Históriák

Cseh József tollából…


.

Úgy tűnik, az ember időérzéke nem egységes, amíg ifjú korunkban elkezdődött egy tanítási év, annak szinte elérhetetlen volt a vége, úgy tűnt mintha soha nem jönne el a nyári szünet. Emlékszem, még óvodába jártam, amikor a nővérem már iskolás volt, az én nyári szünetem is az iskolai tanévhez volt igazítva, mindennap legalább hatszor megkérdeztem a nővéremet, meddig jár még iskolába. Mostanában meg már úgy repülnek az évek, mintha valaki karikással kergetné, és közben úgy tűnnek elő a gyermekkori emlékek, mintha az csak egy pihenő lenne, ha az ember az emlékei mellet megáll egy pillanatra.

Farsang a Zrínyi utcai Óvodában, 1962.
A képen a két “válogatós legényke”.
(Fotó: Cseh József)

Soha nem voltam nagyétkű, mindig is mondták rám, hogy válogatós vagyok, igaz is volt az, hiszen én már ha ránéztem az ételre és az nem tetszett, bizony azt meg sem tudtam kóstolni. Már büszke nagycsoportos voltam a mi kis minta óvodánkban, amikor olyan sokszor elhangzott, „csak kóstold meg, meglátod, milyen finom”. Én hogy elkerüljem ezeket, minden délelőtt Sárika nénivel szövetkeztem, és ha nem volt jó az ebéd, igyekeztem vele egy asztalhoz ülni, de legalábbis az Ő hatáskörében elhelyezkedni. Sárika néni nem erőltette az ételt, ha nem kellet, hát adott vagy egy zsíros kenyeret, vagy valamit az ételből, amit esetleg megettem. Teréz óvó néni viszont szigorú volt, mindenáron legalább egy falatot az emberbe próbált erőltetni, ami bizony nálam leginkább öklöndözést váltott ki, amit viszont valamiféle lázadásnak tekintett, és akkor bizony büntetésbe kellett vonulnom. Tehát nemigen maradt más választásom, mint hogy nagy ívben kerüljem Teréz óvó nénit, ha számomra nem megfelelő ebéd volt. Igen ám, de hát hogy lehet megtudni előre, hogy mi lesz az ebéd, a szakács nénik – ha véletlen a közelükbe is jutottunk – hétpecsétes titokként őrizték az ebéd összetételét. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy régi szövetségesemhez, Sárika nénihez próbáljak közel kerülni még az ülésrend kialakítása előtt, tőle megtudni, hogy mi lesz az ebéd.

Ezen a napon nagyon szerencsésnek mondhattam magam, Sárika néni egyedül ült a homokozó melletti padon, Teréz óvó néni éppen bement valamiért. A barátommal, Jóskával, aki szintén eléggé megválogatta a lenyelni szánt falatokat, a padhoz somfordáltam és úgy tettem, mint aki csak egy közömbös beszédtémát választ, elkezdtem az ebéd után érdeklődni. Sárika néni hamar kitalálta, hogy mi a kérdezősködés oka és elmondta suttogva, hogy tökfőzelék lesz fasírttal. Hát az biztos, hogy ahhoz már nem igen kellet savanyúságot tálalni, mindketten a barátommal olyan savanyú képet vágtunk, hogy azon Sárika néni mindjárt jót is kacagott.

 - Csak tán nem szeretitek?

 kérdezte huncut mosollyal, hiszen nagyon is jól tudta, hogy erre a hírre, ha nem lett volna bezárva a kapu, mind a ketten rögtön világgá is mentünk volna. Ekkor aztán igencsak könyörgőre fogtuk a dolgot.

 - Odaülhetünk Sárika nénihez, inkább csak a fasírtot ennénk meg?

 Jóságosan mosolygott, és természetesen most is igennel válaszolt. Megnyugodva mentünk vissza játszani. Délben készséggel jelentkeztünk naposnak is, hiszen akkor tudtunk segíteni Sárika néninek, ezzel is meghálálva, hogy megment bennünket a tökfőzeléktől. Megterítettünk, már a többiek is elindultak a mosdóból befelé. Mi elhelyezkedtünk az asztalnál és vártuk, hogy szedhessük a levest. Ekkor Teréz óvó néni, mint ha mi sem természetesebb, odaült ahhoz az asztalhoz, ahol mindig Sárika néni szokott ülni. Jóskával mintha vezényszóra tettük volna, egyszerre felálltunk, és elindultunk Sárika néni felé.

 - Üljetek csak le nyugodtan, itt maradhattok.

- De mi már megbeszéltük Sárika nénivel…

 Gyenge próbálkozás volt ez, hiszen tudtuk, hogy amit Teréz óvó néni kimond, az bizony keményen kőbe van vésve, az ellen nincs apelláta. Még tettünk egy bizonytalan kísérletet, hogy valakiket oda csábítsunk helyettünk, de bizony ez is eredménytelen maradt. Úgy ültünk ott, mint akiket valami főben járó bűnnel állítottak bíróság elé, és most minden bűnüket a fejükre olvassák, pedig éppen akkor semmi rosszat nem tettünk, de tudtuk, hogy a tökfőzelék miatt komoly háborút kell megvívnunk, és hogy eleve vereségre vagyunk ítélve. 

A levest már alig tudtam lenyelni, pedig az igazán finom volt, de olyan gombóc volt a torkomban a tökfőzelékre gondolva, hogy amellett még a leves is csak nagyon szűken fért le. Felálltunk és kezdtük összeszedni a leveses tányért és kiosztani a másodikat, amit Sárika néni szépen tányérokra szortírozott. Szomorúan néztem, ahogy a finom fasírt elmerül a tökfőzelék barátságtalan tengerében, teljesen összekenve azt. A végén egy-egy ilyen tányér főzelékkel mi is visszaballagtunk az asztalunkhoz, és teljesen kilátástalan helyzetünkön mélyen elkeseredve meredtünk magunk elé. Én, hogy az időt húzzam a villával kivettem a fasírtot,  a késsel megpróbáltam azt megszabadítani a rárakódott főzeléktől. Gondoltam hátha sikerül, bár az elmúlt három év alatt ez soha nem sikerült olyan mértékben, hogy azután a fasírtot meg tudtam volna enni. Egyszer csak a szomszéd csoport óvónénije jelent meg az ajtóban, Teréz óvó nénit hívta. Teréz óvó néni felállt és kiment, mintha egymás gondolatait olvastuk volna, én is és Jóska is hátra fordultunk, ott ült Béla és Jutka, akik láthatóan élvezettel ették a főzeléket, már alig volt a tányérjukon. Béla cseréljünk tányért, te szereted a főzeléket, ha cserélsz, délután te lehetsz a Tenkes kapitánya. Jutka valami hasonló ajánlatot kapott Jóskától, de ő csak a fasírtot vállalta. Béla az üres tányért felém nyújtotta, én pedig oda adtam neki az én tányéromat.

 Ezután megegyeztünk a barátommal, hogy az ő tökfőzelékét megfelezzük a két tányérra, így már elhiszi Teréz néni, hogy mind a ketten ettünk. Most már, mint akik valami hatalmas nyomás alól menekültek meg, mosolyogva ültünk a félig üres tányérunk mellett és a lehető legnagyobb nyugalommal vártuk a „bíránkat”, tudtuk, hogy az alapfeltételt „teljesítettük”. Már nem volt mitől tartanunk, csak éppen a hasunk korgott időnként egyet-egyet. Amikor Teréz óvónéni megjelent az ajtóban lassan felálltunk, mint akinek egyáltalán nem sürgős, a tányérunkat fogva elindultunk a tálaló szekér felé, úgy, hogy közben Teréz néni mellett menjünk el és lássa, hogy a tányérunkról az étel majdnem elfogyott. Elégedetten tettük a tányérokat a szekérre, bár a még ott lévő pár darab fasírtra szomorúan vetettünk egy-egy pillantást. Sárika néni mellénk lépett és a tálból kivett két fasírtot, azt két kenyér közzé tette a szekér alsó polcára, a leveses tálak mögé. A többit pedig odavitte Teréz nénihez, azokat Teréz néni szétosztotta, azoknak, akik szerinte megérdemelték. Mi Jóskával szedtük össze a tányérokat és hordtuk a szekérre. Amikor mindent összeszedtünk le akartunk ülni, Sárika néni intett, hogy menjünk vele. Amikor kiértünk a teremből, a fasírtokat elővette és egy-egy kenyérrel felénk nyújtotta.

 - Egyétek meg de, ne szóljatok senkinek!

 Gyorsan megettük és mire a mosdáshoz kellett sorba állni, már mi is a többiek között voltunk.

Aznap az ébredés után Béla persze behajtotta az ígéretet, így én négy óráig végig labanc voltam, de nem bántam, mert a tökfőzelékevést ismét sikerült megúsznom.

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…

 

Karácsony

Ilyenkor karácsony tájékán sokszor eszembe jut a MAMA. No, nem azért mert olyan fényes karácsonyok lettek volna azok, hanem azért mert olyan igazi karácsonyok voltak. Nem dőzsöltünk, hiszen szegénykém a kisnyugdíjából, ugyan ahogyan ő mondta „urasan megélt”, de azért „pocséklásra soha nem tellett neki”.  Nekem a karácsony, pont az ő emléke miatt, soha nem a nagy ajándékokat jelentette, hanem valami egész mást. Sokáig nem is gondoltam erre tudatosan, csak úgy ösztönszerűen tettem, ami jól esett. Díszítettük a fát a fiaimmal, feleségemmel és közben anekdotákat meséltünk, jót nevettünk egy-egy ügyetlen mozdulaton, lopva megettünk egy szaloncukrot. Azután felöltöztünk igazi ünneplőbe. Lopva a karácsonyfa alá csempésztük a piciny ajándékokat, amiben egy-egy könyvnek mindig lenni kellet. Vártuk a hatását, a mosolyt, néztük és elégedettek voltunk, láttuk, hogy Józsi fiam beleszagol a könyvbe, majd elégedetten lapozgatja, Laci fiam próbálja a ruhaneműt és az így felvett ruhában már igencsak furcsa kinézettel, kezdi lapozgatni a könyvet. Tudom, hogy sokan sokféleképpen tudnak örülni az ünnepnek és persze egymásnak, ezzel semmi újat nem mondtam. De vajon hányan gondolnak ilyenkor arra, miért is teszik, amit tesznek, vajon miért fontos, hogy nagy legyen a fa, vagy miért fontos, valami egészen egyszerű dolog. Nem tudjuk és nem is gondolkodunk rajta, pedig az a valami nem más, mint egy kedves emlék valaki iránt, aki már talán nincs is velünk, egy erős belső késztetés, aminek az eredetére már nem is figyelünk. Ezek bizony tanult dolgok, valahogyan belénk égnek, örökre, kioldhatatlanul és ha nem tudjuk megtenni, borzalmas fájdalmat okoz. Az ember egy idő után igyekszik számot vetni önmagával, ilyenkor jönnek az ehhez hasonló gondolatok. Most egy nagyon érdekes gondolat futott végig az idegrendszeremen, egy kép, amit már régen láttam magamban.

Én és a Mama
(Cseh József fotója)

Egyszer úgy adódott, hogy pont karácsony előtti nap édesanyám süteményt küldött a mamának, biciklire ültem, megszabadultam az otthoni munkától, így hát boldogan cikáztam az úton egészen az Attila utca 52. szám alatti házig. A ház előtt két nagy nyárfa egyikéhez támasztottam a kerékpárom. Benyitottam a kiskapun, végig mentem a kis ház előtt és benyitottam a házba. A mama a szokásos kis kanapén ült, a kályha melege árasztotta el a piciny helyiséget. Boldogan nyújtottam felé a becsomagolt tésztát és ekkor láttam, hogy a szemei könnyben úsznak, soha nem láttam sírni, de úgy gondolom talán más sem. Hirtelen mintha villám futott volna bennem végig, nem tudtam mit tegyek, alig voltam még tíz éves, de azt tudtam, hogy a mamánál erősebb asszony nincs a világon és most itt állok és látom, hogy sír. A tésztát a kis asztalra tettem és leültem mellé a kanapéra. Láthatta mennyire kétségbe vagyok esve, lassan végigsimította a hajamat és halkan csak annyit mondott.

- Nincs semmi baj. 

Én mintha csak azt keresném, vajon mi okozhatta ezt a rettentő dolgot, szétnéztem, megakadt a szemem azon a kis fenyőágon, amit mindig a kisasztalon díszített fel. Szinte ugyanúgy, mint máskor, most is néhány szaloncukor és néhány állandó dísz ékeskedett rajta. A mama csendben letörölte a szemét és mosolyogva nézett rám.

- Mit hoztál?

- Egy kis tésztát hoztam anyukám küldte, de estére is jövünk.  

Nem igazán mertem megkérdezni mi a baj, ez nem volt szokás és valahogy nem is tudtam hogyan is kérdezhetném meg. Mama megfogta a kezemet, ránéztem, láttam, hogy gondolkodik, azután lassan megszólalt.

- Tudod, Józsikám engem már annyian itt hagytak, elmentek a szüleim, elment nagyapád, elment a fiam.  De ilyenkor mindig eszembe jutnak, sokszor mosolygok magamban, mikor eszembe jutnak, meg könnyezem, ha arra gondolok már nincsenek itt.

Önkéntelenül mondtam ki, abban a pillanatban meg is bántam és bocsánatkérően néztem rá.

- De én még soha nem láttam sírni mamát.

Elgondolkodva nézett rám és halkan válaszolt.

- Nem, tudod, az ember a fájdalmát nem kiáltja világgá, mert azzal saját magának kell megküzdenie, olyan ez, mint a mély seb a kezeden, nem nyitogatod és nem mutogatod, hanem megpróbálod összeszorítani és várni, hogy mielébb meggyógyuljon, de az attól még nagyon fáj. Az, aki a bánatát kurjongatja, annak nem is fáj az igazán, az csak olyan felületi sérülés.

Amikor a mondatot befejezte fel is állt.

- Eszel egy kis pötyőt (hígra főzött szilvalekvár)?

Választ sem várt, tudta, hogy úgyis igen-nel felelek. Eltűnt a kisház ajtaja mögött. Amikor kijött, egy bögrét adott a kezembe, a cukrot is elővette, megvárta, amíg a pötyőt jól összekeverem a cukorral és jóízűen elkezdem enni. Akkor aztán mesélni kezdett, a történetei igazak voltak, nem voltak azokban meseelemek. Elmesélte, hogy Lajos fia annak idején hogyan ugratta meg a lovakat az Árpád utcán, hogyan csúfolta öccsét óvodásnak titulálva, amikor az napköziből hazatért, mesélt és már mosolygott, eltűnt minden szomorúság a szeméből. Valami furcsa melegség volt bennem, valami, amit igazán nem is lehet leírni.  Úgy telt az idő, észre sem vettem, hogy már kezd sötétedni, a mama szólt, hogy most már mennem kell. Annyi év után, csak most jutott el a tudatomig, ugyanezt a melegséget kerestem és találtam meg a családommal minden karácsonyeste. Nekem ez a délután határozta meg mi is az az igazi karácsonyi hangulat.

Most minden barátomnak és ismerősömnek azt kívánom ők is találják meg azt a melegséget és örömet, amit a karácsony okozhat minden embernek, meggyőződéstől függetlenül.

Püspökladány 2013. december 22.

 

 

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Zagyva Ági tollából…

.

A régi telek egyike…
(fotó: Püspökladány Anno)

Január van…  Hosszú hónap, s ahogy a régi öregek mondták, a legszegényebb. Ma is így van ez, hisz egyrészt kiköltekezzük magunkat az ünnepekre, másrészt  mivel decemberben hamarabb jött  a nyugdíj, és van, aki még a fizetését is megkapja év végén, egy picit „megnyúlik” az év első hónapja.  Aztán sok olyan kiadás is van, ami egyszer jelentkezik egy évben, Nálunk még a kéményseprő is ekkor jön…  Szóval sokan nem szeretik, hisz nem elég, hogy terheket ró az emberre, de még hideg is, elvégre  tél van.  Érdekes, hogy amennyire vágyunk arra, hogy fehér karácsonyunk legyen – és kit érdekelne, hogy milyen hideg van –  csak lenne, úgy tudunk bosszankodni, ha januárban leesik a hó, vagy ha napokig fagypont alatt van a hőmérséklet. És kérdezzük vádlón: „Miért nem Karácsonykor történt mindez, vagy a téli szünetben?” Annak  legalább a gyerekek örültek volna. Ha tél, akkor korcsolya, szánkó, hóemberépítés, hógolyózás… de hol és mikor, ha nincs hó, ha nincs hideg, akkor ezek sincsenek… és a mostani telek, közel sem olyanok, mint a régiek….

Mert milyenek is voltak a régi telek? Utazzunk vissza egy  kicsit a múltba,  1985-86-ot írunk Hajdú-Bihar megye,  Püspökladány…

*

 

 Tél Püspökladányban (a lakótelepen) az 1980-as évek végén,

szánkázó, hóembert építő gyerekekkel

(fotó: Püspökladány Anno)

*

 Az biztos, hogy volt korcsolyapálya a Gimnázium és a Petri-telepi iskola udvarán, elnézést kérek a Zója (ma Kálvin téri) és Petőfi iskolásoktól, ha ott is volt, de a másik kettőt biztos tudom, mert ott korcsolyáztam anno.  Ha jól emlékszem hetedikes voltam, mikor Ágnes napra (január 21.) megkaptam a fehér korcsolyámat, ami használt volt, de ez sem zavart…  Nagyon vártam már, hisz javában benne voltunk a télben és a Petri-telepi suliban, a szürke iskola udvarán már üzemelt a koripálya.  Két testnevelés óra volt egymás után,  és azt kint töltöttük a jégen. Akinek volt korcsolyája az korizott, akinek nem volt, az vagy várta, hogy valaki kölcsönadja neki a sajátját, vagy focizott a jégen. Én is az utóbbi táborba tartoztam addig az ominózus Ágnes napig… Az első jégre szállásom sem tántorított el attól, hogy én korcsolyázni szeretnék, pedig a libikókán landoltam… de aztán csak belejöttem. Onnantól kezdve pedig, hogy saját korcsolyám lett, nem állt az utamba senki és semmi!  Esténként órákon át koriztunk, fogócskáztunk, nevettünk, száguldoztunk a kivilágított pályán.  Elengedhetetlen kellék volt a kötött lábszárvédő,  a steppelt nadrág és  a vastag sál,  meg volt ám ennek a „koreográfiája”…  A gimi udvarán nem sokszor voltam, nagyobb volt a pálya, ott volt forralt tea is, és ha jól emlékszem menetirányban lehetett korcsolyázni, ott egy picit kötöttebb volt a „kűr”… 

Aztán vége lett a szép időknek, megszűnt az iskolákban a korcsolyázási lehetőség… de leleményes a magyar és megtaláltuk azt, hogy hol is hódolhatunk a szenvedélyünknek…. Igaz, most már egy picit több rizikót kellett vállalni, hisz mind a Kanális, mind pedig a temető melletti „valahanyas” tó  jege természetes jellegéből adódóan recsegett-ropogott alattunk. De csak akkor mentünk rá, ha biztonságos volt  és  rendíthetetlenül róttuk a köröket… 

Szánkózás egy újabb kiadáson… sok jó gyerek most is elfér kicsi szánkón.
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

A szánkózás az egy régebbi „szerelem”. Kicsi korunktól kezdve állandó résztvevője volt a havas teleknek.  Mivel nagyon közel laktunk a Kanális partjához, mindig oda jártunk ki.  Nem semmi szánkónk volt… nem ám kecses, finomműves, mesébe illő, hanem behemót, vastalpú, háromszemélyes. Nem volt könnyű húzni, sem tolni, de mi csak csúsztunk, borultunk, nevettünk, fel a dombra, és csúsztunk, borultunk… Mivel masszív volt a szánkó, hosszú éveken át kiszolgálta a családot. Aztán, ahogy a gyerekkorunk véget ért, úgy véget ért a hosszú hideg telek időszaka is… Ma már egy picit összekuszálódtak az évszakok, sokszor  nem találják a helyüket,  pedig mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, szépsége, varázsa. A télnek a hideg, a hó, a jégcsap, a zúzmara, a jég és az ezzel járó  hógolyózás,  korcsolyázás, szánkózás, ami valljuk be őszintén, hiányzik és nem csak a gyerekeknek…

*

A hó és a tél azóta is a gyerekek és az “örök gyerekek” kedvence maradt
(fotó: Megyaszai Szilvia)

írta: Zagyva Ági

(fotók: Püspökladány Anno, Megyaszai Szilvia)


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…


*

Karácsony rég
(Fotó: Fortepan/Dunakeszi Városi Könyvtár)

Karácsony első napja kora este van,  nemrég jöttünk haza a „csatornán túlról”(1)  Még Bennem van az otthonlét varázsa,  a „gyerek voltam” hangulat, a karácsony szelleme, a szeretet érzése… még csak  szokom az itthoni levegőt, de a szívem még Püspökladányban maradt, még ott dobog, még ott érez, még ott gondol… Milyen fontos is hazamenni, otthon lenni, szeretve lenni… Olyan érdekes érzés, hogy a hozzám közel álló barátaim is ma voltak otthon a szülőknél Kecskemétről, vagy éppen „falun”  belül is ma mentek haza a Petri-telepre…  bár nem találkoztunk személyesen, de biztos vagyok benne, hogy gondoltunk egymásra, ha csak egy pillanat erejéig…  mert „egy vérből valók vagyunk” és fontosak a gyökereink, a szüleink, az érzéseink… A karácsony számomra nem csak a jelen pillanat ünnepe, magában hordozza a múlt érzéseit…  ilyenkor akarva-akaratlanul vissza gondolok a régi ünnepekre, azokra akik már nem lehetnek Velünk, de gyerekként Velük volt teljes az ünnep… 

Családunkban a Karácsony – a  Szenteste kivételével – mindig „menőkésnek” számított.  De ez „édes teher” volt gyerekként és felnőttként egyaránt. Otthon mindig igazi karácsonyfánk volt, nem nagy, inkább olyan  kis „takaros”, állandó díszítéssel,  élükön a színes papírkarikákból összeragasztott fűzért.  A  gyertya és a csillagszóró elengedhetetlen kellék volt és soha nem volt csúcsdísz,  ami manapság már  szinte  kötelező. Mindig izgatottan vártuk az ajándékozást és mint minden gyerek, hittem a Jézuskában…  Szép karácsonyi emlékem, hogy az  általános iskolai legjobb barátnőm két utcányira lakott tőlünk és mikor már nagyobbacskák voltunk,  Szenteste találkoztunk félúton a Bányász utca sarkán, ahol is  a hóesésben megbeszéltük, hogy ki mit kapott karácsonyra… Csak hangsúlyoznám még egyszer:  „a hóesésben…” , mert akkor még voltak fehér karácsonyok…

Karácsony
(Fotó: Fortepan)

Aztán jött a „menőkés”  rész…  Mivel apai nagymamám Velünk élt, mindig másik  Mamáékhoz mentünk első napján. Ott már összegyűlt a család  anyai ágának  apraja-nagyja.Mamáék, ahogy beléptem fenyőág fogadott, konzum szaloncukorral. Ott voltak már  Pestről Keresztapámék,  akiktől mindig a legjobb ajándékot kaptam…nem hiába,  hisz Budapesten éltek, a fővárosban.  Életképek:  a szobában a gázkályha melege,  az asztalon a Mama által készített bejgli,  aminél finomabb nincs a világon, nem is volt, és nem is lesz…  kabátok sorakoztak az ágyon,  a kisebbek mesét néztek a tévében vagy Tarzan-filmet,  a felnőttek beszélgettek…  évente egyszer volt így együtt a család,  fontos volt ez a nap Mindenkinek… Karácsony második napján mindig János-napozni mentünk Édesapám nővérének családjához.  Aztán teltek az évek, felcseperedtem, férjhez mentem, gyermekem született,  az unokatestvéreim is felnőttek, de ezek  a karácsonyi utazások,  - az hogy  első napján megyünk Mamáékhoz, másnap pedig  János-napozni -  éveken át állandósult koreográfija volt az Ünnepnek… így volt ez  mindaddig, míg  drága szeretteim éltek…

Gyermekem karácsonya
(Fotó: Zagyva Ági)

 

Aztán később, ahogy saját családom lett, saját otthonom lett, saját gyerekem lett,  úgy saját karácsonyom is lett…  És milyen is így a karácsony?  Bárki bármit mond a főzés gyötrelmeiről, szerintem a főzés az adás művészete. Márpedig a karácsony egyik legfontosabb eseménye az ajándékozás! És itt ne csak a materiális dolgokra gondoljunk, a szépen becsomagolt ajándékokra… hanem ennél sokkal többre, egy ölelésre, egy puszira, egy mosolyra, egy könnycseppre, egy odabújásra,  egy összesúgásra,  egy nevetésre,  egy olyan pillanatra amit a szeretteinkkel együtt tölthetünk, meghitten, békében…   Én magam is finomakat főztem, kocsonyát, húslevest, töltött káposztát, finomakat sütöttem, mézes szaggatóst,  pozsonyi kiflit  (mert hát a Mama bejglijét nem lehet felülmúlni)… Majd a Szentestét  kiscsaládommal töltöttem Karcagon…   Aztán pedig jött a „menőkés” rész, hazamenni Apukámhoz, a szülői házba, ahol felnőttem, ahol vártam a Jézuskát, ahol ragasztottam a színes papírkarikákat, ahol cérnával akasztottuk fel a szaloncukrot a fára,  ahová mindig jó hazamenni,  gyereknek lenni… És most az otthonból hazaesvén az  itthonba,  gondolataimmal, érzéseimmel, a karácsony meghittségével a szívemben fogalmazódott meg Bennem, amit most papírra vetettem,  gondolva azokra is, akik már nem lehetnek Velünk, de valaha Velük volt teljes az Ünnep…

 

Írta: Zagyva Ági

(fotók: Fortepan, Zagyva Ági, Mile Sándorné)

Megjegyzés:

(1)(Hortobágy-Berettyó-csatorna Püspökladány és Karcag között)

***

Mile Sándorné fotója Püspökladányból, egy régi családi karácsonyról. Köszönjük!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…

 

 Vannak emberek, akiknek megadatik az életben, hogy ahová születtek, ott éljék le egész életüket… Nekem ez nem adatott meg. Szülővárosom, Püspökladány 32 évig volt az életterem, ebben volt négy év –  a középiskolás évek – mely időszak  egy másik  városhoz, Hajdúszoboszlóhoz köt, de igazából életem első „szakaszát”  a  4150-es irányítószám alatt éltem le…  Szűkítve a kört petri-telepi vagyok, bár nem a „kemény mag”, mondhatnánk „Petri-telep felsői”,  hisz az iskolától a „falu”  felé van a szülői ház.  Mindig is szerettem ott lakni, bár tinédzser barátaim előszeretettel mondogatták, hogy „Karcag-alsón” lakom. És milyen érdekes az élet, mert életem második szakaszában az életterem az a sokszor poénosan emlegetett Karcag lett…

Ladányon belül laktam még a Darányi-telepen, majd a Központban, de igazából a Petri-telepről indultam, és oda is térek haza mindig. Az élet azonban úgy alakította, hogy elköltöztünk… azért nem a világ végére, de mégiscsak el és ilyenkor mindegy, hogy 10 km-re költözöl, vagy 100-ra, elhagyod azt a helyet, ahol a gyökereid vannak, otthagyod a családod, a múltad, a helyet ahol éltél,  az emlékeid, a barátaid, a helyeid. És nem akkor érzed, hogy „fáj”… mert hív az új élet, az új város, az új munkahely, lefoglal a „beilleszkedés”, a napi gondok. Hazajársz, de még nem érzed hiányát a múltnak, még a jelened építed…

Aztán ahogy telik az idő, jön a hiányérzet időszaka… hiányzik az, hogy mindenki köszön, tudod, hogy ki kinek a kicsodája, és Rólad is tudják, hogy kinek vagy a lánya, unokája, hogy vagy „Valaki”… Hiányzik, hogy nem ismered a tanárokat a gyereked iskolájában, sem a szülőket, nincs meg a bejáratott hentesed, fodrászod. Hiányzik, hogy csókolom-ot  köszönhess  egy idős néninek… Ebben az időszakban igen sok ladányi járt át Karcag akkori legnagyobb bevásárlóközpontjába és Én szó szerint „vadásztam” a ladányi arcokat, olyan jó volt „hazait” látni, mindegy, hogy alig ismertem, nem ez volt a lényeg, csak az, hogy földim…

Aztán jön az elfogadás időszaka… építed az új életed, ami jó, hisz dolgozol, szépíted a környezetedet, megtaláltad a hentesed, a fodrászod, megismered a várost, új barátaid lesznek, új kapcsolatokra teszel szert,  megtalálod  a helyeid…  Gyereked jövője lebeg előtted, aki már karcaginak vallja magát, azonban egyet nem tudsz pótolni… a saját gyökereidet, mert azok máshol vannak… Ott, ahol ha a 42-es számú főútról bekanyarodsz a Petri Pál utcára, az első buszmegállónál a reggeli piacjáratra váró nénik összesúgnak, hogy ki is jön szembe… és mikor örömmel és boldogsággal a szívedben pár méterre a szülői háztól harsányan csókolom-ot köszönsz a trécselő nyugdíjasokra, megkapod azt, ami szívet melengető, és milyen régen is hallottad, hogy: „Szervusz Ágikám!” Tudják, hogy ki vagy, kinek a lánya, kinek az unokája, mert ladányi vagy, és ott abban a pillanatban mindenért kárpótolva vagy…

Telnek az évek, a mérleg nyelve továbbra is próbálja megtalálni az egyensúlyt, itthon… otthon… hazamegyek, hazajövök… Hol is a hazám, a csatorna melyik oldalán?

Aztán jön a visszacsatolás időszaka. Elkezded újraépíteni az otthagyott barátságokat. Felveszed a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal, barátaiddal , távolabbi rokonaiddal, keresed a „csatornákat”, melyeken tudod építeni és ápolni ezeket a kapcsolatokat, aztán már több kell… Találkozgattok, nosztalgiáztok, sokat beszélgettek… Rájössz, hogy nemcsak Te élted meg nehezen az elválást, sorstársakra találsz, akik ugyanazokkal az érzésekkel vívódnak… Nagyon sokat jelentenek ezek a találkozások, valami elindul, valami épül, a beszélgetések  egyre mélyülnek,  egyre több téma előkerül, beszélgettek a  jelenről, jövőről, de legfőképp a múltról, hisz ez köt össze igazán Benneteket. A közös szál a gyökereitek, mely  ahhoz a városhoz köt, melynek neve: Püspökladány…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…

 Püspökladányt ma már száraz területek jellemzik, belvíz is csak ritkán jelenik már meg, de ez nem volt mindig így. Apró gyerekkoromban a mi házunk a Rákóczi utcán volt. Ez az utca a valamikori piac utca lehetett, mert az út és a házak között széles füves sáv volt. Az én időmben, ez már csak inkább játszó terült volt, nem igen volt akkor annak már más funkciója. De én nem ott játszottam, volt nekünk – a házban lakó gyerekeknek – egy sokkal nagyobb területünk, az Ördög-árok. Ez a félig nádas, sással borított és hatalmas részen füves terület volt a mi paradicsomunk. Kora tavasztól, ha leszállt az esti alkonyat, a békák „zenéje” egészen a lakásig zengett. Ilyenkor már az udvarban lakók a ház előtt kirakott hosszú padon ültek. Mindenre kiterjedő beszédes esték voltak ezek, mi gyerekek ekkorára már fel lettünk parancsolva az Ördög-árokból és látótávolságon belül kellet játszanunk. 

De napközben, amikor a szülők el voltak foglalva, az Ördög-árok csak a mi birtokunk volt. Sérthetetlen birodalmunkba nem is merészkedett felnőtt, ha valamelyik gyereket fel akarták hívni, csak az alsó kerítésig jöttek, onnan elkiáltotta az éppen keresett gyerek nevét, azután a lent játszó apróságok, mint valami hírlánc adták azt tovább egészen addig, míg a szólított gyermek feje meg nem jelent a nádas szélében, vagy a – sokszor hatvan centisre is megnövő – fűből ki nem villant bozontos kis feje. Akkor aztán egy pillanatra mindenki más eltűnt, nehogy annak a szülőnek látva valakit eszébe jusson, hogy hát azt is keresik a szülei. A játék olyan sokféle volt, hogy azt felsorolni már nem is lehet. Az indián csataüvöltéstől, a kurucok, „huj-huj” kiáltásáig minden elhangzott, ami az akkori filmekből ránk ragadhatott. Én már három-négy éves voltam ebben az időben és egyik fővezér a játék hadseregben. Az én viseletem a kuruc Tenkes Kapitány ruházata volt, a rövidnadrág kivételével (mivel az kötelező viselet volt) mindent a filmnek megfelelő hűséggel igyekeztem beszerezni (már legalább is szerintem) hordtam a gumicsizmát, fehér inget, és mellényt. Ez nem igen volt az időjárásnak megfelelő öltözet, de hát a presztízs miatt ezt bizony el kellet viselnem (nem igen kellet fogyókúráznom, de azért egy-egy meleg napon szerintem annyi vizet főttem ki, hogy az becsületére válna ma az ismerős hölgyeknek is, akik olyan elánnal próbálnak lefogyni). A karikásomat magam fontam és nagyon büszke voltam rá, hiszen ha azt megcserdítettem hát – ha éppen nem akadt a nyakamba – még némi hangja is volt. Fokos helyett pedig megtette egy olyan fa is, aminek az egyik vége vastagabb volt.

De ez a történet nem a rendíthetetlen hős katonákról szól.  Akkoriban költöztek az udvarba egyik óvodás társam, Laci és családja. Neki inkább a víz mozgatta meg a fantáziáját, ami a nád között itt-ott, akár fél méter mélységű is volt.

- Itt lehetne csónakázni.

- Mi az a csónakázás? Olyan, mint Debrecenben? De hát ez kicsi víz és csónakunk sincs.

- Amikor ide költöztünk – folytatta Laci, úgy, mint aki már mindent kitervelt és persze annak végrehajthatóságához semmilyen kétség nem férhet – apuval felmentünk a padlásra, ott van egy csónak.

- Tényleg?  Én már sokszor voltam fenn, de (ez bizony erős túlzás volt, de hát én voltam itt korábban, csak nem tesz túl rajtam?) – én még nem láttam azt a csónakot.

- Pedig ott van, ahogy elkanyarodunk egészen a padlás végében.

Na, most aztán igazán én kerültem fölénybe, mert bizony azt a valamit én pontosan ismertem.

- De hát az a Gyöngy nénié és mosóteknő, de már nem használják, mert tönkrement.

- Na, de azt könnyen meglehet csinálni csónaknak.

- Nem fog elsüllyedni?

Hátha félsz, akkor nem muszáj, pedig azzal elmehetnénk egészen a kerítésig, – ami körülbelül tizenöt húsz métert jelentett -.

 Még hogy én félek, ez a Laci nem tudja, ki vagyok én, de azért ez nem biztos, hogy jó ötlet, ha belemegyek a vízbe, abból bizony komoly bajom lehet, ha hazaérnek anyukámék, ezt már tapasztalatból tudtam. Ezért aztán olyan taktikát kezdtem választani, amit Laci nem vehet gyávaságnak.

- Jól van, én nem félek, de hogy hozzuk le, az nagyon nehéz. Jani bácsi is alig tudta felvinni.

- Ledobjuk, azután meg húzzuk.

Ezután mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hozzáláttunk a terv végrehajtásához. Már a padlásra feljutás sem volt egyszerű, de ekkorára már olyan eltökéltség volt bennünk, hogy ha szárnyakat kell növesztenünk, hát az sem riasztott volna vissza bennünket. A teknőt nagy nehezen elhúztuk a lejáratig, ott aztán sikerült ledobnunk. Bizony, nagyon megizzadtunk, mire a nádas széléhez húztuk. Na de most, hogyan tovább? Laci úgy látszik, ezt már előre kitervelte, mert egy csomó rongyot hozott elő az egyik sás alól.

- Figyelj, ezeket a repedésekbe kell jól benyomni, és akkor nem jön be a víz.

Nekiláttunk, kis híján nem lett elég a rongy, de azért a végén még is elégedetten konstatáltuk munkánk gyümölcsét. Na, most nekem támadt jó ötletem.

- Figyelj, én tolom, te húzod, mert te vagy a kapitány, és az mindig elől van.

Ez azért volt fontos, mert abban reménykedtem, hogy így én nem leszek vizes, ugyanis ennek az állott mocsaras víznek olyan szaga volt, hogyha attól vizes lett valaki, bizony nagy súrolásnak tette ki magát, a szülők addig mosdatták, amíg csak – anyu szerint – ibolya szagú nem lett. Na, hát én nem akartam ibolya szagú lenni. Nekiláttunk, Laci elől húzta, már azt sem bántam, hogy a végén már csak én toltam, mivel a „kapitány” akkor már benne állt. De a „csónakunk” nem akart úszni, ahelyett egyre kisebb rész látszott belőle, pedig még nem is értünk a vízig, csak a sár kezdte elnyelni.

- Told rá a vízre, mert csak azon tud úszni, a sárba elsüllyed.

Adta ki az utasításokat Laci.

- Na jó, de nem megy, próbáld a bottal tolni.

Ez bizony meg sem mozdult, de akkorára már mind a ketten olyan sárosak lettünk, hogy nem látszott ki alóla a ruhánk. Nekem már minden kedvem elment az egésztől, de Laci még akart egy utolsó próbálkozást. Derékig gázoltunk a sáros vízbe és a „csónakot” behúztuk egészen a vízig. Na, most aztán mind a ketten megpróbáltunk beugrani. Aminek az lett a következménye, hogy most már a fejünk búbja is sáros lett. A „csónakunk „pedig menthetetlenül eltűnt a víz alatt és a sárban. Na, most látszott csak milyen kilátástalan helyzetbe kerültünk, ráadásul én ekkor éppen egyedül voltam otthon.

- Én megfürdök itt, és csak akkor megyek fel, ha megszáradtam, jó meleg van gyorsan, megszáradunk.

Mondta Laci, de én tudtam, hogy ez bizony nem jó ötlet, mert anyukámnak olyan szaglása van, úgyis megérzi, és akkor mindent el kell mondanom.

- Én felmegyek, kihozom a lavórt, és a kamra mellett megfürdök, hátha nem veszik észre.

Lassan osontam felfelé és már majdnem sikerült belopóznom, amikor Gyöngy néni ajtaja kinyílt, és Ő maga lépett ki az ajtón

- Te jó ég, hogy nézel ki? Anyád agyoncsap, ha így meglát.

Azt, hogy engem vagy anyut sajnálta –e meg, már talán soha nem derül ki, de én mindenestre nagyon jól jártam, kihozta az udvarra a teknőt, melegvizet öntött bele és még azt is megengedte, hogy egy kicsit csak úgy lubickoljak. A ruhámat is kimosta, szépen kiterítette, és amíg meg nem száradt, adott rám egy kicsit nagyocska nadrágot. Így mire dél lett és anyukámék hazaértek én már teljesen friss, tiszta ruhában voltam, amit anyukám egy kicsit furcsállt is, de nem kérdezett semmit, így megúsztam mindennemű magyarázkodást. Egyszer csak Laci anyukája jött oda hozzám.

- Lacit nem láttad? Hiába kiabálok, nem jön fel. Nem együtt voltatok?

- De igen csak én hamarabb feljöttem.

 Nem kérdezte miért, én meg jobbnak láttam tovább nem magyarázkodni, úgy tettem mintha már mennék is ebédelni.

Körülbelül fél óra múlva hallottam, hogy Laci nagyon sír és az anyukája rettentően szidja. Anyukám meg is jegyezte.

- Miért kell annyira megverni azt a gyereket, mit csinált?

És úgy nézett rám, mintha tőlem várná a feleletet. Ekkor még őszinte ember voltam, ahogy azt a költő megfogalmazta. Elkezdtem elmesélni a történetet, bár tartottam tőle, hogy ezt bizony én sem úszom meg büntetés nélkül. De anyu végig hallgatott és mosolygott, azután azért megdorgált. És hetekig nem játszhattam Lacival. Este mikor lefeküdtem még mindig hallottam Laci sírását, pedig akkorára már biztosan aludt. Miért nem jött fel velem, Gyöngy néni biztosan Őt is megfürdette volna.

Gyöngy néni ez a kemény asszony, aki a gyerekekkel mégis mindig olyan megértő volt. Ma már nyolcvan év felett van, de ha találkozunk mindig vidám, olyan ember, akit soha nem tudott az élet megtörni. Talán azok a hálás gyerek szívek erősítették így meg?

Püspökladány 2010. június 8.                                                            

 Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Cseh József tollából…


I.

Lajos, huszárként

 A Nagyháború már öt éve befejeződött, azóta hányszor képzelte el magát otthon, újra Magyar földön. A háborúba indulva – mint annyian mások – ő is hitte, hogy csak hetekig tart és hamar visszatérhetnek az otthonukba. A büszke, jó módú paraszt fiú úgy hitte, hogy a Magyar huszárt semmi nem állíthatja meg. Nem így történt, a huszár roham már nem volt olyan elsöprő, a keleti front egyre több áldozatot követelt. Az Osztrák-Magyar hadsereg az állásait sem tudta már megvédeni. A Német hadsereg átcsoportosításával sikerült az Oroszokat nagyobb csatában megverni, de ezekben már nem vehetett részt, neki „szerencséje” volt, „csak” fogságba esett. A súlyos betegség, amit a fogságban kapott a rossz ellátás miatt, kis híján „elvitte”. Túlélte, talán a lovak, a föld, talán a régen látott szülők, vagy csak egyszerűen az otthon tartotta életben, maga sem tudta.

A munkára kihelyezett foglyok sorsa könnyebb volt, hiszen a munka valamelyest enyhítette a honvágyat és az elkeseredettséget, de a csábító szirénének dala mindvégig ott visszhangzott a fülében. Éjszakánként a Magyar puszta illatát érezte, látta a lovaikat, ahogy a Püspökladányi utcán vágtatnak fejüket büszkén tartva, nem rángatva a gyeplőt tartó kezet. Jó munkaerő lévén, a gazdák megbecsülték. Egy idő után nem tért vissza a hadifogolytáborba, elrejtőzött, mindig akadtak emberek, akik elrejtették némi munka fejében. És jött a számára teljesen érthetetlen polgárháború, az Orosz földet mindenütt vér itatta át. Menekült, a Magyar határ felé, a kietlen területeken egy-egy tanyában meghúzódva sokszor heteken át. A padláson kuporogva nézte a véres eseményeket. Már régen nem a félelem irányította, sokkal inkább az ösztönei vezették. Igazi paraszt fiú volt, szikár, szálkás izmú, egy dekányi felesleg sem volt rajta. Hosszúkás arcán az izmok már régen elfelejtették hogyan kell mosolyra kelteni ezt a megtört tekintetet. Utoljára talán akkor érzett valami feledhetetlen örömet, amikor testvéreivel találkozott a fronton egy röpke pillanatra. Akkor látta utoljára bátyait, soha többé nem találkozott velük. Egyetlen hazatért fivérvére is öngyilkosságba menekült mire ő megtérhetett a fogságból, a másik két fiú már a háborúból sem tért vissza.

A világ megváltozott és a fogságból megtérő emberek erről mit sem tudtak. A képek, amiket magukban hordoztak, a nagyháború sodrában örökre eltűntek. A még mindig forrongó világ egész mást tartogatott a számukra.

Ahogy hazaért szűrőtáborban helyezték el, ahol a megbízhatatlan, vagyis ismeretlen körülmények között visszatérő embereket gyűjtötték össze. A háború után történt események az új rendszer urait bizalmatlanná tették az Oroszországból megtért emberekkel szemben, mindenkiben kommunistát láttak. A betegsége itt is úrrá lett rajta, haza engedték, de azért nem bíztak benne. Nem lehetett tudni hogyan szökött meg, kikkel állt kapcsolatban és milyen módon sikerült hazatérnie, ezért elrendelték számára a csendőrségen a havi jelentkezést.

A kommunista eszmék valóban ”megfertőzték”. A jelszavak és gondolatok rokonszenvesek voltak, hiszen azt jelentették számára, hogy amiért megdolgozik, az mind az övé lehet, és azt senki nem veheti el tőle. Egy idealizált világkép lebegett előtte. Egy olyan világé ahol nem a nagyságos urak dirigálnak, ahol az ember egyforma jogokat élvez, ahol nem zsákmányolja ki egyik ember a másikat. Mennyi szép gondolat, milyen szép lehet egy ilyen világ. Ki gondolta akkor, hogy mennyi szenvedést is okozhatnak ezek a szép eszmék, hány embernek kell elpusztulni ezekért a gondolatokért, talán értelmetlenül. Ki hitte, hogy ezekkel is vissza lehet élni. A háború legmélyebb mocskában az emberek valami mást akartak, nem elpusztulni számukra teljesen érthetetlen célokért, szeretni, élni akartak.

Az elhúzódó háború kijózanította azokat is, akik korábban hittek a jelszavakban, hittek az „igazságos háborúban”. Már jól tudták, ők semmit nem nyerhetnek, de mindent feláldozhatnak. Nem veszett el a hazaszeretetük, csak átértékelődött. A Haza most inkább jelentette a szülőket, a földet és a kedves lovakat, mintsem a Császár személyét. Nem gondolták már, hogy mindent elsöprő hadseregük majd megmutatja a világnak. A lövészárok sártengere már nem a dicsőséget juttatta az eszükbe, hanem a rideg valóságot, a rájuk leselkedő veszélyt.  A hadifogság kegyetlen világa minden illúziójukat elsöpörte. Így hát könnyen hittek ezekben a mindent megváltoztató eszmékben, hitték, hogy most már az ő idejük következik.

A rideg valóság, a hatalom reakciói itthon sokukban váltottak ki keserűséget, hiába váltak nyomorékká lelkileg, testileg? Nekik már az sem maradt meg, amit korábban a magukénak mondhattak. Ez még inkább erősítette bennük, egy szebb világ eszményképét. Lehet ezen csodálkozni, aligha a vérfürdő, a kilátástalan jövő oda sodorta az embereket ahol egy szebb jövőt remélhettek. Még az oly nagyon „földhözragadt” Magyar paraszt is hajlott arra, hogy talán lehet egy szebb jövőben bízni, de ők ezt csak a termőföld talaján két lábbal állva tudták elképzelni. A Magyar paraszt nem forradalmár, ő a föld realista gyermeke, tudja, hogy az élet maga a föld, ha azt nem művelik, akkor éhínség és halál vár mindenkire, ha az aranysárga gabona tábla aratható, akkor nagy baj már nem lehet.

II.

A Mama alsóépülete

 Az Árpád utcán haladt fáradt léptekkel, elhagyta a templomot, fel sem nézett a régen látott toronyra. A hite valahol a lövészárok mocskában maradt, megvetette a papokat, azokat, akik oly buzgón biztatták őket a gyilkolásra Isten nevében. Az iskolaépületek mellett haladt el, a gyerekkor már oly távolinak tűnt, a háború igazán felnőtté tette.  A Munkácsy utca, a szülői ház, hirtelen ott állt az utcasarkon, befordult, a jómódú parasztok lakóhelyére jellemző magas építésű nyeregtetős vályogház fehér fala hirtelen tűnt a szemébe. Megszaporázta a lépteit. A házhoz érve megtorpant, a telek ketté volt osztva, vajon mi történhetett. Szorongva nyitotta meg a fából készült kiskaput, az ólak már nem voltak a telken, az udvar teljesen megváltozott. Hol a szekér, a lovak? Valami megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Ahogy belépett, a ház előtt a nővérét látta meg, valamit mosott az udvaron. A kapunyitásra hátrafordult, mintha kísértetet látott volna, döbbent csend, majd mintha csak most ismerné fel testvéröccsét, szinte sikoltva mondta ki a nevét.

-         Lajos. Hát te élsz?

-         Élek, hol vannak az ólak, a lovak?

Nem a szüleit kérdezte, nem azért mert nem szerette őket. Egyszerűen az álmait kereste, azokat, amik annyi ideig éltették. Az első benyomás azonban kitörölte ezeket a képeket. Mi történt? A nővére odalépett hozzá, átölelte, fejét a vállára tette és úgy mondta könnyeivel küszködve.

-         Apánk meghalt, a fiúk is oda vannak. Nem volt, aki gondozza a gazdaságot, azt hittük te is meghaltál. Eladtunk mindent, a férjem vasutas tudod, ő nem paraszt.

A férfi egész testében remegett, hát semmi nem maradt abból, amiről azt hitte hazavárja. A gazdaság oda, az álmok hirtelen semmivé váltak. Talán jobb lett volna ott maradni a háborúban, mint ahogy annyi jó pajtása és két testvére.

-         Gyere be, egyél, aztán majd meglátod, minden helyre jön.

Lajos lovai

A nővére megfogta a kezét és bevezette a házba. Leült egy székre az asztal mellé. Éhes volt, megvágta a kenyeret és evett. Semmilyen gondolat nem járt a fejében, úgy érezte minden elveszett, mintha nem csak az udvar, hanem a feje is teljesen üres lenne. A szalonna nem olyan ízű volt, mint amire emlékezett, már ez sem a régi. A nővérét nézte, valaha nagyon fontos volt neki, miért semmizte ki? A föld, a jószág minden oda, mihez kezd most. Hogyan tovább, de legalább él, csak most kezdte felfogni, túlélte a háborút, itthon van. Van két keze, majd csak megél valahogy, meg aztán mégis csak van hol laknia, hiszen ez a családi házuk, innen nem tehetik ki. Meg az előbb a nővére is azt mondta, hogy azért valami maradt, abból még ő is részesülhet. A szobából az édesanyja lépett ki, örömet kellett volna éreznie, de nem érezte, valami megmagyarázhatatlan érzés tört rá. Neki tudnia kellett volna, hogy él, várnia kellett volna, hiszen ő a legkisebb, hova tűnt az anyai ösztön? Talán soha többé nem tud úgy érezni, mint régen, úgy érezte mindenki cserbenhagyta, még az is, akinek soha nem lett volna szabad.

Sok komája volt, körbe járta őket. De sehogyan sem érezte azt az annyira várt, mindent felülíró örömöt, már semmi sem a régi. A háború nem csak őt, hanem a többieket is megváltoztatta. A komák sem voltak már azok a régi vidám fiúk, ők is megtört katona és háborúviselt emberekké váltak. Hiába a túlélés öröme, mégis minden olyan más, az emberek szívében annyi fájdalom, megtörtség. Bár már 1923-at írtak, a háború, a forradalom, a Román megszállás, még nagyon frissen élt az itt élő emberek emlékezetében. Az elvesztett fiúk fájdalma, a félelem és létbizonytalanság hatalmas szürke fellegként ülte meg a falut. A Magyar paraszt. Mennyi jelzővel illeték már a történelme során, nevezték konoknak, megbízhatatlannak, zsugorinak, a legfontosabb tulajdonságai mégsem ezek. Ők azok, akik mindig talpra állnak, akik a fogukat összezárva, valóban konokul, ha kell magukat az eke elé fogva szántanak, vetnek, és élnek. Ha a földet lehet „túrni”, akkor nincs semmi baj, pirkadattól, napnyugtáig van mit csinálni, éjszaka pedig, a jóságos álom minden gondot elzár előlük. A tél hosszú estéi, a meleg pipafüsttel, a gyerekek felszabadult játékával, az asszonyok halk énekével csendesíti a mindig nyughatatlan lelkeket. De most mindezt újra kell építeni, elsősorban a lelkekben. A háború megszűnő moraja nem a halottakról szól, hanem a túlélőkről, nekik kell mindent újra kezdeni. A halottak már megbékéltek, nekik nem kell a jövő gondjaival megküzdeni. Látta, hogy a legfontosabb mindenkinek a föld, a vagyon, bárkihez ment a beszéd hamarosan a koca, és termés körül kezdett folyni. Ők már túljutottak azokon, amiket neki még most kellett ennyi év késéssel feldolgoznia.

  A komák nemigen tudtak segíteni, de napszám és kubikos munka azért mindig akadt, csak magáról kellett gondoskodni. Nehezen törődött bele, hogy már nem a jómódú paraszt, hanem a napszámos, akinek minden nap külön-külön meg kell küzdenie a betevő falatért, és előbb-utóbb családot is kellene alapítani.

A Keleti sor módos parasztházainak egyikében lakott régi jó komája. Már jó ideje itthon volt, úgy gondolta végre felkeresi. A ház udvarán egy igencsak szemre való, hosszú, fonott hajú leány fogadta. Felismerte, ez bizony Juliska, Mihály komájának a húga. Hogy megnőtt, mikor utoljára látta, még csak hatéves volt, a lábán lovagoltatta. Most meg egy már szinte felnőtt nő, és milyen szép. A lány nem ismerte meg, már kilenc éve nem látta. A ház tornácán ruhák voltak kiakasztva szárítani. Biztosan a lány mosott, gondolta. A tizenöt év körüli lány kérdően nézett rá.

-         Nem ismersz meg?

A lánynak nem volt ideje válaszolni. A jószág-udvarból kilépő barátja felismerte.

-         Lajos, hát te honnan kerültél elő?

A két barát kezetfogot, nem ölelték meg egymást, mindketten büszke paraszt fiúk voltak, az érzelmek nyílt kimutatása számukra a gyengeség jele volt.

-         Messziről, komám nagyon messziről.

A szavaiban annyi keserűség volt, hogy arra barátjának is fel kellet figyelnie.

-         De úgy látom azért jól vagy, túlélted, az én bátyám nem.

-         Igen, veletek amúgy mi van Mihály?

-         Apám elveszített szinte mindent, kezes volt, alig maradt annyi, hogy megéljünk.

Megállt a beszéddel, a sovány barna hajú fiúra nézett, akit annyi év után most látott, és még azt sem tudta eddig hol volt, hirtelen érezte, hogy most  nincs helye a panaszkodásnak. A Magyar paraszt sokat aggódik, ha esik az eső, akkor azért, ne hogy sok essen, vagy akkor essen, amikor munka volna. Ha nem esik, akkor meg azért, mert mi lesz a termésből, ha nem kap időben vizet. Ha sok a takarmány, akkor csak olcsón tudja eladni, ha kevés, akkor meg nem lesz elég a jószágnak. A panasz olyan természetes a magyar parasztnak, mintha az egy ima volna, és azon múlna, hogy elkerüli-e a szerencsétlenség vagy sem. De most barátja tekintete megállította a panaszáradatot, tudta, hogy neki sem maradt semmije.

-         Na, gyere be, igyunk egy pohár bort.

Az ajtóban álldogáló lányhoz fordult.

-         Hozz egy kis bort Juliska.

A hosszú kanapén ott ült az öreg Kunn. Nagytermetű, széles arcú, erős csontozatú ember, hatalmas kezeit az asztalon nyugtatta. A csizmanadrág és a fehér ing frissen volt vasalva. Lehet, hogy a tulajdon oda lett, de a büszkeség a kitartiság az azért megmaradt. Még mindig Ő volt a gazda, a hatalom és a kenyér még az övé. A parasztemberekre jellemző jellegtelen arckifejezés semmit nem árult el az érzelmeiből, nem is igen ébredhetett különösebb érzelem a fiatalember láttán.

-         No, Lajos hát megjöttél, jól el voltál.

-         Igen, a háború feltartja az embert, no meg a fogság.

-         Minek hagytad magad elfogni?

A férfiban hirtelen harag lobbant, mit tud ez az ember a háborúról itthon, a meleg kemence mellől. Nem válaszolt, tudta, hogy az öreg nyers modora nem csak neki szól. Mihály szólt közbe.

-         Hagyja már idesapám, van annak pont elég baja.

-         Van itt most mindenkinek fiam.

Az öreg nem szólt többet, a lányra nézett, aki megfordult és kiment a konyhából. A fiatal férfi utánanézett, tetszett neki, már egészen másként nézett rá, igazi felnőtt. Ezután gyakrabban látogatott el barátjához, nem annyira a barátság kedvéért mintsem azért, hogy láthassa ezt a lányt. A lány arcának széles Kunn vonásai, nevetése, egyre inkább elvarázsolták. Hamarosan nem kívánt vendég lett a házban. Az öreg Kunn, aki nem csak nevében, de modorában és alkatában is Kunn volt, hallani sem akart arról, hogy egy ilyen „koldus” udvaroljon a lányának. Gazdát szánt annak, mégpedig jó módú gazdát. Mihály volt az egyedüli, aki védte a fiatalokat, de sokat ő sem tehetett.

III.

A legelő szikes talaján hosszú repedések mutatták, hogy már régen volt eső, a félhomályban már nem látszott a szomszéd falu tornya. A magányos férfi lassan ballagott a repedezett földön. Egyenesen a gémeskút felé vette az irányt. Nem sietett, hiszen még nem sötétedett be teljesen. Halotta, hogy a Keleti soron még többen csak most etetnek, látta, ahogy a házaknál a villával hordják ki a trágyát, majd friss szalmát visznek be az ólakba. A fekete deszkakerítések mögött a jómódú parasztok házai sorakoztak. A gazdagabb parasztok a falu szélein laktak, ez is egy ilyen sor volt. Gondolataiba merült, a szerelem nagy úr és hamar megbabonázza az embert, de a paraszt még ilyenkor is tud egy-egy józan gondolatot erőltetni a fejébe. Hogyan tovább? Ha hozzá is adják a lányt, miből tartja el, nincs juss, a házban már a nővére lakik, Ő gondozza az anyját. Több, mint két éve, hogy hazatért, azóta bandában kubikol, a föld, ami megmaradt kevés a megélhetéshez, de ha megnősül, talán a jószág takarmányát megtermi. És a ház az miből lesz, meg a gyerekeket is etetni kell. Elhessegeti a gondolatait, ennek most itt nincs helye. Szeretni kell, aztán meg majd csak lesz valahogy. Elérte a gémeskutat, már teljesen besötétedett. A hátát nekivetette a kút fa peremének. Elővette a dohánytartót, a papírt, a szokott mozdulatokkal cigarettát sodort lassan, türelmesen, hiszen nagy érték a dohány, nem szabad azt pocsékolni. A ház felé nézett és lassan végighúzta a gyufát a doboz szélén. A gyufa lángja hirtelen fellobbant, fénybe borította a gémeskutat.

A tornácon a ruha már megszáradt, a lány tétován nézett a legelő felé, már sötétedett, az apja és az anyja a kisebb fiúkkal bevonultak a szobába, csak Mihály tett-vett még az ólak körül. Lassan Ő is befejezte és elindult a ház felé, megállt a lány mellett.

-         Vársz valakit Juliska?

A lány úgy elpirosodott, hogy az még a házból kiszűrődő fényben is jól látszott.

-         Tudja, hogy nem jöhet ide, miért várnám?

Akkoriban ez már csak így volt, az idősebb testvért nem lehetett tegezni, ez volt a szokás, ami akkor teljesen természetes volt a nagy családokban.

-         Azt én nem tudom, de ha van egy kis dolgod, hát csak menj a barátnőidhez, majd én megmondom apánknak.

A távolban a puszta gémeskútja mellett hirtelen fény támadt, lassan elhalványult, majd teljesen eltűnt. Olyan volt ez mintha valami utat mutatott volna egy vágyakozó szempárnak. A lány szíve olyat dobbant, hogy szinte kihallatszott, még Mihály is meghallotta.

-         No, menj már, aztán igyekezz haza, ne maradj el soká.

A lány a kendőjét a vállára dobta és már kívül is volt kapun. A barátnői két házzal arrébb laktak, de most nem hozzájuk igyekezett. Az a fény bizony neki szólt, oda igyekezett keresztül a legelőn egyenesen a gémeskúthoz.

-         Hogy vagy Juliska?

Fogadta az érkezőt a férfi.

-         Köszönöm jól, hát maga?

-         Most, hogy látlak már egészen jól.

Előre nyújtotta a kezét, a lány önkéntelenül közelebb lépett és megfogta a felé nyújtott kezet. Szemérmesen lehajtotta a fejét, csak oldalvást nézett a férfira.

-         Nem maradhatok soká, ha apám észreveszi, agyonüt.

Ezt is olyan szemérmesen mondta, mintha csak az isten tudja milyen borzasztó dolgot csinálna, csak azzal, hogy ide jött.

-         Jó lenne már nem bujkálni, de a semmire nem házasodhatunk, meg aztán hátha megenyhülne apád. Nem tarthat a harag sem örökké.

-         Nem ismeri apámat, az soha nem fog megenyhülni.

-         Nem baj, ha lesz egy kis pénzem hát összeházasodunk, akkor már a magunk ura leszünk. Akkor csak kivész az ördög belőle, az egy szem lányát csak nem hagyja.

A lány most felemelte a fejét, úgy nézett rá a vékony arcú férfira. Még mindig nem ismeri az apját, ő tudta, hogy soha nem bocsát meg neki, ha ehhez a férfihoz megy. Tudta, de a szíve mélyén mégis jól esett neki ez a biztatás, szerette a szüleit, az apját is, ezért volt olyan nehéz a lelke, és ha mégis választani kell? A barátnői sokat vigasztalták valami hasonlóval, mint most a szeretett férfi, hátha igaz lesz és csak ő ilyen borúlátó. A férfi magához húzta, kedvesen átkarolta és az arcát hozzászorította a lány arcához. Érezte a lány hajának illatát, a hosszú fonott haj végigfutott a hátán, milyen szép, gondolta. A szalagot, ami a hajába volt fonva, a szellő időnkét meglengette, mint egy szép ünnepi zászlót. Nem szóltak, mindketten a gondolataikba merültek. Érezték, hogy összetartoznak, de azt is tudták, hogy ezért meg kell küzdeniük. A lány lassan eltolta magától a férfit, hátralépett.

-         Mennem kell, jön holnap?

-         Jövök, vigyázz magadra.

A lány megfordult és gyors léptekkel igyekezett a sötétbe burkolózott házsor felé. A férfi nézte ameddig csak látta, pontosabban ameddig úgy hitte, hogy még látja, hiszen a sötétben már régen eltűnt a lány alakja. Lassan megfordult és ő is elindult a falu felé. Nehéz gondolatok jártak a fejében. A háború, a fogság, azután itthon is csak a nehézségek vártak rá. Ilyen fiatalon annyi élettapasztalata volt, amennyit más emberek csak egy hosszú élet alatt képesek összegyűjteni. A kubikos munka nehéz, de legalább munka. Otthon is ellakhatnak egy darabig. Az illúzióit már rég elvesztette, de most hinni akart, ez a lány az egyedüli dolog, amiért érdemes hinni, és muszáj hinni. Lassan ballagott, már a templom kert mellet haladt, amikor a gondolataiból felriadt. Szétnézett, az utca sötétjében senkit nem látott, hallotta, hogy előtte pár méterrel egy pár beszélget, a halk sugdolózás, a mély férfihang és a csicsergő lányhang váltakozása alapján következtette erre. Nem ismerte meg a hangokat, lehet, hogy telepiek vagy csak a sugdolózás miatt nem ismeri fel őket. Juliskát el kell vennie, ha legközelebb találkoznak már nem csak jövőben beszél a házasságról, hanem megkéri a lányt, az apjával is beszélnie kell. Bár legutóbb amikor próbált beszélni vele durván szitkozódva utasította el az öreg. Utolérte a fiatal párt, a sötét templomkert kerítésének támaszkodott a lány, a fiú pedig előtte állt, ölelgette és közben hol a lány, hol a fiú duruzsolt valami szerelmi vallomás félét. Nem fordította feléjük a fejét csak oldalvást nézett rájuk, nem akarta megzavarni őket. Miért nem sétálhatnak ők is így kézen fogva az ő szerelmével. Ez a konok paraszti mentalitás, persze tudta, hogy a „koldusnak a kölyke is koldus marad” ezt elég sokszor hallotta már. Talán ha megöregszik ő sem fog másként gondolkodni, de igen, ezt a gondolkodást meg kell semmisíteni, ismét eszébe jutottak azok a gondolatok, „bárki érdemei szerint kap, ha dolgozik, akkor megél, nem kell mások cselédjének lenni”. Megvalósulhat ez az eszme valaha is. És ha igen, az most rajta úgy sem segít, neki most itt kell elvennie Juliskát. Hosszan gondolkodott, már nem hallotta az előbbi fiatal pár beszédét sem, az iskola épülete mellett haladt el, a fehér meszelt falak még a sötétben is világítottak. Mindjárt otthon lesz. Benyitott az udvarba, a tornácra nyíló lesötétített ablak résein halvány fény szűrődött ki. Belépett a házba, a nővére az asztalnál ült, a sógora nem volt otthon, éppen szolgálatot látott el. Az édesanyja valamit tett vett a kályhán.

-         Megjöttél, Lajos?

Nézett rá az anyja. A nővére felállt és elébe ment a testvérének.

-         Kunnék voltál? Miért nem hagyod, koldus az, neked sincs semmid, miért nem keresel egy jobb módú lányt?

-         Nem a te dolgod ez!

Válaszolt, leült az asztalhoz, az anyja elébe tette az ételt Ő pedig komótosan csak úgy, mint a gyomorbetegek, hozzálátott. Még mindig a lány körül forogtak a gondolatai, vajon mit csinálhat most. A nővére okvetetlenkedése már régen nem zavarta, megszokta, hogy mindig valami gazdag lányt próbál kommendálni neki. De neki csak az kell, az az egy.

Juliska halkan nyitott be a ház ajtaján, az öregek a konyhában ültek, az apró termetű édesanyja éppen kukoricát morzsolt, az apja az asztal mellett ült és lassan eregette a cigaretta füstöt. A lány nem szerette, ha befüstöli a házat, de ő nemigen szólhatott, hiszen ő csak a „Jány” volt.

-         Na, hun vótál? Mán megint a Barátnédnál? Itt a munka, azt kéne csinálni.

Nem vette zokon apja nyers modorát, hozzászokott már, egyedüli lányként inkább volt cseléd a háznál, mintsem gyermek. Különben is, minek ellenkezni, ha nem muszáj, pont elég az is, hogy azt a férfit szereti,az apja tiltása ellenére. Az anyja mellé telepedett. A mama apró termetű kis asszony volt, még a százötven centit sem érte el. Nem szólt bele a beszédbe, neki se igen volt szava otthon. Nem akarta a lányt se bántani, bár Ő is inkább látta volna a lányát egy gazdag paraszt oldalán, mint emellett az elszegényedett férfi mellett. Lassan fejtették a kukoricát, közben halkan dúdolgattak. A mama elkezdet alig halhatóan énekelni „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. Mintha csak látta volna a mama, hogy mi zajlik a lánya lelkében. Juliska felnézett, ekkor vette észre, hogy az apja őt nézi. Hirtelen úgy érezte, tudják merre járt, hogy megint azzal, férfival találkozott. Elkapta a tekintetét, nem akarta, hogy az apja abból bármit is kiolvasson. A nóta hallatán újra felerősödött benne a fájdalom, a döntés fájdalma. Bármire dönt, az mindenképpen borzasztó lemondást követel tőle. Az apja már régen megmondta, hogy nem mehet hozzá, ha megteszi, akkor a szüleit veszíti el, ha nem, talán soha nem találja meg a boldogságát. Miért kell egy tizennyolc éves lánynak ilyen nehéz helyzetbe kerülni, ő csak boldog szeretne lenni. Csak azt felejtette el, vagy tán nem is felejtette el, hogy a paraszt egyetlen kincse a föld, ha az nincs, akkor semmi sincs, az eszével felfogta, hogy csak a nincstelenségtől akarják megóvni, de a szíve az mást mondott. Nézte az apró, vékony, megtört tekintetű édesanyját, ő gazda fiúhoz ment, most még is szegény és még boldogtalan is. Legidősebb fia elmaradt a háborúban, most azt siratja, de csak hangtalan, még a sírás sem hallatszódhat ki ebben a házban. Hát ő nem így akar élni, ahhoz megy, akit szeret, akkor talán boldog lesz. Eszébe se jutott, hogy valaha az ő szülei is szerethették egymást, hogy az élet törhette meg ennyire a lelküket. Nem, úgy gondolta, hogy ha két ember szereti egymást és kézenfogva küszködik az életet végig, akkor megmarad valami ebből a mindent lángba borító nagy szerelemből. Hiszen ugyanaz az ember marad, ha most ennyire kell, akkor nem múlhat el csak úgy ez a hatalmas érzelem. A fiatal lelkek már csak ilyenek, nem hisznek az élet gyötrő fájdalmaiban, nem hisznek a mindent szétzúzó nehézségekben. Milyen kár, hogy ez a hit csak kevés emberben marad meg, sokakból örökre kivész alig pár évi házasság után. Juliska most nem gondolt ilyesmire, szerette azt a férfit és hozzá akart menni.

Reggel a munka elvégzése után átsietett a két házzal lejjebb lakó barátnőihez, ők voltak a legjobb barátai, egy testvérpár, akikkel bármit megbeszélhetett. Elmondta nekik, hogy döntött, hozzámegy Lajoshoz. A lányok romantikus hévvel biztatták, persze ők sem tudták, hogy ezzel mit vállal barátnőjük. A lányok szépen varrtak és megígérték, hogy megvarrják neki a ruhát, amiben az oltár elé léphet. Ez némi biztatás volt és azt is tudta, hogy Mihály bátya is segít, amiben tud. Így sem nyugodott meg, tudta, hogy az apja soha nem bocsát meg neki. Alig várta, hogy besötétedjen, mintha csak érezte volna, hogy ez a nap, ez az este mindent eldönt. Most a barátnők szavaiból sem értett semmit már egészen máshol járt, ahogy elhatározta magát már kezdett elmúlni a félelme. Egyre inkább úrrá lett rajta az a konok elhatározás, amit édesapjától örökölt. Most már senki nem állhat az útjába.

IV.

 A már megszokott jelre a lány ismét kisietett a gémeskúthoz. Most Mihályt is elkerülte, senkivel nem akart találkozni, úgy osont ki a házból, mint aki lopni indul. Talán azt is akart, egy kis boldogságot lopni. A férfi a hátát a gémeskút ágasának vetette, úgy várt a lányra. Amikor meglátta elébe sietett. Megfogta a kezét és lassan tagolva kezdte.

-          Juliska házasodjunk össze, beszélek apáddal is, hozzá kell, hogy járuljon.

A lány felemelte a fejét és halkan, de azért jól halhatóan válaszolt.

-         Igen, házasodjunk össze.

Mindketten úgy érezték, hogy mostmár minden jóra fordul, az nem lehet, hogy ne így legyen. Átölelték egymást és sokáig úgy maradtak. Másnap be is jelentkeztek a papnál, úgy gondolták, ha senki nem tudja, csak akkor, amikor az esküvő napja lesz, már nem tehetnek ellenük semmit.

A fekete kapu lassan nyílt ki, a férfi már régen nem járt itt. Mihály az udvaron dolgozott, az öreg Kunn a ház előtt ült egy karosszékben. Ahogyan meglátta az érkezőt felállt és úgy várta, hogy a férfi oda érjen.

-         Mi járatban vagy, nemigen van nekünk közös dolgunk, akár mehetsz is.

A férfi elég büszke volt ahhoz, hogy legszívesebben azonnal megforduljon, de most a lányról volt szó, Juliskáról. Elkezdte, bár tudta, hogy aligha tudja befejezni a mondandóját.

-         Juliska kezét kérem magától.

Az öreg arca elvörösödött, és magából kikelve válaszolt.

-         Nem adom egy koldushoz a lányomat, takarodj a portámról.

Mihály már tessékelte kifelé barátját, nem akarta, hogy tettlegességre kerüljön a sor, ismerte az apját, tudta, hogy hamar eljár a keze. Juliska a ház ajtóban állt az apja mögött, amikor az apja elhallgatott, és Lajos is elment csak akkor szólalt meg.

-         Már pedig apám összeházasodunk, ma lesz az esküvőnk.

-         Akkor ide többet be nem teszed a lábadat, nem vagy többé a lányom.

Mihály állt közéjük, nem engedte, hogy bántsa a lányt. A lány átment a barátnőihez. Már meg volt beszélve, ők öltöztették és fonták be a haját. Ismerte apját, tudta mennyire konok, mégis az utolsó percig bízott abban, hogy jobb belátásra tudja bírni. Az anyja sem volt mellette, egyedül Mihály bátyja állt ki értük, ő vállalta azt is, hogy a tanúja lesz, az öccsei még túl fiatalok ahhoz, hogy védelmükbe vehették volna. Lajos családjánál sem számíthatott túl meleg fogadtatásra, tudta, hogy ott őt sem fogadják szívesebben, mint Lajost náluk. De már mindegy, ugyanaz a nóta járt az eszében, amit édesanyja dúdolt „Hosszú útról visszatérni nem lehet”. De ő szereti a szüleit, meg kell, hogy békéljenek, azért most benne is felébredt a híres Kunn dac, amit az apjától örökölt. Nem bánta már azt sem, hogyha kitagadják, döntött és ha kell tűzön, vízen követi azt a férfit, akit szeret. A két testvér a lány barátnői, úgy sertepertélt körülötte, mintha a saját esküvőjükre készültek volna. Juliska a gondolataiba merült, az öröm és a fájdalom furcsa keverékét érezte a lelkében. Mennyi legendát hallott a meg nem értett szerelmesekről, mennyire jellegzetes ez a Magyar paraszti világban, de soha nem hitte, hogy ezt neki is át kell élnie. Legalább az édesanyja lenne itt, hogy a hajába köthesse a szalagot, de nincs itt és talán soha többé nem is lesz mellette. Ekkora bűn, ha boldog akar lenni, vagy talán igazuk van, és a vesztébe rohan? Nem, az nem lehet, akkor a szíve nem vinné ennyire. Elindult a kis csoport, ami a páron kívül alig pár barátból állt. A Keleti sor ismerős kerítései mellett haladtak el. A lány még mindig abban reménykedett, hogy egyszerre csak kinyílik a jól ismert kapu, és a szülei csatlakoznak hozzájuk. De nem így történt, a kapuban állt az édesanyja, de amikor közelebb értek bement és becsukta a kaput. Juliska szomorúan nézett utána, hát mégis kitagadták. Úgy érezte, szégyenkeznie kell, hiszen tulajdonképpen elszökött hazulról, otthagyta szüleit és elment a férfival. Már nincs visszaút, menni kell és neki kell vágni az életnek, most már mindenről kettőjüknek kell dönteni, senki nem javítja ki, ha hibázik, a maga baja már csak a magáé, abból senki nem vesz le egy dekányit sem. Az esküvő nem volt pompázatos, messze nem volt olyan, mint egy igazi paraszt lakodalom. A szerelem sem tudta feledtetni az elmúlt napok súlyos döntéseinek következményeit. Lajos nővére sem fogadta nagy lelkesedéssel Juliskát, úgy gondolta, hogy az ő testvére sokkal különbet érdemelt volna. Meg aztán, így már Lajosnak is csak oda kell adni a jusst, bár már töredéke sem volt meg annak, ami járt volna neki. Ez a fiatal lány mit sem tud még, tanítani kéne, úgy gondolta, hogy most ez is rászakad. Juliska csendesen tűrte az életét, az esték, amikor végre párjához bújhatott rövid időre feledtette vele mindazt, amin átment.

V.

Lassan sétáltak a fiatalok, Juliska fogta a párja kezét, úgy kapaszkodott bele, mintha soha nem akarná elengedni. Neki már csak ő van, a szülei kitagadták, barátnőihez még ellátogatott néha, de annak meg Lajos nem nagyon örült, mert akkor sokáig elbeszélgettek és későn ért haza. Már albérletben laktak, nehezen kereste meg a rávalót a férfi, de így mégis önállóak voltak. Nem kellett hallgatnia nővére szemrehányásait, és Juliskát is meg tudta védeni egy kicsit. Akkoriban még nem volt közvilágítás, a sötét utcát csak a holdvilág vagy az itt-ott az ablakon kiszűrődő fény világította meg valamelyest. Talán jó is volt, hiszen így nem kellett szembesülniük a furcsa, sajnálkozó vagy éppen kárörvendő tekintetekkel. Juliska úgy érezte mindenki megveti azért, amiért a szülei jóváhagyása nélkül ment férjhez. Úgy érezte bűnt követett el, és ezért sújtja most is a sors. Még közelebb hajolt a férfihez.

Hirtelen az apja termett előttük, hatalmas termete szinte feléjük magasodott. Ez a hatalmas férfi úgy állt előttük, mint valami óriás, Juliska megijedt. Mit akarhat az apja? A férfin látszott, hogy nem jó szándékkal állta útjukat a fiataloknak.

-         Elvitted a lányom, de megfizetsz érte.

Most már nem csak a mozdulataival, hanem szavaival is fenyegette őket. A két fiatal elengedte egymást, Lajos elébe állt a lánynak, de védekezni már nem maradt ideje. A megtermett férfi egy jókora fa husánggal ütött a férfira. A fiatalember megrogyott és összeesett.

-         Na, ez is  a tiéd a  lány mellé. Most már kvittek vagyunk.

Azzal megfordult és otthagyta a fiatalokat. Juliska, felsegítette a férjét és hazatámogatta. A férfi úgy döntött, feljelenti apósát. A lány még nehezebb helyzetbe került, hiszen apja ellen kellett tanúskodnia. De tudta, hogyha nem teszik meg, az apja soha nem hagy nekik békét. Megtette, tanúskodott az apja ellen. Az öreget a bíróság elítélte és a falu börtönébe zárták.  Lajos sokáig nem tudott dolgozni így kénytelenek voltak visszaköltözni a szülői házba. A fiatalasszonynak ezután nem csak a saját lelkiismeretével kellett küzdenie, de sógornőjének rosszindulatú megjegyzéseit is el kellet tűrnie. Lajos is nehezen viselte ezt az időszakot, talán a házasságuk legnehezebb időszaka volt ez, de most még a szerelem mindent legyőzött. Tűrtek és ábrándoztak egy jobb jövőt várva. Juliska igyekezett hasznossá tenni magát otthon, de így sem tudott sem megértést, sem szeretetet kicsikarni anyósától és sógornőjétől.

Kora reggel volt, a nap még éppen csak hogy kibukkant a horizont mögül, és még a hold is birtokolta az égbolt egy részét. Juliska mosáshoz készülődött az udvaron. Az üstben már melegedett a víz, de még hordani kellet hozzá, két kannát vett magához. Azzal indúlt a Templommal szemben lévő kúthoz. Szerette ezeket a reggeleket, hiszen ilyenkor a saját magányában és a munka kegyes elfoglaltságában nem kellett a gondjaival foglalkozni. Lassan ballagott, az iskola mellett haladt, és már látta a kutat. A kútnál két egyenruhás férfi ácsorgott, egy ember pedig vizet vett a kútról. Ahogy közelebb ért, mint valami villám hasított bele, hiszen az-az ő apja, bilincsel a kezén. Az a büszke paraszt megbilincselve, cselédként hordja a vizet a börtönbe. Mintha valami ólomsúly kezdett volna a lábára ragadni, fokozatosan elnehezültek a lépései, már nem vitték tovább a lábai. A szemei elhalványultak a könnyektől. Az apja, most nem az a büszke, mindenki fölött álló ember, hanem egy megtört öregember, Juliska ott állt és nem tudta mit tegyen, a lábai már nem voltak hajlandók tovább vinni. Hirtelen megfordult és zokogva szaladt hazáig. Lajos a kapuban állt amikor felesége hazaért.

-         Mi történt Juliska?

-         Apámat hozták ki vízért, én nem tudok oda menni.

Lajos nem válaszolt, elvette a kannákat és csendesen elindult a kúthoz. Mire odaért az öreget már visszavitték, nem találkozott vele.

Juliska leült a ház előtt lévő kis padra érezte, hogy valami örökre eltűnt a lelkéből. Megtörölte a szemét, és a teknő mellé lépett. A könnyei eltűntek, nem is sírt soha többé, csak egyszer még az életében, akkor, amikor egyik fia öngyilkos lett, az, amelyik sorsa talán a legjobban összefonódott az életével. De erről most még mit sem tudott. Most úgy érezte, hogy soha többé nem tud sírni,tudta, hogy most lett igazán felnőtt.

 

Püspökladány 2010.április.09

 

Cseh József

 


Cseh József tollából…

 

Sokszor eszembe jut a gyerekkorom. Sokat jártam ki a Püspökladány Meggyesi tanyára, Imre bácsihoz, aki egy öreg juhász ember volt. Azt hiszem nem túl sok iskolája volt, de írni, olvasni tudott. Az öreg, amikor keseregtem, mindig azt mondta

” keseregni még ráérsz, most örülj annak, ami jó körülötted”. Volt neki egy Sári nevű kis szuka puli kutyája, azt tenyésztette.

 Imre bácsi a kiskutyákat megtanította az alapokra, ülni, visszajönni füttyre, meg mindent, amit szerinte egy „elmenő kutyának” tudni kell, és csak azután adta őket oda. Ő soha nem ment ki, amikor a kiskutyákért jöttek. Behúzódott a kunyhóba, és a felesége adta át őket. Amikor elmentek a vevők a mama – így hívta a feleségét – szólt neki;

 -         Apja gyere ki, mert a sánta nagyon lemaradt!

 Akkor az öreg előjött, láttam, hogy a szemei könnyesek.

 -         Na, milyen szép ez a puszta, a Sári is jól van.

 Azzal ment a nyáj után. Ilyenkor nem lehetett beszélni, jó nagyokat hallgattunk. Kiültünk a puszta közepére, és az öreg valamit dúdolgatott. Én meg néztem az arcát, ami egyre inkább visszaváltozott, olyannak amilyet megszoktam. Egy idő után megsimogatta  a hajamat és megszólalt;

 -         Menj le  a Sárival az erdő széléről hajtsd ki a birkákat!

 Mire visszaértem az öreg már a régi volt.

Úgy nézett a pusztába mintha mindig várna valakit. Elővette a cigarettatartóját, kivett belőle „egy mezítlábast”, a nyelvével megnedvesítette az egyik végét,  a benzines gyújtójával meggyújtotta. Nagyot szívott belőle, és mintha már régóta beszélgetnénk – bár azt hiszem gondolatban Ő már régóta beszélt hozzám csak a szája nem engedelmeskedett neki – lassan megfontoltan kezdte.

 -         Az a foltos,

 (nem tudom, miért nevezte foltosnak olyan fekete volt mind, mint a korom, de ő már kiskoruktól megismerte őket)

- az nagy kutya lesz, meglátod arról még hallunk, az jó hírünket viszi.

 -         A loncsos,

(én soha nem láttam rajta, de az öreg szerint neki volt a legrendezetlenebb szőre)

- az lusta, annak jó gazda kell, olyan aki szereti, annak megcsinál az mindent.

 Úgy beszélt mintha a gyermekeiről beszélne, bár soha nem volt családja. Abbahagyta a beszédet és úgy tett mintha a nyájat nézné, pedig arra nem volt szükség. A Sári és a kölyök – most Ő volt a másik hajtó kutya – szemmel tartották a birkákat, „szóltak” ha valamelyik jószág elkezdett „kóbinászolni”.

A gazdához csak a Sári mehetett oda, ha kint volt, és nyüszögő hangon közölte, hogy rá kellene nézni a nyájra. Tehát ez a nézés nem a nyájnak szólt, inkább csak arra szolgált, hogy a puszta végtelenje adjon választ arra, miért is nem maradhattak azok ketten itt. Percek teltek el így, tudtam, hogy kérdezni csak akkor szabad, ha az öreg tekintete felhatalmaz erre. De most nem nézett rám csak a pusztát kémlelte, talán azt várta, hogy a már régen nem látott délibáb megjelenik, és abban választ kap. Mesélte, hogy az öregapja – soha nem tudtam, hogy ez az édesapját vagy a nagyapját jelenti – elmondta neki, hogy a délibáb az álmok megtestesítője, ami visszahozza azt, amit elvesztettünk, vagy megmutatja a jövőt, talán most is erre gondolt. Emlegette, hogy gyerekkorában hányszor kereste a délibábot, és ha megtalálta látta benne a csordát, és ez mindig megnyugtatta, hiszen ez volt az ő álma. Neki a jószág kell, hogy legyen az élete. Ez még a Hortobágyon volt gyerekkorában.

Hirtelen, mint aki most tért vissza valahonnan rám nézett, a már jól ismert, kicsit huncut tekintetével megkérdezte.

 -         No, hát a tanulás hogy áll? Azt tudjad, hogy a puszta már csak a miénk, nektek már csak az úri élet marad, ahhoz meg tanulni kell.

 Nem szerettem mikor ilyeneket kérdezett, nem voltam rossz tanuló, egyszerűen nem illet ide ez a beszédtéma. Az öreg ezt jól tudta, csak akkor kérdezett ilyeneket, ha Ő maga, nem akart beszélgetni. Tudta, hogy így a beszéd hamar „elfogy”. Válaszoltam valamit, inkább csak udvariasságból.

  –       A szokásos.

 Elindultam a kölyökkel játszani, magára hagytam az öreget, tudtam, hogy ezt szeretné.

 Ma, amikor felnőtt emberként vissza – visszatérnek az emlékek, látom magam előtt az öreget, ahogy ott ül a régi, valamikor jobb kort megélt pokrócon, szívja a „mezítlábast”, fél könyékre ereszkedve néz maga elé. Nehezen tudom megállni, hogy ne könnyezzek ilyenkor. Ezekkel, az emberekkel örökre eltűnt mind az a nyugalom, és életfelfogás, ami sok – sok évszázadon keresztül olyannyira jellemző volt a Magyar pusztákra.

***

Cseh József tollából…

Még egészen apró gyerek voltam, olyan, aki ha szét akar nézni az asztalon, bizony még sámli kell a lába alá. Ezen a nyáron a Mamánál laktam. A Mama igazi Kun volt, nem csak a nevében, de az alkatában is. Erős csontozatú és erős akaratú asszony. Nem igen tűrt ellentmondást főleg tőlünk, gyerekektől. Soha nem ütött meg, de a szavai nagyon kemények voltak. Ha valami rosszat sikerült összehoznunk, „a jesten a Jordán anyátokat „ilyenkor az ember úgy érezte, hogy bizony jobb lesz, ha most félre húzódik, és nem kerül a szeme elé. Nem túl gyakran fordult elő, mert már korán megtanultam a szokásait, így sorra elkerültem minden összetűzést.

Mama az Attila utcai háza előtt a nagynénémmel és a nővéremmel

A Mama háza egy nagyon régi kis parasztház volt, a Püspökladány Attila utca 52 szám alatt, összesen talán hat méter hosszú lehetett. Három helyiségből állt. A szoba sem volt túl nagy, ráadásul az alig négy méterszer négy méteres helyiségben volt a kemence is, aminek az ajtaja a kis konyhára nyílt. A konyhából még át lehetett menni a kamrába, ami egy konyhaszekrény szerűséget, és némi polcot rejtett magába, itt volt az én kedvenc befőttem a pötyő. Ez nem volt más, mint hígra főzött szilvalekvár, amiben egy deka cukor sem volt. Én, persze ha kaptam, tettem hozzá jó sok cukrot, és úgy ettem.

Ezen a nyáron tehát ennek a háznak a lakója voltam. Szerettem itt lenni, pedig itt nem voltak játszópajtások, de én egyedül is jól elvoltam. Akkor még az utcán csak nagyon ritkán porzott el egy – egy hivatali autó, így oda is kimehettem, csak akkor nem volt szabad, amikor este a csorda jött hazafelé. Ilyenkor a tehenek, – akik már közel jártak a saját kapujukhoz – kimentek a gyalogútra és megálltak a kapujuk előtt. Csak az egyik oldal volt pallós (téglával kirakott járda) oda a tehenek nem mentek, nem engedte a gulyás kutyája. Ezen a délutánon Mama kihozta a fateknőt, tésztát gyúrt. A kovász mindig a kamrában a szekrény tetején volt, egy kis bögrébe. Bele tette a tésztába, és azután hosszasan „dögönyözte”. Amikor elkészült, a teknővel együtt betette a kamrába, és letakarta ruhával. Este mikor már megvacsoráztunk, Mama még leült velem egy kicsit mesélni, nem voltak azok mesék igaz történetek voltak. A sárkányok, és tündérek világa nem a Mama egyéniségéhez illet, nem is engedte azokat beférkőzni a kis házba. Amikor besötétedett a kamrából előhozta az alumínium lavórt, a kályhán melegített vízből öntött bele. Én bele álltam – ez felért nekem egy fürdőkáddal – és szépen lemosott. Azután adott egy törülközőt, amivel megtörölköztem, persze igazán soha nem sikerült, azt mindig Mamának kellet befejezni. Az én helyem a konyhában volt egy kis dikón, (egy személyes heverő) egy szál kis alsónadrágban aludtam. Az ágy mellett alig volt annyi hely, hogy egy ember elférjen. Az ágyam vége a bejárati ajtótól alig egy méterre volt. Érdekes így visszatekintve nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Pedig abban az időben még nem voltam az a rendíthetetlen férfi, akivé kamasz koromban váltam. A Mama bevonult a szobába, és lekapcsolta a villanyt. Én szinte azonnal elaludtam. Hajnalban, mintha az addig csak nagyon távoli tücsökzene, beköltözött volna a konyhába. Úgy halottam mintha az ágyam végében ciripelnének. Kinyitottam a szemem, láttam, hogy a bejárati ajtó nyitva van, csak a till (szúnyoghálós ajtó) ajtó volt behajtva. Ahogy kidugtam a fejem a paplan alól, halottam, hogy a hízók egyre hangosabban követelőznek, majd kisvártatva elcsendesültek, már csak a hangos csámcsogásukat halottam. A Mama már etet, pedig még sötét van. Vajon miért kelt fel ilyen korán?   A kérdésemre rövidesen megkaptam a választ. Egyszerre egy kissebfajta csutka kúp jelent meg az ajtóban, én csak néztem, nem féltem, de roppant kíváncsi voltam, mit akarhat ez itt. A csutkakúp az ajtóban meghajolt és ekkor mögüle a mama arca tűnt elő, úgy fogta a nagy kúpot, mintha valamelyik unokáját ölelné magához. Bejött az ajtón és egyenesen a kemence ajtajához „nyomult”. Ekkor vettem észre, hogy a kemence ajtaja nyitva van, ezt én még soha nem láttam nyitva. Mekkora volt az a kemence, egy ilyen magamfajta gyerekből akár három is beférhetett volna, és még akkor az ajtó is becsukódna. A Mama berakta a csutkát a kemencébe és gyufát gyújtott, én ekkor már előrehajoltam, ahogy csak tudtam, a fejem a mama derekánál volt, a gyufa lángjánál Mama oldalra nézet és észrevette a kis kíváncsiskodó unokát.

- Hát miért nem alszol, aludj még.

Azzal a gyufát rádobta a csutkára helyezett papírra, ami azonnal lángra kapott. Csak ezután válaszoltam.

-  A tücskök keltettek fel, már nem tudok vissza aludni. Mit tetszik csinálni?

-  Kenyeret sütök, a másik már majdnem elfogyott, meg ilyenkor meg kell sütni, különben a jövő héten nem lesz kenyér. Mit eszünk?

Egy kicsit elcsodálkoztam

-  Hát a csutkából lesz a kenyér?

Mama rám nézet és olyan hatalmasat kacagott, hogy szinte rengett bele a falra akasztott kerámia tányér.

-   A csutkából? De hogy, a tésztából, amit tegnap gyúrtam.

Most már én is nevettem, Mama felkapcsolta a villanyt, és leült az ágyszélére.

-   Akkor már nem kell aludnom?

-   Nem kell aludnod, ha nem tudsz, de ne kelj fel, mert csak útban volnál.  Mindjárt jövök, kiengedem a tyúkokat.

Azzal otthagyott és kiment a konyhából. Én a kemence ajtaját néztem. Az ajtó felsőrészén látszott, ahogyan felcsap a láng, és kezdtem érezni a meleget is. A Mama nem sokáig volt kint, mikor visszajött letelepedett az ágyam szélére.

-  Nem vagy éhes, hozzak valamit?

-   Még nem vagyok éhes. Hogy lesz abból a tésztából kenyér, hiszen az nyúlós ragacsos a kenyér pedig finom puha?

-  Majd meglátod.

Még beszélgettünk egy darabig, nem tudom mennyi idő telhetett el, egyszer csak felállt, kihozta a kamrából a teknőt, és azt a hatalmas fa lapátot, amitől én mindig féltem egy kicsit. A lapátot két székre tette, belisztezte, majd a tésztát rátette a lapát fejére, szépen megformázta, késsel a tetejét bevagdosta, és bekente egy ecsettel. A kemencéhez lépett, amit folyamatosan tapogatott a kezével. Kinyitotta a kemence ajtaját, abból olyan forróság áradt ki, hogy szinte sütött, még a takarón keresztül is. Egy hosszú rúddal kotorászott bent, a tüzet két oldalra húzta, majd betetette a kenyeret. Nem zárta rá az ajtót, két kis darab tésztát, amit már tegnap külön tett, és kerekre nyújtott, most szépen elhelyezte a kemencében.

-  Na, tudsz még várni a reggelivel?

Halottam a hangján, hogy valami különleges dolog készül, és azt a világ minden kincsérét, ki nem hagytam volna.

-  Persze, mi lesz a reggeli?

-  Majd meglátod.

A tűz néha ki kivillant az ajtó nyílásain, aztán egyre kevésbé lángolt, már oldalt is kezdett parázslani. Mama közben még elmesélte miért lett olyan nagy a tészta.

-   Az a kovász miatt van, attól megkél a tészta, azért nőt úgy meg.

Nem igen értettem az egészből semmit, de igazából már nem is az érdekelt, a gyomrom egyre inkább azt duruzsolta, hogy „valamit küldjél már”. A kemenceajtó mellett volt egy kis asztal arra terített Mama. Bögrét vett elő, tejet öntött, majd elővette a jól ismert, kacsa zsíros kis bödönt. Szóval kacsa zsíros kenyeret eszünk, hát ez az a nagy csoda, gondoltam és csalódást éreztem. De Mama nem vette elő a kenyeret, helyette megnyitotta a kemence egyik ajtaját, két kerek lapos valamit vett ki. Ezeket az ajtón kívül összecsapkodta, egy késsel megkaparta mindkét oldalát, azután visszajött velük. Kissé gyanakodva szemléltem az eseményeket, nem értettem mit akar azokkal. Behozta, kacsa zsírt kent rájuk, és az egyiket felém nyújtotta.

-  Lángos ne félj tőle, finom.

Ha a mama azt mondta, hogy finom, akkor az biztosan finom, így hát beleharaptam.

-  Vigyázz te, meleg, óvatosan!

Hát bizony a figyelmeztetés már elkésett, rá kellet döbbennem, hogy ez bizony tűzben sült. A második falat után egyre inkább kezdett ízleni ez a lángos, hamar el is fogyott.

-  Te gyerek neked szőrös a torkod?

Nem értettem a kérdést, de azután megmagyarázta.

-   Hogy tudod ilyen gyorsan enni, hiszen ez nagyon meleg.

(Én a mai napig is szeretem a forró ételeket és mire mások, még csak kóstolgatják én már meg is, ettem.)

-  Ez nagyon finom Mama, nincs több?

-  Nem lehet, hogy nem elég hát nagyobb volt, mint te.

Válaszolta, de azért a saját lángosát kettévágta, és a felét felém nyújtotta.

-    Így már elég lesz?

Egy kicsit elszégyelltem magam, most megeszem a Mama reggelijét?

De az éhség nagyúr, így hát neki láttam, és mire Mama befejezte a reggelit, én is elpusztítottam a lángos másik felét is. Ez volt életem legfinomabb reggelije, nem lehet azt semmihez hasonlítani.

Nem sokkal ez után úgy alakult, hogy a kemencét lebontották, Bárándi kenyeret hordtak a Mamának is. Soha többé nem ettem olyan finom kenyérlángost, mint akkor. Mama mindig sütött kelt tésztákat, de nekem mindig az a kenyérlángos volt az igazi, amit örökre itt őrzök a lelkemben.

 

***

  Tovább a friss hozzászólásokhoz