Neves Ladányiak

 Mesebeli János

avagy Kodolányi János kapcsolata Püspökladánnyal

*

Kodolányi János

Kodolányi János a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő egyénisége volt. Anyai ágon kötődött Püspökladányhoz, élt is ott néhány évet ifjúkorában, és itt átélt élményeit több regényében meg is örökítette. Ma már kevesen olvassák műveit, pedig sok közülük ma is időszerű. Én is elsősorban egyetemi éveimben olvastam tőle, de életét nem ismertem, mert munkássága, élete nem volt iskolai tananyag, és sajnos nem az ma sem. Amikor megtudtam, hogy éltek rokonai Püspökladányban, és lakott ő is ott rövid ideig, kíváncsi lettem rá, milyen ember lehetett. Elolvastam a Süllyedő világ című önéletrajzi regényét, és lányának, Júliának róla írott visszaemlékezéseit. Egy sokat szenvedett, de igaz ember képe bontakozott ki előttem, aki már  fiatal korában elhivatottságot érzett az írói munkára, és arra, hogy az igazat, és a becsületest ábrázolja, és mindig a magyar nép érdekeit tartsa szem előtt.

Munkásságát nem méltatom, azt méltatták már irodalomtörténészek. Én arra vállalkozom, hogy bemutassam, hogyan látta ő az egykori Püspökladány lakóinak hétköznapi életét, továbbá életének főbb eseményeit szeretném bemutatni.

Azzal a verssel kezdem, melyet Erdélyi József költő írt hozzá 1923-ban mikor Vajszlón meglátogatta őket.  A vers címe:

Boldog ember

         / Kodolányi Jánosnak /

Boldog ember vagy te, János,

Ez, mint a nap, oly világos.

Van szép szelíd feleséged,

Aki holtig szeret téged.

S van gügyögő kicsi fiad-

Ha rád nevet sose tagadd

Dolgozol bár, mint a hámos

Boldog ember vagy te János!

Boldog ember vagy te János,

S a kedved mégis, ha hiányos

Annak csupán egy oka van,

Hogy mindenki boldogtalan.

Sose búsulj, majd elválik

Szép a küzdelem halálig

Megszakadsz bár, mint a jármos

Boldog ember vagy te, János!

*

Élete nem volt idilli, akár egy mesehősnek! Hogy boldog volt-e? Döntsék el az olvasók!

A Kodolányi család eredete

Kodolányi János felmenői, a Kosztolányi család valamelyik ágából erednek. Címerük, egy kék pajzsban hármas halmon álló, kiterjesztett szárnyú galamb volt. A család a Gömörben élő Kodolányi család leszármazottja. A dédapa Kodolányi Márton Egerben volt jószágkormányzó. Korán elhunyt, a felvidéki kolerajárvány idején a betegek ápolása közben halt meg. Öt fa született, Ignác, Péter, Pál, János és Antal. A család János ágán folytatódott tovább, a többi fiú vagy fiatalon elhunyt, öngyilkos lett, vagy gyermektelenül halt meg.

A Kodolányiak a 19. században a vidéki kisnemesi értelmiség életét élték. Voltak közöttük gyógyszerészek, gazdászok, erdőmérnökök vegyészek. Egy ismert gazdasági szakíró is volt közöttük, Kodolányi Antal, akinek a neve a korabeli lexikonokban is szerepelt.

Az apai nagyapa Kodolányi János gyógyszerész volt Kismartonban az övé volt a híres Salvator patika. Kismartonban ismerte meg későbbi feleségét Leinner Annát, akit 1857-ben feleségül vett. Kismartonban született meg a két idősebb fiuk, majd a Zala megyei Gyulakeszire költöztek. Itt bérelt a nagyapa az Eszterházyaktól egy kisebb kastélyt és földeket, melyet később ügyes gazdálkodással tovább gyarapított. Gyulakeszin született meg harmadik fiuk Gyula (Kodolányi János későbbi édesapja) és még 3 lánytestvére. Leinner Anna az utolsó szülésébe belehalt 1873-ban és egy év múlva követte őt legkisebb lánya is. Az özvegy apa gyermekeivel Nemesgulácsra költözött, és itt élt haláláig, 89 éves koráig. Haldokló feleségének megígérte, hogy nem hoz új asszonyt a házhoz, ezt az ígéretét meg is tartotta. A 3 fiút, és a két lányt kemény kézzel, szeretet nélkül nevelte fel, és ez a nevelés rányomta bélyegét gyermekei későbbi sorsára is. A család történetében egymást érték a tragédiák és a boldogtalan házasságok. Az egyik lány Emma, akit akarata ellenére kényszerített rossz házasságba, öngyilkos lett. A másik lány, Marianna,  Bécsbe szökött egy katonatiszttel, és nyoma veszett. Kálmán gazdász akart lenni, de az apja gyógyszerésznek szánta. Ő megpróbált szembeszállni apja akaratával, de ő elkergette a háztól és, nem támogatta tovább. Később kibékültek ugyan, de Kálmán élete tönkrement. Gyula gyógyszerész akart lenni, de apja parancsára erdésznek tanult. Tanulmányai befejezése után Ceglédre került, a közalapítványhoz tartozó erdőgazdaság erdésze lett. Itt ismerte és szerette meg Martinovich Ilonát, Martinovich Gyula leányát. Martinovich Gyula, Martonivich Ignácnak, a  magyar jakobinus mozgalom vezéralakjának leszármazottja volt, a közalapítvány jogtanácsosaként dolgozott Cegléden. A fiatalok 1897-ben házasodtak össze, az esküvőjük napján azonban tragédia történt. 54 éves korában szívrohamban elhunyt a menyasszony édesapja. Ez a tragédia már a kezdeteknél beárnyékolta házasságukat.

Ilona édesanyja, özvegy Martinovich Gyuláné (Kodolányi János nagyanyja) két másik lányával, Gizellával és Irénnel Püspökladányba költözött, ahol birtokaik voltak, és ott gazdálkodni próbáltak.

Martinovich Ilona és Kodolányi Gyula
(Kodolányi János szülei)

Kodolányi János gyermekkora

Kodolányi Gyula feleségével a Pest-megyei Telkibe költözött, itt született meg, 1899. március 13-án fiuk Kodolányi János, és 3 évvel később húga, Ilona. Telkin rövid ideig éltek, az édesapát 1903-ban Pécsváradra helyezték. Pécsvárad vegyes lakosságú falu volt, ma is az. Alsó nagyobbik részén a külföldről betelepített sváb lakosság utódai éltek, akik katolikusok voltak, az északi részén magyarok éltek, ők reformátusok voltak, de a zsidók száma sem volt elhanyagolható.

A kis Jancsi beteges, vézna gyerek volt. Nehezen járt, húzta a lábát, nem tudott futni, gyakran elesett. Anyjától Achilles-ín zsugorodást örökölt, ezek voltak betegsége külső tünetei, de apja nem vette komolyan ezt a betegséget, nem gyógyíttatta  a kisfiút, sőt kigúnyolta, ólommadárnak csúfolta. Annyit azonban megtette érte, hogy hatéves korában nem küldte iskolába, hanem orvosi javaslatra  otthon tanult,tanárt fogadott mellé. A kisfiú szeretetre és megértésre vágyott, de nem kapta meg szüleitől. Apja, a formákhoz ragaszkodó, rideg ember volt, magát tökéletesnek gondolta, és a gyöngeséget nem tudta megbocsátani, még családtagjainak sem. Anyja, könnyed, derűs lélek, szerette a társaságot, vidámságot, de minden kezdeményezését letörte az apa közönye, ridegsége. A sorozatos kudarcok megbetegítették, fejfájós beteges lett, gyakran kezelték kórházban. Házasságuk válságba jutott. Az orvosok sem megfelelően kezelték, állapota súlyosbodott. Az apa feleségét elmegyógyintézetbe szállíttatta, mert így tudta elérni, hogy pápai engedéllyel kimondták a válást.

A bíróság még attól is eltiltotta az anyát, hogy a férje nevét viselje, gyerekeiről is le kellett mondania. A válás után Martinovich Ilona Püspökladányba költözött özvegy édesanyjához. A gyerekeitől azonban nem akart elszakadni, rendszeresen írta a leveleket hozzájuk, de az apa nem adta át nekik. A gyerekek anyjuktól eltávolodtak, csak később diákkorában kereste a kapcsolatot anyjával János. Az iskolai szüneteket nála töltötte.

Pécsváradon végezte el Kodolányi János az elemi iskola négy osztályát a katolikus felekezeti iskolában. Már gyerekkorában megismerte a többnyelvűséget, a nemzeti és vallási ellentéteket, de a falu világa is feltárult előtte. Az Ormánsági emberek gondolkodása, a falusi élet szokásai már ekkor felkeltették a figyelmét. Édesapja 1909-ben újranősült. Második feleség, Ujhelyi Alva, a tiszaújhelyi Ujhelyi családból származott, a Hunt és Pázmány lovagok sarja volt. Művelt nő, aki szerette a zenét, szívesen zongorázott, a kis Jancsi vég nélkül hallgatta volna, mikor Chopint játszott. Az új feleség a gyerekeket megszerette, de ő sem tudta megteremteni azt a jó családi légkört, melyre a gyerekek vágytak, a férje ridegsége ebben megakadályozta. Ez a házasság sem volt boldog, sőt még az első házasságnál is boldogtalanabbá vált, pedig a házasságból gyermek is született, aki a Gyula nevet kapta.

Az ifjúság mozgalmas évei

1909 őszén Kodolányi Gyula a vajszlói erdőgondnokságra helyeztette magát, az erdő gondnokság vezetője, erdőfőtanácsos lett. A kis János a négy elemi után, még egy évet elvégzett Vajszlón a katolikus iskolában, majd középiskolába iratkozott. Az életük Itt szabadabbá vált, mint Pécsváradon volt, az egyre feszültebbé váló családi légkör elől a magányos kisfiú a szomszédoknál, barátainál  keresett menedéket. Hamarosan testvérbarátot talál Simon Dezső személyében egy parasztfiúban, és ez a barátság egy életre szólt mindkettőjük számára. Simon Dezső családja befogadta, velük étkezett, részt vett velük a mezőgazdasági munkákban, esténként a kocsmában a parasztok meséit velük hallgatta, dalaikat énekelte. A Vajszlón szerzett élményeit, az idilli tájat, de a szellemi-lelki sivárságot is több művében is megörökítette.

1910-ben édesapja a pécsi állami főreálgimnázium első osztályába íratta. Az iskola épülete elhanyagolt, barátságtalan volt, kaszárnya szellem uralkodott benne, a tanárok korlátoltak, távolságtartóak voltak. János gyakran került összeütközésbe velük. A diáktársai között azonban jól érezte magát. Itt kötött barátságot Haraszti Sándorral, aki szellemi és világnézeti fejlődésére nagy hatással volt. Rosszul tanult, az ötödik osztályban két tárgyból megbukott, de dacból, nem adott be pótvizsga kérvényt, ezért az ötödik osztályt újra kellett járnia. Ebben az időben sokat betegeskedett,  Achilles-ín zsugorodása súlyosbodott, nem tudott már járni sem. Két hónapig volt kórházban. Megműtötték, de ettől kezdve nem tudott, csak fél mankóval járni. Sokat olvasott, köztük komoly filozófiai műveket, verseket, drámákat írt. Pécsett jelent meg első verseskötete a Hajnal. Tanulmányait nem folytatta tovább Pécsen, átiratkozott Székesfehérvárra a reálgimnáziumba. Az iskola környezete, és szelleme sokkal nyitottabb, megjött a kedve a tanuláshoz is, éjszakákat töltött a könyvek mellett, tanulmányi eredményei javultak. A kosztos diákok független életét élte, irodalmi az önképző körökben vezér egyéniség volt. Az iskolában diáklapot szerkesztettek. Lapot is alapítottak Diáktoll néven, de anyagi okok csak egyetlen száma jelent meg. Székesfehérváron adták ki második verseskötetét, melynek címe, Kitárt lélekkel. Diákévei, az első világháború évei is voltak. A hangulat az iskolában egyre feszültebbé vált. Az osztályt sorozni vitték. Az orosz forradalomról zavaros hírek érkeztek. A nyári vakációk, és a szénhiány miatti iskolai szünetek egy részét anyjánál Püspökladányban töltötte.

Püspökladány ábrázolása regényeiben

Martinovich Gyuláné, férje halála után két lányával, Gizellával és Irénnel Püspökladányba költözött. Itt voltak a családnak birtokai, és ennek jövedelméből próbáltak megélni.

Gizella tehetségesen festett, elvégezte a nagybányai festőiskolát. Pesten kiállítást is rendezett az alkotásaiból. Családi körülményeinek változása miatt sajnos nem tudta tehetségét kibontakoztatni. Idős édesanyját annak haláláig ápolta, és a gazdaságot is irányította. Nagy lelkierővel próbálta megállni a helyét ebben a nehéz helyzetben. Válása után Ilona testvére is hozzájuk költözött, őt is türelemmel ápolta. Ha volt egy kis ideje kiment a mezőre és festegetett, olvasott, szerette a zenét, jól zongorázott, de kemény volt és határozott, soha nem ment férjhez. Irén, a testvérük, férjhez ment. Férje Elek gazdasági felügyelő volt, a közalapítványi birtokokat kezelte. Volt egy lányuk is, akit Marcsának becéztek. Egy nagy kert közepén állami épületben laktak, árnyas kertjükben még teniszpálya is volt. Jómódban éltek nagy gazdaságuk volt, sok háziállattal. Házasságuk nem volt boldog, nem szerelemből kötötték. Irénnek, és a lányának is beteg volt a lába, szükségük volt támaszra. Valószínűleg ugyanaz a betegségük volt, mint Jánosnak.

Martinovich Ilona soha nem adta fel, a reményt, hogy közelebb kerüljön gyermekeihez Leveleket írt hozzájuk, és kérte őket, és édesapjukat, engedje el őket Püspökladányba. Egyszer ő is meglátogatta őket Pécsen, amikor még János ott tanult. Akkor a lánya, Kodolányi Ila is Pécsen tartózkodott, kórházban volt, elkapta a kolerát. A gyerekek a látogatás idején zavartan viselkedtek, nagyon eltávolodtak már anyjuktól. Ila nem látogatott el anyja életében Püspökladányba, de a sorsa mégis ehhez a községhez kötötte. Miután édesapját és mostohaanyját eltemette, és Gyula öccse is megnősült. Mivel nem volt más választása, Püspökladányba költözött Giza nénjéhez, és nénje halála után a helyi a bankban vállalt munkát. Ő elfogadta sorsát, nem mert lázadni az apai hatalom ellen, pedig sokszor emlegette bátyjának, hogy orvos szeretett volna lenni.

Mikor édesanyja állapota rosszabbodott, János mégis rászánta magát a püspökladányi látogatásra, és oda iskolai szünetekben többször visszatért. Így írt róluk a Süllyedő világ című könyvében:

„Kínlódik a három szegény asszony. Öreganyám, anyám, és Giza néném birkózik a gazdálkodással, de konok balsors üldözi őket. Folyton szoronganak a holnapért.” Nem lehet másként, hiszen szegények. Rossz lovat, hitvány tehenet, nyavalyás birkát tudnak csak venni.”

Sajnálta őket, és szeretett volna segíteni rajtuk, ám az édesanyja örökké idegen maradt számára.

Püspökladány azonban tetszett neki. Így ír első benyomásairól:

„Püspökladányban minden rendkívül tetszik. A széles, lustán elterülő falu, a rengeteg lombos akác, a faragott házormok, a hármasával befogott lovak, a lóháton ügető  kisgyerekek, a  vágott szemű zömök, busa férfiak, a csodálatosan zengő világos alföldi nyelv, a villanyvilágítás. Mindebben van valami ázsiai – ahogy az ázsiai falukat képzelem – s egyben korszerű is. A villany például olyan korszerű vívmány a szememben, hogy nem győzök rajongani érte.”

„Késő éjjel szoktam megérkezni Püspökladányba. A zúgó, fárasztó út után jólesik a jó szagú alföldi levegő, és a sötétben vonuló kettős nyárfasor, megnyugtató susogása. Mélyen alszik a lusta, széles alföldi falu, mint valami pusztai sátortábor. Elindulok magányosan a faluba vezető úton. Szeretem ezt az utat, egy kis akácos mellett vezet és a nyárfasor, mely szegi, olyan, mint valami óriási orgona. Ha szél dühöng, harsog búg, ha szélcsend van, halkan susog, és sziszeg. Lassan lépkedek a sötét úton, hogy mélyen elmerülhessek az óriási orgona zenéjében.”

Tenni akart értük, ezért rábeszélte Simon bácsit, testvérbarátja édesapját, majd Simon Dezsőt is, hogy jöjjenek el Ladányba, segítsenek nekik a gazdaságban. Ők ezt meg is próbálták, de a helyzet érdemben nem változott. A kizsarolt földből ők sem tudtak könnyű, baranyai földet varázsolni, a gyönge lovakkal nem tudtak úgy dolgozni, ahogy Vajszlón megszokták.

A társadalmi viszonyokról már elég kritikus a véleménye.

Püspökladányban rettenetes, állati szegénységet látok egyfelől, s rideg, könyörtelen jómódot másfelől. Iszonytató az a részvétlenség, amellyel a jómódú, a szegényt lenézi. Akinek nincs földje, háza, csúszhat a porban, mint török kényurak előtt, a rabságba vert jobbágyok. A községháza előtt emberpiac van, a gazdagok tapogatják, méricskélik a munkásembereket, mint vásártéren a lovat.

Földes vityillókban szalmatetős sötét házacskákban fordulok meg, ahol hatan-nyolcan zsúfolódnak egy szobába, a csontkeménnyé szikkadt udvaron egyetlen virág sem nyílik, s a rongyos gyermekek vízben főtt kukoricát, sült tököt majszolnak, egy koszos malac már vagyonnak számít.

Mellettük a pohos nagygazdák, mint basák térülnek, fordulnak, fiaik kényesen lovagolnak végig a falun és a szombat esti táncban vad verekedést rendeznek. Különös ez a jómódú hajdúsági nép. Úgy veszi a világot, ahogy van, hogy miért van, meddig van, arról eszébe sem jut gondolkodni. Művészetet nem keres semmiben. Ezt a fajtát nem lehet úgy felemelni, mint az ormánságit, mert a szellem semmiféle csatornán nem közelítheti meg.”

Kodolányi Jánost Püspökladányban érte az őszirózsás forradalom híre (1919-ben), és itt tartózkodott a Tanácsköztársaság hónapjaiban is. Itt látta, hogy a falu élete felbolydult, tömegek rohantak az utcán a végtelen áradatban az állomás felé, onnan meg vissza. Az emberek csoportokba verődtek, felszabadultan éljeneztek. Az állomás faoszlopokon nyugvó magas deszkacsarnoka olyan volt, mint a bálterem. A hordókból sört, bort vödörrel mertek. A vasúti kocsikat felbontották. Aztán látta a vöröskatonák visszavonulását és a román királyi hadsereg bevonulását.

A forradalom bukása után1919 szeptemberében visszatért Székesfehérvárra és letette az érettségi vizsgát. Akkor még azt hitte, hogy az ősszel elkezdheti az egyetemet, addig is visszament Vajszlóra. Ahol feszültséggel teli, háborús helyzetet talált.

Az útkeresés évei

1918. november 14-én a szerb-horvát-szlovén királyság csapatai megszállták Pécset és környékét. Ezzel azt szerették volna elérni, hogy Pécset és Dél- Baranyát Jugoszláviához csatolják. Három évig tartott a megszállás, és ez az áldatlan állapot. A Tanácsköztársaság intézkedései itt nem voltak érvényesek a megszállók engedélye nélkül nem lehetett a zónát elhagyni. A helyzetet bonyolította, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a volt vöröskatonák is ide menekültek, mert itt nagyobb biztonságban érezhették magukat, mint Horthy Magyarországán. Pécset és környékét menekültek százai lepték el, de az elzártság a szellemi életre frissítően hatott.

Kodolányi János 1919 és 1921 között ideje nagy részét Vajszlón töltötte, mert a kialakult helyzet miatt nem iratkozhatott be a pesti egyetemre. Egy ideig ő is abban az iskolában tanítóskodott, ahová ő is járt annak idején. Irodalmi önképzőkört szervezett, előadásokat tartott, sztrájkokat szervezett. Gyakran látogatott Pécsre, ahol a modern művészetekkel ismerkedett, közben verseket írt.

Óriási tudásvágy feszítette. A postamestertől értesült, hogy a szomszédos faluban Csányoszrón van egy református lelkész Csikesz Sándor, aki nagyon művel, képzett pap és hatalmas könyvtára van. Megkereste, és megismerte őt, találkozásukat később sorsdöntőnek nevezte. Rendszeresen felkereste, a könyvtárát bújta, olvasott, tanult. Csikesz jó pedagógiai érzékkel ismertette meg vele az elmúlt és jövendő korok áramlatait. Olyan nagy hatással volt rá, ez a szellemi és lelki kapcsolat, hogy áttért a református hitre, és a halála előtti évig ebben a hitben élt.

Apjával ebben az időszakban nagyon megromlott a kapcsolata, szerette volna, ha hivatalt vállal, kifogásolta, hogy baranyai forradalmárokkal tart kapcsolatot Ebből a helyzetből szabadulni akart, és tudta apjára nem számíthat.

Vajszlón ismerte meg Csősz Matildot, későbbi feleségét, aki egy jómódú parasztgazda lánya volt. 1921. november 21.-én összeházasodtak. A házasságot mind a két család ellenezte, a támogatásukra nem számíthattak. A Csősz család ősi ormánsági család volt. Csősz András az egyik ősük a siklósi várkapitány volt, de Mária Terézia testőrségében is szolgáltak ősei. Csősz Matild tanult lány volt, egyedül ő volt a vajszlói lányok közül, aki továbbtanult, a pécsi felsőfokú kereskedelmi iskolát végezte el. Élete végéig hű társa volt Kodolányi Jánosnak. Kitartott mellette a nagy megpróbáltatások között indult írói pályája elején, és később, ”elnémítása” idején is. Két keze munkájával megtett mindent, hogy a szükséges dolgokat előteremtse ezekben a nehéz időkben és hűségesen ápolta betegsége idején halálág. Az ifjú pár Pesten kezdte közös életét kilátástalan nyomorban éltek, albérletből-albérletbe költöztek. 1922-ben megszületett első gyermekük János, és 1923-ban lányuk Julianna. Lányuk születése évében Vajszlóra költöztek, majd rövid időre Püspökladányban próbálkoztak a felszínen maradni.

Kodolányi Júlia így emlékszik erre a házra Apám című regényében.

„Ma is látom azt az egyszerű kis falusi házat, ahol laktunk. Vadszőlő futotta be tornácát. A ház és a kerítés közötti virágoskertben álldogálok egy ládában, bámulom a világot, ami a kerítésen túl van és elvész a határtalan messzeségben.„

Ezen épület telkén álló házban élt egykor Kodolányi János Püspökladányban

Az épület falán elhelyezett emléktábla

Nádfödeles kunyhójukban Szabó Lőrinc látogatta meg őket, és riportot készített vele az Est című lap számára. Hamar kiderült, hogy ebbe a házba a valódi tulajdonos tudta nélkül költöztek be, így innen is menniük kellett, innen Szabó Lőrinc javaslatára Nógrádverőcére költöztek.

Az esti beszélgetések című válogatásban így ír Kodolányi János Püspökladányra emlékezve:

„Én szeretem és megértem az Alföldet. Még amikor sötét este megállunk Püspökladányban a Rákóczi szálló előtt, s ott ásít a kihalt piactér, ott meredez a községháza nagy fekete épülete s körülvesz bennünket a pusztai falu sötét rengetege, akkor sem múlik el belőlem a vidám nyugalom. A Rákóczi névtáblájáról csak a Rák maradt meg, az óczi eltűnt. De vajon nem itt kezdtem független pályafutásomat? Nem ennek a kedélytelen alföldi szállodának a bal oldali, sötét ablakú szobájában szőttem-e álmaimat, nem onnét nézegettük-e a piactér nyüzsgését, miközben egyéb híján szilvát ettünk kenyérrel? S nem ezeken az utcákon lovagoltam-e a tanyára, mikor még élt az anyám?  Nem abban a távoli utcában laktunk-e később, egy fekete kis kun ember földes zsúpos házában millió légy zümmögésétől kábultan s a szegénységtől szédelegve? Nem itt tipegett-e a fiam, nem itt sírt-e egy közönséges cukrosládában a kislányom, nem itt írtam-e első regényem egyikét-másikát két szőlőkaróra fektetett deszkán? Amerre fordulok a sötét térségben, emlékek rajzanak felém, megnyílnak az utcák torkai, olvashatókká válnak a boltok cégtáblái, meghalt rokonok, ismerősök arca bukkan elém, megszólal elporladt szájuk, a szélben suhogó lombtalan akácok megtelnek fehér virágteherrel, illat árad reám, elmúlt évtizedek ezer színe, hangulata, apró eseménye elevenül meg bennem, diák vagyok, ismeretlen kezdő, számkivetett fiatal író, s úgyszólván suhancfővel apja két elhagyott szép kisgyereknek. Tizennyolc éve nem jártam ezen a helyen. A Rákócziból Rák lett, mintha visszafelé mászna az időben, ez az egész változás mindössze.”

Végezetül is Kodolányi Jánost idézem, azokkal a sorokkal, melyekkel a Vízözön című regényét fejezte be.

 

Itt a Vége,

ne fuss véle,

mert, ha tudom:

folytatom.

 

Budapest, 2015. július 27.

Dr. Pánti Irén

Fotók:

1-2. kép: Kodolányi Júlia: Apám

3-4. kép: Megyaszai Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Medgyaszay István, az építészet Bartókja

(a püspökladányi római katolikus templom tervezője)

*

*

Zajti Gábor filmrendező az építészet Bartókjának nevezte Medgyaszay Istvánt, az életéről és munkásságáról készített dokumentumfilmjében, ha életét megismerik igazat fognak adni neki. Medgyaszay István több, mint ötven évig volt a magyar építészet tevékeny résztvevője és csodálatos épületekkel gazdagította nemzeti kultúránkat. Kimagasló képviselője volt a 19. század végén és a 20. század elején születő szecessziós művészetnek. Építészete egyéni volt, mégis sajátosan magyar. Számos épület dicséri teremtő fantáziáját Budapesten és szerte az országban, díszeként annak a településnek, ahol azt megépítették. A püspökladányi katolikus templomot is ő tervezte, ezért vállalkoztam munkássága bemutatására.

*

 

A püspökladányi római katolikus templom 1921-ben és 2014-ben

  *

                                      

A gyermekkor és ifjúkor évei

Medgyaszay István 1877. augusztus 23-án született Budapesten, Benkó István néven. Édesanyja Kolbenheyer Kornélia, apja Benkó Károly. Két testvére volt, Ödön és Gyula. Ödön fiatalon hunyt el, Gyula öccse is építész lett. 1906-ban Benkó vezetéknevét anyai nagyanyja Medgyaszay Kornélia után Medgyaszayra változtatta. Érdekességként jegyzem meg, hogy később Gyula öccse is felvette a Medgyaszay vezetéknevet.

Édesapja Benkó Károly kemény munkával emelkedett fel kőművesből építőmesterré, majd tervező építésszé. Sok templomot, és iskolát tervezett és épített szerte az országban. Vállalkozó szellemű volt, ő alapította Nyergesújfalun az első cementgyárat. Az egész országot behálózó lerakatai voltak. Kísérleti betonépítményeivel részt vett a párizsi Világkiállításon 1873-ban, ahol világkiállítási diplomát kapott. Szakkönyveket, cikkeket írt, meghívták tanárnak az Állami Ipariskolába. Fiatalon hunyt el, 1893-ban. Az akkor 16 éves István fia, hogy a család anyagi gondjain segítsen, édesapja példáját követve kőműves inasnak állt. A Magyar Mérnök és Építészkamara anyagi támogatása lehetővé tette számára, hogy tanulmányait folytassa, az Állami Ipariskola építész szakán. Annak elvégzése után az Állami Főreáliskolában folytatta tanulmányait, ahol leérettségizett. A tanulás mellett  változatlanul dolgozott, de már tervezői feladatokat kapott Francsek Imre tervező irodájában.

Az 1890-es évek második felében Bécs a modern építészet egyik fellegvára volt, itt keresett hát munkát és tanulási lehetőséget az ifjú Medgyaszay István. Egy neves tervező intézetben alkalmazták, ahol Windischgrätz herceg palotáinak tervein dolgozott és még ebben az évben Chernowitzban színházat tervezett. Nagy álma teljesült, mikor felvételt nyert a bécsi Képzőművészeti Akadémia építészeti mester iskolájába. A felvételt annak köszönhette, hogy elnyerte I. Ferenc József ösztöndíját egy főúri park kapujának tervével. Ezzel egy időben beiratkozott a bécsi Műszaki  Főiskola magasépítési szakára. Az itt tanultak meghatározó befolyást gyakoroltak későbbi munkásságára. Stúdiumai alatt a közös Hadügyminisztérium kaszárnya épületek homlokzatainak tervezésével bízta meg, de jelentős sikert pályázataival ért el. Egyéni adottságai és óriási akaratereje segítették hozzá, hogy már az indulásakor is sikeres volt. Jelentős alkotása a Gellérthegyre tervezett Nemzeti Pantheon pályázati terve, mellyel elnyerte a Gundel Díjat. 1904-ben az állam a tervet megvásárolta a Szépművészeti Múzeum részére, de a kivitelezésre nem került sor. Ez a terv az első állomása a sajátosan magyar építészet  felé vezető útjának. Mivel a magyar építészeti formák kialakítása erősen foglalkoztatta, 1902-ben átiratkozott a budapesti Műegyetemre és itt szerzett diplomát 1906-ban. Közben a bécsi Művészeti Akadémiát is befejezte.

 

 A kiteljesedés évei

1904-ben rövid ideig Berlinben dolgozott, majd nekivágott az építészetét továbbiakban meghatározó gyűjtőútjainak. Első útja Kalotaszegre vezetett, itt kötött ismeretséget Malonyay Dezső művészettörténésszel és munkatársaival, akik a magyar népi művészet kincseit gyűjtötték össze, szinte az utolsó pillanatban, mielőtt elenyésznének. A következő gyűjtőútjait már velük összehangolva folytatta. Bejárták a Dunántúlt, Székelyföldet, Palócföldet. Az itt szerzett tapasztalatok mély benyomást gyakoroltak rá, ettől kezdve azt hangoztatta, hogy amit az alkotásaiban értéknek tart, azt a népi építészettől, és az épületeket felépítő falusi mesterektől tanulta. Foglalkoztatta a magyar építészet eredetének problémája, melyet álláspontja szerint keleten kell keresni. Az uráli őshazából elindult őseink Ázsia földjén közel ezer évet töltöttek, míg eljutottak az őshazába. A vérközösség és művészeti közösség keleti jellegűvé formálta a magyarokat. Az európai felszín mögött most is ott szunnyad a nemesebb keleti kultúra.

1907-ben a keleti gyűjtemények tanulmányozására Németországba, Svájcba és Franciaországba utazott. Az 1908-1910-es években több szabadalmát fogadták el. Ilyenek: a foglalat nélküli izzólámpa, a színházi ajtózár, a vasbeton mennyezet. Ettől kezdve a vasbeton technológiát és a népi formaelemeket együttesen alkalmazta tervezési munkáiban, mely az épületeinek egyedi bájt kölcsönzött. Nemzetközi viszonylatban elsőként ismerte fel az akkor új építőanyagnak számító vasbeton jelentőségét a tér és tömeg jellemzőinek kidomborításában. A Veszprémi Színpártoló Egyesület rábízta a város új színházának megtervezését. Itt alkalmazta először a vasbeton technológiát, mely elnyerte a szakma és a közönség elismerését. Ezt követően egymás után nyerte a színház-pályázatokat.

1911-ben egy vadásztársaság tagjaként Egyiptomban és Szudánban tanulmányozta a Nílus menti ókori kulturális emlékeket. Az Operaház belső átalakítására 1912-ben kapott megbízást. A korszerűsítés lényeges része a nézőtér akusztikájának megjavítása volt, mely olyan jól sikerült, hogy napjainkban is  funkcionál.

Templomok építésére is szívesen vállalkozott. 1910-ben kapott megbízást a rárósmulyadi  templomi funkciókat is ellátó sírkamra megtervezésére. Ez az egyik legegyénibb temploma, mely a vasbeton építészet és a népi elemek harmonikus kompozíciója. l912-től figyelme a fa építészet felé fordult, melynek az ógyallai katolikus templom volt az első állomása. A püspökladányi római katolikus templom megtervezésére 1921-ben kapott megbízást. A kalotaszegi templomok ihlették a megtervezésénél. Legjellemzőbb része volt a tömör toronytestre helyezett kifinomult arányú toronysisak, mely hozzáépült a gótikus jellegű templom tömegéhez. A sima fehér falak és a szépművű famennyezet kontrasztja a templom-belsőnek egyedi hangulatot kölcsönzött. A bejárati oromzat közepén valószínűleg a Hegyi beszédet ábrázoló secco-kompozíció volt látható. Az épület a II. világháborúban súlyosan megsérült, és a tornyot eredeti mivoltában már nem is állították helyre.

*

 

A püspökladányi római katolikus templom 1921-ben és 2014-ben. Az oromzat az egykori “Hegyi beszéd” című kompozícióval. Kathy Imre könyvében megörökített ritka felvétel a megsemmisült falfestményről.

*

Medgyaszay István az I. világháború kitörését követően önkéntes frontszolgálatra vonult, Galíciába helyezték. Még ebben az évben feleségül vette Martinovich Gabriellát. Házasságukból 3 lánygyermek született. A bécsi kaszárnyák  tervezésénél szerzett jó hírneve is közrejátszhatott abban, hogy hadi-kiállítás tervezésével és felépítésével bízták meg Lembergben. A kiállítás célja a frontélet bemutatása, a háborús pusztítások és az újjáépítés bemutatása volt. A hadikiállítást 1918-ban Budapesten, a Margit-szigeten újra megrendezték, a háború után kissé módosított tartalommal. A háború után újjáépítési megbízásokat kapott, elsősorban Gyöngyösön, mert a város a háborúban csaknem elpusztult, újjá kellett építeni. Ott tervezte meg, egy borkereskedő megbízására az egyik leghangulatosabb épületét, a Rusz házat. 1927-ben a kormányzó műegyetemi magántanárnak nevezte ki.

1928-ban megalapította a Lechner Ödön Társaságot. Nagyobb bérház-együttesekre és egyházi beruházásokra nyert pályázatokat és megtervezte a Baár Madas Református Leánynevelő Intézet épületét,  mely a korszak legmodernebb tanintézete volt.

Felkérték a bombay-i Történeti Múzeum megtervezésére és 1932-ben lehetősége is nyílt Indiába elutazni. Tervezéssel kapcsolatos várakozásai meghiúsultak, így kutatásait folytatta, számos utazást tett és előadásokat tartott angolul. Az itt szerzett tapasztalatait felhasználva a keleti és nyugati gondolkodás szintézisére tett kísérletet írásaiban és előadásaiban. 1939-ben egyetemi  nyilvános  rendkívüli tanári címet adományozott a kormányzó részére.

 A hanyatlás évei

Az 1930-as évek második felében még jelentős épületeket tervezett, pl. az OTI második kerületi rendelőjét és a TÉBE (Takarékpénztárak és Bankok Országos Nyugdíjpénztára) Bankház épületét, mely egzotikus modernségével hívta fel a belvárosiak figyelmét. Munkásságában a II .világháború megtorpanást jelentett, de energiája is kimerülőben volt. 1946-ban kegydíjért folyamodott a vallás és közoktatási miniszterhez. Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947-ben életjáradékot adományozott részére. Az 1948-ban bekövetkezett politikai változások után megfagyott körülötte a levegő. A letűnt világ szemléletét hirdető építész gyanússá vált a szemükben, meghurcolták, mivel nem lépett be a pártba. 1950-től a Városépítési Tervező Irodában, a Középület Tervező Vállalatnál dolgozott. 1956-ban nyugdíjrendezési kérelmet nyújtott be, melyet csak egy év múlva fogadtak el. 1959. áprilisában megszüntették a munkaviszonyát, nyugdíjazására tekintettel, ezt követően 3 hétre hunyt el. Egy kiváló embert és építészt vesztettünk el, de munkáit ma is csodálhatjuk, és őrizzük őt emlékeinkben.

Építészeti hitvallásával zárom írásomat:

„A magyar ember szereti az egyszerűt, a világosat, és a nyugodt komolyságot. Legyünk mi is egyszerűek az építkezéseinkben, ne féljünk a nagy nyugodt felületektől, de ha díszeset akarunk itt-ott, legyen becsületes, legyen magyar és igazán szép, mint faragott hímes rokka meg a varrottas pereces kendő, amit a  legény meg a lány ad egymásnak – szeretetből.

Budapest, 2014. július 6.                                                                                        

Dr. Pánti Irén

 

Felhasznált irodalom:

Kathy Imre:  Medgyaszay István

Az építészet mesterei:  Medgyaszay István

***

A püspökladányi római katolikus templom és egyház történetéről a “Templomok” című rovatban olvashat részletesebben!!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Dr. Pánti Irén tollából

*

Botcsinálta ballada


Tisztelgés Almási Árpád emlékének

*

 

*

Amikor Almási Árpádot megismertem, már elmúlt 80 éves. Szülővárosunk, Püspökladány szeretete hozott közel egymáshoz minket. Szüleimet eltemettem, csak a temető kötött már e városhoz. Ahogy a sírok között botladoztam, akkor döbbentem rá, hogy gyermek- és ifjúkorom helyszínét alig ismerem. 18 éves koromban elkerültem Püspökladányból és ettől kezdve csak a szünidőben és szabadság alatt látogattam haza. Egyik kedves ismerősömtől értesültem róla, hogy itt, Budapesten ülésezik havonta a Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társasága, egy lakóhelyemhez közeli vendéglőben. A társaság tagjainak elbeszéléseiből megismerhetem a város múltját, talán jelenét is, bár a tagok már idősek, inkább már lélekben látogatnak szülővárosukba. Csatlakoztam a Baráti Társasághoz, melynek örökös titkára, lelke és mozgatója Almási Árpád volt. A hónap utolsó csütörtökén soha nem hiányzott a törzsasztal mellől, vidám volt, mosolygott, bölcsen és kicsit huncutul tekintett ránk szemüvege mögül. Mindent tudott Püspökladányról, amit tudni érdemes, de a nagyvilág dolgaiban is tájékozott volt. Mindenkire figyelt, mindenkihez volt egy kedves szava, nagyra becsültük és szerettük is őt. Szívesen és színesen mesélt, anekdotázott, szerette vinni a szót, annál is inkább, mert hallása nagyon megromlott, erősen kellett figyelnie, hogy a beszélgetés fonalát felvegye. Lelkesedéssel beszélt barátságairól, melyek Püspökladány nevezetes szülötteihez fűzték. Sokat emlegette Csenki Imrét, a Kossuth-díjas karnagyot és zeneszerzőt, különösen egy epizódot, melyet ő mesélt el neki annak idején, s melyet én is továbbadok, mert az ő sorsához is kapcsolódik.

„Egyszer – kezdett mondandójába Almási Árpád – üzent értem Csenki Imre, hogy látogassam meg, mert a segítségemre lenne szüksége. Siettem hozzá, jól kibeszélgettük magunkat, majd arra kért, hogy az előszobában a tartóból hozzam be azt a kis törött botot, mert a kérése ahhoz kapcsolódik. Volt az előszobában egy vén bot is, azt is bevittem, mert kíváncsi voltam, miért őrizgeti.

Imre bátyám elmondta, hogy mindkét bot kedves a szívének. A vén bot még a nagyapjáé volt, aki ezzel őrizte a nyáját Hajdúszoboszló határában, talán még Kossuthot is látta, mikor kormányával Debrecenbe tartott. A másik bot hűséges társa volt, kirándulásaira mindig magával vitte, a bevésések tanúsítják rajta a sok helyet ahol megfordult. A kis botot azonban egyszer elvesztette, akkor azt hitte, örökre. A feleségével buszos kirándulást tettek a Mátrába, egy kis csoporttal. A bot jó szolgálatot tett ott is, mikor a lejtőn felfelé kapaszkodtak. A társaság már hazafelé készülődött, de megálltak még valahol. A nagy sietségben azonban ott felejtette a botocskát és csak akkor vette észre a hiányát, mikor a hegyeket elhagyták. Gondolatban szomorúan búcsút vett tőle és beletörődött, hogy nélküle fogja róni tovább az útjait. Talán öt év is eltelt az eset óta. Egy vasárnapi napon hazafelé igyekezve, a Deák téren metróra szállt. Hirtelen megakadt a szeme a vele szemben ülő útitársa botján, mintha megszólította volna. Hiszen ez az én botom, villant át az agyán. Izgatottan felállt, bemutatkozott az utasnak, és kijelentette, hogy az ő botját tartja a kezében. Az útitárs persze tiltakozott, hogy ő ezt évekkel ezelőtt megvásárolta, de Csenki Imre nem tágított. Kérte, vizsgálja meg a bot markolatát, ahonnan egy fehér és fekete berakás hiányzik. Az utas döbbenten meredt a botra, szóhoz sem jutott, mert látta, hogy útitársa igazat mondott. Csenki Imre gyorsan átnyújtotta neki névjegyét, nagyon kérte, hozza el lakására kedves botját és kiszállt a kocsiból. Alig érkezett haza, még a feleségének be sem számolt kalandjáról, mikor csengett a telefon és a vonal túlsó végén az útitárs jelentkezett, kérdezte, mikor viheti a botot. Volt nagy öröm és hálálkodás! Ettől kezdve még jobban vigyázott a botra, még inkább szüksége is volt rá. Ahogy öregedett, úgy lett öregebb a bot és el is tört a szolgálatban. Abban kérte a segítségemet, ha ismerek egy megbízható asztalost, elvinném-e hozzá, hogy rendbe hozza, mert a botnak is tartozik ezzel. Én eleget tettem a kérésnek. Az asztalos jó munkát végzett, de a berakásokkal a markolatán, már nem akart babrálni. Ebbe nem tudtam belenyugodni, hát bíbelődtem én vele és aprólékos munkával pótoltam a hiányzó berakásokat.

Mikor elvittem hozzá a rendbe hozott botot, Imre bátyám nagyon hálálkodott és elégedetten megjegyezte: Hiába, ezeknek a régi mestereknek még van tudományok! Én mosolyogtam magamban, nem rontottam a régi mesterek hitelét. Mikor Csenki Imre meghalt és elbúcsúztattuk a Farkasréti temetőben, megígértem neki, hogy utána viszem a botját, csak üzenjen, mert a Hadak útján sétálva jó szolgálatot tehet neki a Mennyországban is. Még nem üzent, de ha szólít, fogom a botját és viszem utána!”

Így szólt Almási Árpád szívhez szóló története. Mosolygott bölcsen és huncutul, egy tisztességben és becsületben megélt élet derűs nyugalmával. 85 évet élt. Kegyesek voltak hozzá az Istenek, mert nem szenvedett. Íróasztala mellett ült, mikor megkapta az utolsó üzenetet és úgy ment el, mint aki élete könyvét becsukva, pihenni tér és fentről figyel bennünket, a felhők fölött lépegetve…

Kedves Árpád! Köszönjük, hogy voltál, hogy velünk voltál! Nem fogunk elfeledni, találkozunk az égi törzsasztalunknál!

Dr. Pánti Irén

*

Köszönöm a fotókat Dr. Pánti Irénnek!

*

 

 

Almási Árpád (1928-2013) Budapesten élt és a nyolcvanas évek végétől 1996-ig rendszeresen hazajárt látogatóba, Püspökladányba. Hetekig itt tartózkodott és közben kerékpárral bejárta a környező településeket is ápolva a jó szomszédságot Kedvenc helye Püspökladányban a Farkas sziget volt, amit családtagjainak is örömmel mutatott be. A várossá válást megelőző időben Budapesten megalakult a Püspökladányból elszármazottak baráti társasága, amelynek alapító tagja volt. E társaság elnöke Dr. Hegedűs János halála után – ismerve szülőföldje iránti lelkesedését – Őt választotta utódául. A politikamentes baráti összejöveteleikre minden alkalommal meghívták Püspökladány éppen aktuális vezetőit, akik beszámoltak a nyolcvan-százfős társaságnak a település fejlődéséről, a város  gondjairól-örömeiről. Ezen összejöveteleken boldogan emlékezetek vissza a régi szép időkre. Almási Árpád aktívan részt vett a Püspökladányi Kalendárium életre hívásában is. Az elszármazottak közül többen az ő bátorítására írták meg emlékeiket abba. Állandó és rendszeres olvasója volt a Püspökladányi Híreknek, amit nagy érdeklődéssel lapozgatott. 2013. november 14-én Budapesten otthonában hirtelen és váratlanul hunyt el. Egy szülőföldjéhez ragaszkodó ember ment el 85 évesen. Nyugodjon békében.

(Írta: Csontos Jánosné,  Forrás: http://www.haromfold.hu)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Csenki Sándor, püspökladányi születésű cigányfolklór-kutató

A püspökladányi születésű Csenki Sándor – a cigány kultúra ismerője és gyűjtője, cigányfolklór-kutató – fekete szemű, eleven kisfiú volt. Szerette a régiségeket, állandóan a rokonok és ismerősök padlásán kutatott kincsek után. A nyelvekhez kora gyermekkora óta vonzódott. Még 6 éves sem volt, amikor elhatározta, eszperantót fog tanulni. Hogy miért pontosan eszperantót, arról nem szólt a fáma, de édesapja nem beszélte le róla, így minden nap átjárt kis barátja társaságában a szomszédban lakó Papp Kálmán tanító úrhoz, aki szeretettel foglalkozott a kis nebulókkal. Sándor olyan igyekezettel tanult, hogy hamarosan levelezőtársat is talált: egy észt kisfiút, akivel őszinte barátságot kötött.

A cigánysághoz és a cigány nyelv tanulásához egy véletlen vezette öccsét, idézte fel ifj. Csenki Imre elismert karnagy, zeneszerző a visszaemlékezéseiben. 1935-ben különbözeti vizsgára készült, a kisújszállási gimnáziumban kellett felvételi vizsgát tennie, latin nyelvből. Kora reggeltől az udvaron és a kertben sétált szótárral a kezében és a latin szavakat memorizálta.

(Fotó: Csenki Imre és Csenki Sándor: Cigány népballadák és keservesek)

Rendszeresen járt hozzájuk egy sokgyerekes püspökladányi cigány-asszony – Mari néni –, aki a használt ruhákat és a maradékot vitte el népes családjának. Megszólította a magoló (tanuló) diákot:

– Mit tanul fiatal urasom?

– Latint – felelte.

– Hát az meg mi?

– Az egy nyelv – válaszolta.

– Miért nem tanul cigányt fiatal urasom, mert az egy valóságos anyanyelv!

Jót kacagott a javaslaton Sándor, mégis megkérdezte néhány magyar szó cigány jelentését, és a latin szó mellé írta. A cigány szavak naponta szaporodtak a szótárban, és mire felkészült a vizsgára, már cigányul beszélgetett Marival, ha betévedt hozzájuk.

Ettől kezdve rendszeresen látogatta Püspökladányban az úgynevezett ”Cigányvárost”, szenvedélyesen gyűjtötte a meséket, dalokat, balladákat, és lelkesen mutatta meg este családtagjainak az aznapi kincseit. A cigánytelepen a felnőttek és a gyerekek rajongtak érte. Ha végigment Püspökladány főutcáján, 8-10 gyerek szaladt utána, karjába kapaszkodtak, szavaltak, daloltak, és érte aprópénzt kunyeráltak. Édesapját és bátyját is elvitte ezekre a felfedező utakra. Édesapját a Püspökladányban elismert tanítót, id. Csenki Imrét arra kérte, készítsen rajzokat a putrikról, a szegkovácsok és fúrókészítők eszközeiről, a bátyja a cigány-dalok dallamát jegyezte le. Bátyját hosszabb távra is megnyerte a gyűjtőmunkának, sok cigány dalt gyűjtöttek össze a környező településeken. Az anyagot Kodály Zoltánnak is megküldték, aki elismerte és buzdította munkájukat, később megbízásából Erdélybe is elmentek gyűjtőkörútra. A gyűjtőmunka akkor nemcsak fárasztó volt, de jó kondíciót is követelt. Nem volt még magnetofon, a nehéz fonográfot magukkal kellett cipelniük. Előfordult, hogy hiába dolgoztak, mert a nagy melegben megolvadt a viaszhenger, tönkrement a felvétel, kezdhettek mindent elölről. Kevés volt a pénzük, gyakran napokig disznósajton éltek, mert az volt a legolcsóbb. Sok kalandot éltek át együtt. Egyszer Marosvásárhelyen egy városszéli kocsmában érdeklődtek, hol találják a szénégető cigányokat. A kocsmáros, aki fonográfot még sosem látott és villanyszerelőnek nézte őket, gyanút fogott, és miután kiszolgálta őket, értesítette a rendőrséget. Kisvártatva meg is jelent egy rendőr a kocsmában, és igazoltatta őket. A papírjaikat rendben találta és még ő igazította útba őket, merre találják a szénégető cigányokat. Fárasztó gyaloglás következett, míg megtalálták őket egy erdei tisztáson.

Csak az asszonyokat és a gyerekeket találták a táborhelyen, a férfiak a szénégető kemencéknél távolabb dolgoztak. Az asszonynéppel gyorsan megbarátkoztak, hamarosan cigánydaloktól zengett az erdő. Alkonyat táján fáradtan, porosan, kormosan megjöttek a munkából a férfiak. Egyből nekik támadtak, fejszéikkel hadonásztak, kiabáltak és tudni akarták mit keresnek az asszonyaik közelében. A testvérek sápadtan egymásra néztek, ”Most ütött az utolsó órájuk!„. Sándor nem vesztette el lélekjelenlétét, cigányul szólt hozzájuk: „Testvérek én a nagy Tári dédunokája vagyok. Elhoztam magammal ezt a zenetanárt – és testvérére mutatott – akinek az a bogara, hogy gyűjti a szép cigány nótákat. Már az asszonyok is énekeltek ebbe a masinába, énekeljetek ti is! Ez a masina visszaadja a hangokat. Megindította a fonográfot. A cigányok elképedve hallgatták a dalokat és félrehúzódva suttogták „Ez az Ördög maga!”. Valaki közülük felkiáltott „Bolond vagy hé, hiszen ez a feleséged nótája!”. Mindenkiből kirobbant a kacagás, Sándort ölelgették, vállukra vették, bátyja hátát barátságosan megveregették és kezdetét vette a tánc, az ének és a zene. Ezután Sándor Debrecenben, a Református Kollégiumban lett óraadó tanár. A gyűjtőmunkát akkor sem adta fel. A nyári szünetekben üstfoltozóként élt a cigányokkal együtt. A cigány meséket kockás füzetekbe jegyzetelte kézzel, cigány nyelven, sajátos rövidítéseket alkalmazva. Ezek az értékes feljegyzések nem vesztek el csodával határos módon a második világháborúban. Csenki Sándor pályája, élete azonban tragikusan kettétört, a gyűjtőmunkája feldolgozását már más végezte el.

A II. világháború alatt a család Debrecenből Pesthidegkútra menekült a rokonokhoz, mert lakásukat bombatalálat érte. Innen hurcolták el az oroszok a két Csenki fiút, Imrét és Sándort Dunapatajra, ahol fogolyként kezelték őket. Sajnos Sándor nyughatatlan forróvérű fiatalember volt, többször próbált megszökni és az utolsó szökésnél eltalálta az orosz őrség golyója. Néhány nap múlva a tábor felszabadult.

Csenki Sándor: A cigány meg a sárkány

Én is Püspökladányban születtem, ott végeztem az általános és középiskolát. Csenki Sándor cigány meséit, „A cigány meg a sárkány”-t csak akkor fedeztem fel, mikor unokáim részére új, eddig nem olvasott meséket kerestem. Hasonlítanak a magyar népmesékhez, mégis mások, mert a cigányok különleges, gazdag világát ismerhetjük meg belőle.

Ajánlom Önöknek is megismerésre e könyvet!


 

Dr. Pánti Irén

***

Csenki Sándorról és ifj. Csenki Imre karnagy, zeneszerzőről a Könyvespolc rovat megfelelő könyveinél olvashat bővebben, id. Csenki Imre tanítóról az Antikvár rovat/Csenki meghívó fejezetében.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz