2020.10.01.

 

In memoriam Molnár Zoltán

(1926-2020)

*

Ismét megszűnt dobogni egy Püspökladányért dobogó szív

 

„Okuljatok mindannyian a példán

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

A múltba sem, és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.”

 

Molnár Zoltán Püspökladányban született 1926-ban. Édesapja Vitéz Molnár Ödön, a MÁV Fűtőházban dolgozott. Feleségével, Körmendi Erzsébettel 1925-ben házasodtak össze. Püspökladányban született három gyermekük Zoltán, Lenke és Ödön.

Molnár Zoltán elemi iskoláit Püspökladányban végezte. Itt töltött gyermekkorára, kedves tanáraira mindig szeretettel emlékezett. Az ő példájuk hatására választotta később a tanítói pályát.

13 éves volt, amikor elköltöztek Ladányból. Édesanyja súlyos tüdőbeteg volt, és az orvos a gyógyulásához mielőbbi levegőváltozást javasolt. Miután Kárpátalját abban az időben csatolták vissza Magyarországhoz, így a család Királyházára kérte áthelyezését. Ott kezdtek új életet. A családfő a Fűtőházban kapott munkát. A hegyi levegő hatására Zoltán édesanyja hamarosan meggyógyult és 1941-ben egy kislánnyal gyarapodott a családjuk.

Molnár Zoltán szorgalmas diák volt, mert tovább akart tanulni. A polgári iskola elvégzése után a sárospataki Tanítóképzőbe vezetett az útja. Tanulmányait azonban nem tudta befejezni, mert közbeszólt a II. világháború.

1944-ben Kárpátalján összeszedtek minden magyar férfit és fiút 14 és 60 év között, majd Szibériába internálták őket. Meghallgatás és ítélethozatal nélkül megállapították bűnösségüket, és kétévi kényszermunkára ítélték.  Azt, hogy miért, és mennyi időre, azt nem hozták a tudomásukra, csak kiszabadulásuk után tudták meg.

Nyevjanszkba kerültek a befogadó táborba, ahol vérhas járvány pusztított. Apa és fia is megkapta a járványt. Zoltán lassan meggyógyult, de édesapja sajnos elhunyt. Felgyógyulása után Altanajba szállították a túlélőket, ahol fizikai munkát kellett végezniük. Két év elteltével az életben maradottakat kivezényelték a táborból és útjukra bocsátották őket, mondván, menjenek amerre látnak. Viszontagságos út következett, hiszen sem vonatjegyre, sem élelemre nem volt pénzük. Ő Királyházára igyekezett vissza, oda, ahonnan elhurcolták őket. Ott tudta meg, hogy édesanyja a testvéreivel visszaköltözött Püspökladányba.

Ismét nekivágott az útnak, mely végén végre megölelhette édesanyját és testvéreit.  Először a volt Csenki iskolában helyezték el őket, később kaptak elfogadható lakást is, de munka nem volt, pedig akkor már ő volt a családfenntartó. Alkalmi munkákat vállalt, közben befejezte tanulmányait, megszerezte a tanítói diplomáját. Mivel Ladányban továbbra sem kapott tanítói állást, Szerepen kezdett el tanítani 1948-ban. Kapott szolgálati lakást is, ide hozta édesanyját és a még kiskorú testvérét is. 1953-ban, édesanyja halála után Földesre helyezték át. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Farkas Máriát, aki itt tanított. 1956-ban házasodtak össze. Egyre közelebb került Püspökladányhoz. 1957-ben Hosszúháton lett igazgató. Itt születtek gyermekei, Zoltán és Marianna. 1961-ben megszüntették az osztatlan tanyasi iskolákat, ez lett a hosszúháti iskola sorsa is. Mivel nem sikerült Püspökladányban mindkettőjüknek állást találni, Csővárra költöztek, ahol ő igazgató, a felesége beosztott nevelő lett. 1965-ben gyermekeik egyszerűbb továbbtanulása érdekében Budapest mellé, Perbálra költöztek. Itt felesége általános iskola igazgatóhelyettes, Zoltán tanítói munkája mellett Kultúrház igazgató, énekkar-vezető, futball edző is volt. Munkájukat megbecsülték, ebből az iskolából mentek nyugdíjba. A község életébe mindketten tevékenyen bekapcsolódtak nyugdíjazásuk után is. Sajnos feleségét 2001-ben elvesztette.

A község vezetői biztatták, hogy írja meg Perbál történetét és ő 50 éven keresztül megörökített minden jelentős eseményt, ami a községben történt. Munkássága alatt sok kötetet töltött meg. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. A Krónikát haláláig írta.

Közben nem feledkezett meg szülővárosáról, Püspökladányról sem. Dr. Hegedüs Jánossal és Almási Árpáddal alapító tagja volt a kezdetben 200 fő feletti létszámú Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társaságának. A havonként tartott baráti társaság összejöveteleire rendszeresen eljárt, tevékenyen segítette munkájukat. Míg egészsége engedte, bekapcsolódott minden megmozdulásba. Figyelemmel kísérte szülővárosa életét, az itt történteket a Ladányi Hírekből és a Ladányi Kalendáriumból ismerte meg.

Molnár Zoltán 2020. június 26-án hunyta le örökre szemeit. Méltósággal hagyott itt bennünket, hiszen tudta, hogy el kell menni és nyugodt szívvel távozott, mert úgy gondolta, mindent elvégzett, amit el tudott végezni.

A népi bölcsesség azt tartja, minden ember addig él, míg emlékeznek rá. Molnár Zoltánra sokan és sokáig fognak emlékezni. Nemcsak a családja, tanítványai, és Perbál, ahol nyugszik. Élnek még Püspökladányban is kedves ismerősei, akik a szívükbe zárták, és szeretettel őrzik meg emlékét.

Weöres Sándor soraival búcsúzom Tőle:

Emberkém, nem halok meg ott,
nagy víz borít rám fény-sikot,
nem vész el egy cseppem se, nem,
csak nem lát többé senki sem.
  

Dr. Pánti Irén

 

(Kalendáriumi Emlékkönyv, 2001. Szerk.: Csontos Jánosné, Csontos Gabriella)

*

Korábbi összeállításaink:

Mindörökké Ladányiak – A Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társaságának története

Egy Püspökladányból elszármazott krónikás portréja (Molnár Zoltán)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Várjuk a hozzászólásod