Az öreg juhász


Cseh József tollából…

 

Sokszor eszembe jut a gyerekkorom. Sokat jártam ki a Püspökladány Meggyesi tanyára, Imre bácsihoz, aki egy öreg juhász ember volt. Azt hiszem nem túl sok iskolája volt, de írni, olvasni tudott. Az öreg, amikor keseregtem, mindig azt mondta

” keseregni még ráérsz, most örülj annak, ami jó körülötted”. Volt neki egy Sári nevű kis szuka puli kutyája, azt tenyésztette.

 Imre bácsi a kiskutyákat megtanította az alapokra, ülni, visszajönni füttyre, meg mindent, amit szerinte egy „elmenő kutyának” tudni kell, és csak azután adta őket oda. Ő soha nem ment ki, amikor a kiskutyákért jöttek. Behúzódott a kunyhóba, és a felesége adta át őket. Amikor elmentek a vevők a mama – így hívta a feleségét – szólt neki;

 –         Apja gyere ki, mert a sánta nagyon lemaradt!

 Akkor az öreg előjött, láttam, hogy a szemei könnyesek.

 –         Na, milyen szép ez a puszta, a Sári is jól van.

 Azzal ment a nyáj után. Ilyenkor nem lehetett beszélni, jó nagyokat hallgattunk. Kiültünk a puszta közepére, és az öreg valamit dúdolgatott. Én meg néztem az arcát, ami egyre inkább visszaváltozott, olyannak amilyet megszoktam. Egy idő után megsimogatta  a hajamat és megszólalt;

 –         Menj le  a Sárival az erdő széléről hajtsd ki a birkákat!

 Mire visszaértem az öreg már a régi volt.

Úgy nézett a pusztába mintha mindig várna valakit. Elővette a cigarettatartóját, kivett belőle „egy mezítlábast”, a nyelvével megnedvesítette az egyik végét,  a benzines gyújtójával meggyújtotta. Nagyot szívott belőle, és mintha már régóta beszélgetnénk – bár azt hiszem gondolatban Ő már régóta beszélt hozzám csak a szája nem engedelmeskedett neki – lassan megfontoltan kezdte.

 –         Az a foltos,

 (nem tudom, miért nevezte foltosnak olyan fekete volt mind, mint a korom, de ő már kiskoruktól megismerte őket)

– az nagy kutya lesz, meglátod arról még hallunk, az jó hírünket viszi.

 –         A loncsos,

(én soha nem láttam rajta, de az öreg szerint neki volt a legrendezetlenebb szőre)

– az lusta, annak jó gazda kell, olyan aki szereti, annak megcsinál az mindent.

 Úgy beszélt mintha a gyermekeiről beszélne, bár soha nem volt családja. Abbahagyta a beszédet és úgy tett mintha a nyájat nézné, pedig arra nem volt szükség. A Sári és a kölyök – most Ő volt a másik hajtó kutya – szemmel tartották a birkákat, „szóltak” ha valamelyik jószág elkezdett „kóbinászolni”.

A gazdához csak a Sári mehetett oda, ha kint volt, és nyüszögő hangon közölte, hogy rá kellene nézni a nyájra. Tehát ez a nézés nem a nyájnak szólt, inkább csak arra szolgált, hogy a puszta végtelenje adjon választ arra, miért is nem maradhattak azok ketten itt. Percek teltek el így, tudtam, hogy kérdezni csak akkor szabad, ha az öreg tekintete felhatalmaz erre. De most nem nézett rám csak a pusztát kémlelte, talán azt várta, hogy a már régen nem látott délibáb megjelenik, és abban választ kap. Mesélte, hogy az öregapja – soha nem tudtam, hogy ez az édesapját vagy a nagyapját jelenti – elmondta neki, hogy a délibáb az álmok megtestesítője, ami visszahozza azt, amit elvesztettünk, vagy megmutatja a jövőt, talán most is erre gondolt. Emlegette, hogy gyerekkorában hányszor kereste a délibábot, és ha megtalálta látta benne a csordát, és ez mindig megnyugtatta, hiszen ez volt az ő álma. Neki a jószág kell, hogy legyen az élete. Ez még a Hortobágyon volt gyerekkorában.

Hirtelen, mint aki most tért vissza valahonnan rám nézett, a már jól ismert, kicsit huncut tekintetével megkérdezte.

 –         No, hát a tanulás hogy áll? Azt tudjad, hogy a puszta már csak a miénk, nektek már csak az úri élet marad, ahhoz meg tanulni kell.

 Nem szerettem mikor ilyeneket kérdezett, nem voltam rossz tanuló, egyszerűen nem illet ide ez a beszédtéma. Az öreg ezt jól tudta, csak akkor kérdezett ilyeneket, ha Ő maga, nem akart beszélgetni. Tudta, hogy így a beszéd hamar „elfogy”. Válaszoltam valamit, inkább csak udvariasságból.

  –       A szokásos.

 Elindultam a kölyökkel játszani, magára hagytam az öreget, tudtam, hogy ezt szeretné.

 Ma, amikor felnőtt emberként vissza – visszatérnek az emlékek, látom magam előtt az öreget, ahogy ott ül a régi, valamikor jobb kort megélt pokrócon, szívja a „mezítlábast”, fél könyékre ereszkedve néz maga elé. Nehezen tudom megállni, hogy ne könnyezzek ilyenkor. Ezekkel, az emberekkel örökre eltűnt mind az a nyugalom, és életfelfogás, ami sok – sok évszázadon keresztül olyannyira jellemző volt a Magyar pusztákra.

***