Marék pöszméte (1)

(1)

Nem is tudom, hol kezdjem és tulajdonképpen miért is kezdtem bele. Mindennek az a marék pöszméte az oka…

pöszi

(Fotó: illusztráció)

Hites uram hazatért a boltból és örömmel újságolta a gyerekeknek, hogy hozott valamit. Én is letettem a seprűt – hisz épp a gangon sepregettem – és kíváncsian leültem a kanapéra. A gyerekek is mellém telepedtek s néztünk kérdőn Apusra. Ő elénk lépett és egy marék pöszmétét nyomott a kezembe. A gyerekek kérdőn és kicsit csalódottan néztek rám, s szinte egyszerre kérdezték: „Hát ez meg micsoda?” Én pedig néztem a markomat, benne a gyümölcsöt, amit hosszú-hosszú évek óta nemhogy nem ettem, de még csak nem is láttam és szinte rám szakadt a múlt. Súlyosan, édesen szomorúan. Akkor kezdődött minden.

Néztem ezeket a kis halványzöld, csíkos, kemény, apró golyóbisokat, melyet mások csak köszmétének, piszkének, vagy egresnek hívnak és eszembe jutott Nagymamám kertje. A nagyszüleim püspökladányi háza, az előkerttel, a baromfi udvarral, a malacok uralta hátsó udvarral, azok mögött pedig a kerttel.  A kertben a veteményes és a kerítés között – mióta csak emlékekkel rendelkezem – mindig állt 4-5 tő pöszmétebokor. Szép szabályos rendben, kis karóval megtámasztva. Akárhányszor lementem a kertbe Nagyapámmal, vagy Nagymamámmal, mindig láttam a bokrokat, s a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy ott állnak. Szinte beleégett a retinámba az a kép, ahogy sorakoznak a zöld kerítés mellett. Míg a nagyszüleim szedtek fel borsót vagy petrezselymet, vagy ezt-azt az épp készülő ebédhez én tettem néhány kört a takaros veteményes-sorok között és néha leszedtem, bekaptam pár szem pöszmétét is. Igazából soha nem lelkesedtem az ízéért, de ez hozzátartozott a kertjárásomhoz. Közben egy-egy szomszéd, vagy utcabeli elbiciklizett a kert zöld kerítése mellett (utcaszéli házban laktak Nagyapámék, így a kis gazdasági udvarok, s maga a kert is végig a „járdás oldal” mellett feküdt), s míg én csak a kalapokat és a fejkendőket láttam elsuhanni a kerítés mögött, nagyszüleim ismerősként köszöntötték az elhaladókat…  Millió emlék tolult elém, ahogy markoltam a pöszmétét, s próbáltam mesélni róla a gyerekeimnek. Ők hallgatták a régi történeteket, és közben kóstolgatták a savanyú és éretlen kis gyümölcsöt. Most sem volt finom – akárcsak gyerekkoromban –  de nekem akkor is a legkedvesebbnek tűntek ezekben a percekben.

Ültem és csak néztem kezemben a pöszmétét. Néztem, néztem és menthetetlenül rám tört a gyermekkorom. Már nem is a gyermekeim ültek mellettem a lócán képzeletben, hanem a Nagymamám, akivel egykor sokat ücsörögtünk egymás mellett a saját tornácukon. Beszélgettünk, néztük a járókelőket, hallgattuk a szomszéd fáján turbékoló gerléket, időnként ránéztünk a kanapéról is jól látható püspökladányi református templom toronyórájára (Nagymamám mindig ahhoz igazította a teendőit és az idő múlását) és eszegettünk. Sokszor történetesen pöszmétét… nem rajongtam érte, de az volt kéznél és jól esett bekapni néhány szemet, míg hallgattam Nagymamámat…

Micsoda gyermekkor volt s én hogy imádtam akkor gyereknek lenni. Mennyi-mennyi kedves emlék és történet, melyeket a nagyszüleimnek köszönhetek. S hogy mennyire rohan most a világ, hogy nincs időnk újra és újra elővenni ezeket. És átadni a gyermekeinknek, az unokáinknak.

Hát ezeket hozta felszínre bennem az a marék pöszméte. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan leírtam e néhány gondolatot, mielőtt ezeket is elfelejteném hátrahagyni.

Hogy lesz-e folytatása? Nem tudom….

(Unoka)

(2016. 06. 07.)

***

És a folytatás…

(2) Élet a góré “árnyékában”

(3) A falusi disznótorról

(4) Egy képeslap margójára

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz