Zagyva Ágnes

Zagyva Ági tollából…

 

gyűrű

Sok fontos dolog van egy nő életében és ez attól függően változhat, hogy éppen milyen korban van, mit részesít előnyben, mi foglalkoztatja, milyen korszakot él… Életünk során fontos lehet egy érzés, egy tett, egy gondolat, egy dal, egy tárgy és ki tudja még mi minden… Talán abban senki sem száll vitába Velem, hogy van egy olyan időszak az életünkben, Nekünk, Nőknek, mikor a jegygyűrű igenis ebbe a kategóriába tartozik. Van, akinek  „csak” átmenetileg, van akinek egy életre, és van olyan is, akinek mindig fontos, csak éppen nem egy van az életében, hanem több. Történetünk is egy ilyen fontos karikagyűrűről szól, ami az Édesanyámé volt és nem egy van, volt belőle, hanem kettő…

Mikor felcseperedtem, és tudatosult benne, hogy egy nőnek a kezén lévő díszei közül a gyűrűsujján lévő mit is jelképez, talán még nem is értettem a „fontosságát”, de az szembeötlő volt számomra, hogy Anyukámnak ez az ékszere nem aranyból, hanem ezüstből van.

Ennek oka is volt… minden fiatal házasnak fontos, hogy viselje a karikagyűrűt, hisz ez jelképezi az összetartozást, ez a házasság záloga. Nos, Anyu is így gondolta, és le sem vette a kezéről, mindaddig, míg egyszer csak az őszi betakarítás során a gyűrű „elhagyta” az ujját.  Ugyanis a püspökladányi kanális melletti hobbykertben leesett a kezéről, s mikor ezt észrevette, már csak a fekete föld volt a szeme előtt… Abban az évben és még rákövetkező két éven keresztül a hobbykert felásása egyben kutatómunka is volt a család részéről, hisz adott volt a feladat, meg kell találni a föld kincsét, a karikagyűrűt. Az expedíció sikertelenül zárult, a kincs a földben maradt, Anyukámnak pedig, hogy ne maradjon „szégyenben”  lett csináltatva egy ugyanolyan gyűrű, csak ezüstből…

Egy tinédzser lánynak az én időmben az ezüst volt az ékszere, Én is ezt kaptam az általános iskolai ballagásomra, az arany, az majd a középiskolás ballagásra volt hivatott.  Szerettem a nagyszüleimtől kapott ezüst nyakláncot, karkötőt, és bordó köves gyűrűt, de mindig szemeztem Anyu ezüst karikagyűrűjével, fel is próbáltam titokban. Igaz, hogy nagy volt – a  középső ujjamra volt jó – de akkor is nagyon szerettem volna, természetesen nem ilyen áron… Így, túl a negyvenen, még borzasztóbb kimondani, hogy Édesanyám 37 évesen  hirtelen elhagyott minket,  hihetetlen, hogy milyen keveset élt…  Nem volt semmi előzménye, vagy rá utaló jel, egyik pillanatban még volt Anyukám, a másikban már nem… És akkor ott, 1988-ban megörököltem a hőn áhított  ezüst karikagyűrűt…

Érdekes, hogy nem azt váltotta ki belőlem, hogy utálom és fel sem veszem, talán még mérgemben földhöz is vágom, egy teljesen más érzelem tört föl bennem… a kötődés, a kapocs, azt éreztem, hogy ez az Édesanyámé volt, és hordanom kell, éjjel- nappal. És hordtam is, sok-sok éven át, bár igazából nagy volt és nem a gyűrűsujjamon hordtam, de hordtam. Aztán ha emlékeim nem csalnak, az öcsém hordta, hisz én is eljutottam abba a korba, hogy már saját jogon került karikagyűrű az ujjamra…

Eltelt sok-sok év… az ezüst karikagyűrűnek nyoma veszett.  Aztán egy pár éve Apu azzal a hírrel fogadott, hogy csoda történt:  a hobbykertben kapáláskor csörrenést hallott, és mikor lehajolt, a fekete földben ott sárgállott az elveszettnek hitt arany karikagyűrű… Anyukám karikagyűrűje.  Az öröm felidézte a rengeteg szép és fájó emléket, az eltelt éveket, a hiányát… A  karikagyűrű bekerült a konyhaszekrénybe egy teáscsésze alátétre.  Ahányszor hazamegyek, mindig felpróbálom…  még mindig nagy az ujjamra, de már nem vágyom rá. Ez Édesanyám karikagyűrűinek története… mert Neki két karikagyűrűje volt: egy ezüst és egy arany…az egyik elveszett, a másik megvan…

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

A Petri Pál utca (volt: Vöröshadsereg utca) és Karcagi utca kereszteződésében található oktatási intézmények most és anno is egy petri-telepi gyerek első 14 évének  meghatározó állomásai voltak… Mára már azért vannak változások, hisz az egykoron gyerekzsivajtól hangos „sárga iskolaként” ismert iskolaépület és udvar – régi önmagához képest – szomorú lepusztultságot mutat, a vele szemben  lévő  régi tornateremnek és könyvtárnak helyt adó „szirénás iskola”  pedig már más fennhatóság alá tartozik.  De az én gyerekkoromban még úgy nézett ki, hogy kezdtünk az Óvodában, majd átellenben, a „szürke iskolában” telt az első két iskolás év. Ezt követte a „sárga iskola”, ahova harmadikos és negyedikes korunkban jártunk, majd következett a felső tagozat a „piros iskolával”, mely életterünk volt ötödiktől nyolcadik osztályig.  De milyen is volt ez a hétköznapokban, miről tudnának mesélni az árkok, a fák, az utcák, a padok, a termek, az udvari játékok, milyen is volt petri-telepi óvodásnak, iskolásnak lenni?

Ma már talán hihetetlen, de óvodás korunk utolsó évében már egyedül jártunk Óvodába, igaz, hogy akkor közel sem volt ilyen rohanó a világ… nyugodtabb, lassabb volt az élet, nem volt ennyi autó, egyszerűbb volt minden. Ami biztos, hogy Én Bene Zsuzsiékhoz  „szóltam be” reggelente.  Magam előtt látom, ahogy vártam rá házuk előszobájában, ahol a plafonig érő falburkolat tele volt édesapjának, Bene Gyula bácsinak sportzászlóival. Mindig gyönyörködtem bennük.  Aztán később – ahogy külön osztályba kerültünk – „átpártoltam” az utca másik oldalában lévő osztálytársaimhoz és ekkor már velük mentem az iskolába. Hazafelé pedig a fiúkkal jöttünk a napköziből, akik a fél utat az árokban tették meg és akácfatüskét raktak az orrukra, orrszarvút játszva… A lényeg abban állt, hogy csapatostul jöttünk-mentünk, barátságok szövődtek, kapcsolatok épültek, volt ott csúfolódás, sugdolódzás, sírás, nevetés… Életünk egy meghatározó időszakát töltöttük együtt, fontosak az akkori kötődések, némelyik a mai napig meghatározó az életemben.

Bármilyen hihetetlen, nyolc évig napközis voltam, mely a mai világban már kivitelezhetetlen, de akkor és ott ez teljesen a helyén volt. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért is voltam napközis, de nem a kontroll volt a lényeg, hanem a közösség, az, hogy szerettünk az iskolában lenni, szerettünk együtt lenni… és tanultunk, jól tanultunk, fontos volt a másik sikere, bántott a kudarca.  A tanulás mellett tartalmas szabadidős tevékenységek szőtték át a délutánokat, sportrendezvényeken vettünk részt, megtanultunk sakkozni, logikai játékokat játszottunk, de a nagy kedvencünk a „bolondgombás” rex volt … olyan jó érzéssel gondolok vissza ezekre az évekre.

Nem nagyon csavarogtunk, talán csak Etuska néni trafikjába szöktünk át egy kis nyalánkságért. De oda rendszeresen. Az a hely egy kincsesbánya volt annak idején, és fogalom és Nekem mindig az marad a nagybetűs TRAFIK. Nem voltak nagy csínytevéseink, tiszteltük tanárainkat, szót fogadtunk és a mai napig jó szívvel emlékszünk vissza rájuk. No, azért nem voltunk szentek, de az akkori világ akkori neveltetésének és pedagógiájának megfelelően tisztában voltunk a határainkkal, tudtuk, hogy hol a helyünk, megtanultuk mi az a tisztelet, mind a felnőttek mind pedig gyerektársaink felé, ahogy szoktam volt mondani tudtuk „hányas fejünk” van…

Zárt közösséget alkotott az iskola, talán egy picit perifériára szorult jellegéből adódóan, örök harmadik volt a központban lévő másik két általános iskola mellett. Mégis úgy gondolom, hogy az a családias jelleg, az a magas szakmaiság, az elhivatottság – ami jellemezte a pedagógusokat, mind az alsó és mind a felső tagozatban – olyan stabil alapokat adott az akkor ott végzett diákoknak, hogy középiskolába kerülvén büszkén mondhattuk és mondtuk, hogy Püspökladányban végeztem, a Petri telepi Általános Iskolában…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

 

Zagyva Ági tollából…

.

A régi telek egyike…
(fotó: Püspökladány Anno)

Január van…  Hosszú hónap, s ahogy a régi öregek mondták, a legszegényebb. Ma is így van ez, hisz egyrészt kiköltekezzük magunkat az ünnepekre, másrészt  mivel decemberben hamarabb jött  a nyugdíj, és van, aki még a fizetését is megkapja év végén, egy picit „megnyúlik” az év első hónapja.  Aztán sok olyan kiadás is van, ami egyszer jelentkezik egy évben, Nálunk még a kéményseprő is ekkor jön…  Szóval sokan nem szeretik, hisz nem elég, hogy terheket ró az emberre, de még hideg is, elvégre  tél van.  Érdekes, hogy amennyire vágyunk arra, hogy fehér karácsonyunk legyen – és kit érdekelne, hogy milyen hideg van –  csak lenne, úgy tudunk bosszankodni, ha januárban leesik a hó, vagy ha napokig fagypont alatt van a hőmérséklet. És kérdezzük vádlón: „Miért nem Karácsonykor történt mindez, vagy a téli szünetben?” Annak  legalább a gyerekek örültek volna. Ha tél, akkor korcsolya, szánkó, hóemberépítés, hógolyózás… de hol és mikor, ha nincs hó, ha nincs hideg, akkor ezek sincsenek… és a mostani telek, közel sem olyanok, mint a régiek….

Mert milyenek is voltak a régi telek? Utazzunk vissza egy  kicsit a múltba,  1985-86-ot írunk Hajdú-Bihar megye,  Püspökladány…

*

 

 Tél Püspökladányban (a lakótelepen) az 1980-as évek végén,

szánkázó, hóembert építő gyerekekkel

(fotó: Püspökladány Anno)

*

 Az biztos, hogy volt korcsolyapálya a Gimnázium és a Petri-telepi iskola udvarán, elnézést kérek a Zója (ma Kálvin téri) és Petőfi iskolásoktól, ha ott is volt, de a másik kettőt biztos tudom, mert ott korcsolyáztam anno.  Ha jól emlékszem hetedikes voltam, mikor Ágnes napra (január 21.) megkaptam a fehér korcsolyámat, ami használt volt, de ez sem zavart…  Nagyon vártam már, hisz javában benne voltunk a télben és a Petri-telepi suliban, a szürke iskola udvarán már üzemelt a koripálya.  Két testnevelés óra volt egymás után,  és azt kint töltöttük a jégen. Akinek volt korcsolyája az korizott, akinek nem volt, az vagy várta, hogy valaki kölcsönadja neki a sajátját, vagy focizott a jégen. Én is az utóbbi táborba tartoztam addig az ominózus Ágnes napig… Az első jégre szállásom sem tántorított el attól, hogy én korcsolyázni szeretnék, pedig a libikókán landoltam… de aztán csak belejöttem. Onnantól kezdve pedig, hogy saját korcsolyám lett, nem állt az utamba senki és semmi!  Esténként órákon át koriztunk, fogócskáztunk, nevettünk, száguldoztunk a kivilágított pályán.  Elengedhetetlen kellék volt a kötött lábszárvédő,  a steppelt nadrág és  a vastag sál,  meg volt ám ennek a „koreográfiája”…  A gimi udvarán nem sokszor voltam, nagyobb volt a pálya, ott volt forralt tea is, és ha jól emlékszem menetirányban lehetett korcsolyázni, ott egy picit kötöttebb volt a „kűr”… 

Aztán vége lett a szép időknek, megszűnt az iskolákban a korcsolyázási lehetőség… de leleményes a magyar és megtaláltuk azt, hogy hol is hódolhatunk a szenvedélyünknek…. Igaz, most már egy picit több rizikót kellett vállalni, hisz mind a Kanális, mind pedig a temető melletti „valahanyas” tó  jege természetes jellegéből adódóan recsegett-ropogott alattunk. De csak akkor mentünk rá, ha biztonságos volt  és  rendíthetetlenül róttuk a köröket… 

Szánkózás egy újabb kiadáson… sok jó gyerek most is elfér kicsi szánkón.
(Fotó: Megyaszai Szilvia)

A szánkózás az egy régebbi „szerelem”. Kicsi korunktól kezdve állandó résztvevője volt a havas teleknek.  Mivel nagyon közel laktunk a Kanális partjához, mindig oda jártunk ki.  Nem semmi szánkónk volt… nem ám kecses, finomműves, mesébe illő, hanem behemót, vastalpú, háromszemélyes. Nem volt könnyű húzni, sem tolni, de mi csak csúsztunk, borultunk, nevettünk, fel a dombra, és csúsztunk, borultunk… Mivel masszív volt a szánkó, hosszú éveken át kiszolgálta a családot. Aztán, ahogy a gyerekkorunk véget ért, úgy véget ért a hosszú hideg telek időszaka is… Ma már egy picit összekuszálódtak az évszakok, sokszor  nem találják a helyüket,  pedig mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, szépsége, varázsa. A télnek a hideg, a hó, a jégcsap, a zúzmara, a jég és az ezzel járó  hógolyózás,  korcsolyázás, szánkózás, ami valljuk be őszintén, hiányzik és nem csak a gyerekeknek…

*

A hó és a tél azóta is a gyerekek és az “örök gyerekek” kedvence maradt
(fotó: Megyaszai Szilvia)

írta: Zagyva Ági

(fotók: Püspökladány Anno, Megyaszai Szilvia)


***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…


*

Karácsony rég
(Fotó: Fortepan/Dunakeszi Városi Könyvtár)

Karácsony első napja kora este van,  nemrég jöttünk haza a „csatornán túlról”(1)  Még Bennem van az otthonlét varázsa,  a „gyerek voltam” hangulat, a karácsony szelleme, a szeretet érzése… még csak  szokom az itthoni levegőt, de a szívem még Püspökladányban maradt, még ott dobog, még ott érez, még ott gondol… Milyen fontos is hazamenni, otthon lenni, szeretve lenni… Olyan érdekes érzés, hogy a hozzám közel álló barátaim is ma voltak otthon a szülőknél Kecskemétről, vagy éppen „falun”  belül is ma mentek haza a Petri-telepre…  bár nem találkoztunk személyesen, de biztos vagyok benne, hogy gondoltunk egymásra, ha csak egy pillanat erejéig…  mert „egy vérből valók vagyunk” és fontosak a gyökereink, a szüleink, az érzéseink… A karácsony számomra nem csak a jelen pillanat ünnepe, magában hordozza a múlt érzéseit…  ilyenkor akarva-akaratlanul vissza gondolok a régi ünnepekre, azokra akik már nem lehetnek Velünk, de gyerekként Velük volt teljes az ünnep… 

Családunkban a Karácsony – a  Szenteste kivételével – mindig „menőkésnek” számított.  De ez „édes teher” volt gyerekként és felnőttként egyaránt. Otthon mindig igazi karácsonyfánk volt, nem nagy, inkább olyan  kis „takaros”, állandó díszítéssel,  élükön a színes papírkarikákból összeragasztott fűzért.  A  gyertya és a csillagszóró elengedhetetlen kellék volt és soha nem volt csúcsdísz,  ami manapság már  szinte  kötelező. Mindig izgatottan vártuk az ajándékozást és mint minden gyerek, hittem a Jézuskában…  Szép karácsonyi emlékem, hogy az  általános iskolai legjobb barátnőm két utcányira lakott tőlünk és mikor már nagyobbacskák voltunk,  Szenteste találkoztunk félúton a Bányász utca sarkán, ahol is  a hóesésben megbeszéltük, hogy ki mit kapott karácsonyra… Csak hangsúlyoznám még egyszer:  „a hóesésben…” , mert akkor még voltak fehér karácsonyok…

Karácsony
(Fotó: Fortepan)

Aztán jött a „menőkés”  rész…  Mivel apai nagymamám Velünk élt, mindig másik  Mamáékhoz mentünk első napján. Ott már összegyűlt a család  anyai ágának  apraja-nagyja.Mamáék, ahogy beléptem fenyőág fogadott, konzum szaloncukorral. Ott voltak már  Pestről Keresztapámék,  akiktől mindig a legjobb ajándékot kaptam…nem hiába,  hisz Budapesten éltek, a fővárosban.  Életképek:  a szobában a gázkályha melege,  az asztalon a Mama által készített bejgli,  aminél finomabb nincs a világon, nem is volt, és nem is lesz…  kabátok sorakoztak az ágyon,  a kisebbek mesét néztek a tévében vagy Tarzan-filmet,  a felnőttek beszélgettek…  évente egyszer volt így együtt a család,  fontos volt ez a nap Mindenkinek… Karácsony második napján mindig János-napozni mentünk Édesapám nővérének családjához.  Aztán teltek az évek, felcseperedtem, férjhez mentem, gyermekem született,  az unokatestvéreim is felnőttek, de ezek  a karácsonyi utazások,  – az hogy  első napján megyünk Mamáékhoz, másnap pedig  János-napozni –  éveken át állandósult koreográfija volt az Ünnepnek… így volt ez  mindaddig, míg  drága szeretteim éltek…

Gyermekem karácsonya
(Fotó: Zagyva Ági)

 

Aztán később, ahogy saját családom lett, saját otthonom lett, saját gyerekem lett,  úgy saját karácsonyom is lett…  És milyen is így a karácsony?  Bárki bármit mond a főzés gyötrelmeiről, szerintem a főzés az adás művészete. Márpedig a karácsony egyik legfontosabb eseménye az ajándékozás! És itt ne csak a materiális dolgokra gondoljunk, a szépen becsomagolt ajándékokra… hanem ennél sokkal többre, egy ölelésre, egy puszira, egy mosolyra, egy könnycseppre, egy odabújásra,  egy összesúgásra,  egy nevetésre,  egy olyan pillanatra amit a szeretteinkkel együtt tölthetünk, meghitten, békében…   Én magam is finomakat főztem, kocsonyát, húslevest, töltött káposztát, finomakat sütöttem, mézes szaggatóst,  pozsonyi kiflit  (mert hát a Mama bejglijét nem lehet felülmúlni)… Majd a Szentestét  kiscsaládommal töltöttem Karcagon…   Aztán pedig jött a „menőkés” rész, hazamenni Apukámhoz, a szülői házba, ahol felnőttem, ahol vártam a Jézuskát, ahol ragasztottam a színes papírkarikákat, ahol cérnával akasztottuk fel a szaloncukrot a fára,  ahová mindig jó hazamenni,  gyereknek lenni… És most az otthonból hazaesvén az  itthonba,  gondolataimmal, érzéseimmel, a karácsony meghittségével a szívemben fogalmazódott meg Bennem, amit most papírra vetettem,  gondolva azokra is, akik már nem lehetnek Velünk, de valaha Velük volt teljes az Ünnep…

 

Írta: Zagyva Ági

(fotók: Fortepan, Zagyva Ági, Mile Sándorné)

Megjegyzés:

(1)(Hortobágy-Berettyó-csatorna Püspökladány és Karcag között)

***

Mile Sándorné fotója Püspökladányból, egy régi családi karácsonyról. Köszönjük!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Zagyva Ági tollából…

 

 Vannak emberek, akiknek megadatik az életben, hogy ahová születtek, ott éljék le egész életüket… Nekem ez nem adatott meg. Szülővárosom, Püspökladány 32 évig volt az életterem, ebben volt négy év –  a középiskolás évek – mely időszak  egy másik  városhoz, Hajdúszoboszlóhoz köt, de igazából életem első „szakaszát”  a  4150-es irányítószám alatt éltem le…  Szűkítve a kört petri-telepi vagyok, bár nem a „kemény mag”, mondhatnánk „Petri-telep felsői”,  hisz az iskolától a „falu”  felé van a szülői ház.  Mindig is szerettem ott lakni, bár tinédzser barátaim előszeretettel mondogatták, hogy „Karcag-alsón” lakom. És milyen érdekes az élet, mert életem második szakaszában az életterem az a sokszor poénosan emlegetett Karcag lett…

Ladányon belül laktam még a Darányi-telepen, majd a Központban, de igazából a Petri-telepről indultam, és oda is térek haza mindig. Az élet azonban úgy alakította, hogy elköltöztünk… azért nem a világ végére, de mégiscsak el és ilyenkor mindegy, hogy 10 km-re költözöl, vagy 100-ra, elhagyod azt a helyet, ahol a gyökereid vannak, otthagyod a családod, a múltad, a helyet ahol éltél,  az emlékeid, a barátaid, a helyeid. És nem akkor érzed, hogy „fáj”… mert hív az új élet, az új város, az új munkahely, lefoglal a „beilleszkedés”, a napi gondok. Hazajársz, de még nem érzed hiányát a múltnak, még a jelened építed…

Aztán ahogy telik az idő, jön a hiányérzet időszaka… hiányzik az, hogy mindenki köszön, tudod, hogy ki kinek a kicsodája, és Rólad is tudják, hogy kinek vagy a lánya, unokája, hogy vagy „Valaki”… Hiányzik, hogy nem ismered a tanárokat a gyereked iskolájában, sem a szülőket, nincs meg a bejáratott hentesed, fodrászod. Hiányzik, hogy csókolom-ot  köszönhess  egy idős néninek… Ebben az időszakban igen sok ladányi járt át Karcag akkori legnagyobb bevásárlóközpontjába és Én szó szerint „vadásztam” a ladányi arcokat, olyan jó volt „hazait” látni, mindegy, hogy alig ismertem, nem ez volt a lényeg, csak az, hogy földim…

Aztán jön az elfogadás időszaka… építed az új életed, ami jó, hisz dolgozol, szépíted a környezetedet, megtaláltad a hentesed, a fodrászod, megismered a várost, új barátaid lesznek, új kapcsolatokra teszel szert,  megtalálod  a helyeid…  Gyereked jövője lebeg előtted, aki már karcaginak vallja magát, azonban egyet nem tudsz pótolni… a saját gyökereidet, mert azok máshol vannak… Ott, ahol ha a 42-es számú főútról bekanyarodsz a Petri Pál utcára, az első buszmegállónál a reggeli piacjáratra váró nénik összesúgnak, hogy ki is jön szembe… és mikor örömmel és boldogsággal a szívedben pár méterre a szülői háztól harsányan csókolom-ot köszönsz a trécselő nyugdíjasokra, megkapod azt, ami szívet melengető, és milyen régen is hallottad, hogy: „Szervusz Ágikám!” Tudják, hogy ki vagy, kinek a lánya, kinek az unokája, mert ladányi vagy, és ott abban a pillanatban mindenért kárpótolva vagy…

Telnek az évek, a mérleg nyelve továbbra is próbálja megtalálni az egyensúlyt, itthon… otthon… hazamegyek, hazajövök… Hol is a hazám, a csatorna melyik oldalán?

Aztán jön a visszacsatolás időszaka. Elkezded újraépíteni az otthagyott barátságokat. Felveszed a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal, barátaiddal , távolabbi rokonaiddal, keresed a „csatornákat”, melyeken tudod építeni és ápolni ezeket a kapcsolatokat, aztán már több kell… Találkozgattok, nosztalgiáztok, sokat beszélgettek… Rájössz, hogy nemcsak Te élted meg nehezen az elválást, sorstársakra találsz, akik ugyanazokkal az érzésekkel vívódnak… Nagyon sokat jelentenek ezek a találkozások, valami elindul, valami épül, a beszélgetések  egyre mélyülnek,  egyre több téma előkerül, beszélgettek a  jelenről, jövőről, de legfőképp a múltról, hisz ez köt össze igazán Benneteket. A közös szál a gyökereitek, mely  ahhoz a városhoz köt, melynek neve: Püspökladány…

Zagyva Ági

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattints a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre, ezen sor alatt.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz