Két válogatós legényke

Cseh József tollából…


.

Úgy tűnik, az ember időérzéke nem egységes, amíg ifjú korunkban elkezdődött egy tanítási év, annak szinte elérhetetlen volt a vége, úgy tűnt mintha soha nem jönne el a nyári szünet. Emlékszem, még óvodába jártam, amikor a nővérem már iskolás volt, az én nyári szünetem is az iskolai tanévhez volt igazítva, mindennap legalább hatszor megkérdeztem a nővéremet, meddig jár még iskolába. Mostanában meg már úgy repülnek az évek, mintha valaki karikással kergetné, és közben úgy tűnnek elő a gyermekkori emlékek, mintha az csak egy pihenő lenne, ha az ember az emlékei mellet megáll egy pillanatra.

Farsang a Zrínyi utcai Óvodában, 1962.
A képen a két “válogatós legényke”.
(Fotó: Cseh József)

Soha nem voltam nagyétkű, mindig is mondták rám, hogy válogatós vagyok, igaz is volt az, hiszen én már ha ránéztem az ételre és az nem tetszett, bizony azt meg sem tudtam kóstolni. Már büszke nagycsoportos voltam a mi kis minta óvodánkban, amikor olyan sokszor elhangzott, „csak kóstold meg, meglátod, milyen finom”. Én hogy elkerüljem ezeket, minden délelőtt Sárika nénivel szövetkeztem, és ha nem volt jó az ebéd, igyekeztem vele egy asztalhoz ülni, de legalábbis az Ő hatáskörében elhelyezkedni. Sárika néni nem erőltette az ételt, ha nem kellet, hát adott vagy egy zsíros kenyeret, vagy valamit az ételből, amit esetleg megettem. Teréz óvó néni viszont szigorú volt, mindenáron legalább egy falatot az emberbe próbált erőltetni, ami bizony nálam leginkább öklöndözést váltott ki, amit viszont valamiféle lázadásnak tekintett, és akkor bizony büntetésbe kellett vonulnom. Tehát nemigen maradt más választásom, mint hogy nagy ívben kerüljem Teréz óvó nénit, ha számomra nem megfelelő ebéd volt. Igen ám, de hát hogy lehet megtudni előre, hogy mi lesz az ebéd, a szakács nénik – ha véletlen a közelükbe is jutottunk – hétpecsétes titokként őrizték az ebéd összetételét. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy régi szövetségesemhez, Sárika nénihez próbáljak közel kerülni még az ülésrend kialakítása előtt, tőle megtudni, hogy mi lesz az ebéd.

Ezen a napon nagyon szerencsésnek mondhattam magam, Sárika néni egyedül ült a homokozó melletti padon, Teréz óvó néni éppen bement valamiért. A barátommal, Jóskával, aki szintén eléggé megválogatta a lenyelni szánt falatokat, a padhoz somfordáltam és úgy tettem, mint aki csak egy közömbös beszédtémát választ, elkezdtem az ebéd után érdeklődni. Sárika néni hamar kitalálta, hogy mi a kérdezősködés oka és elmondta suttogva, hogy tökfőzelék lesz fasírttal. Hát az biztos, hogy ahhoz már nem igen kellet savanyúságot tálalni, mindketten a barátommal olyan savanyú képet vágtunk, hogy azon Sárika néni mindjárt jót is kacagott.

 – Csak tán nem szeretitek?

 kérdezte huncut mosollyal, hiszen nagyon is jól tudta, hogy erre a hírre, ha nem lett volna bezárva a kapu, mind a ketten rögtön világgá is mentünk volna. Ekkor aztán igencsak könyörgőre fogtuk a dolgot.

 – Odaülhetünk Sárika nénihez, inkább csak a fasírtot ennénk meg?

 Jóságosan mosolygott, és természetesen most is igennel válaszolt. Megnyugodva mentünk vissza játszani. Délben készséggel jelentkeztünk naposnak is, hiszen akkor tudtunk segíteni Sárika néninek, ezzel is meghálálva, hogy megment bennünket a tökfőzeléktől. Megterítettünk, már a többiek is elindultak a mosdóból befelé. Mi elhelyezkedtünk az asztalnál és vártuk, hogy szedhessük a levest. Ekkor Teréz óvó néni, mint ha mi sem természetesebb, odaült ahhoz az asztalhoz, ahol mindig Sárika néni szokott ülni. Jóskával mintha vezényszóra tettük volna, egyszerre felálltunk, és elindultunk Sárika néni felé.

 – Üljetek csak le nyugodtan, itt maradhattok.

– De mi már megbeszéltük Sárika nénivel…

 Gyenge próbálkozás volt ez, hiszen tudtuk, hogy amit Teréz óvó néni kimond, az bizony keményen kőbe van vésve, az ellen nincs apelláta. Még tettünk egy bizonytalan kísérletet, hogy valakiket oda csábítsunk helyettünk, de bizony ez is eredménytelen maradt. Úgy ültünk ott, mint akiket valami főben járó bűnnel állítottak bíróság elé, és most minden bűnüket a fejükre olvassák, pedig éppen akkor semmi rosszat nem tettünk, de tudtuk, hogy a tökfőzelék miatt komoly háborút kell megvívnunk, és hogy eleve vereségre vagyunk ítélve. 

A levest már alig tudtam lenyelni, pedig az igazán finom volt, de olyan gombóc volt a torkomban a tökfőzelékre gondolva, hogy amellett még a leves is csak nagyon szűken fért le. Felálltunk és kezdtük összeszedni a leveses tányért és kiosztani a másodikat, amit Sárika néni szépen tányérokra szortírozott. Szomorúan néztem, ahogy a finom fasírt elmerül a tökfőzelék barátságtalan tengerében, teljesen összekenve azt. A végén egy-egy ilyen tányér főzelékkel mi is visszaballagtunk az asztalunkhoz, és teljesen kilátástalan helyzetünkön mélyen elkeseredve meredtünk magunk elé. Én, hogy az időt húzzam a villával kivettem a fasírtot,  a késsel megpróbáltam azt megszabadítani a rárakódott főzeléktől. Gondoltam hátha sikerül, bár az elmúlt három év alatt ez soha nem sikerült olyan mértékben, hogy azután a fasírtot meg tudtam volna enni. Egyszer csak a szomszéd csoport óvónénije jelent meg az ajtóban, Teréz óvó nénit hívta. Teréz óvó néni felállt és kiment, mintha egymás gondolatait olvastuk volna, én is és Jóska is hátra fordultunk, ott ült Béla és Jutka, akik láthatóan élvezettel ették a főzeléket, már alig volt a tányérjukon. Béla cseréljünk tányért, te szereted a főzeléket, ha cserélsz, délután te lehetsz a Tenkes kapitánya. Jutka valami hasonló ajánlatot kapott Jóskától, de ő csak a fasírtot vállalta. Béla az üres tányért felém nyújtotta, én pedig oda adtam neki az én tányéromat.

 Ezután megegyeztünk a barátommal, hogy az ő tökfőzelékét megfelezzük a két tányérra, így már elhiszi Teréz néni, hogy mind a ketten ettünk. Most már, mint akik valami hatalmas nyomás alól menekültek meg, mosolyogva ültünk a félig üres tányérunk mellett és a lehető legnagyobb nyugalommal vártuk a „bíránkat”, tudtuk, hogy az alapfeltételt „teljesítettük”. Már nem volt mitől tartanunk, csak éppen a hasunk korgott időnként egyet-egyet. Amikor Teréz óvónéni megjelent az ajtóban lassan felálltunk, mint akinek egyáltalán nem sürgős, a tányérunkat fogva elindultunk a tálaló szekér felé, úgy, hogy közben Teréz néni mellett menjünk el és lássa, hogy a tányérunkról az étel majdnem elfogyott. Elégedetten tettük a tányérokat a szekérre, bár a még ott lévő pár darab fasírtra szomorúan vetettünk egy-egy pillantást. Sárika néni mellénk lépett és a tálból kivett két fasírtot, azt két kenyér közzé tette a szekér alsó polcára, a leveses tálak mögé. A többit pedig odavitte Teréz nénihez, azokat Teréz néni szétosztotta, azoknak, akik szerinte megérdemelték. Mi Jóskával szedtük össze a tányérokat és hordtuk a szekérre. Amikor mindent összeszedtünk le akartunk ülni, Sárika néni intett, hogy menjünk vele. Amikor kiértünk a teremből, a fasírtokat elővette és egy-egy kenyérrel felénk nyújtotta.

 – Egyétek meg de, ne szóljatok senkinek!

 Gyorsan megettük és mire a mosdáshoz kellett sorba állni, már mi is a többiek között voltunk.

Aznap az ébredés után Béla persze behajtotta az ígéretet, így én négy óráig végig labanc voltam, de nem bántam, mert a tökfőzelékevést ismét sikerült megúsznom.

Cseh József

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz