Élettörténetek

 2020.10.01.

 

In memoriam Molnár Zoltán

(1926-2020)

*

Ismét megszűnt dobogni egy Püspökladányért dobogó szív

 

„Okuljatok mindannyian a példán

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

A múltba sem, és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.”

 

Molnár Zoltán Püspökladányban született 1926-ban. Édesapja Vitéz Molnár Ödön, a MÁV Fűtőházban dolgozott. Feleségével, Körmendi Erzsébettel 1925-ben házasodtak össze. Püspökladányban született három gyermekük Zoltán, Lenke és Ödön.

Molnár Zoltán elemi iskoláit Püspökladányban végezte. Itt töltött gyermekkorára, kedves tanáraira mindig szeretettel emlékezett. Az ő példájuk hatására választotta később a tanítói pályát.

13 éves volt, amikor elköltöztek Ladányból. Édesanyja súlyos tüdőbeteg volt, és az orvos a gyógyulásához mielőbbi levegőváltozást javasolt. Miután Kárpátalját abban az időben csatolták vissza Magyarországhoz, így a család Királyházára kérte áthelyezését. Ott kezdtek új életet. A családfő a Fűtőházban kapott munkát. A hegyi levegő hatására Zoltán édesanyja hamarosan meggyógyult és 1941-ben egy kislánnyal gyarapodott a családjuk.

Molnár Zoltán szorgalmas diák volt, mert tovább akart tanulni. A polgári iskola elvégzése után a sárospataki Tanítóképzőbe vezetett az útja. Tanulmányait azonban nem tudta befejezni, mert közbeszólt a II. világháború.

1944-ben Kárpátalján összeszedtek minden magyar férfit és fiút 14 és 60 év között, majd Szibériába internálták őket. Meghallgatás és ítélethozatal nélkül megállapították bűnösségüket, és kétévi kényszermunkára ítélték.  Azt, hogy miért, és mennyi időre, azt nem hozták a tudomásukra, csak kiszabadulásuk után tudták meg.

Nyevjanszkba kerültek a befogadó táborba, ahol vérhas járvány pusztított. Apa és fia is megkapta a járványt. Zoltán lassan meggyógyult, de édesapja sajnos elhunyt. Felgyógyulása után Altanajba szállították a túlélőket, ahol fizikai munkát kellett végezniük. Két év elteltével az életben maradottakat kivezényelték a táborból és útjukra bocsátották őket, mondván, menjenek amerre látnak. Viszontagságos út következett, hiszen sem vonatjegyre, sem élelemre nem volt pénzük. Ő Királyházára igyekezett vissza, oda, ahonnan elhurcolták őket. Ott tudta meg, hogy édesanyja a testvéreivel visszaköltözött Püspökladányba.

Ismét nekivágott az útnak, mely végén végre megölelhette édesanyját és testvéreit.  Először a volt Csenki iskolában helyezték el őket, később kaptak elfogadható lakást is, de munka nem volt, pedig akkor már ő volt a családfenntartó. Alkalmi munkákat vállalt, közben befejezte tanulmányait, megszerezte a tanítói diplomáját. Mivel Ladányban továbbra sem kapott tanítói állást, Szerepen kezdett el tanítani 1948-ban. Kapott szolgálati lakást is, ide hozta édesanyját és a még kiskorú testvérét is. 1953-ban, édesanyja halála után Földesre helyezték át. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Farkas Máriát, aki itt tanított. 1956-ban házasodtak össze. Egyre közelebb került Püspökladányhoz. 1957-ben Hosszúháton lett igazgató. Itt születtek gyermekei, Zoltán és Marianna. 1961-ben megszüntették az osztatlan tanyasi iskolákat, ez lett a hosszúháti iskola sorsa is. Mivel nem sikerült Püspökladányban mindkettőjüknek állást találni, Csővárra költöztek, ahol ő igazgató, a felesége beosztott nevelő lett. 1965-ben gyermekeik egyszerűbb továbbtanulása érdekében Budapest mellé, Perbálra költöztek. Itt felesége általános iskola igazgatóhelyettes, Zoltán tanítói munkája mellett Kultúrház igazgató, énekkar-vezető, futball edző is volt. Munkájukat megbecsülték, ebből az iskolából mentek nyugdíjba. A község életébe mindketten tevékenyen bekapcsolódtak nyugdíjazásuk után is. Sajnos feleségét 2001-ben elvesztette.

A község vezetői biztatták, hogy írja meg Perbál történetét és ő 50 éven keresztül megörökített minden jelentős eseményt, ami a községben történt. Munkássága alatt sok kötetet töltött meg. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. A Krónikát haláláig írta.

Közben nem feledkezett meg szülővárosáról, Püspökladányról sem. Dr. Hegedüs Jánossal és Almási Árpáddal alapító tagja volt a kezdetben 200 fő feletti létszámú Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társaságának. A havonként tartott baráti társaság összejöveteleire rendszeresen eljárt, tevékenyen segítette munkájukat. Míg egészsége engedte, bekapcsolódott minden megmozdulásba. Figyelemmel kísérte szülővárosa életét, az itt történteket a Ladányi Hírekből és a Ladányi Kalendáriumból ismerte meg.

Molnár Zoltán 2020. június 26-án hunyta le örökre szemeit. Méltósággal hagyott itt bennünket, hiszen tudta, hogy el kell menni és nyugodt szívvel távozott, mert úgy gondolta, mindent elvégzett, amit el tudott végezni.

A népi bölcsesség azt tartja, minden ember addig él, míg emlékeznek rá. Molnár Zoltánra sokan és sokáig fognak emlékezni. Nemcsak a családja, tanítványai, és Perbál, ahol nyugszik. Élnek még Püspökladányban is kedves ismerősei, akik a szívükbe zárták, és szeretettel őrzik meg emlékét.

Weöres Sándor soraival búcsúzom Tőle:

Emberkém, nem halok meg ott,
nagy víz borít rám fény-sikot,
nem vész el egy cseppem se, nem,
csak nem lát többé senki sem.
  

Dr. Pánti Irén

 

(Kalendáriumi Emlékkönyv, 2001. Szerk.: Csontos Jánosné, Csontos Gabriella)

*

Korábbi összeállításaink:

Mindörökké Ladányiak – A Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társaságának története

Egy Püspökladányból elszármazott krónikás portréja (Molnár Zoltán)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2019.11.26.

 Mindörökké Ladányiak - Egy Baráti Társaság története

*

Dr. Pánti Irén tollából…

 

Azzal a verssel kezdem beszámolómat, mellyel a Társaság elnöke, Dr. Hegedűs János hívta az évente megrendezendő Nagytalálkozóra a Társaság tagjait. A verset ő írta, ennek szellemében alapították meg a Baráti Társaságot, és megszűnéséig ennek az értékrendnek a mentén működött.

 

Hív a Társaság

 

A köd feloszlik, a harmat szárad

Az emlékek messze szállnak.

Tűnőben a szép gyerekkor

Alig tudjuk mi volt egykor.

 

De ha ritkán összejövünk

Kacagunk és beszélgetünk.

Felemlegetjük a múltat

Püspökladány utat mutat.

 

Ki hol lakott, ki merre járt

Iskolába, lányok után.

A régi titkot kikotyogják

A sérelmet megbocsátják.

 

Néhány pohár összecsendül

Ki így beszél, ki meg nem úgy szól.

De minden vágy eredete

Szülőföldünk szeretete.

 

Érzem, látom, mosolyogtok

Nyilván igazak e sorok.

Nehéz, kemény életünkbe

Felüdülünk megpihenve.

 

Tudós, művész, politikus

Vasutas és genetikus

Író, pék vagy igazgató

Mindenkinek jut egy jó szó.

 

Álmodozzunk így, hát együtt

Milyen szeretet él bennünk.

Egymás iránt mások után

Boldog lesz az a délután.

 

Nos, hát Hölgyek, nos hát Urak

Legyen bennünk egy akarat!

Társaságunk érdekében

Találkozzunk az EMKÉ-ben.

 

 

A kezdetekről

 

A múlt század 70-es, 80-as éveiben sok munkáskézre volt szükség a fővárosban, és egyre többen utaztak fel Pestre szerencsét próbálni, a ladányiak is. Eleinte munkásszálláson, vagy rokonoknál laktak, mikor tapasztalták, hogy az iparban végzett munka biztosabb megélhetést kínál számukra, mint a mezőgazdaság, felhozták ide a családtagjaikat is, mert ekkor már a lakáshoz jutás is elérhető közelségbe került. A gyökereket azonban nem szakították el, gyakran jártak vissza szülővárosukba, rokonlátogatásra. Amikor Pesten összefutottak, első kérdésük mindig az volt ”Mi újság Ladányban?”. Ahogy teltek az évek, nem elégedtek meg az alkalmankénti találkozásokkal, rendszeresen összejöttek családtagjaikkal együtt egy-egy jóízű beszélgetésre, borozgatásra.

1985-ben, amikor Püspökladány megkapta a városi rangot, a város akkori vezetői, akikhez eljutott ezeknek az összejöveteleknek a híre, felvetették, hogy a Püspökladányból elszármazottak alapítsanak egy baráti társaságot, egyben kapcsolódjanak be a városban már működő Városvédő és Szépítő Egyesület munkájába. Ápolják együtt a város múltjának hagyományait, és vegyenek részt a város jelenlegi kulturális életében.

Az elszármazottak örömmel tettek eleget ennek a felkérésnek, és azonnal a tettek mezejére léptek. 1985. április 12-én a budapesti Stadion Szálló különtermében megalakították a Püspökladányból Elszármazottak Baráti Társaságát. Elnöknek Dr. Hegedűs Jánost, titkárnak Varga Lajost választották. A Baráti Társaság a püspökladányi Városvédő Egyesületet anyaszervezetnek tekintette, oda tagként is belépett minden elszármazott.

Rendszeresen kaptak tájékoztatást a helyi egyesület programjairól, ahol ők is képviseltették magukat, de az Elszármazottak Baráti Társasága is meghívta a város vezetőit, illetve a civil szervezetek vezetőit a találkozóira, ahol kölcsönös tájékoztatást adtak és kaptak a szülővárosukban és a Baráti Társaságban történtekről. A megalakuláskor a Baráti Társaságnak 159 tagja volt. A tagok az ország különböző részeiből, így Debrecenből, Balmazújvárosból, Felsőpakonyból, Érdről, Gödről, Nyíregyházáról, Perbálról, Szentendréről, Miskolcról, Vecsésről, sőt még külföldről is érkeztek az évente tavasszal megrendezett Nagytalálkozóra.

A Budapesten élő tagok havonta találkoztak a hónap utolsó csütörtökjén is,  ahová, aki éppen ráért, elment, de csatlakozhatott hozzájuk más Pesten lakó Püspökladányból elszármazott is, sőt házastársát is magával hozhatta. Erről a találkozóról nem kaptak a tagok külön értesítést, szokásjog alapján működött. A gyermekkori barátok, egykori osztálytársak, sporttársak találkoztak ilyenkor és felelevenítették a múltat, a gyermekkori csínyeket, felidézték iskolás korukat, amikor a tanáraikról mindig tisztelettel, és szeretettel emlékeztek meg, még azokról is, akiktől büntetést kaptak. Csendes derűvel emlegették az ifjúkori szerelmeket, megbeszélték a jelen gondjait, nem feledve el örömeit sem, a Püspökladányban történteket, de egyetlen témát, a politikát mindig elkerülték Az anyaszervezetnek tekintett egyesülettel csak két évig tudtak együttműködni, nagy sajnálatukra, mert az megszűnt(?) Így az Elszármazottak társasága egyedül folytatta munkáját. A város vezetőivel továbbra is kölcsönösen jó kapcsolatot ápoltak. Nagytalálkozókra mindig meghívást kaptak a város képviselői, akik még   évekig eljártak közéjük, és míg ez az érdeklődés tartott, a Baráti Társaság fénykorát élte.

 

A rendezvények helyszínei és a taglétszám alakulása

 

Kezdetben a Társaság tagja Kovács Béla, aki ekkor a Pannónia Rt. vezérigazgató helyettese volt, a találkozók helyszínének biztosításában volt segítségükre.

1987-ben, 1988-ban, 1989-ben és 1991-ben (az 1990. évi találkozó elmaradt) a Palace Szállóban tartották a rendezvényeket, ebben az időben még a taglétszám jelentősen nem változott.

1991-ben Varga Lajos titkár lemondott, ekkor választották meg a tagok Almási Árpádot erre a tisztségre.

1992-ben az EMKÉ-ben rendezték az összejövetelt, a tagok száma 92 fő volt, úgy, hogy 29 új tag csatlakozott hozzájuk.

Püspökladányból elszármazottak találkozója 2008-ban

Püspökladányból elszármazottak találkozója 2008-ban

1993-ban, 1994-ben és 1995-ben a Corvin Pizza étteremben találkoztak, a tagok száma csökkent, ám 1998-ban ismét emelkedett 113 főre. A 2000-es év elejétől a taglétszám fokozatosan csökkent. Az idős tagok elhunytak, megbetegedtek, és sajnos új tagokkal nem sikerült pótolni őket. 2010-re a taglétszám 20-30 főre csökkent, de az összejövetelekre jóval kevesebben tudtak eljönni. Ebben az időben a rendezvényeket Budapest IX. kerületében, a Tér-Ház Étteremben tartották. Én 2008-ban csatlakoztam a Baráti Társasághoz, ettől kezdve vannak személyes emlékeim a társaság belső életéről, a tagokról és a Baráti Társaság életének fénykoráról. Meghatódva hallgattam a tagok elbeszéléseit szülővárosom múltjáról, megismertem a tagok fiatal éveinek megpróbáltatásait, életük történéseit. Almási Árpád biztatására kezdtem foglalkozni Püspökladány múltjával és ő ösztönzött arra is, hogy küldjem el írásaimat a Ladányi Hírekhez. Azóta sok cikkem jelent meg Püspökladány múltjáról. Mindig hálás szívvel gondolok Almási Árpádra! Nagyon sokat köszönhetek még Molnár Zoltán alapító tag, és Nyeste Sándor bátorításának. Úgy érzem, emléket kell állítanom ennek a nagy múlttal rendelkező Baráti Társaságnak, és hűséges tagjainak, akik olyan mély szeretettel kötődtek szülővárosukhoz. Azzal, hogy megpróbálom történetüket megírni. Almási Árpád és Nyeste Sándor már nincs az élők sorában, így nem segíthettek ebben a munkában, de Molnár Zoltán alapító tag idős kora és betegsége mellett is szívesen segített tanácsaival, amit csak köszönni tudok. Elképzelem azoknak a legendás találkozásoknak a hangulatát, és eszmecseréit, melyen én is örömmel részt vettem volna, ha eljut hozzám a Társaság híre, miután Budapestre költöztem.

Almási Árpád gyakran idézte Sütő András szavait, mert ő maga is megszenvedte igazságát: „Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”

Dr. Hegedűs János elnök és Almási Árpád titkár haláláig hű maradt a Társasághoz és Püspökladány emlékéhez. Dr. Hegedűs János fáradhatatlan volt abban, hogy a Püspökladányból elköltözött tagokban megőrizze a szülőföldhöz kötődést. 1985 augusztusában betegségére hivatkozva tisztségéről lemondott, de a társaságot tanácsaival haláláig segítette. Sajnos még lemondása évében elhunyt. Almási Árpád 2013. november 14-én váratlanul hunyt el, úgy hallottam, még halála napján is a Ladányi Híreket olvasta. Halála mindenkit annyira megrendített, hogy a megmaradt tagok már nem akarták tovább működtetni a társaságot.

.

A Baráti Társaság nevezetes tagjai

Dr. Hegedűs János

Dr. Hegedűs János elnök

Püspökladányban született. Édesapja a nevezetes Rákóczi Éttermet vezette, fiát taníttatta. Jogot végzett, de nem jogi területen dolgozott. A II. világháborúban haditudósító volt, később riporter. A Fővárosi Nagycirkusz konferansziéjaként is dolgozott. A Színész-Újságíró Rangadó, a nevezetes SZUR szervezője és riportere volt, mely nagy eseménynek számított akkoriban, országos hírnevet biztosított számára.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Baráti Társaság megszervezésében és működtetésében. Kedvessége, humora, sokoldalúsága a tagok összetartásában nagy szerepet játszott.

Korábbi írásunk: Dr. Hegedűs János

*

Almási Árpád

Almási Árpád titkár

Püspökladányban született, onnan 20 éves korában költözött el. Hivatásos katona lett. Később Pestre költöztek, az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, alezredesként ment nyugdíjba. A Társaság alapító tagja volt. 1991-től titkára, melyet haláláig látott el. Szíve Pesten is Püspökladányért dobogott, emellett nyitott volt a világra. Az elhunyt tagok emlékét szeretettel ápolta, a társaság tagjait barátainak tekintette. Nagy segítségére volt a találkozások szervezésében felesége, Viktória, aki később, mikor már nehezebben közlekedett hűségesen fuvarozta minden találkozóra.

Korábbi írásunk: Almási Árpád

*

Dr. Demetrovics János

Dr. Demetrovics János

Püspökladányban született. Széchenyi díjas matematikus, informatikus, egyetemi tanár. Az MTA rendes tagja, Püspökladány Díszpolgára.

*

Ifj. Csenki Imre

Ifj. Csenki Imre

Püspökladányban született. Édesapja népszerű, és nagyra becsült néptanító volt Püspökladányban.

Csenki Imre, a debreceni Református Kollégiumban tanult, később Kodály tanítványaként végzett a Zeneakadémián. Karmesteri munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el. Zeneszerzőként és zenetanárként is ismert volt. Édesanyja id. Csenkiné Füzessy Vilma, és lánya Csenki Éva – Szilasy Alex zongoraművész édesanyja – is tagja volt a társaságnak.

Korábbi írásunk: Ifj. Csenki Imre

*

Dr. Szűrös Mátyás

Dr. Szűrös Mátyás

Püspökladányban született. Az Országgyűlés elnöke, parlamenti képviselő, a Magyar Köztársaság ideiglenes Elnöke 1989. október 23-tól 1990. május 2. között.

*

Csák Gyula

Csák Gyula

József Attila Díjas író, szociográfus, újságíró. A Szikföld sóhaja című könyvét Püspökladányról írta, s filmet is forgatott a városról. Nagyszülei nevelték egy Püspökladány határában lévő tanyán, innen a városhoz kötődése.

Regényeit olvasva gyakran Püspökladányra ismerünk.

Korábbi írásunk: Csák Gyula

*

Molnár Zoltán

Molnár Zoltán

Nyugdíjas pedagógus, Perbál község krónikása. 13 éves korában költözött el Püspökladányból. Szülei Kárpátaljára költöztek, édesapja ott kapott munkát. Orosz fogságba vitték édesapjával együtt, édesapja ott hunyt el, a táborban kapott fertőzésben. Hazatérve Szerepen, Hosszúháton is dolgozott, majd Perbálon telepedett le családjával. Perbál megbecsült polgára. Évtizedek óta írja Perbál történetét, a község krónikását tisztelik benne. Alapító tag, a Társaság munkáját megszűnéséig segítette, abban – különösen a kezdeti időkben – aktívan vett részt.

Korábbi írásunk: Molnár Zoltán

*

Dr. Molnár László

Dr. Molnár László

Püspökladányban született, ma is ott él. Az államigazgatásban, közigazgatásban találta meg hivatását. Dolgozott a Járási Építési Osztályon, a Nagyközségi Tanács Fejlesztési Osztályán. 1972-ben VB Titkár lett, majd tanácselnök, ezt követően három ciklusban polgármester.  A Baráti Társaság alapításánál városi vezetőként sok segítséget nyújtott, és tagja maradt a Társaságnak hivatali tisztsége megszűnése után is.

*

Gellér Sándor

Gellér Sándor

Válogatott labdarúgó, az Aranycsapat cserekapusa. 1947-ig a püspökladányi SC kapusa volt, innen eredt ladányi kötődése. A helyi Sportcsarnokot róla nevezték el.

*

Nyeste Sándor

Nyugdíjas pedagógus, feleségével nyugdíjazásukat követően költöztek Budapestre. Gyakran járt Ladányba testvérét és rokonait látogatni. Ő hozta a friss híreket hazulról, a helyi újságokat és más kiadványokra hívta fel figyelmünket. Ő volt, aki felhívta a figyelmemet a Baráti Társaságra.

 

A Baráti Társaság közreműködése szülővárosa rendezvényein

A Társaság tagjai résztvettek a református templom 200 éves jubileumi ünnepségén, emellett az új harang öntéséhez, a II. világháború emlékművének felújításához, a Csenki Imre emléktábla elkészítéséhez adománnyal is hozzájárultak.

A  Püspökladány Kultúrájáért Alapítványt  támogatták, rendezvényeikre, ha tehették, elmentek. 1996-ban a Püspökladányból Elszármazottak Világtalálkozóján több tag részt vett, jól esett nekik az a vendégszeretet, amivel a város fogadta őket, ez tovább erősítette őket kötődésükben.

A kiadványról és a Világtalálkozóról IDE KATTINTVA olvashatnak részletesebben.

*

Almási Árpád és a tagok nagy fájdalma volt, hogy az az emléktábla, melyet a Társaság saját költségén készíttetett a Társaság tagja, Molnár László sárréti fafaragó és népdalkutató emléke előtt tisztelegve, nem került fel a művész szülőházának falára. Vajon megvan-e még valahol az az emléktábla?

Volt egyszer egy Baráti Társaság, akinek tagjai nagyon szerették szülőföldjüket. Emlékezzenek rájuk a cikket olvasva Önök is szeretettel.

Budapest, 2018. december 28.

Dr. Pánti Irén

Dr. Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2019.01.30.

„A gyökértelenség a mai ember

egyik nagy baja, sérülékennyé teszi énünket.

Beszéljünk azokról, akik meghaltak

hogyan éltek, milyenek voltak,

hogyan gondolkoztak, miben hittek,

mit tettek életükkel, mit hagytak

a következő nemzedékre.” (Polcz Alaine)

*

Dr. Hegedűs János

 (Dundi)

1915 – 1995

haditudósító, riporter, újságíró, konferanszié

 

Hegedűs János Püspökladányban született. Édesapja Hegedűs Mátyás, a helyi Rákóczi Éttermet és Szállodát üzemeltette. Egyetlen gyermekük volt, akit nagyon szerettek, és lehetőségük szerint mindent megadtak neki. A szálloda udvarában állt egy istálló, és amikor gyermekük nagyobbacska lett, egy lovat vettek neki, aki hamar megtanult lovagolni. Büszkén néztek utána, mikor délceg tartással kilovagolt az udvarból. Hegedűs János a szüleitől kapta a Dundi becenevet, még felnőtt korábban is így becézték egymás között a püspökladányiak. Már fiatalon népszerű volt, vidámságával, kedvességével, szellemes történeteivel felszabadultan szórakoztatta kortársait, s az idősebb generációnak is a kedvence volt.

Az elemi iskola és a gimnázium elvégzése után Debrecenben jogot tanult. Elvégezte az egyetemet, de valójában a színpad, a zene, a művészek világa és a sport érdekelte. Rendszeresen sportolt, az NB II-ben teniszezett, első felesége teniszbajnok volt. Ebből a házasságból született egyetlen fia, aki szintén jogász lett, ma neves ügyvéd. Második feleségét már a művészvilágból választotta, Pécsi Sándor özvegyét vette feleségül. Mivel ifjúkora óta sportrajongó volt, a rádióban a sportközvetítéseket hallgatta lelkesen. Nagy hatással volt rá a rádió ünnepelt sportriportere, Pluhár István, különösen a berlini Olimpiáról készített közvetítései maradtak emlékezetesek számára. Sportriporter szeretett volna lenni ő is.

Amikor a Magyar Rádió 1942-ben meghirdette a „Riporter kerestetik” vetélkedőt, azonnal jelentkezett. A több mint háromszáz jelentkező közül bekerült a döntőbe, és kivételes teljesítményével elérte,  hogy a vetélkedő egyik győztese lett. Nem sokáig örülhetett a győzelemnek, a kezdeti sikereknek, mert a II. világháborúban őt is behívták katonának. A háborúban haditudósító volt, a Magyar Futár című lapban jelentek meg cikkei. A hadifogságból 1945 nyarán tért haza szülőfalujába.

Életkedvét nem törték meg a háborús évek. Még ebben az évben írt egy színdarabot, melyet be is mutattak Püspökladányban, az ő rendezésében. A darab címe Szerelmi tragédia volt, s hatalmas sikert aratott, bár ebben elsősorban nem neki volt szerepe, hanem egyik kedves színész barátjának, Perényi Lászlónak, aki a címszerepet játszotta. Perényi László ugyanis az 1930-1940-es évek magyar filmjeinek sztárja volt. Így játszott pl. a Halálos csók, a Rokonok, Szűts Mara házassága című filmekben, de fellépett a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban, az Új Magyar Színházban is. Nagy szenzáció volt ez az előadás, sokáig emlegették Püspökladányban.

A Fővárosi Nagycirkusz műsora

Dr. Hegedűs János a háború után újságíróként és riporterként kereste kenyerét Budapesten. Mindig a művészvilág közelében érezte jól magát. Évekig volt konferanszié a Fővárosi Nagycirkusz színpadán, fergeteges hangulatot varázsolt az előadások szünetében a manézsban.

Az ő nevéhez fűződik az 1950-es évek végétől a ’80-as évek végéig a SZÚR, a Színész-Újságíró Rangadók megszervezése, és a mérkőzések közvetítése. A színész és újságírók „társadalma” megtapasztalhatta, hogy a futball mennyire népszerű a lakosság minden rétegében. Rájöttek, ha ők is futballozni kezdenek a saját népszerűségük is növekszik, ráadásul a jegyekkel bevételre is szert tehetnek. A teltházas Népstadionban rendezett rangadókat a hivatalos hatalom is támogatta, mert a lelkes szurkolás legalább elterelte a tömegek figyelmét a gazdasági problémákról. A rangadók május végén kezdődtek, déli 12 órakor, ahová a rossz időzítés ellenére is tódultak a tömegek. Előtte és a mérkőzések szünetében esztrádműsor volt, neves előadókkal, ám a közönség nem miattuk tolongott a tribünön, hanem a játékosok miatt. Hegedűs János a játékos kijáróval szemben, az oldal- és középvonal találkozásánál ülve, élőben közvetítette a mérkőzéseket. Csaknem négy órát beszélt. Az események közül szelektálva, rögtönözve, előadását szellemes történetekkel fűszerezve igyekezett rangadóról rangadóra ébren tartani a közönség figyelmét. Megragadóan, szórakoztatóan és lebilincselően tudott beszélni, pedig az a négy óra hallatlanul nagy koncentrációt igényelt.

A színészcsapat sztárjainak nevei ma is ismerősen csengenek: Bujtor István, Cseke Péter, Eperjes Károly, Fülöp Zsigmond, Garas Dezső, Szirtes Ádám, Juhász Jácint és Zenthe Ferenc. Az újságírócsapatot a magyar futballválogatott néhány tagja is – így Dajka László, Dzurák József – és edzők – Bicskei Bertalan, Gálhidi György – is erősítette.

Vidéki rangadókat is vállaltak, csaknem az ország minden szegletébe eljutottak. Az ezeken résztvevő művészek a mérkőzések szünetében szórakoztatták a közönséget.

Püspökladányba 1984-ben jutott el a válogatott. A MÁV Öregfiúk-csapatával mérkőztek, Gellér Sándor, az egykori Aranycsapat tagja védett a kapuban. A színész csapatban többek között Juhász Jácint, Eperjes Károly, Straub Dezső, Cseke Péter és Rubold Ödön játszott. A meccset a színészek nyerték meg 2:1 eredménnyel, a közönségnek a mérkőzés így is feledhetetlen élményt nyújtott, melyben nagy szerepet játszott Hegedűs János szellemes, lendületes és anekdotákkal fűszerezett közvetítése.

Bár Budapesten élt, de szülővárosáról soha nem feledkezett meg. Budapesten megalapította a Kossuth-díjas karmesterről, Csenki Imréről elnevezett klubot és a Püspökladányból Elszármazottak Baráti Körét, melynek haláláig elnöke volt. A Baráti Kör létszáma alakuláskor a százat is meghaladta. Ettől kezdve évente egyszer, rendszerint tavasszal az ország minden részéből, még külföldről is eljöttek a fővárosba a gyerekkori barátok, a volt osztály-, sport- és munkatársak, hogy felelevenítsék közös élményeiket és beszélgessenek szülővárosukról. Ezekkel a sorokkal hívta őket találkozóra.

„Tudós, művész, politikus

Vasutas és genetikus

Író, pék vagy igazgató

Mindenkinek jut egy jó szó

Álmodozzunk így, hát együtt

Milyen szeretet él bennünk

Egymás iránt, mások után

Boldog lesz az a délután.”

Ezekre a találkozókra a még élő kevesek közül mindenki hálás szívvel emlékszik vissza, különösen Dr. Hegedűs Jánosra, az elnökre és a titkárra, Almási Árpádra. Igazi közösség volt ez, melyben ő volt a társaság lelke. A tagok az idő múlásával elfogytak, már csak az emlékek maradtak, de azokat megőrzik, míg élnek.

Hegedűs János sokat tett a városért, és annak lakóiért. Az Önkormányzat áldozatos tevékenysége elismeréseként Díszpolgári Címet adományozott neki 1996. január 12-én, de  sajnos elkéstek,  mert  1995. december 28-án Budapesten váratlanul elhunyt.

 

Dr. Pánti Irén

 

Fotók: Molnár Zoltán gyűjteménye

*

Az élettörténetben említett Almási Árpádról és a fotók tulajdonosáról, Molnár Zoltánról – kik szintén meghatározó szerepet töltöttek be a Püspökladányból Elszármazottak Baráti Körének életében – neveikre kattintva olvashatnak bővebben.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2018.11.18.

*

Géczy Alajos élettörténete,

kiről egykor iskolát neveztek el Püspökladányban, nevére azonban mégis kevesen emlékeznek

 

Géczy Alajos nevével kapcsolatban csupán Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében maradt ránk – eddig – néhány információ, melyet legtöbbször sietve „ugrik át” az olvasó, hiszen e név sajnos kikopott a köztudatból az idő múlásával. Az iskoláról, melyben tanított ugyan már többször említést tettünk a Püspökladány Anno honlapon (pl. Szerzetesnővérek zárdája Püspökladányban/Élettörténetek rovat), az iskola és névadója emléke azonban sajnos már rég a feledés homályába veszett településünkön. Talán kevesen vannak már, akik ezen iskola falai között tanulták az írás-olvasás, vagy számtan tudományát, s még kevesebben, akik az egykori névadót ismerhették, s azóta is emlegetnék nevét, s emlékét. Pedig Géczy Alajos közel 40 évig tanította a püspökladányi gyerekeket, hittel és elhivatottsággal. Az iskola a múlt században megszűnt, s már az épület sem áll, melyben egykor működött, vagy amin egy emléktábla emlékeztethetne a múltra…

Nemrégiben azonban Géczy Alajos ükunokája, Trembeczki Sándor kereste meg honlapunk szerkesztőjét, s neki köszönhetően újabb élettörténettel, s fotókkal gazdagodott a Ladányi Halhatatlanok Albuma. Püspökladány történetének egy újabb szelete elevenedik meg az ükunoka által, s őrizhetjük az emlékeket mostmár együtt és tisztelettel.

.

1895. A római katolikus iskola tanári kara. Álló sor: Hegedűs József, Géczy Alajos, ülő sor: Szabó János, Mildner Béla, Zsigray Róza.

.

Kecskés Gyula ezen információkat őrizte meg Géczy Alajosról:

Az első római katolikus iskola a Hősök tere 2. alatti telken épült, s ma is iskolai célokat szolgál a terület, hiszen középiskolai kollégium áll rajta. Az 1840-es években új iskolát építettek a régi helyére, melyet 1880-ban kibővítettek, és ekkor már három tanítói állással rendelkezett.

A negyedik tanítói állást a szintén római katolikus Géczy–féle iskolába szervezték, 1895-ben. A Géczy–féle iskola a Rákóczi u. 4. alatt működött, nevét Géczy Alajos róm. kat. tanítóról (1860-1943) kapta, aki közel négy évtizedig tanított és lakott az iskolában. Ebben az épületben működött később, 1956-tól a település Bölcsődéje (egészen az 1980-as évek elejéig, a Szerk.).

.

Géczy Alajos és püspökladányi születésű felesége, Mogyorósy Anna (1941. 05. 25.)

.

Trembeczki Sándor ükunoka így emlékezett meg a Püspökladányban közel negyven évig tanító Géczy Alajos egykori iskolaigazgatóról:

„Géczy Alajos édesapja (nemes Géczy Károly asztalos, koporsókészítő és temetkezési vállalkozó /1834. február 14. Dunamocs – ? Szeged/) az igen kiterjedt, Nógrád és Hont megyei garamszegi Géczy család elszegényedett tagjaként Szegeden élt. Felesége Hanzel Etelka (1839. január 16. Szeged – 1875. február 22. Szeged) volt. Három gyermekük született.

Géczy Alajos 1860. május 25-én született Szegeden. Tanulmányait a Szegedi Kegyesrendi Főgimnáziumban végezte. Püspökladányba már mint fiatal tanító került. 1881. október 31-én itt vette feleségül Mogyorósy Annát (1862. december 10. Püspökladány – 1944. július 3. Püspökladány). Sorra születtek gyermekeik: Árpád (1881-1915), Mária (1883), Jolán (1884-1967), Károly (1886-1946. Ároktő), József (1888-1960. Bp.), István (1890-1946. Debrecen), Imre (1892-1893. Püspökladány), János (1894 körül), I. Gizella (1896 körül), II. Gizella (1898-1917), Anna (1900-1984), Kálmán (1905-1998. Bp.), összesen tizenketten.

A Szegedről érkezett fiatal tanító, esküvője után a felesége lakhelyére költözött. Első gyermekük itt is született. Később talán szolgálati lakásuk lehetett a római katolikus parókia épületében, majd a Rákóczi út 12-ben. Végül az 1895-ben felépült új iskolaépületbe költöztek. Itt lett tanító, később az iskola igazgatója. Körülbelül 1880 és 1920 közt, tehát mintegy 40 évig tanított Püspökladányban.

84 éves korában, 1943. szeptember 18-án halt meg. Felesége alig egy évvel élte túl. Sírjuk a régi püspökladányi temetőben található.”

.

Géczy Alajos és felesége gyémántlakodalma, népes családjuk körében (1941.10. 03.)

.

A püspökladányi köztudatban évtizedekig Géczy-féle iskolának nevezett, római katolikus oktatási intézményben tanító Géczy Alajos iskolaigazgató sírját ugyan már nem menthetjük meg a gazzal sűrűn benőtt, mára elvadult és járhatatlan egykori katolikus temetőben a pusztulástól, de emlékét igen. Köszönjük ükunokája, Trembeczki Sándor jelentkezését és közlésre átengedett családi fotógyűjteményét.

A történet érdekessége, hogy az 1895. évi fotón látható tanári kar egy másik tagjáról, Hegedűs József későbbi iskolaigazgatóról – családjának köszönhetően – szintén gazdag és feldolgozás alatt álló hagyatékkal rendelkezik honlapunk…

 

Összeállította: Megyaszai Szilvia

*

FOTÓGALÉRIA:

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2018.11.11.

1. kép: Horváth József és fia, János – 2. kép: A püspökladányi Hősök Szobrának avatása, 1929-ben

*

Emlékezünk. Emlékezzünk!

Egy család életének bemutatása

 

Ma száz éve, 1918. november 11-én 11:11 órakor írták alá az I. világháborút, korabeli nevén Nagy Háborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt.

Jelentős, ugyanakkor szomorú évforduló, mely egy négy évig tartó, világszerte milliók életét követelő értelmetlen háború végére tett pontot. Ám ezzel közel sem szűnt meg a sok szenvedés. Nem kívánom most a gazdasági, politikai, társadalmi, katonai következményeket taglalni, ehelyett személyesebb megközelítésben, egyetlen család szemszögéből kívánok ma emlékezni. De általuk az összes, a világháborúk során veszteséget szenvedett családra is emlékezem és a hősi halált halt magyar katonák százezreire.

Akik figyelemmel követik a Püspökladány Anno honlap életét, munkáját, bizonyára tudják, hogy az elmúlt 4 évben kiemelt kutatási területté vált felületünkön az I. világháború helytörténeti vonatkozásainak bemutatása. Több mint 40 összeállításban emlékeztünk meg, mutattuk be egy-egy katonaős élettörténetét, Püspökladány korszakra vonatkozó helytörténeti kutatásait, vagy I. világháborúval kapcsolatos rendezvények beszámolóit. Fotó- és adattárral tisztelegtünk Püspökladány elesett hősei emléke előtt, a 450-nél is több, hősi halált halt katonára, valamint a háborút túlélő katonákra is emlékezve.

(Az I. világháború rovatban található: Fotótár, Dokumentumtár és Hősi halottaink névsora című összeállításunk!)

A Püspökladány Anno honlap, s az I. világháború rovat szerkesztőjeként azonban személyesen is érintett a téma, hiszen saját családom is megszenvedte a két világháború borzalmait.

Sokszor, sok helyen mutattam meg egyetlen fényképet, mikor milyen megközelítésben hozakodtam vele elő, szemléltető példa gyanánt. Valahogy mindig ez volt számomra az alfa és az omega, innen indultam, vagy ide érkeztem előadásaim, bemutatóim során, cikkeim megírása alkalmával.

Ez a fotó az én családi hagyatékom e több mint 100 éve dúlt, kegyetlen háborúról.

Ma, e szomorú, száz éves eseményeket lezáró évforduló kapcsán – mellyel csak a centenárium évei zárulnak le és nem az emlékezés! – újra eszembe jutott e fotó, s a saját családom története, melyet tulajdonképpen még soha nem írtam le, mutattam be ilyen formában a Püspökladány Anno honlapon.

Ennek is eljött az ideje, ma, e szomorú évforduló kapcsán…

Ezzel, s általa családok ezreire, elesett hősök százezreire emlékezem!

Ma száz éve ért véget az első világháború…

A most bemutatott család életén keresztül a püspökladányi családok élete is megelevenedik, hiszen Püspökladány helytörténetének részletei is bemutatásra kerülnek a visszaemlékezésben. Fogadják szeretettel!

Megyaszai Szilvia

*

Horváth József és fia, János

 

A Horváth-család története

 

Püspökladány 1876-ig Szabolcs vármegyéhez, ezután Hajdú vármegyéhez, majd az 1950-es megyerendezéstől kezdve Hajdú-Bihar megyéhez tartozott. Püspökladány mindig is tipikus alföldi település volt, ahol – miután kiszabadult a mocsárvilág, s a folyók árterének több száz éves fogságából – a mezőgazdaság volt a legjellemzőbb megélhetési forma, majd a vasút kiépülésével 1857-től jelentős vasúti csomóponttá, s ezáltal „vasutas településsé” is vált. Az 1900-as évek elejére európai hírű fatelítő üzeme, több malma és két téglagyára is volt, ennek ellenére a lakosság nagyobb része alapvetően a földművelésből és állattartásból tartotta el magát. A föld birtoklása mindig is probléma forrását képezte, hisz a határ nagyobb része a katolikus vallásalapítványi uradalom, illetve néhány nagybérlő tulajdonában, illetve kezelésében volt, s a püspökladányiak saját földjüket többnyire haszonbérben művelték, így csak kis résszel rendelkezhettek sajátjukként a ladányi emberek. Emiatt sokan éltek más alkalmazásában, napszámosként, cselédként, s a földművelés a legalapvetőbb megélhetési formának számított.

Püspökladány az 1900-as évek legelején

Püspökladány átlagos lakosságszáma 1910-ben 12.585 fő volt.

1914-ben kitört a Nagy Háború, mely Püspökladányból is több száz, ezren felüli számú férfit szólított harcba (a hősi halottak száma meghaladta a 450 főt). Elképzelhető az itthon-maradottak nehéz sorsa is, hiszen ugyanennyi pár dolgos kezet kellett nélkülözniük az amúgy is nehéz megélhetést biztosító mezőgazdasági munkákból.

*

1885. június 25-én született meg Püspökladányban Dédapám, Horváth József, szülei 5 élve született gyermeke közül harmadikként (testvérei: Julianna, János, Lajos és Sándor). Szülei Horváth János béres (1852–1932) és Zagyva Mária (1860–1931) voltak, kik 1881. november 1-én kötöttek házasságot Püspökladányban. Egyik legrégebbi dokumentum-másolatom – mely őrzi emléküket – Horváth József édesanyjának keresztelési anyakönyvi bejegyzése, mely 1860. május 25-én kelt.

Horváth József édesanyjának keresztelési anyakönyvi bejegyzése

A római katolikus keresztelési anyakönyv 1885. évi 59. folyószám alatti bejegyzése szerint József június 25-én született és 28-án keresztelte meg Tóth Gyula káplán, apja római katolikus, anyja református vallású volt, keresztanyja Oláh Zsuzsanna (Faragó András zsellér neje). József születésekor a szülők a Püspökladány határában fekvő Szőkesziget-pusztán éltek. Horváth József apai nagyszülei Horváth Imre és Alker Borbála, anyai nagyszülei Zagyva János és Egri Judit voltak.

Horváth József keresztelési anyakönyvi bejegyzése

Horváth József keresztelési anyakönyvi bejegyzése (2. oldal)

Horváth József szegényparaszti családba született és a Püspökladányhoz tartozó Szőkesziget egyik tanyáján nőtt fel, amit más néven Szőkesziget-pusztának is neveztek. Ez a terület Püspökladány határában – Szerep irányába – elterülő vallásalapítványi uradalmi birtok volt, melyet a lakosság haszonbérben, főleg majorsági legelőként használt. A területet 1839-ig a község bérelte, ezután az uradalom olyannyira megemelte a haszonbért, hogy a község helyett báró Eötvös József nagybérlő kapta haszonbérbe. A kezdetben rossz minőségű, vízállásos, majd szikes területek, a művelés és a szarvasmarha-tartás hatására egyre jobb minőségűek lettek, melyen volt szántóföld, kaszáló és több tanya is.  Ezen tanyák egyikén élt József is családjával, itt töltötte gyermekkorát. Apja nagybérlő szolgálatában álló béresként kereste kenyerét, így a család nem élt fényűzésben.

Hajdú vármegye (részlet) Püspökladány, Nagyszőkesziget-puszta

Arról, hogy József mely elemi iskolába járhatott, nem maradt fenn információ, így csak feltételezni lehet azt, kutatva Püspökladány történetét. Mivel József családja a tanyavilágban élt, nem valószínű, hogy az akkori faluközpontba járt iskolába, hiszen az egy kisgyermeknek nagy távolságra lett volna, és ott főleg a községben lakó gyermekek tanultak.

A Szőkeszigethez legközelebb a hamvas-pusztai római katolikus vallásalapítványi elemi iskola feküdt, mely ráadásul olyan felekezetű is volt, mint Horváth József.  Minden bizonnyal József ebben az iskolában végezte az elemi osztályokat. Ezt az iskolát a vallásalapítványi uradalom szervezte és tartotta fenn a tanyákon élő béresek, nagybérlői cselédek gyermekeinek. Egytantermes és egytanítós, osztatlan iskola volt, mely a századelőn költözött erre a területre, a korábbi Kerektiszta-pusztáról, de Hamvas-pusztán is csak az 1920-as évek végéig működött. Ugyanis az I. világháborút követően ezen a területen megszűnt a nagybérlet és a földet a vitézi rend tagjai kapták bérbe, így erősen lecsökkent a gyermeklétszám. Emiatt az iskolát bezárták, helyette két másik pusztai területen létesített iskolát az uradalom.

Az is csak feltételezés, hogy Horváth József a polgári iskolát nem végezte el, hisz apja béres volt, nem állhatott módjában taníttatni gyermekeit, így József is elég hamar napszámosnak állhatott.

Elemi iskolái elvégzése után minden bizonnyal hamar napszámosnak állhatott – mielőtt megnősült – s élt élete végéig maga is a földművelésből.

A cs. és kir. 39. gyalogezred laktanyája

Horváth Józsefet 1906-ban sorozták be katonának Debrecenbe, a császári és királyi 39. gyalogezredbe (709. sorszámmal), itt töltötte le katonai szolgálatát, amely ekkor 3 év volt.

A püspökladányiak többsége elsősorban a Debrecenben állomásozó császári és királyi 39. gyalogezredbe, a 2. honvéd huszárezredbe, illetve a 3. honvéd gyalogezredbe vonult katonának. Mindannyian megjárták a poklok-poklát és több százan nyugszanak ma is távoli országok jeltelen sírjaiban.

 

Vadász Teréz(ia) keresztelési anyakönyvi bejegyzése

Vadász Teréz(ia) keresztelési anyakönyvi bejegyzése (2. oldal)

Horváth József felesége, Vadász Teréz házi cseléd volt, aki 1890. március 21-én született Püspökladányban, a család 11 gyermeke közül tizedikként. Horváth József és Teréz 1909. január 18-án kötöttek házasságot, valószínűleg pont azután, hogy József letöltötte katonai szolgálatát. Teréz ekkor 19 éves volt, édesapját 3 évesen, édesanyját házasságkötése után másfél hónappal veszítette el. Terézék családja a Püspökladány 28. szám alatt lakott.

Horváth József és Vadász Teréz házassági/esketési anyakönyvi bejegyzése

1909. januárjában Horváth József a családi háztól nősült, az anyakönyvi bejegyzés szerint akkor a Nagyszőkesziget-pusztán lakott, azaz a Szőkeszigetnek az akkori szerepi földút által kettévágott északi részén.

Első gyermekük megszületésekor (1915. febr.) lakcímük már a Darányi-telep 329. szám alatt volt az anyakönyvi feljegyzés szerint.

A Darányi-telep, vagy korabeli nevén munkástelep, vagy új városrész Darányi Ignác földművelésügyi miniszter közbenjárására felajánlott vallásalapítványi területen került kialakításra, a település északnyugati részén (a Németszigetnek nevezett területen), az 1900-as évek legelején. A vasúti pályaudvar mellett létesült Magyar Királyi Posta- És Távírda-intézet Oszloptelítő Telepén dolgozó munkások és a vasúti csomópont dolgozói régóta szerettek volna egy munkástelepet, mely a munkahelyükhöz közel létesül. Szervezkedésükhöz földművesek is csatlakoztak, ugyanis a földhiány mellett a belterületi házhelyek is nagyon felaprózódtak ekkorra.

Kecskés Gyula feljegyzései szerint az első házak 1904 -1905 között épültek fel a Darányi-telepen, a 350 kimért telekre összesen 320 ház épült.

Horváth József és családja 1909. és 1915. között költözhetett a Darányi-telepre, pontosan nem ismert időpontban.

Házukat valószínűleg ők is az ekkor szokásos módon, azaz a község által felvett kölcsönből építtették fel, mely kölcsönt a háztulajdonos a községnek tartozott visszafizetni. A fennmaradt források szerint ezek a kölcsön-törlesztések faluszerte nagy gondot okoztak. Horváth József elsőszülött unokája, Gali Erzsébet (ki 7 évesen vesztette el nagyapját) visszaemlékezései szerint, e ház egy magas tornácos, fehérre meszelt falú, hosszú parasztház volt, melynek a végén egy nagy magtár (góré) állt.

Horváth József az I. világháború kitöréséig napszámosként dolgozott.

 

Pár év múlva kitört a Nagy Háború. Az ezt követő évek kitörölhetetlen nyomot hagyhattak a család tagjainak emlékezetében, hisz embert próbáló időszak következett az életükben.

Horváth József először 29 évesen, 1914. július 28. – október 15. között szolgált a fronton. Mivel több adat erről az időszakról nem maradt fenn vele kapcsolatban, ezért anyaezrede – a debreceni 39. gyalogezred – történetét követve rekonstruálhatjuk élete ezen korszakának eseményeit.

Debrecen „háziezrede”, a 39. gyalogezred volt. Az I. világháború kitörésekor a császári és királyi 39. közös gyalogezred ezredtörzse, I., III. valamint IV. zászlóalja Bécsben, II. zászlóalja Debrecenben állomásozott. Az ezred hadkiegészítő területét ekkor Debrecen és Hajdú vármegye mellett Bihar vármegye egyes járásai képezték. Püspökladány ekkor már Hajdú vármegyéhez tartozott közigazgatásilag, így a püspökladányiak jelentős része főleg ebbe a gyalogezredbe vonult, köztük Horváth József is.

Az ezred becsülettel végigküzdötte a Nagy Háborút, szinte végig az olasz hadszíntéren találjuk, majd 1918 végén, a csapatok hazatérése után feloszlatták. A román megszállás alatt az ezred iratainak nagy része megsemmisült.

A 39. gyalogezredet elsőként a déli frontra vezényelték, 1914. július 27-én rendelték el mozgósításukat. Innen nagyon hamar átvezényelték az északi frontra, ahol a 17. hadosztály részeként 1914. augusztus 29-én vettek részt először a harcokban Rohatyn-nál, az első lembergi csatának nevezett véres ütközetben.

Az időpontok egybeesése miatt feltételezhető, hogy ez volt Horváth József első csatája is, amiben résztvett. Az ezredalbum feljegyzései szerint 1914. szeptember 22. és október 13. között kolerajárvány dúlt az ezredben, mely hivatalosan csak néhány katona életét követelte, a településeken, kórházakban hátrahagyott betegek száma azonban megközelítette a 700-at (egyes feltételezések szerint a háborúban bevett gyakorlatnak számított, hogy a kolerás betegeket szándékosan hagyták hátra az ellenség előrenyomulási irányának megfelelő területeken). Az, hogy Horváth József az 1914. október 15-ei napot követő közel másfél évet miért nem töltötte a harctéren, nem ismeretes. Csak feltételezhető, hogy maga is megbetegedhetett az ezrednaplóban is megörökített járványszerű betegségben és ezért nem találjuk a 39. gyalogezred soraiban, ebben az időben. Másik lehetőségként az is felmerülhetne, hogy az október 15-i nagy blozew-gorny-i csatában sebesült meg, s emiatt nem vett részt a további harcokban, de ez esetben nagy valószínűség szerint sebesülési éremmel is rendelkezne a többi kitüntetése mellett. Így csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk arra vonatkozóan, hogy miért nem volt Horváth József hadműveleti területen a két dokumentált időpont, azaz 1914. október 15. és 1916. március 28. között.

Katolikus énekeskönyv a család adataival

Ami már bizonyos, hogy 1915. február 13-án Püspökladányban megszületett Vadász Teréz és Horváth József első gyermeke, Julianna.

1905. februárjában – mikor első gyermekük megszületett – Horváth József megélhetése szerint még mindig napszámos volt, így került az anyakönyvbe bejegyzésre. Lakcímként már a Darányi-telep 329. szám került feltüntetésre.

Horváth József következő – hivatalosan is dokumentált – frontszolgálata 1916. március 28-án kezdődött. Ekkor ezredét már az olasz fronton – a Doberdón – találjuk, amely épp átesett az 5. isonzói csatán, ami 1916. március 11-18. között zajlott. (A 39. gyalogezred a számontartott 12 isonzói csata történetének 3. csatájától volt meghatározó alakulata a harcoknak, ugyanis 1915. októberétől szolgált a Doberdón.)

Az 5. isonzói csatát követően az utánpótlást hozó XVIII. menetzászlóalj egy része 1916. március 24-én érkezett meg a Doberdóra, nagy valószínűség szerint ennek soraiban érkezett meg Horváth József is (mely fél menetzászlóaljat beolvasztották az ezredbe). Az ezt követő harcokban már maga is résztvett, a fronton szerzett tizedesi altiszti rangot.

Horváth József alakulata – 39. gyalogezred – 1917. febr. 22. – olasz front

Ami bizonyosan megállapítható az az, hogy Horváth József az 5. isonzói csata végétől a 11. csata végéig az olasz fronton tartózkodott (és nagy valószínűséggel tovább is). Az ebből az időszakból fennmaradt néhány információ alapján alaposabban megismerhető Horváth József életének, katonai szolgálatának ezen időszaka. Különböző forrásokból sikerült összegyűjteni a négy – a harcok alatti kiemelkedő bátorságáért kapott – vitézségi érme megszerzésének időpontjait, mely alkalmak közül három esetben pontosan rekonstruálható az is, hogy mikor és hol vett részt bajtársaival ellenséges áttörés visszaverésében, melyekért  „nagyezüsttel”, illetve „kisezüsttel” tüntették ki.

Kitüntetései: két I. osztályú ezüst vitézségi érem („nagyezüst”), egy II. osztályú ezüst vitézségi érem („kisezüst”) és egy bronz vitézségi érem, valamint a Károly-csapatkereszt.

A II. osztályú ezüst vitézségi érem (kisezüst) felterjesztési javaslata

A „kisezüstöt” (száma: 7.K.K.Abf.No.124.v.25.XII.1916.) Horváth József a 8. isonzói csata idején tanúsított bátorságáért kapta. A HM HIM Hadtörténelmi Levéltárának Bécsi Kirendeltsége birtokában lévő kitüntetési javaslatban az alábbi fegyvertény került megörökítésre: „Horváth József az 1916. október 4. és 10. között, a San Grado di Merna környékén lezajlott csaták idején hidegvérűségével és hősies bátorságával tüntette ki magát. A teljesen szétlőtt lövészárokban hősiesen kitartott és a kevés számú, még harcképes bajtársával az ellenség összes támadását visszaverte.”

San Grado di Merna térségében rendkívül heves harcok folytak ebben az időben, a 6-8-szoros túlerőben lévő olaszok heves támadásokat indítottak a körlet ellen. Az állásokban harcoló két zászlóalj 900 fős állományából közel 300 fő került a veszteséglistára.

Egy – a HM Hadtörténelmi Levéltár és Irattárban található – korabeli dokumentum 1917. március 5-én készült a debreceni 39. gyalogezred szabadságkiadási nyilvántartásáról. A kimutatásban szerepelnek Horváth József adatai is, mely szerint 1917. márciusában 12 nap szabadságot, valamint 6 nap utazási szabadságot kapott, aki akkor már 5 hónapja volt megszakítás (és szabadság) nélkül a fronton. Útja természetesen haza, családjához vezetett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy közel 9 hónap múlva megszületett második gyermeke, József. Horváth József becsületét, hitét, jellemét és számomra emberi nagyságát példázza, hogy annyi borzalommal és szenvedéssel a háta mögött, melyet a háborúban élt át, képes volt újra hátrahagyni a családi fészek békéjét és biztonságát, fiatal feleségét, kicsiny gyermekét, s visszatérni a Karszt-hegység véráztatta lövészárkaiba, hogy kötelességét teljesítse.

A Horváth Józseffel kapcsolatban a HM Hadtörténelmi Levéltár és Irattárban található két korabeli legénységi kitüntetési javaslatban sok más – korábban bemutatott – adattal együtt rögzítésre került József két „nagyezüstje” megszerzésének ténye, annak helye, ideje és leírása is. A két I. osztályú ezüst vitézségi érem szerzését megalapozó hadi esemény időpontjai 1917. május 14-e és június 3-a voltak.

Ezek az ismert időpontok a 10. isonzói csata idejére esnek, melyre 1917. május 12. – június 5. között került sor az olasz, valamint az osztrák-magyar monarchiabeli és német csapatok között. A 10. isonzói csata az olasz front addigi legvéresebb csatája volt. Az olaszok kétszeres létszámfölénnyel támadtak, Görztől Trieszt irányába és főleg Kostanjevica település körzetét támadták, ahol a védelemben nagy szerepet töltött be a Fajti-hrib is (hrib jelentése: hegy). A Fajti-hrib a Comeni-fennsíkon, Kostanjevicától északra található, melynek magaslatait számokkal nevezték meg (magasságuk szerint), és amely ma Szlovénia területén található. A csaknem egy hónapig tartó csata végén végül az olaszok hátráltak meg.

Az első, I. osztályú ezüst vitézségi érem (nagyezüst) kitüntetési javaslata

Horváth József 1917. május 14-én a Fajti-hrib 464-es magaslatánál az ellenséggel szemben tanúsított rendkívül bátor és körültekintő magatartásáért kapta az első „nagyezüstöt”. A dokumentum szerint parancsot kaptak, hogy egy megfigyelt ellenséges osztag közeledik felfelé a hegyoldalon. Ők rögtön megtámadták a drótakadályokon átjutott ellenséget és pusztító kézigránát-ellentámadást végrehajtva megakadályozták, hogy az ellenség betekintést nyerjen az állásaikba.

Az ezredalbum feljegyzése szerint az ellenség 16.00 órakor 2 századdal támadta meg a 15. század 15. árokszakaszát, melyben Horváth József is harcolt. A támadóknak két egymásra torlódó hullámban egészen az első vonalig sikerült eljutniuk, de a gyorsan megindult kézigránátos ellentámadás hatékonyan visszaverte őket.

A valóság ennél sokkal kegyetlenebb lehetett, hisz a legvéresebb 10. isonzói csatáról van szó, amikoris a hegy ötször cserélt gazdát egy nap alatt az ellenséges haderők között. A Fajti-hrib-et ekkor a debreceni 39-esek és a szegedi 46-osok védték.

A következő „nagyezüst” szerzését megalapozó esemény 2 héttel később,  június 3-án történt, amikoris – a kitüntetési javaslat szerint – a Fajti-hrib-en végrehajtott vállalkozás alkalmával az ellenség ellentámadásainak elhárításakor Horváth József rajparancsnok és Daróczi István szakaszvezető kitűntek önfeláldozó, vitéz magatartásukkal. Embereiknek személyes példát mutattak a kitartásban, a harcban, mellyel sikerült megakadályozni, hogy az ellenség az elfoglalt állásokba betörhessen. Horváth József alegysége mindkét esetben a 15. század volt, mely a IV. zászlóaljba tartozott.

Az utolsó dokumentált időpont – amikor még biztosan a frontvonalban harcolt – az 1917. szeptember 27-ei dátum, amikor Horváth József ellenségállás áttörésében vett részt, s melyért bronz vitézségi érmet kapott.

Míg a fronton volt, 1917. december elején megszületett második gyermeke, József. Miközben dédapám a fronton küzdött az akkori közös hazáért, s a saját életéért, a 27 éves felesége – aki akkorra elvesztette szüleit – egy pici gyermeke mellett épp a másodikat várta. A fennmaradt források szerint második gyermekét nem is otthon (Darányi-telep 329. szám alatt álló házukban, mely később a Mikszáth u. 11. címet kapta), hanem ahhoz közel lakó ismerősöknél szülte meg, ahol segítséget kaphatott e nehéz időkben. Elképzelhetetlen lehet nehéz helyzete, fiatalon, szülők segítő támogatása nélkül, két pici gyerekkel élni a szűkös mindennapokat, s közben a fronton harcoló hitvesért aggódni nap-nap után.

Hogy ezt követően Horváth József még milyen harcokban harcolt, mikor szerelt le, hol érte az „összeomlás” (ahogy korabeli nevén a világháború végét nevezték), nem tudható, az is csak feltételezés, hogy nem került hadifogságba. Ami bizonyos, hogy fronton töltött ideje alatt számos ellenséges támadás visszaverésében és ellenséges állás áttörésében vett részt az olasz hadszíntéren kialakult lövészárok-háborúban.

Sebesültek és betegek nyilvántartásában található feljegyzés

A Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltsége sebesülteket és betegeket nyilvántartó adatbázisában található egy feljegyzés, mely szerint az akkor 33 éves püspökladányi Horváth József tizedest 1918 májusában a szlovák trencsénteplici gyógyfürdőben (vöröskeresztes kisegítő kórházban) kezelték reumás betegséggel.

A világháborút s az „összeomlást” Horváth József végül nemcsak hősiesen végigküzdötte, de szerencsésen túl is élte – maradandó testi sérülés nélkül – s szerencsésen tért haza családjához. A háború minden katonát megviselt lelkileg, igaz, akkor még nem ismerhették a poszttraumatikus stressz szindróma fogalmát, attól még létezett…

Vitézi esküokmány korabeli hiteles másolata (Vitézi Szék)

1920. november 17-én született meg harmadik, János nevű gyermekük. Majd 1923. június 17-én Horváth Józsefet háborús kitüntetései alapján vitézzé ütötte az ország kormányzója, falujából az elsők között (a kitüntetési névsorok, A tízéves Vitézi Rend és a Vitézek Albuma adatai alapján püspökladányi születésű és tényleges püspökladányi lakosként – egy társával együtt – elsőként vehette át a vitézi címmel járó oklevelet). Az 1923. évi fővárosi ünnepélyes vitézi avatáson a 38 éves alföldi vitéz, a szegényparaszti sorból származó püspökladányi napszámos, Horváth József is résztvett egy falubelijével együtt, mely a kor szellemében, s szülőfaluja zártabb világában is kivételes dolognak számított.

Vitéz Horváth József fotója a Vitézek Albumában (1939)

A Vitézek Albuma adatainak összegyűjtése alapján megállapítható, hogy tényleges püspökladányiként az első két vitéz Püspökladányban, akit I. világháborús hősi szolgálatáért vitézzé avattak 1923-ban, Csát(h)i Sándor és Horváth József voltak. A Vitézek Albuma szerint 1920 – 1938 között összesen 47 püspökladányi illetőségű személyt avattak vitézzé, akik vagy Püspökladányban születtek, vagy itt éltek ebben a községben az album adatainak összeállításakor. A 47-ből 37 személy volt az, akik ténylegesen Püspökladányban is laktak.

Sávos “nagyezüst” (kétszeri adományozás), “kisezüst”, bronz vitézségi érem, Károly-csapatkereszt és a vitézi jelvény

Érdekesség, hogy az 1923. évi vitézi avatáson résztvevő másik püspökladányi földműves lakcíme megegyezett azzal, ahol – az anyakönyvi bejegyzés szerint – Vadász Teréz második gyermekét a világra hozta. Ez azzal magyarázható, hogy a két vitéz rokon, vagy jó barát lehetett, bár nem egy alakulatnál szolgáltak a háborúban.

Bejegyzés a katolikus keresztelési anyakönyvben

Horváth József Vitézi Rendbe való felvétele a helyi katolikus egyházi keresztelési anyakönyvbe is bejegyzésre került utólag, a kor szokásai szerint. Józsefet 1242. irattári számmal és 1310. sorolási számmal avatták vitézzé. Ugyancsak 1923-ban született meg negyedik gyermekük, Teréz.

Vitéz Horváth József a falu határában 14 katasztrális hold területű vitézi telket kapott (a Hamvas-dűlőben), amiből mindössze 23-26 került kiosztásra Püspökladányban, mely település az 1930-as évek végére elérte a 16.000 fős lakosságszámot. A vitézi telket bérföldként kapta meg a katolikus vallásalapítványi uradalom által az Országos Vitézi Széknek felajánlott területből. Egy fennmaradt – részletes pénzügyi adatokat is tartalmazó –  okirat szerint vitézi telkét maga művelte, melyen lakóház is állt. A telek után haszonbért fizetett az uradalomnak 1943. októberéig, melyre az Országos Vitézi Széktől 430 pengő kölcsönt kapott.

A püspökladányi vitézi telkekről ez olvasható Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében:

„Az első világháborúban részt vett katonákat, akik valamilyen hősi tett végrehajtásáért legalább nagy ezüst vitézségi-érem kitüntetést kaptak, később vitézekké avatták. Püspökladányban a vallásalapítványi uradalom a Hamvas-dűlőt az Országos Vitézi Szék rendelkezésére bocsátotta, ez pedig a ladányi vitézek közt osztotta ki. Emlékezet szerint 25-26 telek került kiosztásra. A vitézek azt a haszonbért fizették a vallásalapítványi uradalomnak, mint a többi földhaszonbérlő.  Az egyes telkek nagyobbak voltak, mint más kishaszonbérleten, és véglegesen osztották ki, nem kellett – mint más kisbérleten – 10 évenként újabb árverésen kibérelniük.

Akiket a későbbi években avattak vitézzé, azok már nem kaptak vitézi telket.”

Horváth Erzsébet és Teréz, a két legfiatalabb gyermek

1929. július 21-én született meg ötödik gyermekük, Erzsébet, szeretett nagymamám.

Ezután következett a család életének boldog és kiegyensúlyozott időszaka. Horváth József nemcsak élve, de épségben hazatért a háborúból, s 5 egészséges gyermeküket immár közösen nevelhették. Közben megélhetésük is könnyebbre fordulhatott, a korábban más földjét művelő, napszámosként élő Horváth József végre saját kezelésében lévő kis földjéből (vitézi telkéből) tartotta el népes családját, s így jutott háborús szolgálatai elismeréseként saját művelésű bérföldhöz Püspökladányban. Nagy jelentősége volt ennek, hisz Püspökladányban örökös probléma volt a megművelhető saját kezelésű föld és legelő hiánya. Püspökladányban az elsők között vitézzé avatott Horváth József így szerzett szintén az elsők között – háborús érdemeiért – vitézi telket, mellyel a közel 15.000 lakosú településen mindössze 25-26-an rendelkeztek.

A családfő tevékenyen részvett a kisszámú, de aktívan működő, a helyi közéletben meghatározó jelentőségű vitézi közösség életében. Püspökladány I. világháborús hősi halottainak száma meghaladta a 450 főt, helyi vitézi közössége nem érte el a 40 fős létszámot (a várományosok, azaz elsőszülött fiúk nélkül).

A sok nélkülözés, a nehéz élet és a háborús borzalmak átélése után végre nyugodt évek következtek Horváth József és családja életében, melyek továbbra sem a tétlenség, hanem a szorgos munka jegyében teltek.

A családi emlékezet szerint Vadász Teréz dolgos életet élt, aki tevékenyen résztvett saját földjük művelésében és a családról is szeretettel gondoskodott. Kemény és határozott jellem volt, akit valószínűleg a sors megpróbáltatásai edzettek ilyenné.

A család elsőszülött fiúgyermekét, az apja nevét viselő ifj. Horváth Józsefet várományosként szintén vitézzé avatták 1934-ben.

Horváth János

Eztán újabb fellegek gyülekeztek az égen, s kitört a második világháború. Azt, hogy ez – tényleges, vagy tartalékos állományban – a családfőt, Horváth Józsefet hogyan érintette, nem ismeretes, hisz csak 1945-ben töltötte be a honvédség kötelékéből való elbocsátáshoz szükséges 60. életévét. De egy behívó sajnos biztosan megérkezett Horváth-ékhoz, s harcba hívta a család középső gyermekét, a kisebbik fiút, Jánost. Elképzelhetjük az édesanya, Vadász Teréz érzéseit, aki ismét féltő aggódással engedhette el családtagját – immár szeretett gyermekét – egy újabb véres háborúba.

János Lengyelországba került, itt harcolt és innen küldte haza utolsó képeit. A 3. gépkocsizó könnyű tüzérosztagban szolgált honvédként, azonosító száma 1015.20.0229 volt.

Horváth János

Horváth József kisebbik fia, János végül soha nem térhetett haza családjához, mert 1944. szeptember 11-én egy repülőtámadás során a szívét ért repeszszilánkok következtében életét vesztette a varsói járáshoz tartozó Zabki (Zombki) városában (katonai törzslapja szerint Stare Brodno-ban). Korabeli nyilvántartások alapján a helyi Drewnica temetőben temették el. Törzslapja szerint szüleit 1944. október 2-án értesítették gyermekük halálhíréről. Minden bizonnyal mérhetetlen volt Horváth József fájdalma, aki túlélt egy nagy világháborút, majd büszke, de mégis féltő szívvel bocsátotta útjára legkisebb fiát egy másik kegyetlen háborúba, ahol gyermeke végül 24 évesen életét vesztette. Megdöbbentő az a szívet marcangoló anyai fájdalom, melyet Vadász Teréz érezhetett szeretett gyermeke elvesztésekor.

Horváth Julianna esküvője, mellette szülei Horváth József és Vadász Teréz

Legidősebb leányuk, Julianna szintén 1944-ben ment férjhez, abban az évben, melyben testvére, János életét vesztette. Erről az eseményről maradt fenn egyetlen fotó, mely egyedüliként őrizte meg az utókornak a szomorú édesanya, Vadász Teréz arcvonásait.

1945. évi vitézi kérdőív első oldala

A háború nemcsak szeretett gyermekétől, de a család megélhetését biztosító kicsinyke földtől, a gondosan művelt vitézi telektől és az annak megműveléséhez kapott felszerelési tárgyaktól is megfosztotta Horváth Józsefet. 1945-ben a községi földosztó bizottság a központi jogszabályok alapján felszámolta a helyi uradalmi birtokrendszert és így megszűntek az azok területén lévő bérletek is. Horváth József így vesztette el a közel húsz évig művelt és családja megélhetését biztosító vitézi telkét.

Horváth József erről ezt jegyezte fel a Vitézi Széknek 1945. szeptemberében visszaküldött Kérdőívre: „Vitézi telkem a Községi földigénylő bizottság semmi ok nélkül a község lakóinak felosztotta és éngem belőle kizárt. A háboruból kifolyólag veszteség: élő felszerelésből: 2 drb. ló, 2 drb. ga(z)dasági szekér, 1 pár teljes hám szerszám.”

A család innentől kezdve minden bizonnyal nehezebben élhetett.

A gyerekek közben felnőttek, s kirepültek a családi fészekből.

Vadász Teréz és Horváth József

Majd újabb tragédia érte a családot, Vadász Teréz egy szerencsétlen baleset folytán megsebesült (leesett házuk padlásáról), melyből már soha nem tudott felgyógyulni, végül 1954. július 4-én meghalt. Így múlt el egy dolgos élet, mérhetetlen szenvedéseken, fájdalmakon, nélkülözésen és kemény küzdelmeken keresztül.

A családfő néhány évvel élte túl szeretett hitvesét. Horváth József hosszú és dolgos életet élt, majd 72 évesen, nem túl hosszas betegség után 1957. október 7-én hunyt el Püspökladányban. Temetésén Faragó József plébános búcsúztatta. Távozása nagy fájdalmat és űrt hagyott maga után családja körében, hisz gyermekeit, s a négyből életében megszületett három unokát haláláig támogatta, szerette, s élete végéig az ő boldogulásuk s boldogságuk volt számára a legfontosabb. Egyik unokája – ki néhány hónapos volt, mikor Nagyapja, Horváth József elhunyt – szeretett Édesanyám.

Megyaszai Szilvia

 

*

JEGYZETEK:

I.

Horváth József adatait számos korabeli kiadvány megőrizte, többek között a Vitézek Évkönyve (Első évfolyam, 1927), Vitézek Évkönyve (Második évfolyam, 1928), Horváth János névelírással A tízéves Vitézi Rend 1921–1931. (Budapest, 1931.) című album, a Vitézek Albuma (Budapest, 1939), a Vitézi Rend története, szervezete és tagjainak névkönyve (Hellebronth Kálmán, 1941.) című album, valamint neve feltüntetésre került A cs. és kir. báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918.  (Debrecen, 1939) című ezredalbumban is, a „nagyezüst” vitézségi éremmel kitüntetettek névsorában.

*

 II.

Horváth József lakhelye a fennmaradt iratok szerint (1945-től már biztosan e cím szerepelt iratain, egészen haláláig) a Püspökladány, Mikszáth Kálmán u. 11. alatt volt. Ez nagy valószínűség szerint megegyezett a korábbi Darányi-telep 329. címmel, mely csak később kapott utca-nevet és házszámot.

Ez az 1938-as belterületi térképen már nem nyomonkövethető. Kecskés Gyula egy 1976-ban megjelent cikkében (Ladányi Híradó 1976. évi 2. szám) ez olvasható a püspökladányi utcanevekről és házszámozásról:

„Községünk belterületéről a múlt század közepén készült több szelvényes térkép egyik szelvényére a mérnök beírta az akkori utcaneveket, melyek történeti-, nyelvi-, földrajzi emlékeket őriztek. Kár, hogy a többi szelvényről az utcanevek beírása lemaradt, így néhány ma is élő, nem hivatalos utcanév (Rézgát, Sarampó stb) kivételével azok emléke sem szállt reánk, elveszett az utókor számára.

Az utcanév-táblák már a századfordulón felkerültek az utcasarkokra, de ezeket nem használták, tájékozódás szempontjából sem.

A telkek sorrendjében, a telkek sorszámát feltüntető régi házszámtábla a házakon maradt, 1892-93-ban 1-től 1523/b. számig, 1912-ben 1532 számig. A Darányi-telepi házakon pedig az 1930-as évek legelejéig Dt. 1-től Dt. 350 számig (a mai Erkel F. u. 2. sz. házáig). Az utca megnevezése nélkül csak a régi házszámokat használták a hivatalokban, a községi adófőkönyvben, iskolai anyakönyvekben, postai anyakönyvekben, postai küldeményeken. Ha fel is jegyezték az utca nevét, a régi házszám volt a fontos.

Az 1930-as évek legelején Bujdosó László községi jegyző a községi képviselő-testület elé terjesztette elfogadás céljából a község valamennyi utcájának elnevezésére készített javaslatát, 1932-ben már minden házon ott volt az új utcanevet és házszámot feltüntető házszámtábla.

A régi belterület néhány utcája új nevet kapott. A Darányi-telep 25 utcájának felét emlékezés céljából a trianoni békeszerződés alapján hazánktól elszakított területek városai, illetve folyóiról nevezték el.”

 *

III.

Horváth József I. világháborús frontszolgálatának adatai:

 

Horváth József alakulata:

VII. hadtest

17. hadosztály

33. dandár

39. gyalogezred

IV. zászlóalj

15. tábori század

Horváth József frontszolgálata:

1914. július 28. – október 15. (déli, majd északi-front: Rohatyn)

1916. március 28-tól (olasz front)

Horváth József kitüntetései:

1916. 12. 25. – „kisezüst” (1916. október 4-10. – San Grado di Merna)

1917. május – „nagyezüst” (1917. 05. 14. – Fajti-hrib 464. magaslat)

1917. június – „nagyezüst” (1917. 06. 03. – Fajti-hrib)

1917. szeptember – bronz vitézségi érem (1917. 09. 27.)

xxx – Károly-csapatkereszt

1923. június 17. – vitézi cím

Szabadság:

1917. március (18 nap)

Vöröskeresztes kórházi kezelés (reumával):

1918. május (Trencsénteplic)

***

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS:

 

Köszönöm az évekkel ezelőtt végzett kutatásaimhoz nyújtott önzetlen segítséget és támogatást: Dr. Bonhardt Attila ezredesnek, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatójának; Fekete Ferenc kutatónak; Kónya Zsuzsanna családtörténet-kutatónak; Pintér Tamás történész-levéltárosnak, hadszíntér-kutatónak, Rózsafi János hadszíntér-kutatónak és Dr. Szentváry-Lukács János nyugalmazott egyetemi adjunktusnak, valamint családomnak.

***

 

FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSOK:

 

–     családi fotók, dokumentumok (énekeskönyv), emlékek
–     korabeli képeslapok
–     állami és egyházi (római katolikus) anyakönyvek
–     Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján (Budapest, 1935.)
–     Fekete Ferenc: A vitézi rend története (HK Hermanos Kiadó, 2011)
–     A HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattárban, valamint a Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltségén, illetve a MNL Országos Levéltárában fellelhető dokumentumok:
HM HIM Hadtörténelmi Levéltár:
  * KJL58289. számú kitüntetési javaslat (I. „nagyezüst”)
  * KJL28983. számú kitüntetési javaslat (II. „nagyezüst”)
  * 39. gyalogezred szabadság-nyilvántartó kartonja
HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltsége:
  * „kisezüst” felterjesztési irata (124. számú)
  * „kisezüst” kitüntetési javaslata
  * gyógykezelésről feljegyzés
MNL Országos Levéltár:
  * Vitézi esküokmány hiteles másolata
  * 1945. évi vitézi kérdőív
–     Hellebronth Kálmán: Vitézi rend története, szervezete és tagjainak névkönyve (1941)
–     Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben (Püspökladány, 1974)
–     Kovách Géza: Vitézek Albuma (Merkantil-nyomda, 1939)
–     Lépes Győző – Mátéfy Artur: A cs. és kir. báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918. (Debrecen, 1939)
–     Lisznyai Lajos – Töll László: A 39. császári és királyi gyalogezred története 1756-1918. (Debrecen, 2006.)
–     Pekár Gyula: Vitézek Évkönyve (Első évfolyam, 1927. és Második évfolyam, 1928.)
–     Pesti Hírlap Vasárnapja 1930. március 2-i száma
–     Pintér Tamás – Rózsafi János – Stecinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében (Budapest, 2009)
–     Püspökladány és Vidéke helyi folyóirat korabeli lapszámai
–     Szécsy Imre, Oszlányi Kornél, Oszlányi József, dr. Farkass Jenő: A tízéves Vitézi Rend 1921 – 1931. (Budapest, 1931.)
–     Dr. Szentváry-Lukács János: A Vitézi Rend tagjainak névsora 1921 – 1945.
–     www.facebook.hu: Első Világháborús Albumok oldala
–     www.hadisir.hu – veszteségi karton
–     www.nagyhaboru.blog.hu – Nagy Háború blog és a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteménye: Kókay László-hagyaték
–     www.puspokladanyanno.hu
–     Hermann Róbert (alakulatfotó), Kovács Ferenc (kitüntetéssor)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2018.07.14.

*

Nemrégiben újabb relikviával bővült a www.pupokladanyanno.hu honlap gyűjteménye, melyet Horváthné Szabó Ildikó és édesanyja, Szabó Péterné (született Pálfi Julianna) ajánlottak fel megőrzésre a digitális tudástár részére. Az iskolai bizonyítvány 1939. évtől datálódik, s a Püspökladányi Római Katolikus Elemi Népiskola elvégzett osztályainak dicséretre méltó eredményeit dokumentálja. Az okirat további kutatásra ösztönzött, s egy letűnt és kevésbé ismert időszak emlékfoszlányait sikerült „összefoltozni” általa. Eme időutazás során Kecskés Gyula helytörténet-kutatónk írott forrásai elevenednek meg, két – egymást nem ismerő, a Püspökladány Anno honlap számára fotókat, dokumentumokat felajánló – család segítségével.     

A történet érdekessége, hogy a Püspökladány Anno honlapon „találkozik” újra – közel 80 év után – az egykori kisdiák, Pálfi Julianna néhány személyes emléke szeretett tanítója, Némedy Istvánné Hegedűs Magda családi hagyatékában fennmaradt és eddig be nem mutatott emlékekkel, melyeket fia őrzött meg.

.

.

A római katolikus iskolákról

A reformáció évszázadait követően újraalapított püspökladányi római katolikus egyházközség 1782-ben már tanítóval rendelkezett a fennmaradt források szerint. Ezen időpontig valószínű, hogy a katolikus egyháznak nem volt állandó iskolaépülete a településen, hiszen az 1780-as évek elején kérelmeztek először támogatást az iskolaépítés költségeinek fedezésére. Egy 1791. évi összeírásban fennmaradt az első római katolikus iskolaépület leírása, mely a „kasznár lakás szomszédságában épült kemény anyagból, nádfedéllel. Egy nagyobb szoba a tanterem, hozzá való padokkal, másik szoba konyhával, kamarával a tanító lakása. … Az épületet nádkerítés vette körül.” Ez az első római katolikus iskola a Hősök tere 2. alatti telken épült, s ma is iskolai célokat szolgál a terület, hiszen középiskolai kollégium áll rajta. Az 1840-es években új iskolát építettek a régi helyére, melyet 1880-ban kibővítettek, és ekkor már 3 tanítói állással rendelkezett.  A 4. tanítói állást a szintén katolikus Géczy–féle iskolába szervezték, 1895-ben. A Géczy–féle iskola a Rákóczi u. 4. alatt működött, nevét Géczy Alajos évtizedekig itt dolgozó kat. tanítóról (1860-1943) kapta. Ebben az épületben működött később, 1956-tól a település Bölcsődéje.

Az 5-6. számú katolikus tanítói állásokat 1911-ben szervezték a Darányi-telepi római katolikus iskolába, mely a Haladás u. 2. alatt működött (későbbi zárda). A 7. tanítói állást 1926-ban létesítették a Petri-telepi katolikus iskolában. 1930-1931-ben épült meg az új Szent Imre Iskola a Hősök tere 2. alatt, Dessewffy Elemér plébános kezdeményezésére (ez az épület adott otthont az államosítás után a leányiskolának, 1951-től az Óvónőképző Intézetnek, 1955-től a gimnáziumnak, melyben a mai napig középiskolai kollégium működik. Az épületet az 1960-as években építették össze a Városháza régi épületével).

1932-ben nyitotta meg kapuit Püspökladányban a zárda iskola (Isteni Megváltó Leányai Soproni Szerzetesrend Püspökladányi Fiókháza) a Haladás u. 2. alatti iskolaépületben. Dessewffy Elemér plébános kezdeményezésére a római katolikus egyházközség tanácsa elhatározta, hogy „a hitélet elmélyítése, főleg a leányok erőteljesebb vallásos nevelése érdekében a megüresedő és esetleg újonnan szervezendő tanítói állásokat elsősorban szerzetesrendi tanítónőkkel tölti be és lakásuk céljára zárdát emel.” Mivel a Szent Imre Iskola építése kimerítette az egyház anyagi kereteit, ezért a Darányi-telepi római katolikus két tantermes iskola tanítói lakását alakítatta át zárdává. Az ünnepélyes felszentelésre 1932. szeptember 5-én került sor, amikor megérkezett az első három apácanővér Püspökladányba. Ketten tanító képesítéssel rendelkeztek, s a két tantermes iskolában tanítottak, harmadikuk a háztartást vezette. Még ebben az évben került sor a Szívgárda megalapítására, mely a gyermekek számára alapított szervezetként működött. A felnőtt leányok számára a Mária Kongregáció, a felnőtt nők és férfiak összefogására a Jézus Szíve Szövetség került megalakításra. 1936-ban már négy nővér tevékenykedett a zárdában. A régi községi polgári fiúiskola épületében – mely a vallásalapítvány tulajdonában volt –  1938-ban létesült a Karitász-ház, melynek vezetésével az időközben megérkező ötödik nővér foglalatoskodott. 1940-től új tanítói állást létesítettek, ekkortól már hat szerzetesrendi apáca tevékenykedett az intézményben. A zárda épületét minisztériumi segítséggel kibővítették, s 1942-ben kápolna épült hozzá. A zárda iskolában a leányok oktatása folyt, tanító szerzetesnővérek vezetésével.

Az egykori római katolikus iskola, majd zárda iskola napjainkban

Az államosítás során, 1948-ban a szerzetesrendi nővérek tanítói státusza állami tanítói kinevezéssé minősült át, melyet a Püspökladányban tevékenykedő apácák nem fogadtak el. Néhányukat áthelyezték, a településünkön maradó apácák is felhagytak a zárdai tanítással, s egyházközségi teendőket láttak el további néhány évig. 1950. április 30-án – 18 évi működés után – a zárda végleg bezárta kapuit Püspökladányban, a kápolna felszerelését a katolikus templom keresztelési kápolnájában helyezték el. (Ezen értékes adatokat Hort. Bibianna kántor, utolsó főnöknő tulajdonában lévő „A püspökladányi fiókház krónikája” című feljegyzésből jegyezte le Kecskés Gyula helytörténet-kutatónk.)

A római katolikus oktatás tehát szervezett keretek között zajlott Püspökladányban, a római katolikus egyház fenntartásában. Egyrészt a papi személyek oktattak (pl. Dessewffy Elemér plébános), másrészt 1932-1948 között a szerzetesnővérek (zárda iskola), harmadrészt a róm. kat. tanítók (pl. régi római kat. iskola, Géczi-iskola, Szent Imre Iskola, Petritelepi római. kat. iskola, Ürmösháti iskola). A szerzetesnővérek a zárda iskola erre a célra kialakított lakrészében laktak, a leánytanulók számára az iskola nem volt bentlakásos.

.

.

Egy iskolai bizonyítvány a múltból

Pálfi Julianna 1933. március 25-én született Püspökladányban, egy Petri-telepi család 11 gyermeke közül hatodikként. A Püspökladányi Római Katolikus Elemi Népiskolát 1939-ben kezdte, ahol az 5. osztályt 1944 áprilisában fejezte be (melyet ekkor már „Isteni Megváltó Leányai” Római Katolikus Elemi Zárdaiskolának neveztek). A kislánynak az első 3 évben Hegedűs Magdolna volt az osztályfőnöke. A következő tanévet a Polgári Leányiskolában kezdte, illetve a Püspökladányi Állami Polgári Iskolában fejezte be, hiszen ekkorra már az oktatási rendszer sem kerülhette el a politikai rendszerben végbemenő változásokat. 1945-től a nép- és polgári iskolákat általános iskolákká szervezték át, az 1947/48. tanév végén pedig megszűnt az utolsó polgári iskolai osztály is. Pálfi Julianna iskolai bizonyítványára 1945-ben ezt jegyezték fel: „A főigazgatónak 1945. március 1-én kelt 68/1944-45. sz.e.a. A tanévben a fiúk, lányok együttes oktatásban részesültek a fiúiskolai tanterv szerint.”

Pálfi Julianna, Hegedűs Magdolna kis tanítványa (Fotó: Szabó Péterné Pálfi Julianna)

*

Pálfi Julianna ügyes gyermek volt, bizonyítványa minden karácsonykor, húsvétkor (!) és év végén is csak jeles és kitűnő érdemjegyeket tartalmazott, az akkor oktatott és olvasóink figyelmébe ajánlott tantárgyakból (pl. beszéd- és értelemgyakorlat, olvasás és olvasmánytárgyalás, magyar nemzet története, kézimunka stb.).

Pálfi Julianna tanulóideje alatt az iskolaigazgatók:

– 1939-1943 között a Püspökladányi Római Katolikus Elemi Népiskolában Markovits István,

-1943-1944-ben az „Isteni Megváltó Leányai” Római Katolikus Elemi Zárdaiskolában Dessewffy Elemér,

– 1944-1945-ben a Polgári Iskolában Horthy Flórián.

Tanítói:

1-3. osztályokban Némedy Istvánné Hegedűs Magda (Petri-telepi róm. katolikus iskola),

4. osztályban M. Hirlanda nővér, valamint (…) Józsefné (Petri-telepi róm. katolikus iskola),

5. osztályban Hegedűs M. Dália nővér (Zárdaiskola),

a Polgári Iskola első osztályában Rettegi Istvánné Kovács Anna.

Nevek… Bár találunk köztük ma is ismerősen csengőket, de többségükre már kevesen emlékeznek.

.

.

Fotók egy letűnt iskola tanítóiról

Éppen ezért Némedy Józsefnek, a Püspökladány Anno honlap kezelésébe adott családi hagyatékában folytattam a kutatást, hogy a múltból “felbukkanó” nevek mellé fotókat keressek. Az eredményre magam sem számítottam, hiszen korabeli képek tucatjaira, valamint dokumentumokra bukkantam Némedy József szülei (Némedy Istvánné Hegedűs Magda tanítónő és Némedy István tanító) családi hagyatékában. A fotók megőrizték az egykori római katolikus iskolai tanítók és szerzetesnővérek arcvonásait, sőt ennél sokkal többet is. Részleteket a zárdaiskoláról, valamint a tanári kar és a szerzetesnővérek kirándulásairól, mely képek egy része Ürmösháton készült, ahol a Római Katolikus Egyháznak tagiskolája működött. A hivatalos iskolai tablóképek helyett azonban élettel, jókedvvel teli, felszabadult emberi érzelmeket tükröző fotókat, egy tanári, ugyanakkor baráti kollektíva képeit ismerhetik meg, melyek emléket kívánnak állítani egy megszűnt, ma már emlékeiben sem létező püspökladányi iskolának és egykori pedagógusainak.

A Némedy-hagyatékból két eredeti magánlevél is bemutatásra kerül, melyeket az itt felsorolt személyek írtak egymásnak. Az első levelet Pödör M. Fidelis szerzetesnővér, főnöknő írta Némedy Istvánné Hegedűs Magda tanítónőnek és férjének, a másodikat Hegedűs Magda tanítónő Dessewffy Elemér esperesnek, plébánosnak írta, ki a püspökladányi róm. kat. iskolaszék elnöke is volt egyben. Az összeállításban gyakran szereplő Némedy Istvánné Hegedűs Magdolna (Magda) az iskolai bizonyítvány tulajdonosának, Pálfi Juliannának volt az osztályfőnöke. Így kapcsolódik össze a két forrás, felajánlott hagyaték a véletlennek köszönhetően. Hegedűs Magda mindamellett a Püspökladány Anno honlapon korábban bemutatott Nedolay-házban született és élt évtizedekig, hiszen Nedolay Erzsébet unokája volt.

A Némedy-házaspár: István és Hegedűs Magdolna tanítók. (Fotók: Némedy-hagyaték)

*

Megyaszai Szilvia

***

Nevek az összeállításból, a fotókról

Plébános:

1929-1950    Dessewffy Elemér

Káplán:

1936-1937    Maczky Pál

Tanítók:

A római katolikus papok legközelebbi munkatársai a katolikus tanítók voltak. Neveik Páskai István főesperes és Kiss Lajos pap gyűjtése nyomán ekképp kerültek összegyűjtésre:

1881:  Géczy Alajos, Molnár Mária, Szabó János, Burics Gyula, Svaab József, Reményfí Róza, Dobai Ferenc, Nyegrus István.

1897:  Hegedűs József (Némedy Istvánné Hegedűs Magda tanítónő édesapja), Szabó János, Géczy Alajos, Reményfí Róza.

1913:  Hegedűs József, Szabó János, Géczy Alajos, Zsigray Rozália, Hiripi Elemér, Hermann Mária.

Hamvas-puszta: Böjtös Kálmán.

1933:  Almási József, Gáspár István, Kovács István, Markovits István, Markovitsné Danassy Julianna, Malek M. Alexiána szerzetesnő, Pödör M. Fidélisz szerzetesnő.

Petri-telep: Hegedűs Magda, Némedy István.

Ürmöshát: Buday Margit.

1941:  Almási József, Kovács István, Markovits István, Hegedűs M. Dália szerzetesnő, Keserű M. Elza szerzetesnő, Szabó M. Irmgarda szerzetesnő, Vizmatyi M. Hirlanda szerzetesnő, Pödör M. Fidélisz szerzetesnő.

Petri-telep: Hegedűs Magda, Némedy István.

Ürmöshát: Buday Margit.

1949 előtti tanítók: a szerzetes nővérek, illetve Némedy István, Némedyné Hegedűs Magda, Farkas István, Czéh János, Czéh Jánosné, Szentirmai Emma.

 

*

További információk:

 

Templomok rovat / Római katolikus templom

Arcképcsarnok/Pedagógusok (pl. Némedy Istvánné Hegedűs Magda, Rettegi Istvánné)

A Némedy-hagyatékról

*

Felhasznált irodalom, források:

 

Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben (1974.)

Lupsa Tamás plébános archív összeállítása a Püspökladány Anno honlapról (Páskai István főesperes és Kiss Lajos, az Egri Főegyházmegyében szolgáló püspökladányi pap gyűjtése nyomán)

Némedy József családi dokumentum- és fotógyűjteménye (Némedy-hagyaték)

Szabó Péterné (született Pálfi Julianna) és leánya: Horváthné Szabó Ildikó családi gyűjteménye

 

FOTÓGALÉRIA (további képekkel):

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2018.01.21.

*

A Csala család

 

Az itt bemutatott fotó és énekeskönyv-bejegyzés az egykor Püspökladány, Munkácsy u. 2. alatt lakó Csala család leszármazottainak legendáriumában maradt fenn. A kép 1939-ben készült. A családfő, Csala Imre a fotó közepén látható, ő a bejegyzés szerint 1878. októberében született, a megőrzött képen 61 éves.  Mellette felesége, Rácz Lídia foglal helyet, aki 1884. január 8-án látott napvilágot (a fotó készítésekor 55 éves).

Csala Imre és Rácz Lídia 1900. január 26-án kötöttek házasságot Püspökladányban, kapcsolatukból  a legendárium szerint 14 gyermek született.  Közülük három – Tamás, Piroska, Róza – egészen pici korában elhunyt (sajnos a fotón látható kisbabára, egyik unokájukra is e szomorú sors méretett), így 11-en érték meg a felnőttkort. A legidősebb Csala-gyermek, Barnabás 1900. október 26-án, a legfiatalabb 1926. július 13-án született. A fotón a 11 gyermek többsége, néhányuk házastársa, valamint az ő kicsi gyermekeik láthatóak. A Csala-gyermekek közül a családfő mögött jobbról álló lány, a majdnem legfiatalabb Zsófia 1922-ben látott napvilágot, ki ma is köztünk él.  A képen a kisbabáját tartó másik Csala lány mögött áll annak idősebb gyermeke is, Hajdú Sándor, aki 1937-ben született.

Köszönöm a fotót és a családi legendáriumból származó „családfát”, az információkat Rácz Lajos püspökladányi olvasónknak, Csala Imre és Rácz Lídia dédunokájának.

 

Megyaszai Szilvia

.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2017.12.15.

 Molnár Zoltánnal beszélgetett Dr. Pánti Irén szerzőnk…

 

 

Molnár Zoltán, a Püspökladányból Elszármazottak Társaságának alapító tagja, mozgalmas élete kész regény. Tanulságos, méltó arra, hogy mások is megismerjék és sorsát olvasva elgondolkodjanak, mert az tükre annak a kornak, melyben felnőtt és dolgozott.

 

– Minden ember élete alakulásában fontos szerepet játszanak a szülők, a nagyszülők, és a környezet, amelyben felnőtt. Kérlek, mutasd be nekem felmenőidet!

Édesapám Vitéz Molnár Ödön, 1897-ben született Nagyváradon. Egyedüli gyerek volt, nagyszüleim szerették volna taníttatni. El is kezdte a polgári iskolát, de félbehagyta, mert mozdonyvezető akart lenni, és úgy gondolta céljához akkor jut közelebb, ha a géplakatos szakmát elsajátítja. Jelentkezett is lakatosinasnak. Már segéd volt, a 18 évét betöltötte, mikor sorsába beleszólt az első világháború. Besorozták katonának, Lugoson szolgált a tüzéreknél, majd az olasz frontra vezényelték – Piavéhoz –, ahol hősiesen harcolt, több kitüntetést is kapott. Az ott szerzett kitüntetések miatt kapta meg a vitéz címet. A háború végén leszerelt, visszatért Nagyváradra. De a család nem akart ott maradni, mert a várost a Trianoni Békeszerződés értelmében Romániához csatolták. Magyarországra költöztek. Nagyapám postás volt, Püspökladányban kapott állást, az apám a MÁV Fűtőházban helyezkedett el, szintén Püspökladányban. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Körmendi Erzsébetet, aki nyírségi lány volt, de Hegedűs Mátyásnál és feleségénél nevelkedett. A Hegedűs házaspár jómódban élt. Egy fiúgyermekük született – János –, s hogy lánygyerek is legyen a családban, ezért a feleség testvérének a gyermekét vették magukhoz. Akkoriban (az egykék idején!), szokásban volt, hogy a jómódú házaspárok valamelyik rokonuk gyermekét fogadták be családjukba, felnevelték és ki is házasították.

Szüleim 1925-ben házasodtak össze, az apai nagyszülők fogadták be őket Darányi-telepi otthonukba.

– Hogy alakult később a Molnár család élete?

Ahogy ez lenni szokott, sorban születtek a gyermekek. Én 1926-ban, Lenke húgom 1928-ban és Dezső öcsém 1931-ben született Püspökladányban. Itt jártunk elemi iskolába. (Az általam megírt, több kötetes életrajzomban sok szép gyermekkori emlékeimet is megírtam, amit terjedelmes volta miatt itt most nem részletezek.) Az viszont biztos, hogy kiváló tanítóim példáját követve itt lett biztos, hogy én is ezt a tanítói pályát választom. Ezt az álmomat akkor sem adtam fel, mikor 13 éves koromban elköltöztünk Ladányból.

– Miért döntöttek szüleid az elköltözés mellett?

Édesanyám tüdőbeteg lett és az orvosok levegőváltozást javasoltak, gyógyulást ettől remélhetett. Kárpátalját akkor csatolták vissza Magyarországhoz, édesapám Királyházára pályázott, mert vasúti csomópont volt, és az ottani Fűtőházban ajánlottak neki állást, ahol művezető lett. Így Királyházán folytattuk iskolai tanulmányainkat. A levegőváltozás valóban jót tett, édesanyánk meggyógyult, és ott született még egy húgunk, Jutka 1941-ben. A polgári iskola elvégzése után a Tanítóképzőbe jelentkeztem Sárospatakra és ott tanultam 18 éves koromig. A patinás iskola is rengeteg élménnyel gazdagított. A 18 éves kor az én életemben is fordulópontot jelentett. 1944-ben meg kellett szakítani a tanulmányaimat, mert a második világháború urai mást akartak.

– Mit akarhattak, hiszen még csak 18 éves voltál?!

Ó, akkor már az egészen fiatalok is puskát kaptak, hogy védjék a hazát, de az már akkor végleg elveszett. Az orosz hadvezetésnek köszönhetően én nem kerültem szembe az ellenséggel, hiszen Kárpátalját maguknak szánták, és ott nem voltak nagy harcok. De a politika se volt kíméletesebb. 1944-ben a Kárpátalján összeszedtek minden magyar férfit 14 és 60 év között, és Szibériába internálták. Ez az intézkedés engem, és az apámat is érintette, de azt, hogy miért vittek el bennünket, és mennyi ideig tartanak bennünket fogva, nem közölték velünk. Nyevjanszkba kerültünk befogadó táborba, ahol vérhas-járvány pusztított, én és az apám is betegek lettünk. Kórházba kerültünk, de nem egy épületben helyeztek el bennünket. Én felgyógyultam, de szegény édesapám meghalt. Halálát nem is tudatták velem, erről is csak véletlenül értesültem. Az egyik felülvizsgálat alkalmával az orosz szanitéc, aki engem vizsgált, odasúgta a társának, hogy ennek a  fiatalembernek éppen most halt meg az apja. Nem gondolták, hogy értek oroszul – ruszinul –, azért beszéltek erről előttem. Nagyon megrendültem, de fiatal voltam és élni akartam, kikerülni ebből a borzasztó helyzetből, melybe ártatlanul belekényszerítettek. Miután felgyógyultam, dolgozni kellett. Első munkaként egy villanyfejlesztő telepen szenet kellett rakodnunk. Később Altanajba szállítottak bennünket. Itt télen fát vágtunk az őserdőben, nyáron a közeli szovhozban mezőgazdasági munkát végeztünk.

– Meddig tartott a fogság?

Nehéz volt azzal a tudattal a nehézségeket elviselni, hogy azt sem tudtuk, mivel vádolnak bennünket és meddig kell ebben a kiszolgáltatott helyzetben élnünk. Később tudtuk meg, hogy kollektíve bűnösnek nyilvánítottak bennünket, és tárgyalás tartása, ítélet meghozatala nélkül 2 évi kényszermunkára ítéltek. Két év eltelte után összetereltek bennünket, valamennyiünknek új katonai felszerelést adtak és 10 napi élelmet, majd kivezényeltek bennünket a táborból, az őrök pedig azt mondták, menjünk, amerre látunk. A tábor Altanajtól 16 km-re volt, annyit kértünk, legalább addig az állomásig juttassanak el bennünket, ahol vonatra szállhatunk. Elkísértek bennünket Szverdlovszkig, ahol azonban nem akartak bennünket a vonatra felengedni, mert nem volt helyjegyünk. Miből vettünk volna, hiszen pénzt nem kaptunk? Végül az ötödiknek induló vonatra felülhettünk helyjegy nélkül is, és eljutottunk Kazanyig. A vonatok nem közlekedtek akkor folyamatosan, gyakran a pályán vesztegeltünk órákig, vagy valamelyik állomáson napokig.

– Hogy gondoskodtatok magatokról?

Pénzünk ugyan nem volt, de volt jó állapotban lévő ruházatunk, bakancsunk, azt cseréltük el használtabbra és a pénzen, amit még a ruhákért kapunk élelmiszert vásároltunk. Kazanyból elvergődtünk Moszkváig, ott megkerestük azt a pályaudvart, ahonnan Kijev felé indultak a vonatok. Kijevtől Ungvárig már könnyebb volt az utazás. Itt már semmiféle jegyet nem kértek tőlünk. Ungváron jelentkeztünk a Kormányzóságon, ahol igazoltak, dokumentummal láttak el bennünket és végre elindulhattunk Királyháza felé.

– Gondolom ennyi viszontagság után nehezen vártad már, hogy újra találkozhass édesanyáddal és testvéreiddel!

Valóban így van, de a viszontagságoknak ezzel nem lett vége és a viszontlátás is váratott magára. Hogy miért? Még útban hazafelé üzentem a családnak, hogy ha tudnak, menjenek vissza a magyar területre. Otthon, Királyházán tudtam meg, hogy az üzenetemet sikerült megkapniuk, eljutott hazáig és édesanyámék hazaköltöztek Püspökladányba.

– Királyházán már nem lakott rokonod? Ki fogadott be ebben a zűrzavaros világban?

Egy kedves királyházi ismerősöm, aki velem volt a fogságban, de előbb érkezett haza, náluk töltöttem a Karácsonyt is. Ilyen csodálatos karácsonyi ajándékot még sosem kaptam. A kis Jézuska a szabadságot hozta el nekem. Nagyon jól esett a gondoskodásuk! Az ünnepek után visszamentem Ungvárra, megkerestem a Kormányzóságot, kértem, segítsenek hazajutni. Ott azt mondták, Máramarosszigeten egy gyűjtőlágerben kell jelentkeznem, ahonnan 10 naponta indul vonat Debrecenbe. Kivártam az időt és 1947 januárjában végre Debrecenbe értünk. Püspökladányba éjfél felé érkezett meg a debreceni vonat. Csak azt nem tudtam, merre keressem a szeretteimet. Keresztanyámék házához mentem, tőlük tudtam meg, hogy édesanyámat és a testvéreimet a volt Csenki Iskolában szállásolták el. Nagy volt az öröm! Másnap költöztünk is az „ötödik utcába”, ahol elfogadható körülmények között tudtuk a közös életünket elkezdeni. De nem volt időm a múlton töprengeni, tudtam, most már nekem kell a családról gondoskodnom. Persze ők is megtették, amit tehettek.

– Azonnal munkát kerestél, vagy félbehagyott tanulmányaidat akartad befejezni?

Mindenképpen szerettem volna befejezni a tanulmányaimat, annál is inkább, mert az utolsó évem volt már csak hátra. Az első félévi vizsgáimat pótlólag letettem, a második félévet nappali tagozaton végeztem, és a vizsgák letétele után megkaptam tanítói diplomámat.

– Gyorsan kaptál tanítói állást?

Sajnos ez diplomával sem volt egyszerű, mert én olyan állást szerettem volna kapni, melyhez szolgálati lakás is tartozik. Édesanyámat is magammal akartam vinni és testvéreimnek is otthont akartam biztosítani. Eleinte alkalmi munkákat vállaltam, majd az ismerőseink segítettek. Ismeretségi körünkhöz tartoztak olyan volt nagygazdák, akiknek a régi, kiterjedt kapcsolataik még megvoltak, pl. a Szathmári és a Tóth család. Özvegy Tóth Sándorné, Vilma néni sietett segítségemre, mikor megismerte problémáimat. Gyorsan levelet írt a szerepi papnak, mert úgy hallotta, ott szükség van tanítókra és a szolgálati lakás is megoldható. 1948 márciusában már tanítottam Szerepen.

– Hogy érezted magad az első munkahelyeden?

Jó közösségbe kerültem, a gyerekekkel is szerettem foglalkozni. Mivel a tanítók fizetése már akkor is kevés volt, szabadidőmben a helybeli Hangya Szövetkezetnél könyvelői munkát végeztem, emellett aktívan sportoltam, fociztam, edzői képesítést is szereztem, a gyerekeknek is tartottam edzéseket. Öt évig tanítottam Szerepen. Édesanyámat itt temettem el. 1953-ban közös megegyezéssel Földesre helyeztek át.

– Életed újabb állomása Földes lett, ott milyen nevezetes esemény történt Veled?

Ott ismertem meg a későbbi feleségemet, Farkas Máriát, aki ott volt tanítónő és 1956-ban össze is házasodtunk. 1957-ben megpályáztam Hosszúháton az igazgatói állást, mellyel szolgálati lakás is járt. Itt születtek gyermekeink: 1957-ben Zoltán és 1961-ben Marianna. Jól éreztük itt magunkat, de 1961-ben újabb fordulat következett. Megszüntették az osztatlan tanyasi iskolákat. Ez az intézkedés Hosszúhátot és az én igazgatói státuszomat is érintette, ezért átmenetileg Szerepre helyeztek igazgató-helyettesnek. Egy évig dolgoztam ott, közben kerestem a lehetőségeket a továbblépésre.

– Hol volt a következő állomás?

Csővárra kerültünk, ez a község Vác mellett található. Én igazgatóként dolgoztam, a feleségem beosztott nevelő volt. Itt is kaptunk szolgálati lakást. Szabadidőnkben részt vettünk a község életében. Én a Kultúrházat vezettem, a feleségem besegített a programok szervezésébe. A gyerekek továbbtanulása miatt azonban úgy láttuk jónak, ha ismét váltunk, így kerültünk 1965-ben Perbálra.

**

A Budapesten működő Püspökladányból Elszármazottak Társaságának egyik találkozója, 2008-ban   (bal szélen ül Dr. Pánti Irén szerzőnk, hátsó sorban bal szélen álló első úriember Molnár Zoltán)

**

– Ez a váltás már tartósnak bizonyult, hiszen most is Perbálon élsz.

Valóban ez az állomás már végleges lett. Mind a ketten beosztott nevelőként kezdtük, a feleségem hamar előbbre lépett, igazgató-helyettes lett és igazgató-helyettesként ment később nyugdíjba is, de én már nem akartam vezető állást betölteni.

Persze nem kényelmesedtem el, szakmailag képeztem magam. Éneket tanítottam, a karvezetői vizsgát is letettem. Miután bevezették az általános iskolákban a gyakorlati oktatást, szakoktatói oklevelet szereztem és én vezettem a gyakorlati foglalkozásokat. Az előresoroláshoz főiskolai végzettséggel is rendelkezni kellett, a szegedi Főiskolán diplomáztam.

A munka mellett – a feleségemmel – mindig vállaltuk a gyerekek táboroztatását a Balatonon. Úttörő csapatvezető voltam, nyaranta edzősködtem. A helyi termelőszövetkezetben az aratásban is részt vettem, a búza mázsálásánál évekig voltam felíró. 60 éves koromban úgy éreztem, hogy meg kell állnom. A nyugdíjazásomat kértem. Szerettem a hivatásomat és a gyerekeket, de a negyven évi szolgálat elfárasztott, mást akartam csinálni, hogy még nyugdíjasként is hasznos lehessek.

– Így lettél Perbál Krónikása! Meséld el az indulást!

1965-ben országos mozgalmat indítottak a megyei és járási levéltárak, és olyan embereket kerestek, akik a községük egy évi történéseit leírják és dokumentálják, majd elküldik a levéltárakba. Én kedvet éreztem a feladathoz. Többen indultunk, de ők lassan lemorzsolódtak. Azóta is én írom Perbál krónikáját. Több tanfolyamot is elvégeztem közben, és sokat alakult a szemléletem is. Szeretem ezt a munkát végezni, szeretek a község eseményeiről beszámolni, a dokumentumokat, újságcikkeket összegyűjteni.  Az eltelt 50 év alatt több könyvet is írtam. A Városatyák ma is megkeresnek, ha Perbál múltját jobban meg akarják ismerni, vagy hivatkozni akarnak korábbi eseményekre. Kutatók is gyakran kérnek anyagot tőlem. Ezt a munkát addig akarom végezni, míg a számítógép billentyűit le tudom ütni. Emellett hatalmas anyagot gyűjtöttem össze egy úttörő múzeumhoz. Ennek elhelyezéséhez szeretnék legalább egy szobát találni, hogy megmutathassuk a közönségnek. Perbál sportéletéről néhány éve rendeztünk egy kiállítást a Művelődési Házban. Nagy volt az érdeklődés.

1996. augusztus 19-én került megrendezésre a püspökladányi művelődési központban a Püspökladányiak Világtalálkozója, melyen Te is részt vettél. Gondolsz-e még szülővárosodra, Püspökladányra?

Szülővárosomhoz még mindig kötődöm. Míg jobban tudtam mozogni, többször megfordultunk ott családommal. A Ladányi Hírekből tájékozódtam a város hétköznapjairól, ünnepnapjairól. Örömmel vettem most is a meghívót is a Püspökladányból Elszármazottak találkozójára, de ma már nem vállalkozhatom erre a hosszú útra. Már főleg csak lélekben vagyok velük.

 

Budapest, 2015. július 18.

Dr. Pánti Irén

***

Szeretettel üdvözöljük és köszöntjük honlapunkon keresztül is Molnár Zoltánt, aki jelenleg is Perbálon él családjával. Jó egészséget kívánunk!

 

Püspökladány, 2017. december 15.

 

Megyaszai Szilvia honlapszerkesztő

*

A Püspökladányiak Világtalálkozójáról Könyvespolc rovatunkban olvashatnak részletesebben, IDE KATTINTVA!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2017.10.30.

.
A Fekete család története

*

A Fekete András püspökladányi honvéd és bajtársai tiszteletére emelt szlovákiai emlékmű és várhosszúréti sírja megkoszorúzásáról korábban beszámoltunk honlapunkon, melyről IDE KATTINTVA olvashatnak. Már a katona leszármazottainak felkutatása is sikertörténetnek számított a Püspökladány Anno honlap életében, most viszont újabbról számolhatok be. Ugyanis Fekete András történetének bemutatása és a szlovákiai megemlékezésről szóló beszámoló után több olvasónk jelentkezett (a katona egyetlen élő testvérének gyermekei Debrecenből és Püspökladányból), akik további értékes információkkal, fotókkal és egy 1912. évi különleges családi dokumentummal gazdagították a történetet és a Püspökladány Anno honlap digitális gyűjteményét.  Ezen összeállításunkban már nemcsak a II. világháborúban elesett püspökladányi katona, hanem családja élettörténetét is megismerhetik, újabb ritka magángyűjteményi fotók és dokumentumok segítségével. Köszönöm Fekete László András és családja, Kiss Béláné, valamint Rácz Sándorné olvasónk közreműködését, mely által nemcsak a honlap gyűjteménye gyarapodott,  hanem elsőként, egy helyen, közös történetté formálva, együtt jelenhetnek meg e kivételes magángyűjteményi relikviák, s állíthatnak emléket egy püspökladányi családnak, kiknek életében – sokakéhoz hasonlóan – kitörölhetetlen nyomot hagytak a háborúk.

Köszönöm Bálint Ferenc hadtörténésznek, muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársának a katonafotók elemzését, mellyel tovább gyarapíthattuk e püspökladányi család történetével kapcsolatos ismereteinket.

 

*

Id. Fekete András (1888-1968)

A Fekete család története 1888. évre nyúlik vissza, s a családfő, id. Fekete András születésével kezdődik, ki 1888. szeptember 25-én látott napvilágot Püspökladányban. Felesége, Kovács Mária 1892. március 16-án született, s immár közös életük 1912-ben kezdődött el. Püspökladányban kötöttek házasságot 1912. február 21-én, Kiss Ferenc lelkész előtt. A fiatal házasok házasságkötésükkor egy “Családkönyvet” kaptak emlékül a püspökladányi református egyház lelkészétől, melyet ők, majd később gyermekeik is lelkiismeretesen vezettek tovább, megőrizve így nemcsak a családtagok emlékét, de adataikat is az utókornak.

/Kiss Ferenc 1899–1913 között volt a püspökladányi gyülekezet lelkipásztora. Egyházmegyei esperes, egyetemi tanár, majd a debreceni  Tisza István Tudományegyetem első rektora (1914–1915), a Kar dékánja (1928–1929) lett. Kiss Ferencet a református diakónia egyik legjelentősebb magyarországi szervezőjeként tartják számon (diakónia: a református egyháznak az ember testi szenvedéseinek enyhítésére, az elesettek segítésére irányuló, szolgáló magatartása, igyekezete). Püspökladányi szolgálata alatt jelentősen hozzájárult a település fejlődéséhez, így a nevéhez köthető többek között iskolaépítés, az iskolarendszer fejlesztése, a helyi lakosok földhöz való juttatása, a Darányi-telep nevű településrész létrehozása és az első helyi hitelszövetkezet létrehozása is./

.

Id. Fekete Andrásné Kovács Mária (1892-1949)

Az édesapa, id. Fekete András 1914. július 27-én vonult be katonának, s harcolt az I. világháborúban, ahol 1914. december 18-án orosz hadifogságba esett a krosznói ütközetben (feltehetően a San felső szakaszánál, Krosznó település közelében, a Szerk.). Saját feljegyzése szerint 1918. március 23-án szabadult hadifogságából, de még az év július 24-én ismét hadba kellett vonulnia. 1918. november 9-én szerelt le, s tért haza végleg családjához. Ezzel kapcsolatos szívszorító sorait és üzenetét a Családkönyv is megőrizte utódainak. “…fentebi sorokba ki lehet számlálni, menyi nehéz évet és hónapot és napot töltöttem a Kedves családomtól távol, amit nem kívánok néktek, hogy ijen szomoru világot érjetek, továbra azt kívánom, Istentől élhessek az én családom közt békével és édes szülők és testvérek közt.

Id. Fekete Andrásné és id. Fekete András bejegyzése a megőrzött családkönyvben

.

Id. Fekete Andrásnak és Kovács Máriának 8 gyermeke született, kik közül egy, a kis Mariska nem élhette meg a felnőttkort, féléves korában hunyt el betegségben. A család Püspökladányban a Petri-telepen, az akkori Fürst Sándor (ma Görepart) utcán élt, s nagy szeretetben nevelték gyermekeiket. Gyermekeik: Sándor (1913), András (1915), Piroska (1919), Mariska (1920-1921), Etelka (1923), László (1925), Mária (1928), Balázs (1931).

A sors kegyetlen volt a Fekete családdal, hiszen a négy fiúgyermek közül kettő is életét vesztette a II. világháború során, köztük a Várhosszúréten nyugvó András (kinek sírját 2017. szeptemberében közösen látogattuk meg Szlovákiában). Testvérének, az 1913. augusztus 6-án született Sándornak a mai napig nem azonosított a nyughelye, családja soha nem tudta meg, hol és mikor érte utol a kegyetlen halál, sírját sem látogathatták meg soha, leróva kegyeletüket. A hét felnőtt gyermek közül ma már csak az 1925. április 22-én született László nevű testvér él, szülővárosában, Püspökladányban. A háborús években levente volt, kit alakulatával a mai Szlovákia területére vittek, de nem vettek részt fegyveres harcokban. Balázs is egyenruhát visel fotóján, de róla nem rendelkezünk további információval azon kívül, hogy túlélte a háborút.  Közvetlenül is láthatjuk e néhány fotón keresztül, hogy milyen potenciális “veszélyt”, kiszolgáltatottságot és veszteséget jelentett a családokra a háború, hiszen e püspökladányi család összes fiúgyermeke is katonaként indult el szülőfalujából, s kettő közülük soha többet nem tért haza.

Id. Fekete Andrásné Kovács Mária 1949. január 23-án, férje id. Fekete András 1968. január 15-én hunyt el Püspökladányban.

A Családkönyvet az összeállítás végén lapozhatják végig, mely Id. Fekete András és felesége szüleivel és testvéreivel kapcsolatban is további fontos adatokat őriz. Id. Fekete András szülei: Fekete András (született: 1857) és Erdei Zsófia (1859-1931), Kovács Mária szülei: Kovács László (meghalt: 1935) és Balog Sára (meghalt: 1943).

*

A Fekete fiúk:

 

A legidősebb gyermek, Fekete Sándor, ki mai napig azonosítatlan helyen nyugszik

Fekete Sándor, középső sor jobb szélén ül

Fekete Sándor az egyéni képen őrvezető, vsz. gyalogos, a fotó 1940-45 között készült. A csoportkép korábbi időpontra tehető, a békebeli időkre. A jobb szélen ülő Fekete Sándor katonán lábszártekercs látható, eszerint 1935 előtti évekre datálható a felvétel.

*

Fekete Balázs, a legfiatalabb gyermek

Fekete Balázs fotója alapján légvédelmi tüzér, a kép készítésének ideje 1949-50 körülire tehető.

*

Fekete László, az egyetlen ma élő gyermek

Fekete László fotója már a II. világháború után készült. A képen látható katona határvadász, a határvadász jelvény (vsz.) bronz fokozatával. E jelvény 1947-49 között volt használatos.

***

Ifj. Fekete András, a hősi halott (1915-1945)

.

Ifj. Fekete András története:

 

Ifj. Fekete András 1915. február 20-án született Püspökladányban, a nyolcgyermekes család második fiúgyermekeként. Petri-telepi fiúként – a bevonulásáig – a Fatelítőn dolgozott, s 1941. április 19-én feleségül vette Kurucz Annát, ki idős kora végéig hűséges özvegye maradt fiatalon elhunyt hitvesének. Fekete András honvéd egyetlen gyermeke, Fekete László András 1944. szeptember 25-én született Püspökladányban, míg apja a fronton szolgált, s aki életében soha nem láthatta, ölelhette magához gyermekét.

Fekete András honvéd az ungvári 24. gyaloghadosztály nyíregyházi 12. gyalogezredének II. zászlóaljában teljesített katonai szolgálatot, s alakulatával 1944. karácsonyán érkezhetett meg Rozsnyó délkeleti és keleti térségébe.

Ifj. Fekete András honvéd, tiszti szakács

Tábori tiszti szakácsként szolgált alakulatánál, s a közeli Várhosszúrét (ma Szlovákia) egyik ma is álló házának udvarán felállított tábori konyhán dolgozott. Ezen az udvaron érte az ellenség által kilőtt halálos repesz 1945. januárjában, mely mellette álló társa kezét leszakította, neki pedig az életét oltotta ki.

Tábori konyha Fekete András tiszti szakáccsal

Ifj. Fekete András haláltusáját egy szintén ma is álló lakóépületben vívta Várhosszúréten, halála 1945. január 12-én következett be. 1945. január 14-én helyezték örök nyugalomra (egyes sírba) a település hősök temetőjében. A helyiek gondoskodtak a Várhosszúréten és környékén elesettek eltemetéséről, szekerekkel, maguk szállították és hantolták el az elhunyt katonákat. A tömegsírokban közel 120 magyar katona nyugszik, és ma összesen 4 egyéni sír és sírhant őrzi a háborúk hőseinek emlékét a katolikus templom kertjében, a 2017-ben felállított emlékmű szomszédságában.

Id. Fekete András és menye, ifj. Fekete Andrásné, valamint ifj. Fekete András sírjának várhosszúréti gondozói (Nagy Zoltán és Zubriczky Anna)

Fekete András honvéd 1945. január 12-i halálát követően egy levél érkezett a Püspökladányban élő özvegyéhez, a fiatalon egyedül maradt édesanyához, Kurucz Annához. A levelet egy várhosszúréti házaspár, Nagy Zoltán és felesége, Zubriczky Anna írta, akik utoljára látták életben szeretett férjét, elhunyt kedvesét. A püspökladányi katona sebesülése után náluk, az ő házukban vívta utolsó harcát, fájdalmas haláltusáját. András adatait (címét) a nála lévő iratok alapján azonosították, s így vették fel a kapcsolatot fiatal özvegyével. Levelük így kezdődött: „Kedves ismeretlen Fekete Andrásné! Szomorúan közöljük, hogy férje nálunk, itt hunyt el. Ha szeretné tudni, hogy hol temettük el, akkor szívesen vendégül látjuk és Kassára elébük megyünk…” E levelet, s az azt követőket sokáig őrizte a család, ma már azonban csak emlékezetükben élnek annak részletei. Az özvegy, ifj. Fekete Andrásné az apósa, id. Fekete András kíséretében érkezett Kassára a levelet követően, ahol a várhosszúréti család ígéretük szerint várt rájuk a kassai vasútállomáson. Így kezdődött annak idején a két család kapcsolatfelvétele, mely hosszú és mély barátsággá alakult az elkövetkező évtizedek alatt, s mely leszármazottaik és rokonaik között ma is élő kapcsolattá szélesedett.

Ifj. Fekete András honvéd sírja Várhosszúréten, melyet Nagy Zoltán és Zubriczky Anna helyi lakosok gondoztak halálukig

Ifj. Fekete András özvegye és egyetlen gyermeke, Fekete László András, majd az elesett katona testvérei is többször jártak a szlovákiai községben, a sírt látogatva. A honvéd idős édesapja egyszer járt gyermeke sírjánál a távoli településen. A két család között szoros barátság alakult ki az évek alatt, s a sírkövet is a várhosszúréti házaspár állíttatta az özvegy kérésére, még valamikor 1965 előtt, melynek értékét a katona özvegyen maradt felesége forintban fizette meg Nagy Zoltánéknak.

Ifj. Fekete András várhosszúréti sírjánál két idős nővére, Mária és Etelka, valamint egyik sógora

A két család közötti szoros barátság a felcseperedő és fiatal férfivá érő egyetlen gyermek (Fekete László András) és az ő családja között is tovább mélyült. A sírt gondozó és gyermektelen Nagy Zoltán és felesége, Zubriczky Anna gyermekeként tekintett az elesett magyar honvéd egyetlen fiára, s még a letelepedés lehetőségét is felajánlotta neki, ő azonban fiatal házasként ragaszkodva Püspökladányhoz, itthon alapított családot. E fiú – ma már büszke nagypapa – aztán élete végéig gondozta özvegyen maradt édesanyját, aki soha többet nem ment férjhez, miután férjét fiatalon elvesztette.    

Zubricky Anna 1987-ben, férje, Nagy Zoltán 1992-ben hunyt el. A püspökladányi Fekete András honvéd várhosszúréti eltemetői és sírjának gondozói megtértek a Teremtőhöz, s magukkal vitték a püspökladányi katona emlékét is, melyet azonban ma is őriznek szerettei.

*

Ifj. Fekete András püspökladányi honvéd sírja Várhosszúréten és leszármazottai, valamint a sírt egykor gondozó család rokonai (2017)

TOVÁBBI KÉPEK IDE KATTINTVA!

*

Köszönöm a honlap olvasóinak figyelmét és érdeklődését! Az ehhez hasonló történetek, a leszármazottak és elesett hősök emlékének felkutatása, a több családnál őrzött és a honlapon először összeálló családi albumok ma is reményt adnak a folytatáshoz és remélem, másokat is emlékeik megosztására ösztönöznek!

Megyaszai Szilvia alapító-szerkesztő

***

Köszönöm Bálint Ferenc hadtörténésznek, muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársának a katonafotók elemzését!

Az összeállításban látható fotók tulajdonosai:

-Fekete László András (Ifj. Fekete András honvéd fia) és családja

-Kiss Béláné Fekete Mária (Ifj. Fekete András honvéd testvérének, Lászlónak a gyermeke) – családkönyv!

-Rácz Sándorné Fekete Erzsébet (Ifj. Fekete András honvéd testvérének, Lászlónak a gyermeke)

-Megyaszai Szilvia

*

Családkönyv (1912):

 

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

*

Az mi keveset írtam, igazat írtam…”

B. Kiss Albert pékmester emlékezete

(1923-2000)

 

A címbeli idézetet Tinódi Lantos Sebestyéntől választottam, bár B. Kiss Albert egész életében Mikes Kelement tekintette példaképének, és munkásságában az ő mércéjének akart megfelelni. Nyugodt szívvel állíthatom, sikerült is neki. Gyermekkorom óta ismertem „Berti bácsit”, ott laktunk mi is a Petri-telepen. Édesanyámmal gyakran megfordultunk pékségében, kenyeret vittünk hozzá süttetni, de olykor egyedül is álldogáltam füves udvarukban az asszonyok gyűrűjében, a frissen kisült ropogós kenyérre várva. Ámulattal figyeltem hajlott alakját, mikor fehér kötényében és sapkájában megjelent az ajtóban, vagy átment az udvaron mindig vidáman köszöntve a várakozókat. A forró kemence titokzatos varázslójának képzeltem. Akkor még a mesék bűvkörében éltem. Sejtelmem sem volt róla, hogy pékmesteri és zenekari munkája mellett szülőfalum múltját is kutatja. Ha tudtam volna, kerestem volna a társaságát, hiszen bennem is hasonló ambíciók szunnyadtak. Egyre kevesebben maradtunk, akik ismertük őt, ezért kötelességemnek érzem, hogy megidézzem alakját. Megérdemli, hogy neve ne merüljön feledésbe!

 

A gyermekkorról és ifjúkorról

.

B. Kiss Albert 1923. június 8-án született Püspökladányban. Édesapja B. Kiss Sándor, édesanyja Kurucz Ágnes.

Szülei, nagyszülei, dédszülei is Püspökladányban születtek. Apai dédapja Nagy Sándor, birtokos nemes, tanult ember volt. Az 1850-1860-as években törvénybírónak is megválasztották. Az ő hivatali idejében, 1851-ben emelték az emeletes községházát Nábráczky Antal főszolgabíró rendelkezésére. Az épület ma is áll. Törvénybíró Nagy Sándor – ahogy már életében is nevezték –  jelentős birtokon gazdálkodott, sajnos az 1863. évi aszály tönkretette, elszegényedett, birtokait fokozatosan elvesztette.

Törvénybíró Nagy Sándort gyakran tévesztik össze Lóherélő Nagy Sándorral, pedig már ragadvány nevük is megkülönbözteti őket. Lóherélő Nagy Sándor, ahogy ragadványneve is utal rá, lóherélő volt, vagyonos ember, nagygazda. Anyagi helyzete lehetővé tette, hogy sokat olvasson,  feljegyzéseket készítsen és elmélkedjen. Írásai nem irodalmi alkotások voltak, hanem kortörténeti dokumentumok, közvetlen és tágabb környezete mindennapi életének bemutatása. Bizonyára tanulságos olvasmány lenne, ha  hozzáférhetővé tennék az olvasók számára!

Törvénybíró Nagy Sándor dédunokája B. Kiss Sándor már szegénységben született. Nem tanulhatott, szülei negyedikes korában kivették testvérével együtt az iskolából, és Ágota-pusztára küldték őket,  Nagy Lajos csikós, számadó mellé a ménest őrizni. Csikós életének az I. világháború vetett véget. Besorozták katonának, és az olasz frontra küldték, Piave-nál megsebesült, de szerencsésen felgyógyult, és végigharcolta a háborút. Leszerelése után nem sokkal, 1919. április 13-án házasságot kötött Kurucz Ágnessel. Házasságukból öt gyermek született, Sándor (1922), Albert (1923), Piroska (1926), Ilona (1928) és Margit (l929).

Szülei szorgalmasan dolgoztak, és már 1923-ban házat tudtak építeni a Petri-telepen. Később a jobb élet reményében a karcagi határban földet béreltek, oda is költöztek. Az ő számításukat is természeti csapás húzta keresztül, az 1929. évi nagy árvíz. Lábon álló termésük mind elrohadt, mindent elölről kellett kezdeniük. Visszaköltöztek a Petri-telepre, ott házat béreltek és próbáltak a felszínen maradni, ezekben az években sokat nélkülöztek. Itt íratták be Albertet az elemi iskolába 1930-ban. Első tanítója Buzogány Dénesné volt, a második évben a férje tanította. Szeretett iskolába járni, szorgalmas volt, tanítói gyakran megdicsérték. Későbbi pályafutására azonban a legnagyobb hatást Dorogi Márton Tanító Úr gyakorolta, aki két évig tanította. Felismerte tehetségét, és szerette volna, ha tanult ember válik belőle. Ám szüleit hiába kérlelte, nem tudták taníttatását vállalni. Az öt gyerek felnevelése azokban az ínséges időkben, mikor munkát is alig lehetett kapni, éppen eléggé megterhelte a szülőket. Amikor Dorogi Tanító Úr a Rákóczi szabadságharcról, a Fejedelem bujdosásáról, és Mikes Kelemen rodostói leveleiről mesélt nekik, a kis Albert ámulva hallgatta. Már ekkor megfogalmazódott benne, hogy ő is megörökíti a múltban és a jelenben történt eseményeket, mert megérezte, fontosak, amiket az öregek mesélnek, hiszen ha meghalnak, senki nem fog emlékezni rájuk. Szeretett az idősek társaságában forgolódni, velük tréfálkozni, meséjüket hallgatni. 10 éves korától kis füzetekbe jegyezte a tőlük hallottakat. A zene már gyerekként elvarázsolta,  amihez hozzájárult, hogy édesapja zenész volt, klarinéton játszott Nádházi József zenekarában. Tehetségét édesapja korán felismerte, 10 éves korától 13 éves koráig Kozma Lajos karmesterhez adta magántanulónak. Édesapja télen lakodalmakon, bálokon játszott, ez számukra egyben jövedelem-kiegészítés is volt. A zene és a zenélés Berti bácsi életének mindig része volt. 13 éves korától már a leventezenekar szárnykürtöse, majd id. Csenki Imre szimfonikus zenekarában trombitás,  később több zenekar tagja.  Megtanult kottát olvasni,  harmonikán, dobon is játszani.

*

B. Kiss Albert és zenekara egy lakodalomban zenélt (Biharnagybajom, 1983)

A képen: 1.) Szilágyi Miklós Sándor 2.) B. Kiss Albert 3.) Kárai Lajos 4.) Pócsi Ernő 5.) Papp András

*

Mivel B. Kiss Sándor Püspökladányban nem kapott munkát, a család Tiszaszőlősre, majd Abádszalókra költözött, sikerült is anyagilag összeszedni magukat, de a szívük hazahúzta őket és visszaköltöztek a Petri-telepre. A Karcagi úton vásároltak házat 1941-ben, azzal a céllal, hogy ott pékkemencét építtetnek és egyik fiuk kitanulja a pékmesterséget, így a család megélhetése biztosítva lesz. A kétkemencés sütödét a ház udvarában meg is építtették, majd bérbe adták. Nagy Károly pékmesternek, míg fiuk a képesítést megszerzi.

A kis Albert a hatodik elemit magántanulóként fejezte be, mert a sok költözés miatt nem tudott rendszeresen iskolába járni. 1942. októberében sütőipari tanulónak jelentkezett, ahol a tanulmányi idő két év volt .Az ipari iskolát nagy kedvvel végezte, mert Kecskés Gyula tanító úrtól sokat tanult, és biztatást is kapott dédelgetett céljai megvalósításához is. 1943-ban besorozták katonának, a debreceni laktanyába. Itt feltámadt benne a vágy, hogy katonazenész legyen. Jelentkezett is a zenekarba, ahová játéka alapján azonnal felvették, csak a szülői beleegyezés hiányzott a boldogságához.

*

B. Kiss Albert pékmester, kemencéje előtt (1973)

*

Szülei azonban nem támogatták vágyai megvalósításában, mert péknek szánták, a sütöde várta. Szomorú szívvel leszerelt, és bérlőjük, Nagy Károly tanulója lett. A pékmesterséget később megszerette, de a zenélést sem hagyta abba. Visszakerült a helyi leventezenekarba, és zenélt egész életében, megerőltető munkája mellett felüdülést jelentett neki. 1944-ben a második világháború végéhez közeledve, a kevés gyakorlata ellenére ideiglenes iparigazolványt kapott és sütnie kellett a sok kenyeret, még az orosz katonáknak is. Szükség volt a munkájára, a tapasztalt idősebb pékeket ugyanis mind besorozták katonának. 1945-ben kapta meg a végleges iparigazolványt. 40 évig sütötte a kenyeret a ladányiaknak.

 

Felnőtt és idős koráról

.

1948. szeptember 26-án megnősült, Kóti Erzsébetet vette feleségül, aki hűséges társa, később munkatársa is volt egész életében. 1950-ben házat építettek a Karcagi út 34. szám alatt.

*

B. Kiss Albertné Kóti Erzsébet (2012)

*

A pékségük szülei házában egyre népszerűbb lett. Szülei 1958-ban testvérével, Piroskával és annak családjával Budapest mellé költöztek, a házukat ők vették meg tőlük. Édesapja 1962-ben balesetben váratlanul meghalt. Hogy a tragédiáról elterelje gondolatait, elhatározta, hogy az eddig megírt feljegyzéseit  időrendben feldolgozza, és téma szerint csoportosítja. A pékmesteri munka akkor sokkal nehezebb volt, éveken át kézzel dagasztottak, szénnel fűtöttek és már hajnalban fel kellett kelniük, hogy időben végezzenek. Emellett hétvégeken zenélt lakodalmakban, bálokon, de nemcsak a fizetség miatt. Szerette a társaságot, zenekari szünetekben sem feledkezett meg feladatáról, jegyzetelt gyűjtötte az anyagot készülő könyvéhez. Az adatok ellenőrzéséhez, pontosításához sok utánajárásra  volt szüksége, az illusztráláshoz a fényképeket nem volt könnyű beszereznie, hiszen akkor még alig voltak fényképezőgépek, kevés felvétel készült.

*

A püspökladányi születésű Csenki Imre karnagy és zeneszerző látogatása B. Kiss Albert pékmester műhelyében (1982)

*

Közben 1963-64-ben magántanulóként elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát. 1967-ben jogosítványt szerzett, és még ebben az évben megvették az első autójukat, egy Zastavát. Életük tere ezután tágult kényelmesebben, látogathatták rokonaikat, barátaikat. Minden testvére elkerült Püspökladányból, velük mindig szoros kapcsolatban volt. 1981-ben, negyvenévi munka után tette le a péklapátot. A több szabadidő lehetővé tette, hogy elkezdett munkáját befejezze. 1990-ben készült el kézirata végleges szövegével, melyet átadott Dr. Molnár László polgármesternek, aki miután az anyagot átolvasta és Dr. Béres András kandidátusnak szakmai véleményezésre átadta, aláírta vele a kiadási szerződést. A könyv “B. Kiss Albert püspökladányi pékmester közéleti és családi naplója és krónikája 1920-1990” címmel jelent meg.

Ezt követte a második kötete 10 év múlva, mely 2000-ben jelent meg és a B. Kiss Albert püspökladányi pékmester második közéleti és családi krónikája 1920-2000 címet viselte. A könyv páratlanul értékes kultúrtörténeti dokumentum, egyben lebilincselő olvasmány. Büszke vagyok rá, hogy első kötetéből én is kaptam tőle egy dedikált példányt. Ma is ereklyeként őrzöm, sok cikkem megírásában nyújtott segítséget. Munkássága elismeréseként 1995-ben Püspökladány Város Önkormányzata a város díszpolgárává választotta. Nagy pillanata volt életének ez a kitüntetés! Ezen kívül mást is köszönhetünk neki! Megírta Püspökladány zenei életét, 1979-től összegyűjtötte a helyi zenekarok fényképeit, az anyagból tablót készített, és a városnak ajándékozta. Továbbá Dr. Molnár László polgármester felkérésére elkészítette a II. világháború áldozatainak névsorát, csaknem 80 százalékos pontossággal. (Ez képezte alapját a Győrfi Lajos szobrászművész által 1991-ben elkészített püspökladányi II. világháborús emlékműre vésett névsornak. A Szerk.)

*

 Zenekarok tablójának ünnepélyes átadása a helyi múzeumban (1980. május 8.)

*

Testvérei közül már csak Fórián Benjaminné, B. Kiss Piroska él. Ő öt éve özvegy, Rákosszentmihályon lakik a lányával. Négy gyermeke, nyolc unokája, és tizenkét dédunokája van, akik szeretettel veszik körül, gyakran látogatják. Őt kerestem meg B. Kiss Albert életével kapcsolatos kérdéseimmel. Szeretettel, és még most is meghatódva beszélt a múltról, kedves bátyjáról, és saját családjáról. Berti bácsi felesége, B. Kiss Albertné Bözsike néni rossz egészségi állapota miatt nem vállalkozott a beszélgetésre, félt, hogy az emlékezés nagyon felzaklatja.

B. Kiss Albert távozásáról húga így emlékezett: Berti bácsi már második könyve befejezése előtt betegeskedett. A hosszú évek óta végzett megfeszített munka aláásta egészségét. Minden erejét összeszedte, mert be akarta fejezni ezt az utolsó nagy munkáját és szerette volna a könyv kiadását is megérni. Ez az öröm megadatott neki, de alig néhány hónappal a könyve megjelenése után, 2000. június 30-án elhunyt.

Egy igaz ember életét ismerhették meg ebből a cikkből. Élete célja az értékteremtés, az értékek megőrzése volt az utókor számára. Tenni a jót és kerülni a rosszat, ezt hirdette és valósította meg  munkás életében.

 

Budapest, 2017. augusztus 31.

 

Dr. Pánti Irén

Fotók: Püspökladány Anno Archívuma

(Képek: B. Kiss Albertné, Megyaszai Szilvia)

***

*

További fotók a Püspökladány Anno Archívumából:

(Képek: B. Kiss Albertné, Megyaszai Szilvia)

*

A képen: B. Kiss Albert és Schirilla György (1939-1999) szuper-hosszútávfutó, hosszútávúszó, az egészséges életmód népszerűsítője, Magyarország első számú “egészségőre”, aki minden évben átúszta a jeges Dunát. B. Kiss Albert nagyon fontosnak tartotta az egészséges életmódot, ennek könyvében is külön fejezetet szentelt.

*

Tóth Sándor tárogatón játszik. Harmonikán kísér B. Kiss Albert

*

A képen – többek között – balról jobbra: Papp András, B. Kiss Albert, Kárai Lajos

*

Zenekarok tablójának ünnepélyes átadása a helyi múzeumban (1980. május 8.)

Ifjúsági fúvózenekar – vezényel Fejes Márton

*

B. Kiss Albert fontosnak tartotta a fiatalok zenei nevelését.

A képen: Kárai Lajos (harmonika), Szilágyi Ferenc (dob), Kovács Zoltán (trombita) és B. Kiss Albert.

*

B. Kiss Albert özvegye, Kóti Erzsébet és Megyaszai Szilvia, a Püspökladány Anno honlap szerkesztője B. Kiss Albert – korábbi régi fotón is látható – pékkemencéje előtt (2012)

***

B. Kiss Alberttel készített HANGFELVÉTEL (1984-ből) meghallgatható IDE KATTINTVA (vagy a Videók rovatunkban)!

A hangfelvételt készítette és a Püspökladány Anno honlap rendelkezésére bocsátotta Dr. Zilahi Lajos nyelvész (2017).

.

B. Kiss Albert KÖNYVEINEK ajánlója megtalálható IDE KATTINTVA (vagy Könyvespolc rovatunkban)!

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz