később tudtuk meg, hogy kollektíve bűnösnek nyilvánítottak bennünket, és tárgyalás tartása, ítélet meghozatala nélkül 2 évi kényszermunkára ítéltek. Két év eltelte után összetereltek bennünket, valamennyiünknek új katonai felszerelést adtak és 10 napi élelmet, majd kivezényeltek bennünket a táborból, az őrök pedig azt mondták, menjünk, amerre látunk. A tábor Altanajtól 16 km-re volt, annyit kértünk, legalább addig az állomásig juttassanak el bennünket, ahol vonatra szállhatunk. Elkísértek bennünket Szverdlovszkig, ahol azonban nem akartak bennünket a vonatra felengedni, mert nem volt helyjegyünk. Miből vettünk volna, hiszen pénzt nem kaptunk? Végül az ötödiknek induló vonatra felülhettünk helyjegy nélkül is, és eljutottunk Kazanyig. A vonatok nem közlekedtek akkor folyamatosan, gyakran a pályán vesztegeltünk órákig, vagy valamelyik állomáson napokig.

– Hogy gondoskodtatok magatokról?

Pénzünk ugyan nem volt, de volt jó állapotban lévő ruházatunk, bakancsunk, azt cseréltük el használtabbra és a pénzen, amit még a ruhákért kapunk élelmiszert vásároltunk. Kazanyból elvergődtünk Moszkváig, ott megkerestük azt a pályaudvart, ahonnan Kijev felé indultak a vonatok. Kijevtől Ungvárig már könnyebb volt az utazás. Itt már semmiféle jegyet nem kértek tőlünk. Ungváron jelentkeztünk a Kormányzóságon, ahol igazoltak, dokumentummal láttak el bennünket és végre elindulhattunk Királyháza felé.

– Gondolom ennyi viszontagság után nehezen vártad már, hogy újra találkozhass édesanyáddal és testvéreiddel!

Valóban így van, de a viszontagságoknak ezzel nem lett vége és a viszontlátás is váratott magára. Hogy miért? Még útban hazafelé üzentem a családnak, hogy ha tudnak, menjenek vissza a magyar területre. Otthon, Királyházán tudtam meg, hogy az üzenetemet sikerült megkapniuk, eljutott hazáig és édesanyámék hazaköltöztek Püspökladányba.

– Királyházán már nem lakott rokonod? Ki fogadott be ebben a zűrzavaros világban?

Egy kedves királyházi ismerősöm, aki velem volt a fogságban, de előbb érkezett haza, náluk töltöttem a Karácsonyt is. Ilyen csodálatos karácsonyi ajándékot még sosem kaptam. A kis Jézuska a szabadságot hozta el nekem. Nagyon jól esett a gondoskodásuk! Az ünnepek után visszamentem Ungvárra, megkerestem a Kormányzóságot, kértem, segítsenek hazajutni. Ott azt mondták, Máramarosszigeten egy gyűjtőlágerben kell jelentkeznem, ahonnan 10 naponta indul vonat Debrecenbe. Kivártam az időt és 1947 januárjában végre Debrecenbe értünk. Püspökladányba éjfél felé érkezett meg a debreceni vonat. Csak azt nem tudtam, merre keressem a szeretteimet. Keresztanyámék házához mentem, tőlük tudtam meg, hogy édesanyámat és a testvéreimet a volt Csenki Iskolában szállásolták el. Nagy volt az öröm! Másnap költöztünk is az „ötödik utcába”, ahol elfogadható körülmények között tudtuk a közös életünket elkezdeni. De nem volt időm a múlton töprengeni, tudtam, most már nekem kell a családról gondoskodnom. Persze ők is megtették, amit tehettek.

– Azonnal munkát kerestél, vagy félbehagyott tanulmányaidat akartad befejezni?

Mindenképpen szerettem volna befejezni a tanulmányaimat, annál is inkább, mert az utolsó évem volt már csak hátra. Az első félévi vizsgáimat pótlólag letettem, a második félévet nappali tagozaton végeztem, és a vizsgák letétele után megkaptam tanítói diplomámat.

– Gyorsan kaptál tanítói állást?

Sajnos ez diplomával sem volt egyszerű, mert én olyan állást szerettem volna kapni, melyhez szolgálati lakás is tartozik. Édesanyámat is magammal akartam vinni és testvéreimnek is otthont akartam biztosítani. Eleinte alkalmi munkákat vállaltam, majd az ismerőseink segítettek. Ismeretségi körünkhöz tartoztak olyan volt nagygazdák, akiknek a régi, kiterjedt kapcsolataik még megvoltak, pl. a Szathmári és a Tóth család. Özvegy Tóth Sándorné, Vilma néni sietett segítségemre, mikor megismerte problémáimat. Gyorsan levelet írt a szerepi papnak, mert úgy hallotta, ott szükség van tanítókra és a szolgálati lakás is megoldható. 1948 márciusában már tanítottam Szerepen.

– Hogy érezted magad az első munkahelyeden?

Jó közösségbe kerültem, a gyerekekkel is szerettem foglalkozni. Mivel a tanítók fizetése már akkor is kevés volt, szabadidőmben a helybeli Hangya Szövetkezetnél könyvelői munkát végeztem, emellett aktívan sportoltam, fociztam, edzői képesítést is szereztem, a gyerekeknek is tartottam edzéseket. Öt évig tanítottam Szerepen. Édesanyámat itt temettem el. 1953-ban közös megegyezéssel Földesre helyeztek át.

– Életed újabb állomása Földes lett, ott milyen nevezetes esemény történt Veled?

Ott ismertem meg a későbbi feleségemet, Farkas Máriát, aki ott volt tanítónő és 1956-ban össze is házasodtunk. 1957-ben megpályáztam Hosszúháton az igazgatói állást, mellyel szolgálati lakás is járt. Itt születtek gyermekeink: 1957-ben Zoltán és 1961-ben Marianna. Jól éreztük itt magunkat, de 1961-ben újabb fordulat következett. Megszüntették az osztatlan tanyasi iskolákat. Ez az intézkedés Hosszúhátot és az én igazgatói státuszomat is érintette, ezért átmenetileg Szerepre helyeztek igazgató-helyettesnek. Egy évig dolgoztam ott, közben kerestem a lehetőségeket a továbblépésre.

– Hol volt a következő állomás?

Csővárra kerültünk, ez a község Vác mellett található. Én igazgatóként dolgoztam, a feleségem beosztott nevelő volt. Itt is kaptunk szolgálati lakást. Szabadidőnkben részt vettünk a község életében. Én a Kultúrházat vezettem, a feleségem besegített a programok szervezésébe. A gyerekek továbbtanulása miatt azonban úgy láttuk jónak, ha ismét váltunk, így kerültünk 1965-ben Perbálra.

**

A Budapesten működő Püspökladányból Elszármazottak Társaságának egyik találkozója, 2008-ban   (bal szélen ül Dr. Pánti Irén szerzőnk, hátsó sorban bal szélen álló első úriember Molnár Zoltán)

**

– Ez a váltás már tartósnak bizonyult, hiszen most is Perbálon élsz.

Valóban ez az állomás már végleges lett. Mind a ketten beosztott nevelőként kezdtük, a feleségem hamar előbbre lépett, igazgató-helyettes lett és igazgató-helyettesként ment később nyugdíjba is, de én már nem akartam vezető állást betölteni.

Persze nem kényelmesedtem el, szakmailag képeztem magam. Éneket tanítottam, a karvezetői vizsgát is letettem. Miután bevezették az általános iskolákban a gyakorlati oktatást, szakoktatói oklevelet szereztem és én vezettem a gyakorlati foglalkozásokat. Az előresoroláshoz főiskolai végzettséggel is rendelkezni kellett, a szegedi Főiskolán diplomáztam.

A munka mellett – a feleségemmel – mindig vállaltuk a gyerekek táboroztatását a Balatonon. Úttörő csapatvezető voltam, nyaranta edzősködtem. A helyi termelőszövetkezetben az aratásban is részt vettem, a búza mázsálásánál évekig voltam felíró. 60 éves koromban úgy éreztem, hogy meg kell állnom. A nyugdíjazásomat kértem. Szerettem a hivatásomat és a gyerekeket, de a negyven évi szolgálat elfárasztott, mást akartam csinálni, hogy még nyugdíjasként is hasznos lehessek.

– Így lettél Perbál Krónikása! Meséld el az indulást!

1965-ben országos mozgalmat indítottak a megyei és járási levéltárak, és olyan embereket kerestek, akik a községük egy évi történéseit leírják és dokumentálják, majd elküldik a levéltárakba. Én kedvet éreztem a feladathoz. Többen indultunk, de ők lassan lemorzsolódtak. Azóta is én írom Perbál krónikáját. Több tanfolyamot is elvégeztem közben, és sokat alakult a szemléletem is. Szeretem ezt a munkát végezni, szeretek a község eseményeiről beszámolni, a dokumentumokat, újságcikkeket összegyűjteni.  Az eltelt 50 év alatt több könyvet is írtam. A Városatyák ma is megkeresnek, ha Perbál múltját jobban meg akarják ismerni, vagy hivatkozni akarnak korábbi eseményekre. Kutatók is gyakran kérnek anyagot tőlem. Ezt a munkát addig akarom végezni, míg a számítógép billentyűit le tudom ütni. Emellett hatalmas anyagot gyűjtöttem össze egy úttörő múzeumhoz. Ennek elhelyezéséhez szeretnék legalább egy szobát találni, hogy megmutathassuk a közönségnek. Perbál sportéletéről néhány éve rendeztünk egy kiállítást a Művelődési Házban. Nagy volt az érdeklődés.

1996. augusztus 19-én került megrendezésre a püspökladányi művelődési központban a Püspökladányiak Világtalálkozója, melyen Te is részt vettél. Gondolsz-e még szülővárosodra, Püspökladányra?

Szülővárosomhoz még mindig kötődöm. Míg jobban tudtam mozogni, többször megfordultunk ott családommal. A Ladányi Hírekből tájékozódtam a város hétköznapjairól, ünnepnapjairól. Örömmel vettem most is a meghívót is a Püspökladányból Elszármazottak találkozójára, de ma már nem vállalkozhatom erre a hosszú útra. Már főleg csak lélekben vagyok velük.

 

Budapest, 2015. július 18.

Dr. Pánti Irén

***

Szeretettel üdvözöljük és köszöntjük honlapunkon keresztül is Molnár Zoltánt, aki jelenleg is Perbálon él családjával. Jó egészséget kívánunk!

 

Püspökladány, 2017. december 15.

 

Megyaszai Szilvia honlapszerkesztő

*

A Püspökladányiak Világtalálkozójáról Könyvespolc rovatunkban olvashatnak részletesebben, IDE KATTINTVA!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

 

 

Várjuk a hozzászólásod