A csónakázás

Cseh József tollából…

 Püspökladányt ma már száraz területek jellemzik, belvíz is csak ritkán jelenik már meg, de ez nem volt mindig így. Apró gyerekkoromban a mi házunk a Rákóczi utcán volt. Ez az utca a valamikori piac utca lehetett, mert az út és a házak között széles füves sáv volt. Az én időmben, ez már csak inkább játszó terült volt, nem igen volt akkor annak már más funkciója. De én nem ott játszottam, volt nekünk – a házban lakó gyerekeknek – egy sokkal nagyobb területünk, az Ördög-árok. Ez a félig nádas, sással borított és hatalmas részen füves terület volt a mi paradicsomunk. Kora tavasztól, ha leszállt az esti alkonyat, a békák „zenéje” egészen a lakásig zengett. Ilyenkor már az udvarban lakók a ház előtt kirakott hosszú padon ültek. Mindenre kiterjedő beszédes esték voltak ezek, mi gyerekek ekkorára már fel lettünk parancsolva az Ördög-árokból és látótávolságon belül kellet játszanunk. 

De napközben, amikor a szülők el voltak foglalva, az Ördög-árok csak a mi birtokunk volt. Sérthetetlen birodalmunkba nem is merészkedett felnőtt, ha valamelyik gyereket fel akarták hívni, csak az alsó kerítésig jöttek, onnan elkiáltotta az éppen keresett gyerek nevét, azután a lent játszó apróságok, mint valami hírlánc adták azt tovább egészen addig, míg a szólított gyermek feje meg nem jelent a nádas szélében, vagy a – sokszor hatvan centisre is megnövő – fűből ki nem villant bozontos kis feje. Akkor aztán egy pillanatra mindenki más eltűnt, nehogy annak a szülőnek látva valakit eszébe jusson, hogy hát azt is keresik a szülei. A játék olyan sokféle volt, hogy azt felsorolni már nem is lehet. Az indián csataüvöltéstől, a kurucok, „huj-huj” kiáltásáig minden elhangzott, ami az akkori filmekből ránk ragadhatott. Én már három-négy éves voltam ebben az időben és egyik fővezér a játék hadseregben. Az én viseletem a kuruc Tenkes Kapitány ruházata volt, a rövidnadrág kivételével (mivel az kötelező viselet volt) mindent a filmnek megfelelő hűséggel igyekeztem beszerezni (már legalább is szerintem) hordtam a gumicsizmát, fehér inget, és mellényt. Ez nem igen volt az időjárásnak megfelelő öltözet, de hát a presztízs miatt ezt bizony el kellet viselnem (nem igen kellet fogyókúráznom, de azért egy-egy meleg napon szerintem annyi vizet főttem ki, hogy az becsületére válna ma az ismerős hölgyeknek is, akik olyan elánnal próbálnak lefogyni). A karikásomat magam fontam és nagyon büszke voltam rá, hiszen ha azt megcserdítettem hát – ha éppen nem akadt a nyakamba – még némi hangja is volt. Fokos helyett pedig megtette egy olyan fa is, aminek az egyik vége vastagabb volt.

De ez a történet nem a rendíthetetlen hős katonákról szól.  Akkoriban költöztek az udvarba egyik óvodás társam, Laci és családja. Neki inkább a víz mozgatta meg a fantáziáját, ami a nád között itt-ott, akár fél méter mélységű is volt.

– Itt lehetne csónakázni.

– Mi az a csónakázás? Olyan, mint Debrecenben? De hát ez kicsi víz és csónakunk sincs.

– Amikor ide költöztünk – folytatta Laci, úgy, mint aki már mindent kitervelt és persze annak végrehajthatóságához semmilyen kétség nem férhet – apuval felmentünk a padlásra, ott van egy csónak.

– Tényleg?  Én már sokszor voltam fenn, de (ez bizony erős túlzás volt, de hát én voltam itt korábban, csak nem tesz túl rajtam?) – én még nem láttam azt a csónakot.

– Pedig ott van, ahogy elkanyarodunk egészen a padlás végében.

Na, most aztán igazán én kerültem fölénybe, mert bizony azt a valamit én pontosan ismertem.

– De hát az a Gyöngy nénié és mosóteknő, de már nem használják, mert tönkrement.

– Na, de azt könnyen meglehet csinálni csónaknak.

– Nem fog elsüllyedni?

Hátha félsz, akkor nem muszáj, pedig azzal elmehetnénk egészen a kerítésig, – ami körülbelül tizenöt húsz métert jelentett -.

 Még hogy én félek, ez a Laci nem tudja, ki vagyok én, de azért ez nem biztos, hogy jó ötlet, ha belemegyek a vízbe, abból bizony komoly bajom lehet, ha hazaérnek anyukámék, ezt már tapasztalatból tudtam. Ezért aztán olyan taktikát kezdtem választani, amit Laci nem vehet gyávaságnak.

– Jól van, én nem félek, de hogy hozzuk le, az nagyon nehéz. Jani bácsi is alig tudta felvinni.

– Ledobjuk, azután meg húzzuk.

Ezután mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hozzáláttunk a terv végrehajtásához. Már a padlásra feljutás sem volt egyszerű, de ekkorára már olyan eltökéltség volt bennünk, hogy ha szárnyakat kell növesztenünk, hát az sem riasztott volna vissza bennünket. A teknőt nagy nehezen elhúztuk a lejáratig, ott aztán sikerült ledobnunk. Bizony, nagyon megizzadtunk, mire a nádas széléhez húztuk. Na de most, hogyan tovább? Laci úgy látszik, ezt már előre kitervelte, mert egy csomó rongyot hozott elő az egyik sás alól.

– Figyelj, ezeket a repedésekbe kell jól benyomni, és akkor nem jön be a víz.

Nekiláttunk, kis híján nem lett elég a rongy, de azért a végén még is elégedetten konstatáltuk munkánk gyümölcsét. Na, most nekem támadt jó ötletem.

– Figyelj, én tolom, te húzod, mert te vagy a kapitány, és az mindig elől van.

Ez azért volt fontos, mert abban reménykedtem, hogy így én nem leszek vizes, ugyanis ennek az állott mocsaras víznek olyan szaga volt, hogyha attól vizes lett valaki, bizony nagy súrolásnak tette ki magát, a szülők addig mosdatták, amíg csak – anyu szerint – ibolya szagú nem lett. Na, hát én nem akartam ibolya szagú lenni. Nekiláttunk, Laci elől húzta, már azt sem bántam, hogy a végén már csak én toltam, mivel a „kapitány” akkor már benne állt. De a „csónakunk” nem akart úszni, ahelyett egyre kisebb rész látszott belőle, pedig még nem is értünk a vízig, csak a sár kezdte elnyelni.

– Told rá a vízre, mert csak azon tud úszni, a sárba elsüllyed.

Adta ki az utasításokat Laci.

– Na jó, de nem megy, próbáld a bottal tolni.

Ez bizony meg sem mozdult, de akkorára már mind a ketten olyan sárosak lettünk, hogy nem látszott ki alóla a ruhánk. Nekem már minden kedvem elment az egésztől, de Laci még akart egy utolsó próbálkozást. Derékig gázoltunk a sáros vízbe és a „csónakot” behúztuk egészen a vízig. Na, most aztán mind a ketten megpróbáltunk beugrani. Aminek az lett a következménye, hogy most már a fejünk búbja is sáros lett. A „csónakunk „pedig menthetetlenül eltűnt a víz alatt és a sárban. Na, most látszott csak milyen kilátástalan helyzetbe kerültünk, ráadásul én ekkor éppen egyedül voltam otthon.

– Én megfürdök itt, és csak akkor megyek fel, ha megszáradtam, jó meleg van gyorsan, megszáradunk.

Mondta Laci, de én tudtam, hogy ez bizony nem jó ötlet, mert anyukámnak olyan szaglása van, úgyis megérzi, és akkor mindent el kell mondanom.

– Én felmegyek, kihozom a lavórt, és a kamra mellett megfürdök, hátha nem veszik észre.

Lassan osontam felfelé és már majdnem sikerült belopóznom, amikor Gyöngy néni ajtaja kinyílt, és Ő maga lépett ki az ajtón

– Te jó ég, hogy nézel ki? Anyád agyoncsap, ha így meglát.

Azt, hogy engem vagy anyut sajnálta –e meg, már talán soha nem derül ki, de én mindenestre nagyon jól jártam, kihozta az udvarra a teknőt, melegvizet öntött bele és még azt is megengedte, hogy egy kicsit csak úgy lubickoljak. A ruhámat is kimosta, szépen kiterítette, és amíg meg nem száradt, adott rám egy kicsit nagyocska nadrágot. Így mire dél lett és anyukámék hazaértek én már teljesen friss, tiszta ruhában voltam, amit anyukám egy kicsit furcsállt is, de nem kérdezett semmit, így megúsztam mindennemű magyarázkodást. Egyszer csak Laci anyukája jött oda hozzám.

– Lacit nem láttad? Hiába kiabálok, nem jön fel. Nem együtt voltatok?

– De igen csak én hamarabb feljöttem.

 Nem kérdezte miért, én meg jobbnak láttam tovább nem magyarázkodni, úgy tettem mintha már mennék is ebédelni.

Körülbelül fél óra múlva hallottam, hogy Laci nagyon sír és az anyukája rettentően szidja. Anyukám meg is jegyezte.

– Miért kell annyira megverni azt a gyereket, mit csinált?

És úgy nézett rám, mintha tőlem várná a feleletet. Ekkor még őszinte ember voltam, ahogy azt a költő megfogalmazta. Elkezdtem elmesélni a történetet, bár tartottam tőle, hogy ezt bizony én sem úszom meg büntetés nélkül. De anyu végig hallgatott és mosolygott, azután azért megdorgált. És hetekig nem játszhattam Lacival. Este mikor lefeküdtem még mindig hallottam Laci sírását, pedig akkorára már biztosan aludt. Miért nem jött fel velem, Gyöngy néni biztosan Őt is megfürdette volna.

Gyöngy néni ez a kemény asszony, aki a gyerekekkel mégis mindig olyan megértő volt. Ma már nyolcvan év felett van, de ha találkozunk mindig vidám, olyan ember, akit soha nem tudott az élet megtörni. Talán azok a hálás gyerek szívek erősítették így meg?

Püspökladány 2010. június 8.                                                            

 Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz