Élet a góré árnyékában (2)

 (2)

Én magam még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek a góré szó hallatán először az udvaron álló, a kukorica tárolására alkalmas, magasra emelt magtároló jut az eszébe és nem a „főnök, vezető” jelentésforma.

Abban a szerencsés helyzetben voltam gyermekként, hogy mind a négy nagyszülőmmel egy településen, Püspökladányban éltünk. Gyermekkorom nagy részét, és főleg az iskolai nyári szüneteket náluk töltöttem – míg dolgoztak a szüleim – s sok figyelmet és nagy szeretetet kaptam tőlük. A nagyszülők meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, emlékük máig elkísér. Sőt, az a kivételes helyzet is megadatott nekem, hogy 7 éves koromig püspökladányi anyai nagyszüleimnél, az általuk épített régi parasztházban élhettem, míg fel nem épült a saját családi házunk. Ezekre az évekre úgy gondolok vissza, mint a legcsodálatosabb mesékre, amiket csak volt módom megismerni.

02

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

7 éves koromig tehát magam is egy góré „árnyékában” nevelkedtem, hisz nagyszüleim portáján központi helyet foglalt el a magtároló. Időnként az is előfordult, hogy a góréban, a szemeskukorica-halomban játszhattunk mi, gyerekek. A mi magtárolónk is e tájegységre jellemző formát öltött, magasra emelt „téglalábakon” uralta az udvar közepét, fa váza barna lécekkel volt bedeszkázva, illetve cseréppel volt lefedve. Nagyobb részét a szemes-kukorica foglalta el, emlékeim szerint többnyire ömlesztve, picike belső „előterében” pedig néhány zsákban sorakozott a termény, ami az otthon tartott malacok és baromfi ellátására szolgált. A góré oldalában lógott Nagyapám kaszája, s a kaszakő-tartója, benne a vízben ázó kaszakővel, amivel sokat játszottam. A góré mellett állt a téglából rakott kutyaól, melyben ugyan „láncra vert”, de nagy szeretetben tartott keverék kutya lakott (Talpas).

A góré csak egyike volt azon – a mai generációnak többnyire már ismeretlen – sajátosságoknak, melyek széppé tették nemcsak az emlékeimet, de azt a letűnt korszakot is. Szomorúan merengtem el azon, hogy a gyermekeimnek, unokáimnak sok szó teljesen idegenül fog csengeni az emlékeimet számba vevő felsorolásomból. Éppen ezért tartottam fontosnak a leírásukat.

03

(Forrás: Püspökladány Anno, magángyűjtemény)

Kicsi gyermekként azt sem tudtam például, mi az a fürdőszoba, hiszen a nagyszülői vályogházban nem volt ilyen, sőt nagyszüleim utólag sem voltak hajlandóak ezzel komfortosítani kedves kis házukat. Mivel a házban nem volt vezetékes víz, az ivóvizet az udvaron álló kútból engedtük, s kék ceglédi kannában, vagy festetlen alumínium kannában tartottuk, melyet sokszor ittunk közvetlenül a kanna tetejéből, a fedőből. Lavórban, kádban fürödtünk, mosdottunk a szobában s a kútról behordott vizet sparhelten (tűzhelyen) melegítettük hozzá. Míg a „nyári konyhában” hagyományos lemez-sparhelt állt, a szobában cserépből rakott tűzhelyünk volt, melynek tetején lévő vaslemezen az ételt is gyakran melegítettük meg fogyasztás előtt, s a meleget is ez szolgáltatta számunkra. Az udvaron, a kút alatt többnyire vödör állt, a kifolyó víz felfogására és nagyszüleimnél két sárkaparó is helyet kapott a kút mellett.

Az alap nélküli, döngölt vályogház elosztása a szokásos elrendezést mutatta, klasszikusan három-osztatú volt. Az utcafronton helyezkedett el a „nagy ház”, azaz a nagy szoba, második helyisége a konyha volt (mely egyben a ház tornácáról nyíló bejárataként is funkcionált), leghátul a „kis ház”, vagy kis szoba feküdt. Mi az utcafronti szobában laktunk a szüleimmel, a konyha amolyan nappali és konyha keverékeként szolgált, itt kapott helyet például a régi, barna tükrös szekrényke is, melynek két szélső palettája kihajtható volt. A hátsó szobában éltek a nagyszüleim, átengedve a fiataloknak az első szobát, míg ott laktunk. A tornácot utólag beépítették, mely derékmagasságtól tagolt üveget kapott az oszlopok között. E zárt, de fűtetlen tornácon, a verandán tárolták a nagyszüleim az almát, a birsalmát télen, melynek illata mindent belengett. A tornác egyik végén fehér színűre festett ajtó nyílt az utcára, másik végében kicsi varrószobát alakítottak ki Nagymamám számára, harmadik oldalán ajtó nyílt az udvar felé, a kiskertre, ahol a kút is állt. E kiskertben főleg virágokat nevelt Nagymamám, egy lila orgonabokor és néhány kicsi gyümölcsfa is állt benne, arculatát mégis a körbefutó szőlőtőkék adták. A ház melletti járda egészen a zöld kerítésig futott, melynek végén egy nagy, lapos kődarab volt abból a célból, hogy Nagypapám ott nézelődhessen az utcán haladó ismerősöknek köszöngetve, a kerítésre támaszkodva.

A ház egybe volt építve az alsóépülettel, a kettő között állt a kamra (befőttel teli stelázsival, disznótor után egy-két madzagon lógó füstölt hússal, kolbásszal), a padlásfeljáróval és az öreg fa létrával. Az alsóépületben a főzésre szolgáló „nyári-konyha” és egy egyablakos műhely kapott helyet, előtte oszlopos tornáccal. Ez közvetlen deszkaajtóval vezetett a mögötte sorakozó gazdasági épületek, azaz a kicsi baromfi- és malacólak irányába, mellettük a baromfiudvarral, a malacoknak szolgáló udvarral és a hátsó kerttel. A házban mellékhelyiség sem volt, az árnyékszék, vagy kinti wc is itt, a hátsó kertben kapott helyet, a hagyományos földbe ásott, deszka-bódés és deszka-ülőkés kivitelben. Mondanom sem kell, gyerekként mennyire féltünk a sarokban hálót szövögető pókoktól.

A főzés többnyire nem a házban, hanem a „nyári konyhában” zajlott egész évben, ez volt jellemző mindkét püspökladányi nagymamáméknál. Itt kapott helyet a zöld kredenc (a konyhaszekrény), az asztal a hokedlikkel, a kedvenc sámlimmal és a sparhelt, mely fűtőtestként is szolgált. A főzésre egy gázpalackos kályha is beállításra került a későbbiekben. A sarokban állt egy stelázsi, valamint egy fogas, melyeken Nagymamám otthonkái, kendői és Nagyapám viseltes kalapjai is lógtak. Alatta sorakozott néhány elnyűtt cipő, az ünnepnapon, vagy alkalmakkor viselt rogyós szárú csizmát viszont a házban tartotta Nagyapám. A padló kőből volt, s a falon hímzett falvédő lógott, az asztal felett egy rádió is szólt a kispolcon. Emlékszem, ahogy hűvösödött kint az idő, előfordult, hogy a naposcsibéket is itt, a „nyári konyhában” rekesztette el Nagymamám a sarokban, s infralámpát lógatott feléjük. Itt zajlott a mosás is, mely idővel már keverőtárcsás mosógéppel és külön centrifugával történt.

A házon pici, fehér, duplaszárnyú ablakok voltak, azzal a jellegzetes pici zárókallantyúval. A mennyezet sárral tapasztott, gerendázott (mestergerendával), a szoba padlója deszkapadló, egyéb helyiségeké régi járólapos volt. A ház falai fehérre meszeltek, a szobákban hengerrel mintázottak, többnyire virágdíszítéssel, s a falvédő minden helyiségben jellemző díszítőelem volt, a rámázott fényképekkel együtt. Nagyszüleim szobájában még a régi bútorok (szekrények, fa ágyak) uralták a teret, hatalmas dunnákkal az ágyon.

*

01

(Forrás: Püspökladány Anno gyűjteménye, magángyűjtemény)

*

Innen, e környezetből „indultam” el, de a szó legszorosabb értelmében is, hiszen a bölcsőde és az óvoda után még az első osztályt is e nagyszülői házból kezdtem el annak idején. Nagyon szerettem itt élni, s bár körülöttem minden nélkülözte a mai értelemben vett luxust, annál gazdagabbak voltunk legbelül. Nem a tárgyak jelentették az értéket s mégis mindent jobban megbecsültünk.

A ház sajnos ma már nem áll és a górét is elbontotta az új telektulajdonos, de emlékük addig él, amíg van, aki emlékezzen rájuk…

(Unoka)

(2016. 06. 10.)

***

(1) Egy marék pöszméte

(3) A falusi disznótorról

(4) Egy képeslap margójára

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz