Egy képeslap margójára

(4)

.

Trencsénteplicz1

Rég vetettem „papírra” gondolataimat, érzéseimet, de fejemben folyamatosan pörögnek a mondatok, melyek tulajdonképpen csak gyér leképezései a valós érzelmeknek. Legalábbis talán csak néhány író- és költőóriás az, aki tényleges mélységében és teljes valóságában tudja leképezni a bennünk kavargó érzéseket, mi, „utódok” csak próbálunk ugyanígy tenni, több-kevesebb sikerrel. Egy időre ugyan „eltűntem” a régmúltban, visszarepültem sok-sok évet és majdnem ott is maradtam, illetve csak lassan kezdek visszaérni onnan, de nagyon nagy szükségem volt már e töltekezésre…

Visszatérve azonban a meghatározó érzésekhez, bennem leginkább a hiány, az elvesztett szeretteim hiánya az, mely folyamatosan égető fájdalomként kalapál. Sokszor élem újra azokat a boldog és önfeledt pillanatokat, melyeket nagyszüleim társaságában és püspökladányi parasztházuk falai között éltem át, de ilyenkor önkéntelenül az is eszembe jut, mit csinálhattam volna esetleg másképp annak idején.  A legelső, ami eszembe jut az, hogy miért nem faggattam, meséltettem nagyszüleimet az ő életükről, az emlékeikről, élményeikről, fájdalmaikról, szomorúságukról; amíg éltek, amíg ezt megtehettem volna. Nem találok rá mentséget, bár talán érthető, hogy egy kisgyermeket, majd egy szárnyait bontogató fruskát kevésbé érdekelnek a régmúlt „poros” emlékei.

Ma már szívnám magamba, csüngnék a szavaikon, de sajnos elkéstem ezzel… ők már nincsenek, magamra maradtam e vágyammal, e hiányérzettel és csak az a pár tárgyi emlék (elsősorban fotó) maradt, amit hátrahagytak. És a késztetés, hogy én magam kutassam fel az ismeretlent, és azt, hogy vajon milyen emlékeket vihettek magukkal a túlvilágra.

Az én felmenőim is harcoltak a két nagy „világégésben”, azaz a világháborúkban, de az ő sorsukról sem meséltek nagyszüleim, mellyel csak újabb kérdések maradtak megválaszolatlanul bennem. Gyermekkori emlékeimben csupán egy eset él, amikor apai Nagymamám egy esti, lefekvés utáni beszélgetés alkalmával elkezdett beszélni egy testvéréről, aki „odaveszett a háborúban”, de nagyon hamar elcsuklott a hangja és rövid szünet után másról folytatta „a szót”. Soha többet nem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Bárcsak megtehetném, bárcsak megkérdezhetném még egyszer… Másik Nagymamám testvére is elesett a II. világháborúban, de erről sem tőle, hanem Édesanyámtól és saját kutatásaimból tudok. Apai Nagyapámat pedig Püspökladányban szedték össze és indították el egy gyalogmenettel (feltehetően málenkij-robotra), melyet fegyveres őrök kísértek, s melyből a szökés halállal járt. Ő egy kukorica-föld mellett ugrott ki a sorból, valahol sok-sok kilométerre Püspökladánytól, s vállalta ezzel a halált is, tudva azt, hogyha marad, akkor sem biztos, hogy túléli az út végét. Szerencsésen megmenekült, de erről soha nem beszélt később, egyik lányának is mindössze egyszer említette, néhány mondatba sűrítve fájdalmas történetét, melyet valószínűleg hátra akart hagyni utódainak…

Folyamatosan ostorozom magam, hogy nem kérdeztem őket, amíg megtehettem és azóta is keresem, kutatom a válaszokat, s próbálom a fellelt mozaikdarabkákat egymás mellé illeszteni.

Egy ilyen kutakodás alkalmával akadt kezembe egy különleges, most 99 éve postára adott képeslap, amit ismeretlen hölgy küldött haza kedves barátnőjének. Egy olyan helyről, ami békeidőben csodálatos panorámájával és kényeztető eleganciájával gyönyörködtette az arra járót, de háborúban a sebesült katonák reumás- és egyéb panaszait is igyekezett orvosolni. Merthogy azon a helyen, ahol a lapot feladó fiatal hölgy üdült, ott egy évvel később (1918. májusában) az én frontot megjárt egyik dédapámat – a helytállásáért vitézzé ütött püspökladányi földművest – kezelték háborús eredetű betegségével, a település gyógyfürdőjében működő vöröskeresztes kisegítő kórházban. Sajnos ezt sem nagyszüleimtől tudom, ezt a tudást is magukkal vitték a sírba, de talán anyai Nagymamám sem ismerte ezt az információt az ő édesapjáról… Vajon tudhatta-e Nagymamám, aki fiatal leányként elvesztette szüleit, és aki életében nem hagyta el az ország határait, sőt Budapestnél messzebb soha nem jutott, hogy édesapja egykor egy szlovák fürdőparadicsomban is megfordult háborús eredetű betegségének köszönhetően? Nem tudom…

Nekem ma már ez az információ is a birtokomban van, s végre egy száz éves képeslap is rámtalált abból az időből és arról a távoli, idegen helyről, ahol egykor dédapám is járt és betegségét gyógyították. Hátborzongató érzés kézben tartani ezt a véletlenül előkerült képeslapot, amit azon a messzi helyen vásárolt és írt egy magyar lány, ahol az én ősöm is megfordult egy évszázada… Egy magyar lány, aki a háború kellős közepén (1917-ben) oly gondtalanul pihent egy ma már szlovák fürdőhelyen, ahogyan egykor én is érezhettem magam, míg éltek a nagyszüleim és cipelték magukkal saját múltjuk és őseik keserű és fájó emlékeit.

Elnézem most e képeslapot és arra gondolok, hogy annyi borzalom és háborúban átélt szenvedés után püspökladányi dédapám (Horváth József, a császári és királyi 39. gyalogezred tizedese) egy olyan csodálatos helyen is megfordult a háborúnak „köszönhetően”, ahova egyébként soha nem juthatott volna el szegény napszámosként, szülőfaluja elzárt világából, s ahol talán végre néhány másodpercre megnyugodott a lelke is a háború borzalmai után… Ki tudja? Számtalan megválaszolatlan kérdés, amelyekre már soha nem érkezik felelet.

Nincs mentségem arra, miért nem meséltettem nagyszüleimet a múltról, miért hagytam, hogy elvigyék magukkal az emlékeiket, a családom történeteit, de folyamatosan keresem a megnyugvást, s így talán ez lehet a magyarázat arra is, hogy miért nemcsak előre tekintek az időben, hanem időről-időre hátra is…

Köszönöm e százéves emléket, e képeslapot, melyet mintha csak nekem írt volna 1917. augusztusában a feladója, Böske, s amit feloldozást keresve teszek be többi püspökladányi emlékeim közé…. jó helyre, drága Böske… a szívembe!

.

“(Trencsénteplicz), 1917. aug. 15.

Remélem még lesz hely az albumodba ennek a lapnak. Aztán csak jó helyet keress neki. Mindenkit üdvözöl: Böske”

.

Trencsénteplicz2

***

Ugyanitt keletkezett hivatalos feljegyzés, alig egy évvel későbbről:

 

.

(Unoka)

(2016.08.26.)

***

*

UNOKA korábbi írásai a honlapon:

(1) Egy marék pöszméte

(2) Élet a góré “árnyékában”

(3) A falusi disznótorról

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz