Élettörténetek

2017.03.04. (Frissítve: 2017.03.14.)

75 - Köszönjük a vendéglátást Csibi Gyuláné és Soós Kálmánné szűrkészítőknek

*

LÁTOGATÁS EGY “LÁTHATATLAN” MŰHELYBEN

avagy Csibi Gyuláné cifraszűrkészítő és Soós Kálmánné viseletszűr-készítő otthonában jártunk…

 

Nagyjából egy éve, hogy összefutottam egy püspökladányi üzletben Soós Kálmánné Icukával, akivel ugyan korábban nem ismertük egymást személyesen, de „hírből” már sokat hallottam az ő és a Népművészet Mestere címmel kitüntetett cifraszűrkészítő édesanyja munkásságáról. Szóba elegyedtünk, s szinte pillanatok alatt elrepült az a 30 perc, ami alatt az volt az érzésem, mintha ezer éve ismernénk egymást, s Icuka már akkor invitált, hogy látogassam meg őket, mert örömmel mutatná be az általam oly nagyra becsült munkájukat. Majd eltelt egy szűk esztendő, s legközelebb az orvosi rendelőben futottunk össze, ahol szinte ott folytattuk a beszélgetést, hosszan, elmélyülten, ahol korábban abbahagytuk. Icuka oly alázattal beszélt mindannyiszor édesanyja és az ő különleges hivatásáról és oly szerényen az elismeréseikről, a szűrkészítés által megismert emberek feléjük áradó szeretetéről, hogy őt hallgatva és munkásságukat ismerve megfogalmazódott bennem egy gondolat… Egy gondolat, melyet tett követett, s röpke 2 hónap múlva ennek eredménye is megszületett. Az idén 80. születésnapját ünneplő Csibi Gyuláné és lánya, Soós Kálmánné püspökladányi szűrkészítők munkásságát felvételre terjesztettem elő a Püspökladányi Települési Értéktárba, melyről nemrégen döntés született, s a Települési Értéktár Bizottság támogatta az előterjesztett javaslatot.

E jó hírről szerettem volna értesíteni a „háziakat”, akiknek többszöri meghívását elfogadva végre személyesen is megismerhettem a püspökladányi Népművészet Mesterét, Ica nénit, s kedves családját is.

Mivel a látogatás nem hivatalos jellegű volt és a gyermekeimnek is szólt, így együtt és nagy izgalommal indultunk útnak, a püspökladányi Kossuth utca egyik „láthatatlan műhelyébe”. Természetesen a fényképezőgépemet sem hagyhattam otthon, így a 3,5 órás vendégeskedésünk végül egy képes beszámolóvá állt össze, amit most a család hozzájárulásával Önökkel is megosztok.

*

2017. február 26-án kis különítményünket nagy szeretettel fogadta a sárrétudvari származású, de évtizedek óta Püspökladányban élő Csibi-család. Vendéglátóink az idén 80. évét betöltő Csibi Gyuláné (Ica néni), ki a cifraszűrkészítés mestere, lánya Soós Kálmánné (Icuka), ki édesanyja segítője, s a viseletszűr-készítés mívelője, és a velük élő szorgalmas unoka (Bia), ki követve a családi hagyományokat, a szövés fortélyait tanulja, ebben kamatoztatva tehetségét.

Hogy miért is neveztem bevezetőmben „láthatatlan műhelynek” a Csibi-család lakását, azt is elárulom.  A kedves kis lakótelepi lakásba belépve a vendég meglepődik, s azt hiszi, hogy rossz címre csengetett, hiszen egy tágas műhely helyett egy otthonos lakba invitálják a háziak. Arra, hogy talán mégis jó helyen járhatunk, egy belső ajtónyílásban díszelgő gyönyörű cifraszűr utal, mely mutatja az utat, s magához vonzza a gyermeket, felnőttet egyaránt. Követve az ekképp kijelölt irányt, s a napos félszobába belépve Ica nénit egy ráma (hímző-keret) fölé hajolva találjuk, ki éppen valamit öltöget. Szemem keresi-kutatja a posztók, fonalak, tűpárnák halmait, de helyette gyönyörű orchideák uralják a piciny teret. Bemutatkozunk egymásnak, átadjuk virágainkat, szerény ajándékainkat, majd kezdetét veszi egy varázslatos utazás, mely kitágítja a teret és kitolja a piciny szoba falait egész a végtelen rónák határáig. Ahogy lépésről-lépésre megismerjük a szűrkészítés menetét, úgy kerülnek elő a szekrényekbe rendezett fonalak, a szekrény mellé gondosan beállított vég posztók, az ágyra hajtogatott munkadarabok, a fotel alatt lapuló fejsze, melynek segítségével a díszvágó-forma is egységes mintára metszi a posztót. Lassan „kinyílik” a piciny szobákba rejtett „láthatatlan műhely”, s meglepődve tapasztalom, hogyan alakul át minden, másodlagos funkciója szerint. Hihetetlen és csodálatos e kettősség, mely a gondos női kezeknek köszönhetően pillanatok alatt változik át lakótérből varázsműhellyé.

3 - a minták tervezése

A minták tervezése alapos felkészültséget és tudást kíván

Icuka csak mesél és mesél, míg Ica néni szerényen hímez, a gyerekek pedig hamar feloldódnak e barátságos környezetben. Csüngünk a szavakon, s míg az ablakon beszűrődő tavaszi napsugarak barátságosan simogatnak bennünket, lassan megismerjük e szép, de sokszor nagyon is szomorú sorsú család történetét.

*

33 - Csibi Gyuláné

Csibi Gyuláné munka közben

Csibi Gyuláné Sólyom Ilona szűrhímző, szűrkészítő népi iparművész Sárrétudvariban született 1937-ben. A kézimunkát általános iskolás kora óta kedveli, a szabást, varrást fiatal lányként tanulta meg egy ismerős varrónőtől. Sárrétudvariban különböző mezőgazdasági munkákat dolgozott, de a varrás, a hímzés végigkísérte az életét, s legtöbbször a jószágok ellátása után, esténként, éjszakánként végezte e másik fajta tevékenységet is. Férjhez ment, majd született két gyermeke, és e „kettős élet” (a mezőgazdasági munka és a varrás, hímzés) évtizedekig volt kenyérkereső foglalkozása. Sokáig dolgozott a Karcagi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetnek, ahova minta után varrtak, hímeztek. Férje halála után, betegsége miatt már nem tudta tovább művelni sárrétudvari házuk portáját, s így lánya és családja után költözött Püspökladányba, 1998-ban, kik akkor már 8 éve éltek településünkön.   Ica néni Püspökladányban tovább fejlesztette tudását a helyi hímzőkörben, de már annak idején, fiatal lányként is maga hímezte ki a kelengyéjét. (Engem pedig az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy Ica néni nekem ajándékozta kelengyéje egy több mint 60 éves, maga hímezte, gyönyörű, monogramos darabját.)

Csibi Gyuláné a cifraszűrök készítését 2002-ben kezdte el, ifj. Vígh Sándor püspökladányi citerás, népi együttes vezető kérésének engedve, aki két éven át győzködte, mire Ica néni végre „kötélnek állt”, s elkészítette Sándor cifraszűrjét, mely Csibi Gyulánénak is élete első cifraszűrje lett. Ezt a szűrt még 50 másik követte, ugyanis a 80 éves Ica néni épp az 51. szűrjén dolgozik lányával, de további két évre való megrendelésük van előjegyzésben.

56 - A legelső szűr. Ifj. Vígh Sándor citerás, népzenész a Csibi-családdal

A legelső szűr. Ifj. Vígh Sándor citerás, népzenész a Csibi-családdal

*

Csibi Gyuláné szűrhímző, szűrkészítő népi iparművész 15 éve foglalkozik egyedülálló módon – jelenleg az országban ötödmagával – cifraszűrkészítéssel. Szűrjei az évek során szakmai zsűri által végzett minősítések során estek át, s nemcsak az országban, de országhatáron kívül is viselik, hordják, gyűjtik az ő és lánya által készített cifraszűröket.

Ahhoz, hogy valaki elnyerje a népi iparművész címet, különböző munkáira 15 darab „B” minősítést és 5 darab „A” minősítést kell szereznie, melyeket egy szakmai zsűri minősít. (Az „A” a legjobb, a „B” a következő minősítés, a Szerk.) Csibi Gyulánénak a népi iparművész címre jelölésekor 20 darab „A” és 2 darab „B” minősítése volt, mely címet a Hagyományok Házában vehetett át 2014-ben. Innen már egyenes, de mégis rögös út vezetett a Népművészet Mestere címig, melyre többen is javaslattal, támogató véleménnyel látták el (Dombi Imréné, Püspökladány polgármestere; a debreceni Hajdú Táncegyüttes; a Magyar Művészeti Akadémia nevében Galánfi Adrás, a Népművészet Mestere; Hortobágy önkormányzata nevében Gencsi Zoltán; A Hagyományok Háza és nem utolsó sorban Hajdúböszörmény önkormányzata).

18 - Csibi Gyuláné a Népművészet Mestere

Csibi Gyuláné a Népművészet Mestere. A kitüntető címet Balog Zoltán minisztertől vette át

Csibi Gyuláné püspökladányi iparművész 2015. augusztus 23-án vehette át a megtisztelő Népművészet Mestere-díjat Balog Zoltán minisztertől, mely a népművészek legrangosabb, kormányzati szintű elismerése, s amit a népművészek Kossuth-díjának is neveznek. Könnybe lábadt szemmel hallgattam Ica néni történetét, aki elmesélte, hogy a díj-átadó ünnepségen a miniszter úrnak halkan ennyit mondott: „Bár én nem tudok táncolni, sem énekelni, mint mások, én hímezni tudok. A szűrjeim egy része elkísért most ide, Budapestre, az ország számos pontjáról. Megmutathatom-e őket?” Hát így vonultak fel az ünnepség protokollját megszakítva – Püspökladányban készített – bámulatos cifraszűrök a Budavári Palota Oroszlános Udvarában, s a nagyszámú közönség vastapsa között hirdették Ica néni munkájának himnuszát.

65 - A Népművészet Mestere Díj átvételén 2015-ben Budapesten - a képen Balog Zoltán miniszterrel

Csibi Gyuláné szűrjei eddig 27 alkalommal kerültek zsűrizése a Hagyományok Házának szakmai testülete által, továbbá a népi iparművész cím odaítélése alkalmával. Ica néni tagja továbbá a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesületnek is.

Csibi Gyuláné lánya – Soós Kálmánné, Icuka – édesanyja legfőbb támasza, nélkülözhetetlen segítője, ki a cifraszűrök előkészítésében és elkészítésében segítkezik, s maga is készít viseletszűröket. Nemrégiben – 2016 novemberében – esett át első minősítésén, rátétes nyargalt viseleti cifraszűrrel, „A” minősítéssel. Icuka a család motorja, odaadással szervezi a család életét, Ica néni véleményét mindenben kikérve.

Szűrjeik megfeszített munkatempóban, minden esetben szeretettel, a legnagyobb gondossággal készülnek, személyre szólóan, a későbbi viselőjük legnagyobb megelégedésére. Megrendeléseik folyamatosak, az ország különböző pontjairól keresik meg a püspökladányi szűrkészítőket, s évek óta tartó, élő kapcsolatot ápolnak szűrjeik tulajdonosaival. Püspökladány hírét gyönyörű,  lelkiismeretes és egyedülálló munkájukkal viszik országszerte. Az országban ismert és elismert népművészek barátságát tudhatják magukénak, melyről oly szerényen mesélnek a kérdezőnek.

Kiváló, szakmailag is elismert, többszörösen minősített munkájukat számtalan kiállítás és elismerés bizonyítja, munkásságuk több esetben került bemutatásra a helyi és országos médiában is. Népművészeti rendezvények, szakmai fórumok, kiállítások és bemutatók állandó meghívottjai, ahova legtöbbször munkájuk, vagy egészségi állapotuk miatt nem jutnak el, de ahol csak tudják, alázattal képviselik mesterségüket.

Csibi Gyuláné és lánya munkái inspirálták annak idején az első, s azóta már ötször megrendezett hajdúböszörményi Cifraszűrösök Találkozóját, melynek nemcsak ők, de az általuk készített cifraszűrök többsége is állandó résztvevői. E rangos esemény megrendezésének az ő cifraszűrjeik adták az alapötletet.

60 - Szűrtalálkozón Csibi Gyuláné és unokája

Szűrtalálkozón Csibi Gyuláné és unokája

*

Látogatásunk során a két szűrkészítő, anya és leánya bevezettek bennünket csodálatos, de nehéz munkájuk rejtelmeibe, s lépésről lépésre bemutatták a szűrkészítés folyamatát. Egy kívülállónak szinte elképzelhetetlen az a rengeteg és aprólékos munka, mely egy szűr megszületéséhez szükséges. Rengeteg átvirrasztott éjszaka és megszámlálhatatlan munkaóra, míg e csodás alkotások elkészülnek, melyek nemcsak szépek, de használhatók is. A munkát nehezíti, hogy Ica néni szeme érzékeny a fényre, Icuka pedig a szabókréta finom porját viseli nehezen, asztmája miatt. Ica néni és leánya minden egyes szűrt megrendelésre készít, egy-egy tulajdonosnak („gazdának”, ahogy Csibiék hívják őket), személyre szólóan. A szűrök viselői, megrendelői az élet különböző területéről érkeznek, a gépszerelő mestertől a cégvezetőig. Ha az ország bármely pontján (találkozókon, hagyományőrző rendezvényeken) összetalálkoznak a Csibi-szűrök gazdái, egymásra ismernek szűrjeikről, s hamar megtalálják a közös témát, s hangot is. Mind szeretettel beszélnek szűrjük készítőiről, s a mai napig élő kapcsolatot ápolnak a családdal. Mivel a szűrök megrendelésre készülnek, így a szűrkészítő család otthonában mindössze 1-1 saját szűrjük, s az éppen készülő 1-2 darab található mindössze. Ezért ha bemutatókra, kiállításokra készülve szűrökre lenne szüksége Csibiéknek, csak felhívják azokat, akiknek korábban szűrt varrtak, s ők mindig örömmel adják kölcsön a sajátjukat. Egy igazi, összetartó családdá válnak a Csibi-szűrök viselői, kiket ismeretlenül is összeköt egy-egy láthatatlan szál.

38 - A szűrkészítés püspökladányi mesterei kis vendégeikkel

Csak hallgatjuk a gyerekekkel a történeteket, s már nemcsak Soós Kálmánné Icuka, de édesanyja, Ica néni is mesél, miközben a legnagyobb szakértelemmel végezve, és szemléletesen tárulnak elénk az egyes munkafolyamatok, melyeket be is mutatnak elhivatott vendéglátóink. Megismerjük, hogyan születnek meg általuk a felhímzendő minták, melyek komoly tervezést és előkészületeket igényelnek. A szűrök mintái minden esetben egyediek, két teljesen egyforma szűr soha nem kerül ki a kezeik alól, mely nemcsak védjegyük, de édes teher is számukra, hiszen megtervezésük komoly felkészültséget igényel. A szűrök mintáit együtt tervezik meg, figyelembe véve a szűr tulajdonosának elképzeléseit, de a kiválasztott tájegységekre jellemző motívumok csakis hiteles módon kerülnek alkalmazásra. Sok részmunkafolyamat zajlik párhuzamosan, kinek-kinek megvan a maga feladata, s ha több szűr is készül egyszerre, külön szervezőmunka a lépések koordinálása. Egyszerre 2-3 szűrt tudnak készíteni, napi 8-10 órában, s egy szűr nagyjából 2-3 hónap alatt készül el. A tervezés közös munka, a kivarrás (hímzés) és horgolás az Ica néni reszortja, a szabás, összevarrás az Icukáé. A posztók Erdélyből érkeznek, a fonalak jól bevált helyekről kerülnek beszerzésre (pl. Budapestről, Debrecenből), a megfelelő szabókrétára például több év próbálkozás után találtak rá Budapesten. A méretvételt és a tervezést követően megtörténik a részek kiszabása – hiszen a szűr több darabból áll, mely darabokat még összeállítás előtt hímeznek ki – ezt követi a színösszeállítás megtervezése, a fonalak előkészítése és a megtervezett minták sémájának posztóra vitele.

Ica néni bemutatta nekünk, hogyan kerül a zsírpapírra a közösen megálmodott minta, majd lyuggatás után egy speciális kenőanyaggal viszik fel a kiszabott szűrdarabra (ezt nevezik drukkolásnak). Ezután rámára (hímző-keretre) kerül a posztódarab, melyet Ica néni speciális kétkezes technikával hímez ki. E technika nagy gyakorlatot igényel, hiszen az anyag alatti kéz a tűt „vakon” szúrja az anyagba (lentről felfelé), milliméter pontossággal eltalálva a kívánt vonalat. A kihímzett, kivarrt darabok összeállítása, összevarrása, és a próbák után a munkát több napi kézelés zárja.

7 - Csibi Gyuláné hímez

Csibi Gyuláné cifraszűrkészítő népi iparművész, a Népművészet Mestere

A Csibi-szűrök jellemző mintája a magyar címer, sokan kifejezetten ezért keresik fel őket. Több, saját tervezésű mintájukból megmutatták nekünk a kedvencüket is.

Egyedül a szűrök szíjazása nem a Csibi-család munkája, de ezt is népi iparművész készíti számukra, hiszen zsűrizésnél ugyanakkora jelentőségük van, mint magának a szűrnek.

Látogatásunk során Soós Kálmánné, Icuka azt is megmutatta, hogyan készíti a viseletszűröket (a hímzett szűrt cifraszűrnek, a hímzés nélkülit viseletszűrnek nevezik, a Szerk.), melyek teljesen saját munkái. Hihetetlen precizitással tervezi, szerkeszti a varrásokat, s szakavatott mozdulatokkal varrja ki azokat.

47 - Soós Kálmánné munka közben

Soós Kálmánné munka közben

Miközben Ica néni és Icuka mesél és bemutatja a részfeladatokat, nem marad el természetesen az otthon lévő kész szűrök megtekintése, felpróbálása sem, s csodálattal nézzük a gyerekekkel együtt e remekműveket. Megtapasztalom súlyukat, megismerem viselésük módját, s a gyerekek is érdeklődve hallgatják az elsorolt érdekességeket. Megtudjuk például, hogy a szűrök ujja be van varrva, azt tarisznyának is használták egykor viselői. A viselésben általában a szűr eleje és hátulja használódott, koszolódott elsősorban, épp ezért az ujja alatti rész (az aszaly) a legdíszesebb, ez a szűr legvastagabban varrott része. Sok érdekes történetet ismerek meg vendéglátóimtól, s ezek közül is különösen meghat, hogy a szűrök megrendelői (tulajdonosai, „gazdái”) a legtöbbször megkönnyezik, mikor a szűrjük elkészül, s megkapják azokat. Az elégedett és boldog szűrtulajdonosok az ország minden pontjára elviszik e püspökladányi család hírnevét, s a találkozókon, rendezvényeken viselt szűrök egyben cégérei is mestereinek.

20 - Soós Kálmánné szűrje, melyet édesanyjával, Csibi Gyulánéval készítettek

Soós Kálmánné szűrje, melyet édesanyjával, Csibi Gyulánéval készítettek

Érdekesség, hogy a nők nem viselhetnek cifraszűrt, de Soós Kálmánnét befogadta a szűrt viselő férfiak „társadalma”, tekintettel a család munkásságára, így a bemutatókon sokszor ő maga is részt vesz saját cifraszűrjében. Icuka elmesélte, hogy a néhány kilós cifraszűr viselése hosszútávon nemcsak nehézzé, de meleggé is válik, de számára édes e teher is. Látogatásom során megtekinthettem az eddig elkészített szűrök, különböző találkozók és a díjkiosztók fotóit, emléklapjait, a minősítések adatlapjait is, valamint az éppen összeállítás alatt álló, Kaposvárra készülő szűr gyönyörűséges darabjait. A fotókat nézegetve mindhez elhangzott egy-egy történet, egy kedves emlék, s magam is könnybe lábadt szemmel nézegettem némelyiket. Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy magamra ölthettem Soós Kálmánné, Icuka saját cifraszűrjét is, a Csibi Gyuláné, Ica néni cifraszűrjéről pedig megtudtam, hogy épp egy kiállításon „vendégeskedik”.

53 - A legkisebb népművész a családban, Bia

A legkisebb népművész a családban, Bia

Vendéglátásunk során megismerkedhettünk a legkisebb Csibi-unokával, a 16 éves Biával is, aki örökölte felmenői tehetségét. Bia a Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskola szövő tanszakán tanul, s ott jártunkkor épp egy gyönyörű vizsgadarabon dolgozott. Édesanyja megmutatta nekünk Bia szép munkáit, melyek megnyugvással töltik el a jövő generációk hagyománytisztelete és -ápolása felől aggodalmaskodókat.

Csibi Gyuláné püspökladányi cifraszűr készítő, népi iparművész, a Népművészet Mestere cím birtokosa, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület tagja, valamint lánya, Soós Kálmánné viseletszűr készítő munkássága méltán került felvételre a Püspökladányi Települési Értéktárba. Csibi Gyuláné és Soós Kálmánné munkássága felbecsülhetetlen, értékmentő és hagyományőrző, s nemcsak Püspökladány kultúrájának, de Hajdú-Bihar megye, s az ország szellemi örökségének is része.

8 - Csibi-szűrök

Köszönöm a családnak, hogy vendégül láttak bennünket, s gyermekeimmel együtt részesévé válhattam egy csodának, az 51. püspökladányi cifraszűr megszületésének, s köszönöm, hogy testközelből is megismerhettem az alkotás folyamatát! Életre szóló emlékekkel vérteződtünk fel, melyeket igyekeztem megosztani a Püspökladány Anno helytörténeti honlap olvasóival is. Hogy sikerült-e, döntsék el Önök!

Megyaszai Szilvia

*

A fotókat készítette: Megyaszai Szilvia. A család tulajdonában lévő fényképeket közlés, bemutatás céljából megkapta a Püspökladány Anno honlap, s azok a Csibi-család engedélyével kerülnek közzétételre (ezek a szkennelés, szerkesztés során kerültek logózásra). Köszönet az eredeti fotók készítőinek!

*

2017.03.12.: A beszélgetés és fotózás után két héttel ismét ellátogattam a szűrkészítő családhoz, ahol Csibiné Ica néni és lánya, Soósné Icuka megmutatta, hogy haladnak a munkával. Ica néni az aszaly (a cifraszűr oldala, a kar alatti részen) hímzésén dolgozott ezidő alatt, lánya pedig a viseletszűr díszítésén, összeállításán. Újabb munkafázis e néhány képen a korábbi fotókhoz képest:

*

FOTÓGALÉRIA (2017.02.26.):

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

„Kincsek” a padlásról

*

Katona Imre

.

100 évvel ezelőtt – 1916. augusztus 12-én – született Püspökladányban nagypapám, aki a magánéletben családapaként, katonaként pedig hazánkért is helytállt a csatatéren.

.

Katona Imre akvi

.

Nemrégiben egy halom régi dokumentum és egy doboz megsárgult  fénykép került elő a szülői házból. Először a fotókat kezdtem el tanulmányozni, ám mivel többségén nem szerepeltek nevek, ezért a rajta szereplő távoli rokonokat nem tudtam beazonosítani. Felfigyeltem azonban egy ismerős arcra, aki nagyon sok felvételen szerepelt, jórészt katona ruhában. Nagypapám, Katona Imre nézett vissza rám a megkopott képekről. Emlékeim sajnos nincsenek róla, hiszen mindössze 2 éves voltam, amikor örök nyugovóra tért. A dokumentumok azonban nagyon sok információval szolgáltak a nagyszüleim életéről.

.

Katona Imre bizonyítványa.

A nagy rakás papír között találtam kivételesen szép küllemű, kézzel írt és foszladozó gépelt iratokat is. Az első, ami nagyon megragadott, a nagypapám Püspökladányi Református Elemi Népiskolai bizonyítványa 1929-ből. Erre nem csak a figyelemre méltó osztályzatok miatt, hanem a külalakja és a rajta szereplő aláírások miatt is kincsként tekintek. Iskolaigazgatóként szerepel rajta vitéz Molnár Gusztáv aláírása, aki miután harcolt az I. világháborúban, megkapta a vitézi címet, az oroszok bevonulása után pedig polgármester is volt a településen. Persze mivel Nagypapám sokadik gyermekként született egy földműves családba, így a továbbtanulás fel sem merülhetett. A dolgos évek, természetesen a püspökladányi földeken kezdődtek el, majd 1937. május 5-én megházasodott és 1939-43-ig nevéhez méltóan katona lett.

.

Katona Imre esküvői fotó

Katona Imre és felesége

.

Édesanyját, feleségét és három gyermekét hátrahagyva, Nagypapámat a keleti hadszíntérre küldték harcolni.

A dokumentumokból kiderült, hogy Katona Imre szakaszvezető 1939.10.05-1941.09.20-ig (151. gk. utász század) és 1942.04.27-1943.09.20-ig (104. u. század) a VI. utász zászlóalj  állományában teljesített katonai szolgálatot. Végül részt vett a magyar történelem egyik legkíméletlenebb csatájában, a doni utóvédharcokban, (1943. január 15-feb 22-ig) a 23. könnyű hadosztály parancsnokság zászlaja alatt.

.

Katona Imre Szolnok 1941 0009

Katona Imre Szolnok 1941 0003

Katona Imre Szolnok 1941 0004

Katona Imre Szolnok 1941 0001

Katona Imre Szolnok 1941 0006

Katona Imre Szolnok 1941 0007

Szolnok19410005

Katona Imre Szolnok 1941 0013

.

1943. január 16. napján a VII. hadtest parancsnoka távbeszélőn a következő parancsot adta (Jány Gusztáv parancsára) a 23. könnyű hadosztály parancsnokának: „Intézkedés a hadtest további feladatára. Legfelsőbb parancsra: a 23. és 19. könnyű hadosztály a jelenlegi állásokban az utolsó emberig tartson ki. Egy lépést sem szabad hátra tenni! A legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy állásait egy ember is elhagyja. Ott csak meghalni lehet. Hátra nincs!” Ezzel a paranccsal a biztos halálba küldtek több százezer magyar hazafit, akiknek a -40 fokos hidegben, korszerű fegyverek hiányában kellett helytállniuk. A 2. hadsereg katonái közül a doni ütközetben körülbelül 100-120 ezer fő vesztette életét, sebesült meg, tűnt el vagy esett hadifogságba.

.

Katona Imre Szolnok 1941 0008

Katona Imre Szolnok 1941 0010

Katona Imre Szolnok 1941 0011

.

Nagypapám hazatért. Hallomásból tudom, hogy ő is volt hadifogságban, bár ezzel kapcsolatos iratot nem találtam. Egy megkopott fényképen azonban megtört tekintettel látható  katona ruhában, melyen a harctéri érdemeiért kapott kitüntetések láthatóak. A három közül kettőről tudható, hogy mikor és miért kapta.

Honvédségi Közlöny (Személyes ügyek):

– 1942. évi 47. száma: Katona Imre tartalékos tizedes, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért Magyar Bronz Vitézségi Érmet kapott.

– 1943. évi 5. száma: Katona Imre tartalékos tizedes az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érmet kapott.

.

Katona Imre dok0003

Katona Imre dok0004.

A katonaként eltöltött évek után itthon sem volt könnyebb a helyzet, 1944. június 2-án angol gépek bombázták Püspökladányt, majd  október 8-án kezdődött az első szovjet támadás. A vörös hadsereg tankjai a német páncélosokkal és aknavetőkkel szálltak szembe a település uralmáért, s közben a légitámadások is folytatódtak. Rövid időre el tudták foglalni a községet a szovjetek, majd másnap kivonultak. Mindössze két napig volt német kézen a település, majd október 12-én végleg elfoglalták és megszállták a szovjetek, ám visszavonuló német csapat hatalmas pusztítást végzett. Ínséges idők következtek, de az itt maradt katonákat a lakosságnak kellett elszállásolnia és etetnie.

.

Katona Imre dok0001.

A hosszú háborús időszakot követően lassan megindult az élet, további gyermekáldások következtek a családban, nagyszüleimnek immáron 6 gyermekük felnevelése volt legfőbb céljuk. Nagypapám ismét a mezőgazdaságban tevékenykedett, majd a téeszesítés során megfosztották a földjétől, tanyájától, állataitól amikért oly sok éven át munkálkodott.

.

Katona Imre a Fatelítőn

Katona Imre raktárosként.

Ezután dolgozott a Fatelítőn a Stadion Építő Vállalatnál, részt vett Budapest újjáépítésében a Fővárosi Épületbontó és Építő Vállalatnál. A Hajdú-Bihar megyei Terményforgalmi Vállalatnál, Debrecenben kezdődött raktáros pályafutása, amit nyugdíjazásáig a Május 1 Termelő Szövetkezet tagjaként folytatott Püspökladányban. Nem sokáig élvezhette a nyugdíjas éveket, 1979. május 12-én halt meg szívizomelhalás következtében.

Mivel kicsi gyermek voltam ekkor, emlékeim nem voltak Nagypapámról, de hiányát mindig éreztem. Felnőttként számos alkalommal beszélgethettem idősebb püspökladányi emberekkel, akik többségében ismerték Őt. Itt Ladányban mindenkinek az első kérdése: – Kinek a lánya vagy? Meglepődtem, amikor a név elhangzása után már sorolták is nagypapám testvérei és gyermekei nevét, sőt sok esetben távoli rokonokra leltem a beszélgető partnerekben. Ez idő tájt tudatosult bennem, hogy a városban mindenki mindenkinek a rokona valamilyen szálon. Egy idősebb hölgy azt mondta nekem, hogy még mindig emlékszik rá, hogy milyen büszke ember volt a Nagyapám, és a gyerekei milyen szépek voltak.

.

Katona Imre

.

Ha ő most itt volna, egy hatalmas család ünnepelte volna 100-dik születésnapján, csakhogy az élet máshogy alakult. Keveseknek adatik meg ez a szép kor, de a Nagypapám 63 éve igazán tartalmas volt, tele megpróbáltatásokkal és boldog évekkel. Mindig jó szívvel gondolok rá és Nagymamámra, aki nagyon fontos része volt az életemnek.

.

Katona Csilla

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 *

Kardos Ernő

Kardos Ernő (1910-2007)

.

Kardos Ernő MÁV főfelügyelő Püspökladányban született, második fiúgyermekként. Édesapja községi állatorvos, édesanyja tanítónő. Negyedik elemi iskolába járt, amikor apja meghalt, megözvegyült édesanyjának nem volt lehetősége gimnáziumba járatni, így a helyi polgári iskolában folytatta tanulmányait. A polgári után megpróbálta Budapesten a tanonciskolát, de visszavágyott szülőfalujába. Itthon nem volt munkalehetőség, a Posta telefon- és távírda központjában vállalt ingyenes munkát, közben magántanulóként elkezdte Nyíregyházán a Felső Kereskedelmi iskolát, majd rendes tanulója lett és 1930-ban leérettségizett.

1931-ben önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett az M. Királyi Központi Híradó iskolába.

.

1. Felavatási igazolvány

1. Felavatási igazolvány

2. Igazolás katonai szolgálatról

2. Igazolás katonai szolgálatról

3. Emléklap

3. Emléklap

.

Leszerelése után 1933-ban került Püspökladányban a MÁV-hoz forgalmi díjnokként.

.

4. Kardos Ernő (1933-ban)

4. Kardos Ernő (1933-ban)

5. Személyazonossági igazolójegy

5. Személyazonossági igazolójegy

.

1934-ben letette a forgalmi-, kereskedelmi-, távírdai szolgálati szakvizsgákat.

.

6. Forgalmi szakvizsga bizonyítvány

6. Forgalmi szakvizsga bizonyítvány

.

1935-36-ban elvégezte a Tisztképző tanfolyamot, majd megkapta a tiszti rangfokozatot.

.

7. Tisztképző tanfolyam tabló töredék (2. sor bal az első)

7. Tisztképző tanfolyam tabló töredék (2. sor bal az első)

.

Több éven keresztül forgalmi szolgálattevőként dolgozott. A hagyatékában találtam néhány állomásfőnöki felelősségre vonási és pénzbüntetési feljegyzést, amiből arra lehet következtetni, hogy abban az időben igen komoly fegyelem volt a vasútnál.

.

8. Állomásfőnöki büntetés

8. Állomásfőnöki büntetés

.

Egyik tisztképző tanfolyamos barátjával, – kihasználva a vasutasok nemzetközi utazásra jogosító kedvezményét -, nyugat európai utakra indultak. Jártak Londonban, Párizsban, Németországban, Ausztriában.

Később különböző beosztásokban dolgozott, volt közbeváltó, fizetőtiszt, árupénztáros, állomásfőnök helyettes. A forgalmi és kereskedelmi szolgálat minden munkakörében megfordult. Rövid ideig a Debreceni MÁV Igazgatóságon is dolgozott, de nem érezte ott jól magát, visszavágyott az állomási szolgálatra.

1941-ben főtisztté, 1944-ben intézővé nevezték ki.

Házasságot kötött Tóth Ilonával, közben behívták katonának híradós tartalékos tisztként szolgált az orosz fronton, ott érte a szomorú hír, felesége gyermekszülés közben elhunyt. Később Erdélybe vezényelték.

1944 őszén századparancsnok helyettesként századával Ausztriába vonult. A gyászév letelte után házasságot kötött, Ujhelyi Erzsébettel, aki szintén MÁV alkalmazott volt Püspökladány állomáson. Magával vitte Ausztriába, ahol amerikai hadifogságba estek.

1945 októberében érkeztek vissza Püspökladányba, szomorú látványban volt részük. A Gólyavárban levő szolgálati lakását feldúlták, kifosztották. A rajtuk levő ruházaton kívül, semmijük nem maradt.

1946 februárjában főhadnagyi rangban leszerelt.

.

9. Leszerelési igazolás

9. Leszerelési igazolás

.

1947-ben megszületett István fia. A szülői házban laktak az édesanyjával. Akkor itt több család élt igen mostoha körülmények között. A házukat nagy nehezen sikerült megmenteni az államosítástól, de a ház egy részét tanácsi rendelkezésű bérlakásnak nyilvánították, melyben jórészt BM. dolgozók laktak 1971-ig. Így könnyű feladat volt a rendőrségnek a család megfigyelése.

.

10. Értesítés fellebbezés elfogadádáról

10. Értesítés fellebbezés elfogadádáról

11. Értesítés házingatlan államosításáról

11. Értesítés házingatlan államosításáról

.

A katonai múltja, származása miatt a szocialista rendszerben igen sok megpróbáltatás érte. 1948 júniusában azonnali hatállyal áthelyezték Budapest Kelenföld állomásra, kocsimesteri szolgálatra.

.

12. Áthelyezés szolgálati érdekből

12. Áthelyezés szolgálati érdekből

13. Visszahelyezés Püspökladányba

13. Visszahelyezés Püspökladányba

.

Állítólagos bűne az volt, hogy nem írta alá az iskolák államosítását követelő aláírásgyűjtő ívet. Hat hónap után visszakerült Püspökladányba.

A meglévő kinevezési okiratok között található, újabb intézői rangot megerősítő kinevezés az 50’-es évekből. Valószínű, hogy nem ismerték el a M. Királyi Államvasutak által kiadott kinevezéseket.

1952-ben főintézői rangot kapott.

.

14. Egyenruhás fénykép az 50'-es évekből

14. Egyenruhás fénykép az 50′-es évekből

15. Megbízás oktatótiszti feladatok ellátására

15. Megbízás oktatótiszti feladatok ellátására

.

1953-54-ben kereskedelmi oktatótiszt, majd 1954 augusztusában Püspökladány gócpont, üzemviteli tervirányító munkaköri feladattal bízták meg.

1956. október 26-án Püspökladány állomás forgalmi- és kereskedelmi dolgozói megválasztották a Munkástanács elnökének és így tagja lett a községi Forradalmi Bizottmánynak.

.

16. Forradalmi bizottmányi igazolás

16. Forradalmi bizottmányi igazolás

.

A forradalom idején, az állomáson kocsi feltörés, a községben semmilyen atrocitás nem történt. Senkit nem bántalmaztak, termelő szövetkezetek vagyonát nem hordták szét.

1957. március 13-án letartóztatták, majd októberben „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel elkövetett bűntettért” 1 év börtönbüntetésre és 3 évre a közügyektől való eltiltásra ítélték.

.

17. Megyei bírósági ítélet

17. Megyei bírósági ítélet

18. Megyei bírósági ítélet indoklási részletek

18. Megyei bírósági ítélet indoklási részletek

.

 

1958 márciusában szabadult, a közügyektől eltiltást is kimondó bírói ítéletre hivatkozva a MÁV-tól elbocsájtották.

.

19. Elbocsájtási értesítés

19. Elbocsájtási értesítés

.

Megfosztották katonatiszti rangjától, lefokozták honvéddé.

Munka és jövedelem nélkül maradt, sem őt, sem a feleségét sehol nem alkalmazták.

1958 szeptemberétől, a Fa- Fém- és Építőipari KTSZ-ben kubikos- rakodómunkásként dolgozott, 1960. december 31-ig.

1961 januárjától a Talajjavító Vállalat karcagi kirendeltségén kapott munkát szállítás felelős munkakörben.

Annak tudatában, hogy ő nem tett semmi olyat, amiért bűnhődnie kellene, próbálkozott, – per újra felvételtől kezdve, a különböző a minisztériumokig, az Elnöki Tanács Elnökének titkárságáig – sikertelenül. Hiába kérvényezte, hogy vegyék vissza a vasút állományába.

.

20. MÁV Igazgatóság elutasító levele

20. MÁV Igazgatóság elutasító levele

21. KPM Vasúti Főosztály elutasító levele

21. KPM Vasúti Főosztály elutasító levele

22. Elnöki Tanács Elnöki titkárság válaszlevél

22. Elnöki Tanács Elnöki titkárság válaszlevél

23. Igazságügy miniszteri elutasítás

23. Igazságügy miniszteri elutasítás

24. KPM Vasúti Főosztály második elutasítás

24. KPM Vasúti Főosztály második elutasítás

.

Az 1963-as amnesztia hatására augusztus 28-án szerződéses havibéresként a III. szakcsoport 16. fokozatába segédtisztként alkalmazták, mint újfelvételest. A vasút iránti elkötelezettségével, szeretetével magyarázható, hogy otthagyta a magasabb jövedelmet biztosító állását és vállalta ezt a megalázó helyzetet.

.

25. Munkaadói igazolás

25. Munkaadói igazolás

26. Munkaszerződés

26. Munkaszerződés

27. Besorolási értesítés

27. Besorolási értesítés

.

Segédvezénylői munkakörbe helyezték. Néhány hónap alatt újra letette a forgalmi-, személypénztári-, árufuvarozási-, árupénztári szakvizsgákat.

1964-ben II/8. fokozatba tisztté nevezték ki. A későbbiek folyamán sem a képzettségének és szakmai tudásának megfelelő munkakörökben alkalmazták. A dolgozók körében köztiszteletben állt, tudását, munkáját elismerték. Nem mondható ez el a vezetők részéről, ők a hivatalos „ellenforradalmár” megbélyegzést érvényesítették. Valószínű így tettek eleget a felsőbb elvárásoknak. Időközben visszakapta a főintézői rangját, beosztásában és munkaköri besorolásában viszont nem érte el a vele hasonló korú és képzettségű kollégái bérét.

1971-ben nyugállományba vonult, ekkor megkapta a főfelügyelői rangot és az első elismerést a visszavétele után eltöltött évekről.

.

28. Főfelügyelői kinevezés

28. Főfelügyelői kinevezés

29. Dicséret jó munkavégzésért

29. Dicséret jó munkavégzésért

.

Az 1970-es évek elején épülő Kabai Cukorgyárhoz kerestek vasúti szállításhoz értő embereket. Néhány öreg-vasutas társával jelentkezett. Az alacsony nyugdíja és a munkaszeretete a magyarázat arra, hogy 80 éves koráig eljárt dolgozni a cukorgyári kampányokba.

Idős éveit bearanyozta két kis unokájának érkezése.

.

30. A várva várt unokákkal

30. A várva várt unokákkal

31. Feleségével és az unokákkal

31. Feleségével és az unokákkal

.

1983-ban elveszítette feleségét, ezután a fia családjával élt békességben.

Jóleső érzéssel vette tudomásul a rendszerváltozás folyamán, hogy rehabilitálták.

.

32. Büntetésének semmissé nyilvánítása

32. Büntetésének semmissé nyilvánítása

.

Visszakapta a katonai rangját, sőt előléptették őrnaggyá.

Megkapta a Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalától az 1956-os Emlékérmet, Püspökladány Város Díszpolgára címet, tagja lett az 1956-os Vitézi Lovagrendnek.

Az viszont nagyon fájt neki, hogy az általa hőn szeretett vasút részéről egy hivatalos megkeresés, egy gesztus sem történt.

Utolsó éveiben is érdeklődéssel hallgatta a vasútról szóló híreket, szívesen olvasott, mesélt régi történeteket. Sajnálattal vette tudomásul, hogy kihaltak körülötte a régi kollegák, már egyre kevesebben keresték meg.

.

33. Családja körében 97. születésnapján

33. Családja körében 97. születésnapján

.

Az állomásépületen elhelyezett 150 éves jubileumi emléktábla avatásáról már a halálos ágyán értesült.

 

2017. január 12.

Kardos István

a fia

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.10.05.

 

 

Kedves olvasónk, Bárczi Éva néhány kedves régi családi fotót küldött a honlap gyűjteménye számára, melyekkel kapcsolatban megírta emlékeit is. A családi emlékekhez néhány helytörténeti információt is fűztünk, így helyezve be a családi fotókat és személyes emlékeket a „történelembe”…

 

***

Bárczi Lajos

Az első fotón a nagypapám, Bárczi Lajos látható, aki az I. világháborúban lövést kapott és hazajött a frontról. Hamarosan megnősült, elvette a nagymamámat 1915 körül. Azokban az években nagyon kevés volt a házasságkötések száma a háború miatt (Püspökladányban 1915-ben: 17, 1916-ban: 35, 1917-ben: 45, 1918-ban: 91 házasságkötés történt. – a szerkesztő), hiszen sok férfi elesett a háborúban, így a sérült nagypapám is nagyon “kelendő” volt. Repeszt kapott a lábába, amit nem tudtak kiműteni, haláláig benne volt. Sokáig ápolta őt a nagymamám, de 1955 szeptemberében öngyilkos lett nagyapám, mert nem bírta tovább elviselni a fájdalmat. Én sajnos nem ismerhettem, mert 1957-ben születtem. (Bárczi Lajos 1889. augusztus 1-én született és 1918. január 30-án vette el a püspökladányi születésű Baranyai Rózát. – a szerkesztő)

 

(A képen látható katona közös hadseregbeli gyalogos, távbecslő jelvénnyel és mesterlövész bojttal. Ha feltételezzük, hogy püspökladányi, akkor nagy valószínűséggel a cs. és kir. debreceni 39. gyalogezredben szolgálhatott. Amennyiben így lenne, akkor a kép 1912-1914 körül készülhetett. – Kajon Árpád szakértő, a Püspökladány Anno honlap segítője)

.

***

Baranyai Róza

A második képen a nagymamám, Baranyai Róza látható, aki 1900. június 25-én született Püspökladányban. Nagyapám betegsége miatt nagymamám látta el a háztartást, a 3 gyereket és kitartóan, gondosan ápolta férjét. Egy máig emlegetett családi emlék szerint gyalog ment Debrecenbe egy zsák élelemmel a hátán, hogy ott cukrot és egyéb kiegészítő élelmet vásároljon.

A fotón nagymamám látható a lányával (nagynéném, Bárczi Julianna). A fotón megörökített rádió nagynénémé volt, kinek férje jómódú kisiparosként dolgozott Debrecenben. A mi családunknak Püspökladányban egy egyszerű „néprádiója” volt abban az időben.

.

***

A régi ház

A következő fotó Püspökladányban, a régi Vöröshadsereg út 78. szám (most Petri Pál utca 80.) előtt készült. A nagynéném van a képen, Bárczi Julianna. Sokáig így nézett ki a házunk a Petri Pál utca – Posta utca sarkán, de 2001-ben eladtuk, mert nem tudtunk hazajárni, rendben tartani. Új lakói azóta felújították az épületet. E fotó különlegessége, hogy ez a ház volt az első a Petri-telepen. A nagymamámék választották ki a területet egy domb tetején az akkori semmi közepén. Ez a kép akkor készült, amikor a Petri Pál utcában még nem volt szilárd burkolat, mi is dagasztottuk a sarat, amikor esett az eső. (Az első világháborút követően Püspökladányban is nagy volt a földigénylők száma. A vallásalapítványi uradalom Göre nevű szántóföldjén 1923-ban 756 házhelyet osztottak ki. Egy telek ára Kecskés Gyula feljegyzései szerint 2219 kg búza volt, melyet 10 év alatt kellett megfizetni. A telep lassan épült be, de hamar református és róm. katolikus iskolákat, valamint postát kapott. Petri Pál államtitkár és országgyűlési képviselő közbenjárásának elismeréseként a Göre-telep felvette a Petri-telep elnevezést. – a szerkesztő)

 

.

***

 

Bárczi József

Az utolsó fotón édesapám, Bárczi József látható a püspökladányi Hősök szobra előtt. A kép 1946-47-ben készülhetett. (Az első világháború áldozatainak emlékére készített Hősök szobrát 1929-ben leplezték le, adták át a település lakosságának és a róla elnevezett Hősök terén áll Püspökladányban azóta is. Az emlékművet Horváth Géza szobrászművész készítette, talapzatán körben 451 püspökladányi személy neve olvasható, akik az első világháborúban, vagy ott szerzett betegségük következtében vesztették életüket. A névsor nem teljes! Az emlékmű feliratát később módosították, és néhány, a II. világháborús események következtében életét vesztett személy nevét is rávésték. A fotón megfigyelhető, hogy a községháza/városháza és a mai középiskolai kollégium épülete még nincs egybeépítve, köztük az 1960-as évek végéig egy “foghíjtelek” volt. – a szerkesztő)

 

*

 

Visszaemlékezés, fotók tulajdonosa:    Bárczi Éva

Helytörténeti információk: Megyaszai Szilvia (szerkesztő),

Kajon Árpád (szakértő)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.06.16.

Pánti Sándor élete

 „Megszülettünk, hogy valamit hozzáadjunk a világhoz”

*

Pánti Sándor1

*

Utam végéhez közeledve egyre többet faggatom a múltat. Felidézem szeretteim arcát, mosolyát, képzeletben sokat vagyok velük, néhány gesztusom őket idézi. Kányádi Sándor szépen fogalmazta meg ezeket az érzéseket Vénülőben című versében:

.

„vénülőben mintha a gének

egyre jobban emlékeznének

naponta egy-egy apámtól látott

gesztus lát rajtam napvilágot.

.

köhintésem is őt idézi

s ahogy ő szokott messze nézni

úgy nézek a távolba szűkre

húzott szemmel  el-elrévülve

.

úgy rakom keresztbe lábam

ahogyan azt csak tőle láttam

s mosolyom is mintha benne

az ő mosolya élemedne”

 .

A család és a gyermekkor

Nyomába eredtem édesapám és a családtagjaim életének – ha már nem sikerült életükben – és haláluk után szeretném jobban megismerni őket. Arra szeretnék buzdítani mindenkit, aki ezt az írást olvassa, hogy ne mulassza el ezt az „utat” megtenni, mert sokat fog jelenteni ez az egymásra találás mindnyájuknak.

A Pánti családi név arra utal, hogy a nemzetség Pánt községből származott. Ez a község az egykori Magyarország területén, Nagyszalonta közelében volt. A Pánti nemzetség törzsbirtoka Geszt és Marcelháza között terült el. A nemzetségből többen familiárusi szolgálatot vállaltak a gazdagabb nemeseknél, akik katonáskodásuk fejében földbirtokot juttattak nekik. A török hódoltság idején azonban az emberek nem élhettek háborítatlanul birtokaikon. A portyázó török hadak a legváratlanabb időpontban rontottak rájuk az adót követelve, közben kifosztották gazdaságukat, elhajtották jószágaikat és felgyújtották házaikat. Ezért mikor a lakosság hírét vette, hogy közelednek a török csapatok, málhás szekerekre rakták ingóságaikat és biztonságosabb lakóhelyet kerestek a családnak. A Pánti nemzetség tagjai is így cselekedtek és szétszóródtak az Alföldön, Karcagra is sokan menekültek közülük. A híres Karacs családból való Karacs Jakab fiának, Jánosnak a feleségét is Pánti Ilonának hívták.

Azt azonban édesapám elbeszéléséből tudom, hogy az ő felmenői Tiszacsegén éltek. Tiszacsege egykor virágzó mezőváros volt, országos révként fontos szerepet játszott az áruforgalomban, és a kereskedelemben. A 14.században a Hunyadi és a Bajoni család birtokai voltak ott. Az 1514-es parasztfelkelés után azonban korábbi rangját elvesztett jobbágyfalu lett, és lassan elnéptelenedett.

A jobb megélhetés reményében határozhattak úgy az édesapám felmenői, hogy Püspökladányba költöznek Nem is bánhatták meg, mert megszokták, megszerették ezt a vidéket, kenyeret adott nekik, itt gyökeret eresztettek és ez a föld fogadta be őket. Valamennyien a helyi temetőben nyugszanak.

Apai nagyapám Pánti Károly 1892-ben itt született Püspökladányban, apai nagymamám Fórián Eszter is itt született 1896-ban. Apai nagyapám magas, szikár, szigorú tekintetű férfi volt, kackiás bajusszal, egyenes tartással, sokáig volt katona a császári és királyi hadseregben. Jóképű  lehetett, mert Fórián Eszter, aki szelíd, kék szemű, szőke lány volt, megvárta, míg leszerelt – nem ment máshoz férjhez – pedig biztosan lehettek kérői. Házasságukból 4 gyermek született, Eszter, aki sajnos csecsemőkorában elhunyt, édesapám Sándor, 1925. július 29-én, Károly 1927-ben, József pedig 1930-ban. Apai nagyapám a mezőgazdaságban volt napszámos, dolgozott az uradalomban is, és időszaki munkákat vállalva évekig dolgozott a helyi strandon. A II. világháború után 10 hold juttatott földön gazdálkodott a család. Édesapám a 6 elemi osztály elvégzése után szeretett volna továbbtanulni, mindig vonzották a gépek, motorszerelő akart lenni, de ezt az álmát nem sikerült megvalósítania, pedig többször is megpróbálta. A gépek titkait azonban mesterlevél nélkül is megismerte, nem volt olyan motor, később autó, amit ne tudott volna megjavítani, de még az elromlott órákat is megtanította járni. A szülei nem tudták vállalni taníttatását, ezért ő is napszámos munkát vállalt, dolgozott a farkasszigeti Erdőgazdaságban és a Vasútnál is.

*

1

*

A katonáskodás évei

16 éves volt, mikor meghallotta, hogy a honvédség motorvezető tanfolyamot indít, melyre azonnal jelentkezett és el is végezte. Biztatták, ha ezzel a bizonyítvánnyal jelentkezik a hadseregbe és kéri, hogy a gépesített hadosztályba sorozzák be, ott később a szakképesítést is megszerezheti. Ezekkel a reményekkel 1942-ben – 17 évesen – önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. Debrecenbe hívták be tényleges katonai szolgálatra 1942 októberében. Ekkor érte az első csalódás, mert nem a gépesített hadosztályba, hanem a honvéd gyalogság 11/I. zászlóalj 3. századához sorozták be. Fiatal volt, egészséges és erős, ide is gyorsan beilleszkedett. Jó zenei érzéke és hallása volt, több hangszeren is  játszott, ezért megtették a század kürtösének, később rangban is emelkedett. Nagyon büszke volt arra, hogy a század kürtöse lehetett. Örült annak, hogy ilyenkor mindenki őt figyeli, és igyekezett is, hogy minden hang a helyén legyen. A békés katonáskodásnak azonban gyorsan vége lett, 1944 márciusában a századát az ukrán frontra vezényelték. Kétszer sebesült meg. Másodszor a bal lábán sérült meg, egy felrobbant aknától, olyan súlyosan, hogy kórházba szállították Érsekújvárra. Amikor felgyógyult Debrecenbe helyezték át lábadozásra. Titokban reménykedett, hogy nem viszik vissza a frontra, hiszen mindenki tudta, hogy a háború a végéhez közeledik, a németek hadereje összeomlott. A szovjet csapatok már az ország határánál voltak. Sajnos tévedett. 1944 őszén őt és a bajtársait a  román frontra vezényelték és útnak indították Békéscsaba felé. Ennél a városnál  nem is jutottak tovább. 1944. október 6-án a hazánkba bevonuló szovjet csapatok fogságba ejtették őket, visszavitték Ukrajnába, Nyikolajev városában 11 hónapig volt hadifogságban.

 

A hadifogság évei

Nyikolajev városáról bővebben is írok, mert fontos események történtek itt a háború alatt, továbbá ez a város volt édesapám hadifogoly életének helyszíne.

Nyikolajev Nyugat-Ukrajnában az ukrán sztyeppén található, a Fekete-tengertől 65 km-re. Az Inhul és a Déli-Bug folyó a város északi részén folyik össze, több hosszú, keskeny félszigetet képezve. A város központja is egy ilyen félszigeten fekszik. A város fontos folyami és tengeri kikötő, továbbá vasúti gócpont. A város észak-keleti részén a Bug és Inhul folyó közrefogta háromszögben zajlott le 1941. augusztus 10-től 16-ig a híres nyikolajevi csata, melyben a magyar lovasdandár Mikecz Kálmán zászlóaljparancsnok vezetésével kimagasló érdemeket szerzett, s megfordította a csata kimenetelét. A vasútvonal és az alatta átvezető aluljáró véres harcok színtere volt. A magyar gyorshadtest az 1. számú német páncélos csoport alávetettségébe került, és a feladatuk az volt, hogy akadályozzák meg a szovjet csapatok átkelését a Bug folyón, így zárják el őket az utánpótlástól. A szovjet csapatok visszaverték a német páncélosok rohamát, mikor megjelent a magyar lovasdandár, akik nyílt terepen, 50 C fok hőségben, nyílt tűzben égő gabonatáblák mellett harcoltak, megtörve a szovjet csapatok védelmét, akik feladták az állásaikat.

A nyikolajevi temetőben 203 magyar katona alussza örök álmát.

Ennek a csatának a történetét csak azért elevenítettem fel, hogy a magyar katonák hősies harcának Nyikolajev várossal összefüggésben emléket állítsak.

Ebbe a városba érkezett meg édesapám a hadifogoly szállítmánnyal akkor, mikor már a háború gyakorlatilag a végéhez közeledett. Tizenegy hónapot töltött el itt, de ellentétben más hadifoglyokkal, nem emlegette úgy ezeket a hónapokat, mint élete legsötétebb emlékeit. Ebben a táborban emberségesebben bántak a foglyokkal. Keményen kellett dolgozniuk, de emberhez méltó körülmények között. A városban 3 láger volt, 25-30.000 foglyot helyeztek itt el. Az elhelyezés fa-, és kőbarakkokban történt. A barakkokban kezdetben a padlón kellett aludniuk és a köpenyükkel takarózniuk. A fegyverszünet megkötése után kaptak vaságyat, pokrócot is. Lehetőségük volt rendszeres tisztálkodásra, és tiszta fehérneműt is kaptak. A Parancsnokság önállóan gazdálkodott. A rabokat „kikölcsönözték” a helyi gyáraknak, kolhozoknak, és a kölcsönzés díjából fedezték ellátásukat. Az élelmiszer-adag kevés volt, egyhangú, és silány, de ha nem cserélték az élelmiszert cigarettára, bírták vele a kemény munkát. A rabok 20-25 fős brigádokban dolgoztak, együtt laktak a barakkokban, együtt is étkeztek. Szükség volt a bajtársiasságra, egymás segítésére, hogy elviseljék az egyhangú napokat. Szigorú fegyveres őrizet mellett vonultak a foglyok hajnalban munkára, és úgy is érkeztek vissza. A helyi lakosság jóindulattal fogadta el munkájukat, bár maguk is éheztek, gyakran nyomtak ennivalót a markukba, mikor mellettük elhaladtak. Édesapám dolgozott a gyárban és a kolhozban is, különösen a kolhozban szeretett dolgozni, mert a mezőgazdasági munkák végzésében nagy gyakorlata volt. Nagyon vágyott haza, mint minden fogoly. 1945 augusztus 30-án hozta haza a katonavonat.

*

2

*

A katonaság és a hadifogság évei próbára tették, ezek az évek mégis élete meghatározó élményévé váltak. Sokat mesélt ezekről az évekről! Fogságba esése minden pillanatát, mint egy izgalmas krimit idézte fel idős korában is. Azt gondoltuk akkor, hogy már unalomig ismerjük, és emlékezni fogunk rá, de bizony emlékezésünk megkopott, ezért próbálom most visszaidézni, amiket hallottam, hogy ne legyen  végleg az enyészeté.

*

édesapám motoron

*

A családalapítás, munkahely keresés évei

Leszerelése után kapott 5 katasztrális hold juttatott földet, a püspökladányi Kincses-domb mellett, abban gazdálkodott, mellette pedig alkalmi munkákat vállalt. 1946. november 30-án kötött házasságot édesanyámmal, Nagy Piroskával. Ismerték egymást fiatal koruk óta, hiszen egymás közelében laktak, de télen a bálokban kerültek közel egymáshoz. Házasságukból 3 lány született, Irén (1948), Piroska (1949) és Julianna (1956). A mi életünk már új fejezet, nem fér bele ebbe az emlékezésbe. Vajon megemlékezik-e valamelyik unoka a mi életünk örömeiről és buktatóiról?

*

Nagy Józsefné Hajdú Piroska(Nagy Józsefné Hajdú Piroska)

*

Anyai nagyszüleim Nagy József és Hajdú Piroska is Püspökladányban születtek 1901-ben és 1904-ben. Házasságukból 3 gyermek született 1926-ban Gyula, 1927-ben Piroska, és 1928-ban Imre. Anyai nagyszüleim is a mezőgazdaságból éltek, napszámos munkát vállaltak és a II. világháború után 9 hold juttatott földön gazdálkodtak. Piroska nagymamám jobb módú családokhoz járt a háztartásban segíteni. Varga darálósnál és Bálint Sándor hentes családjánál dolgozott évekig, munkáját megbecsülték, családtagnak tekintették. Édesanyám, mikor serdülőkorba került, Bálint Sándor Margit nevű lányának pesztonkája volt. Haláláig tartotta vele a kapcsolatot. Anyai nagyszüleimhez, mint legidősebb unoka mélyen kötődtem. Sokat betegeskedtem gyermekkoromban, nagymamám mindig ott ült az ágyam mellett még éjszaka is az álmom vigyázta. Korai halála életem első trachumája volt. Anyai nagypapám nagyon egyszerű és családszerető volt. Az 1930-as években Németországban vállalt egy gyárban fizikai munkát, az ottani keresményéből tudták felépíteni azt a házat a Petri telepen – az Ék utcában – ahol leélték az életüket.

*

Pánti Sándorné Nagy Piroska(Pánti Sándorné Nagy Piroska)

*

 

Édesanyámnak is voltak álmai, de azok sem teljesültek. Minden vágya az volt, hogy varrónő legyen. Jól tanult, tandíj mentességet is kapott volna, de a taníttatását így sem tudták nagyszüleim vállalni. Később fiatalasszonyként megtanult varrni, kitartó spórolás után vett is magának egy Singer varrógépet. Ő varrta a ruháinkat, kötött, horgolt is nekünk, különösen télidőben, mikor a ház és a háziállatok körül nem volt annyi  munka. Soha nem ült tétlenül, mindig talált valami elvégeznivalót. A házunkban rend volt és tisztaság, minden nap meleg étel várta a családot. Mivel lányai születtek, a tradícióknak megfelelően életünk minden gondját ő oldotta meg. Ezt a helyzetet édesapám elfogadta sőt, természetesnek találta, pedig jobb lett volna – neki is – ha tevékenyebben vesz részt életünkben.

*


édesanyámék a ház előtt (Szüleim házuk udvarán)

*

édesanyám mosolya     (Édesanyám mosolya, kisebbik lányával, Juliannával)

*

Édesapám 1947-től 1950-ig a MÁV-nál mozdonyfűtőként dolgozott. l950-ben elvégzett egy négy hónapos gépkocsivezetői tanfolyamot Tihanyban, és újra foglalkoztatta a gondolat, ha a honvédségnél próbálna szerencsét, ott szakmai képesítést tudna szerezni, és a technikai hadosztályban dolgozhatna. 1951. június 10-től szeptember 30-ig tartalékos tiszti képzésen vett részt és 1951. október l. napjától hivatásos tiszt lett a Magyar Néphadseregben. Először Egerben, majd Gyöngyösön teljesített katonai szolgálatot, alhadnagyi rangban. Ezúttal sem a technikai hadosztályba vezette a sorsa, ám a hagyományos katonatiszti feladatok nem elégítették ki. Hibájául rótták fel, hogy politikailag nem képzi magát, ami igaz volt, mert őt az akkori politika nem  érdekelte, csak a gépek. Édesanyám erősen kötődött a szüleihez, és Püspökladányhoz, nem tudta megszokni a városi életet, állandóan honvágya volt, mindezt mérlegre téve Édesapám tartalékos tiszti állományba helyezését kérte. 1954. november 15-én felmentették a szolgálat alól. Újra állás után kellett néznie, mert a családot el kellett tartania. Édesanyám akkor még nem dolgozott.

Leszerelése után a Debreceni Öntöző Vállalat püspökladányi kirendeltségében mint gépész, majd a helyi Állami Gazdaságban dolgozott 1958-ig. Ezt követően visszatért a biztosabb megélhetést nyújtó Vasúthoz ahol 1959-től 1973-ig mozdonyfűtőként dolgozott. Akkoriban a mozdonyokat szénnel fűtötték, nyáron a nagy meleg mellett el kellett viselniük a kazán forróságát, nem pihenhettek, csak ha megállt a szerelvény. Télen a kazán forró lángja égette arcukat, de a derekukat hideg szél fújta, fagy hűtötte. Embert próbáló feladatok voltak. Később a technika fejlődött, a munkakörülmények javultak, de az á llandó készenlét, a gyakori éjszakai munka megviselték egészségét. Könnyebb munkát keresett. 1973-tól a Beton- és Vasbetonipari Művek szolnoki gyárában lett mozdonyvezető, és innen is vonult korkedvezményes nyugdíjba 55 éves korában. Nehéz, küzdelmes élete volt, álmai nem teljesültek, mégsem volt csalódott ember. Elfogadta a dolgokat olyannak, amilyenek, és hétköznapi örömökben mindig meg tudott vigasztalódni.

Nyugdíjas évei meghozták számára a békét és a nyugalmat. 27 évig volt nyugdíjban. Szerencsére édesanyám, aki a Petri telepi Általános Iskolában takarítóként dolgozott 55 éves korában szintén nyugdíjas lett, így együtt vágtak neki nyugdíjas éveiknek. Míg egészségesek voltak házuk a béke szigete volt. Vettek egy használt Fiat gépkocsit, melyet édesapám szeretettel gondozott, háztartási gépeket, hogy megkönnyítsék az életüket. Szépen gondozott kertjükben mindent megtermeltek, amire a családnak szüksége volt. Édesapámnak szőlője és bora volt a büszkesége, mindenki dicsérte. Esténként, ha kedve úgy tartotta, kiült a ház elé harmonikázni, persze a szomszédok is felfigyeltek erre, odaültek a közelébe, szó-szót követett, beszélgettek, közben eltelt az életük. Lányaik kirepültek, férjhez mentek, jöttek az unokák, Helga, Róbert, Anna, Ferenc és László, akik színt vittek a hétköznapjaikba.

Aztán jött a betegség és életük lapjait átírta. Édesanyám hosszú szenvedés után 75 éves korában hunyt el 2002-ben. Édesapám öt év múlva követte, 82 éves korában 2007-ben. Hiányukat azóta is érezzük, szegényebb lett nélkülük az életünk, emlékeink felidézésével próbáljuk enyhíteni az utánuk maradt űrt. Ma is itt vannak velem, a régi varrógépet és a tangó-harmonikát –  mint életük jelképeit –  lakásomban őrzöm, hogy soha ne felejtsem el őket.

*

Dr. Pánti Irén

Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.02.16.

 

*

A Bajcsy utcai háztól a Munkácsy-díjig

*

 

Bartók Éva püspökladányi textiltervező iparművész élete és munkássága

 

Bartók Éva Püspökladányban született 1934-ben. Édesapja Bartók László püspökladányi polgári iskolai tanár és iskolaigazgató, édesanyja Maksay Mária tanár volt. (Édesapjáról, Bartók László püspökladányi iskolaigazgatóról a honlap Könyvespolc rovatában olvashatnak – ide kattintva).

Bartók Éva elemi és polgári iskolát Püspökladányban végezte. A Mezőgazdasági Szakközépiskolában érettségizett Debrecenben, 1952-ben. Még ebben az évben felvételt nyert az Iparművészeti Főiskola Textil tanszakára, s mint „nyomottanyag tervező” végzett 1957-ben.

Verebi Sándorné Bartók Éva
(1934. március 2. – 2003. július 23.)

1957. szeptember 3-án került a Budakalászi Textilművekhez, amit később Lenfonó és Szövőipari Vállalatnak (Budaflax) neveztek. A Budaflax-nál dolgozott 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig.

Gyermeke Ákos, 1964-ben született.

*

Bartók Éva gyermekével (1970)

*

Díjak, elismerések:

Bartók Éva 1980-ban Munkácsy Mihály-díjat kapott.  (A Munkácsy Mihály-díj kiemelkedő képzőművészeti tevékenység alapján adományozható elismerés, melyet 1950-ben alapítottak.  A díjat évente tizenhárom személy kaphatja meg. A Munkácsy-díjat jelenleg a nemzeti kulturális örökség minisztere adományozza a szakmai kuratóriumok javaslata alapján.)

Az „Év legszebb terméke pályázaton I. díjat nyert:

1958.

1959.

1960.

1961.

1962.

1963. években.

A Budapesti Tanács által meghirdetett gyermekruha-pályázaton 1962-ben I-II. díjat nyert.

Csempe-pályázaton 1974. évben II. díjat nyert.

Aranygyűszű-pályázat, lakástextil kategória: 1976. évben I. díj, 19 db konyharuha garnitúrával.

A BNV komplex pályázatán II. díjat nyert „Hóember”esőkabát-anyag tervével.

Könnyűipari Kiváló Dolgozó (1976)

IV. Ipari Textilművészeti Biennálé különdíja (1979)


1974-ben és 1977-ben tanulmányúton vett részt a Frankfurti HeimTextilien kiállításon.

*

Bartók Éva díjai, elismerései

*

Kiállítások:

.

IV. Országos Iparművészeti kiállítás – 1957

Moszkvai Iparművészeti kiállítás – 1960

Prágai Iparművészeti kiállítás – 1961

Lakástextil kiállítás Ipari Minisztérium – 1972

„Gyermek és világa”  Jablonec – 1975

I. Ipari Textilművészeti Biennálé – 1973

II. Ipari Textilművészeti Biennálé – 1975

III. Ipari Textilművészeti Biennálé – 1977

IV. Textilművészeti Biennálé: Biennálé-díjas az „Almás-fényáteresztő függöny” tervével – 1979

Gyermekek részére készült alkotások – Magyar Kultúra Háza Berlin – 1977

XI. kerületi Iparművészeti Kiállítás, Bartók Galéria – 1977

Posztumusz kiállítások:


“Munkácsy-díjasok kiállítása”, Békéscsaba, Munkácsy-ház – 2009

„Textilre álmodott világ”, Budapest, KÖZHELY  – 2010

*

Bartók Éva, az ember

.

Bartók Éva szülőháza Püspökladányban, a Bajcsy utcán

.

Bartók Éva nagyon szerette szülőfaluját, Püspökladányt, amit ő maga „Fatornyos hazám”-nak nevezett, ha olykor hazament iskolai találkozókra.

Szüleit nagyon szerette, tisztelte. Édesanyja Maksay Mária, aki Püspökladányban hunyt el, sírja ott található. Édesapja, Bartók László már valószínű Budapesten nyugszik.

Bartók Éva szerény természetű, csendes ember volt, aki nem kérkedett a Munkácsy-díjával.

Már évek óta ismertem és velük laktam, amikor egyszer szekrényrendezés közben előkerült saját díja, ami egy ruhás-szekrény aljába volt elrakva.

A következőt mondta nekem: „Gyere, megmutatom a Munkácsy-díjamat.” (Ha már így véletlenül a kezébe került.) Fantasztikus volt egy ilyen díjat a kezembe fogni. Bartók Évának volt még sok-sok kiváló dolgozó kitüntetése is.

A vele egy házban lakók közül talán alig tudták, hogy kicsoda ő és mit tett. Szerénysége és kedvessége határtalan volt.

A budapesti Fehérvári úti piacon sétáltunk a 90-es évek közepén, amikor arra lettem figyelmes, hogy anyósom, Bartók Éva a kofák fölött lévő napernyőket nézegeti. Az egyik kofa mérgesen ráförmedt, hogy mit nézeget ő azon az anyagon.

Ő csendesen és mosolyogva válaszolt a goromba nőnek: „Ezt az anyagot én terveztem.”

Ő magát nem tartotta tehetségesnek és szépnek sem, holott ifjú korában nagyon csinos, szép nő volt. Munkácsy-díjára azt mondta, hogy ő azért kapta, mert minden évben oda kellett adni valakinek. Ő csak azért kapta, mert egyszer neki adták.

Bartók Éva haláláig büszke volt szülőhazájára, Püspökladányra és mindig nagy szeretettel beszélt róla.

A Bartók család úgy került Püspökladányba, hogy Bartók László és felesége, Maksay Mária tanárok voltak, és e településen kaptak állást.

Bartók Éva férje, Verebi Sándor belsőépítész volt, aki egyidőben járt a Főiskolára Makovecz Imrével, akivel ismerték egymást.

Bartók Éva családjaként az a tervünk, hogy a jövőben megkeressük a XI. kerületi  önkormányzatot a célból, hogy Bartók Éva egykori lakóháza falára – melyben élt és dolgozott, valamint a Munkácsy-díj átvételekor lakott – emléktábla kihelyezését kérjük. Bartók Éva Püspökladányban született és töltötte gyermekéveit, az 1950-es években került el végleg a településről. Budapestre költözött, de Püspökladányba is hazalátogatott időnként. Az 1960-as évek elején Pasaréten lakott, 1966-2003 között Kelenföldön élt és alkotott, a XI. kerületben.

.

Budapest, 2015. december

                                                                                                    Verebiné Danka Zita

                                                                                                     (Bartók Éva menye)

*

Köszönöm Verebiné Danka Zitának a kapcsolatfelvételt, a türelmet, az itt közölt anyagok rendelkezésre bocsátását és az összeállítás elkészítésében nyújtott közreműködését!

Megyaszai Szilvia szerkesztő

***

FOTÓK: Bartók Éva családjának tulajdona!

Összeállítást szerkesztette: Megyaszai Szilvia

*

Fotók a gyermek- és ifjúkorból (Püspökladányból):

***

*

Bartók Éva, a textiltervező:

***

*

Munkácsy-díjasok kiállítása, Békéscsaba, Munkácsy-ház (2009. év) – Bartók Éva munkái:

***

*

„Textilre álmodott világ”, Budapest, KÖZHELY  (2010. év) – Bartók Éva munkái:

*

FOTÓK: Bartók Éva családjának tulajdona!

Összeállítást szerkesztette: Megyaszai Szilvia

*

A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.01.09.

 Vallomás két tételben

.

Zsófi néném, aki keresztvíz alá tartott, az édesanyám bátyjának felesége. Már csak ő él azok közül a rokonaim közül, akik dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet ismerték. Mióta több a szabadidőm gyakrabban keresem fel, és beszélgetek vele, gyökereimet is keresve. Úgy látom, jól esik neki az elmúlt időkről mesélni, és nekem jól esik hallgatni őt. Ilyenkor arca kisimul, szeme megtelik élettel, hangja lágyabban cseng, a sok emlék felmelegíti. Csak fekete ruhája emlékeztet mély bánatára. Kérdéseimre válaszolva elmesélte mozgalmas életét, közben egy letűnt világ tárult fel előttem, melyet úgy éreztem meg kell örökíteni, és másoknak is megmutatni.

„Az ember az élete végéhez közeledve gyakran faggatja a múltját, és szívesen időzik azoknál az emlékeknél, melyek a gyermekkorba és ifjúkorba viszik vissza. Így kezdte mondókáját.

1930. január 6-án születtem szüleim második házasságából. Az anyám nagyon szerette első férjét, akinek két kislányt szült, de rövid ideig tartott a boldogságuk, mert a férjét besorozták katonának az I. világháborúban, és eltűnt valamelyik lövészárokban. Holttestét nem találták meg, 10 évig várt arra, hogy mégis hazatér, visszatér hozzá. Hadiözvegy volt, nehéz sors egyedül 2 kisgyerekkel. Később megismerkedett apámmal, aki szintén özvegy volt, két fiát nevelte egyedül. 1928-ban kötötték össze a sorsukat, Püspökladány mellett Hajnalzugban egy tanyán kezdték közös életüket. Apám a Mocsáry-uradalomban dolgozott, ügyes volt és szorgalmas, hamarosan munkavezetői feladatokkal bízták meg. Apám minden munkát elvállalt, hogy gyarapodó családját eltartsa. Mikor az uradalomban a mezőgazdasági munkák dandárját elvégezték, kubikus munkát végzett a vasút építésénél.. Később már földet is tudott haszonbérbe venni, azon gazdálkodtak. Én Hajnalzugban születtem, és ott született Jóska öcsém is. Jó volt a tanyán élni, miénk volt a határ, de az iskola  miatt is beköltöztünk Püspökladányba, a Jókai utcába, ahol anyám örökölt egy házat.

Sok dolga volt velünk anyámnak, a háztartás, a háziállatok, a kert, nyáron munka a földeken, de ezekből a munkákból mi is kivettük a részünket. Legeltettük az állatokat, vizet vittünk a kútról, füvet szedtünk az állatoknak, de a játék sem hiányzott az életünkből. Széles volt a Jókai utca, és agyagos. A nyári záporok után vidáman dagasztottuk ott mezítlábasan a jó meleg földet.

A nedves agyagból pukkanót csináltunk, a járdára dobtuk, ahol nagyot csattant, és kinevettük, azokat, akik arra jártukban ijedten ugrottak félre. Fogócskáztunk az árokban, labdáztunk, télen csúszkáltunk a jégen, mert korcsolyára nem futotta.

Ha a gyermekkoromra gondolok, csak a szép emlékek jutnak az eszembe. A téli reggelek hangulatát és illatát most is úgy tudom felidézni, mintha tegnap történt volna! A szüleim már pitymallatkor felkeltek, halkan tettek vettek a szobában, megetették az állatokat, befűtötték a kemencét, és betették kemencébe sülni a lángost. Mi élveztük a kemence melegét, és vártuk, hogy a friss lángos illata betöltse a szobát. Ezután már könnyű szívvel hagytuk el a meleg ágyat, a forró tea és a lángos kedvet csinált az iskolához is.

A télesti tanyázások is gyakran jutnak eszembe, talán azért is, mert annyira megváltozott a világ azóta. Télen a földeken szünetelt a munka, és a jószágok etetése mellett az embereknek jutott ideje arra is, hogy rokoni és baráti kapcsolatait ápolja. A hosszú téli estéken átjártak egymáshoz tanyázni. Mi gyerekek is mindig vártuk a tanyázókat. Szüleim befűtötték a kemencét, anyám pogácsát sütött, vagy kukoricát főzött, és vártuk, mikor halljuk meg csizmáik kopogását a kapunk előtt, és ahogy a lábbelijükről lesöprik a havat. A barátságos üdvözlés után az asszonyok a kemence közelébe húzódtak, a férfiak az ablaknál elhelyezett kanapéra ültek. Mi gyerekek a szoba közepén játszottunk, hogy szem előtt legyünk, vagy kimentünk hógolyózni. A felnőttek beszélgettek, tréfálkoztak, kártyáztak, fél füllel mi is hallgattuk őket, élveztük az együttlét megnyugtató melegét. Iskolába nagyon szerettem járni. Még ma is emlékszem tanítóim nevére. Kedvenc tanítóm id. Csenki Imre alakját ma is fel tudom idézni. Csodálatos ember volt, tele emberséggel, szeretettel. Úgy tudott magyarázni, hogy már az órán megértettük, és meg is tanultuk a leckét. Otthon nem sok időnk jutott a tanulásra. Segíteni kellett a házimunkában, és nyáron a földeken. A nyári szünet nem vakáció, és nyaralás volt a számunkra. Nekem nyolc osztályt kellett volna elvégeznem, de nem tudtam tanulmányaimat befejezni, mert kitört a II. világháború. Azokról az időkről, a félelemről, a nélkülözésről is sokat tudnék mesélni, de nem akarok már gondolni sem erre.

Inkább a nagylány koromról mesélek, bár az sem volt leányálom! Ennek ellenére boldog voltam akkor. Nyáron a munka a földeken napfelkeltétől napnyugtáig tartott, de vasárnaponként szünetet tartottunk. Ilyenkor tudtunk egy kicsit kikapcsolódni, és télen a báli szezon idején.

Vasárnap délután a főtérre jártunk el korzózni. Kicsinosítottuk magunkat a barátnőimmel, és összefogózva sétálgattunk a főtéren körbe-körbe. Közben beszélgettünk, tréfálkoztunk, így tett a többi lány is. A fiatalemberek mögöttünk sétáltak, és próbáltak velünk szóba elegyedni. Ha ismerősökkel találkoztunk köszöntöttük egymást, utána sétáltunk tovább vagy egy padra telepedtünk kicsit pletykálkodni, vagy beültünk a moziba, ha jó filmet adtak. Nyaranta térzenét is adtak a főtéren, amit szívesen hallgattunk, néha táncra is perdültünk, ott helyben. Nagyon szerettem táncolni, jól is táncoltam, kézről kézre adtak mindig a bálban.

Néha cuháréba is elmentünk. A lányos házaknál rendezték a cuhárét, ami olcsóbb volt, mint a bál, nem mindenki tudta a bál költségeit mindig vállalni. Ilyenkor a háziak kihordták a nagyszobából a bútorokat, hogy legyen hely a táncnak, és zenészeket fogadtak, akik szerényebb díjazásért is vállalták a szórakoztatást. Ilyenkor a legények meghívás nélkül is bemehettek a lányos házba, és a lányok kísérő nélkül vettek részt a mulatságban. A háziak azonban vigyáztak a rendre, a báli illemszabályokat itt is betartották, és este 11 órakor már végét vetették a zenének.

A későbbi férjemet, Nagy Gyulát egy bálban ismertem meg. Megtetszettünk egymásnak, hazakísért, aztán többször találkoztunk, bemutattam a szüleimnek, eljegyzett és 1948-ban összeházasodtunk.

A férjem családja szeretettel fogadott be, a házuk kisebb szobájába költöztünk. Nem volt könnyű a nagy családhoz alkalmazkodni, de anyósom mindig mellettem állt, segített, hiszen fiatal voltam és tapasztalatlan. Hamarosan megszületett első gyermekünk, József. Rövid ideig laktunk a szülőknél, mert a férjem, aki a Vasútnál kazánfűtőként dolgozott kapott munkahelyétől kölcsönt, így tudtunk egy kis házat venni a Darányi-telepen. Semmink sem volt, mikor oda beköltöztünk, de a férjem családja akkor is segített, élelemmel, bútorral, és az én szüleim is, amennyit tudtak.

A vasútvonal építése és fenntartása sok embernek adott munkát és megélhetést Püspökladányban. Az én apám is dolgozott ott, a férjem is nyugdíjazásáig, és később a gyerekeim is követték apjuk példáját.

Négy gyermekünk született, 1948-ban József, 1951-ben Erzsébet, 1955-ben Gyula, és 1957-ben Sándor. Amíg a gyerekeim kicsik voltak nem vállaltam állandó munkát, de ahogy cseperedtek, dolgozni kezdtem, mert szükség volt az én keresetemre is. Dolgoztam évekig a helyi termelőszövetkezetben, később a szövetkezet műanyag üzemében, a Háziipari Szövetkezetben, és a MÉH Vállalat helyi kirendeltségénél. Szorgalmunknak meg lett az eredménye, mert tudtunk egy nagyobb házat venni a Petri-telepen, amit később kibővítettünk, felújítottunk. Gyermekeinknek szakmát adtunk a kezébe, Jóska technikusi képesítést szerzett, Erzsike közgazdasági érettségit, Gyula kőműves szakmunkás lett, Sanyi orvosi műszerésznek tanult, de a Vasútnál jobb állást kínáltak neki. Átképezték, és ott dolgozott. Jóska, és Erzsike Debrecenben talált munkát, és ott is alapítottak családot, Gyuszi és Sanyi Püspökladányban. Három unokám született, és van már 4 dédunokám is. Gyerekeinket segítettük a fészekrakásban, az unokák nevelésében.

Életünk küzdelmes volt, de szeretetben telt. A család fontos szerepet játszott az életünkben. Akkor voltunk a legboldogabbak, ha a névnapok és születésnapok ünneplése alkalmával összegyűlt nálunk a család apraja-nagyja, ott nyüzsögtek körülöttünk, és egymás szavába vágva beszéltük meg életünk fontosnak gondolt dolgait. Figyeltünk egymásra, nem akartunk az élettől többet, mint békességet és nyugalmat. Ha vitára sor is került, hamar túlléptünk rajta, ha néha duzzogtunk is kicsit.”

A beszélgetés fonala itt megszakadt. Keresztanyám szeme megtelt könnyel, vonásai elmélyültek, és hangja is panaszossá vált. Fekete pulóverjét összehúzta magán, mint aki fázik, és feltörő sírása szaggatottá tette vallomását.

„A férjemet 16 évesen ismertem meg, első és egyetlen férfi volt az életemben, az is marad halálomig. Amikor 63 éves korában egy infarktus váratlanul elvitte, azt hittem én sem élem túl. Egyik betegség a másik után támadott meg, de megharcoltam velük, vallásos hitem megerősített abban, hogy utamat végig kell járnom. De ekkor nem is gondoltam, milyen megpróbáltatások várnak még rám!”

Hosszú percekig hallgatott, míg szavakat talált tragédiája megfogalmazására.

“Mind a három fiamat eltemettem! Gyula 42 évesen, József 63 évesen, Sándor 57 évesen hagyott itt bennünket. Betegség vitte el őket. Az életem is odaadtam volna, hogy megmentsem őket, de imáim nem segítettek rajtuk. Ennél nagyobb csapást nem mérhet a Teremtő egy anyára! Miért nem engem hívott magához, miért vitte el olyan fiatalon a fiaimat? Mit vétettem, hogy ezt a sorsot kaptam Tőle? Most már csak a lányom van mellettem, belé kapaszkodom, és ő szeretettel gondoskodik rólam, de a fiaimmal beszélgetek álmatlan éjszakákon, és a férjem azzal vigasztal, hamarosan együtt leszünk újra. Sorsommal próbálok megbékélni, nem kérni számon rajta, miért nem volt kegyesebb hozzám. Küzdelmes életem volt, de sok szépet is megéltem. Hitem mindig erőt adott, és remélem, addig nem hagy el, míg utolsó utamra indulok férjem mellé a temetőbe. Püspökladányban születtem, itt éltem le az életem. Ha néha elutaztunk, mindig ide vágytam vissza, itt vagyok otthon, és itt akarok majd én is megpihenni.”

A beszélgetés itt véget ért. Magunkra maradtunk emlékeinkkel.

 

 

Dr. Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2015.12.27.

Édesapám emlékezete…

 

Az alábbiakban egy rövid riportfilmet tekinthetnek meg, melyben a püspökladányi Fekete Ferenc mesél édesapjáról, Fekete Sándorról. Fekete Sándor 1899-ben született Püspökladányban s itt élt élete végéig, miközben megjárta az I. világháború (korabeli nevén a Nagy Háború) harctereit. Szinte gyermekként, 18 évesen küldték a háború poklába, melyből súlyos betegséggel tért haza. A háborúban sok veszélyt átélt, melyekre fia emlékezik vissza. Fekete Sándor hosszú életet élt szerettei körében, 1979-ben bekövetkezett haláláig.

A riportfilm azt a ritka, ma már különlegesnek  számító helyzetet igyekszik szemléltetni, miszerint a családban elevenen élő első világháborús emlékezet létezik, illetve még 100 évvel a Nagy Háború kitörése után is élnek és fellelhetők olyan adatközlők, akik közvetlenül a háborút megjárt édesapától szerezték értesüléseiket, emlékeiket, s őrzik azokat tovább családon belül.

A kisfilm a Püspökladány Anno honlaphoz kötődő „A Nagy Háború emlékezete napjainkban. Családi emlékezetekre épített helyi közösségi identitások püspökladányi példán”  című előadáshoz készült, mely  “A Nagy Háború hatása a mindennapok kultúrájának változására” elnevezésű, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2015. novemberében megrendezett konferencián került bemutatásra. A kisfilm egy hosszabb beszélgetésből került összeállításra, figyelemmel az előadás időkorlátaira.

*

KISFILM

Cím:    “Édesapám az I. világháborúban… Fekete Ferenc emlékezése”

Szerkesztette:    Megyaszai Szilvia (Püspökladány Anno honlap)

Videó:    Lévai Péter

Készült:    Püspökladány, 2015. október

Műsoridő:     6 (perc) : 32 (másodperc)

*

*

A beszélgetés szereplője Fekete Ferenc, az 1899-ben született és fiatalon hadbavonult Nagy Háborús katona kései, 1942-ben született gyermeke, így fordulhatott elő az a ritka helyzet, hogy 2015-ben egy gyermek mesél édesapja I. világháborús frontélményeiről. Hallhatjuk, hogy a gyermek töredékeket őriz apja nemzedéki emlékezetéből, 100 év távlatából azonban ezek a töredékek természetesen már a jelen tapasztalatai között kerülnek értelmezésre, újramondásra. Az emlékezés során tetten érhető – még a családban elevenen élő első világháborús emlékezet esetében is – a felejtés, a történet töredezett részeit kitöltő magyarázatok, az emlékezetben ténnyé vált korabeli feltételezések stb. Ezek természetes jelenségek, hisz 100 évvel ezelőtti események kerülnek felidézésre!

A 100 éves emlékek felelevenítésének, ezek értelmezésének a kutatók adhatnak megfelelő keretet, tudományos feldolgozást, azonban ezek önmagukban is jelentős információértékkel bírnak. A családoknál a tárgyi emlékeken kívül emléktöredékek is fellelhetőek.

Püspökladány település vonatkozásában önkéntes helytörténeti gyűjtőmunkát végzőként – saját tapasztalatokra alapozva – nem győzöm hangsúlyozni, hogy az adatgyűjtés az utolsó pillanatba érkezett, mely a leszármazóknál és a családi emlékezetben még meglévő adatok (történetek, fényképek, dokumentumok, emléktárgyak stb) összegyűjtését illeti.

A püspökladányi I. világháborús helytörténeti gyűjtőmunka eredményeiről e rovat menürendszerében olvashatnak (almenük a honlap bal oldali menüoszlopából közvetlenül nyithatóak): I. világháború

Köszönöm Fekete Ferencnek a közreműködést, Lévai Péternek pedig a kisfilm elkészítését!

Megyaszai Szilvia

*

Fekete Sándor (1899-1979)
Fotó tulajdonosa: Fekete Ferenc

 

Fekete Sándor születési anyakönyvi másolata (Forrás: Family Search)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2015.12.09.

Forrásközlés: www.vasutasmult.hu 

Köszönöm a megjelentetés lehetőségét Biró Ferenc

Mihály honlapszerkesztőnek és Nagy Sándornak!

*

*
Nagy Sándor MÁV állomásfőnök-helyettes

(1918-1980)

.

A www.puspokladanyanno.hu honlapján ismerkedtem meg Biró Ferivel, átadtam neki édesapám hagyatékából néhány Püspökladánnyal kapcsolatos vasutas iratot, fényképet.  Beszélgetésünk során felvetette, hogy indul a www.vasutasmult.hu honlapon egy rovat a püspökladányi jeles vasutasok élettörténeteit dolgozza fel és megkért, hogy édesapámról, mint egykori ladányi vasutasról írjak a honlapra. Hosszas készülődés után próbálom összeállítani életútját, nem mentesen a szubjektivitástól, és itt-ott kitekintve az akkori ladányi vasutas és nem vasutas világra. Az írásban néhány “vasutas nyelven” leírt esemény található, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy kívülállók számára is érthető legyen.

Édesapám Nagy Sándor 1918 október 14-én született a Bihar megyei Feketetóton, (mai nevén Taut, a romániai Bihar megyében) a család legkisebb, harmadik gyerekeként. Szülei az akkori Magyarország két egymástól távol levő vidékéről származtak. Apja szintén Nagy Sándor (1880-1953) a Vas megyei Vönöckről származik, a rokonság nagy része ma is a Dunántúlon él.  A családi hagyomány szerint Nagyváradon volt huszár és így ragadt a környéken (1. kép). Anyja Medve Margit (1887-1933) az érmelléki Albison (mai nevén Albis, a romániai Bihar megyében) született és a rokonság egy része ma is ott él megőrizve magyarságát. Apja mezőgazdász volt és gazdatisztként különböző uradalmakban dolgozott. Erdély és a Partium Romániához csatolása miatt a család Magyarországra, Berettyóújfaluba költözött. Anyja súlyosan megbetegedett, így a szintén Magyarországra került anyai nagynénjéhez, Kokadra vitték szülei, hogy az elemi iskolát ott végezze el. Apja minden gyerekét igyekszik taníttatni, bátyja felsőmezőgazdász képesítést szerez. Mivel nővére Hajdúdorogra ment férjhez, így őt az elemi iskola elvégzése után az ő gondjaira bízzák, Dorogon végzi el a polgári iskolát (2. kép). 1933-ban májusában hosszú betegeskedés után meghal az édesanyja, majd augusztusban teljesen váratlanul a bátyja hirtelen szívhalál következtében 25 évesen.  A család nem roppan össze apja sikeres gazdálkodó lesz, cséplőgépet vásárol, gondoskodik a családról. A polgári iskola után, a hajdúnánási református gimnáziumba íratják és Hajdúdorogról jár, be naponta Hajdúnánásra ahol 1939-ben sikeres érettségi vizsgát tesz (3., 4. kép).

Az érettségi után rövid ideig segédjegyző Csökmőn, majd felvételt nyer a vasúthoz (5. kép). A vasúthoz a felvételt apja segítségével nyerte el. – Ugyanis az a Dr Miskolczy volt a debreceni igazgatóság jogtanácsosa, akinek a bakonszegi birtokát az apja bérelte, az ő ajánlásával vették fel. Róla még annyit, hogy a “bihari remetének” Bessenyei György testőrköltőnek volt a leszármazottja, az 50-es években halála után került a Bessenyei hagyaték múzeumok birtokába.

A MÁV felvételi feltételeinek megfelelően, a különböző vasúti szakvizsgákat sikeresen leteszi Sápon és Püspökladányban teljesít szolgálatot. Észak Erdély visszakerülése után – mivel hiány volt vasutasokból – 1941-ben kerül áthelyezésre a Máramaros megyei Felsővisó állomásra (6., 7., 8., 9., 10., 11. kép). Itteni szolgálatát jónak minősítik és javasolják a MÁV Tisztképzőbe történő beiskolázásra, amelyet 1942-43-ban elvégez (12., 13. kép).

A tisztképző elvégzése után Püspökladányba helyezik forgalmi szolgálattevőnek (14. kép). Itt ismerkedik meg későbbi feleségével, édesanyámmal, Vincze Máriával, aki személypénztárosként szintén itt dolgozik (15. kép). A felesége szülei Püspökladányban laknak, apja Vincze Béla férfiszabó mester. Felesége Arany Mária nagyszalontai származású volt, az Arany János családjával oldalági rokonságban voltak.

Vincze Béla (16. kép) üzlete a 40-es évek elejéig a “nagy” Hangya Petőfi utcai oldalában volt, a Batthyány utcában laktak. Kuncsaftjai voltak a Tiszák (a gesztiek oldalága) akik igazi dzsentrik voltak, drága szöveteket rendeltettek Pestről, és néha elfelejtettek fizetni. A hagyomány szerint az övéké volt a Kossuth és a Batthyány utca közötti terület teniszpályával, parkkal. Emléküket az egykor impozáns sírkertjük maradványai őrzik a mai köztemetőben.

Egy kis kitérő a korabeli Ladány néhány személyéről, akik a Petőfi, Batthyány utca környékén laktak és a Püspökladány Anno honlap alapján eszembe jutottak.  A Petőfi utca sarkán az egykori Kohn-féle üzletet akkoriban a Schwarcz család vitte, ami vegyeskereskedésként működött. Az akkori viszonyokat jellemzi, hogy hitelre is lehetett vásárolni.  A család a fiuk (Miklós?) kivételével, holocaust áldozata lett, aki hazatérése után az 1949-es államosításig vitte az boltot, és ekkor kivándorolt Izraelbe. A bolt helyén a lebontásig ezután italbolt működött. A Petőfi- Batthyány utca sarkán a Szalóczi-féle temetkezési vállalkozás volt az államosításig, a család lakása ezután a ladányi tanácselnökök szolgálati lakása lett, az üzlethelyiségben a járási könyvtár működött. Ennek állandó látogatója volt Magyarország egykori ankarai nagykövete akinek Ladány kényszerlakhelyként volt kijelölve. Az utca másik sarkán a Daróczi féle kocsma működött 1949-ig, amit akkor bezártak és helyette a Schwarcz féle üzletben nyitottak italboltot.  Szemben volt Varga Benjámin lakatos műhelye, amely a környéken az egyetlen magántulajdonú műhely volt, fennmaradását annak köszönhette, hogy idehordták a környékről a kevés számú állami autóit és motort is javításra. A Petőfi utcán a kocsma után lakott Dr. Bondár György Ladány nevezetes orvosa, aki végig itt praktizált és nemzedékeket gyógyított. Nagyszalontai származású volt és Szalonta Romániához csatolása után Magyarországra szökött és az orvosi egyetemet itt végezte el minimális ösztöndíj és alkalmi munka mellett. Batthyány utca lakója volt Debreceni József lakatosmester, akinek a 40-es években a környéken egyedüliként volt esztergapadja. Ez egy felsőszíjhajtású gép volt, 1949-ben államosították és az akkor létrehozott gépállomásnak adták. Mivel nem volt, aki kezelni tudja a korábbi tulajdonost is felvették alkalmazottnak a gépállomásra. Vele szemben lakott Abadin bácsi teljes nevén Abadin Kerim. A nem fiatalok még emlékezhetnek rá az 50-es 60-as évekből, a foci meccseken, a piacon és a vasárnapi “korzón” árulta színes karamelláit, az 50-es évek elejéig még fagylaltot is főzött. Bosnyák származású volt, az I. világháborúban a monarchia hadseregében harcolt, a háború után maradt Magyarországon és Ladányban telepedett le és alapított családot. Ő volt talán Ladány egyetlen muzulmán vallású lakója, aki vallását haláláig megtartotta.

Kis kitérő után apám életútjára visszatérve, 1944 nyarán megházasodott. A háborús viszonyok nem sok jót jósoltak számukra, ami 44 őszén be is következett. Mindketten vasutasok voltak és a front közeledtével át kellett települni az ország másik végébe Celldömölkre. Békeidőben az utazás 10-12 órát vett volna igénybe, de a háborús események miatt ez, mint várandós édesanyám korabeli feljegyzései tanúsítják, 1944 okt.8-tól 1944. nov. 30-ig tartott (17. kép). Cellben rokonoknál laktak és látták a háború borzalmait, többek között apám gimnáziumi zsidó osztálytársait a halálmenetben, akiknek apám segíteni akart, de a keretlegények belökték a sorok közé csak anyám tiltakozására engedték el. A front közeledtével 1945 március 25-én újra útra keltek nyugat felé 26-án lépték át a határt majd többnapos “utazás” után Gráczon keresztül április 10-én érkeztek Kirchberg in Tirolba. Közben túléltek egy bombázást Bisochshofennél. Végig vagonban laktak, Kirchbergben 1945 ápr. 11-én édesanyám megszült az állomás melletti hadikórházban, majd néhány nap után visszament a vagonba. Itt érte őket május 8-án a fegyverszünet híre. Mint menekülteket a Vöröskereszt támogatta őket és az ingóságaik eladásából fedezték megélhetésüket. Június 25-én tudtak hazaindulni és július 10-én érkeztek vissza Püspökladányba. Mint “nyugatosokat” nem vették vissza a vasúthoz őket csak az un. “igazolási” eljárás után 45 őszén (18. kép). Apám forgalmistaként, anyám személypénztárosként dolgozott (19. kép).

A család visszatért a hétköznapokhoz, 1947-ben azonban egy újabb esemény döbbentette rá őket, hogy a háborús viszontagságok nem múltak el nyomtalanul. Édesanyámnál a kor rettegett betegségét a tüdő TBC-t diagnosztizálták, ami abban a korban és körülmények között gyógyíthatatlan volt, mivel antibiotikumhoz nem lehetett hozzájutni. Bekerült Debrecenbe, az Auguszta szanatóriumba, de az állapota az évek során tovább romlott, operációval próbálták megmenteni, de az operáció után belső vérzés miatt 1950. ápr.1-én meghalt. Apám özvegyen maradt, később sem nősült újra, engem a nagyszüleimmel közösen neveltek.

Ekkortájt egy újabb esemény rontott a helyzetén: az AVH egy foglyot szállított vonaton Debrecenből Budapestre, aki a személyvagon wc-jéből az ablakon Kaba és Ladány között kiugrott. Az őrök követelték, hogy a Ladányban megálló vonatot ne engedjék tovább, míg el nem fogják a szökevényt. Apám volt a forgalmista és ő a vonatot elmenesztette. Emiatt fegyelmi eljárás mellőzésével eltiltották a fővonalon forgalmistaként történő munkavégzéstől és áthelyezték Hajdúszoboszlóra árupénztárosnak. Kevés szabadidejében a kézilabda meghonosításában ténykedett Ladányban. A nagypályás meccseket a focipályán, a kispályás meccseket a Gólyavár kertjében levő teniszpályán játszották annak kézilabda pályává történt átalakításával. A szabványoknak ez utóbbi nem felelt meg és ezután kezdték meg a foci pályán a kézilabda pályát építeni. Az építés során egy sajnálatos haláleset történt Ulveczki István leesett a vontatóról és koponyaalapi törés következtében a fiatal házas forgalmista elhunyt. A pályát 1955-ben adták át.

A magánéletében egy újabb megrázkódtatás következett, 1953 tavaszán meghalt az apja a Romániához visszakerült Albison. Az 1944-es esküvője óta nem találkozott az apjával, a román határ gyakorlatilag átjárhatatlan volt, csak levélben kommunikáltak, figyelemmel arra, hogy a leveleket a határ mindkét oldalán cenzúrázzák. Ha a levél tartalma nem felelt meg az illetékeseknek egyszerüen nem kézbesítették. Édesapját Romániában kuláknak nyilvánították, házát, cséplőgépét, földjeit elvették, a felesége szülei örökölt hazában laktak és a földjüket művelték, engem, az unokáját csak fényképről ismert.

1953-ban a nagy nehézipari központba Ózdra kerestek forgalmistákat. A helyzet enyhülésével apámnak lehetővé tették, hogy odamenjen dolgozni. Ózdon a kereseti viszonyok miatt vasutas hiány volt mivel a “Gyárban” (így nevezte a népnyelv összefoglalóan a vasműt és a kapcsolódó üzemeket) és környékbeli azóta szintén bezárt bányákban jóval nagyobb jövedelmet lehetett elérni, mint a vasúton (a kohászok, martinászok és a hengerészek a forgalmista jövedelmének 4-6-szorosát kapták). A vasutasok is nagyobb jövedelemhez jutottak, mint más hasonló nagyságú állomáson (20., 21. kép). Ózd kiemelt település volt, hasonlóan Budapesthez és a nagy ipari, bányász településekhez az áru ellátása az alföldi régiókhoz képest kiemelkedő volt. Apám innen hordta a nagyszüleimnek a lisztet, cukrot és fűszereket. 1955 karácsonyára nekem is innen hozott narancsot, aminek addig hírét sem hallottam. 1955-ben a politikai helyzetben visszarendeződés következett be, pl. a húsvét második napját, munkanapnak nyilvánították. Nagy propaganda hadjáratot indítottak, hogy majd a bányászok megmutatják a “klerikális reakciónak” hogy kiemelkedő termelést fognak produkálni húsvétkor. Nagy mennyiségű üres vasúti kocsit vontak össze Ózdra, Putnokra, Sajószentpéterre, hogy a bányákat majd kitudják szolgálni, és óránként kellett helyzetjelentést adni a kocsi helyzetről. A bányászok viszont butykossal szálltak le az aknába, és estig egy csille szén sem jött fel sehol. Nagy botrány lett belőle, de nem mertek erőszakosan fellépni sehol, agyonhallgatták a dolgot, és a vezetőkön verték el a port. 1956 tavaszán a gazdasági helyzet miatt Ózdon a vasutasok jövedelmét csökkentették, emiatt visszatért Ladányba forgalmistának (22. kép).

1957 tavaszán áthelyezésre került Záhonyba. A korábbi szigorú politikai “megbízhatósági” feltételeket megszüntették, mivel az áruforgalom megnövekedése jelentős többlet létszámot igényelt. Oktatótisztként dolgozott, jól beilleszkedett az itteni és újonnan jöttek közé. Sok régi ismerőse került Záhonyba, köztük sok ladányi, ahol a lakáshoz jutás könnyebb volt, mint a vasút más helyszínein. Az áruforgalom nagyarányú felfutása újabb és újabb létszámot igényelt minden területen ezért a korábbi kis falu óriási infrastrukturális fejlesztéseken ment át, hogy a kor körülményei között a betelepülők számára vonzó legyen, ez főleg a lakásépítésben jelentkezett. Munkájával meg voltak elégedve, 1958-ban elvégezte az oktatótiszti tanfolyamot, többször részesült jutalomban.  Munkáját nagy kedvvel végezte, 1957-ben jelentős vasúti fejlesztések indultak Záhony térségében is, mely jelentős forgalmi, árufuvarozási technológia változtatások kidolgozását és bevezetését igényelte, melynek tevékeny résztvevője volt. Mint egyedülálló lakást nem kapott, és albérletben, munkásszállón lakott és hétvégén hazajárt Ladányba. Ez is közrejátszott abban. Hogy amikor 1960 tavaszán felkérést kapott, hogy Püspökladányba állomásfőnök helyettesi beosztást vállaljon, ennek eleget tett.

Három évi távollét után újra Ladányban folytatta munkáját. A vasút ebben az időben Ladány és a környék legnagyobb foglalkoztatója volt. Az állomás létszáma kb. 400 fő, a fűtőházé 280-300 fő, a fatelítő 250 fő, a többi szakág 100 fő körüli létszámot foglalkoztatott.

Az állomásfőnök Sárvári János volt, tiszavárkonyi születésű, a vezénylő Nádai Antal aradi, az oktató Fodor Mátyás karcagi, Barnách János kereskedelmi állomásfőnök-helyettes hajdúszoboszlói származású volt, mutatva a vasutasság országos kapcsolat rendszerének hátterét. A forgalmi szolgálattevők ebben az időben Sas Imre későbbi igazgatósági vonali menetirányító majd forgalmi csoportvezető, Biró Ferenc későbbi vonali menetirányító, vonalbiztos, állomásfőnök Mátészalkán, Fényeslitkén és igazgatósági főüzemirányító, és Kis Simonka József a vadászpilótából lett vasutas, későbbi püspökladányi, majd hajdúszoboszlói állomásfőnök. A kocsiirányítási (ktg) területen a püspökladányi Csontos János, Tóth János ás a kabai Pók István teljesítettek szolgálatot, az állomás anyagosa Hegedűs János volt, a fűtőház főnöke Kiss Jenő, helyettese Füzeséry István volt. A ladányi forgalmisták és egyéb munkakörökben dolgozók mindig megállták a helyüket a magasabb beosztásokban is, így Püspökladány sok jól képzett szakembert adott az ország vasútjának.

Ebben az időszakban a sport igen fontos volt, és a foci nagy népszerűségnek örvendett. 1961-ben apámat megválasztották a P.MÁV elnökének. A sportkörnek több szakosztálya volt. de a legfontosabb az NB III-ban játszó foci csapat volt (23. kép). Egy otthoni meccs társadalmi eseménynek számított, nem volt ritka a 400-500 néző sem. Az elnöknek kellett közbenjárni a csapat tagjainak munkahelyi elhelyezéséről, esetleges leváltásról a mérkőzés miatt és a működéshez szükséges pénzügyi fedezet biztosításáról. Az akkori csoportbeosztásban Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei csapatok szerepeltek. Az elnöknek az idegenbeli mérkőzésekre is el kellett kísérni a csapatot, ami nem ritkán két napos elfoglaltságot jelentett.  A megnövekedett munkahelyi feladatok miatt, a két éves ciklus után az újbóli elnökséget nem vállalta.

A 60-s évek elején a vasutasság arisztokratái a mozdonyvezetők voltak. Azok a mozdonyvezetők, akik a “Búvárokkal” a 242-sekkel a Nord-Orient expresszt hordták a 4-5000 Ft-ot is megkeresték, de ehhez havi 250-280 munkaórát is kellett teljesíteni, de a forduló szolgálatos forgalmi embereknél is rendszeres volt a 250 munkaórás hónap, de a jövedelmük meg sem közelítette a mozdonyvezetőkét. Az állomásfőnök beosztás szerinti megállapított fizetése 2000 Ft körül volt. Így nem volt csoda, ha a mozdonyvezető a szolgálat leadása után haza felé menet bement az azóta lebontott „Lami” kocsmába, vagy az „Északi”-ba a muzsikus cigányok rohantak a hegedűért, mert pénzes vendég érkezett.

A ladányi vasutasság fontos közösségi színhelye a “Vasutas” a vasutas művelődési ház volt. Minden megvolt, ami ebben az időben a kikapcsolódáshoz szükséges volt, könyvtár, billiárd szoba, tekepálya, mozi, kártyaszoba és bálok. Itt elmosódtak a beosztás szerinti különbségek a vezető tisztviselő együtt kártyázott a nagypipás nyugdíjas vonatvezetővel. Ment az ugratás az adomázás, meg kell említeni például az akkori idők egyik szószólóját, vitéz lófő-kibédi Dr Vargha Elemért a debreceni igazgatóság főorvosát, aki ízes erdélyi tájszólással rövid pipáját szívogatva ontotta a történeteit. A vasút térvesztésével ez is – hasonlóan az ország többi ilyen intézményéhez – leépült majd megszűnt.

Az 1950-s évek végén, a 100-s vonalon Szolnok – Debrecen között nagyarányú vasúti korszerűsítés kezdődött. A II. világháború után csak a legszükségesebb helyreállítási munkákat végezték el a vonalon, és a sin hiány miatt felszedték a második vágányt Szolnok – Debrecen között. Az állomásokon helyszíni, kézi állítású váltók voltak. A vonalszakasz a megnövekedett személy és áruszállítási feladatokat nem tudta ellátni. Ezért az állomásokra a magyar ipar akkori adottságainak megfelelő Siemens-Halske rendszerű biztosító berendezéseket szereltek. A napjainkban befejeződő korszerűsítés során ezeket cserélték le a legújabb elektronikus berendezésekre. Ladányba – mint a vonal legnagyobb állomására – az akkor bevezetett Dominó 55 típusú biztosító berendezést terveztek. Az első D55-s berendezést 1962-ben adták Vámosgyörkön, a ladányi országosan az első tíz között volt. Ez, hasonlóan a most befejezett korszerűsítéshez, az állomás teljes vágányhálózatának átépítését jelentette. Az 1962-ben megkezdődött átépítés nagyon sok munkát igényelt. A munkát sok előre nem látható esemény is befolyásolta, pl a fűtőház környékén fel nem robbant II. világháborúból visszamaradt bombát és lőszereket találtak.  Az alépítmény csere során elfeledett maradványok kerültek elő. Három – négyhetenként kellett a lezárási táblázatokat módosítani az adott vágány vagy váltócsoport átépítése miatt.  A váltókezelőknek a korábbi több évi rutin után ez sok nehézséget okozott. Az átépítés során két személyi és anyagi kár nélküli baleset fordult elő. A fokozott felelősség elve alapján ezért apámat is hibáztatták. Az átépítés befejezése és az új berendezés üzem behelyezése előtt 1964. okt. 1-vel kérésére áthelyezték Záhonyba belső ellenőrnek, majd novembertől ott lakást is kapott.

A záhonyi belső ellenőri feladatai nem sokáig tartottak. Megkezdődött Fényeslitke Déli Rendezőpályaudvar építése és 1965-ben oda helyezték oktatótisztnek. Ladányi tapasztalati alapján, egyebek mellett rábízták az aktuális lezárási táblázatok és az állomási végrehajtási utasítások elkészítését is. A feladatát sikeresen elvégezte és 1968-ban a teljes rendező pályaudvar a magas fogadóval, gurítóval, vágányfékekkel üzembe lett helyezve. A forgalom növekedésével a pályaudvar funkciói is bővültek, ami technológiai változtatásokat igényelt, amelyek kidolgozásában sok feladata volt. Munkaköri feladatai mellett sok egyéb munkát is rábíztak, aminek eleget tett. Mindenkivel jó kapcsolata volt, munkája eredményességét kitüntetésekkel és jutalmakkal honorálták (24. kép).

1978-ban nyugdíjba vonult, azonban az év őszén többszöri kivizsgálás után súlyos betegséget állapítottak meg nála, tüdődaganatot diagnosztizáltak, ami már áttétet is okozott. Műtét így nem kerülhetett szóba. A későbbiekben csak a fájdalom csillapítására volt lehetőség és hosszas szenvedés után 1980 március 8-án elhunyt.

Búcsúztatása Püspökladányban volt, nagy számban voltak jelen egykori ladányi munkatársai, ismerősei, Záhonyból külön busz hozta a temetésre a kollégáit. Felesége mellé temették. akinek emlékét holtáig őrizte.

Záhony, 2015. 09. 03.

Összeállította: Nagy Sándor

Forrás: www.vasutasmult.hu

 

Képek jegyzéke:

  1. Idős Nagy Sándor huszár öltözetben
  2. Hajdúdorog vasútállomás előtt gimnáziumi iskolai társaival (jobbról a második) 1937.
  3. Hajdúnánás, a ballagó diákok csoportképe a gimnáziumban (ülő sor jobbról a második) 1939.
  4. Hajdúnánás ballagás a gimnáziumban (a zászlót tartó fiatalember) 1939.
  5. Értesítés a felvételről a Magyar Királyi Államvasutakhoz 1940.
  6. Értesítés a Felsővisói áthelyezésről 1941.
  7. A Felsővisói állomás személyzete (jobbról a harmadik) 1942.
  8. Egy üzletigazgatósági vágánygépkocsival Felsővisó állomáson 1942.
  9. Kiránduláson a Felsővisót övező hegyekben, háttérben a település (egyenruhában) 1942.
  10. Kirándulás a környező hegyekben a vasútvonal mentén (a kézi vágányhajtányon álló személy) 1942.
  11. Kirándulás a környező hegyekben a vasútvonal mentén (a sziklafalon hátul) 1942.
  12. A Tisztképző által kiadott képesítő bizonyítvány 1943.
  13. A Magyar Királyi Államvasutak Tisztképző Tanfolyamának tablóképe (alsó sor ballról a negyedik) 1943
  14. Államvasúti üzlet-gyakornokká való kinevezés, aláírója Imrédy Kálmán MÁV elnök. Az okiraton jól kivehető az elnöki szárazbélyegző lenyomata, és az irat vízjellel ellátott papírra készült. Dr. ómoraviczai Imrédy Kálmán a MÁV Elnöke volt 1942 március 1-től, a vészkorszakig, mert nem esküdött fel a Szálasi-kormányra, a nyilas puccs után távozott a MÁV éléről, valószínűleg Nyugat-Európába menekült.
  15. A tisztviselői kar csoportképe Püspökladány állomáson, a felvétel az egykori laktanya épület udvarán készült egy oktatás alkalmával (a hölgyek között sötét kabátban Vincze Mária) 1943.
  16. A Vincze-család útlevél képe az 1930-as évekből.
  17. A háború előli menekülés útvonala Nagy Sándorné feljegyzése 1944.
  18. Igazolóbizottsági határozat 1945.
  19. Kinevezés államvasúti főtisztté a Magyar Államvasutak Elnökétől, kelt Budapesten 1947. március 1-én, aláírója a tragikus sorsú Varga László (1891-1950) a MÁV elnökigazgatója. A kinevezés vízjeles papírra íródott és az elnök „Kossuth” címeres szárazbélyegzője jól kivehető rajta.
  20. Értesítés szolgálati érdekből való áthelyezésről Ózd állomásra. Kiadmányozó: Nagyar Államvasutak Igazgatósága Debrecen, Vöröshadsereg útja 18. A dokumentum kelte: 1953. február 25.
  21. Arckép egyenruhában 1953.
  22. Értesítés arról, hogy saját kérésére áthelyezik Püspökladány állomásfőnökségre forgalmi szolgálattevői munkakörbe. Kelte és kiadmányozója: Miskolc, 1955 február 21. Magyar Államvasutak Igazgatósága Miskolc III. osztály. Az áthelyezést előjegyezte Ózd Állomásfőnökség 992/1955. szám alatt.
  23. A PMÁV labdarugó csapatával, a kép jobbszélén első sorban Barnách János kereskedelmi-főnök (egyenruhában Nagy Sándor állomásfőnök-helyettes) 1961.
  24. Fényeslitke, az átrakókörzet 25. éves évfordulója alkalmából, üzemi rendezvény előtt 1973.

*

FOTÓALBUM:

 

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2015.11.15.

Kardos Imre

községi állatorvos 1907-1920-ig

.

1869-ben született az Abaúj-Torna vármegyei Ongán. Édesapja kovácsmester volt, így már gyerekkori élmények kötötték a lovakhoz. Katonaként a Mezőhegyesi Császári és Királyi Katonai Ménesintézetben szolgált, 1901-ben elvégezte az állatorvosi akadémiát. Azokban az időkben a katonatiszteknek a nősüléshez engedélyt kellett kérni, nem megfelelő vagyoni háttér esetén kauciót kellett a családnak letenni. Mivel sem az ő, sem a menyasszonya családja nem volt erre képes, nyugállományba vonult, leszerelt.

1907-ben került Püspökladányba. 1908 januárban Mezőhegyesen házasságot kötött Petrán Anna tanítónővel. Két fiúgyermekük született, 1909-ben Géza, 1910-ben Ernő.

Azokban az időkben elsősorban igavonó állatok gondozása, gyógyítása volt az állatorvosok feladata. Egyedüli állatorvosként, Püspökladányban és a hozzátartozó tanyavilágban kellett a feladatát teljesítenie. Az első világháború éveiben a környék településeiről a fiatal állatorvosokat bevonultatták katonának, azok helyettesítését is neki kellett ellátni.

1912-ben házat épített Püspökladányban, a Rákóczi utcán, melyben már a praxisához szükséges feltételek is biztosítottak voltak.

Szabadidejében vadászott, méhészkedett, szívesen foglalkozott fafaragással, asztalos munkákkal.

Az ország megcsonkítása lelkileg nagyon megviselte, hiszen a felesége rokonsága Aradon élt.

A megterhelő munka aláásta egészségét, szívpanaszai voltak. 1920 őszén Budapesten, egy családi ünnepi eseményen rosszul lett és meghalt. Itt nyugszik a püspökladányi temetőben.

 

Kardos István

unoka

*

FOTÓTÁR:

Fotók: Kardos István családi gyűjteménye

 

 

*

 Fotók: Kardos István családi gyűjteménye

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz