Almási Árpád

Dr. Pánti Irén tollából

*

Botcsinálta ballada


Tisztelgés Almási Árpád emlékének

*

 

*

Amikor Almási Árpádot megismertem, már elmúlt 80 éves. Szülővárosunk, Püspökladány szeretete hozott közel egymáshoz minket. Szüleimet eltemettem, csak a temető kötött már e városhoz. Ahogy a sírok között botladoztam, akkor döbbentem rá, hogy gyermek- és ifjúkorom helyszínét alig ismerem. 18 éves koromban elkerültem Püspökladányból és ettől kezdve csak a szünidőben és szabadság alatt látogattam haza. Egyik kedves ismerősömtől értesültem róla, hogy itt, Budapesten ülésezik havonta a Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társasága, egy lakóhelyemhez közeli vendéglőben. A társaság tagjainak elbeszéléseiből megismerhetem a város múltját, talán jelenét is, bár a tagok már idősek, inkább már lélekben látogatnak szülővárosukba. Csatlakoztam a Baráti Társasághoz, melynek örökös titkára, lelke és mozgatója Almási Árpád volt. A hónap utolsó csütörtökén soha nem hiányzott a törzsasztal mellől, vidám volt, mosolygott, bölcsen és kicsit huncutul tekintett ránk szemüvege mögül. Mindent tudott Püspökladányról, amit tudni érdemes, de a nagyvilág dolgaiban is tájékozott volt. Mindenkire figyelt, mindenkihez volt egy kedves szava, nagyra becsültük és szerettük is őt. Szívesen és színesen mesélt, anekdotázott, szerette vinni a szót, annál is inkább, mert hallása nagyon megromlott, erősen kellett figyelnie, hogy a beszélgetés fonalát felvegye. Lelkesedéssel beszélt barátságairól, melyek Püspökladány nevezetes szülötteihez fűzték. Sokat emlegette Csenki Imrét, a Kossuth-díjas karnagyot és zeneszerzőt, különösen egy epizódot, melyet ő mesélt el neki annak idején, s melyet én is továbbadok, mert az ő sorsához is kapcsolódik.

„Egyszer – kezdett mondandójába Almási Árpád – üzent értem Csenki Imre, hogy látogassam meg, mert a segítségemre lenne szüksége. Siettem hozzá, jól kibeszélgettük magunkat, majd arra kért, hogy az előszobában a tartóból hozzam be azt a kis törött botot, mert a kérése ahhoz kapcsolódik. Volt az előszobában egy vén bot is, azt is bevittem, mert kíváncsi voltam, miért őrizgeti.

Imre bátyám elmondta, hogy mindkét bot kedves a szívének. A vén bot még a nagyapjáé volt, aki ezzel őrizte a nyáját Hajdúszoboszló határában, talán még Kossuthot is látta, mikor kormányával Debrecenbe tartott. A másik bot hűséges társa volt, kirándulásaira mindig magával vitte, a bevésések tanúsítják rajta a sok helyet ahol megfordult. A kis botot azonban egyszer elvesztette, akkor azt hitte, örökre. A feleségével buszos kirándulást tettek a Mátrába, egy kis csoporttal. A bot jó szolgálatot tett ott is, mikor a lejtőn felfelé kapaszkodtak. A társaság már hazafelé készülődött, de megálltak még valahol. A nagy sietségben azonban ott felejtette a botocskát és csak akkor vette észre a hiányát, mikor a hegyeket elhagyták. Gondolatban szomorúan búcsút vett tőle és beletörődött, hogy nélküle fogja róni tovább az útjait. Talán öt év is eltelt az eset óta. Egy vasárnapi napon hazafelé igyekezve, a Deák téren metróra szállt. Hirtelen megakadt a szeme a vele szemben ülő útitársa botján, mintha megszólította volna. Hiszen ez az én botom, villant át az agyán. Izgatottan felállt, bemutatkozott az utasnak, és kijelentette, hogy az ő botját tartja a kezében. Az útitárs persze tiltakozott, hogy ő ezt évekkel ezelőtt megvásárolta, de Csenki Imre nem tágított. Kérte, vizsgálja meg a bot markolatát, ahonnan egy fehér és fekete berakás hiányzik. Az utas döbbenten meredt a botra, szóhoz sem jutott, mert látta, hogy útitársa igazat mondott. Csenki Imre gyorsan átnyújtotta neki névjegyét, nagyon kérte, hozza el lakására kedves botját és kiszállt a kocsiból. Alig érkezett haza, még a feleségének be sem számolt kalandjáról, mikor csengett a telefon és a vonal túlsó végén az útitárs jelentkezett, kérdezte, mikor viheti a botot. Volt nagy öröm és hálálkodás! Ettől kezdve még jobban vigyázott a botra, még inkább szüksége is volt rá. Ahogy öregedett, úgy lett öregebb a bot és el is tört a szolgálatban. Abban kérte a segítségemet, ha ismerek egy megbízható asztalost, elvinném-e hozzá, hogy rendbe hozza, mert a botnak is tartozik ezzel. Én eleget tettem a kérésnek. Az asztalos jó munkát végzett, de a berakásokkal a markolatán, már nem akart babrálni. Ebbe nem tudtam belenyugodni, hát bíbelődtem én vele és aprólékos munkával pótoltam a hiányzó berakásokat.

Mikor elvittem hozzá a rendbe hozott botot, Imre bátyám nagyon hálálkodott és elégedetten megjegyezte: Hiába, ezeknek a régi mestereknek még van tudományok! Én mosolyogtam magamban, nem rontottam a régi mesterek hitelét. Mikor Csenki Imre meghalt és elbúcsúztattuk a Farkasréti temetőben, megígértem neki, hogy utána viszem a botját, csak üzenjen, mert a Hadak útján sétálva jó szolgálatot tehet neki a Mennyországban is. Még nem üzent, de ha szólít, fogom a botját és viszem utána!”

Így szólt Almási Árpád szívhez szóló története. Mosolygott bölcsen és huncutul, egy tisztességben és becsületben megélt élet derűs nyugalmával. 85 évet élt. Kegyesek voltak hozzá az Istenek, mert nem szenvedett. Íróasztala mellett ült, mikor megkapta az utolsó üzenetet és úgy ment el, mint aki élete könyvét becsukva, pihenni tér és fentről figyel bennünket, a felhők fölött lépegetve…

Kedves Árpád! Köszönjük, hogy voltál, hogy velünk voltál! Nem fogunk elfeledni, találkozunk az égi törzsasztalunknál!

Dr. Pánti Irén

*

Köszönöm a fotókat Dr. Pánti Irénnek!

*

 

 

Almási Árpád (1928-2013) Budapesten élt és a nyolcvanas évek végétől 1996-ig rendszeresen hazajárt látogatóba, Püspökladányba. Hetekig itt tartózkodott és közben kerékpárral bejárta a környező településeket is ápolva a jó szomszédságot Kedvenc helye Püspökladányban a Farkas sziget volt, amit családtagjainak is örömmel mutatott be. A várossá válást megelőző időben Budapesten megalakult a Püspökladányból elszármazottak baráti társasága, amelynek alapító tagja volt. E társaság elnöke Dr. Hegedűs János halála után – ismerve szülőföldje iránti lelkesedését – Őt választotta utódául. A politikamentes baráti összejöveteleikre minden alkalommal meghívták Püspökladány éppen aktuális vezetőit, akik beszámoltak a nyolcvan-százfős társaságnak a település fejlődéséről, a város  gondjairól-örömeiről. Ezen összejöveteleken boldogan emlékezetek vissza a régi szép időkre. Almási Árpád aktívan részt vett a Püspökladányi Kalendárium életre hívásában is. Az elszármazottak közül többen az ő bátorítására írták meg emlékeiket abba. Állandó és rendszeres olvasója volt a Püspökladányi Híreknek, amit nagy érdeklődéssel lapozgatott. 2013. november 14-én Budapesten otthonában hirtelen és váratlanul hunyt el. Egy szülőföldjéhez ragaszkodó ember ment el 85 évesen. Nyugodjon békében.

(Írta: Csontos Jánosné,  Forrás: http://www.haromfold.hu)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz