Históriák

Zagyva Ági tollából…

 

gyűrű

Sok fontos dolog van egy nő életében és ez attól függően változhat, hogy éppen milyen korban van, mit részesít előnyben, mi foglalkoztatja, milyen korszakot él… Életünk során fontos lehet egy érzés, egy tett, egy gondolat, egy dal, egy tárgy és ki tudja még mi minden… Talán abban senki sem száll vitába Velem, hogy van egy olyan időszak az életünkben, Nekünk, Nőknek, mikor a jegygyűrű igenis ebbe a kategóriába tartozik. Van, akinek  „csak” átmenetileg, van akinek egy életre, és van olyan is, akinek mindig fontos, csak éppen nem egy van az életében, hanem több. Történetünk is egy ilyen fontos karikagyűrűről szól, ami az Édesanyámé volt és nem egy van, volt belőle, hanem kettő…

Mikor felcseperedtem, és tudatosult benne, hogy egy nőnek a kezén lévő díszei közül a gyűrűsujján lévő mit is jelképez, talán még nem is értettem a „fontosságát”, de az szembeötlő volt számomra, hogy Anyukámnak ez az ékszere nem aranyból, hanem ezüstből van.

Ennek oka is volt… minden fiatal házasnak fontos, hogy viselje a karikagyűrűt, hisz ez jelképezi az összetartozást, ez a házasság záloga. Nos, Anyu is így gondolta, és le sem vette a kezéről, mindaddig, míg egyszer csak az őszi betakarítás során a gyűrű „elhagyta” az ujját.  Ugyanis a püspökladányi kanális melletti hobbykertben leesett a kezéről, s mikor ezt észrevette, már csak a fekete föld volt a szeme előtt… Abban az évben és még rákövetkező két éven keresztül a hobbykert felásása egyben kutatómunka is volt a család részéről, hisz adott volt a feladat, meg kell találni a föld kincsét, a karikagyűrűt. Az expedíció sikertelenül zárult, a kincs a földben maradt, Anyukámnak pedig, hogy ne maradjon „szégyenben”  lett csináltatva egy ugyanolyan gyűrű, csak ezüstből…

Egy tinédzser lánynak az én időmben az ezüst volt az ékszere, Én is ezt kaptam az általános iskolai ballagásomra, az arany, az majd a középiskolás ballagásra volt hivatott.  Szerettem a nagyszüleimtől kapott ezüst nyakláncot, karkötőt, és bordó köves gyűrűt, de mindig szemeztem Anyu ezüst karikagyűrűjével, fel is próbáltam titokban. Igaz, hogy nagy volt – a  középső ujjamra volt jó – de akkor is nagyon szerettem volna, természetesen nem ilyen áron… Így, túl a negyvenen, még borzasztóbb kimondani, hogy Édesanyám 37 évesen  hirtelen elhagyott minket,  hihetetlen, hogy milyen keveset élt…  Nem volt semmi előzménye, vagy rá utaló jel, egyik pillanatban még volt Anyukám, a másikban már nem… És akkor ott, 1988-ban megörököltem a hőn áhított  ezüst karikagyűrűt…

Érdekes, hogy nem azt váltotta ki belőlem, hogy utálom és fel sem veszem, talán még mérgemben földhöz is vágom, egy teljesen más érzelem tört föl bennem… a kötődés, a kapocs, azt éreztem, hogy ez az Édesanyámé volt, és hordanom kell, éjjel- nappal. És hordtam is, sok-sok éven át, bár igazából nagy volt és nem a gyűrűsujjamon hordtam, de hordtam. Aztán ha emlékeim nem csalnak, az öcsém hordta, hisz én is eljutottam abba a korba, hogy már saját jogon került karikagyűrű az ujjamra…

Eltelt sok-sok év… az ezüst karikagyűrűnek nyoma veszett.  Aztán egy pár éve Apu azzal a hírrel fogadott, hogy csoda történt:  a hobbykertben kapáláskor csörrenést hallott, és mikor lehajolt, a fekete földben ott sárgállott az elveszettnek hitt arany karikagyűrű… Anyukám karikagyűrűje.  Az öröm felidézte a rengeteg szép és fájó emléket, az eltelt éveket, a hiányát… A  karikagyűrű bekerült a konyhaszekrénybe egy teáscsésze alátétre.  Ahányszor hazamegyek, mindig felpróbálom…  még mindig nagy az ujjamra, de már nem vágyom rá. Ez Édesanyám karikagyűrűinek története… mert Neki két karikagyűrűje volt: egy ezüst és egy arany…az egyik elveszett, a másik megvan…

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

(3)

 

Örülök, hogy nem vagyok egyedül a szép és kedves emlékeimmel, az előző „emlékfolyamaimra” érkezett hozzászólásokat pedig hálás szívvel köszönöm. Másrészt rettentő boldog vagyok attól, hogy a szerencse a tenyerén hordoz. Nem pontosan azokban az években voltam kisgyermek, amit néhány kedves hozzászóló feltételezett a soraimat olvasva, hanem pár évvel később, de hálát adhatok, hogy nagyszüleimnek mindvégig természetes, élhető és megőrzésre méltó volt – s így számomra is – az a „környezet”, amiben nekik köszönhetően én is felnőhettem.

Sok nyarat, és még több hétvégét töltöttem náluk akkor is, amikor már nem éltünk velük, így az élményeknek sokáig lehettem részese, amiért örökké hálás leszek nekik.

Ezek közé a maradandó élmények közé tartoznak a disznótorok is. Ma még ugyan előfordul vidéken ez a hagyomány, de vitathatatlanul eltűnő-félben van, akár csak a házi disznótartás szokása is. Míg a mi gyermekkorunk természetes velejárója volt a nyári napok malacröfögéstől kísért és kissé trágyaszagú, nekünk viszont kellemes atmoszférája, addig a mai gyerekek szinte már csak az állatkertek csodabogaraként tekintenek az egykor megélhetést biztosító házi jószágokra.

01 Falusi disznótor Püspökladányban az 1970-es évek végén (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban az 1970-es évek végén (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

S hogy milyenek is voltak gyermekkoromban a disznótorok Püspökladányban? Emlékeim egy gyermek szemén keresztül őrződtek meg, s talán elnézik nekem, ha nem egy hentes akkurátus szakértelmével vetem „papírra” ezeket… Mivel mindkét püspökladányi Nagyapáméknál így zajlottak a disznóvágások, így ezek számomra biztos pontként szolgálnak. Azonban még fiatal felnőttként is volt szerencsém részt venni Püspökladányban egy-egy disznótorban, és örömmel mondhatom, nem sok változást tapasztaltam akkor gyermekkori emlékeimhez képest…

A disznótorok nagyon korai, rendszerint hajnali órában kezdődtek, s többnyire a hűvös évszakokban tartották meg azokat, egyrészt a hús gyors romlásának, másrészt a sok légy elkerülése végett. Én azonban sok nyári disznótorra is emlékszem, nálunk ez is szokásban volt.

Oly nagy jelentőségűek voltak ezek az események nekünk, gyermekeknek is, hogy örömmel és nagy várakozással készültünk reájuk (mondanom sem kell, többnyire csak lélekben). Ez azzal kezdődött, hogy az előző estéket bizton a nagyszülői ház vastag dunnája alatt aludtuk végig (nem pedig a saját ágyunkban), és nem igazán vettünk tudomást az előző nap háziasszonyi készülődéséről, mely a másnapi disznótor előkészítésére szolgált. Ezek voltak például a tálak, kondérok, vájlingok, kaszrojok, az üst és kályhacső előkészítése, a fokhagyma pucolása, a pogácsa- és süteménysütés, és a biztonság kedvéért olykor egy kis pót házi bél vásárlása a hurka- és kolbásztöltéshez…

Mire mi gyerekek felkeltünk az ágyból, addigra már nagy volt a sürgés-forgás a ház körül, a nyári konyhában, a gangon, az első- és hátsó-udvarban. Megérkeztek a rokonok, s többnyire már ki-ki végezte a saját munka-részét. Hiszen a disznótorok egyben családi összejöveteleknek is számítottak, ahol mindig volt bőven segítő kéz. Több generáció volt jelen, s míg az idősek a malac bontásának, a hús feldolgozásának „szakmai” részét vezették, a fiatalok az egyéb teendőket látták el, a gyerekek pedig jó szokás szerint mindenbe beleütötték az orrukat, mindenhol ott legyeskedtek. Ezt akár érthetném szó szerint is, hisz néha az volt egy-egy gyerek feladata, hogy a húsra szálló legyeket elhajtsa. Ha mi magunk is időben, azaz „ződhajnalban” keltünk, még láthattuk Nagymamánk szemében azt a pár könnycseppet, amit akkor nem értettem, s értetlenül álltam előtte. Miért siratja meg mindkét Nagymamám a malacot, amikor azon a bizonyos hajnalon nagyon visít? Ma már tudom, hogy kötődtek hozzájuk, hisz maguk is naponta megfordultak köztük, enni-inni adtak nekik, eléjük borították a moslékot (nálunk nemcsak a maradék ételt nevezték így, de a vízzel kevert tápot, azaz a darált gabonafélét is). S bár tudták, hogy a disznó azért van a háznál, hogy előbb-utóbb ellássa a családot élelemmel, sokszor adtak nevet is a malacoknak, s mindig szóltak hozzájuk egy-két jó szót, etetés, ganézás (trágyakihordás) közben. Nagyapámék ugyanígy érezhettek, de egy férfinak nem illett ily módon – könnyes szemmel – kifejeznie a legbensőbb érzelmeit.

A nők többnyire nem voltak jelen a malac leölésekor (levágásakor), ez a férfiak, a házigazda, s a segítő családtagok feladata volt (egyik Nagyapám idősebb korában hívott ugyan hentest is segítőnek, de ez nem volt szokás korábban nálunk). A mi családunkban késsel döfték le a malacot a „nyaka” környékén, miután kihúzták az udvarra (szegény pára, érezvén a vesztét, aznap soha nem akart magától kifáradni az ólból). Nagyapám többször mondta, hogy „ez a malac már előző este érezte a vesztét, mert szokatlanul, idegesen döfködte az orrával a vályút”. A malac kimúlása után fa deszkákra, lécajtókra fektették, s kivéreztetés után következett a perzselés. Gondolom a legtöbb családnál a sült „hagymás vér”, vagy sült „tojásos vér” volt a reggeli, esetleg velővel, ez nálunk is így volt szokásban. A hagyományokhoz híven előkerült a házigazda pálinkája is, mely elmaradhatatlan „résztvevője” volt e családi alkalmaknak. A házi bor, a pálinka csak módjával fogyott, hiszen volt munka is rendesen.

A disznó perzselése régen szalmával történt, az én gyerekkoromban már perzselővel, melyet gázpalackra kötöttek. A malacot feketére perzselték, s késsel kaparták (a leperzselt szőrt és elhalt külső bőrréteget), majd a kútról húzott vízzel mosták. A malac bontását mindig a család legtapasztaltabb férfitagja végezte, a többiek segítették, s az asszonyok dolgoztak a kezük alá. A gyerekek többnyire megkapták a malac farkát és füle hegyét, melyet a perzselő kellőképpen át is sütött a perzselés során.

Soha nem fogom elfelejteni e disznótorok hangulatát, a család összetartó munkáját, a vidám beszélgetéseket és nevetéseket. A munka közben folyamatos volt az adomázás, a jó hangulatú évődés, s persze a legutóbbi hetek, napok eseményeinek átbeszélése is. Mi, gyerekek folyamatosan ott tébláboltunk a felnőttek között, de érdekes módon soha nem voltunk útban, nem volt vita, veszekedés. Én nagyon szerettem hallgatni a régi történeteket, a vicceket, melyeket egymás között meséltek a családtagok. Jó volna még mindre emlékezni, de ma már leginkább csak egy-egy nevetés, vagy hanglejtés cseng az emlékeimben ezekből…

*

02 Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

*

03 Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

 

*

04 A disznó hátról bontása – Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

A disznó hátról bontása – Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

*

A malac bontása többféleképpen történhetett, volt, aki hátról és volt, aki hasról bontotta. Emlékeim szerint mindkét Nagyapáméknál hasról történt a bontás és folyamatosan haladt a disznó feldolgozása. A feldarabolt részek aztán jól bevált mozdulatokkal és a reggel kiosztott munkamegosztás szerint kerültek a családtagokhoz. Ki a húst darabolta (ez méret szerint is különböző volt, hisz egy része „pecsenyének” került a sütőbe, más része darálásra került a kolbásztöltéshez, s megint más rész egyben való elrakásra szolgált), ki a darálást, töltést végezte. A sertés belsőségei is értékes alapanyagnak számítottak, így mentek az üstbe, abálódni (forró vízben főni). Ezekből készült aztán a tüdős hurka, májas hurka, s ha tettek félre a reggeli vérből, akkor készült véres hurka is. Nálunk az abálólében (a főtt hús, belsőség levében) főtt ki a rizs is, ami a hurkába került. Nekem személy szerint egyik kedvencem volt az abálólében puhára főtt „rizsa”. Az üstben a kondér alatt fával tüzeltek Nagyapámék, mely alul nyíló, vaskallantyús kis ajtón keresztül volt megrakható, a füstöt pedig egy két végén hajlított kályhacső vezette el.

A felbontott hús „osztályozása” a háziak feladata volt, ők mondták meg, mennyi hurkát, kolbászt szeretnének, mihez, milyen formában szeretnének húst eltenni, mit „mire” bontsanak. Ez határozta meg a hús feldolgozását is. A megdarált és befűszerezett nyers kolbászhúst szintén a „háziak”, nálunk többnyire Nagymamám kóstolta meg, s hagyta jóvá töltés előtt.

A nap folyamán mindenki tudta, s tette a dolgát s a jókedvű beszélgetések közepette komótosan, mégis ütemesen folyt a munka. Hiszen azt a napot arra szánták, nem kellett sietni, legtöbbször még az estebéd, azaz a vacsora is ott találta a segítőket a háznál. Nem csöngött a telefon, és az egyéb munka is megvárta az embert.

A nők végezték a konyhai munkát, a hús feldolgozásával párhuzamosan folyt az ebéd főzése, a mosogatás, a soron következő eszközök tálak, töltők előkészítése. A bél pucolása is az asszonyok dolga volt, melyet nagyobb és érdeklődő gyermekként már magam is kipróbálhattam. Ugyanis a malac kitisztított vékonybelébe került visszatöltésre minden vidéki háznál a hurka és a kolbász, csak később vált divattá a műbél használata. A belet kanállal, vagy a kés tompább felével kapartuk, kifordítva, több sorral tisztítva, mosva. Óvatosan, de mégis lendületesen folyt a bélpucolás, mely az asszonyok közös, jókedvű beszélgetése mellett zajlott, s a kicsi gyerekek is gyakran töltötték az időt közöttük. A megtisztított, hártyavékony belet végül fújtuk, ellenőrizve, hogy nem-e ejtettünk rajta lyukat a pucolás során. A bél sós vízben ázva várta, míg felhasználásra került.

A ledarált hús kolbásznak való fűszerezése emlékeim szerint többnyire csak sóval, borssal és paprikával történt, s a különféle hurkák is csak hagyományos fűszerezést kaptak. A nagyobb gyerekek is bevonásra kerültek a disznótor során, én magam mindig örömmel vettem részt e ránk osztott, számunkra nagy jelentőséggel bíró részfeladatokban. Ilyen volt a már feldarabolt hús adagolása a kézi húsdarálót tekerő férfiaknak, vagy a kézi hurkatöltőbe az alapanyag adagolása. Az megtiszteltetésnek számított egy nagyobbacska gyereknek, ha a hurkatöltőt is tekerhette (melynek hosszú csövére a belet teljes hosszában felhúztuk), hiszen a hurkatöltő tekerése és a bél „engedése” adta meg a hurka (vagy kolbász) állagát és vastagságát. Én mindig nagy gonddal figyeltem ezt a műveletet és csendes büszkeség töltött el, ha dicséretet kaptam a jól engedett és elkészült hurka-, vagy kolbászszálért. A hurkát, kolbászt meghatározott hosszban eltekerték, a végén a belet magában elcsomózták (vagy visszadugták). Az elkészült szálakat végül üstben abálták, nagyon rövid időre beleengedték a forró vízbe, átvetve azokat a nagy keverő fakanál nyelén. A hurka, kolbász ezután feltekerve várta további sorsát, s aznapi „útját” befejezte.

Nem szeretném kihagyni a disznósajt és a disznópogácsa említését sem. A disznósajthoz a „púcort” (a malac gyomrát) meg kellett „húzni” (belső rétegét le kellett választani a gyomor külsejétől), ez szintén az asszonyok feladata volt. Úgy emlékszem, erre mondták az eladósorra kerülő lányok esetében, hogyha meg tudja húzni a púcort, akkor már férjhez mehet. A gyomrot ezután megtöltötték minden jóval, apróra vágott belsőséggel, majd a végén kötöző zsineggel és nagy tűvel elvarrták, hosszan abálták, majd nagy súllyal súlyozták (hogy az abálólé, a nedvesség távozzon belőle). Ezt nevezték disznósajtnak. A „pogácsa” egy vékony, szintén a disznóból származó hártyába csavart hurkaalapanyag volt, mely a hurkához hasonló elbánást igényelt. Régen füstöléssel és sózással tartósították a húst, de emlékszem a nagyszüleim vályogháza kamrájának hűvösére, ahol bödönben állt a disznótor után a zsír a stelázsin (polcon), s a fehér sós szalonna mellett farúdra akasztott kolbász zsírja csöpögött a kőpadlóra…

A munka az udvaron, a gangon, s a nyári konyhában folyt, de az ebéd a „házban” került terítésre. Az étel természetesen a disznótor során feldolgozott húsból készült. Nálunk elmaradhatatlan volt az orja-leves (húsleves), zöldséggel (sárgarépa, petrezselyem, krumpli), csigatésztával, vagy cérnametélttel, amiket mindig Nagymamám készített, már napokkal a disznótor előtt, tyúkjai aranysárga tojásából. A második fogás pecsenye (lerben sült apróhús), székelykáposzta, vagy töltöttkáposzta volt…. a számban érzem az ízüket, s könny szökik a szemembe, ahogy látom magam előtt ezeket a jókedvű ebédeket, ahol összegyűlt a család (de ki-ki kiszaladva, vagy őrizve a saját munkarészének megfelelő teendőit). Koppantak az alumíniumkanalak a fehér, virágmintás tányérokon, s mindig tele volt a „vizespohár”, kinek-kinek a lehetősége és életkora szerint. Az ebédet sütemény zárta, melyeket oly finoman készített el mindkét Nagymamám…

A délután folyamán sült a tepertő (bőrös szalonna) az üstben és lassan a végéhez közeledett a munka, s mi, gyerekek is kellemesen elfáradtunk az egész napos segítésben, figyelésben, élményszerzésben. De nem adtuk volna e kedves fáradtságot semmiért, s akár másnap kezdtük volna az egészet előlről. Az asszonyok rendületlenül mosták a meleg vízben a zsíros vágódeszkákat, teknőket, lábasokat, vájlingokat, kaszrojokat, tálakat, tányérokat, kézi húsdarálót és hurkatöltőt, s hordták hozzá kannában, locsolóban a melegíteni való vizet az udvari kútról, hiszen anyai nagyszüleim házában nem volt vezetékes ivóvíz, s így melegvíz sem.

A munka végeztével a segítők „kóstolót” kaptak, azaz minden nyers termékből (hús, hurka, kolbász) vittek haza a családnak is, melyet a háziasszony mindig oly gondosan csomagolt. A disznótor időnként esti maradással zárult, s már lámpafénynél fogyasztották el az uzsonnának valót a legkitartóbbak. Ilyenkor már bor is került az asztalra, s emlékszem, többször nótázással zárult a nap.

Ülök a gangon, felidézem a gyermekkori emlékeimet s engedem a könnyeimet, hadd csorogjanak végig az arcomon, miközben nehezen látom a billentyűket, melyeket klampácsolok… Mérhetetlenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezekben az emlékekben részem lehetett, s hogy van erőm és módom továbbadni azokat a gyermekeimnek s remélem később az unokáimnak is….

(Unoka)

(2016.06.17.)

***

(1) Egy marék pöszméte

(2) Élet a góré “árnyékában”

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 (2)

Én magam még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek a góré szó hallatán először az udvaron álló, a kukorica tárolására alkalmas, magasra emelt magtároló jut az eszébe és nem a „főnök, vezető” jelentésforma.

Abban a szerencsés helyzetben voltam gyermekként, hogy mind a négy nagyszülőmmel egy településen, Püspökladányban éltünk. Gyermekkorom nagy részét, és főleg az iskolai nyári szüneteket náluk töltöttem – míg dolgoztak a szüleim – s sok figyelmet és nagy szeretetet kaptam tőlük. A nagyszülők meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, emlékük máig elkísér. Sőt, az a kivételes helyzet is megadatott nekem, hogy 7 éves koromig püspökladányi anyai nagyszüleimnél, az általuk épített régi parasztházban élhettem, míg fel nem épült a saját családi házunk. Ezekre az évekre úgy gondolok vissza, mint a legcsodálatosabb mesékre, amiket csak volt módom megismerni.

02

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

7 éves koromig tehát magam is egy góré „árnyékában” nevelkedtem, hisz nagyszüleim portáján központi helyet foglalt el a magtároló. Időnként az is előfordult, hogy a góréban, a szemeskukorica-halomban játszhattunk mi, gyerekek. A mi magtárolónk is e tájegységre jellemző formát öltött, magasra emelt „téglalábakon” uralta az udvar közepét, fa váza barna lécekkel volt bedeszkázva, illetve cseréppel volt lefedve. Nagyobb részét a szemes-kukorica foglalta el, emlékeim szerint többnyire ömlesztve, picike belső „előterében” pedig néhány zsákban sorakozott a termény, ami az otthon tartott malacok és baromfi ellátására szolgált. A góré oldalában lógott Nagyapám kaszája, s a kaszakő-tartója, benne a vízben ázó kaszakővel, amivel sokat játszottam. A góré mellett állt a téglából rakott kutyaól, melyben ugyan „láncra vert”, de nagy szeretetben tartott keverék kutya lakott (Talpas).

A góré csak egyike volt azon – a mai generációnak többnyire már ismeretlen – sajátosságoknak, melyek széppé tették nemcsak az emlékeimet, de azt a letűnt korszakot is. Szomorúan merengtem el azon, hogy a gyermekeimnek, unokáimnak sok szó teljesen idegenül fog csengeni az emlékeimet számba vevő felsorolásomból. Éppen ezért tartottam fontosnak a leírásukat.

03

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

Kicsi gyermekként azt sem tudtam például, mi az a fürdőszoba, hiszen a nagyszülői vályogházban nem volt ilyen, sőt nagyszüleim utólag sem voltak hajlandóak ezzel komfortosítani kedves kis házukat. Mivel a házban nem volt vezetékes víz, az ivóvizet az udvaron álló kútból engedtük, s kék ceglédi kannában, vagy festetlen alumínium kannában tartottuk, melyet sokszor ittunk közvetlenül a kanna tetejéből, a fedőből. Lavórban, kádban fürödtünk, mosdottunk a szobában s a kútról behordott vizet sparhelten (tűzhelyen) melegítettük hozzá. Míg a „nyári konyhában” hagyományos lemez-sparhelt állt, a szobában cserépből rakott tűzhelyünk volt, melynek tetején lévő vaslemezen az ételt is gyakran melegítettük meg fogyasztás előtt, s a meleget is ez szolgáltatta számunkra. Az udvaron, a kút alatt többnyire vödör állt, a kifolyó víz felfogására és nagyszüleimnél két sárkaparó is helyet kapott a kút mellett.

Az alap nélküli, döngölt vályogház elosztása a szokásos elrendezést mutatta, klasszikusan három-osztatú volt. Az utcafronton helyezkedett el a „nagy ház”, azaz a nagy szoba, második helyisége a konyha volt (mely egyben a ház tornácáról nyíló bejárataként is funkcionált), leghátul a „kis ház”, vagy kis szoba feküdt. Mi az utcafronti szobában laktunk a szüleimmel, a konyha amolyan nappali és konyha keverékeként szolgált, itt kapott helyet például a régi, barna tükrös szekrényke is, melynek két szélső palettája kihajtható volt. A hátsó szobában éltek a nagyszüleim, átengedve a fiataloknak az első szobát, míg ott laktunk. A tornácot utólag beépítették, mely derékmagasságtól tagolt üveget kapott az oszlopok között. E zárt, de fűtetlen tornácon, a verandán tárolták a nagyszüleim az almát, a birsalmát télen, melynek illata mindent belengett. A tornác egyik végén fehér színűre festett ajtó nyílt az utcára, másik végében kicsi varrószobát alakítottak ki Nagymamám számára, harmadik oldalán ajtó nyílt az udvar felé, a kiskertre, ahol a kút is állt. E kiskertben főleg virágokat nevelt Nagymamám, egy lila orgonabokor és néhány kicsi gyümölcsfa is állt benne, arculatát mégis a körbefutó szőlőtőkék adták. A ház melletti járda egészen a zöld kerítésig futott, melynek végén egy nagy, lapos kődarab volt abból a célból, hogy Nagypapám ott nézelődhessen az utcán haladó ismerősöknek köszöngetve, a kerítésre támaszkodva.

A ház egybe volt építve az alsóépülettel, a kettő között állt a kamra (befőttel teli stelázsival, disznótor után egy-két madzagon lógó füstölt hússal, kolbásszal), a padlásfeljáróval és az öreg fa létrával. Az alsóépületben a főzésre szolgáló „nyári-konyha” és egy egyablakos műhely kapott helyet, előtte oszlopos tornáccal. Ez közvetlen deszkaajtóval vezetett a mögötte sorakozó gazdasági épületek, azaz a kicsi baromfi- és malacólak irányába, mellettük a baromfiudvarral, a malacoknak szolgáló udvarral és a hátsó kerttel. A házban mellékhelyiség sem volt, az árnyékszék, vagy kinti wc is itt, a hátsó kertben kapott helyet, a hagyományos földbe ásott, deszka-bódés és deszka-ülőkés kivitelben. Mondanom sem kell, gyerekként mennyire féltünk a sarokban hálót szövögető pókoktól.

A főzés többnyire nem a házban, hanem a „nyári konyhában” zajlott egész évben, ez volt jellemző mindkét püspökladányi nagymamáméknál. Itt kapott helyet a zöld kredenc (a konyhaszekrény), az asztal a hokedlikkel, a kedvenc sámlimmal és a sparhelt, mely fűtőtestként is szolgált. A főzésre egy gázpalackos kályha is beállításra került a későbbiekben. A sarokban állt egy stelázsi, valamint egy fogas, melyeken Nagymamám otthonkái, kendői és Nagyapám viseltes kalapjai is lógtak. Alatta sorakozott néhány elnyűtt cipő, az ünnepnapon, vagy alkalmakkor viselt rogyós szárú csizmát viszont a házban tartotta Nagyapám. A padló kőből volt, s a falon hímzett falvédő lógott, az asztal felett egy rádió is szólt a kispolcon. Emlékszem, ahogy hűvösödött kint az idő, előfordult, hogy a naposcsibéket is itt, a „nyári konyhában” rekesztette el Nagymamám a sarokban, s infralámpát lógatott feléjük. Itt zajlott a mosás is, mely idővel már keverőtárcsás mosógéppel és külön centrifugával történt.

A házon pici, fehér, duplaszárnyú ablakok voltak, azzal a jellegzetes pici zárókallantyúval. A mennyezet sárral tapasztott, gerendázott (mestergerendával), a szoba padlója deszkapadló, egyéb helyiségeké régi járólapos volt. A ház falai fehérre meszeltek, a szobákban hengerrel mintázottak, többnyire virágdíszítéssel, s a falvédő minden helyiségben jellemző díszítőelem volt, a rámázott fényképekkel együtt. Nagyszüleim szobájában még a régi bútorok (szekrények, fa ágyak) uralták a teret, hatalmas dunnákkal az ágyon.

*

01

(Forrás: Püspökladány Anno gyűjteménye, magángyűjtemény)

*

Innen, e környezetből „indultam” el, de a szó legszorosabb értelmében is, hiszen a bölcsőde és az óvoda után még az első osztályt is e nagyszülői házból kezdtem el annak idején. Nagyon szerettem itt élni, s bár körülöttem minden nélkülözte a mai értelemben vett luxust, annál gazdagabbak voltunk legbelül. Nem a tárgyak jelentették az értéket s mégis mindent jobban megbecsültünk.

A ház sajnos ma már nem áll és a górét is elbontotta az új telektulajdonos, de emlékük addig él, amíg van, aki emlékezzen rájuk…

(Unoka)

(2016. 06. 10.)

***

(1) Egy marék pöszméte

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

(1)

Nem is tudom, hol kezdjem és tulajdonképpen miért is kezdtem bele. Mindennek az a marék pöszméte az oka…

pöszi

(Fotó: illusztráció)

Hites uram hazatért a boltból és örömmel újságolta a gyerekeknek, hogy hozott valamit. Én is letettem a seprűt – hisz épp a gangon sepregettem – és kíváncsian leültem a kanapéra. A gyerekek is mellém telepedtek s néztünk kérdőn Apusra. Ő elénk lépett és egy marék pöszmétét nyomott a kezembe. A gyerekek kérdőn és kicsit csalódottan néztek rám, s szinte egyszerre kérdezték: „Hát ez meg micsoda?” Én pedig néztem a markomat, benne a gyümölcsöt, amit hosszú-hosszú évek óta nemhogy nem ettem, de még csak nem is láttam és szinte rám szakadt a múlt. Súlyosan, édesen szomorúan. Akkor kezdődött minden.

Néztem ezeket a kis halványzöld, csíkos, kemény, apró golyóbisokat, melyet mások csak köszmétének, piszkének, vagy egresnek hívnak és eszembe jutott Nagymamám kertje. A nagyszüleim püspökladányi háza, az előkerttel, a baromfi udvarral, a malacok uralta hátsó udvarral, azok mögött pedig a kerttel.  A kertben a veteményes és a kerítés között – mióta csak emlékekkel rendelkezem – mindig állt 4-5 tő pöszmétebokor. Szép szabályos rendben, kis karóval megtámasztva. Akárhányszor lementem a kertbe Nagyapámmal, vagy Nagymamámmal, mindig láttam a bokrokat, s a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy ott állnak. Szinte beleégett a retinámba az a kép, ahogy sorakoznak a zöld kerítés mellett. Míg a nagyszüleim szedtek fel borsót vagy petrezselymet, vagy ezt-azt az épp készülő ebédhez én tettem néhány kört a takaros veteményes-sorok között és néha leszedtem, bekaptam pár szem pöszmétét is. Igazából soha nem lelkesedtem az ízéért, de ez hozzátartozott a kertjárásomhoz. Közben egy-egy szomszéd, vagy utcabeli elbiciklizett a kert zöld kerítése mellett (utcaszéli házban laktak Nagyapámék, így a kis gazdasági udvarok, s maga a kert is végig a „járdás oldal” mellett feküdt), s míg én csak a kalapokat és a fejkendőket láttam elsuhanni a kerítés mögött, nagyszüleim ismerősként köszöntötték az elhaladókat…  Millió emlék tolult elém, ahogy markoltam a pöszmétét, s próbáltam mesélni róla a gyerekeimnek. Ők hallgatták a régi történeteket, és közben kóstolgatták a savanyú és éretlen kis gyümölcsöt. Most sem volt finom – akárcsak gyerekkoromban –  de nekem akkor is a legkedvesebbnek tűntek ezekben a percekben.

Ültem és csak néztem kezemben a pöszmétét. Néztem, néztem és menthetetlenül rám tört a gyermekkorom. Már nem is a gyermekeim ültek mellettem a lócán képzeletben, hanem a Nagymamám, akivel egykor sokat ücsörögtünk egymás mellett a saját tornácukon. Beszélgettünk, néztük a járókelőket, hallgattuk a szomszéd fáján turbékoló gerléket, időnként ránéztünk a kanapéról is jól látható püspökladányi református templom toronyórájára (Nagymamám mindig ahhoz igazította a teendőit és az idő múlását) és eszegettünk. Sokszor történetesen pöszmétét… nem rajongtam érte, de az volt kéznél és jól esett bekapni néhány szemet, míg hallgattam Nagymamámat…

Micsoda gyermekkor volt s én hogy imádtam akkor gyereknek lenni. Mennyi-mennyi kedves emlék és történet, melyeket a nagyszüleimnek köszönhetek. S hogy mennyire rohan most a világ, hogy nincs időnk újra és újra elővenni ezeket. És átadni a gyermekeinknek, az unokáinknak.

Hát ezeket hozta felszínre bennem az a marék pöszméte. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan leírtam e néhány gondolatot, mielőtt ezeket is elfelejteném hátrahagyni.

Hogy lesz-e folytatása? Nem tudom….

(Unoka)

(2016. 06. 07.)

***

(2) Élet a góré “árnyékában”

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

A Petri Pál utca (volt: Vöröshadsereg utca) és Karcagi utca kereszteződésében található oktatási intézmények most és anno is egy petri-telepi gyerek első 14 évének  meghatározó állomásai voltak… Mára már azért vannak változások, hisz az egykoron gyerekzsivajtól hangos „sárga iskolaként” ismert iskolaépület és udvar – régi önmagához képest – szomorú lepusztultságot mutat, a vele szemben  lévő  régi tornateremnek és könyvtárnak helyt adó „szirénás iskola”  pedig már más fennhatóság alá tartozik.  De az én gyerekkoromban még úgy nézett ki, hogy kezdtünk az Óvodában, majd átellenben, a „szürke iskolában” telt az első két iskolás év. Ezt követte a „sárga iskola”, ahova harmadikos és negyedikes korunkban jártunk, majd következett a felső tagozat a „piros iskolával”, mely életterünk volt ötödiktől nyolcadik osztályig.  De milyen is volt ez a hétköznapokban, miről tudnának mesélni az árkok, a fák, az utcák, a padok, a termek, az udvari játékok, milyen is volt petri-telepi óvodásnak, iskolásnak lenni?

Ma már talán hihetetlen, de óvodás korunk utolsó évében már egyedül jártunk Óvodába, igaz, hogy akkor közel sem volt ilyen rohanó a világ… nyugodtabb, lassabb volt az élet, nem volt ennyi autó, egyszerűbb volt minden. Ami biztos, hogy Én Bene Zsuzsiékhoz  „szóltam be” reggelente.  Magam előtt látom, ahogy vártam rá házuk előszobájában, ahol a plafonig érő falburkolat tele volt édesapjának, Bene Gyula bácsinak sportzászlóival. Mindig gyönyörködtem bennük.  Aztán később – ahogy külön osztályba kerültünk – „átpártoltam” az utca másik oldalában lévő osztálytársaimhoz és ekkor már velük mentem az iskolába. Hazafelé pedig a fiúkkal jöttünk a napköziből, akik a fél utat az árokban tették meg és akácfatüskét raktak az orrukra, orrszarvút játszva… A lényeg abban állt, hogy csapatostul jöttünk-mentünk, barátságok szövődtek, kapcsolatok épültek, volt ott csúfolódás, sugdolódzás, sírás, nevetés… Életünk egy meghatározó időszakát töltöttük együtt, fontosak az akkori kötődések, némelyik a mai napig meghatározó az életemben.

Bármilyen hihetetlen, nyolc évig napközis voltam, mely a mai világban már kivitelezhetetlen, de akkor és ott ez teljesen a helyén volt. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért is voltam napközis, de nem a kontroll volt a lényeg, hanem a közösség, az, hogy szerettünk az iskolában lenni, szerettünk együtt lenni… és tanultunk, jól tanultunk, fontos volt a másik sikere, bántott a kudarca.  A tanulás mellett tartalmas szabadidős tevékenységek szőtték át a délutánokat, sportrendezvényeken vettünk részt, megtanultunk sakkozni, logikai játékokat játszottunk, de a nagy kedvencünk a „bolondgombás” rex volt … olyan jó érzéssel gondolok vissza ezekre az évekre.

Nem nagyon csavarogtunk, talán csak Etuska néni trafikjába szöktünk át egy kis nyalánkságért. De oda rendszeresen. Az a hely egy kincsesbánya volt annak idején, és fogalom és Nekem mindig az marad a nagybetűs TRAFIK. Nem voltak nagy csínytevéseink, tiszteltük tanárainkat, szót fogadtunk és a mai napig jó szívvel emlékszünk vissza rájuk. No, azért nem voltunk szentek, de az akkori világ akkori neveltetésének és pedagógiájának megfelelően tisztában voltunk a határainkkal, tudtuk, hogy hol a helyünk, megtanultuk mi az a tisztelet, mind a felnőttek mind pedig gyerektársaink felé, ahogy szoktam volt mondani tudtuk „hányas fejünk” van…

Zárt közösséget alkotott az iskola, talán egy picit perifériára szorult jellegéből adódóan, örök harmadik volt a központban lévő másik két általános iskola mellett. Mégis úgy gondolom, hogy az a családias jelleg, az a magas szakmaiság, az elhivatottság – ami jellemezte a pedagógusokat, mind az alsó és mind a felső tagozatban – olyan stabil alapokat adott az akkor ott végzett diákoknak, hogy középiskolába kerülvén büszkén mondhattuk és mondtuk, hogy Püspökladányban végeztem, a Petri telepi Általános Iskolában…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…


.

Úgy tűnik, az ember időérzéke nem egységes, amíg ifjú korunkban elkezdődött egy tanítási év, annak szinte elérhetetlen volt a vége, úgy tűnt mintha soha nem jönne el a nyári szünet. Emlékszem, még óvodába jártam, amikor a nővérem már iskolás volt, az én nyári szünetem is az iskolai tanévhez volt igazítva, mindennap legalább hatszor megkérdeztem a nővéremet, meddig jár még iskolába. Mostanában meg már úgy repülnek az évek, mintha valaki karikással kergetné, és közben úgy tűnnek elő a gyermekkori emlékek, mintha az csak egy pihenő lenne, ha az ember az emlékei mellet megáll egy pillanatra.

Farsang a Zrínyi utcai Óvodában, 1962.
A képen a két “válogatós legényke”.
(Fotó: Cseh József)

Soha nem voltam nagyétkű, mindig is mondták rám, hogy válogatós vagyok, igaz is volt az, hiszen én már ha ránéztem az ételre és az nem tetszett, bizony azt meg sem tudtam kóstolni. Már büszke nagycsoportos voltam a mi kis minta óvodánkban, amikor olyan sokszor elhangzott, „csak kóstold meg, meglátod, milyen finom”. Én hogy elkerüljem ezeket, minden délelőtt Sárika nénivel szövetkeztem, és ha nem volt jó az ebéd, igyekeztem vele egy asztalhoz ülni, de legalábbis az Ő hatáskörében elhelyezkedni. Sárika néni nem erőltette az ételt, ha nem kellet, hát adott vagy egy zsíros kenyeret, vagy valamit az ételből, amit esetleg megettem. Teréz óvó néni viszont szigorú volt, mindenáron legalább egy falatot az emberbe próbált erőltetni, ami bizony nálam leginkább öklöndözést váltott ki, amit viszont valamiféle lázadásnak tekintett, és akkor bizony büntetésbe kellett vonulnom. Tehát nemigen maradt más választásom, mint hogy nagy ívben kerüljem Teréz óvó nénit, ha számomra nem megfelelő ebéd volt. Igen ám, de hát hogy lehet megtudni előre, hogy mi lesz az ebéd, a szakács nénik – ha véletlen a közelükbe is jutottunk – hétpecsétes titokként őrizték az ebéd összetételét. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy régi szövetségesemhez, Sárika nénihez próbáljak közel kerülni még az ülésrend kialakítása előtt, tőle megtudni, hogy mi lesz az ebéd.

Ezen a napon nagyon szerencsésnek mondhattam magam, Sárika néni egyedül ült a homokozó melletti padon, Teréz óvó néni éppen bement valamiért. A barátommal, Jóskával, aki szintén eléggé megválogatta a lenyelni szánt falatokat, a padhoz somfordáltam és úgy tettem, mint aki csak egy közömbös beszédtémát választ, elkezdtem az ebéd után érdeklődni. Sárika néni hamar kitalálta, hogy mi a kérdezősködés oka és elmondta suttogva, hogy tökfőzelék lesz fasírttal. Hát az biztos, hogy ahhoz már nem igen kellet savanyúságot tálalni, mindketten a barátommal olyan savanyú képet vágtunk, hogy azon Sárika néni mindjárt jót is kacagott.

 – Csak tán nem szeretitek?

 kérdezte huncut mosollyal, hiszen nagyon is jól tudta, hogy erre a hírre, ha nem lett volna bezárva a kapu, mind a ketten rögtön világgá is mentünk volna. Ekkor aztán igencsak könyörgőre fogtuk a dolgot.

 – Odaülhetünk Sárika nénihez, inkább csak a fasírtot ennénk meg?

 Jóságosan mosolygott, és természetesen most is igennel válaszolt. Megnyugodva mentünk vissza játszani. Délben készséggel jelentkeztünk naposnak is, hiszen akkor tudtunk segíteni Sárika néninek, ezzel is meghálálva, hogy megment bennünket a tökfőzeléktől. Megterítettünk, már a többiek is elindultak a mosdóból befelé. Mi elhelyezkedtünk az asztalnál és vártuk, hogy szedhessük a levest. Ekkor Teréz óvó néni, mint ha mi sem természetesebb, odaült ahhoz az asztalhoz, ahol mindig Sárika néni szokott ülni. Jóskával mintha vezényszóra tettük volna, egyszerre felálltunk, és elindultunk Sárika néni felé.

 – Üljetek csak le nyugodtan, itt maradhattok.

– De mi már megbeszéltük Sárika nénivel…

 Gyenge próbálkozás volt ez, hiszen tudtuk, hogy amit Teréz óvó néni kimond, az bizony keményen kőbe van vésve, az ellen nincs apelláta. Még tettünk egy bizonytalan kísérletet, hogy valakiket oda csábítsunk helyettünk, de bizony ez is eredménytelen maradt. Úgy ültünk ott, mint akiket valami főben járó bűnnel állítottak bíróság elé, és most minden bűnüket a fejükre olvassák, pedig éppen akkor semmi rosszat nem tettünk, de tudtuk, hogy a tökfőzelék miatt komoly háborút kell megvívnunk, és hogy eleve vereségre vagyunk ítélve. 

A levest már alig tudtam lenyelni, pedig az igazán finom volt, de olyan gombóc volt a torkomban a tökfőzelékre gondolva, hogy amellett még a leves is csak nagyon szűken fért le. Felálltunk és kezdtük összeszedni a leveses tányért és kiosztani a másodikat, amit Sárika néni szépen tányérokra szortírozott. Szomorúan néztem, ahogy a finom fasírt elmerül a tökfőzelék barátságtalan tengerében, teljesen összekenve azt. A végén egy-egy ilyen tányér főzelékkel mi is visszaballagtunk az asztalunkhoz, és teljesen kilátástalan helyzetünkön mélyen elkeseredve meredtünk magunk elé. Én, hogy az időt húzzam a villával kivettem a fasírtot,  a késsel megpróbáltam azt megszabadítani a rárakódott főzeléktől. Gondoltam hátha sikerül, bár az elmúlt három év alatt ez soha nem sikerült olyan mértékben, hogy azután a fasírtot meg tudtam volna enni. Egyszer csak a szomszéd csoport óvónénije jelent meg az ajtóban, Teréz óvó nénit hívta. Teréz óvó néni felállt és kiment, mintha egymás gondolatait olvastuk volna, én is és Jóska is hátra fordultunk, ott ült Béla és Jutka, akik láthatóan élvezettel ették a főzeléket, már alig volt a tányérjukon. Béla cseréljünk tányért, te szereted a főzeléket, ha cserélsz, délután te lehetsz a Tenkes kapitánya. Jutka valami hasonló ajánlatot kapott Jóskától, de ő csak a fasírtot vállalta. Béla az üres tányért felém nyújtotta, én pedig oda adtam neki az én tányéromat.

 Ezután megegyeztünk a barátommal, hogy az ő tökfőzelékét megfelezzük a két tányérra, így már elhiszi Teréz néni, hogy mind a ketten ettünk. Most már, mint akik valami hatalmas nyomás alól menekültek meg, mosolyogva ültünk a félig üres tányérunk mellett és a lehető legnagyobb nyugalommal vártuk a „bíránkat”, tudtuk, hogy az alapfeltételt „teljesítettük”. Már nem volt mitől tartanunk, csak éppen a hasunk korgott időnként egyet-egyet. Amikor Teréz óvónéni megjelent az ajtóban lassan felálltunk, mint akinek egyáltalán nem sürgős, a tányérunkat fogva elindultunk a tálaló szekér felé, úgy, hogy közben Teréz néni mellett menjünk el és lássa, hogy a tányérunkról az étel majdnem elfogyott. Elégedetten tettük a tányérokat a szekérre, bár a még ott lévő pár darab fasírtra szomorúan vetettünk egy-egy pillantást. Sárika néni mellénk lépett és a tálból kivett két fasírtot, azt két kenyér közzé tette a szekér alsó polcára, a leveses tálak mögé. A többit pedig odavitte Teréz nénihez, azokat Teréz néni szétosztotta, azoknak, akik szerinte megérdemelték. Mi Jóskával szedtük össze a tányérokat és hordtuk a szekérre. Amikor mindent összeszedtünk le akartunk ülni, Sárika néni intett, hogy menjünk vele. Amikor kiértünk a teremből, a fasírtokat elővette és egy-egy kenyérrel felénk nyújtotta.

 – Egyétek meg de, ne szóljatok senkinek!

 Gyorsan megettük és mire a mosdáshoz kellett sorba állni, már mi is a többiek között voltunk.

Aznap az ébredés után Béla persze behajtotta az ígéretet, így én négy óráig végig labanc voltam, de nem bántam, mert a tökfőzelékevést ismét sikerült megúsznom.

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…

 

Karácsony

Ilyenkor karácsony tájékán sokszor eszembe jut a MAMA. No, nem azért mert olyan fényes karácsonyok lettek volna azok, hanem azért mert olyan igazi karácsonyok voltak. Nem dőzsöltünk, hiszen szegénykém a kisnyugdíjából, ugyan ahogyan ő mondta „urasan megélt”, de azért „pocséklásra soha nem tellett neki”.  Nekem a karácsony, pont az ő emléke miatt, soha nem a nagy ajándékokat jelentette, hanem valami egész mást. Sokáig nem is gondoltam erre tudatosan, csak úgy ösztönszerűen tettem, ami jól esett. Díszítettük a fát a fiaimmal, feleségemmel és közben anekdotákat meséltünk, jót nevettünk egy-egy ügyetlen mozdulaton, lopva megettünk egy szaloncukrot. Azután felöltöztünk igazi ünneplőbe. Lopva a karácsonyfa alá csempésztük a piciny ajándékokat, amiben egy-egy könyvnek mindig lenni kellet. Vártuk a hatását, a mosolyt, néztük és elégedettek voltunk, láttuk, hogy Józsi fiam beleszagol a könyvbe, majd elégedetten lapozgatja, Laci fiam próbálja a ruhaneműt és az így felvett ruhában már igencsak furcsa kinézettel, kezdi lapozgatni a könyvet. Tudom, hogy sokan sokféleképpen tudnak örülni az ünnepnek és persze egymásnak, ezzel semmi újat nem mondtam. De vajon hányan gondolnak ilyenkor arra, miért is teszik, amit tesznek, vajon miért fontos, hogy nagy legyen a fa, vagy miért fontos, valami egészen egyszerű dolog. Nem tudjuk és nem is gondolkodunk rajta, pedig az a valami nem más, mint egy kedves emlék valaki iránt, aki már talán nincs is velünk, egy erős belső késztetés, aminek az eredetére már nem is figyelünk. Ezek bizony tanult dolgok, valahogyan belénk égnek, örökre, kioldhatatlanul és ha nem tudjuk megtenni, borzalmas fájdalmat okoz. Az ember egy idő után igyekszik számot vetni önmagával, ilyenkor jönnek az ehhez hasonló gondolatok. Most egy nagyon érdekes gondolat futott végig az idegrendszeremen, egy kép, amit már régen láttam magamban.

Én és a Mama
(Cseh József fotója)

Egyszer úgy adódott, hogy pont karácsony előtti nap édesanyám süteményt küldött a mamának, biciklire ültem, megszabadultam az otthoni munkától, így hát boldogan cikáztam az úton egészen az Attila utca 52. szám alatti házig. A ház előtt két nagy nyárfa egyikéhez támasztottam a kerékpárom. Benyitottam a kiskapun, végig mentem a kis ház előtt és benyitottam a házba. A mama a szokásos kis kanapén ült, a kályha melege árasztotta el a piciny helyiséget. Boldogan nyújtottam felé a becsomagolt tésztát és ekkor láttam, hogy a szemei könnyben úsznak, soha nem láttam sírni, de úgy gondolom talán más sem. Hirtelen mintha villám futott volna bennem végig, nem tudtam mit tegyek, alig voltam még tíz éves, de azt tudtam, hogy a mamánál erősebb asszony nincs a világon és most itt állok és látom, hogy sír. A tésztát a kis asztalra tettem és leültem mellé a kanapéra. Láthatta mennyire kétségbe vagyok esve, lassan végigsimította a hajamat és halkan csak annyit mondott.

– Nincs semmi baj. 

Én mintha csak azt keresném, vajon mi okozhatta ezt a rettentő dolgot, szétnéztem, megakadt a szemem azon a kis fenyőágon, amit mindig a kisasztalon díszített fel. Szinte ugyanúgy, mint máskor, most is néhány szaloncukor és néhány állandó dísz ékeskedett rajta. A mama csendben letörölte a szemét és mosolyogva nézett rám.

– Mit hoztál?

– Egy kis tésztát hoztam anyukám küldte, de estére is jövünk.  

Nem igazán mertem megkérdezni mi a baj, ez nem volt szokás és valahogy nem is tudtam hogyan is kérdezhetném meg. Mama megfogta a kezemet, ránéztem, láttam, hogy gondolkodik, azután lassan megszólalt.

– Tudod, Józsikám engem már annyian itt hagytak, elmentek a szüleim, elment nagyapád, elment a fiam.  De ilyenkor mindig eszembe jutnak, sokszor mosolygok magamban, mikor eszembe jutnak, meg könnyezem, ha arra gondolok már nincsenek itt.

Önkéntelenül mondtam ki, abban a pillanatban meg is bántam és bocsánatkérően néztem rá.

– De én még soha nem láttam sírni mamát.

Elgondolkodva nézett rám és halkan válaszolt.

– Nem, tudod, az ember a fájdalmát nem kiáltja világgá, mert azzal saját magának kell megküzdenie, olyan ez, mint a mély seb a kezeden, nem nyitogatod és nem mutogatod, hanem megpróbálod összeszorítani és várni, hogy mielébb meggyógyuljon, de az attól még nagyon fáj. Az, aki a bánatát kurjongatja, annak nem is fáj az igazán, az csak olyan felületi sérülés.

Amikor a mondatot befejezte fel is állt.

– Eszel egy kis pötyőt (hígra főzött szilvalekvár)?

Választ sem várt, tudta, hogy úgyis igen-nel felelek. Eltűnt a kisház ajtaja mögött. Amikor kijött, egy bögrét adott a kezembe, a cukrot is elővette, megvárta, amíg a pötyőt jól összekeverem a cukorral és jóízűen elkezdem enni. Akkor aztán mesélni kezdett, a történetei igazak voltak, nem voltak azokban meseelemek. Elmesélte, hogy Lajos fia annak idején hogyan ugratta meg a lovakat az Árpád utcán, hogyan csúfolta öccsét óvodásnak titulálva, amikor az napköziből hazatért, mesélt és már mosolygott, eltűnt minden szomorúság a szeméből. Valami furcsa melegség volt bennem, valami, amit igazán nem is lehet leírni.  Úgy telt az idő, észre sem vettem, hogy már kezd sötétedni, a mama szólt, hogy most már mennem kell. Annyi év után, csak most jutott el a tudatomig, ugyanezt a melegséget kerestem és találtam meg a családommal minden karácsonyeste. Nekem ez a délután határozta meg mi is az az igazi karácsonyi hangulat.

Most minden barátomnak és ismerősömnek azt kívánom ők is találják meg azt a melegséget és örömet, amit a karácsony okozhat minden embernek, meggyőződéstől függetlenül.

Püspökladány 2013. december 22.

 

 

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Zagyva Ági tollából…

.

A régi telek egyike…
(fotó: Püspökladány Anno)

Január van…  Hosszú hónap, s ahogy a régi öregek mondták, a legszegényebb. Ma is így van ez, hisz egyrészt kiköltekezzük magunkat az ünnepekre, másrészt  mivel decemberben hamarabb jött  a nyugdíj, és van, aki még a fizetését is megkapja év végén, egy picit „megnyúlik” az év első hónapja.  Aztán sok olyan kiadás is van, ami egyszer jelentkezik egy évben, Nálunk még a kéményseprő is ekkor jön…  Szóval sokan nem szeretik, hisz nem elég, hogy terheket ró az emberre, de még hideg is, elvégre  tél van.  Érdekes, hogy amennyire vágyunk arra, hogy fehér karácsonyunk legyen – és kit érdekelne, hogy milyen hideg van –  csak lenne, úgy tudunk bosszankodni, ha januárban leesik a hó, vagy ha napokig fagypont alatt van a hőmérséklet. És kérdezzük vádlón: „Miért nem Karácsonykor történt mindez, vagy a téli szünetben?” Annak  legalább a gyerekek örültek volna. Ha tél, akkor korcsolya, szánkó, hóemberépítés, hógolyózás… de hol és mikor, ha nincs hó, ha nincs hideg, akkor ezek sincsenek… és a mostani telek, közel sem olyanok, mint a régiek….

Mert milyenek is voltak a régi telek? Utazzunk vissza egy  kicsit a múltba,  1985-86-ot írunk Hajdú-Bihar megye,  Püspökladány…

*

 

 Tél Püspökladányban (a lakótelepen) az 1980-as évek végén,

szánkázó, hóembert építő gyerekekkel

(fotó: Püspökladány Anno)

*

 Az biztos, hogy volt korcsolyapálya a Gimnázium és a Petri-telepi iskola udvarán, elnézést kérek a Zója (ma Kálvin téri) és Petőfi iskolásoktól, ha ott is volt, de a másik kettőt biztos tudom, mert ott korcsolyáztam anno.  Ha jól emlékszem hetedikes voltam, mikor Ágnes napra (január 21.) megkaptam a fehér korcsolyámat, ami használt volt, de ez sem zavart…  Nagyon vártam már, hisz javában benne voltunk a télben és a Petri-telepi suliban, a szürke iskola udvarán már üzemelt a koripálya.  Két testnevelés óra volt egymás után,  és azt kint töltöttük a jégen. Akinek volt korcsolyája az korizott, akinek nem volt, az vagy várta, hogy valaki kölcsönadja neki a sajátját, vagy focizott a jégen. Én is az utóbbi táborba tartoztam addig az ominózus Ágnes napig… Az első jégre szállásom sem tántorított el attól, hogy én korcsolyázni szeretnék, pedig a libikókán landoltam… de aztán csak belejöttem. Onnantól kezdve pedig, hogy saját korcsolyám lett, nem állt az utamba senki és semmi!  Esténként órákon át koriztunk, fogócskáztunk, nevettünk, száguldoztunk a kivilágított pályán.  Elengedhetetlen kellék volt a kötött lábszárvédő,  a steppelt nadrág és  a vastag sál,  meg volt ám ennek a „koreográfiája”…  A gimi udvarán nem sokszor voltam, nagyobb volt a pálya, ott volt forralt tea is, és ha jól emlékszem menetirányban lehetett korcsolyázni, ott egy picit kötöttebb volt a „kűr”… 

Aztán vége lett a szép időknek, megszűnt az iskolákban a korcsolyázási lehetőség… de leleményes a magyar és megtaláltuk azt, hogy hol is hódolhatunk a szenvedélyünknek…. Igaz, most már egy picit több rizikót kellett vállalni, hisz mind a Kanális, mind pedig a temető melletti „valahanyas” tó  jege természetes jellegéből adódóan recsegett-ropogott alattunk. De csak akkor mentünk rá, ha biztonságos volt  és  rendíthetetlenül róttuk a köröket… 

Szánkózás egy újabb kiadáson… sok jó gyerek most is elfér kicsi szánkón.
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

A szánkózás az egy régebbi „szerelem”. Kicsi korunktól kezdve állandó résztvevője volt a havas teleknek.  Mivel nagyon közel laktunk a Kanális partjához, mindig oda jártunk ki.  Nem semmi szánkónk volt… nem ám kecses, finomműves, mesébe illő, hanem behemót, vastalpú, háromszemélyes. Nem volt könnyű húzni, sem tolni, de mi csak csúsztunk, borultunk, nevettünk, fel a dombra, és csúsztunk, borultunk… Mivel masszív volt a szánkó, hosszú éveken át kiszolgálta a családot. Aztán, ahogy a gyerekkorunk véget ért, úgy véget ért a hosszú hideg telek időszaka is… Ma már egy picit összekuszálódtak az évszakok, sokszor  nem találják a helyüket,  pedig mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, szépsége, varázsa. A télnek a hideg, a hó, a jégcsap, a zúzmara, a jég és az ezzel járó  hógolyózás,  korcsolyázás, szánkózás, ami valljuk be őszintén, hiányzik és nem csak a gyerekeknek…

*

A hó és a tél azóta is a gyerekek és az “örök gyerekek” kedvence maradt
(fotó: Megyaszai Szilvia)

írta: Zagyva Ági

(fotók: Püspökladány Anno, Megyaszai Szilvia)


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…


*

Karácsony rég
(Fotó: Fortepan/Dunakeszi Városi Könyvtár)

Karácsony első napja kora este van,  nemrég jöttünk haza a „csatornán túlról”(1)  Még Bennem van az otthonlét varázsa,  a „gyerek voltam” hangulat, a karácsony szelleme, a szeretet érzése… még csak  szokom az itthoni levegőt, de a szívem még Püspökladányban maradt, még ott dobog, még ott érez, még ott gondol… Milyen fontos is hazamenni, otthon lenni, szeretve lenni… Olyan érdekes érzés, hogy a hozzám közel álló barátaim is ma voltak otthon a szülőknél Kecskemétről, vagy éppen „falun”  belül is ma mentek haza a Petri-telepre…  bár nem találkoztunk személyesen, de biztos vagyok benne, hogy gondoltunk egymásra, ha csak egy pillanat erejéig…  mert „egy vérből valók vagyunk” és fontosak a gyökereink, a szüleink, az érzéseink… A karácsony számomra nem csak a jelen pillanat ünnepe, magában hordozza a múlt érzéseit…  ilyenkor akarva-akaratlanul vissza gondolok a régi ünnepekre, azokra akik már nem lehetnek Velünk, de gyerekként Velük volt teljes az ünnep… 

Családunkban a Karácsony – a  Szenteste kivételével – mindig „menőkésnek” számított.  De ez „édes teher” volt gyerekként és felnőttként egyaránt. Otthon mindig igazi karácsonyfánk volt, nem nagy, inkább olyan  kis „takaros”, állandó díszítéssel,  élükön a színes papírkarikákból összeragasztott fűzért.  A  gyertya és a csillagszóró elengedhetetlen kellék volt és soha nem volt csúcsdísz,  ami manapság már  szinte  kötelező. Mindig izgatottan vártuk az ajándékozást és mint minden gyerek, hittem a Jézuskában…  Szép karácsonyi emlékem, hogy az  általános iskolai legjobb barátnőm két utcányira lakott tőlünk és mikor már nagyobbacskák voltunk,  Szenteste találkoztunk félúton a Bányász utca sarkán, ahol is  a hóesésben megbeszéltük, hogy ki mit kapott karácsonyra… Csak hangsúlyoznám még egyszer:  „a hóesésben…” , mert akkor még voltak fehér karácsonyok…

Karácsony
(Fotó: Fortepan)

Aztán jött a „menőkés”  rész…  Mivel apai nagymamám Velünk élt, mindig másik  Mamáékhoz mentünk első napján. Ott már összegyűlt a család  anyai ágának  apraja-nagyja.Mamáék, ahogy beléptem fenyőág fogadott, konzum szaloncukorral. Ott voltak már  Pestről Keresztapámék,  akiktől mindig a legjobb ajándékot kaptam…nem hiába,  hisz Budapesten éltek, a fővárosban.  Életképek:  a szobában a gázkályha melege,  az asztalon a Mama által készített bejgli,  aminél finomabb nincs a világon, nem is volt, és nem is lesz…  kabátok sorakoztak az ágyon,  a kisebbek mesét néztek a tévében vagy Tarzan-filmet,  a felnőttek beszélgettek…  évente egyszer volt így együtt a család,  fontos volt ez a nap Mindenkinek… Karácsony második napján mindig János-napozni mentünk Édesapám nővérének családjához.  Aztán teltek az évek, felcseperedtem, férjhez mentem, gyermekem született,  az unokatestvéreim is felnőttek, de ezek  a karácsonyi utazások,  – az hogy  első napján megyünk Mamáékhoz, másnap pedig  János-napozni –  éveken át állandósult koreográfija volt az Ünnepnek… így volt ez  mindaddig, míg  drága szeretteim éltek…

Gyermekem karácsonya
(Fotó: Zagyva Ági)

 

Aztán később, ahogy saját családom lett, saját otthonom lett, saját gyerekem lett,  úgy saját karácsonyom is lett…  És milyen is így a karácsony?  Bárki bármit mond a főzés gyötrelmeiről, szerintem a főzés az adás művészete. Márpedig a karácsony egyik legfontosabb eseménye az ajándékozás! És itt ne csak a materiális dolgokra gondoljunk, a szépen becsomagolt ajándékokra… hanem ennél sokkal többre, egy ölelésre, egy puszira, egy mosolyra, egy könnycseppre, egy odabújásra,  egy összesúgásra,  egy nevetésre,  egy olyan pillanatra amit a szeretteinkkel együtt tölthetünk, meghitten, békében…   Én magam is finomakat főztem, kocsonyát, húslevest, töltött káposztát, finomakat sütöttem, mézes szaggatóst,  pozsonyi kiflit  (mert hát a Mama bejglijét nem lehet felülmúlni)… Majd a Szentestét  kiscsaládommal töltöttem Karcagon…   Aztán pedig jött a „menőkés” rész, hazamenni Apukámhoz, a szülői házba, ahol felnőttem, ahol vártam a Jézuskát, ahol ragasztottam a színes papírkarikákat, ahol cérnával akasztottuk fel a szaloncukrot a fára,  ahová mindig jó hazamenni,  gyereknek lenni… És most az otthonból hazaesvén az  itthonba,  gondolataimmal, érzéseimmel, a karácsony meghittségével a szívemben fogalmazódott meg Bennem, amit most papírra vetettem,  gondolva azokra is, akik már nem lehetnek Velünk, de valaha Velük volt teljes az Ünnep…

 

Írta: Zagyva Ági

(fotók: Fortepan, Zagyva Ági, Mile Sándorné)

Megjegyzés:

(1)(Hortobágy-Berettyó-csatorna Püspökladány és Karcag között)

***

Mile Sándorné fotója Püspökladányból, egy régi családi karácsonyról. Köszönjük!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…

 

 Vannak emberek, akiknek megadatik az életben, hogy ahová születtek, ott éljék le egész életüket… Nekem ez nem adatott meg. Szülővárosom, Püspökladány 32 évig volt az életterem, ebben volt négy év –  a középiskolás évek – mely időszak  egy másik  városhoz, Hajdúszoboszlóhoz köt, de igazából életem első „szakaszát”  a  4150-es irányítószám alatt éltem le…  Szűkítve a kört petri-telepi vagyok, bár nem a „kemény mag”, mondhatnánk „Petri-telep felsői”,  hisz az iskolától a „falu”  felé van a szülői ház.  Mindig is szerettem ott lakni, bár tinédzser barátaim előszeretettel mondogatták, hogy „Karcag-alsón” lakom. És milyen érdekes az élet, mert életem második szakaszában az életterem az a sokszor poénosan emlegetett Karcag lett…

Ladányon belül laktam még a Darányi-telepen, majd a Központban, de igazából a Petri-telepről indultam, és oda is térek haza mindig. Az élet azonban úgy alakította, hogy elköltöztünk… azért nem a világ végére, de mégiscsak el és ilyenkor mindegy, hogy 10 km-re költözöl, vagy 100-ra, elhagyod azt a helyet, ahol a gyökereid vannak, otthagyod a családod, a múltad, a helyet ahol éltél,  az emlékeid, a barátaid, a helyeid. És nem akkor érzed, hogy „fáj”… mert hív az új élet, az új város, az új munkahely, lefoglal a „beilleszkedés”, a napi gondok. Hazajársz, de még nem érzed hiányát a múltnak, még a jelened építed…

Aztán ahogy telik az idő, jön a hiányérzet időszaka… hiányzik az, hogy mindenki köszön, tudod, hogy ki kinek a kicsodája, és Rólad is tudják, hogy kinek vagy a lánya, unokája, hogy vagy „Valaki”… Hiányzik, hogy nem ismered a tanárokat a gyereked iskolájában, sem a szülőket, nincs meg a bejáratott hentesed, fodrászod. Hiányzik, hogy csókolom-ot  köszönhess  egy idős néninek… Ebben az időszakban igen sok ladányi járt át Karcag akkori legnagyobb bevásárlóközpontjába és Én szó szerint „vadásztam” a ladányi arcokat, olyan jó volt „hazait” látni, mindegy, hogy alig ismertem, nem ez volt a lényeg, csak az, hogy földim…

Aztán jön az elfogadás időszaka… építed az új életed, ami jó, hisz dolgozol, szépíted a környezetedet, megtaláltad a hentesed, a fodrászod, megismered a várost, új barátaid lesznek, új kapcsolatokra teszel szert,  megtalálod  a helyeid…  Gyereked jövője lebeg előtted, aki már karcaginak vallja magát, azonban egyet nem tudsz pótolni… a saját gyökereidet, mert azok máshol vannak… Ott, ahol ha a 42-es számú főútról bekanyarodsz a Petri Pál utcára, az első buszmegállónál a reggeli piacjáratra váró nénik összesúgnak, hogy ki is jön szembe… és mikor örömmel és boldogsággal a szívedben pár méterre a szülői háztól harsányan csókolom-ot köszönsz a trécselő nyugdíjasokra, megkapod azt, ami szívet melengető, és milyen régen is hallottad, hogy: „Szervusz Ágikám!” Tudják, hogy ki vagy, kinek a lánya, kinek az unokája, mert ladányi vagy, és ott abban a pillanatban mindenért kárpótolva vagy…

Telnek az évek, a mérleg nyelve továbbra is próbálja megtalálni az egyensúlyt, itthon… otthon… hazamegyek, hazajövök… Hol is a hazám, a csatorna melyik oldalán?

Aztán jön a visszacsatolás időszaka. Elkezded újraépíteni az otthagyott barátságokat. Felveszed a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal, barátaiddal , távolabbi rokonaiddal, keresed a „csatornákat”, melyeken tudod építeni és ápolni ezeket a kapcsolatokat, aztán már több kell… Találkozgattok, nosztalgiáztok, sokat beszélgettek… Rájössz, hogy nemcsak Te élted meg nehezen az elválást, sorstársakra találsz, akik ugyanazokkal az érzésekkel vívódnak… Nagyon sokat jelentenek ezek a találkozások, valami elindul, valami épül, a beszélgetések  egyre mélyülnek,  egyre több téma előkerül, beszélgettek a  jelenről, jövőről, de legfőképp a múltról, hisz ez köt össze igazán Benneteket. A közös szál a gyökereitek, mely  ahhoz a városhoz köt, melynek neve: Püspökladány…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz