Isonzó Expressz 2016.

2016.09.23.

Isonzó Expressz 2016 - Utazás a múltba - AJÁNLÓ!

ISONZÓ EXPRESSZ – UTAZÁS A MÚLTBA című film AJÁNLÓJA

A film linkje: https://www.youtube.com/watch?v=RE4A9m8Wmjc

A 2016. augusztus 16. (kedd) 18:25 órakor    és    augusztus 17. (szerda) 07:35 órakor a Duna World csatornán adásba került dokumentumfilm adatai:

 
Cím: Isonzó Expressz, Utazás a múltba
Szerkesztő riporter: Hatos Gyula
Operatőr, rendező: Marossy Géza

Főszerkesztő: Barna Dóra

Duna Zrt, MTVA – 2016.

***

KÉPES BESZÁMOLÓNK AZ ÚTRÓL:

2016.07.24.

127 - A Monte San Michele-n álló emlékműnél emlékszalagot helyeztem el

Megemlékezés a Monte San Michele-n

*

Püspökladányiak nyomában az egykori olasz fronton – Isonzó Expressz 2016.

*

2016. július 17 – 21. között került sor az Isonzó Expressz különvonat második útjára, melynek célja az I. világháborús olasz front doberdói szakaszának bejárása volt. A zarándokút a Doberdó-fennsík kiürítésének 100 éves évfordulója alkalmából zajlott, melyen több mint 400 utas vett részt.

A különleges emlékút az Indóház Kiadó, a MÁV Nosztalgia Kft., a HM Társadalmi Kapcsolatok Hivatal, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, valamint a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány szervezésében zajlott. Nekem egyrészt mint olasz frontot megjárt katona dédunokájának, másrészt a Püspökladány Anno helytörténeti honlap szerkesztőjének és az egykori püspökladányi katonák emléke ápolójának, végül pedig mint az Első Világháborús Albumok közösségi oldal alapítójának volt lehetőségem a programon részt venni, amit a Nagy Háború blog és a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány támogatott. Ezúton is köszönöm nekik e megtisztelő felkérést. Az útra az MTVA televízióstábja is elkísért, amiről a későbbiekben számolok be.

A zarándokútra nagy izgalmak közepette, s könnyeimmel küszködve készülődtem, hiszen nagy álmom és régi vágyam vált valóra azzal, hogy több éves kutatómunka után először járhattam be azokat a helyszíneket, ahol Horváth József dédapám, valamint ezrede, a debreceni 39. gyalogezred és szülőfaluja, Püspökladány katonái is megfordultak és harcoltak az életben maradásukért.

Emlékeimmel a kezemben, összegyűjtött ismeretekkel a fejemben és kavargó érzéseimmel a szívemben indultam el az egykori olasz harctérre, a Karszt-hegység Doberdó-fennsíkjára 2016. július 17-én…

***

005 - A Nagy Háború blog csapatával

1. nap, indulás a Nagy Háború blog csapatával

020 - Ausztria

  1. nap, Ausztián át robog a vonatunk…

*

1. nap

A kora reggeli órákban nagy izgalommal gyülekeztek a Budapest Nyugati-pályaudvaron az Isonzó Expressz utasai. Mindenki nagy táskákkal és hatalmas várakozással vágott neki az útnak, kiket a MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár 32. Nemzeti Honvéd Díszegység Budapesti Helyőrségi Zenekara fogadott a pályaudvaron. Vonatunk 7 óra körül gördült ki a vonatcsarnokból, s kezdetét vette egy szakmai programokkal kísért „időutazás”.

A vonaton régi ismerősök és az eddig csak az internet világában találkozó emberek köszöntötték egymást lelkesen és pillanatok alatt egy nagy családdá alakult az ország különböző pontjairól, s az annak határain kívülről is érkező emberek halmaza. Közös gondolatok, érzések és az emlékezés vágya hatott át mindenkit.

Az Isonzó Expressz több, mint 13 órás útja a célállomásig – a szlovéniai Nova Goricáig – izgalmas és különleges programelemekkel telt el. A vonat utasai csoportokba szervezett módon hallgathatták meg a Nagy Háború blog történészeinek, Pintér Tamásnak, Rózsafi Jánosnak és Dr. Stencinger Norbertnek az előadásait, melyek az isonzói, doberdói harcokkal, az olasz front ezen frontszakaszának történéseivel ismertették meg a nagyszámú érdeklődő közönséget. Az előadásokban a történészek átfogó képet adtak az első világháború kirobbanásának körülményeiről, az olasz front kialakulásáról és az isonzói-csatákról, s ismertették saját kutatási eredményeiket is, melyeket a több mint egy évtizedes csata- és hadszíntérkutatásaik során szereztek. Az előadások alatt a blog egyik szerkesztője, Babos Krisztina az e célból felállított digitalizáló sarokban végezte az utasok által elhozott háborús emlékek, családi relikviák (pl. fotók, hadinaplók) digitalizálását, valamint lehetőség volt a blog legújabb könyvének, A pokol tornácánImre Gábor kadét doberdói naplójának megvásárlására. Az út ideje alatt megtekinthették az érdeklődők a vonaton berendezett „Egy öreg honvéd a Nagy Háborúban” című kiállítást, mely Kovács György rajzos harctéri naplójából készült.  Az Isonzó Expresszen a Magyar Tartalékosok Szövetsége Katonai Hagyományőrző Tagozatának katonái (Jásdi Balázs hagyományőrző főhadnagy, Kerti Ferenc h.ő. törzsőrmester, Kovács Viktor h.ő. szakaszvezető, Rainer Ambrus h.ő. honvéd) tartottak – korabeli egyenruhában és felszereléssel – bemutatót, megismertetve az érdeklődőket a korabeli fegyverekkel és a közelharc során alkalmazott fogásokkal. A vonat Orfeum kocsijában a Sebő Együttes zenélt. Vezetőjük Sebő Ferenc a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos dalszerző és népzenekutató. Repertoárjukban  korabeli katonadalok is felcsendültek, melyeket az utazóközönség együtt énekelt a zenekar tagjaival. Az együttes előadásában régi stílusú kelet-európai parasztzenék, valamint énekelt versek is felcsendültek.

Az utasokat ezúttal is Szantner Gábor, a József Ágost Emléktársaság elnöke kísérte, aki tavaly vált az emlékvonat emblematikus „arcává”, miután József főherceg, a Doberdón küzdő osztrák-magyar csapatok parancsnokának egyenruhamását magára öltve járta végig a helyszíneket.

A vonat az esti órákban futott be Nova Gorica állomására, ahol az utasokat a helyi önkormányzat nevében Črtomik Špacapan, valamint Gombos Andrea alezredes, a ljubljanai magyar nagykövetség katonai attaséja fogadta és köszöntötte. Külön is kiemelném Gianfranco Simonit és Alessandro Gismano urakat, akik közvetlen szívélyességgel üdvözölték magyar barátaikat, a Nagy Háború blog történészeit, valamint a tavalyi út utasait. Ők ketten a San Martino del Carso település Nagy Háború Múzeumának munkatársai.

***

064 - Magyar Tartalékosok Szövetsége Katonai Hagyományőrző Tagozatának katonáival

2. nap, Kolovrat-hegy: A Magyar Tartalékosok Szövetsége Katonai Hagyományőrző Tagozatának katonáival

088 - Solkan-híd az Isonzó felett

2. nap, a smaragdzöld Isonzó-folyón átívelő híres Solkan-híd

080 - Magyar zarándokok a Tolmin-Loce katonai temetőben

2. nap, Tolmin-Loce osztrák-magyar katonai temető

*

2. nap

A reggeli órákban a Krn-hegy lábánál fekvő Kobarid (egykori Caporetto!) település melletti magaslaton tekintettük meg azt a grandiózus emlékművet, melynek falai mögött több, mint 7000 ismert és ismeretlen olasz katona földi maradványai nyugszanak, s melyhez egy kálvária mellett vezetett fel utunk. Innen indultunk Kobarid I. világháborús múzeumába, mely 1993-ban elnyerte „A legjobb európai múzeum” címet. A múzeum az Isonzó-front Nagy Háborús eseményeit mutatja be, s emléket állít a 12. isonzói csatának, mely caporettói áttörés néven vált ismertté, s ami az osztrák-magyar csapatok első és egyetlen jelentős előretörését is jelentette az olasz fronton. A múzeumban rögtön a magyar nyelven elhangzó, megrázó dokumentumfilm hatása alá kerültünk, amit a nagyméretű földrajzi maketten lejátszódó csataszemléltetés is tovább fokozott. Említést érdemel a múzeum gazdag anyaga, például a Fehér és Fekete Szobája.

Ezután a Kolovrat-hegy több, mint 1000 méteres gerincén az I. világháborús szabadtéri emlékhelyet tekintettük meg, ahol Négyesi Lajos hadtörténész, nyugállományú alezredes, egyetemi docens, a Nagy Háború blog állandó szerzője várt bennünket. Előadásában megismerhettük a környéken lezajló csaták jelentőségét és eseményeit, majd bejártuk az egykori olasz állásokat (helyreállított lövészárkokat), melyekből az osztrák-magyar csapatokat lőtték az itt dúló ádáz csaták során. Bevallom őszintén, itt a tériszony mellett a sírás is fojtogatott, mert nehéz volt elvonatkoztatni a lövészárkokban elképzelt borzalmaktól. A pazar panoráma egy pillanatra sem feledtette azt a sok szenvedést, amit erről a helyről okozhatott az ellenfél a mi csapatainknak. A Magyar Tartalékosok Szövetsége Katonai Hagyományőrző Tagozatának katonái szintén ezen a helyszínen, autentikus környezetben mutatták be a közelharc alkalmazott technikáit, melyek a halál számtalan módját idézték meg számunkra. A gerincen srapnelgolyót is találtunk, melyeket 100 éve még az osztrák-magyar csapatok lőhettek ezekre az állásokra. Még ma is számtalan harci eszköz és felszerelés-maradványt, egykori használati tárgyat rejt nemcsak a föld és a kavernák mélye, de meglepő módon a felszínen is megtalálhatóak helyenként.

Utunk ezután a Tolmin-Loce osztrák-magyar katonai temetőbe vezetett, mely 1916-ban létesült a Vogel és a Krn-hegy közötti területért folytatott csatában elhunyt katonák végső nyughelyéül. A temető közepén található emlékmű az osztrák-magyar császári és királyi 30. gyalogezred elesett katonáinak állít emléket. A temetőben közel 3300 katona alussza örök álmát. A magyar katonák tiszteletére először itt énekeltük el együtt a magyar Himnuszt, s többen helyeztünk el emlékszalagot is kegyeletünk jeleként. A temető mögött folyó Tolminka patak hideg vizéhez a merészebbeknek le kellett ereszkednie egy keskeny és meredek ösvényen.

A nap végén a bátrabbak megmártóztak a jéghideg, smaragdzöld Isonzó-folyóban (szlovénül Soča), majd megtekintettük a felette átívelő Solkan-hidat (vasúti hidat), mely az olasz front egyik emblematikus jelképé vált, s korabeli fotókon is sokszor látható. 1916 augusztusában osztrák katonák robbantották fel a hidat, mikor visszavonultak Solkanból. Az új, s a régihez képest kissé módosított tagolású kőhíd 1927-re készült el.

***

150 - Koszorút helyeztem el Visintini Magyar Kápolnájában a püspökladányi és 39. gyalogezred egykori katonái emlékére

3. nap, Visintini Magyar kápolnája, amit 1918-ban kezdtek el építeni a magyar katonák

169 - Fogliano osztrák-magyar temetőjének számtalan magyar sírja közül az egyik amit emlékszalaggal láttunk el

3. nap, Fogliano osztrák-magyar katonai temetője

134 - Gianfranco Simonittal - a San Martino del Carso múzeum vezetőjével

3. nap – San Martino del Carso múzeuma, vezetője Gianfranco Simonit

*

3. nap

A mai napunk még az előzőnél is program-dúsabb volt, mely már a Doberdó-fennsíkon, s főleg Olaszország területén telt el. Ez a nap hozta el számomra a teljes katarzist, többször érzékenyültem el, ami talán azzal is magyarázható, hogy Dédapám és számtalan püspökladányi, illetve ezredbeli bajtársa is itt és pontosan azonosítható helyszíneken harcolt, s haltak közülük sokan hősi halált.

A mai programsorozatot a Doberdó-fennsík nyugati szélén található Cerje-hegyi emlékműnél (kilátónál) kezdtük, mely kilátóból tulajdonképpen az egész vidékre kiterjedő gyönyörű panoráma nyílt. Úgy tekinthettünk szét a Vipava-völgyre, s a szomszédos Comeni-fennsíkra (ahova a harcok a 6. isonzói csatát követően tevődtek át) mint egy megelevenedő térképre, melyen azonosíthattuk a korabeli harcokat és csapat-mozgásokat is. Itt Pintér Tamás történész-levéltárossal, a Nagy Háború blog szerkesztőjével, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnökével beszélgettem el hosszan azokról a harcokról, melyekben már azonosíthatóan az én Dédapám, a 39. gyalogezred tizedese is részt vett. Ő a 8. és 10. isonzói csata idején a San Grado di Merna kolostor környékén, illetve a Fajti-hrib magaslatain harcolt – amikre Cerjéről tökéletes rálátásunk nyílt –  melyekért egy „kisezüst” és két „nagyezüst” vitézségi érmet szerzett. A kilátó szintjein I. világháborús kiállítást tekintettünk meg együtt.

Ezt követte a Monte San Michele kettős csúcsának bejárása. Itt  Pintér Tamás fogadott bennünket, aki ismertette az itt zajló csaták eseményeit, valamint Dr. Stencinger Norbert történész, a hadtudomány PhD fokozatosa, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának tagja, a blog állandó szerzője, aki a hírhedtté vált gáztámadás szörnyű részleteibe avatott be bennünket. Sok hasznos ismerettel felvértezve indultunk el túránkra, mely során a Lukacich tábornokról elnevezett kaverna bejáratát, majd az előbb osztrák-magyar, később olasz kézen lévő állásokat, az ágyútermeket tekintettük meg. Ezután elértünk a Schönburg-alagút bejáratához is, ahol a József főherceget megtestesítő Szantner Gábor meglepetéssel várta a melegtől kitikkadt és kellőképpen hiszékeny utazókat. 🙂 Ezt követően a Monte San Michele-n álló emlékműnél róttuk le kegyeletünket, s emlékszalagot helyeztünk el az itt elesett magyar katonákra emlékezve. Pintér Tamás és Stencinger Norbert kíséretében folyamatosan történelmi vonatkozású ismeretekkel gazdagodtunk.

Utunk következő állomása San Martino del Carso település volt, ahol először a helyi első világháborús múzeumot látogattuk meg. A múzeum vezetője, Gianfranco Simonit és a múzeumot működtető egyesület lelkes tagjai hatalmas vendégszeretetükkel, frissítőkkel és a Nagy Háború blog csapata iránti szeretetükkel fogadtak bennünket. A múzeumban a környék barlangjaiból, lövészárkaiból előkerült tárgyi emlékek gazdag gyűjteménye található, melyeket még Gianfranco nagyapja kezdett el összegyűjteni.  Itt kapott helyet a híres „görbe fa” is, melyet 1916-ban vágtak ki a település határában, s ami Temesvárról érkezett ideiglenes kiállítás céljából, valamint a „fakatona” (fa honvédszobor), mely Szegedről, a Móra Ferenc Múzeumból érkezett ugyanilyen célból.  Gianfranco Simonit munkájáért Áder János köztársasági elnök kitüntetését vehette át nem is olyan régen, melyhez szívből gratuláltam. Gianfranco könyvekkel és srapnelgolyókkal vértezett fel, melyeket ezúton is köszönök neki. Ezt követően a „Halálmező” mellett álló M. Kir 4. Honvéd gyalogezred emlékgúlájánál róttuk le kegyeletünket, s ki-ki elhelyezte az emlékezés koszorúit, szalagjait. A templomkápolna romjának megtekintése után Gradisca településre látogattunk el.  Bár utunk során többször emlegették a viperát, mint bozótban, járatlan ösvények mellett leselkedő „veszélyforrást”, örömmel írhatom, hogy nem volt szerencsém találkozni egyel sem.

Visintini település az itt álló Magyar Kápolnáról, illetve az egykor itt található nagy katonatemetőről lehet ismerős sokak számára. A Doberdón elesett magyar katonák emlékkápolnáját 1918-ban kezdték építeni az itt szolgáló magyarok, de a háború befejezésével a munkálatok is abbamaradtak, bár addigra szinte teljes egészében elkészült, a felszentelésére nem került sor. A kápolnát végül 2009-ben fejezték be magyar és olasz társadalmi szervezetek összefogásával – ekkor avatta fel Sólyom László köztársasági elnök – és azóta jelentős magyar zarándokhellyé is vált. Itt, e fontos magyar emlékhelynél meghatottan helyeztem el az emlékezés koszorúját, melyet Püspökladány és a debreceni 39. gyalogezred hős katonái tiszteletére hoztam magammal. Annál is inkább, hiszen a Visintini temetőben a 17. közös hadosztály katonái nyugodtak egykor, mely alakulatban a 39. gyalogezred, s így számtalan püspökladányi katona is harcolt. Sokukat közülük e temetőben helyeztek örök nyugalomra, kik közül sokan név szerint is azonosíthatóak. Igaz, a temetőt később felszámolták, –  az itt elhunytakat áttemették Foglianoba, valamint Palmanovába – de területe fennmaradt, amit felkerestem, s az egykori emlékművet is megtaláltam benne.

Utunk itt még nem ért véget, hiszen Redipugliába utaztunk, ahol Európa legnagyobb katonai emlékműve áll. A Sei Busi-hegy oldalába épített monumentális emlékmű Mussolini nevéhez köthető, mely méltó módon állít emléket annak a 100.187 olasz katonának, akik életükben a „Presente”, azaz „Jelen” felkiáltással válaszoltak a névsorolvasásnál. Haláluk után már csak az emlékmű márványlépcsőibe vésett Presente felirat „válaszol” helyettük. Az emlékmű legalján, a képzeletbeli hadsereg elején áll az olasz 3. hadsereg parancsnokának, Savoyai Emánuelnek a sírja.

A mai napot Fogliano osztrák-magyar temetőjében zártuk, ahol 2014 szeptemberében Ferenc pápa is járt és lerótta kegyeletét. Ide kerültek a Visintiniben eltemetett katonák egy részének földi maradványai is, s jelenleg 14.500 osztrák-magyar katona nyugszik e temetőben, nagy részük tömegsírban. Itt számtalan magyar név olvasható a sírköveken, kik között valószínűleg 39-es katonák is nyugszanak. Itt szintén elhelyeztem saját emlékkoszorúmat, s sok magyar feliratú sírt is elláttunk emlékszalaggal, leróva kegyeletünket őseink előtt.

E temetőben találkoztunk Zelei József kerékpáros békekövettel, ki Magyarországról érkezett, s az elmúlt 12 évben 25 túra révén hívta már fel a figyelmet a békés együttélés fontosságára, őrzésére. Ezen emlékútja célja a Vatikán, ahol augusztus 10-én Ferenc pápa audiencián fogadja.

E napunk nemcsak mozgalmas volt, de katarzisokkal, emlékezéssel teli, s azt gondolom, ki-ki megtalálta keresett lelki békéjét, megnyugvását a nap végére.

***

200 - Javorcai kápolna

188 - Négyesi Lajos történész előadása a javorcai kápolnában

4. nap, Javorcai kápolna

221 - Gorizia múzeuma

4. nap, Gorizia első világháborús múzeuma

*

4. nap

A mai nap fakultatív programja számomra a javorcai kápolnába vezetett, melyen szintén szakmai idegenvezetést kaptunk egyrészt Négyesi Lajos, másrészt Pintér Tamás történészektől. Az egykori olasz fronton kialakított Béke ösvény (Walk of Peace – Pot Miru) egyik legszebb állomása a Tolminka patak fölött emelkedő magaslaton helyezkedik el, ezer méternél magasabb hegyek koszorújában. A gyönyörű természeti környezetbe ékszerdobozként illeszkedik a szomorú emlékeket őrző kis kápolna, amelyről kevesen tudják, hogy építését magyar mérnök, Jablonszky Géza hadnagy irányította. A kápolnát a 3. osztrák-magyar közös hegyidandár elesett katonái számára építették a bajtársak, 1916-ban. Az elesett katonák nevét – szám szerint 2564-et – tölgyfa lőszeres ládákba égették, melyek a mai napig beborítják a kápolna falát.

A természeti környezet elvarázsolta az alföldi tájhoz szokott szememet, a fájdalom azonban megülte a lelkemet, a sok halott katona nevét olvasva.

A nap második felében kis csapatunkkal a történelmi Gorizia, azaz az egykori Görz városát (olasz) térképeztük fel, melyet csak egy határvonal választ el a hozzá épült Nova Gorica városrésztől (szlovén).  Goriziában a várat, valamint a benne található tartalmas I. világháborús múzeumot, Nova Goricában a magyar fotóriporter, Balogh Rudolf Nagy Háborús fotóiból összeállított kiállítást tekintettük meg. Balogh Rudolf sok fotója vált ikonikussá a háború alatt és után, s itt, a kiállításon kevésbé ismertekkel is találkozhattunk.

***

227 - Svetoi temető - a zarándokvonat utasainak központi megemlékezése - koszorúzás

234 - Svetoi temető - a zarándokvonat utasainak központi megemlékezése - az utasok között én is elhelyeztem az emlékezés koszorúját

5. nap, Sveto katonai temető, szlovén-magyar központi megemlékezés

265 - Pintér Tamás történész előadása a hazaúton

5. nap, előadások a hazaúton (a képen Pintér Tamás történész)

*

5. nap

Az utolsó napon Sveto (egykori Sŭta) városának katonai temetőjében központi megemlékezésen vettünk részt, ahol a település templomában berendezett tábori kórházban elhunytakat temették el. A temetőben 1160 hősi halottat helyeztek örök nyugalomra, közülük 678 magyar, többségük neve is ismert. A temetőben magyar feliratú központi emlékmű áll, melyet az elhunytak emlékére a kórház tisztikara és legénysége emelt.

A megemlékezés során a temetőben található emlékműnél koszorút helyezett el Lázár-Takács Katalin, a HM Társadalmi Kapcsolatok Hivatal főigazgatója, dr. Téglás Gyula alezredes, a HM TKH Centenáriumi Programiroda vezetője, illetve Szabó Zoltán alezredes, a HM THK kiemelt főtisztje. Ugyancsak megkoszorúzta az emlékművet Boris Balant, a Szlovén Köztársaság Védelmi Minisztériumának főtitkára, valamint Dávid Andor, Magyarország ljubljanai nagykövetségének ideiglenes ügyvivője és Gombos Andrea alezredes, a nagykövetség katonai attaséja, illetve Zelei József kerékpáros békekövet is. Ezután az Isonzó Expressz utasaival együtt magam is elhelyeztem koszorúmat a lelki megnyugvást keresve.

A zarándokvonat utasai a délelőtti órákban indultak vissza Magyarországra, és a visszaút szintén  programokkal volt teli, egy pillanatra sem unatkoztunk. Újra zenélt a Sebő Együttes, valamint készséggel álltak rendelkezésre a hagyományőrző katonák, akik ezúttal bemutatták azokat a relikviákat, korabeli felszerelési tárgyakat is, amiket kintlétünk során a helyszíneken találtak. A legkülönlegesebb talán az a konzervdoboz volt, melynek tetején jól kivehetően látszott az 1917 évszám. Az utat kísérő történészek lelkesedése és kitartása töretlen volt, újra többször hallgathatták végig a szintén érdeklődő „zarándokok” az első világháborús előadásokat, újabb témákban. Az utasok sem fogytak ki saját családi relikviáik bemutatásából, én magam is láttam különleges, a fronton íródott hadinaplókat, amik még nem kerültek sehol publikálásra. Bízom benne, hogy ezek is megismerhetőek lesznek előbb-utóbb a Nagy Háború blog felületén.

Az 5. nap éjfélén begördült vonatunk Budapesten a Nyugati pályaudvarra, s ki-ki élményekkel és feledhetetlen emlékekkel a szívében tért haza. Én ezeken kívül sok szakmai könyvvel, néhány srapnelgolyóval, és lövészárokból származó kővel, valamint a Foglianoban található temetőből származó citrusfa magjaival a batyumban indultam haza Szlovéniából és Olaszországból.

*

151 - Visintini Magyar Kápolnája

Számos helyen elhelyezett koszorúk egyike a püspökladányi és 39. gyalogezredbeli katonák emlékére

*

A különböző helyszínekre minden nap szervezett buszok szállították az utasokat, melyeket szakmailag felkészült, közvetlen, magyar idegenvezetők kísértek. Köszönöm a kiváló munkáját a mi kis lelkes csapatunk idegenvezetőinek, Péter Szilviának, illetve Nagy Gábornak és Molnár Attilának. Gratulálok a Máv Nosztalgia Kft-nek és képviselőjének, Hegedűs Zsuzsának külön is a színvonalas és pontos szervezéshez, illetve köszönet minden szervezőnek és támogatónak az út biztonságos lebonyolításáért. Köszönöm a Sebő Együttes hangulatos zenéjét, mely sokszor csalt könnyet is a szemembe és a hagyományőrző katonák felkészültségét, mely azért érző szívet is takart. Hálásan köszönöm a Nagy Háború blog történészeinek a lankadatlan lelkesedést, a közvetlenséget és a kitartó, végig professzionális munkát, mely során az ezredik érdeklődő kérdésre is alapos válaszokat adtak. Köszönöm utastársaimnak a kedvességet és a bizalmat, mellyel saját személyes történeteiket megosztották velem, illetve a figyelmet, mellyel az én történetemet hallgatták.

Örültem, hogy az úton püspökladányi „szállal” bíró embereket is megismerhettem, így például a Skoumal-sógornőket. Az Isonzó Expressz legidősebb utasa 88 esztendős, míg a legfiatalabb résztvevő alig 9 éves volt. Sokan, sok helyről érkeztünk, de egy közös cél és vágy mentén haladtunk a zarándokút során, emlékezni azokról a hősökről és ősökről, akik életüket adták az akkori közös hazáért.

Én személy szerint örök életre szóló emlékeket szereztem és kitörölhetetlen, katartikus pillanatokat éltem át, melyekért köszönettel tartozom a szervezőknek és minden közreműködőnek. Köszönöm a Nagy Háború blognak és a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítványnak, hogy lehetőséget biztosított számomra a részvételre! Számomra sok, korábban az éterben köttetett szakmai jellegű kapcsolat realizálódott a valóságban és találkozhattam koncentráltan egy helyen számtalan, hasonló gondolkodású és értékrendű emberrel, akiknek fontos a múlt emlékeinek feltárása és az ősök tiszteletének ápolása.

Talán jövőre is találkozhatunk! Isonzó Expressz 2017!

Megyaszai Szilvia

*

242 - Az Isonzó Expressz hazaindul

*

***

“100 ÉV – PÁR KÉP” nevű válogatás: érdekes kép-párok az olasz fronton készült 100 éves és idei fotókból (ide kattintva)

00

***

*

KÉPGALÉRIA AZ ÚTRÓL (időrendben, pontos leírással):

(Fotók: Megyaszai Szilvia és utastársai)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz