Unoka

(4)

.

Trencsénteplicz1

Rég vetettem „papírra” gondolataimat, érzéseimet, de fejemben folyamatosan pörögnek a mondatok, melyek tulajdonképpen csak gyér leképezései a valós érzelmeknek. Legalábbis talán csak néhány író- és költőóriás az, aki tényleges mélységében és teljes valóságában tudja leképezni a bennünk kavargó érzéseket, mi, „utódok” csak próbálunk ugyanígy tenni, több-kevesebb sikerrel. Egy időre ugyan „eltűntem” a régmúltban, visszarepültem sok-sok évet és majdnem ott is maradtam, illetve csak lassan kezdek visszaérni onnan, de nagyon nagy szükségem volt már e töltekezésre…

Visszatérve azonban a meghatározó érzésekhez, bennem leginkább a hiány, az elvesztett szeretteim hiánya az, mely folyamatosan égető fájdalomként kalapál. Sokszor élem újra azokat a boldog és önfeledt pillanatokat, melyeket nagyszüleim társaságában és püspökladányi parasztházuk falai között éltem át, de ilyenkor önkéntelenül az is eszembe jut, mit csinálhattam volna esetleg másképp annak idején.  A legelső, ami eszembe jut az, hogy miért nem faggattam, meséltettem nagyszüleimet az ő életükről, az emlékeikről, élményeikről, fájdalmaikról, szomorúságukról; amíg éltek, amíg ezt megtehettem volna. Nem találok rá mentséget, bár talán érthető, hogy egy kisgyermeket, majd egy szárnyait bontogató fruskát kevésbé érdekelnek a régmúlt „poros” emlékei.

Ma már szívnám magamba, csüngnék a szavaikon, de sajnos elkéstem ezzel… ők már nincsenek, magamra maradtam e vágyammal, e hiányérzettel és csak az a pár tárgyi emlék (elsősorban fotó) maradt, amit hátrahagytak. És a késztetés, hogy én magam kutassam fel az ismeretlent, és azt, hogy vajon milyen emlékeket vihettek magukkal a túlvilágra.

Az én felmenőim is harcoltak a két nagy „világégésben”, azaz a világháborúkban, de az ő sorsukról sem meséltek nagyszüleim, mellyel csak újabb kérdések maradtak megválaszolatlanul bennem. Gyermekkori emlékeimben csupán egy eset él, amikor apai Nagymamám egy esti, lefekvés utáni beszélgetés alkalmával elkezdett beszélni egy testvéréről, aki „odaveszett a háborúban”, de nagyon hamar elcsuklott a hangja és rövid szünet után másról folytatta „a szót”. Soha többet nem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Bárcsak megtehetném, bárcsak megkérdezhetném még egyszer… Másik Nagymamám testvére is elesett a II. világháborúban, de erről sem tőle, hanem Édesanyámtól és saját kutatásaimból tudok. Apai Nagyapámat pedig Püspökladányban szedték össze és indították el egy gyalogmenettel (feltehetően málenkij-robotra), melyet fegyveres őrök kísértek, s melyből a szökés halállal járt. Ő egy kukorica-föld mellett ugrott ki a sorból, valahol sok-sok kilométerre Püspökladánytól, s vállalta ezzel a halált is, tudva azt, hogyha marad, akkor sem biztos, hogy túléli az út végét. Szerencsésen megmenekült, de erről soha nem beszélt később, egyik lányának is mindössze egyszer említette, néhány mondatba sűrítve fájdalmas történetét, melyet valószínűleg hátra akart hagyni utódainak…

Folyamatosan ostorozom magam, hogy nem kérdeztem őket, amíg megtehettem és azóta is keresem, kutatom a válaszokat, s próbálom a fellelt mozaikdarabkákat egymás mellé illeszteni.

Egy ilyen kutakodás alkalmával akadt kezembe egy különleges, most 99 éve postára adott képeslap, amit ismeretlen hölgy küldött haza kedves barátnőjének. Egy olyan helyről, ami békeidőben csodálatos panorámájával és kényeztető eleganciájával gyönyörködtette az arra járót, de háborúban a sebesült katonák reumás- és egyéb panaszait is igyekezett orvosolni. Merthogy azon a helyen, ahol a lapot feladó fiatal hölgy üdült, ott egy évvel később – 1918. májusában – az én frontot megjárt egyik ősömet kezelték háborús eredetű betegségével, a település gyógyfürdőjében működő vöröskeresztes kisegítő kórházban. Sajnos ezt sem nagyszüleimtől tudom, ezt a tudást is magukkal vitték a sírba, de talán anyai Nagymamám sem ismerte ezt az információt az ő édesapjáról… Vajon tudhatta-e Nagymamám, aki fiatal leányként elvesztette szüleit, és aki életében nem hagyta el az ország határait, sőt Budapestnél messzebb soha nem jutott, hogy édesapja egykor egy szlovák fürdőparadicsomban is megfordult háborús eredetű betegségének köszönhetően? Nem tudom…

Nekem ma már ez az információ is a birtokomban van, s végre egy száz éves képeslap is rámtalált abból az időből és arról a távoli, idegen helyről, ahol egykor felmenőm is járt és betegségét gyógyították. Hátborzongató érzés kézben tartani ezt a véletlenül előkerült képeslapot, amit azon a messzi helyen vásárolt és írt egy magyar lány, ahol az én ősöm is megfordult egy évszázada… Egy magyar lány, aki a háború kellős közepén (1917-ben) oly gondtalanul pihent egy ma már szlovák fürdőhelyen, ahogyan egykor én is érezhettem magam, míg éltek a nagyszüleim és cipelték magukkal saját múltjuk és őseik keserű és fájó emlékeit.

Elnézem most e képeslapot és arra gondolok, hogy annyi borzalom és háborúban átélt szenvedés után püspökladányi felmenőm egy olyan csodálatos helyen is megfordult a háborúnak „köszönhetően”, ahova egyébként soha nem juthatott volna el szegény napszámosként, szülőfaluja elzárt világából, s ahol talán végre néhány másodpercre megnyugodott a lelke is a háború borzalmai után… Ki tudja? Számtalan megválaszolatlan kérdés, amelyekre már soha nem érkezik felelet.

Nincs mentségem arra, miért nem meséltettem nagyszüleimet a múltról, miért hagytam, hogy elvigyék magukkal az emlékeiket, a családom történeteit, de folyamatosan keresem a megnyugvást, s így talán ez lehet a magyarázat arra is, hogy miért nemcsak előre tekintek az időben, hanem időről-időre hátra is…

Köszönöm e százéves emléket, e képeslapot, melyet mintha csak nekem írt volna 1917. augusztusában a feladója, s amit feloldozást keresve teszek be többi püspökladányi emlékeim közé…. jó helyre, drága Böske… a szívembe!

(Unoka)

(2016.08.26.)

.

Trencsénteplicz2

***

UNOKA korábbi írásai a honlapon:

(1) Egy marék pöszméte

(2) Élet a góré “árnyékában”

(3) A falusi disznótorról

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

(3)

 

Örülök, hogy nem vagyok egyedül a szép és kedves emlékeimmel, az előző „emlékfolyamaimra” érkezett hozzászólásokat pedig hálás szívvel köszönöm. Másrészt rettentő boldog vagyok attól, hogy a szerencse a tenyerén hordoz. Nem pontosan azokban az években voltam kisgyermek, amit néhány kedves hozzászóló feltételezett a soraimat olvasva, hanem pár évvel később, de hálát adhatok, hogy nagyszüleimnek mindvégig természetes, élhető és megőrzésre méltó volt – s így számomra is – az a „környezet”, amiben nekik köszönhetően én is felnőhettem.

Sok nyarat, és még több hétvégét töltöttem náluk akkor is, amikor már nem éltünk velük, így az élményeknek sokáig lehettem részese, amiért örökké hálás leszek nekik.

Ezek közé a maradandó élmények közé tartoznak a disznótorok is. Ma még ugyan előfordul vidéken ez a hagyomány, de vitathatatlanul eltűnő-félben van, akár csak a házi disznótartás szokása is. Míg a mi gyermekkorunk természetes velejárója volt a nyári napok malacröfögéstől kísért és kissé trágyaszagú, nekünk viszont kellemes atmoszférája, addig a mai gyerekek szinte már csak az állatkertek csodabogaraként tekintenek az egykor megélhetést biztosító házi jószágokra.

01 Falusi disznótor Püspökladányban az 1970-es évek végén (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban az 1970-es évek végén (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

S hogy milyenek is voltak gyermekkoromban a disznótorok Püspökladányban? Emlékeim egy gyermek szemén keresztül őrződtek meg, s talán elnézik nekem, ha nem egy hentes akkurátus szakértelmével vetem „papírra” ezeket… Mivel mindkét püspökladányi Nagyapáméknál így zajlottak a disznóvágások, így ezek számomra biztos pontként szolgálnak. Azonban még fiatal felnőttként is volt szerencsém részt venni Püspökladányban egy-egy disznótorban, és örömmel mondhatom, nem sok változást tapasztaltam akkor gyermekkori emlékeimhez képest…

A disznótorok nagyon korai, rendszerint hajnali órában kezdődtek, s többnyire a hűvös évszakokban tartották meg azokat, egyrészt a hús gyors romlásának, másrészt a sok légy elkerülése végett. Én azonban sok nyári disznótorra is emlékszem, nálunk ez is szokásban volt.

Oly nagy jelentőségűek voltak ezek az események nekünk, gyermekeknek is, hogy örömmel és nagy várakozással készültünk reájuk (mondanom sem kell, többnyire csak lélekben). Ez azzal kezdődött, hogy az előző estéket bizton a nagyszülői ház vastag dunnája alatt aludtuk végig (nem pedig a saját ágyunkban), és nem igazán vettünk tudomást az előző nap háziasszonyi készülődéséről, mely a másnapi disznótor előkészítésére szolgált. Ezek voltak például a tálak, kondérok, vájlingok, kaszrojok, az üst és kályhacső előkészítése, a fokhagyma pucolása, a pogácsa- és süteménysütés, és a biztonság kedvéért olykor egy kis pót házi bél vásárlása a hurka- és kolbásztöltéshez…

Mire mi gyerekek felkeltünk az ágyból, addigra már nagy volt a sürgés-forgás a ház körül, a nyári konyhában, a gangon, az első- és hátsó-udvarban. Megérkeztek a rokonok, s többnyire már ki-ki végezte a saját munka-részét. Hiszen a disznótorok egyben családi összejöveteleknek is számítottak, ahol mindig volt bőven segítő kéz. Több generáció volt jelen, s míg az idősek a malac bontásának, a hús feldolgozásának „szakmai” részét vezették, a fiatalok az egyéb teendőket látták el, a gyerekek pedig jó szokás szerint mindenbe beleütötték az orrukat, mindenhol ott legyeskedtek. Ezt akár érthetném szó szerint is, hisz néha az volt egy-egy gyerek feladata, hogy a húsra szálló legyeket elhajtsa. Ha mi magunk is időben, azaz „ződhajnalban” keltünk, még láthattuk Nagymamánk szemében azt a pár könnycseppet, amit akkor nem értettem, s értetlenül álltam előtte. Miért siratja meg mindkét Nagymamám a malacot, amikor azon a bizonyos hajnalon nagyon visít? Ma már tudom, hogy kötődtek hozzájuk, hisz maguk is naponta megfordultak köztük, enni-inni adtak nekik, eléjük borították a moslékot (nálunk nemcsak a maradék ételt nevezték így, de a vízzel kevert tápot, azaz a darált gabonafélét is). S bár tudták, hogy a disznó azért van a háznál, hogy előbb-utóbb ellássa a családot élelemmel, sokszor adtak nevet is a malacoknak, s mindig szóltak hozzájuk egy-két jó szót, etetés, ganézás (trágyakihordás) közben. Nagyapámék ugyanígy érezhettek, de egy férfinak nem illett ily módon – könnyes szemmel – kifejeznie a legbensőbb érzelmeit.

A nők többnyire nem voltak jelen a malac leölésekor (levágásakor), ez a férfiak, a házigazda, s a segítő családtagok feladata volt (egyik Nagyapám idősebb korában hívott ugyan hentest is segítőnek, de ez nem volt szokás korábban nálunk). A mi családunkban késsel döfték le a malacot a „nyaka” környékén, miután kihúzták az udvarra (szegény pára, érezvén a vesztét, aznap soha nem akart magától kifáradni az ólból). Nagyapám többször mondta, hogy „ez a malac már előző este érezte a vesztét, mert szokatlanul, idegesen döfködte az orrával a vályút”. A malac kimúlása után fa deszkákra, lécajtókra fektették, s kivéreztetés után következett a perzselés. Gondolom a legtöbb családnál a sült „hagymás vér”, vagy sült „tojásos vér” volt a reggeli, esetleg velővel, ez nálunk is így volt szokásban. A hagyományokhoz híven előkerült a házigazda pálinkája is, mely elmaradhatatlan „résztvevője” volt e családi alkalmaknak. A házi bor, a pálinka csak módjával fogyott, hiszen volt munka is rendesen.

A disznó perzselése régen szalmával történt, az én gyerekkoromban már perzselővel, melyet gázpalackra kötöttek. A malacot feketére perzselték, s késsel kaparták (a leperzselt szőrt és elhalt külső bőrréteget), majd a kútról húzott vízzel mosták. A malac bontását mindig a család legtapasztaltabb férfitagja végezte, a többiek segítették, s az asszonyok dolgoztak a kezük alá. A gyerekek többnyire megkapták a malac farkát és füle hegyét, melyet a perzselő kellőképpen át is sütött a perzselés során.

Soha nem fogom elfelejteni e disznótorok hangulatát, a család összetartó munkáját, a vidám beszélgetéseket és nevetéseket. A munka közben folyamatos volt az adomázás, a jó hangulatú évődés, s persze a legutóbbi hetek, napok eseményeinek átbeszélése is. Mi, gyerekek folyamatosan ott tébláboltunk a felnőttek között, de érdekes módon soha nem voltunk útban, nem volt vita, veszekedés. Én nagyon szerettem hallgatni a régi történeteket, a vicceket, melyeket egymás között meséltek a családtagok. Jó volna még mindre emlékezni, de ma már leginkább csak egy-egy nevetés, vagy hanglejtés cseng az emlékeimben ezekből…

*

02 Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

*

03 Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

 

*

04 A disznó hátról bontása – Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

A disznó hátról bontása – Falusi disznótor Püspökladányban 1955-ben (Fotó: Püspökladány Anno gyűjteménye, Megyaszai Szilvia családi magángyűjteménye)

*

A malac bontása többféleképpen történhetett, volt, aki hátról és volt, aki hasról bontotta. Emlékeim szerint mindkét Nagyapáméknál hasról történt a bontás és folyamatosan haladt a disznó feldolgozása. A feldarabolt részek aztán jól bevált mozdulatokkal és a reggel kiosztott munkamegosztás szerint kerültek a családtagokhoz. Ki a húst darabolta (ez méret szerint is különböző volt, hisz egy része „pecsenyének” került a sütőbe, más része darálásra került a kolbásztöltéshez, s megint más rész egyben való elrakásra szolgált), ki a darálást, töltést végezte. A sertés belsőségei is értékes alapanyagnak számítottak, így mentek az üstbe, abálódni (forró vízben főni). Ezekből készült aztán a tüdős hurka, májas hurka, s ha tettek félre a reggeli vérből, akkor készült véres hurka is. Nálunk az abálólében (a főtt hús, belsőség levében) főtt ki a rizs is, ami a hurkába került. Nekem személy szerint egyik kedvencem volt az abálólében puhára főtt „rizsa”. Az üstben a kondér alatt fával tüzeltek Nagyapámék, mely alul nyíló, vaskallantyús kis ajtón keresztül volt megrakható, a füstöt pedig egy két végén hajlított kályhacső vezette el.

A felbontott hús „osztályozása” a háziak feladata volt, ők mondták meg, mennyi hurkát, kolbászt szeretnének, mihez, milyen formában szeretnének húst eltenni, mit „mire” bontsanak. Ez határozta meg a hús feldolgozását is. A megdarált és befűszerezett nyers kolbászhúst szintén a „háziak”, nálunk többnyire Nagymamám kóstolta meg, s hagyta jóvá töltés előtt.

A nap folyamán mindenki tudta, s tette a dolgát s a jókedvű beszélgetések közepette komótosan, mégis ütemesen folyt a munka. Hiszen azt a napot arra szánták, nem kellett sietni, legtöbbször még az estebéd, azaz a vacsora is ott találta a segítőket a háznál. Nem csöngött a telefon, és az egyéb munka is megvárta az embert.

A nők végezték a konyhai munkát, a hús feldolgozásával párhuzamosan folyt az ebéd főzése, a mosogatás, a soron következő eszközök tálak, töltők előkészítése. A bél pucolása is az asszonyok dolga volt, melyet nagyobb és érdeklődő gyermekként már magam is kipróbálhattam. Ugyanis a malac kitisztított vékonybelébe került visszatöltésre minden vidéki háznál a hurka és a kolbász, csak később vált divattá a műbél használata. A belet kanállal, vagy a kés tompább felével kapartuk, kifordítva, több sorral tisztítva, mosva. Óvatosan, de mégis lendületesen folyt a bélpucolás, mely az asszonyok közös, jókedvű beszélgetése mellett zajlott, s a kicsi gyerekek is gyakran töltötték az időt közöttük. A megtisztított, hártyavékony belet végül fújtuk, ellenőrizve, hogy nem-e ejtettünk rajta lyukat a pucolás során. A bél sós vízben ázva várta, míg felhasználásra került.

A ledarált hús kolbásznak való fűszerezése emlékeim szerint többnyire csak sóval, borssal és paprikával történt, s a különféle hurkák is csak hagyományos fűszerezést kaptak. A nagyobb gyerekek is bevonásra kerültek a disznótor során, én magam mindig örömmel vettem részt e ránk osztott, számunkra nagy jelentőséggel bíró részfeladatokban. Ilyen volt a már feldarabolt hús adagolása a kézi húsdarálót tekerő férfiaknak, vagy a kézi hurkatöltőbe az alapanyag adagolása. Az megtiszteltetésnek számított egy nagyobbacska gyereknek, ha a hurkatöltőt is tekerhette (melynek hosszú csövére a belet teljes hosszában felhúztuk), hiszen a hurkatöltő tekerése és a bél „engedése” adta meg a hurka (vagy kolbász) állagát és vastagságát. Én mindig nagy gonddal figyeltem ezt a műveletet és csendes büszkeség töltött el, ha dicséretet kaptam a jól engedett és elkészült hurka-, vagy kolbászszálért. A hurkát, kolbászt meghatározott hosszban eltekerték, a végén a belet magában elcsomózták (vagy visszadugták). Az elkészült szálakat végül üstben abálták, nagyon rövid időre beleengedték a forró vízbe, átvetve azokat a nagy keverő fakanál nyelén. A hurka, kolbász ezután feltekerve várta további sorsát, s aznapi „útját” befejezte.

Nem szeretném kihagyni a disznósajt és a disznópogácsa említését sem. A disznósajthoz a „púcort” (a malac gyomrát) meg kellett „húzni” (belső rétegét le kellett választani a gyomor külsejétől), ez szintén az asszonyok feladata volt. Úgy emlékszem, erre mondták az eladósorra kerülő lányok esetében, hogyha meg tudja húzni a púcort, akkor már férjhez mehet. A gyomrot ezután megtöltötték minden jóval, apróra vágott belsőséggel, majd a végén kötöző zsineggel és nagy tűvel elvarrták, hosszan abálták, majd nagy súllyal súlyozták (hogy az abálólé, a nedvesség távozzon belőle). Ezt nevezték disznósajtnak. A „pogácsa” egy vékony, szintén a disznóból származó hártyába csavart hurkaalapanyag volt, mely a hurkához hasonló elbánást igényelt. Régen füstöléssel és sózással tartósították a húst, de emlékszem a nagyszüleim vályogháza kamrájának hűvösére, ahol bödönben állt a disznótor után a zsír a stelázsin (polcon), s a fehér sós szalonna mellett farúdra akasztott kolbász zsírja csöpögött a kőpadlóra…

A munka az udvaron, a gangon, s a nyári konyhában folyt, de az ebéd a „házban” került terítésre. Az étel természetesen a disznótor során feldolgozott húsból készült. Nálunk elmaradhatatlan volt az orja-leves (húsleves), zöldséggel (sárgarépa, petrezselyem, krumpli), csigatésztával, vagy cérnametélttel, amiket mindig Nagymamám készített, már napokkal a disznótor előtt, tyúkjai aranysárga tojásából. A második fogás pecsenye (lerben sült apróhús), székelykáposzta, vagy töltöttkáposzta volt…. a számban érzem az ízüket, s könny szökik a szemembe, ahogy látom magam előtt ezeket a jókedvű ebédeket, ahol összegyűlt a család (de ki-ki kiszaladva, vagy őrizve a saját munkarészének megfelelő teendőit). Koppantak az alumíniumkanalak a fehér, virágmintás tányérokon, s mindig tele volt a „vizespohár”, kinek-kinek a lehetősége és életkora szerint. Az ebédet sütemény zárta, melyeket oly finoman készített el mindkét Nagymamám…

A délután folyamán sült a tepertő (bőrös szalonna) az üstben és lassan a végéhez közeledett a munka, s mi, gyerekek is kellemesen elfáradtunk az egész napos segítésben, figyelésben, élményszerzésben. De nem adtuk volna e kedves fáradtságot semmiért, s akár másnap kezdtük volna az egészet előlről. Az asszonyok rendületlenül mosták a meleg vízben a zsíros vágódeszkákat, teknőket, lábasokat, vájlingokat, kaszrojokat, tálakat, tányérokat, kézi húsdarálót és hurkatöltőt, s hordták hozzá kannában, locsolóban a melegíteni való vizet az udvari kútról, hiszen anyai nagyszüleim házában nem volt vezetékes ivóvíz, s így melegvíz sem.

A munka végeztével a segítők „kóstolót” kaptak, azaz minden nyers termékből (hús, hurka, kolbász) vittek haza a családnak is, melyet a háziasszony mindig oly gondosan csomagolt. A disznótor időnként esti maradással zárult, s már lámpafénynél fogyasztották el az uzsonnának valót a legkitartóbbak. Ilyenkor már bor is került az asztalra, s emlékszem, többször nótázással zárult a nap.

Ülök a gangon, felidézem a gyermekkori emlékeimet s engedem a könnyeimet, hadd csorogjanak végig az arcomon, miközben nehezen látom a billentyűket, melyeket klampácsolok… Mérhetetlenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezekben az emlékekben részem lehetett, s hogy van erőm és módom továbbadni azokat a gyermekeimnek s remélem később az unokáimnak is….

(Unoka)

(2016.06.17.)

***

(1) Egy marék pöszméte

(2) Élet a góré “árnyékában”

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 (2)

Én magam még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek a góré szó hallatán először az udvaron álló, a kukorica tárolására alkalmas, magasra emelt magtároló jut az eszébe és nem a „főnök, vezető” jelentésforma.

Abban a szerencsés helyzetben voltam gyermekként, hogy mind a négy nagyszülőmmel egy településen, Püspökladányban éltünk. Gyermekkorom nagy részét, és főleg az iskolai nyári szüneteket náluk töltöttem – míg dolgoztak a szüleim – s sok figyelmet és nagy szeretetet kaptam tőlük. A nagyszülők meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, emlékük máig elkísér. Sőt, az a kivételes helyzet is megadatott nekem, hogy 7 éves koromig püspökladányi anyai nagyszüleimnél, az általuk épített régi parasztházban élhettem, míg fel nem épült a saját családi házunk. Ezekre az évekre úgy gondolok vissza, mint a legcsodálatosabb mesékre, amiket csak volt módom megismerni.

02

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

7 éves koromig tehát magam is egy góré „árnyékában” nevelkedtem, hisz nagyszüleim portáján központi helyet foglalt el a magtároló. Időnként az is előfordult, hogy a góréban, a szemeskukorica-halomban játszhattunk mi, gyerekek. A mi magtárolónk is e tájegységre jellemző formát öltött, magasra emelt „téglalábakon” uralta az udvar közepét, fa váza barna lécekkel volt bedeszkázva, illetve cseréppel volt lefedve. Nagyobb részét a szemes-kukorica foglalta el, emlékeim szerint többnyire ömlesztve, picike belső „előterében” pedig néhány zsákban sorakozott a termény, ami az otthon tartott malacok és baromfi ellátására szolgált. A góré oldalában lógott Nagyapám kaszája, s a kaszakő-tartója, benne a vízben ázó kaszakővel, amivel sokat játszottam. A góré mellett állt a téglából rakott kutyaól, melyben ugyan „láncra vert”, de nagy szeretetben tartott keverék kutya lakott (Talpas).

A góré csak egyike volt azon – a mai generációnak többnyire már ismeretlen – sajátosságoknak, melyek széppé tették nemcsak az emlékeimet, de azt a letűnt korszakot is. Szomorúan merengtem el azon, hogy a gyermekeimnek, unokáimnak sok szó teljesen idegenül fog csengeni az emlékeimet számba vevő felsorolásomból. Éppen ezért tartottam fontosnak a leírásukat.

03

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

Kicsi gyermekként azt sem tudtam például, mi az a fürdőszoba, hiszen a nagyszülői vályogházban nem volt ilyen, sőt nagyszüleim utólag sem voltak hajlandóak ezzel komfortosítani kedves kis házukat. Mivel a házban nem volt vezetékes víz, az ivóvizet az udvaron álló kútból engedtük, s kék ceglédi kannában, vagy festetlen alumínium kannában tartottuk, melyet sokszor ittunk közvetlenül a kanna tetejéből, a fedőből. Lavórban, kádban fürödtünk, mosdottunk a szobában s a kútról behordott vizet sparhelten (tűzhelyen) melegítettük hozzá. Míg a „nyári konyhában” hagyományos lemez-sparhelt állt, a szobában cserépből rakott tűzhelyünk volt, melynek tetején lévő vaslemezen az ételt is gyakran melegítettük meg fogyasztás előtt, s a meleget is ez szolgáltatta számunkra. Az udvaron, a kút alatt többnyire vödör állt, a kifolyó víz felfogására és nagyszüleimnél két sárkaparó is helyet kapott a kút mellett.

Az alap nélküli, döngölt vályogház elosztása a szokásos elrendezést mutatta, klasszikusan három-osztatú volt. Az utcafronton helyezkedett el a „nagy ház”, azaz a nagy szoba, második helyisége a konyha volt (mely egyben a ház tornácáról nyíló bejárataként is funkcionált), leghátul a „kis ház”, vagy kis szoba feküdt. Mi az utcafronti szobában laktunk a szüleimmel, a konyha amolyan nappali és konyha keverékeként szolgált, itt kapott helyet például a régi, barna tükrös szekrényke is, melynek két szélső palettája kihajtható volt. A hátsó szobában éltek a nagyszüleim, átengedve a fiataloknak az első szobát, míg ott laktunk. A tornácot utólag beépítették, mely derékmagasságtól tagolt üveget kapott az oszlopok között. E zárt, de fűtetlen tornácon, a verandán tárolták a nagyszüleim az almát, a birsalmát télen, melynek illata mindent belengett. A tornác egyik végén fehér színűre festett ajtó nyílt az utcára, másik végében kicsi varrószobát alakítottak ki Nagymamám számára, harmadik oldalán ajtó nyílt az udvar felé, a kiskertre, ahol a kút is állt. E kiskertben főleg virágokat nevelt Nagymamám, egy lila orgonabokor és néhány kicsi gyümölcsfa is állt benne, arculatát mégis a körbefutó szőlőtőkék adták. A ház melletti járda egészen a zöld kerítésig futott, melynek végén egy nagy, lapos kődarab volt abból a célból, hogy Nagypapám ott nézelődhessen az utcán haladó ismerősöknek köszöngetve, a kerítésre támaszkodva.

A ház egybe volt építve az alsóépülettel, a kettő között állt a kamra (befőttel teli stelázsival, disznótor után egy-két madzagon lógó füstölt hússal, kolbásszal), a padlásfeljáróval és az öreg fa létrával. Az alsóépületben a főzésre szolgáló „nyári-konyha” és egy egyablakos műhely kapott helyet, előtte oszlopos tornáccal. Ez közvetlen deszkaajtóval vezetett a mögötte sorakozó gazdasági épületek, azaz a kicsi baromfi- és malacólak irányába, mellettük a baromfiudvarral, a malacoknak szolgáló udvarral és a hátsó kerttel. A házban mellékhelyiség sem volt, az árnyékszék, vagy kinti wc is itt, a hátsó kertben kapott helyet, a hagyományos földbe ásott, deszka-bódés és deszka-ülőkés kivitelben. Mondanom sem kell, gyerekként mennyire féltünk a sarokban hálót szövögető pókoktól.

A főzés többnyire nem a házban, hanem a „nyári konyhában” zajlott egész évben, ez volt jellemző mindkét püspökladányi nagymamáméknál. Itt kapott helyet a zöld kredenc (a konyhaszekrény), az asztal a hokedlikkel, a kedvenc sámlimmal és a sparhelt, mely fűtőtestként is szolgált. A főzésre egy gázpalackos kályha is beállításra került a későbbiekben. A sarokban állt egy stelázsi, valamint egy fogas, melyeken Nagymamám otthonkái, kendői és Nagyapám viseltes kalapjai is lógtak. Alatta sorakozott néhány elnyűtt cipő, az ünnepnapon, vagy alkalmakkor viselt rogyós szárú csizmát viszont a házban tartotta Nagyapám. A padló kőből volt, s a falon hímzett falvédő lógott, az asztal felett egy rádió is szólt a kispolcon. Emlékszem, ahogy hűvösödött kint az idő, előfordult, hogy a naposcsibéket is itt, a „nyári konyhában” rekesztette el Nagymamám a sarokban, s infralámpát lógatott feléjük. Itt zajlott a mosás is, mely idővel már keverőtárcsás mosógéppel és külön centrifugával történt.

A házon pici, fehér, duplaszárnyú ablakok voltak, azzal a jellegzetes pici zárókallantyúval. A mennyezet sárral tapasztott, gerendázott (mestergerendával), a szoba padlója deszkapadló, egyéb helyiségeké régi járólapos volt. A ház falai fehérre meszeltek, a szobákban hengerrel mintázottak, többnyire virágdíszítéssel, s a falvédő minden helyiségben jellemző díszítőelem volt, a rámázott fényképekkel együtt. Nagyszüleim szobájában még a régi bútorok (szekrények, fa ágyak) uralták a teret, hatalmas dunnákkal az ágyon.

*

01

(Forrás: Püspökladány Anno gyűjteménye, magángyűjtemény)

*

Innen, e környezetből „indultam” el, de a szó legszorosabb értelmében is, hiszen a bölcsőde és az óvoda után még az első osztályt is e nagyszülői házból kezdtem el annak idején. Nagyon szerettem itt élni, s bár körülöttem minden nélkülözte a mai értelemben vett luxust, annál gazdagabbak voltunk legbelül. Nem a tárgyak jelentették az értéket s mégis mindent jobban megbecsültünk.

A ház sajnos ma már nem áll és a górét is elbontotta az új telektulajdonos, de emlékük addig él, amíg van, aki emlékezzen rájuk…

(Unoka)

(2016. 06. 10.)

***

(1) Egy marék pöszméte

(3) A falusi disznótorról

(4) Egy képeslap margójára

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

(1)

Nem is tudom, hol kezdjem és tulajdonképpen miért is kezdtem bele. Mindennek az a marék pöszméte az oka…

pöszi

(Fotó: illusztráció)

Hites uram hazatért a boltból és örömmel újságolta a gyerekeknek, hogy hozott valamit. Én is letettem a seprűt – hisz épp a gangon sepregettem – és kíváncsian leültem a kanapéra. A gyerekek is mellém telepedtek s néztünk kérdőn Apusra. Ő elénk lépett és egy marék pöszmétét nyomott a kezembe. A gyerekek kérdőn és kicsit csalódottan néztek rám, s szinte egyszerre kérdezték: „Hát ez meg micsoda?” Én pedig néztem a markomat, benne a gyümölcsöt, amit hosszú-hosszú évek óta nemhogy nem ettem, de még csak nem is láttam és szinte rám szakadt a múlt. Súlyosan, édesen szomorúan. Akkor kezdődött minden.

Néztem ezeket a kis halványzöld, csíkos, kemény, apró golyóbisokat, melyet mások csak köszmétének, piszkének, vagy egresnek hívnak és eszembe jutott Nagymamám kertje. A nagyszüleim püspökladányi háza, az előkerttel, a baromfi udvarral, a malacok uralta hátsó udvarral, azok mögött pedig a kerttel.  A kertben a veteményes és a kerítés között – mióta csak emlékekkel rendelkezem – mindig állt 4-5 tő pöszmétebokor. Szép szabályos rendben, kis karóval megtámasztva. Akárhányszor lementem a kertbe Nagyapámmal, vagy Nagymamámmal, mindig láttam a bokrokat, s a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy ott állnak. Szinte beleégett a retinámba az a kép, ahogy sorakoznak a zöld kerítés mellett. Míg a nagyszüleim szedtek fel borsót vagy petrezselymet, vagy ezt-azt az épp készülő ebédhez én tettem néhány kört a takaros veteményes-sorok között és néha leszedtem, bekaptam pár szem pöszmétét is. Igazából soha nem lelkesedtem az ízéért, de ez hozzátartozott a kertjárásomhoz. Közben egy-egy szomszéd, vagy utcabeli elbiciklizett a kert zöld kerítése mellett (utcaszéli házban laktak Nagyapámék, így a kis gazdasági udvarok, s maga a kert is végig a „járdás oldal” mellett feküdt), s míg én csak a kalapokat és a fejkendőket láttam elsuhanni a kerítés mögött, nagyszüleim ismerősként köszöntötték az elhaladókat…  Millió emlék tolult elém, ahogy markoltam a pöszmétét, s próbáltam mesélni róla a gyerekeimnek. Ők hallgatták a régi történeteket, és közben kóstolgatták a savanyú és éretlen kis gyümölcsöt. Most sem volt finom – akárcsak gyerekkoromban –  de nekem akkor is a legkedvesebbnek tűntek ezekben a percekben.

Ültem és csak néztem kezemben a pöszmétét. Néztem, néztem és menthetetlenül rám tört a gyermekkorom. Már nem is a gyermekeim ültek mellettem a lócán képzeletben, hanem a Nagymamám, akivel egykor sokat ücsörögtünk egymás mellett a saját tornácukon. Beszélgettünk, néztük a járókelőket, hallgattuk a szomszéd fáján turbékoló gerléket, időnként ránéztünk a kanapéról is jól látható püspökladányi református templom toronyórájára (Nagymamám mindig ahhoz igazította a teendőit és az idő múlását) és eszegettünk. Sokszor történetesen pöszmétét… nem rajongtam érte, de az volt kéznél és jól esett bekapni néhány szemet, míg hallgattam Nagymamámat…

Micsoda gyermekkor volt s én hogy imádtam akkor gyereknek lenni. Mennyi-mennyi kedves emlék és történet, melyeket a nagyszüleimnek köszönhetek. S hogy mennyire rohan most a világ, hogy nincs időnk újra és újra elővenni ezeket. És átadni a gyermekeinknek, az unokáinknak.

Hát ezeket hozta felszínre bennem az a marék pöszméte. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan leírtam e néhány gondolatot, mielőtt ezeket is elfelejteném hátrahagyni.

Hogy lesz-e folytatása? Nem tudom….

(Unoka)

(2016. 06. 07.)

***

És a folytatás…

(2) Élet a góré “árnyékában”

(3) A falusi disznótorról

(4) Egy képeslap margójára

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz