Karácsony – Cseh J.

Cseh József tollából…

 

Karácsony

Ilyenkor karácsony tájékán sokszor eszembe jut a MAMA. No, nem azért mert olyan fényes karácsonyok lettek volna azok, hanem azért mert olyan igazi karácsonyok voltak. Nem dőzsöltünk, hiszen szegénykém a kisnyugdíjából, ugyan ahogyan ő mondta „urasan megélt”, de azért „pocséklásra soha nem tellett neki”.  Nekem a karácsony, pont az ő emléke miatt, soha nem a nagy ajándékokat jelentette, hanem valami egész mást. Sokáig nem is gondoltam erre tudatosan, csak úgy ösztönszerűen tettem, ami jól esett. Díszítettük a fát a fiaimmal, feleségemmel és közben anekdotákat meséltünk, jót nevettünk egy-egy ügyetlen mozdulaton, lopva megettünk egy szaloncukrot. Azután felöltöztünk igazi ünneplőbe. Lopva a karácsonyfa alá csempésztük a piciny ajándékokat, amiben egy-egy könyvnek mindig lenni kellet. Vártuk a hatását, a mosolyt, néztük és elégedettek voltunk, láttuk, hogy Józsi fiam beleszagol a könyvbe, majd elégedetten lapozgatja, Laci fiam próbálja a ruhaneműt és az így felvett ruhában már igencsak furcsa kinézettel, kezdi lapozgatni a könyvet. Tudom, hogy sokan sokféleképpen tudnak örülni az ünnepnek és persze egymásnak, ezzel semmi újat nem mondtam. De vajon hányan gondolnak ilyenkor arra, miért is teszik, amit tesznek, vajon miért fontos, hogy nagy legyen a fa, vagy miért fontos, valami egészen egyszerű dolog. Nem tudjuk és nem is gondolkodunk rajta, pedig az a valami nem más, mint egy kedves emlék valaki iránt, aki már talán nincs is velünk, egy erős belső késztetés, aminek az eredetére már nem is figyelünk. Ezek bizony tanult dolgok, valahogyan belénk égnek, örökre, kioldhatatlanul és ha nem tudjuk megtenni, borzalmas fájdalmat okoz. Az ember egy idő után igyekszik számot vetni önmagával, ilyenkor jönnek az ehhez hasonló gondolatok. Most egy nagyon érdekes gondolat futott végig az idegrendszeremen, egy kép, amit már régen láttam magamban.

Én és a Mama
(Cseh József fotója)

Egyszer úgy adódott, hogy pont karácsony előtti nap édesanyám süteményt küldött a mamának, biciklire ültem, megszabadultam az otthoni munkától, így hát boldogan cikáztam az úton egészen az Attila utca 52. szám alatti házig. A ház előtt két nagy nyárfa egyikéhez támasztottam a kerékpárom. Benyitottam a kiskapun, végig mentem a kis ház előtt és benyitottam a házba. A mama a szokásos kis kanapén ült, a kályha melege árasztotta el a piciny helyiséget. Boldogan nyújtottam felé a becsomagolt tésztát és ekkor láttam, hogy a szemei könnyben úsznak, soha nem láttam sírni, de úgy gondolom talán más sem. Hirtelen mintha villám futott volna bennem végig, nem tudtam mit tegyek, alig voltam még tíz éves, de azt tudtam, hogy a mamánál erősebb asszony nincs a világon és most itt állok és látom, hogy sír. A tésztát a kis asztalra tettem és leültem mellé a kanapéra. Láthatta mennyire kétségbe vagyok esve, lassan végigsimította a hajamat és halkan csak annyit mondott.

– Nincs semmi baj. 

Én mintha csak azt keresném, vajon mi okozhatta ezt a rettentő dolgot, szétnéztem, megakadt a szemem azon a kis fenyőágon, amit mindig a kisasztalon díszített fel. Szinte ugyanúgy, mint máskor, most is néhány szaloncukor és néhány állandó dísz ékeskedett rajta. A mama csendben letörölte a szemét és mosolyogva nézett rám.

– Mit hoztál?

– Egy kis tésztát hoztam anyukám küldte, de estére is jövünk.  

Nem igazán mertem megkérdezni mi a baj, ez nem volt szokás és valahogy nem is tudtam hogyan is kérdezhetném meg. Mama megfogta a kezemet, ránéztem, láttam, hogy gondolkodik, azután lassan megszólalt.

– Tudod, Józsikám engem már annyian itt hagytak, elmentek a szüleim, elment nagyapád, elment a fiam.  De ilyenkor mindig eszembe jutnak, sokszor mosolygok magamban, mikor eszembe jutnak, meg könnyezem, ha arra gondolok már nincsenek itt.

Önkéntelenül mondtam ki, abban a pillanatban meg is bántam és bocsánatkérően néztem rá.

– De én még soha nem láttam sírni mamát.

Elgondolkodva nézett rám és halkan válaszolt.

– Nem, tudod, az ember a fájdalmát nem kiáltja világgá, mert azzal saját magának kell megküzdenie, olyan ez, mint a mély seb a kezeden, nem nyitogatod és nem mutogatod, hanem megpróbálod összeszorítani és várni, hogy mielébb meggyógyuljon, de az attól még nagyon fáj. Az, aki a bánatát kurjongatja, annak nem is fáj az igazán, az csak olyan felületi sérülés.

Amikor a mondatot befejezte fel is állt.

– Eszel egy kis pötyőt (hígra főzött szilvalekvár)?

Választ sem várt, tudta, hogy úgyis igen-nel felelek. Eltűnt a kisház ajtaja mögött. Amikor kijött, egy bögrét adott a kezembe, a cukrot is elővette, megvárta, amíg a pötyőt jól összekeverem a cukorral és jóízűen elkezdem enni. Akkor aztán mesélni kezdett, a történetei igazak voltak, nem voltak azokban meseelemek. Elmesélte, hogy Lajos fia annak idején hogyan ugratta meg a lovakat az Árpád utcán, hogyan csúfolta öccsét óvodásnak titulálva, amikor az napköziből hazatért, mesélt és már mosolygott, eltűnt minden szomorúság a szeméből. Valami furcsa melegség volt bennem, valami, amit igazán nem is lehet leírni.  Úgy telt az idő, észre sem vettem, hogy már kezd sötétedni, a mama szólt, hogy most már mennem kell. Annyi év után, csak most jutott el a tudatomig, ugyanezt a melegséget kerestem és találtam meg a családommal minden karácsonyeste. Nekem ez a délután határozta meg mi is az az igazi karácsonyi hangulat.

Most minden barátomnak és ismerősömnek azt kívánom ők is találják meg azt a melegséget és örömet, amit a karácsony okozhat minden embernek, meggyőződéstől függetlenül.

Püspökladány 2013. december 22.

 

 

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz