Kodolányi János

 Mesebeli János

avagy Kodolányi János kapcsolata Püspökladánnyal

*

Kodolányi János

Kodolányi János a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő egyénisége volt. Anyai ágon kötődött Püspökladányhoz, élt is ott néhány évet ifjúkorában, és itt átélt élményeit több regényében meg is örökítette. Ma már kevesen olvassák műveit, pedig sok közülük ma is időszerű. Én is elsősorban egyetemi éveimben olvastam tőle, de életét nem ismertem, mert munkássága, élete nem volt iskolai tananyag, és sajnos nem az ma sem. Amikor megtudtam, hogy éltek rokonai Püspökladányban, és lakott ő is ott rövid ideig, kíváncsi lettem rá, milyen ember lehetett. Elolvastam a Süllyedő világ című önéletrajzi regényét, és lányának, Júliának róla írott visszaemlékezéseit. Egy sokat szenvedett, de igaz ember képe bontakozott ki előttem, aki már  fiatal korában elhivatottságot érzett az írói munkára, és arra, hogy az igazat, és a becsületest ábrázolja, és mindig a magyar nép érdekeit tartsa szem előtt.

Munkásságát nem méltatom, azt méltatták már irodalomtörténészek. Én arra vállalkozom, hogy bemutassam, hogyan látta ő az egykori Püspökladány lakóinak hétköznapi életét, továbbá életének főbb eseményeit szeretném bemutatni.

Azzal a verssel kezdem, melyet Erdélyi József költő írt hozzá 1923-ban mikor Vajszlón meglátogatta őket.  A vers címe:

Boldog ember

         / Kodolányi Jánosnak /

Boldog ember vagy te, János,

Ez, mint a nap, oly világos.

Van szép szelíd feleséged,

Aki holtig szeret téged.

S van gügyögő kicsi fiad-

Ha rád nevet sose tagadd

Dolgozol bár, mint a hámos

Boldog ember vagy te János!

Boldog ember vagy te János,

S a kedved mégis, ha hiányos

Annak csupán egy oka van,

Hogy mindenki boldogtalan.

Sose búsulj, majd elválik

Szép a küzdelem halálig

Megszakadsz bár, mint a jármos

Boldog ember vagy te, János!

*

Élete nem volt idilli, akár egy mesehősnek! Hogy boldog volt-e? Döntsék el az olvasók!

A Kodolányi család eredete

Kodolányi János felmenői, a Kosztolányi család valamelyik ágából erednek. Címerük, egy kék pajzsban hármas halmon álló, kiterjesztett szárnyú galamb volt. A család a Gömörben élő Kodolányi család leszármazottja. A dédapa Kodolányi Márton Egerben volt jószágkormányzó. Korán elhunyt, a felvidéki kolerajárvány idején a betegek ápolása közben halt meg. Öt fa született, Ignác, Péter, Pál, János és Antal. A család János ágán folytatódott tovább, a többi fiú vagy fiatalon elhunyt, öngyilkos lett, vagy gyermektelenül halt meg.

A Kodolányiak a 19. században a vidéki kisnemesi értelmiség életét élték. Voltak közöttük gyógyszerészek, gazdászok, erdőmérnökök vegyészek. Egy ismert gazdasági szakíró is volt közöttük, Kodolányi Antal, akinek a neve a korabeli lexikonokban is szerepelt.

Az apai nagyapa Kodolányi János gyógyszerész volt Kismartonban az övé volt a híres Salvator patika. Kismartonban ismerte meg későbbi feleségét Leinner Annát, akit 1857-ben feleségül vett. Kismartonban született meg a két idősebb fiuk, majd a Zala megyei Gyulakeszire költöztek. Itt bérelt a nagyapa az Eszterházyaktól egy kisebb kastélyt és földeket, melyet később ügyes gazdálkodással tovább gyarapított. Gyulakeszin született meg harmadik fiuk Gyula (Kodolányi János későbbi édesapja) és még 3 lánytestvére. Leinner Anna az utolsó szülésébe belehalt 1873-ban és egy év múlva követte őt legkisebb lánya is. Az özvegy apa gyermekeivel Nemesgulácsra költözött, és itt élt haláláig, 89 éves koráig. Haldokló feleségének megígérte, hogy nem hoz új asszonyt a házhoz, ezt az ígéretét meg is tartotta. A 3 fiút, és a két lányt kemény kézzel, szeretet nélkül nevelte fel, és ez a nevelés rányomta bélyegét gyermekei későbbi sorsára is. A család történetében egymást érték a tragédiák és a boldogtalan házasságok. Az egyik lány Emma, akit akarata ellenére kényszerített rossz házasságba, öngyilkos lett. A másik lány, Marianna,  Bécsbe szökött egy katonatiszttel, és nyoma veszett. Kálmán gazdász akart lenni, de az apja gyógyszerésznek szánta. Ő megpróbált szembeszállni apja akaratával, de ő elkergette a háztól és, nem támogatta tovább. Később kibékültek ugyan, de Kálmán élete tönkrement. Gyula gyógyszerész akart lenni, de apja parancsára erdésznek tanult. Tanulmányai befejezése után Ceglédre került, a közalapítványhoz tartozó erdőgazdaság erdésze lett. Itt ismerte és szerette meg Martinovich Ilonát, Martinovich Gyula leányát. Martinovich Gyula, Martonivich Ignácnak, a  magyar jakobinus mozgalom vezéralakjának leszármazottja volt, a közalapítvány jogtanácsosaként dolgozott Cegléden. A fiatalok 1897-ben házasodtak össze, az esküvőjük napján azonban tragédia történt. 54 éves korában szívrohamban elhunyt a menyasszony édesapja. Ez a tragédia már a kezdeteknél beárnyékolta házasságukat.

Ilona édesanyja, özvegy Martinovich Gyuláné (Kodolányi János nagyanyja) két másik lányával, Gizellával és Irénnel Püspökladányba költözött, ahol birtokaik voltak, és ott gazdálkodni próbáltak.

Martinovich Ilona és Kodolányi Gyula
(Kodolányi János szülei)

Kodolányi János gyermekkora

Kodolányi Gyula feleségével a Pest-megyei Telkibe költözött, itt született meg, 1899. március 13-án fiuk Kodolányi János, és 3 évvel később húga, Ilona. Telkin rövid ideig éltek, az édesapát 1903-ban Pécsváradra helyezték. Pécsvárad vegyes lakosságú falu volt, ma is az. Alsó nagyobbik részén a külföldről betelepített sváb lakosság utódai éltek, akik katolikusok voltak, az északi részén magyarok éltek, ők reformátusok voltak, de a zsidók száma sem volt elhanyagolható.

A kis Jancsi beteges, vézna gyerek volt. Nehezen járt, húzta a lábát, nem tudott futni, gyakran elesett. Anyjától Achilles-ín zsugorodást örökölt, ezek voltak betegsége külső tünetei, de apja nem vette komolyan ezt a betegséget, nem gyógyíttatta  a kisfiút, sőt kigúnyolta, ólommadárnak csúfolta. Annyit azonban megtette érte, hogy hatéves korában nem küldte iskolába, hanem orvosi javaslatra  otthon tanult,tanárt fogadott mellé. A kisfiú szeretetre és megértésre vágyott, de nem kapta meg szüleitől. Apja, a formákhoz ragaszkodó, rideg ember volt, magát tökéletesnek gondolta, és a gyöngeséget nem tudta megbocsátani, még családtagjainak sem. Anyja, könnyed, derűs lélek, szerette a társaságot, vidámságot, de minden kezdeményezését letörte az apa közönye, ridegsége. A sorozatos kudarcok megbetegítették, fejfájós beteges lett, gyakran kezelték kórházban. Házasságuk válságba jutott. Az orvosok sem megfelelően kezelték, állapota súlyosbodott. Az apa feleségét elmegyógyintézetbe szállíttatta, mert így tudta elérni, hogy pápai engedéllyel kimondták a válást.

A bíróság még attól is eltiltotta az anyát, hogy a férje nevét viselje, gyerekeiről is le kellett mondania. A válás után Martinovich Ilona Püspökladányba költözött özvegy édesanyjához. A gyerekeitől azonban nem akart elszakadni, rendszeresen írta a leveleket hozzájuk, de az apa nem adta át nekik. A gyerekek anyjuktól eltávolodtak, csak később diákkorában kereste a kapcsolatot anyjával János. Az iskolai szüneteket nála töltötte.

Pécsváradon végezte el Kodolányi János az elemi iskola négy osztályát a katolikus felekezeti iskolában. Már gyerekkorában megismerte a többnyelvűséget, a nemzeti és vallási ellentéteket, de a falu világa is feltárult előtte. Az Ormánsági emberek gondolkodása, a falusi élet szokásai már ekkor felkeltették a figyelmét. Édesapja 1909-ben újranősült. Második feleség, Ujhelyi Alva, a tiszaújhelyi Ujhelyi családból származott, a Hunt és Pázmány lovagok sarja volt. Művelt nő, aki szerette a zenét, szívesen zongorázott, a kis Jancsi vég nélkül hallgatta volna, mikor Chopint játszott. Az új feleség a gyerekeket megszerette, de ő sem tudta megteremteni azt a jó családi légkört, melyre a gyerekek vágytak, a férje ridegsége ebben megakadályozta. Ez a házasság sem volt boldog, sőt még az első házasságnál is boldogtalanabbá vált, pedig a házasságból gyermek is született, aki a Gyula nevet kapta.

Az ifjúság mozgalmas évei

1909 őszén Kodolányi Gyula a vajszlói erdőgondnokságra helyeztette magát, az erdő gondnokság vezetője, erdőfőtanácsos lett. A kis János a négy elemi után, még egy évet elvégzett Vajszlón a katolikus iskolában, majd középiskolába iratkozott. Az életük Itt szabadabbá vált, mint Pécsváradon volt, az egyre feszültebbé váló családi légkör elől a magányos kisfiú a szomszédoknál, barátainál  keresett menedéket. Hamarosan testvérbarátot talál Simon Dezső személyében egy parasztfiúban, és ez a barátság egy életre szólt mindkettőjük számára. Simon Dezső családja befogadta, velük étkezett, részt vett velük a mezőgazdasági munkákban, esténként a kocsmában a parasztok meséit velük hallgatta, dalaikat énekelte. A Vajszlón szerzett élményeit, az idilli tájat, de a szellemi-lelki sivárságot is több művében is megörökítette.

1910-ben édesapja a pécsi állami főreálgimnázium első osztályába íratta. Az iskola épülete elhanyagolt, barátságtalan volt, kaszárnya szellem uralkodott benne, a tanárok korlátoltak, távolságtartóak voltak. János gyakran került összeütközésbe velük. A diáktársai között azonban jól érezte magát. Itt kötött barátságot Haraszti Sándorral, aki szellemi és világnézeti fejlődésére nagy hatással volt. Rosszul tanult, az ötödik osztályban két tárgyból megbukott, de dacból, nem adott be pótvizsga kérvényt, ezért az ötödik osztályt újra kellett járnia. Ebben az időben sokat betegeskedett,  Achilles-ín zsugorodása súlyosbodott, nem tudott már járni sem. Két hónapig volt kórházban. Megműtötték, de ettől kezdve nem tudott, csak fél mankóval járni. Sokat olvasott, köztük komoly filozófiai műveket, verseket, drámákat írt. Pécsett jelent meg első verseskötete a Hajnal. Tanulmányait nem folytatta tovább Pécsen, átiratkozott Székesfehérvárra a reálgimnáziumba. Az iskola környezete, és szelleme sokkal nyitottabb, megjött a kedve a tanuláshoz is, éjszakákat töltött a könyvek mellett, tanulmányi eredményei javultak. A kosztos diákok független életét élte, irodalmi az önképző körökben vezér egyéniség volt. Az iskolában diáklapot szerkesztettek. Lapot is alapítottak Diáktoll néven, de anyagi okok csak egyetlen száma jelent meg. Székesfehérváron adták ki második verseskötetét, melynek címe, Kitárt lélekkel. Diákévei, az első világháború évei is voltak. A hangulat az iskolában egyre feszültebbé vált. Az osztályt sorozni vitték. Az orosz forradalomról zavaros hírek érkeztek. A nyári vakációk, és a szénhiány miatti iskolai szünetek egy részét anyjánál Püspökladányban töltötte.

Püspökladány ábrázolása regényeiben

Martinovich Gyuláné, férje halála után két lányával, Gizellával és Irénnel Püspökladányba költözött. Itt voltak a családnak birtokai, és ennek jövedelméből próbáltak megélni.

Gizella tehetségesen festett, elvégezte a nagybányai festőiskolát. Pesten kiállítást is rendezett az alkotásaiból. Családi körülményeinek változása miatt sajnos nem tudta tehetségét kibontakoztatni. Idős édesanyját annak haláláig ápolta, és a gazdaságot is irányította. Nagy lelkierővel próbálta megállni a helyét ebben a nehéz helyzetben. Válása után Ilona testvére is hozzájuk költözött, őt is türelemmel ápolta. Ha volt egy kis ideje kiment a mezőre és festegetett, olvasott, szerette a zenét, jól zongorázott, de kemény volt és határozott, soha nem ment férjhez. Irén, a testvérük, férjhez ment. Férje Elek gazdasági felügyelő volt, a közalapítványi birtokokat kezelte. Volt egy lányuk is, akit Marcsának becéztek. Egy nagy kert közepén állami épületben laktak, árnyas kertjükben még teniszpálya is volt. Jómódban éltek nagy gazdaságuk volt, sok háziállattal. Házasságuk nem volt boldog, nem szerelemből kötötték. Irénnek, és a lányának is beteg volt a lába, szükségük volt támaszra. Valószínűleg ugyanaz a betegségük volt, mint Jánosnak.

Martinovich Ilona soha nem adta fel, a reményt, hogy közelebb kerüljön gyermekeihez Leveleket írt hozzájuk, és kérte őket, és édesapjukat, engedje el őket Püspökladányba. Egyszer ő is meglátogatta őket Pécsen, amikor még János ott tanult. Akkor a lánya, Kodolányi Ila is Pécsen tartózkodott, kórházban volt, elkapta a kolerát. A gyerekek a látogatás idején zavartan viselkedtek, nagyon eltávolodtak már anyjuktól. Ila nem látogatott el anyja életében Püspökladányba, de a sorsa mégis ehhez a községhez kötötte. Miután édesapját és mostohaanyját eltemette, és Gyula öccse is megnősült. Mivel nem volt más választása, Püspökladányba költözött Giza nénjéhez, és nénje halála után a helyi a bankban vállalt munkát. Ő elfogadta sorsát, nem mert lázadni az apai hatalom ellen, pedig sokszor emlegette bátyjának, hogy orvos szeretett volna lenni.

Mikor édesanyja állapota rosszabbodott, János mégis rászánta magát a püspökladányi látogatásra, és oda iskolai szünetekben többször visszatért. Így írt róluk a Süllyedő világ című könyvében:

„Kínlódik a három szegény asszony. Öreganyám, anyám, és Giza néném birkózik a gazdálkodással, de konok balsors üldözi őket. Folyton szoronganak a holnapért.” Nem lehet másként, hiszen szegények. Rossz lovat, hitvány tehenet, nyavalyás birkát tudnak csak venni.”

Sajnálta őket, és szeretett volna segíteni rajtuk, ám az édesanyja örökké idegen maradt számára.

Püspökladány azonban tetszett neki. Így ír első benyomásairól:

„Püspökladányban minden rendkívül tetszik. A széles, lustán elterülő falu, a rengeteg lombos akác, a faragott házormok, a hármasával befogott lovak, a lóháton ügető  kisgyerekek, a  vágott szemű zömök, busa férfiak, a csodálatosan zengő világos alföldi nyelv, a villanyvilágítás. Mindebben van valami ázsiai – ahogy az ázsiai falukat képzelem – s egyben korszerű is. A villany például olyan korszerű vívmány a szememben, hogy nem győzök rajongani érte.”

„Késő éjjel szoktam megérkezni Püspökladányba. A zúgó, fárasztó út után jólesik a jó szagú alföldi levegő, és a sötétben vonuló kettős nyárfasor, megnyugtató susogása. Mélyen alszik a lusta, széles alföldi falu, mint valami pusztai sátortábor. Elindulok magányosan a faluba vezető úton. Szeretem ezt az utat, egy kis akácos mellett vezet és a nyárfasor, mely szegi, olyan, mint valami óriási orgona. Ha szél dühöng, harsog búg, ha szélcsend van, halkan susog, és sziszeg. Lassan lépkedek a sötét úton, hogy mélyen elmerülhessek az óriási orgona zenéjében.”

Tenni akart értük, ezért rábeszélte Simon bácsit, testvérbarátja édesapját, majd Simon Dezsőt is, hogy jöjjenek el Ladányba, segítsenek nekik a gazdaságban. Ők ezt meg is próbálták, de a helyzet érdemben nem változott. A kizsarolt földből ők sem tudtak könnyű, baranyai földet varázsolni, a gyönge lovakkal nem tudtak úgy dolgozni, ahogy Vajszlón megszokták.

A társadalmi viszonyokról már elég kritikus a véleménye.

Püspökladányban rettenetes, állati szegénységet látok egyfelől, s rideg, könyörtelen jómódot másfelől. Iszonytató az a részvétlenség, amellyel a jómódú, a szegényt lenézi. Akinek nincs földje, háza, csúszhat a porban, mint török kényurak előtt, a rabságba vert jobbágyok. A községháza előtt emberpiac van, a gazdagok tapogatják, méricskélik a munkásembereket, mint vásártéren a lovat.

Földes vityillókban szalmatetős sötét házacskákban fordulok meg, ahol hatan-nyolcan zsúfolódnak egy szobába, a csontkeménnyé szikkadt udvaron egyetlen virág sem nyílik, s a rongyos gyermekek vízben főtt kukoricát, sült tököt majszolnak, egy koszos malac már vagyonnak számít.

Mellettük a pohos nagygazdák, mint basák térülnek, fordulnak, fiaik kényesen lovagolnak végig a falun és a szombat esti táncban vad verekedést rendeznek. Különös ez a jómódú hajdúsági nép. Úgy veszi a világot, ahogy van, hogy miért van, meddig van, arról eszébe sem jut gondolkodni. Művészetet nem keres semmiben. Ezt a fajtát nem lehet úgy felemelni, mint az ormánságit, mert a szellem semmiféle csatornán nem közelítheti meg.”

Kodolányi Jánost Püspökladányban érte az őszirózsás forradalom híre (1919-ben), és itt tartózkodott a Tanácsköztársaság hónapjaiban is. Itt látta, hogy a falu élete felbolydult, tömegek rohantak az utcán a végtelen áradatban az állomás felé, onnan meg vissza. Az emberek csoportokba verődtek, felszabadultan éljeneztek. Az állomás faoszlopokon nyugvó magas deszkacsarnoka olyan volt, mint a bálterem. A hordókból sört, bort vödörrel mertek. A vasúti kocsikat felbontották. Aztán látta a vöröskatonák visszavonulását és a román királyi hadsereg bevonulását.

A forradalom bukása után1919 szeptemberében visszatért Székesfehérvárra és letette az érettségi vizsgát. Akkor még azt hitte, hogy az ősszel elkezdheti az egyetemet, addig is visszament Vajszlóra. Ahol feszültséggel teli, háborús helyzetet talált.

Az útkeresés évei

1918. november 14-én a szerb-horvát-szlovén királyság csapatai megszállták Pécset és környékét. Ezzel azt szerették volna elérni, hogy Pécset és Dél- Baranyát Jugoszláviához csatolják. Három évig tartott a megszállás, és ez az áldatlan állapot. A Tanácsköztársaság intézkedései itt nem voltak érvényesek a megszállók engedélye nélkül nem lehetett a zónát elhagyni. A helyzetet bonyolította, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a volt vöröskatonák is ide menekültek, mert itt nagyobb biztonságban érezhették magukat, mint Horthy Magyarországán. Pécset és környékét menekültek százai lepték el, de az elzártság a szellemi életre frissítően hatott.

Kodolányi János 1919 és 1921 között ideje nagy részét Vajszlón töltötte, mert a kialakult helyzet miatt nem iratkozhatott be a pesti egyetemre. Egy ideig ő is abban az iskolában tanítóskodott, ahová ő is járt annak idején. Irodalmi önképzőkört szervezett, előadásokat tartott, sztrájkokat szervezett. Gyakran látogatott Pécsre, ahol a modern művészetekkel ismerkedett, közben verseket írt.

Óriási tudásvágy feszítette. A postamestertől értesült, hogy a szomszédos faluban Csányoszrón van egy református lelkész Csikesz Sándor, aki nagyon művel, képzett pap és hatalmas könyvtára van. Megkereste, és megismerte őt, találkozásukat később sorsdöntőnek nevezte. Rendszeresen felkereste, a könyvtárát bújta, olvasott, tanult. Csikesz jó pedagógiai érzékkel ismertette meg vele az elmúlt és jövendő korok áramlatait. Olyan nagy hatással volt rá, ez a szellemi és lelki kapcsolat, hogy áttért a református hitre, és a halála előtti évig ebben a hitben élt.

Apjával ebben az időszakban nagyon megromlott a kapcsolata, szerette volna, ha hivatalt vállal, kifogásolta, hogy baranyai forradalmárokkal tart kapcsolatot Ebből a helyzetből szabadulni akart, és tudta apjára nem számíthat.

Vajszlón ismerte meg Csősz Matildot, későbbi feleségét, aki egy jómódú parasztgazda lánya volt. 1921. november 21.-én összeházasodtak. A házasságot mind a két család ellenezte, a támogatásukra nem számíthattak. A Csősz család ősi ormánsági család volt. Csősz András az egyik ősük a siklósi várkapitány volt, de Mária Terézia testőrségében is szolgáltak ősei. Csősz Matild tanult lány volt, egyedül ő volt a vajszlói lányok közül, aki továbbtanult, a pécsi felsőfokú kereskedelmi iskolát végezte el. Élete végéig hű társa volt Kodolányi Jánosnak. Kitartott mellette a nagy megpróbáltatások között indult írói pályája elején, és később, ”elnémítása” idején is. Két keze munkájával megtett mindent, hogy a szükséges dolgokat előteremtse ezekben a nehéz időkben és hűségesen ápolta betegsége idején halálág. Az ifjú pár Pesten kezdte közös életét kilátástalan nyomorban éltek, albérletből-albérletbe költöztek. 1922-ben megszületett első gyermekük János, és 1923-ban lányuk Julianna. Lányuk születése évében Vajszlóra költöztek, majd rövid időre Püspökladányban próbálkoztak a felszínen maradni.

Kodolányi Júlia így emlékszik erre a házra Apám című regényében.

„Ma is látom azt az egyszerű kis falusi házat, ahol laktunk. Vadszőlő futotta be tornácát. A ház és a kerítés közötti virágoskertben álldogálok egy ládában, bámulom a világot, ami a kerítésen túl van és elvész a határtalan messzeségben.„

Ezen épület telkén álló házban élt egykor Kodolányi János Püspökladányban

Az épület falán elhelyezett emléktábla

Nádfödeles kunyhójukban Szabó Lőrinc látogatta meg őket, és riportot készített vele az Est című lap számára. Hamar kiderült, hogy ebbe a házba a valódi tulajdonos tudta nélkül költöztek be, így innen is menniük kellett, innen Szabó Lőrinc javaslatára Nógrádverőcére költöztek.

Az esti beszélgetések című válogatásban így ír Kodolányi János Püspökladányra emlékezve:

„Én szeretem és megértem az Alföldet. Még amikor sötét este megállunk Püspökladányban a Rákóczi szálló előtt, s ott ásít a kihalt piactér, ott meredez a községháza nagy fekete épülete s körülvesz bennünket a pusztai falu sötét rengetege, akkor sem múlik el belőlem a vidám nyugalom. A Rákóczi névtáblájáról csak a Rák maradt meg, az óczi eltűnt. De vajon nem itt kezdtem független pályafutásomat? Nem ennek a kedélytelen alföldi szállodának a bal oldali, sötét ablakú szobájában szőttem-e álmaimat, nem onnét nézegettük-e a piactér nyüzsgését, miközben egyéb híján szilvát ettünk kenyérrel? S nem ezeken az utcákon lovagoltam-e a tanyára, mikor még élt az anyám?  Nem abban a távoli utcában laktunk-e később, egy fekete kis kun ember földes zsúpos házában millió légy zümmögésétől kábultan s a szegénységtől szédelegve? Nem itt tipegett-e a fiam, nem itt sírt-e egy közönséges cukrosládában a kislányom, nem itt írtam-e első regényem egyikét-másikát két szőlőkaróra fektetett deszkán? Amerre fordulok a sötét térségben, emlékek rajzanak felém, megnyílnak az utcák torkai, olvashatókká válnak a boltok cégtáblái, meghalt rokonok, ismerősök arca bukkan elém, megszólal elporladt szájuk, a szélben suhogó lombtalan akácok megtelnek fehér virágteherrel, illat árad reám, elmúlt évtizedek ezer színe, hangulata, apró eseménye elevenül meg bennem, diák vagyok, ismeretlen kezdő, számkivetett fiatal író, s úgyszólván suhancfővel apja két elhagyott szép kisgyereknek. Tizennyolc éve nem jártam ezen a helyen. A Rákócziból Rák lett, mintha visszafelé mászna az időben, ez az egész változás mindössze.”

Végezetül is Kodolányi Jánost idézem, azokkal a sorokkal, melyekkel a Vízözön című regényét fejezte be.

 

Itt a Vége,

ne fuss véle,

mert, ha tudom:

folytatom.

 

Budapest, 2015. július 27.

Dr. Pánti Irén

Fotók:

1-2. kép: Kodolányi Júlia: Apám

3-4. kép: Megyaszai Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz