Mile családnév eredete


A  MILE CSALÁDNÉV EREDETE

*

Nagyapám sokat emlegette, hogy „régi családból” származunk, a nevünk francia eredetű és valamiféle katonaember volt az ősünk, aki itt telepedett le a közeli Szerepen. Ezért is hívják Milének a szerepiek nagy részét. Akik ezt a családnevet viselik, szinte kivétel nélkül ugyanezt az eredetet vallják. A nyomokra véletlenül akadtam rá Rabb Péter írásában, mely Szerep község eredetével, történetével foglalkozik, ebből idézném az ide vonatkozó részt:

  „Területünket a Szerep-mocsár elnevezés mellett az Árpádok idején többször nevezték Nagysárnak is, ahol a mocsár, ingovány jelentésű sár szó egyértelműen utalt a hely természetére. Ebben a korban talán az egész területet értették alatta, később, párhuzamosan a Sárrét elnevezés térhódításával, a Nagysárréten egyre inkább a Körösöktől északra fekvő, döntően a Körösök és a Berettyó által táplált nagyobbik mocsarat értették, a kisebbiket, mely délkeletre feküdt, gyakran Tordasara néven emlegették67.

A következő adat, mely egyben a falu első ismert okleveles említése is, 1219-ből való, s ebben három falubelit -a Zovárd nemzetség három emberét- lopással vádolnak68. Ez a nemzetség a krónikások szerint eredetét a honfoglaló ősökig vezeti vissza, Anonymus az ősapát Álmos vezér unokatestvérében, a népével Görögországba szakadt Zuard személyében találta meg, Kézai Simon szerint pedig Lél vezértől származnak. Kegyurai a falu határában egykor volt Szerepmonostorának, egyéb birtokaik Békés, Bihar és Esztergom megyében voltak. Falubeli hagyomány szerint a valódi ős egy, az első Árpádok idején betelepült francia lovag lehetett, s ez lehet a magyarázata a faluban gyakori Gali és Mile családneveknek, melyek csak itt fordulnak elő69. A nemzetség tagjai az oklevelekben 1222-től szerepelnek, egyikük, Miklós fia Miklós 1267-ben lovászmester volt70. 1283-ban Thanch fia Fülöp és Mortun fia Lőrinc hagyatéki tárgyalásáról és a szerepi monostor kegyuraságáról értesülünk71.” 

(Rabb Péter: Szerep története alapján)

A másik forrást is a véletlen hozta elém, de a történet érdekessége, hogy szintén nagyapám elbeszéléséből tudom, hogy ”egyik ősünk olyan sokra vitte, hogy táblabíró volt!” Ez mindenképp nagy dicsőség az egyszerű paraszti munkából vagy iparosságból élő leszármazottaknak, hiszen ki ne emlegetné szívesen a szép karriert befutó, nagy múlttal rendelkező felmenőket. A következő történet, vélhetőleg ezt az elődöt mutatja be, de hogy ki az írás szerzője, azt sajnos homály fedi.



Vasárnapi Újság 1854-1860:

 

„Mile bácsi,” egy huszár a múlt időből

 

 

Mile István

“Jó Nagyvárad városában nem ismeretlen a név, melly e czikk élén áll, s mindenki érdekkel olvasandja egy régi magyar huszár ez életképét. Vitézség, és a hol kell, jámborság, e kettő jellemzi a mivelt világ katonáit s e kettő megvolt a magyar huszárban is, bármint kenték volna is reá a barbár nevet azok, a kik féltek tőle.

Mile István, született 1770–80. közt Biharmegye Ér-Adony nevü helységében; szülei habár földmiveléssel foglalkoztak, a serdülő ifjut mégis a muzsák templomába ohajtották volna bevezetni, – e czélból elébb az ér-adonyi iskolába küldötték, de minthogy itt hamar reá unt, vivék a margittaiba; ez sem lévén inyére, megpróbáltaták vele a debreczenit. – A szülői ohajtás azonban itt is hajótörést szenvedett, mert István a debreczeni kollegium falaival sem birván megbarátkozni, atyai beleegyezés nélkül bucsust vőn azoktól, s az iskolai pályát annyi eredménynyel, hogy meglehetős nagy betükkeli nyomtatást csak el birt olvasni, megfutván, egyszerre Ér-Adonyban termett. Atyja, miután minden igyekezeteit meghiusultaknak tapasztalta, honn marasztalá. – S igy atyjának lőn segitségére a mezei gazdálkodásban s szőlőmivelésben, minthogy pedig atyja azt, a mit házánál gondosan megtakarithatott, a nagyváradi piaczra szokta vala eladás végett beszállitani, többnyire illy Nagyváradra rándulásokban atyjától István sem marad el. S im ezen berándulás volt alapja, az ő későbbi szerencséjének.

1790-ik felé a nagyváradi nagy piaczon atyjának buzával rakott szekere mellett állván, megpillantá a toborzókat. Egy gondolat – s István bucsut vett atyjától, bucsut azon szekértől, mellyen ő annyiszor jöve Nagyváradra; kezet adott – s huszár lett a gróf Erdődy nevét viselt huszárezredben, örömére a toborzóknak, kik minden fáradság és reábeszélés nélkül páratlan deli ifjut nyertek, örömére önmagának, a mennyiben ezen kézadás által régi ohajtása teljesült!

Mile azonban nem maradt sokáig Nagyváradon, hanem az ezredhez rendeltetvén, deli termete, tisztaság- és rendszeretete, józan magaviselete által szerencsés vala előljárói hajlamát megnyerni, ugy nem különben lelkének egyenessége által bajtársainak szeretetét kiérdemelni.

Nem is érte őt közvitézi pályáján semmi baj, egyet kivéve. Ugyanis azon században, mellyben Mile szolgált, vala egy igen garabonczás veterán közvitéz, ki különös hajlandósággal birt, az ujonczokat olly formán keseriteni, hogy t. i. ünnep- s vasárnap elmenvén a korcsmába, ott azon asztalnál szokott volt helyet foglalni, mellynél legtöbb ujoncz vala, kiktől el szokta szedegetni a boros üveget, s azonnal hősiesen fel is hajtani, – ezt akadálytalanul folytatá majd szolgálati koránál, majd nem megvetendő testi erejénél fogva. Az ekként megkárositott ujonczok panaszt emelvén a kapitánynál, e vigaszt nyerték: „miért nem rakjátok meg?” kik is e vigasz teljesitésére a fiatal Milét kérték fel. A kérésnek Mile akként felelt meg, miszerint a garabonczás veteránt nem sokára vizes lepedőben vitték haza s felgyógyulása után az ujonczokat nemcsak nem háboritotta, de a leggondosabban kerülte is, kivált ha Milét közel lenni tapasztalta.

Mile ugyan ezért a kapitány által azonnal megfenyittetett, de csak, mint szoktuk mondani: „tessék, lássék” módjára, s igy megtétetvén a jelentés az ezrednek, Milét többé semmi bántalom sem érte, sőt az ujonczok részéről hálás elismerés környezte, mert ők ezután nyugottak költhették el boraikat.

Nem ritka azonban az embereknél az, hogy maguk a mostohaságok vetik meg a szerencse- s előléptetésnek alapját, s igy történt ez Milével is.

Ritka erejü karjai a figyelmet még inkább gerjeszték irányában, s igy csakhamar kapitánya káplárnak jelelte ki. Sikerült azonban Milének valamint először, ugy másodszor is a kijelelést alázattal megköszönve, magától elháritani, de mikor Mile a harmadszori kijelelésre sem vala hajlandó azt elfogadni, kurta vasra tették, a mi magas termetének nem igen jól esett, a káplári tisztet tehát elfogadta, s igy tér nyilt előtte katonai érdemszerzésre. E mellett még mint káplár az ezred énekese is lett; ugyanis mint káplár (bár helvét hitvallást követő), tábori-misék alkalmával, a tábori kápolna elé állván, ő hangoztatta a katholikus „Im arczunkra,” – „Ez nagy szentség” – s „Imádunk szent ostya” stb. szivemelő éneket, még pedig ugy, hogy a négyszögben álló, vagy lóháton ülő harczedzett vitézek mindig készek valának, őt az énekben lélekből követni.

1805-ik évben Godroiponál a Piave folyón áttört a franczia, és a várost, hol több hadikészlet volt lerakva, váratlan rohammal igyekezett elfoglalni. E város alatt állott Frimont-huszárezredből egy osztály, b. Badák őrnagy vezénylete alatt. Az őrnagy neki bátoritván huszárjait, elszántan rohantak a kőfal keménységü ellenség gyalogságára, melly is előhaladtában megállapodni kénytelenittetvén, elfogadá a csatát. S im a gyalogságra rohanók között Mile vala az első, – még pedig olly formán, hogy ő egyenesen a franczia vezénylő tábornoknak iramlott, kinek védelmére habár több franczia sietett, Mile több csapást osztva és kapva, különösen midőn a tábornok lova ágaskodni kezde, időt nyert jól irányzott csapással a tábornok oldalához jutni, hogy az eljajdulva dölvén le lováról, szörnyet halva terült a földre. Az uratlan ló a francziák sorára rohanván, rést nyitott – mit a huszárok felhasználván, az ellenséget akként nyomták meg, hogy az széjjelfutván a Piavénak, nagyobb részt felkonczoltatott, a többi pedig fogságra került.

Károly főherczeg az egész csatát emelkedettebb helyről szemlélvén, minthogy Mile fején sebesittetett meg erősen, a vitéz káplárt a főherczeg maga elé hozatván, sebeit saját kezeivel kötözé be, s acsak ezután küldé kórházba; – hol is dicsően nyert sebei miatt vesztegelvén, mint ágyban fekvő diszittetett fel az arany érdempénzzel.

Montebaldó hegyét nagy áldozatokkal mászván meg a magyar sereg, Alvinczy tábornok kisérői közt Mile István is volt, kiket a hegy gerinczén a franciák pró fegyver- s ágyutűzzel fogadván, minthogy a tetemes erővel nem mérkőzhettek, összezavarodva nyomultak le a hegyről. Alvinczy, népétől elszakadva, egész éjjen át egyedül Mile által ótalmazva, bolygott a hegyek között, mig végre a sereghez ért hajnalkor Alvinczy, – ki is gazdagon ajándékozván meg a bátor lelkü huszárt, pártfogásáról biztositotta, mit azonban a szerény hős soha nem vett igénybe.

1809-ben Coniglianónál, János főherczegnek, de főleg gróf Frimont hadvezérnek volt a derék vitéz igen hasznos szolgálatára; – ugyanis a gróf a francziák mikénti állásáról kivánván magának tudomást szerezni, egy sűrü erdő előtt, a hogy elvágtatott, 30–40 franczia körülvette: mit előőrsi szolgálatban lévő 15–20 legényével megpillantván Mile, oda sietett, s szeretett ezred-tulajdonosát hősiesen meg is szabaditá a francziák közől. Ez esetről Mile, ki különbentetteivel nem igen szeretett kérkedni, s a ki csak mások nógatásának engedve fogott nagy nehezen hozzá, azt szokta volt megjegyezni: „hogy Frimont is emberül dolgozott.”

Mile ezen hőstette azzal jutalmaztaott meg, hogy káplárból azonnal hadnagynak neveztetett, még pedig olly formán, hogy Frimont gróf nagy tábori-ebédet adván, Mile káplárt is oda parancsolta, s az, ki mint káplár ült az asztalhoz, ebéd végeztével mint hadnagy kelt fel, mert Frimont gróf áldomás-pohárra méltatván őt, e közt nevezte hálája bizonyitásául hadnagynak.

Megszünvén a franczia hadjáratok, megszünt Milének is katonai pályája, s igy 1816-ban odahagyván az ezredet, Nagyváradra jött, élvezendő azon nyugalmat, mellyre méltó volt.

Az 1817-ki nagy éhség alkalmával Mile Nagyvárad utczájáin járván, két figyermeket talált, kik az éhség miatt már-már kimulandók valának; a kétszáz pengő forint nyugpénzzel, s az aranyérdempénz utáni káplári járandósággal ellátott főhadnagy, mit sem habozott őket felvenni, lakába vinni, s ott nemcsak táplálni – de minthogy azokat a Gondviselés hozzá vezette, fel is nevelni, s mesterségre adni, kik közől az egyik később asztalos, a másik pedig kalaposmester lett Nagyváradon.

Tehát a harcz dühei sem valának képesek az emberi szeretetet Mile kebeléből kioltani? – E ritka felebaráti tettel kezdé meg rendszeres nyugalmi élvezetét, melly méltán annak mondható, a mennyiben a jó öreg rendesen nyolczóráig szokott volt nyugodni, ekkor a legkényelmesebb öltözködéshez fogva, tizenegy óra felé a „Fekete sas”-hoz czimzett kávéház felé tartott; ottani kedélyes társalgás után, vagy oda, hová ebédre vala hivatalos, vagy pedig oda, hová rendesen váratott, elindult; – ebéd után egy-két látogatást tett, alkonyat felé haza tartott. Ő nem csak a nagyváradiak kegyeletes tiszteletét birta, kik őt többnyire csak „Mile bácsi”-nak szólitották, hanem voltak neki több katonai tekintélylyel becses találkozásai, mellyek katonai hős tetteinek mind annyi örvendetes elismerései valának. – Lássunk a számosak közől néhányakat. – Gróf Frimont János mint cs. k. lovassági tábornok, és lombard-velenczei katonai főparancsnok, Nagyváradra jövén 1824-ben, biharmegyei javait átvenni, nem csak katonai diszszel, de a megye részéről küldöttség álal is fogadtatván, mindenféle osztályból nagy s tekintélyes sokaság gyült egybe. – A megérkező gróf azonban mindenekelőtt, kocsijából kiszállván, Mile főhadnagyot nem csak e szavakra: „isten áldjon édes Milém, örvendek, hogy láthatlak,” – de csókjára is méltatva, csak azután fordult az egybegyült tekintélyekhez.

1832-ben báró Bretfeld Manó cs. kir. altábornagy Nagyváradra jövén, 1836-ig vala ott, – ki is alig érkezvén Nagyváradra, szemlét tartott a várban a katonaság felett, s e foglalkozása közt megpillantván a váron keresztül menő Milét, lovának sarkantyut adva feléje vágtat, s őt e szavakkal, hija magához: „nemde ön Mile? látogasson meg, de nem parádéban.” El is ment Mile, – s a szivélyes, annyi emlékek által fűszerezett társalgásnak, minthogy b. Bretfeld azelőtt alezredese vala, hossza vége nem levén: b. Bretfeld őt a cs. kir. német gárdához akarta volna juttatni, – de e jóakaratot Mile csak azért köszönte meg, mert a bajusztól, mellyet ő nyugalmi állapotában is minden nap a leggondosabban szokott volt kifényesiteni, meg kellett volna válnia. – 1836-ban Nagyváradot pusztitván az iszonyu tűzvész, elhamvasztá Mile hajlékát is; herczeg Hohenlohe Sándor püspök nagyprépost, kinél Mile minden hétfőn kedvesen látott vendég volt, megragadván a szomoru alkalmat, sietett Milét, János főherczeg kegyeibe ajánlani, – ki is Hohenlohe herczeg által kétszáz pengő forinttal vigasztalá meg az agg harczost; gróf Frimont János özvegye pedig, Mitterpacher Katalin asszony az épülethez megkivántatott fanemüvel. S igy helyre állittatván Mile háza, mindenkitől tisztelve s szeretve élt abban továbbra is.

1837-ben megyei tisztujitás alkalmával Biharmegye táblabirájának nevezte Lónyai János akkori főispáni helyettes.

1838-ban Estei Ferdinánd bevégezvén kir. biztosi működését Erdélyben, Nagyváradon keresztül Bécsbe visszautazva, Nagyváradon a püspöki lakba szállott, hol a magas érkezőre fényes teritékü asztal várt, mellyhez minden osztályból egyedül a főbbek valának hivatalosak. – A tisztelgések után, a többiekkel együtt Mile is távozni akart, de a főherczeg e szavakkal tartóztatá vissza: „főhadnagy ur velem fog ebédelni,” s igy ő a magas érkezőnek vendége lett.

Illy kellemes napokat élvezvén a jó öreg, végre nála is megjelent az, kit el nem kerülhetünk – a halál, nem engedve neki hosszas szenvedést, mert nehány napi betegség után, megszünt élni 1841. nov. 27-én, életének 72-ik évében. – Kimulása csendes vala, temetése pedig valódi diadalmenet – Nagyvárad szine egybegyülve kiséré őt nyughelyére, a várad-olaszi sirkertbe; – s ott aluszsza az örök álmot a jó öreg huszár, ki a nagyváradiak emlékében maiglan is él, s a kinek kedélyességéről mai napig is örömmel emlékeznek.” (Z–n.)

(Sajnos a mű szerzőjét illetően nincs semmilyen forrás.)

Vargáné Mile Katalin

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz