Pánti Sándor élete

2016.06.16.

Pánti Sándor élete

 „Megszülettünk, hogy valamit hozzáadjunk a világhoz”

*

Pánti Sándor1

*

Utam végéhez közeledve egyre többet faggatom a múltat. Felidézem szeretteim arcát, mosolyát, képzeletben sokat vagyok velük, néhány gesztusom őket idézi. Kányádi Sándor szépen fogalmazta meg ezeket az érzéseket Vénülőben című versében:

.

„vénülőben mintha a gének

egyre jobban emlékeznének

naponta egy-egy apámtól látott

gesztus lát rajtam napvilágot.

.

köhintésem is őt idézi

s ahogy ő szokott messze nézni

úgy nézek a távolba szűkre

húzott szemmel  el-elrévülve

.

úgy rakom keresztbe lábam

ahogyan azt csak tőle láttam

s mosolyom is mintha benne

az ő mosolya élemedne”

 .

A család és a gyermekkor

Nyomába eredtem édesapám és a családtagjaim életének – ha már nem sikerült életükben – és haláluk után szeretném jobban megismerni őket. Arra szeretnék buzdítani mindenkit, aki ezt az írást olvassa, hogy ne mulassza el ezt az „utat” megtenni, mert sokat fog jelenteni ez az egymásra találás mindnyájuknak.

A Pánti családi név arra utal, hogy a nemzetség Pánt községből származott. Ez a község az egykori Magyarország területén, Nagyszalonta közelében volt. A Pánti nemzetség törzsbirtoka Geszt és Marcelháza között terült el. A nemzetségből többen familiárusi szolgálatot vállaltak a gazdagabb nemeseknél, akik katonáskodásuk fejében földbirtokot juttattak nekik. A török hódoltság idején azonban az emberek nem élhettek háborítatlanul birtokaikon. A portyázó török hadak a legváratlanabb időpontban rontottak rájuk az adót követelve, közben kifosztották gazdaságukat, elhajtották jószágaikat és felgyújtották házaikat. Ezért mikor a lakosság hírét vette, hogy közelednek a török csapatok, málhás szekerekre rakták ingóságaikat és biztonságosabb lakóhelyet kerestek a családnak. A Pánti nemzetség tagjai is így cselekedtek és szétszóródtak az Alföldön, Karcagra is sokan menekültek közülük. A híres Karacs családból való Karacs Jakab fiának, Jánosnak a feleségét is Pánti Ilonának hívták.

Azt azonban édesapám elbeszéléséből tudom, hogy az ő felmenői Tiszacsegén éltek. Tiszacsege egykor virágzó mezőváros volt, országos révként fontos szerepet játszott az áruforgalomban, és a kereskedelemben. A 14.században a Hunyadi és a Bajoni család birtokai voltak ott. Az 1514-es parasztfelkelés után azonban korábbi rangját elvesztett jobbágyfalu lett, és lassan elnéptelenedett.

A jobb megélhetés reményében határozhattak úgy az édesapám felmenői, hogy Püspökladányba költöznek Nem is bánhatták meg, mert megszokták, megszerették ezt a vidéket, kenyeret adott nekik, itt gyökeret eresztettek és ez a föld fogadta be őket. Valamennyien a helyi temetőben nyugszanak.

Apai nagyapám Pánti Károly 1892-ben itt született Püspökladányban, apai nagymamám Fórián Eszter is itt született 1896-ban. Apai nagyapám magas, szikár, szigorú tekintetű férfi volt, kackiás bajusszal, egyenes tartással, sokáig volt katona a császári és királyi hadseregben. Jóképű  lehetett, mert Fórián Eszter, aki szelíd, kék szemű, szőke lány volt, megvárta, míg leszerelt – nem ment máshoz férjhez – pedig biztosan lehettek kérői. Házasságukból 4 gyermek született, Eszter, aki sajnos csecsemőkorában elhunyt, édesapám Sándor, 1925. július 29-én, Károly 1927-ben, József pedig 1930-ban. Apai nagyapám a mezőgazdaságban volt napszámos, dolgozott az uradalomban is, és időszaki munkákat vállalva évekig dolgozott a helyi strandon. A II. világháború után 10 hold juttatott földön gazdálkodott a család. Édesapám a 6 elemi osztály elvégzése után szeretett volna továbbtanulni, mindig vonzották a gépek, motorszerelő akart lenni, de ezt az álmát nem sikerült megvalósítania, pedig többször is megpróbálta. A gépek titkait azonban mesterlevél nélkül is megismerte, nem volt olyan motor, később autó, amit ne tudott volna megjavítani, de még az elromlott órákat is megtanította járni. A szülei nem tudták vállalni taníttatását, ezért ő is napszámos munkát vállalt, dolgozott a farkasszigeti Erdőgazdaságban és a Vasútnál is.

*

1

*

A katonáskodás évei

16 éves volt, mikor meghallotta, hogy a honvédség motorvezető tanfolyamot indít, melyre azonnal jelentkezett és el is végezte. Biztatták, ha ezzel a bizonyítvánnyal jelentkezik a hadseregbe és kéri, hogy a gépesített hadosztályba sorozzák be, ott később a szakképesítést is megszerezheti. Ezekkel a reményekkel 1942-ben – 17 évesen – önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. Debrecenbe hívták be tényleges katonai szolgálatra 1942 októberében. Ekkor érte az első csalódás, mert nem a gépesített hadosztályba, hanem a honvéd gyalogság 11/I. zászlóalj 3. századához sorozták be. Fiatal volt, egészséges és erős, ide is gyorsan beilleszkedett. Jó zenei érzéke és hallása volt, több hangszeren is  játszott, ezért megtették a század kürtösének, később rangban is emelkedett. Nagyon büszke volt arra, hogy a század kürtöse lehetett. Örült annak, hogy ilyenkor mindenki őt figyeli, és igyekezett is, hogy minden hang a helyén legyen. A békés katonáskodásnak azonban gyorsan vége lett, 1944 márciusában a századát az ukrán frontra vezényelték. Kétszer sebesült meg. Másodszor a bal lábán sérült meg, egy felrobbant aknától, olyan súlyosan, hogy kórházba szállították Érsekújvárra. Amikor felgyógyult Debrecenbe helyezték át lábadozásra. Titokban reménykedett, hogy nem viszik vissza a frontra, hiszen mindenki tudta, hogy a háború a végéhez közeledik, a németek hadereje összeomlott. A szovjet csapatok már az ország határánál voltak. Sajnos tévedett. 1944 őszén őt és a bajtársait a  román frontra vezényelték és útnak indították Békéscsaba felé. Ennél a városnál  nem is jutottak tovább. 1944. október 6-án a hazánkba bevonuló szovjet csapatok fogságba ejtették őket, visszavitték Ukrajnába, Nyikolajev városában 11 hónapig volt hadifogságban.

 

A hadifogság évei

Nyikolajev városáról bővebben is írok, mert fontos események történtek itt a háború alatt, továbbá ez a város volt édesapám hadifogoly életének helyszíne.

Nyikolajev Nyugat-Ukrajnában az ukrán sztyeppén található, a Fekete-tengertől 65 km-re. Az Inhul és a Déli-Bug folyó a város északi részén folyik össze, több hosszú, keskeny félszigetet képezve. A város központja is egy ilyen félszigeten fekszik. A város fontos folyami és tengeri kikötő, továbbá vasúti gócpont. A város észak-keleti részén a Bug és Inhul folyó közrefogta háromszögben zajlott le 1941. augusztus 10-től 16-ig a híres nyikolajevi csata, melyben a magyar lovasdandár Mikecz Kálmán zászlóaljparancsnok vezetésével kimagasló érdemeket szerzett, s megfordította a csata kimenetelét. A vasútvonal és az alatta átvezető aluljáró véres harcok színtere volt. A magyar gyorshadtest az 1. számú német páncélos csoport alávetettségébe került, és a feladatuk az volt, hogy akadályozzák meg a szovjet csapatok átkelését a Bug folyón, így zárják el őket az utánpótlástól. A szovjet csapatok visszaverték a német páncélosok rohamát, mikor megjelent a magyar lovasdandár, akik nyílt terepen, 50 C fok hőségben, nyílt tűzben égő gabonatáblák mellett harcoltak, megtörve a szovjet csapatok védelmét, akik feladták az állásaikat.

A nyikolajevi temetőben 203 magyar katona alussza örök álmát.

Ennek a csatának a történetét csak azért elevenítettem fel, hogy a magyar katonák hősies harcának Nyikolajev várossal összefüggésben emléket állítsak.

Ebbe a városba érkezett meg édesapám a hadifogoly szállítmánnyal akkor, mikor már a háború gyakorlatilag a végéhez közeledett. Tizenegy hónapot töltött el itt, de ellentétben más hadifoglyokkal, nem emlegette úgy ezeket a hónapokat, mint élete legsötétebb emlékeit. Ebben a táborban emberségesebben bántak a foglyokkal. Keményen kellett dolgozniuk, de emberhez méltó körülmények között. A városban 3 láger volt, 25-30.000 foglyot helyeztek itt el. Az elhelyezés fa-, és kőbarakkokban történt. A barakkokban kezdetben a padlón kellett aludniuk és a köpenyükkel takarózniuk. A fegyverszünet megkötése után kaptak vaságyat, pokrócot is. Lehetőségük volt rendszeres tisztálkodásra, és tiszta fehérneműt is kaptak. A Parancsnokság önállóan gazdálkodott. A rabokat „kikölcsönözték” a helyi gyáraknak, kolhozoknak, és a kölcsönzés díjából fedezték ellátásukat. Az élelmiszer-adag kevés volt, egyhangú, és silány, de ha nem cserélték az élelmiszert cigarettára, bírták vele a kemény munkát. A rabok 20-25 fős brigádokban dolgoztak, együtt laktak a barakkokban, együtt is étkeztek. Szükség volt a bajtársiasságra, egymás segítésére, hogy elviseljék az egyhangú napokat. Szigorú fegyveres őrizet mellett vonultak a foglyok hajnalban munkára, és úgy is érkeztek vissza. A helyi lakosság jóindulattal fogadta el munkájukat, bár maguk is éheztek, gyakran nyomtak ennivalót a markukba, mikor mellettük elhaladtak. Édesapám dolgozott a gyárban és a kolhozban is, különösen a kolhozban szeretett dolgozni, mert a mezőgazdasági munkák végzésében nagy gyakorlata volt. Nagyon vágyott haza, mint minden fogoly. 1945 augusztus 30-án hozta haza a katonavonat.

*

2

*

A katonaság és a hadifogság évei próbára tették, ezek az évek mégis élete meghatározó élményévé váltak. Sokat mesélt ezekről az évekről! Fogságba esése minden pillanatát, mint egy izgalmas krimit idézte fel idős korában is. Azt gondoltuk akkor, hogy már unalomig ismerjük, és emlékezni fogunk rá, de bizony emlékezésünk megkopott, ezért próbálom most visszaidézni, amiket hallottam, hogy ne legyen  végleg az enyészeté.

*

édesapám motoron

*

A családalapítás, munkahely keresés évei

Leszerelése után kapott 5 katasztrális hold juttatott földet, a püspökladányi Kincses-domb mellett, abban gazdálkodott, mellette pedig alkalmi munkákat vállalt. 1946. november 30-án kötött házasságot édesanyámmal, Nagy Piroskával. Ismerték egymást fiatal koruk óta, hiszen egymás közelében laktak, de télen a bálokban kerültek közel egymáshoz. Házasságukból 3 lány született, Irén (1948), Piroska (1949) és Julianna (1956). A mi életünk már új fejezet, nem fér bele ebbe az emlékezésbe. Vajon megemlékezik-e valamelyik unoka a mi életünk örömeiről és buktatóiról?

*

Nagy Józsefné Hajdú Piroska(Nagy Józsefné Hajdú Piroska)

*

Anyai nagyszüleim Nagy József és Hajdú Piroska is Püspökladányban születtek 1901-ben és 1904-ben. Házasságukból 3 gyermek született 1926-ban Gyula, 1927-ben Piroska, és 1928-ban Imre. Anyai nagyszüleim is a mezőgazdaságból éltek, napszámos munkát vállaltak és a II. világháború után 9 hold juttatott földön gazdálkodtak. Piroska nagymamám jobb módú családokhoz járt a háztartásban segíteni. Varga darálósnál és Bálint Sándor hentes családjánál dolgozott évekig, munkáját megbecsülték, családtagnak tekintették. Édesanyám, mikor serdülőkorba került, Bálint Sándor Margit nevű lányának pesztonkája volt. Haláláig tartotta vele a kapcsolatot. Anyai nagyszüleimhez, mint legidősebb unoka mélyen kötődtem. Sokat betegeskedtem gyermekkoromban, nagymamám mindig ott ült az ágyam mellett még éjszaka is az álmom vigyázta. Korai halála életem első trachumája volt. Anyai nagypapám nagyon egyszerű és családszerető volt. Az 1930-as években Németországban vállalt egy gyárban fizikai munkát, az ottani keresményéből tudták felépíteni azt a házat a Petri telepen – az Ék utcában – ahol leélték az életüket.

*

Pánti Sándorné Nagy Piroska(Pánti Sándorné Nagy Piroska)

*

 

Édesanyámnak is voltak álmai, de azok sem teljesültek. Minden vágya az volt, hogy varrónő legyen. Jól tanult, tandíj mentességet is kapott volna, de a taníttatását így sem tudták nagyszüleim vállalni. Később fiatalasszonyként megtanult varrni, kitartó spórolás után vett is magának egy Singer varrógépet. Ő varrta a ruháinkat, kötött, horgolt is nekünk, különösen télidőben, mikor a ház és a háziállatok körül nem volt annyi  munka. Soha nem ült tétlenül, mindig talált valami elvégeznivalót. A házunkban rend volt és tisztaság, minden nap meleg étel várta a családot. Mivel lányai születtek, a tradícióknak megfelelően életünk minden gondját ő oldotta meg. Ezt a helyzetet édesapám elfogadta sőt, természetesnek találta, pedig jobb lett volna – neki is – ha tevékenyebben vesz részt életünkben.

*


édesanyámék a ház előtt (Szüleim házuk udvarán)

*

édesanyám mosolya     (Édesanyám mosolya, kisebbik lányával, Juliannával)

*

Édesapám 1947-től 1950-ig a MÁV-nál mozdonyfűtőként dolgozott. l950-ben elvégzett egy négy hónapos gépkocsivezetői tanfolyamot Tihanyban, és újra foglalkoztatta a gondolat, ha a honvédségnél próbálna szerencsét, ott szakmai képesítést tudna szerezni, és a technikai hadosztályban dolgozhatna. 1951. június 10-től szeptember 30-ig tartalékos tiszti képzésen vett részt és 1951. október l. napjától hivatásos tiszt lett a Magyar Néphadseregben. Először Egerben, majd Gyöngyösön teljesített katonai szolgálatot, alhadnagyi rangban. Ezúttal sem a technikai hadosztályba vezette a sorsa, ám a hagyományos katonatiszti feladatok nem elégítették ki. Hibájául rótták fel, hogy politikailag nem képzi magát, ami igaz volt, mert őt az akkori politika nem  érdekelte, csak a gépek. Édesanyám erősen kötődött a szüleihez, és Püspökladányhoz, nem tudta megszokni a városi életet, állandóan honvágya volt, mindezt mérlegre téve Édesapám tartalékos tiszti állományba helyezését kérte. 1954. november 15-én felmentették a szolgálat alól. Újra állás után kellett néznie, mert a családot el kellett tartania. Édesanyám akkor még nem dolgozott.

Leszerelése után a Debreceni Öntöző Vállalat püspökladányi kirendeltségében mint gépész, majd a helyi Állami Gazdaságban dolgozott 1958-ig. Ezt követően visszatért a biztosabb megélhetést nyújtó Vasúthoz ahol 1959-től 1973-ig mozdonyfűtőként dolgozott. Akkoriban a mozdonyokat szénnel fűtötték, nyáron a nagy meleg mellett el kellett viselniük a kazán forróságát, nem pihenhettek, csak ha megállt a szerelvény. Télen a kazán forró lángja égette arcukat, de a derekukat hideg szél fújta, fagy hűtötte. Embert próbáló feladatok voltak. Később a technika fejlődött, a munkakörülmények javultak, de az á llandó készenlét, a gyakori éjszakai munka megviselték egészségét. Könnyebb munkát keresett. 1973-tól a Beton- és Vasbetonipari Művek szolnoki gyárában lett mozdonyvezető, és innen is vonult korkedvezményes nyugdíjba 55 éves korában. Nehéz, küzdelmes élete volt, álmai nem teljesültek, mégsem volt csalódott ember. Elfogadta a dolgokat olyannak, amilyenek, és hétköznapi örömökben mindig meg tudott vigasztalódni.

Nyugdíjas évei meghozták számára a békét és a nyugalmat. 27 évig volt nyugdíjban. Szerencsére édesanyám, aki a Petri telepi Általános Iskolában takarítóként dolgozott 55 éves korában szintén nyugdíjas lett, így együtt vágtak neki nyugdíjas éveiknek. Míg egészségesek voltak házuk a béke szigete volt. Vettek egy használt Fiat gépkocsit, melyet édesapám szeretettel gondozott, háztartási gépeket, hogy megkönnyítsék az életüket. Szépen gondozott kertjükben mindent megtermeltek, amire a családnak szüksége volt. Édesapámnak szőlője és bora volt a büszkesége, mindenki dicsérte. Esténként, ha kedve úgy tartotta, kiült a ház elé harmonikázni, persze a szomszédok is felfigyeltek erre, odaültek a közelébe, szó-szót követett, beszélgettek, közben eltelt az életük. Lányaik kirepültek, férjhez mentek, jöttek az unokák, Helga, Róbert, Anna, Ferenc és László, akik színt vittek a hétköznapjaikba.

Aztán jött a betegség és életük lapjait átírta. Édesanyám hosszú szenvedés után 75 éves korában hunyt el 2002-ben. Édesapám öt év múlva követte, 82 éves korában 2007-ben. Hiányukat azóta is érezzük, szegényebb lett nélkülük az életünk, emlékeink felidézésével próbáljuk enyhíteni az utánuk maradt űrt. Ma is itt vannak velem, a régi varrógépet és a tangó-harmonikát –  mint életük jelképeit –  lakásomban őrzöm, hogy soha ne felejtsem el őket.

*

Dr. Pánti Irén

Pánti Irén

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz