Kutak

(Frissítve: 2016.05.31.)

2015.05.24.

A Biczó-halom

Püspökladány látképe 1906-ban. A jelölt részen kivehető a fákkal benőtt Biczó-halom. Sajnos más képi ábrázolásunk nem maradt fenn a halom egészéről.

Püspökladány látképe a református templomból 1906-ban. A jelölt részen kivehető a fákkal benőtt Biczó-halom. Sajnos más képi ábrázolásunk nem maradt fenn a halom egészéről.

 

*

A Biczó-halom az egykori Hangulat Étterem helyén fekvő domb, halom neve volt a Petőfi utcán. A település központján egykor keresztülfolyó Kép-ér kanyarulatában emelkedett. Kecskés Gyula feljegyzései szerint hajdan ez a domb terjedelmesebb volt, mint annak elhordása előtt – 1969-ben – és kinyúlt egészen a mostani 42. számú műút területére is, ebből töltötték fel a Petőfi utca páros számú oldalának házastelkeit. A Biczó-halom alatt volt egykor a Biczóhalmi-pince, melynek eredete valószínűleg a 16. századra, illetve korábbra tehető. Püspökladánnyal kapcsolatban fennmaradt legrégebbi, 1556. évi dézsmajegyzék négy Biczó nevet őrzött meg. 20 évvel később másik négy Biczó fizetett egyházi tizedet. 1597-98-ra 2-2 Biczó, 1599-re már csak egy Biczó nevet őriz a jegyzék. E név ezután egyetlen fennmaradt iratban sem található meg. Kecskés Gyula e személyek valamelyikéhez köti a halom nevét, mely még másfélszáz évvel később is fennmaradt. A Biczó-halom nevével először egy 1763. évi feljegyzésben találkozhatunk. A halom mellett állt a Biczóhalmi-csapszék, mely uradalmi csapszékként üzemelt. A dombon az 1930-as évek elejéig sűrű akácos állt. A dombot 1969-ben hordták el, a Hangulat Étterem építésekor. Ez az épületünk ma is áll.

A halom alatti Biczóhalmi-pince 1969. évi lebontásáig a település legrégebbi építménye volt, mely a 18. század közepe előtt már biztosan meg volt. 1763-ban azt írták róla, hogy új ajtót kapott. A jobbágyoktól kilenced címen befolyt bort, esetleg gabonát is tárolhattak benne, hisz a csapszék később létesült mellette. Az 1791. évi uradalmi összeírás szerint hossza 18, szélessége 2,5 öl, kiégetett téglából volt kirakva és a dombbal volt „betakarva”, űrtartalma 2.000 „veder”. Lebontása előtt (1969-ig) az ÁFÉSZ használta.

A Biczóhalmi-csapszék a 18. század második felében épült a halom tövében, dél felől, az akkori falu szélén, a nagyobb utak találkozásánál (melyek Karcagra és Debrecenbe vittek). Először talán az 1781. évi térképen szerepel, 1788-ban már biztosan megvolt. A fennmaradt források szerint 18,5 öl hosszú, 5 öl széles, tűzfalas épület volt, nyitott folyosóval, két kéménnyel.
Egy 1791. évi összeírásban fennmaradtak szerint – mely szemléletesen megeleveníti előttünk az épületet, s szinte az akkor élő püspökladányiakat, átutazó vendégeket is látjuk helyiségeiben – „Bitzo halmon van az uradalmi csapszék, náddal fedve, kemény anyagból felépítve. Bejárata egy nagy előtér, amelyből balra menve egy nagy vendégszoba van, abból hátra menve egy kályha és a csapláros szobája. Azután két szoba vendégeknek, egy kamra és onnan lejárat a pincébe, amely a Bitzo halom alatt van.” Egy 1794. évi feljegyzés szerint pedig 12 ajtó, 1 veréce, 10 ólomba foglalt, vasrostéllyal ellátott ablak, 4 asztal, 1 bormérő, 4 lóca, 3 nyoszolya, 6 fogas volt a felszerelése. Neve többször előfordul korabeli szerződésekben, többször „halom alatti kocsmaként” említik.
Ezen a telken, de a dombtól távolabb épült az 1800-as évek közepén a Fogadó, melyet 1911-ben (a Községháza építésével egy időben) kibővítettek és amely később a Rákóczi vendéglő és szálloda néven működött az 1940-es évek végéig. Ezen épületünk ma is áll a Rákóczi utcán.

*

Lövei Attila olvasónk néhány emléket osztott meg a honlap olvasóival (az 1960-as évekből):

“A halom tetején egy nagy, fedetlen lyuk volt, ami levezetett a pincébe, itt szellőzött. A pince bejárata a régi Hangya-boltra nézett. Ha bál volt a szomszédos kultúrházban (későbbi ifjúsági házban), a fiatalok néha összeverekedtek, és a verekedés ilyenkor rendszerint a domb oldalában zajlott… Amikor elbontották a dombot, a pince téglájából a lakosok is kaphattak saját célra.”


*

Püspökladányi fiatalok a Biczó-halom tövében, az 1950-es években (háttérben a római katolikus templom) - A bal szélen álló hölgy Sápi Gyuláné Szabó Jolán (Fotó: Tóth Sándor és Tóthné Horváth Márta)

Püspökladányi fiatalok a Biczó-halom tövében, az 1950-es években (háttérben a római katolikus templom) – A bal szélen álló hölgy Sápi Gyuláné Szabó Jolán (Fotó: Tóth Sándor és Tóthné Horváth Márta)

.

Hangulat1

Az egykori Biczóhalmi-pince lejárata 1969-ben, a halom bontásakor

.

Hangulat5

A Biczó-halom bontása Püspökladány szívében (1969-ben), a Rákóczi-Kossuth és a Petőfi-Bocskai utcák kereszteződésétől néhány méterre.

.

Hangulat4

A Biczó-halom helyére épült Hangulat Étterem

***

.

Kérdésként merülhet fel, hogy a Biczó-halmot a pince létesítése céljából emelték, vagy a pince került benne utólag kialakításra? Amennyiben a halom keletkezett hamarabb, akkor lehet-e köze a  környéken oly gyakori kurgánokhoz (temetkezési halmokhoz), amilyen például a Kincses-domb is volt Püspökladány határában?

Dr. Dani János régész-muzeológus kérdésemre elmondta, hogy a fennmaradt képeket elnézve és megvizsgálva az Első Katonai Felmérés térképlapját (ami a szóban forgó halmot is jelöli), elképzelhetőnek tartja, hogy a Püspökladány központjában egykor fekvő, mára elhordott Biczó-halom eredetileg egy hatalmas kurgán lehetett, amibe másodlagosan ásták bele a pincét. A halom a Sziget nevű vizes területekkel és gyümölcsössel, szőlővel körbevett terület D-i peremén állt.

*

2

  1. kép: Első Katonai Felmérés térképszelvénye, Püspökladány (1763-1787)
  2. kép: Magyar Királyság térképszelvénye, Püspökladány (1869-1887)

(Képek: http://mapire.eu/hu/)

.

3

A Biczó-halom jelölése az első katonai felmérés térképszelvényén (1763-1787), mögötte a mai Bajcsy utca, Ördögárok területén elterülő egykori tó, melynek területen még ma is felüti fejét a nád, a gyékény…

.

Az Ördögárokban, az egykori tavak helyén még 1976-77-ben is nőtt a nád, a gyékény, melyet társadalmi munka keretében olykor a fiatalok vágtak (Fotó: Megyaszai Imréné Gali Ilona)

Az Ördögárokban, az egykori tó helyén még 1976-77-ben is nőtt a nád, a gyékény, melyet társadalmi munka keretében olykor a fiatalok vágtak (Fotó: Megyaszai Imréné Gali Ilona, a képen első sor jobb szélen)

*

Mi a kurgán?

A halmok típusainak meghatározásánál különbséget kell tenni a települési és a temetkezési halmok között. Az előbbiek a tellek (lakódombok), melyek a több évszázadon keresztül egy helyben lakó közösségek épülettörmelékeinek rétegeiből folyamatosan emelkedő halmokat jelenti, míg a temetkezési halom (a kurgán) tényleges sírhalmot jelent, melyeket a népnyelv tévesen kunhalomnak nevezett el. Ezeknek ugyanis nincs köze a kunokhoz, hiszen használatuk, keletkezésük ideje jóval korábbi, mint a kunok betelepedése, bár Belső-ázsiai őshazájukban időnként ők maguk is alkalmazták e temetkezési formát. A tellek keletkezésének két fő időszaka a Kárpát-medencében, kizárólag az Alföldön: a késő neolitikum (kb. Kr. e. 5000-4500) és a középső bronzkor (kb. Kr. e. 2000-1450) volt.
A kurgánok (temetkezési halmok) Kr. e. 3500-2600 körül keletkeztek az Alföldön, főleg a Tiszántúlon. A kurgánok után „gödörsíros kurgánok népének”, K-Európában Jamnaja-kultúrának nevezik ezt a régészeti kultúrát. Ismert kurgánok a környéken pl. a kunhegyesi Nagyállás-halom, a hortobágyi Ludas-halom, a hajdúszoboszlói Árkos-halom, a Sárrétudvari melletti Őrhalom és a Püspökladányi Nyakvágó-szék (halom), azaz ismertebb nevén a Kincses-domb.

***

Tudta-e?


Ladánynak volt egy saját vize, mely a község közepén folyt keresztül. Ezt Kép-ér-nek, vagy Németsziget-ároknak nevezték. A MÁV Fatelítő felől érkezett, a későbbi Rákóczi utca páros számú telkeinek udvarlába és a Darányi-telep (régen Német sziget) keleti széle közt folyt a Biczó-halomig. A halom alatt tóvá szélesedett, vize elborította a római kat. harangozó, a római kat. parókia, a későbbi Bajcsy u. 4. és 6. telkeinek egy részét és a Petőfi u. 1-3-5-9. telkeit is.
Vize innen a Petőfi u. páratlan számozású oldalán folyt tovább, teljesen a „vicinális” vasútvonalon túlra és itt folyt össze egyéb vadvizekkel. Egy régi térkép szerint vize a Német-érrel összecsapott és az 1700-as évek második felében a község nyugati szélét mosva a mai Tompa, Dobó várkapitány, Hunyadi, Deák utcák helyén folyt a község déli széle, a Nagy-ér felé.

Az 1850-es évek vasútépítési munkái eltüntették a nyomát, hogy mely erekből táplálkozott. 1781-es térkép szerint két híd is vezetett át rajta, az egyik a mai Bajcsy – Rákóczi u. kereszteződése körül, a másik a Petőfi u. 11-13. sz. telkek körül volt.

A vasútépítéskor emelt töltések miatt medre kiszáradt.
A Kép-ér Petőfi utcai medre ezután beépült. Utolsó maradványait 1927-ben számolták fel, amikoris a Petőfi u. 9. sz. alatti telken felépült a Polgári iskola. Vizes években a holt mederben némely telkeken sokáig felütötte fejét a nád és a gyékény, pl. a mai Ördögárok területén.

*

Összeállította: Megyaszai Szilvia

Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben (1974)
Fotók: Arcanum Adatbázis (http://mapire.eu/hu/), Karacs Ferenc Múzeum Tagintézmény, Megyaszai Imréné Gali Ilona, Tóth Sándor és Tóthné Horváth Márta,

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.05.20.

*

„Ennek a gyűjteménynek mindig az lesz a legnagyobb értéke, hogy anyaga túlnyomó többségében ajándék. Nemcsak tárgyakat, régi történeteket kaptunk tőlük, hanem értékes tanácsokat is. Megbecsültük a község lakosságának barátságát, ők pedig megkapták cserébe azt az örömöt, hogy az eljövendő nemzedék nem fogja elfelejteni az ő küzdelmüket.”

Azt gondolom, e sorokat – melyeket Rettegi Istvánné 1968. évi tanulmányából idéztünk –  akár mottónak is választhatnánk, hisz olyan szépen megfogalmazta Annuska néni. Mondatai örökérvényűek és talán kicsit az egykori iskolamúzeum falain is túlmutatnak.

Ajánlom olvasóink figyelmébe a tanulmány teljes szövegét, mely a Karacs Ferenc Múzeum gyűjteményét megalapozó Karacs Ferenc Iskolamúzeum történetén és gyűjteményén kívül megismerteti velünk Püspökladány helytörténetének és néprajzának lelkes gyűjtőjét, a Püspökladányban egykor élt és tanító Rettegi Istvánné tanárnőt is. Azt az elhivatott és önkéntes tanárnőt, aki Püspökladány történelmének és néprajzának értékeit igyekezett összegyűjteni és átadni az utókornak. Azt hiszem, ez sikerült is, míg vannak követői, lelkes és érdeklődő lokálpatrióták, fogékony iskolások.
A tanulmányban olvashatunk a középiskola egykori tanulóiról is, kik Annuska néni irányítása alatt járták Püspökladány házait és vele együtt gyűjtötték múltunk értékes darabjait. Az Iskolamúzeum a középiskolában működött, s mint olvashatjuk, első komoly gyűjteménye a II. világháború alatt teljesen megsemmisült. Annuska néni 1954-ben újra gyűjtésbe kezdett, s azt gondolom, e gyűjtemény ma szellemében is tovább él. A tanulmányban bemutatott darabokat esetleg ma is kíváncsian vennénk kézbe, vagy ismernénk meg akár itt is, a honlap hasábjain. A múzeum ilyen irányú törekvését örömmel fogadjuk és szeretettel várjuk a honlapon!

Rettegi Istvánné megérte, hogy 1978-ban gyűjteménye a középiskolából a települési múzeumba költözzön, az állandó kiállítás részeként. A gyűjtemény átköltöztetésében, rendezésében még maga is részt vett, de a végzet megakadályozta abban, hogy az új kiállítás megnyitásán – 1980-ban – részt vehessen. Életműve azonban befejezettnek tekinthető és máig ható.

.
A tanulmány az 1968-ban napvilágot látott 1966-67. évi Debreceni Déri Múzeum Évkönyvében jelent meg, s Annuska néni kedves rokona, Sáhi Gyuláné ajánlására, valamint a Debreceni Déri Múzeum engedélyével került feltöltésre.

Rettegi Istvánné életrajzát Arcképcsarnok/Pedagógusok című rovatunkban, illetve e tanulmány végén is megtalálhatják.

 

Megyaszai Szilvia

*

Köszönöm a Debreceni Déri Múzeum engedélyét a tanulmány közzétételéhez!

Forrás: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-67. (Megjelent Debrecen, 1968. Szerkesztő: Dr. Béres András) 701-711. oldal

 

*

 

01

02

 

03

04

05

06

07

08

09

10

11

 

Forrás: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-67. (Megjelent Debrecen, 1968. Szerkesztő: Dr. Béres András) 701-711. oldal

***

*

RETTEGI ISTVÁNNÉ életrajza:

(Forrás:

Pedagógusok Arcképcsarnoka 2002. (Hajdú-Bihar Megye, Debrecen)

Kiadta: Hajdú-Bihar Megyei Neveléstörténeti Egyesület, 2002. 

Ma: Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület)

Kötetszerkesztő: Ungvári János – Életrajz írója: Nyirkos Tibor

*

Köszönjük a Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesületnek a közzétételhez való hozzájárulást!

Rettegi Istvánné1

Rettegi Istvánné2

 

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.05.16.

 

A tragikusan fiatalon elhunyt (1969-2009) püspökladányi citerás, népzenész, népi együttes vezető citeragyűjteménye egy részéről egy kedves kunhegyesi olvasónk, Víg Márta küldte meg fotóit, melyek 2007-ben készültek Kunhegyesen, a  népzenei minősítő Jászkun-citeratalálkozón.

.

Köszönjük a fotókat Víg Márta könyvtáros-tanárnak, kunhegyesi helytörténésznek, melyekkel a püspökladányi Ifj. Vígh Sándor emléke előtt kíván, kívánunk tisztelegni.

*

2015.10.02.

 

A szűr jelentése egyrészt anyag, szűrposztó, másrészt pedig az e szűranyagból készült, s ugyancsak szűrnek nevezett kabátféle felsőruha. A cifraszűr a rátéttel, hímzéssel díszített szűr.

A szűr a suba mellett a magyar népviselet legjellegzetesebb ruhadarabja. A cifraszűrt a legszebb és “legmagyarabb” ruhadarabnak nevezi a szakirodalom, mert az ország határain nem terjed túl, sőt a Kárpát-medencében élő más nemzetiségek is csak a magyar nyelvhatár mentén vették át.

*

A videó-megosztó oldalon elérhető és megtekinthető film a szűr- és cifraszűrkészítés történetét mutatja be kellő alapossággal, gyönyörű, korabeli fekete-fehér felvételek felhasználásával. A cifraszűrkészítés fortélyait és technikáját a püspökladányi Csibi Gyuláné Ilonka néni, a 2015. augusztusában Népművészet Mestere-díjat kapott népi iparművész és Soós Kálmánné Icuka tolmácsolásában ismerhetik meg a filmből (20:14 perctől). Szeretettel ajánljuk megismerésre e nagyszerű alkotást, melyre, illetve a benne bemutatkozó cifraszűrkészítőkre joggal lehet büszke Püspökladány!

A Magyar Művészeti Akadémia filmje az alábbi leírással került feltöltésre a videó-megosztó oldalára: „Galánfi András fafaragó népművész a 2013-ban Hajdúböszörményben harmadik alkalommal megtartott ‘Cifraszűr találkozóhoz’ és a Hortobágy szélén, Vókonyán tizedszer megrendezett Hortobágy örökös pásztorai találkozóhoz kapcsolódóan mutatja be a hungarikumnak számító cifraszűr történetét.”

A film megtekinthető eredeti forráshelyén, a képre kattintva (képes linkajánlónk):

Forrás: www. youtube.com és www. wikipedia.org

*

Ezúton is gratulálunk Csibi Gyuláné püspökladányi iparművésznek, aki 2015. augusztus 23-án vehette át a megtisztelő Népművészet Mestere-díjat!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Rekonstrukciós rajz a 107. gyermeksírban talált leletekről. A rajz különböző kutatásokra alapozva és források felhasználásával készült. (Készítette, beküldő: Katona Csilla)


 

A Ladányi kereszt másolata.
A püspökladányi keramikus, Bárczi Imre Zsolt alkotása (medál)
Fotó: www.facebook.com/barczikeramia

 A Püspökladánnyal kapcsolatos ábrázolások között egyre gyakrabban találkozhatunk egy kivételesen szép kereszttel, ami városunkról kapta nevét. Egy régészeti ásatásnak köszönhetően,  egy évezrednyi földben történő pihenés után látott újra napvilágot ez a különleges medál, és az eltelt évtizedek során lassan városunk jelképévé vált.

A Püspökladány északkeleti határrészében található Eperjesvölgyben a Déri Múzeum régészei, M. Nepper Ibolya vezetésével az egyik legnagyobb Árpád kori temetőt tárták fel az 1970-es évek végén. A 8925 m2 területű, csaknem érintetlen 10–11. századi temetőben mintegy 640 sírt fedeztek fel a kutatás résztvevői. Az eltemetett 190 férfi, 161 nő és 32  fiatalkorú csontváza mellett, 251 gyermek maradványai is előkerültek a föld alól. A sírok elrendezése, valamint háborítatlansága arról árulkodott, hogy a temetőben mindkét évszázadban ugyanaz a népesség temetkezett.

A feltárás 1982 közepéig folyt és ez idő alatt a sírokból számtalan leletanyag került elő, melynek jelentőségéről az is tanúskodott, hogy a területen katonai járművek is megjelentek. A temetőben szokatlanul nagy arányú volt a mellékletes temetkezés, a sírok közel 50 %-ában találtak különböző tárgyakat a régészek. A pogány vallás követői azért temették el halottaik mellé legfontosabb tárgyaikat, eszközeiket, mert úgy hitték, hogy a túlvilági „életükben” is hasznát veszik majd azoknak. A kereszténység térhódításával a sírmellékletek száma egyre csökkent és a használati tárgyak helyét lassan a kornak megfelelő divatékszerek váltották fel. Az eperjesvölgyi temetőben az elhunyt férfiakat a 10. században fegyverekkel és használati tárgyakkal, a 11. században ékszerekkel, ruházati kiegészítőkkel és különböző díszítőelemekkel engedték túlvilági útjukra, a női sírokban azonban mindkét században ez utóbbi kategória volt a jellemző. Az idősebbeket egyszerűbb öltözetben, kevésbé felékszerezve, ám koruk előrehaladtával egyre több használati tárggyal temették el. Minden korosztály sírjaiban találtak sima és S-végű hajkarikákat, gyűrűket. Ezek mellett karperecek, nyakláncok, gombok és gyöngyök, valamint Árpád-házi királyaink által vert pénzérmék is előkerültek a legtöbb korcsoport sírjából.

Az Árpád-kort tanulmányozó kutatók – az írásos és nyelvi emlékek tanulmányozása mellett – a feltárt tárgyakból és csontdarabokból tudják felvázolni a korszak népességének társadalmi viszonyait. Az eperjesvölgyi leletanyag tanulmányozása során többek között az is kiderült, hogy a korabeli településnek a 10. században 57-69 fő, a 11. században 95-115 fő lehetett a lélekszáma. A temetővizsgálati számítások azt mutatták, hogy a lakosság születéskor várható élettartama a 10. században 27 év, a 11. században pedig 28 év lehetett.

A 11. században a pogány halottkultusz mellékletei között már az erősödő keresztény vallás jelképei is megtalálhatóak voltak, két gyermeket ugyanis kereszttel a nyakukban helyeztek végső nyugalomra. A 95. és 107. sírokban talált öntött bronz medálok kiszélesedő szárú latin keresztet formálnak. A rajtuk lévő dombormű kissé leegyszerűsítve ábrázolja Krisztust, ám nem a szokásos megfeszített alakban, hanem imádkozó vagy áldást osztó kéztartással. A 95. sírban talált kisebb kereszt felső szára, és a Krisztus fej hiányzik, de a másik bronz medál teljes épségében maradt fenn. Az utóbbi 4,6 cm-es kereszt az ásatáson előkerült sírmellékletek legszebb példánya, a rajta található Krisztus ábrázolás és a díszítés módja pedig akár az ősi hitvilággal is kapcsolatba hozható.

A kereszt, mint szimbólum különböző változatban már a kereszténység előtti időkben is létezett, de igazi jelképpé 380 után vált. I. Theodosius római császár egy rendeletével államvallássá emelte a kereszténységet, ezt követően kezdték Krisztus kereszthalálát is ábrázolni. A feszületek eleinte ereklyetartókon és mellkereszteken jelentek meg, melyek nagy számban és sokféle formában készültek a díszestől az egészen egyszerűig.  A vallásos emberek a kereszt viselésének varázserőt tulajdonítottak. Úgy hitték, megvédi őket a démonoktól és a betegségektől, és a túlvilági üdvözülés reményében temették el halottaikkal együtt.

Az Eperjesvölgyi feltárással egy időszakban, a Sárrétudvarihoz tartozó Hízóföldön is gazdag leletanyag került elő. Az Árpád-kor középrétegéhez tartozó emberek temetkezési helyén rengeteg nemesfém leletanyagot tártak fel a régészek. Itt is találtak hasonló keresztet, díszes ereklyetartót, ám a ladányinak mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az itt élők, hiszen az eperjesvölgyi lelet annyira az emberek szívéhez nőtt, hogy azóta is „ladányi keresztként” emlegetik.

A régészeti feltárásokat követően az eperjesvölgyi leletek nagy részét a Magyar Nemzeti Múzeumba vitték – többek között a Ladányi keresztet is – egy kisebb részét viszont a Déri Múzeumba szállították, ahol tovább vizsgálták azokat. Az ásatáson talált tárgyak 1996-ban egy kiállítás erejéig újra hazatértek, ahol megtekinthették a Ladányi keresztet is az érdeklődők. Napjainkban egyre nagyobb jelentőséggel bír e kis medál a püspökladányi lokálpatrióták körében és már dísztárgyakon, kiadványokon is felfedezhető városunk jelképei között. Vannak, akik egyfajta misztikus erőt tulajdonítanak neki, de talán a gyökereinkhez, szülőföldünkhöz való erős kötődés egyfajta megnyilvánulása, hogy egyre többen hordják a nyakukban a másolatát. Tehát a Ladányi kereszttel kapcsolatban még mindig számtalan kérdés vetődik fel, melynek egy részére talán a későbbiekben fény derül, de nagy része megválaszolatlan marad.

 2015. 05. 03.

Katona Csilla

***

*

További érdekesség:

Az M. Nepper Ibolya régész által feltárt és az EGYETLEN, ÉPEN MARADT “LADÁNYI KERESZTET” is tartalmazó – 4-5 éves gyermek nyughelyéül szolgáló – 107. sírból (637 sírt tártak fel összesen, gazdag leletanyaggal) az alábbi sírmellékletek kerültek elő:
1.) A koponyán körben öntött és lemezes, igen lekopott felületű bronzcsüngős ingnyakdísz-veretek 9 felső és 1 alsó tagja. A veretek letört függesztőfülei helyett fúrt lyuk szolgált a pártaszerű felerősítésre.
2.) A koponya alól és a bal halántéktájról 2 kerek átmetszetű bronzkarika, egymásra hajló végekkel.
3.) A jobb kulcscsont alatt egy öntött bronzlunula nagy, kerek függesztőfüllel, (mellyel egybefűzték a bronzkeresztet és óncsüngőt). (Lunula: hold alakú, holdacska)
4.) A lunula alatt egyoldalas öntött bronzkereszt széles, bordázott függesztőfüllel, h: 5,4, sz: 2,8 cm (EZ A “LADÁNYI KERESZT”!)
5.) A lunula függesztőfülénél egy, a közepén átfúrt, kerek óncsüngő, á: 2,4 cm
6.) A kulcscsont környékén egy tintakék alapon világoskék közepű, pávaszemes pasztagyöngy
7.) A jobb alkaron vastag, négyszög átmetszetű nehéz, tömör bronz huzalkarperec, egymásra hajló, kissé elhegyesedő végekkel, á: 7,0×6,6 cm
8.) A jobb kézen nyitott, deformált bronzgyűrű egymásra hajló, kissé ellaposodó végekkel, á: 1,5×1,2 cm
9.) A bal kézfej helyén I. Szent István körülnyírt denára.

***

KITEKINTŐ

A továbbélő évezredes hagyomány napjainkban

.

A püspökladányi keramikus, Bárczi Imre Zsolt alkotása (medálok)
Fotó: www.facebook.com/barczikeramia

 

A püspökladányi keramikus, Bárczi Imre Zsolt alkotása (kisplasztika).
Jézus karjain az eredetin is látható 9 rovátkával.
Fotó: www.facebook.com/barczikeramia

 

A Püspökladányban élő Győrfi Lajos szobrászművész alkotása a Szent István király emlékművön (Püspökladányban)
Fotó: Megyaszai Szilvia

 

A Ladányi kereszt a püspökladányi születésű G. Nagy Ilián költő és drámaíró által írt és rendezett Csaba királyfi rockopera díszleteként, 2014-ben Püspökladányban (alkotó: Győrfi Lajos)
Fotó: Hegyesi József

*

A fotókat válogatta: Megyaszai Szilvia. Köszönöm a fotókat azok készítőinek: Bárczi Imre Zsoltnak, Hegyesi Józsefnek és Katona Csillának, illetve a megosztáshoz való hozzájárulásukat!

***

Az EREDETI KERESZT felvételei: http://www.arpad.btk.mta.hu/lelohelyek/karpat-medence/172-puspokladany-eperjesvolgy.html

***

 

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Egy 100 éves szoba gyűjteménye

 

Található Püspökladányban egy régi ház, melynek egyik szobája miliőjét, annak gyűjteményét nagy gonddal alakítja, s ápolja tulajdonosa. Kérem, ismerjék meg röviden e szoba történetét, melyről ennyit árult el tulajdonosa:

A szobában rengeteg régi tárgy és fotográfia őrzi a múltat, az itt található relikviák többsége családi örökség, illetve felajánlásokból került a gyűjteménybe, megmentve azokat az enyészettől az utókor számára. A családi gyűjteményt „100 éves szoba”néven emlegetik a ház lakói, s az ismerősök, kik a csodájára járnak.

A régiségek gyűjtése, gondozása e családban tradíció.

Ebben a 100 éves szobában lakott a nagy fali képen látható püspökladányi Szabó István és felesége, Veres Teréz, valamint testvére, Veres Eszter és az édesanyjuk, Veres Józsefné Kárai Zsófia.

A testvérük Veres Lajos, aki részt vett az I. világháborúban. Ő látható a háborús képen, mely 1918-ból való. Veres Lajost ismerősei Édes bácsinak nevezték, s Püspökladányban a Széchenyi utcán lakott. Az 1980-as években költözött el Püspökladányból.

Szabó István a PMÁV Egyetértés Sportegyesület alapító tagja volt, melyet 1924-ben hoztak létre. Ő a MÁV-nál dolgozott és néhány hektáros szántóföldön gazdálkodott.

2014. szeptemberében a Kulturális Örökség Napja esemény helyi rendezvényén vett részt a család, a szoba gyűjteményével.

 

Székely Istvánné tulajdonos

*

Képek a 100 éves szoba gyűjteményéről:

(A képek rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak)

***

 A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

 ***

2015. február 24.

 

Püspökladány egyik legrégebbi, azonosítható katolikus temetője a római katolikusok régi temetője volt, mely a Makóczi-kertben feküdt (a nádudvari út, Kesely, Téglaújkert, Nádas- és Bánomkert által határolt területen). Területe 1860-ban 840 négyszögöl volt, s a fennmaradt szájhagyomány szerint egy Krisztus-alakos fakereszt állt benne. Püspökladánynak az idők folyamán voltak azonban más temetői is, melyekről nagyon kevés információ maradt ránk, ezekről is főleg Kecskés Gyula könyvében olvashatunk. A reformáció előtti században a Széchenyi utca partosabb részén feküdt egy temető, mely szintén római katolikus temető volt, hiszen a régi református templom egykor a katolikus vallású híveké volt, s így halottaikat is a temető szomszédságában temették el, a kor szokásai szerint. Az egykori zsidó templom és zsidó iskola telkei körül is fekhetett egy temető, melyre csak a szájhagyományból és a fellelt csontok alapján következtethetünk.

Az 1700-as évek végén a mai Rákóczi utca páros számozású oldalának helyén, a régi katolikus templomtól északra is feküdt három kicsiny temető, de nem tudni, mikor létesültek. A Magyarországról készült első katonai térképen (1780-1790) is feltüntetésre kerültek e temetők. A Rákóczi utca mögötti utcákban még néhány évtizede is kerültek elő emberi csontok az építkezések, földmunkák alkalmával.

Az első református temető – melyről feljegyzések maradtak fenn – a mai római katolikus templom kertjének helyén volt található. Ez a temető elhagyatott temető néven maradt fenn egy 1770-ben keletkezett panaszlevélben, s feltehetően 1769-ig volt használatban, mert a helyette biztosított másik, a reformátusok északi temetőjébe 1769. október 1-én temettek először (Rósa István leányát). A reformátusok északi temetője (a Régi temető, vagy Ó-temető) a település déli szélén, a Nagy-ér jobb partján, az egykori vályogvető gödrök helyén feküdt. Miután területét kinőtte (3 oldalról legelő, negyedik oldalról a terjeszkedő vályogvető gödrök határolták) a tagosítás során – 1892-ben – a földbirtokosság tulajdonába adták át, közlegelő kialakítása céljából. Helyette egy újabb területtel toldották meg az akkor új, de 1845-ben már biztosan és párhuzamosan használt reformátusok déli temetőjét. A lezárt reformátusok északi temetője sírjainak egy részét, köztük a mai református templom építésekor szolgáló („templomépítőnek” nevezett) Bethleni Dániel református lelkész földi maradványait is exhumálták, s az emlékkővel együtt az új, a reformátusok déli temetőjébe helyezték át. E sírt azonban 1958-ban újra exhumálták, mert a temetőnek ez a része akkor kerti művelés alá került. Bethleni Dániel sírja így került többszöri áthelyezéssel a díszsírhelyek közzé, az eredeti sírkővel. A reformátusok déli temetője 1845-ben már biztosan működött, s többszöri bővítéssel érte el mai területét, ez lett a református temető, 1973. október 1-től pedig a ma is használt köztemető. Kezdeti magja a Nagyér-szigetben, Boldogasszony-halma mellett volt. Az idők folyamán e temető a Boldogasszony-halmától a mai temetőkapuig többször betelt, s ezért a régi sírokra rátemetkeztek. Az izraelita, vagy más néven zsidó-temető az Érsziget-dűlőben, a református temető mögött feküdt. 1853-ban már meglehetett és Kecskés Gyula feljegyzései szerint egy 17. századi térképen a református temető mögött már be volt rajzolva egy, az izraelita temetőnek megfelelő alakú és nagyságú terület, megnevezés nélkül. Püspökladányban izraelita hitközség működött templommal, iskolával, saját temetővel, ebben 1888-ban már biztosan álló temetőházzal.

A feljegyzések között oláh-temető névvel is találkozhatunk, melyet ritkábban emlegetnek az egykori temetőink sorában. Ez a temető a Hajnalzugban, annak Büszkének nevezett részén, két csatorna szegletében feküdt. Az I. világháború előtt a nagybérlők sokszor hozattak távolabbi vidékekről olcsó munkaerőt, aratókat, mezőgazdasági dolgozókat, így csökkentve az aratórész mértékét. Sokan érkeztek Bihar és Szilágy vármegye román ajkú lakossága köréből is. Az egyik év nyarán járvány ütött ki közöttük (a feljegyzések szerint talán kolera), mely sok áldozatot követelt a vendégmunkások körében. Őket temették el a megjelölt területen, de sírjuk ma már jeltelen, sírjeleik elpusztultak.

*

A római katolikusok régi temetőjének közvetlen szomszédságában fekszik a római katolikusok új temetője (a vasút, Baross utca, 4. sz. főút által határolt területen, melyről a mostani fotóválogatás készült), melyet 1860-ban említenek először a források. A római katolikusok új temetőjének területe az 1860-as években 7 hold 600 négyszögöl volt, 1867-ben a terület növelése érdekében – az úrbéri egyezség 8. pontja értelmében – 3 holdat kapott a szomszédos legelőből a római katolikus egyházközség. Ez a temető 1980-ig üzemelt, ekkor került sor a lezárására.

A temető bezárása után természetesen lehetőség volt a hozzátartozók részére az elhunytak exhumálására és a köztemetőben történő örök nyugalomra helyezésére. A helyi katolikus egyház a lezárt temetőben nyugvó egykori plébánosai, tanítói földi maradványait helyeztette örök nyugalomra a Rákóczi utcán álló római katolikus templom oldalába, s ide kerültek áthelyezésre az ő sírköveik, síremlékeik is.

Az egykor több ezer sírt magába foglaló temető így „néptelenedett” el lassan, de természetesen így is sok sír maradt a néma emlékhelyen, főleg a régi sírok zöme, vagy azoké, ahol nem volt hozzátartozó, vagy nem volt szándék az elhunytak áthelyeztetésére. A római katolikus egyház tulajdonában lévő temetőt 35 éve zárták le, azóta a természet uralja. Sajnos a növényzet újra és újra elborítja, ilyenkor az önkormányzat végez benne gyomtalanítást, területrendezést. Azonban nemcsak az idő és a természet végez pusztítást a sírjeleken, sírköveken, s magukon a sírokon, de sajnálatos módon az emberi kezek is. Így válnak őseink utolsó emlékei az enyészet, s emiatt a feledés áldozataivá.

Mivel a temető a vasútállomás közelében fekszik, főleg itt temették el az I. és II. világháború alatt a kórházvonatokról lekerült elhunyt katonákat is. Sajnos sírjaik ma már nem azonosíthatóak.

Az elmúlt évben, a vasút-rekonstrukciós munkálatok során több mint 100 sírhelyet exhumáltak, melyek egy része már azonosíthatatlan sír volt.

Nemrégen újra rendezésre került a terület, azaz elkezdődött a temető gyomtalanítása. A napokban felkerestem egykori temetőnket, s próbáltam fotókon megőrizni és megmenteni őseink utolsó emlékeit, sírköveit, a már többnyire olvashatatlanná kopott feliratokat. Amik ma már csak összedőlt kőkupacok, olvashatatlanná kopott kő és műkő lapok, azok egykor püspökladányi, vagy Püspökladányban eltemetett emberek utolsó jelei, „üzenetei” a ma emberének.  A hatalmas terület egy részén ma már nincsenek sírok, ezek exhumálásra kerültek, vagy csak egyszerűen nem maradt látható nyomuk az idő, a természet, vagy az emberi kezek pusztítása miatt.

Míg a katolikus vallásúak főleg keresztet állítottak elhunyt szeretteiknek, addig a fejfák elsősorban a református sírkertekre jellemzőek, de előfordulnak evangélikus és unitárius temetőkben is. A püspökladányi temetőben ma már csak a kő, műkő és márvány keresztek, sírkövek maradtak fenn (már amennyire azok a képeken is láthatóak), a fa keresztek nem élték túl az elmúlt évtizedek és évszázadok megpróbáltatásait.  A temetőt járva, a ma már alig olvasható neveket és évszámokat elnézve, egy-egy sírkő mellett elkalandozik az ember képzelete, s próbálja elképzelni a múltat. Nyugalmazott közalapítványi igazgató, királyi főfelügyelő, egyházközségi tanácstag, egyházközségi pénztárnok… sírjuk itt maradt, mert talán már nincsenek leszármazók, kik gondozzák azt, vagy az idő mosta el a családi szálakat, s talán nem is tudjuk, hogy saját rokonaink nyugszanak itt csendben, örök álmukat pihenve. Van néhány márvány síremlék is, melyek még jó állapotban dacolnak az idő vasfogával, s szinte „kiabálnak” a névtelen kövek között. Van olyan sírkő, ahol hiányzik az évszám, mert már nem volt, aki rávésesse azt, vagy olyan, melyet a nem épp közeli Újpesten faragtak, de különleges, Püspökladányban nem előforduló név is olvasható egy-egy sírkövön (pl. Buratini Dibaczy Boriska). Mind egy-egy emberi életet takar, kiknek története ma már örök hallgatásra van ítélve.

Mint megtudtam, a gyermek-sírok egykor többnyire a temetőnek a vasúti átjáróhoz legközelebb eső sarkában kerültek elhelyezésre, sokszor jelöletlen sírként. Régen magas volt a gyermekhalandóság, sok csecsemő hunyt el ma már gyógyítható betegségekben, s a törvénytelenül született gyermekek sokszor a végső tisztességet sem kapták meg, a temető kerítése mellett kerültek elföldelésre.

Saját rokonom sírját keresve korábban már felkerestem a helyi katolikus plébániát, ahol Lupsa Tamás plébános úrtól megtudtam, hogy a plébánián sajnos nem található meg a temető temetőkönyve, így a sírok ma már ilyen módon sem azonosíthatóak. A temető utolsó temetőcsősze a sírkert közelében lakott, s ő őrizte az utolsó információkat a temetővel kapcsolatban, de ő évekkel ezelőtt elhunyt. Megtudtam, hogy ő állítólag minden sír helyét pontosan ismerte, de sajnos magával vitte a tudást, mellyel segíthetett volna megőrizni, s rekonstruálni a múltat. Megkeresésemre sem az Egri Érseki Levéltár, sem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Levéltár nem tudott adatokkal szolgálni a helyi katolikus temetőben eltemetettekkel kapcsolatban. (Püspökladány az 1993-as esztendőben az Egri Érsekségtől az ekkor felállított Debrecen-Nyíregyházi Püspökséghez került szervezetileg.) A helyi köztemetőben sincsenek a katolikus temetőre vonatkozó nyilvántartások. Így szomorúan kell konstatálnunk, hogy közös múltunknak e szelete valóban visszafordíthatatlanul és menthetetlenül a feledés homályába süllyedt.

Lupsa Tamás plébános úrtól megtudtam, hogy e temetőben valamikor különleges módon, úgynevezett padmalyos temetéssel is temették az elhunytakat. Maga a padmaly szó általában „a folyó alámosott partüregét” jelenti, a magyarban alakult ki a sírban lévő, többnyire oldalra vájt üreg jelentése. Ez a sírforma összetett szerkezetű sírgödröt jelent, kialakítása során az aknának valamelyik hosszoldalába üreget, ún. padmalyt vájtak. A padmalyos sír aknája (előtere) többnyire nagyméretű, közel függőleges, vagy enyhén szűkülő falú, téglalap alakú vájat, „gödör” volt. A padmalyt az akna egyik hosszanti oldalába vájták, alja az aknával lehetett azonos mélységű, vagy annál mélyebb fekvésű. Az oldalfülke hossza gyakran meghaladta az akna hosszát, teteje boltozatos kiképzésű volt. A padmalyt koronként és területenként változóan, hol az akna jobb, hol pedig a bal oldalán alakították ki és ebbe helyezték el az elhunytakat.

A sírkövek mellett szobrok és kőfaragványok is díszítették egykor a temető sírjait, ma már ezek egy része a köztemetőben található, a temető bezárása óta megtörtént exhumálások során kialakított új sírokon, illetve a katolikus templom külső oldalában, vagy elpusztultak az idő és a természet romboló hatása következtében, vagy felháborító módon ellopták azokat. Ma már csak néhány ilyen sírdísz található, melyek további sorsáról mielőbb gondoskodni kellene!

A sírok, s sírkövek között járva néhol szó szerint elakad az ember lélegzete. A legmegindítóbb az a – csak egy keresztnevet viselő – sír, melynek fél térdre ereszkedő, kezében virágot tartó, fejet hajtó nőalakot formáló szobra egy 34 éves hölgynek, Veronkának állít emléket, 1921-ből. Nehéz meghatottság nélkül szemlélni, ahogy ez a szobor lassan 100 éve hajt fejet emlékezve és emlékeztetve, ebben a pusztuló, csendes temetőben… Vajon ki lehetett Veronka, s ki állíthatott neki ilyen monumentális emléket? Szülei, esetleg férje, s kicsiny gyermekei? Hány gyermeket hagyhatott árván, s miért ragadta el a halál ilyen fiatalon? Nincsenek válaszok, csak a hideg kő, melyet szinte lággyá formált a készítő vésője.

Az eddig megtisztított temetőrészben, a ledőlt sírkövek között még két díszes sírkőfaragvány  található, egy térdelő és egy álló nőalakkal.

Néhány síron maradtak fenn fényképek, melyek szintén megállásra késztetik a szemlélőt. E pusztulásra ítélt, elhagyott temetőben oly megrázóak ezek a fényképek, melyek szinte megszólítanak, s néma emlékezésre intenek. Az egyik síron egy egész család különböző tagjainak arcképei kerültek rögzítésre, míg a másikon, sajnos már teljesen lekopott, eltűnt személyazonossággal egy gyönyörű és szomorú szemű kislány arcképe látható. Vajon miért ragadta el a halál ezt az ártatlan gyermeket, s hogy élhették túl a szülei ezt a csapást, kiknek későbbi sírköve külön, de szintén a síron található? Sorakoznak a kérdések és égbe kiáltanak… Megrendítő mementó e szomorú tájban!

Az élet azonban megy tovább. Autók, kerékpárosok hajtanak el, családok sétálnak el nap, mint nap e temető mellett, amely fölött szinte megállt az idő. Figyelmük talán elkalandozik időnként e sírköveken, vagy eszükbe jut róluk egy-egy elvesztett szerettük is…

Egy Shakespeare idézet jutott eszembe, mely szerint “Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem feledjük el.” Én viszont azt gondolom, hogy bizonyos idő után eltűnnek a hidak a generációk között (hisz nem ismerik egymást a távoli generációk tagjai), s a szeretettel együtt az emlékezet is kihalna, ha nem lennének emlékek, melyek segítik és támogatják az emlékezést.

Kérem, vigyázzunk hát a múlt emlékeire, s őrizzük meg őket az utókornak!

Megyaszai Szilvia

*

 

Köszönöm az adatgyűjtésemhez nyújtott segítségét Lupsa Tamás plébános úrnak!

*

Felhasznált irodalom:

Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben

Fotók és szöveg:

Megyaszai Szilvia

*

Köszönöm a későbbi fotókat Czibere Editnek!

**

*

Fotógaléria:

1-47: Megyaszai Szilvia

48-63: Czibere Edit

A képek rákattintással kinagyíthatóak és lapozhatóak!

***

 A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

 ***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2015.01.28, frissítve: 2017.04.15.

.

Eltűnő értékeink őseink, felmenőink egykori lakhelye is. A ház, amit két kezükkel építettek, aminek padlóját maguk döngölték. Amiben gyermekeik születtek, amiben halottaikat elsiratták. E régi típusú parasztházak ma már elvétve találhatóak meg városunkban, helyüket sajnos átveszi a modern családi ház. Emléküket legtöbbször még fotográfia sem őrzi meg, s a munkagépek a vályogfalakkal együtt az emlékeket is földig rombolják. Éppen ezért 2014-ben felhívást tettem közé régi püspökladányi parasztházak képeinek összegyűjtése céljából. Akkor számos fotó érkezett olvasónktól, melyért ajándék könyvben részesült a Püspökladány Anno honlap szerkesztőjétől. Ezen képek továbbiak készítését inspirálták, melyeket folyamatosan teszek közé. Várom olvasóink fotóit továbbra is!

Kérem, aki teheti, örökítse meg fényképezőgépével a múlt ezen eltűnő értékeit, s küldje be azokat a puspokladanyanno@gmail.com e-mail címre, hogy digitális tudástárunkban őrizhessük meg azokat! Hogy legyen mit megmutatnunk évtizedek múlva gyermekeinknek, unokáinknak is!

Elsőként a Püspökladány Anno honlap folyamatos felhívása, majd az arra beérkezett fotók közreadása következik, az eredeti kiírás a jobb oldali menüoszlop FELHÍVÁSOK menüjében is megtalálható:

***

FELHÍVÁS RÉGI HÁZAKRÓL KÉSZÍTETT FOTÓK BEKÜLDÉSÉRE


“Mindig azt érezzük, hogy az „utolsó pillanatban” vagyunk, bármilyen értékmentésről, néprajzi gyűjtésről, azaz régi értékeink megőrzéséről legyen is szó. Dorogi Márton 1985. évben megjelent Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvét lapozgatva azon gondolkoztam el, vajon hány ház, oromzat, kerítés állhat még a könyvben bemutatottból. Püspökladány utcáit járva is egyre kevesebb régi építésű házzal (közismertebb nevén „parasztházzal”) és díszes fafaragással találkozhatunk.

Közös gyűjtésre hívom a Püspökladány helytörténete; szülőfaluja (szülővárosa), lakóhelye múltja iránt érdeklődő, iránta elkötelezett vagy csak egyszerűen fotózni szerető olvasóinkat!

 

Várom a honlapra Püspökladányban lévő, régi építésű házakról („parasztházakról”), eredeti oromzatokról, tornácokról, gangokról, régi kerítésekről, kapukról, kültéri díszítő fafaragásokról készült fotóikat, melyek a régi Püspökladány hangulatát idézik. A legtöbb fotót beküldő olvasó egy 1985-ben megjelent Dorogi Márton: Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvet kap ajándékba. A fotókhoz az utca nevét és a házszámot is kérem feltüntetni (ezek nem kerülnek egyébként közzétételre). A fotók lehetnek szerkesztettek, részletet kiemelők, de egyszerű készítésű fotók is, kikötés, hogy napjainkban készültek és saját készítésűek legyenek. Az összegyűlt képekből egy galéria kerül összeállításra a honlapon.  Kérem, készítsük el együtt ezt a különleges válogatást! Remélhetőleg akad még sok olyan régi típusú ház városunkban, melyek – ha csak képeken is – megmenthetőek és bemutathatóak lesznek az utókornak!”

***

Nagy Ildikó püspökladányi olvasónktól az alábbi képek érkeztek be a felhívásra 2014-ben, s így Dorogi Márton Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyve is gazdára talált Ildikó személyében.

.

2014-ben érkezett fotók (Nagy Ildikó képei):

.

                               

A könyv átadásáról ITT olvashat!

***

2012-ben készített fotók (Megyaszai Szilvia képei):

.

2012 (1) 2012 (2) 2012 (3) 2012 (4) 2012 (5) 2012 (6) 2012 (7) 2012 (8)

***

2014-ben készített fotók (Megyaszai Szilvia képei):

.

1 4 23 46 45

***

2016-ban érkezett fotók (Bere Tamás képei):

.

1_1 1_2 2_1-1 2_2 3_1 3_2 4_1 4_2 5_1 5_2 6_1 6_2 7_1 7_2 8_1 8_2 9_1 9_2 10_1 10_2

***

2017-ben érkezett fotók (Tóth István és Megyaszai Szilvia képei):

.

2017 (3) Tóth István 2017 (1) 2017 (2)

(1. fotó: Tóth István, 2-3. fotó: Megyaszai Szilvia)

————-

Várjuk az Ön képeit is e témában a honlap gyűjteményébe! Köszönjük a beküldött fotókat készítőiknek!

————-

*

Továbbélő hagyomány: Milyen az élet ma egy püspökladányi parasztházban? Hogyan formálhatjuk a saját ízlésünkre, megőrizve a hagyományokat is? Két összeállításunkat ajánlom megtisztelő figyelmükbe a témában:

Látogatás egy 107 éves püspökladányi lakóházban (ITT)

A 100 éves szoba (ITT)

*

————–

Dorogi Márton: Püspökladányi ácsmunkák, díszítések, cirádák című könyvéről a Könyvespolc rovatban olvashatnak!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

A PÜSPÖKLADÁNYI TEMETŐ FEJFÁI

*

„Prológus”

Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy a püspökladányi temetőt járva, hozzátartozóink sírjához igyekezve elkalandozott figyelmünk, s ilyenkor egy-egy, a műkő és márvány síremlékek között búslakodó, a letűnt korokból „ottfelejtett” faragott fejfán akadt meg tekintetünk. Többsége megsüllyedve, megdőlve, magányosan, vagy épp párja oldalán dacol az idő kegyetlen vasfogával és lekopott betűivel őrzi több évtizedes titkát, mégis – talán pont e méltóságos elszántság okán – arra hívnak, szólítanak bennünket, hogy ne hagyjuk őket örökre elveszni a feledés ijesztő homályába.

E „hívásnak” engedelmeskedve, s őseink emlékének megmentése érdekében – a kegyelet megőrzése, s a legnagyobb tisztelet szándéka mellett – fotókon igyekeztem megörökíteni a teljesség igénye nélkül a püspökladányi temető még fellelhető régi, faragott, többnyire teljes pusztulásra ítélt fejfáinak egy részét, s a rajtuk még felsejlő síkdíszítményeket. Reménységre adhat okot, hogy van közöttük néhány jó állapotú, rokonok által ma is ápolt, gondozott fejfa is. A többség viszont néhány év múlva talán már csak e fotókon fog emlékeztetni bennünket az idő romboló hatalmára. Ezért megkerestem és felkértem egy lelkes budapesti fejfa-kutatót, hogy az elkészült képek és a rendelkezésre álló információk alapján segítsen nekünk megismerni saját múltunkat, lassan eltűnő emlékeinket.

Polóny Levente magától értetődő és önzetlen módon vállalta e feladatot, s készítette el összeállítását kifejezetten a Püspökladány Anno honlap számára, melyet ezúton is hálásan köszönök! Kérem, fogadják érdeklődéssel a püspökladányi temető fejfáiról készült írását!

A fejfák egy-egy embernek állítottak jelet (emléket), de egykori tömeges előfordulásukkal egy település helytörténeti értékét is képezik. A Püspökladány Anno honlap eme összeállítása – mely az Eltűnő értékeink rovatban olvasható – nemcsak egy régi püspökladányi hagyomány, de több ezer ősünk emlékének megőrzésére hivatott.


Megyaszai Szilvia

**

A Kárpát-medencei protestáns magyar temetőink jellegzetes sírjele a fejfa. A fejfák megtalálhatók a zalai Őrségtől egész Székelyföldig. Míg a katolikus vallásúak főleg keresztet állítottak elhunyt szeretteiknek, addig a fejfák elsősorban a református sírkertekre jellemzőek, de előfordulnak evangélikus (Apáca, Pilis, Harta, stb.) és unitárius (székelyföldi Erdővidéken) temetőkben is. Sajnos napjainkra a fejfafaragás és -állítás hagyománya kiveszőfélben van. Korunkra megváltozott az élethez, a halálhoz való viszonyunk is. A hozzátartozók már nem sírjelet, hanem emléket állítanak az elhunytnak, s azok mérete, fajtája sokszor inkább csak a külvilágnak szól. A mélyen hívő ember a halált elfogadta a maga természetességében, hitéből adódóan bízva abban, hogy az elhunyt feltámad egy igazságosabb isteni országban. A sírjel rendszerint addig állt, amíg az elhunyt hozzátartozói éltek, s gondozták a sírokat. Ha kidőlt, újat faragtattak. Miután nem volt, aki gondozza, a sírjel elkorhadt és a földdel lett egyenlővé. A temetők képe mára megváltozott, a gondozott sírokon jellegtelen síremlékek állnak. A sírkertek elhagyott részein pedig a kidőlt, gondozatlan sírjelek már nem fából vannak, hanem porladozó műmárványból, málló műkőből, melyek torzókként hevernek a földön.

A múlttal való kapcsolat is átalakult. Fejfáink fogynak: elégetik, eldobják, sírgödörbe fektetik, jobb esetben hagyják elkorhadni. Ezt a folyamatot hivatott megállítani egy új kezdeményezés, mely az Unesco listájára kívánja venni a fejfás temetőinket, ezzel is jelezve, hogy nemzeti kincsünkről van szó.

A fából készült sírjelek azonban nem tekinthetők kizárólagosan magyar sajátosságnak, hiszen állították egyéb országokban is. Ezek a sírjelek egyszerű tábla formájúak, különösebb formai gazdagság és díszítőelemek nélkül, kizárólag az elhunytra vonatkozó szöveges adatokat tartalmazzák. A magyarság ezzel ellentétben tömegesen, számtalan alakzatú és díszítésű fejfát faragott. A fejfák díszítő elemei az esztétikai funkción túl – az írásbeliség elterjedése előtt – jelentéstartalommal is bírtak, melyek tájegységenként, sőt településenként is változhattak. A forma- és motívum variációk sokszínűsége mögött azonban felfedezhető egy egységes jelrendszer is. A magyar sírjelekhez hasonlóakat inkább kelet felé (Türkmenisztán, Kazahsztán, Nepál) lehetne találni, de ott is csak szórványosan.

Általánosan elterjedt pl., hogy a gyermekek fejfáit kisméretűre faragták, és fehérre vagy világoskékre festették, utalva az elhunyt termetére és tisztaságára. Ilyen, világosra festett fejfákat találtam többek között Iregszemcsén, Hajdúböszörményben, Szalkszentmártonban, Bogdándon. Az idősekét feketére festették, nagyobb méretű fából faragták (pl. Apáca, Ketesd, Bogdánd, Hajdúböszörmény, Alsórákos). A középkorúakét pedig barnára vagy zöldre kenték. Erre példát már nem találtam, de számos feljegyzés említést tesz róla. Ugyanígy eltűnt a piros szín használata is, melyet az erőszakos halállal elhunyt személy fejfájánál használtak. Nyomokban még megtalálható – utalva a korai halál természetellenességére – Apácán és Alsórákoson (itt még használják a piros színt a fiatalon elhunytak fejfáinál).

A nemeknek is megvolt a maguk jele, motívuma. A női fejfák jellegzetes jelölési formája volt a tulipán (Datk, Alsórákos, Erdőfüle, Szilágyszér, stb), a konty (Hajdúböszörmény, Nádudvar, Áporka, Dálnok, stb.), hattyúnyak vagy körte (Szilágysámson, Makád, Apáca). A férfié a gomb, fej (Erdőfüle, Datk, Krasznadobra, Bogdánd, Sarmaság, stb), korona (Áporka, Dálnok).

Vagyoni helyzetre utalt a fejfa mérete is. Vastag, terebélyes fákat állítottak a falu köztiszteletben álló, tekintélyesebb személyeinek (Szilágycseh, Szentes, Szatmárcseke, Hajdúsámson, stb).

A faragott díszítésen túl jelentős tartalommal bírtak a fejfákon található síkdíszítmények, vésetek is. Rendszerint azokon a településeken találhatók meg a legszebb variációk, ahol a faragásra nem fektettek nagy hangsúlyt. A formai egyszerűség a díszítmény gazdagságával párosult, mely főleg a Nagykunságra (pl. Kisújszállás, Túrkeve, Karcag, stb.) és Hajdú-Bihar megyében (Püspökladány, Kaba, Debrecen, Hajdúsámson, stb.) jellemző. Legelterjedtebb motívum a fűzfa (a szomorúságot fejezi ki, a XIX. századtól terjedhetett el Debrecenből), a virág (leánygyermekek fáján használták), galamb (lélek), a napszimbólum (Isten, feltámadás, védelem), rozetta-rózsácska (szerelem, hitvesi szeretet szimbóluma), szív (szeretet). Bizonyos helyeken szokás az elhunyt foglalkozására utaló jeleket róni a fába (Ketesd), pl. tű és cérna (szabó), bárd (ács), szőlő (borosgazda) stb. Kehely is több fejfára került, mely a református vallást szimbolizálta.

A síkdíszítményeket két módszerrel készítik. A fejfát előbb lefestik feketére, majd vésik, így a minta a fekete fán fehérnek látszik (legszebb példányok Püspökladányban láthatók). A másik technika pedig ennek pont az ellenkezője: a nyers fába belefaragják a mintát, majd azt festik ki feketére. Így a világos fában látszik a fekete írás (Ketesd).

 Az írásbeliség elterjedésével a jelek nagy része díszítőelemekké redukálódtak és elveszették eredeti jelentésüket. Ennek következtében a jelrendszer elemeit már következetesség nélkül kezdték használni, eltorzítva jelentéstartalmukat. Így alkalmazták a fekete festéket, a tulipánt, a nagyméretű fejfát, vagy akár a kontyot a fejfáknál. A fejfákon található írás néhol hosszú versekbe foglalva (pl. Magyaró, Fickó) örökíti meg az elhunyt jellemét, de többnyire egyszerű adatokat tartalmaz (név, születés és halál időpontja). Két rövidítés is megtalálható a fejfákon. Tetején: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt; az alján: BP – Béke Poraira. A legszebb feliratokat Nagykőrösön, Kabán, Püspökladányban, Kisújszálláson találtam.

Van egy fejfa típus, melynek elterjedése jól körülhatárolható. Ez az úgynevezett csónakos fejfa, mely a Nagyalföld tiszántúli részén – beleértve a Felső-Tiszavidéket – és a Partiumi Érmelléken terjedt el. Hasonló típusok találhatók az erdélyi Maros-mentén is. Eredetét tekintve többféle magyarázat született. Solymossy Sándor szerint még az őshazából hozott kultusz, a csónakban való temetés leképezése, Magyar Adorján a kun süvegből eredeztette, míg Horváth Imre totem oszlop csökött változatának tartja. Hogy pontosan melyik lehet igaz, nincs rá egységes magyarázat. Egy szatmárcsekei faragó szerint egyszerű gyakorlati okkal magyarázható a fejfa alakja, ugyanis ez az a forma, mely legjobban levezeti a vizet, és előrehajló fejével ereszként védi a feliratot. Mások egy gyászoló emberhez hasonlítják, kinek hátát a fájdalom görbítette meg.

A csónakos fejfák változatosságait tekintve elmaradnak a Duna-Tisza közi, gömöri, szilágysági, kalotaszegi és székelyföldi fejfáktól, de karcolt, vésett díszítései méltán felveszik a versenyt bármelyik tájegység motívumaival. Fűzfái, rozettái, napszimbólumai, indái cifraszűrre emlékeztető gazdagsággal díszítik a sírjeleket.

Püspökladány temetőjében szintén megtalálhatóak a csónakos fejfák. Valamikor több fejfafaragással is foglalkozó famíves (kádár, ács, kocsikészítő, stb.) család is élt a településen. Főleg ők készítették a sírjeleket, de volt, hogy az elhunyt ügyes kezű rokona, barátja vállalta el a faragást. A hajdani faragók közül Egri Gyula (sz.: 1931) ács- és kőművesmestert és Nagy Sándor (sz.: 1926) kerék- és kocsigyártómestert sikerült kifaggatnom a helyi fejfákkal kapcsolatban.

A fejfákat akácfából faragták. A munkához kézi fűrészt, bárdot, vésőt, kézi gyalut, kétnyelű kést használtak. A betű, fűzfa és a síkdíszítmények véséséhez külön célszerszámra volt szükség. A fejfát a halál beálltát követő másnapra elkészítették, temetéskor már kész kellett legyen. Miután a faragás elkészült, a fejfát feketére festették. Először a nyersfát bekenték marhamájjal, majd ezután a marhamájat „bécsi koromba” mártották, ezzel színezték feketére. Más színt nem használtak. A festett fejfába vésték az írást és a többi ábrát, így ezek a nyers fa színe miatt szépen kirajzolódtak a fekete alapon.

Egri Gyula édesapja, Egri Balázs (ács) és nagyapja, Egri Lajos (ács, kőműves) is faragtak fejfát, ahogy Nagy Sándor ősei is. A felsoroltakon kívül még Feke Gáborra (ács és kőműves) és Nagy Elekre (ács) emlékezett Gyula bácsi, akik szintén készítettek fejfákat.

Minden faragónak megvolt a maga jellegzetes jelölése a sírjelen, ami elárulta, hogy azt ki is készítette. Az Egriek által készített fejfák tetejének szélén egy folyamatos sorminta futott végig. Egyedi betűtípust is használtak. Nagy Sándorék pedig a fejfa aljára vésték bele a monogramjukat: NS. A fejfa három részből áll. Tetejét fejnek, a közepét (szöveges részt) tükörnek, míg az alját tönknek nevezték. A tönköt rendszerint szurokba mártották, hogy tartósabb legyen. Tetejére kerültek a figurális díszítmények. Rendszerint fűzfa és csillagmotívumok, illetve egyéb „ákombákomok” (ahogy Egri Gyula bácsi nevezte). Nagy Sándor közlése szerint a csillagot a feltámadás csillagának nevezték. A középső, tükör részre került a felirat, mely fölé faragták (az ereszre) a magyar bajuszt. A felirat mindig egy rövidítéssel kezdődött: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Utána rögzítették az elhunyt nevét, születési és elhalálozási időpontját. Ezt zárta a BP – Béke Poraira.

A fejfák mérete az elhunyt nemére és korára is utalhatott. A nőkét kisebbre, a férfiakét nagyobbra, míg a fiatalokét vékonyabbra faragták.

Valamikor a püspökladányi temető (régi református temető, ma köztemető) sírjainak túlnyomó többségén fejfák álltak. Ha az elhunyt hozzátartozói még éltek, akkor a kidőlt sírjelek helyére újabbat faragtattak. Mára azonban már nem túl sok maradt ezen sírjelekből. A kidőlt fejfák egy része a sír mellett korhadt szét, másik részét pedig eltüzelték. Ma már sajnos egyre kevesebb hagyományos típusú fejfa készül. Főleg kő, márvány és műkő síremléket állítanak a megboldogult hozzátartozói, mert úgy gondolják, hogy ezzel jobban őrzik az elhunyt emlékét.

Fa sírjelet állítani mára már több vidéken – ahogy kutatásaim során egy aggteleki asszony mondta – szégyent jelent. Azt már csak a szegények és azok állítanak, akik sajnálják a pénzt a hagyományos sírjelre. E hibás felfogással irtják ki sajnos a helyi örökséget, és váltja fel a hagyományosat egy új, ami nem feltétlenül értékesebb és szebb. A püspökladányi temetőben ugyanakkor megfigyelhető néhány új faragott fejfa is, mely a régi szokásokhoz, hagyományokhoz való visszakanyarodást jelentheti, bár ezek már nem a klasszikus, a vidékre jellemző csónak formát, hanem az oszlopos, kopjafa formát követik.

Polóny Levente

 

***

Szintén fejfafaragással foglalkozott Püspökladányban Ezermester Nagy Sándor, kinek élettörténetét itt találják olvasóink:

http://puspokladanyanno.hu/2015/04/ezermester-nagy-sandor-tortenete/


***

KÉPGALÉRIA:

(A püspökladányi temető rendezett, gondozott és műutakkal ellátott. A képek elsősorban a temető periférikus területein készültek, a fejfákkal még rendelkező régi parcellákban. A fotók 2014. nyarán készültek.)

A fotókat készítette: Megyaszai Szilvia

A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak! 

 ***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

*

Újabb rendkívüli fotósorozattal bővült a Püspökladány Anno honlap gyűjteménye, melyet a Néprajzi Múzeum felajánlásának és engedélyének köszönhetünk!

Az itt bemutatott fotók 1948-ban készültek Püspökladányban (az akkori Hajdú vármegyében). A fotókat Manga János készítette, sajnos a fotón szereplő kanász személye a Néprajzi Múzeum archívumában nem került rögzítésre. A fotósorozat a disznócsordát őrző kanász munkáját örökíti meg, valamint a karikás-ostor készítésének menetét, lépésről-lépésre. A képek eredeti főcímüket (alcímüket) viselik, kiegészítve azok korabeli tartalmi leírásával. Az egyik fotón Balassa Iván etnográfus, a történelemtudományok (néprajz) doktora is látható, adatgyűjtés közben.

Az eredeti kópiák a Néprajzi Múzeum tulajdonát képezik, melyek képi közlési jogát, s a megjelentetésre vonatkozó engedélyt a Püspökladány Anno honlap részére biztosította, melyet ezúton is köszönök! A képek további felhasználása tilos! (A képek a Honlap részére logózottak, azaz ilyen formában csak itt fellelhetőek!)

Kérem fogadják szeretettel egy ritka püspökladányi fotósorozat képeit, melyek őseink életének egy szeletét őrizték meg a legautentikusabb formában! A fotók után a Püspökladány szomszédságában született és élete végéig ott élő Szűcs Sándor (etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója) írásából olvashatnak részleteket a régi nagysárréti disznótartásról.

ÚJ HÍR!

A fotósorozatot látva jelentkezett a fotókon szereplő személy rokona (menye), így mostmár azt is tudjuk, hogy a képeken a ladányiak körében méltán elismert BORUZS ANDRÁS kanász, a későbbi Sárréti Népi Együttes alapítója látható! További információ olvasható a hozzászólások között!!! Köszönöm a segítséget!

2014. 10. 03.

Megyaszai Szilvia

*

 (A képek rákattintással kinagyíthatóak és lapozhatóak!)

 Fotók: Néprajzi Múzeum. A képek további felhasználása TILOS!

***

*

A pásztortársadalom belső tagozódása:

  • – csikós – “lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
  • – gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
  • – juhász – “juhpásztor”, a juhnyáj őrzője
  • – kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője – a kondás minden este hazahajtotta, a kanász kint teleltette a disznókat, azaz ,,ridegen tartotta”
  • – csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.
  • a szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ilyenek voltak pl. a libapásztor, a ludas

***

Szűcs Sándor (1903-1982) etnográfus, író, a Sárrét ismert kutatója ekképp írt a folyószabályozás, ármentesítés (az 1860-as évek) előtti nagysárréti régi disznótartásról :

„(…) Miként látjuk, a sárrétiek sertése alig különbözött a vaddisznótól. Nem is igen rekesztették kerítés közé, hanem engedték, hogy hadd éljen szabadon, természete szerint. Tenyésztési módja pásztori jellegű volt. Az egész állomány a kondában és a csürhében élt, a kondások illetőleg a csürhések keze alatt.

A ridegtartású kondában a maglókat őrizték és ezeknek azokat a malacait, amelyeket minden hizlalás nélkül innen akartak leölni. Ennek a kondának a rét volt az otthona. Soha a falunak tájára se ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár laponyagjain, porongjain legelt; akármilyen nagy vízen átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, a füvet is, de talán még inkább falta a parét, gurdint, gezemicét. Ki tudta szöszmötölni a neki valót. Legszívesebben mégis a posványokat, fertőket, szárazra került nádasokat dúrta. Igazában gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, sulyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókákkal élt, de megette a békát és a kígyót is. (…)

De leginkább a húsért élt-halt a réti disznó. Amelyik disznó elhullott, azt megette a konda. Addig-addig, hogy beteges, valamiben sínylődő társukat is kikezdték és felfalták. A hús, a dög szagát hihetetlen messziről megérezték és ilyenkor nem lehetett elébük állni, úgy mentek rá. A rétben elpusztult lovat, tehenet, juhot ők takarították el. Dágványba, lápba beleveszett jószágot is ki tudták húzni. (…)

Indítani, terelni nem kellett ezt a kondát, de nem is igen lehetett volna. Tudta a maga járását. Kiválasztotta a rét valamelyik porongját, és odajárt hálni évek során át. Akármerre csatangolt, estefelé már megfordult, és irányt vert vissza. Virradtával magától indult. Amikor nagyon feljárta a környéket, a férgeket onnan elriasztotta, vagyis élelme fogytán vitte másik szálláshelyre az ösztöne. Olyan bányát dúrt magának a kiszemelt szárazulaton, hogy ki se látszott belőle. Telelni is ebbe telelt. A téli hideg közeledtét előre megérezte a disznó és a szájában hordta maga alá a száraz avart, gyékényt, nádszemetet s jól bevackolta magát. Mire lehullott a hó, már ki voltak bélelve a bánya gödrei. „Nagy hideg lesz, mert meleg a bánya!”
így jósolták az időt a kondások. (…)

Az őrzés sem okozott nagy gondot a kondásoknak. Nem volt olyan tolvaj, aki a kondából egyetlen malacot is el tudott volna vinni, vagy hajtani. Ezek a disznók csak pásztoraikat ismerték, más emberfiát nem szerettek látni. Az idegent széjjelszedték volna, ha közöttük mesterkedik. A farkas sem támadt rájuk soha. Nem velük nőtt disznót se csaptak közéjük, mert volt már próbán, hogy az ilyenre ráröffentek, szétszedték és felfalták. Viharban se kellett bajlódni a kondával: villámlástól, égdörgéstől nem ijedezett. A pásztorok csak arra ügyeltek, hogy állataik tilosba ne tévedjenek. Ezen kívül a hasas disznó figyelemmel kísérte, majd pedig a malacaival való elbánás volt a legfontosabb teendőjük. A disznó, amikor az ideje elérkezett, kivált a kondából, a réten alkalmas helyet keresett magának, gazból, nádcsörmőből fészket tört és ott fiadzott meg. Két-három napig feküdt kismalacaival, de még azután is csak a fészke körül élősködött. Ilyenkor a kondások se mentek a közelébe, mert őket is megtámadta volna. Úgy egy hétre aztán előhozta a fiait. Némelyik pár napig még visszament velük s csak azután vezette be őket a bányába. Négy-öt hétig szoptatta őket, ennek leteltével elverte magától. A kondások ilyenkor lesték ki az alkalmat a gazda által hazaszállítandó malacok megfogására.

Eredetileg ilyen rétből hazavitt, hízónak szánt malacokból állott a csürhe. Később azonban már maglókat és megfelelő számban kanokat is tartottak benne. Kicsi falvakban, ahol kevés föld volt a lakosság kezén, ridegtartású konda nem volt, hanem csürhében őrizték a kevés sertésállományt. (…) Gyepes helyen legeltették a disznókat s hogy ne dúrjanak, orrcimpájukba vastag drótból karikát húztak. Minden este hazaengedték, reggel pedig kihajtották őket. Ezeket a műveleteket az 1800-as évek elején többször szabályozták községeink. (…)

 4. A régi sárrétiek a rétből ölték a disznót. Tizenötöt meg többet is megperzseltek egy télen jógazda háznál, ahol nagy volt a cselédség és sok száj evett. Tél beálltával a gazda kiment a rétbe és a kondából kiválogatta a legjobb húsban lévő állatait. Ilyenkor a pásztorok úgy intézték, hogy a konda lehetőleg minél széjjelebb terüljön, s a markosabbik bojtárok egy-egy doronggal (a disznóütővel) leütötték a kijelölt disznókat, a számadó pedig a hosszú ölőkéssel végezte el a teendőjét. Hozzáértéssel és ügyesen kellett cselekedni, mert a visítozó disznónak az egész konda a segítségére kelt volna. A leölteket szekérre rakták, és úgy szállították haza. Ritka esetként előfordult, hogy egy-egy gazda hosszú rúdra szerelt (harapófogóhoz hasonló) disznófogóval fogta ki a süldőjét és elevenen vitte haza, hogy otthon „feljavítsa”. Ez a próbálkozás azonban nem vezetett célhoz, mert a megriasztott vad állat se nem evett, se nem ivott. Ha szétszedhette az aklot, kiszökött a rétbe s többé kondába se állván, a vaddisznónál is veszedelmesebb lett. Megtámadta az embert.

Ehhez képest nagy haladás volt, amikor öt-hathetes korában vitték haza a malacot, hogy moslékra, szemre (tengerire), ólhoz, akolhoz és emberekhez szoktassák. Amikor azonban megerősödött, megint csak pásztor elé hajtották a csürhére. Hízlalása annyiból állott, hogy eleinte sok ivást adtak neki (,‚Hadd nőjjön a böndője”), majd pedig tengerivel, meg tengeri és árpadarával készített moslékkal etették. Egyébként azonban mindvégig a csürhére járt. Ezen külterjes hízlalási mód mellett különösen a kevesebb számú sertéssel bíró emberek körében már régtől fogva gyakorlatban volt az a megfelelőbb is, amely szerint Szent Mihály napja után akolba fogták a disznót. (…)

A csürhés malacot és a hízót otthon akolba zárták. A malacól csak későbbi építmény a Sárréten. Az akol erős akácfából volt. Kb. 120-130 cm magas kerítés ez, amelyet úgy készítettek, hogy megfelelő ágakat egymás mellé állítva a földbe ástak, tövüket megtömték, felső végeiket pedig keresztbe helyezett és hozzájuk szegezett léccel fogatták össze. Valamelyik sarkába szalmatetejes színt állítottak. Ilyen hízlalót ma is lehet még látni a Sárréten. Első malacól a más vidékeken is elterjedt hidas volt. Itt oláh-ólnak nevezték, mert deszkáit, fáit az oláhok hozták ide a Berettyón.

5. A csűrhések minden este hazahajtottak, otthon háltak. Napközben tarisznyából ettek, este pedig főtt étel várta őket. Így tehát nem éltek jellegzetesebb pásztoréletet.
Velük ellentétben a kondások viszont nem tartoztak a falu népéhez. Annak közösségéből kiszakadva, a rét lakói voltak. Foglalkozásuknak megfelelő módon és a rét szabad világának erkölcsei szerint éltek.

A számadót a közlegelő-birtokosság fogadta, amelynek vezetősége rendszerint azonos volt a község, a város Tanácsával. Sehonnaival nem álltak szóba. Helybeli, vagy a környék valamelyik ismert pásztorfamíliájából származó házas-udvaros, családos emberrel kötöttek egyezséget, aki tudott biztosítékot adni, és akit volt, ami idekössön. Evvel törődött a számadó: kötelességét teljesítette, bérét beszedte, családját istápolta. De a falu egyéb törvényeire nem hederített. Annak szokásai reá nem is háramlottak. A bojtárokat még ennyi kötelék sem fűzte a faluhoz. A számadó fogadta fel őket, aki mindeniknél azt nézte csak, derék-e, ügyes-e, de hogy ki fia, mi szél hozta, avval nem törődött. Javarészüket a „gólya költötte” (mint szokták volt mondani). A három föld vásott, véreresztő, botránkoztató, kicsapott fattyúiból toborzódtak. Nem volt szokás tőlük kérdezősködni. A nevüket se hitték el nekik, száraz keresztelőben igazabbat adtak helyette a rétbeli társaik. Számukra menedék volt a réti élet. Ennek világában határról-határra hajították magukat. Mint rideg, nőtlen emberek, hamar odább állottak. Ezért aztán az ilyesmiben járatos számadó örömestebb fogadott idősebbet, akinek „már csendesedett a természete és nem kóborgott el”. A faluba, ha néha benéztek, azt többnyire bosszúból és vetélkedésből cselekedték.

 A pásztorok társadalmában a kondást az utolsó hely illette meg. Nem csupán azért, mert a gulyához, juhnyájhoz képest kevesebb értéket képviselt a gondjára bízott állatállomány, hanem magaviselete miatt is. A kondások általában izgágák, vakvágásúak, trágárszavúak, disznóbeszédűek voltak. Mintha állataik vadsága ragadt volna rájuk! Csárdába, csapszékbe, hova betértek, alig ha ott halál nem esett. Ha meg társalogtak, menekült onnan a jóravaló fehércseléd. Nem is szívlelték őket a faluban! (…) A legényeket is tiltják a velük való barátkozástól. (…) Emlékezőink szerint is a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének és hozzájuk járt tanulni. Különösen téli időben a pásztorkunyhókban mindig henyélt 2-3 falusi fiú és többnyire ötönvett (lopott) bor és élelem mellett dáridóztak a bojtárokkal.

A nádból ültetett kerek kontyos kunnyó (kunyhó) ott állt a bánya mellett. Ebben teleltek a kondások. Más időszakban nem is igen használták egyébre, csak gúnyájuk és élelmük tartására. Akkora volt, hogy kis háznak is beillett volna. Vagy másfél méternyire a földbe mélyesztették, körül pedig annyi földet halmoztak rá, hogy csak a csúcsa látszott ki. Délre szolgáló keskeny, alacsony bejárata elé nádfalat ültettek, amely nyáron a nap sugara, télen viszont a hópustoló hideg szél ellen nyújtott védelmet. Belső oldalát betapasztották, jól megmunkált pévás sárt vertek a nád közé. Körül a fal mentén alacsony, de széles padkát nyestek az ásóval, náddal beterítették, juhbőröket, gúnyát, bundát hajítottak rá, és ezen aludtak, hevertek. Középen állandóan égett a tűz, mert nemcsak melegítésre, főzésre, hanem világításra is ez szolgált. Füstje a csúcs mellett vágott, jól körültapasztott lyukon szállt el. A tűz körül zsombékokon tanyáztak. Főzésre bográcsot használtak, amely szolgafán lógott. (…)

Kondásaink ruhabeli viseletéről Fodor nótárius közölt rajza is tájékoztat bennünket. Derekatlan ingben, gatyában, lábbűrben, bocskorban ábrázolja a disznó után szaladó kondásfiút. Fején hegyes sipka van. Emlékezet szerint ez a ruházat még az 1870-es években is divatozott a sárréti pásztorok körében. Foglalkozásukhoz és a rétben való tartózkodásukhoz megfelelőbbnek tartották ezt, mint a falvainkban akkortájt általánossá váló lobogós ujjú inget, 4-8 szíl gatyát és a csizmát. Az inget és a gatyát házilag szőtt kendervászonból a számadóné varrta. Szakadt ruházatú bojtár ezt belevette a szegődségébe. Az ing csak a mellet takarta. A gatya két szílből lévén, szára kevéssel bővebb volt, mint rajzunk ábrázolja. Új korában mind a két ruhadarabot beavatták, vagyis szedetlen sűrű juhtejbe jól beáztatták. Használatban kifényesedett, és csakhamar egyszin feketévé vált. Ismeretes volt a szalmapernyével való bedörzsölés (festés) is. Igy aztán mosni nem kellett, féreg nem költözött belé, sem szél, sem eső nem járta. Addig hordták, míg el nem rongyolódott. Viselői szerint az ilyen zsíros galya, fekete gatya nyáron szellős, télen pedig, amikor a szárát térden alul gatyakötő-szíjjal bekötötték, meleg volt. A bocskort maga fűzte a kondás. Volt idő, amikor minden községünkben a javadalmazáshoz tartozott a bocskorpénz. Ezt olyan természetesnek tartották, hogy bele se vették a bérlevélbe. Éven át ebből látta el magát bocskorbőrrel, amit nagyvásárokon árultak a bocskormetélők. A rétbeli ember – így a kondás is – a hegyesorrú bocskort kedvelte, amely jobban védte a lábakat, mint a kerekorrú. Bár hogy emez is közönséges volt, azt úgy a közölt rajz, mint a szóbeli adatok bizonyítják. A juhbőrből vágott lábbűr vagy a vászon kapca sem maradhatott el. A konda utáni járkálásban a lábfejet és lábszárát ez védelmezte a nád, az éles sás vágásától. A bocskorszíjjal szokták felerősíteni. Nem hagyható említés nélkül a derékszíj sem. Zseb hiányában ezen függött a hüvely, acél, kova, tapló. Ezenkívül rézcsattal ellátva még díszül is szolgált, s a legényi hiúság igen nevezetes tárgya volt. Hűvös, hideg időben a kacagány, esőben a szűr, télire a bunda került elő. A kondásbunda fekete, vagy bakarszínű volt, és az átlagosnál rövidebbre csinálták a szűcsök. (…) Fejrevalóul a túri süveget, a nagyszélű debreceni kalapot és a báránybőr sipkát kedvelték. A túri vagy kun süveg több mint egy emberöltővel hosszabb ideig élt itt, mint a hazájában. Öregjeink vélekedése szerint a nagyszélű kalap a rövid haj divatjával együtt terjedt a Sárréten. A zsírozott hosszú hajat hátul fésűvel fogatták össze, vagy (miként a fiatalok szerették) két oldalt szíjba fonták. A nyalkábbja színes bőrből metszett pillangót is font bele. Kézbeli eszköz a bot és a karikás volt. Fokos is járt a kondás kezén, de csak verekedéskor.

Szegődött bérükről a protokollumok bejegyzései tudósítanak. Általában 6-8 krajcár ás ennek megfelelően fél vagy egész kenyér járt egy-egy sertés őrzéséért, ezen kívül pedig „mellévaló”. Ez utóbbi elnevezés alatt (…) pl. „szalonnát vagy túrót vagy aki mit adhat” értettek. (…) Legtöbb helyen szalonnán kívül kását, babot, borsót kaptak bele a kondások. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy kb. mit főzhettek a kunyhóban, vagy a kunyhó előtti nádfal szélenyhébe rakott tűz fölött. De került a bográcsba az is, amit nem sorolnak fel a bérlevél punktumai, ellenben tiltanak a tanácsi határozatok: ez a – malac. Tudott dolog volt, hogy „a rossz, csalafinta lelkű kondások elsikkasztják a malacokat”. Kevesebbet vallanak be a gazdának, mint amennyit a disznó fiadzott. A réti disznó többnyire csak egyszer szaporodott évente, tavasszal. Ősszel ritka esetben. Az ilyen sarjú malaccal a kondások erősítették magukat. De a dögtől sem idegenkedtek; kikanyarították a javát az éles késsel, és bográcsra hajították. A pákász-féle tojásszedés, madár- és halfogás tudománya sem volt előttük ismeretlen. A kunyhóban merettvű, a közeli érben vész volt. Több kondás, mikor kivénült a pásztorkodásból, a pákászok csendes életmódjára tért át.

6. Íme lényeges vonásaiban áttekintve ilyen volt a Nagysárrét népi disznótartása, az ármentesítés előtt. A lecsapolás, a kiszárított mocsarakat felszántó eke elpusztította a tájfajták életterét, ezek vesztével a pásztori jellegű tenyésztési mód a múlt emléke lett. A meghonosított új fajták másforma bánásmódot kívántak. Idegenből tanultat. Míg amaz ősinomád kultúránkban gyökerezett.”

(Részlet Szűcs Sándor: A Nagysárrét régi disznótartása című írásából)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz