A ladányi parasztház

 

 

Egy nyárvégi napon nagy örömmel és izgalommal teli várakozással érkeztem meg a püspökladányi Wesselényi utca egyik kedves kis háza kapujához. Egy régi álmom vált valóra. Meghívást kaptam ugyanis a porta kedves lakójától egy baráti beszélgetésre, mely során megtekinthettem egy általam régóta csodált kis „ékszerdoboz”, egy több, mint 100 éves ladányi épület belső életterét. A „kapcsolatom” e házzal közel egy éve kezdődött… egy utam egyszer a Wesselényi utcán át vezetett, s azonnal megakadt a szemem ezen a régi időkből „ittfelejtett” otthonon, mely oly barátságosan hívogatja a járókelők tekintetét. Annyira más, mint a többi, oly szerény, oly letisztult és annyira a múltba repít…

Az első „találkozást” követően egyre többször vettem arra az útirányt, hogy újra és újra gyönyörködhessek benne, majd természetesen egyszer csak a fényképezőgép is előkerült… A Püspökladány Anno honlapnak köszönhetőn, de mégis egészen véletlenül megtudtam, ki a ház ura s úrnője, és nagy örömömre ismerősök lakták négy-szilvafás kedvencemet. A ház barátságos asszonyával felvettük a beszélgetés fonalát (hogy tovább dicsérjem az internet előnyeit), s ennek eredményeként topogtam izgatottan ezen a nyárvégi napon a több, mint száz éves deszka tornácajtó előtt…

Vendéglátóm, Andrea nagy örömmel fogadott, s átlépve a ház küszöbét azonnal megkezdtem egy időutazást, mely Püspökladány múltjába röpített, melyben nemcsak saját gyerekkori emlékeim, de a nyugalom is azonnal elárasztott.

A házigazda a tornácon álló asztalhoz invitált s elkezdődött egy véget nem érő hangulatos beszélgetés, s megismerkedésem a ház, s a benne lakók életével…

A régi típusú parasztház még a múlt században épült, cirádás deszkaoromzatán az 1907-es évszám szerepel. Jelenlegi tulajdonosa az 1980-as években vásárolta az ingatlant, de sajnos annak előző tulajdonosáról, a házat építtető és korábban ott élő családról nem rendelkezik ismeretekkel. Ma már nagyon ritka, s ezért különlegesnek számító, eredeti, míves díszítésű ablakai alapján módosabb gazda, vagy család építtethette egykoron az épületet. Oromzatán az évszám mellett csipkézett díszítés látható, homlokzata vakolatdíszes, melyen két – gyönyörű faragású – kisméretű ablak nézi a járókelőket. Tornáca eredeti deszkaajtóval nyílik az utcára. A ház elosztása klasszikusan háromosztatú, az utcára nyílik a „nagy ház”, azaz a nagy szoba, második helyisége a konyha (mely egyben a ház tornácról nyíló bejárata is), leghátul a „kis ház”, vagy kis szoba található, s egy kamrából átalakított kis helyiség is a házhoz csatlakozik. Tulajdonosai a mai kor igényei szerint a régi konyhát osztották, így itt kapott helyet térelválasztással a fürdőszoba is.  Az épület széles tornáca oszlopos, léckerítéssel lezárt. A ház vastag falai vályogból készültek, s mivel a vályog vetésének Püspökladányban régi hagyománya volt, így minden bizonnyal püspökladányi vályogtéglából épült. Az épület falainak vastagságát tökéletesen kihangsúlyozzák a finoman díszített széles fa ajtótokok. A lakóház a vályogfalaknak köszönhetően télen meleg, nyáron hűvös. A mennyezetet a helyiségek közepén végigfutó mestergerenda tartja, melyet tulajdonosai eredeti láthatóságában megőriztek. Az épület tetőzete cseréppel fedett.

A ház jellegében, külső megjelenésében és belső osztásában megőrizte a magyar, ezenbelül a sárréti népi építészet jegyeit, tulajdonságait, így méltán tekinthető „kincsnek”, védendő értéknek. Ezt fiatalos tulajdonosai is így gondolják, ezért az épületet – a fürdőszoba kivételével – eredeti állapotában lakják, s a renoválások alkalmával mindig a klasszikus jegyek megőrzésére törekednek. A ház – vendéglátóm elmondása szerint – koránál fogva gyakran szorul csinosítgatásra, de alapjában véve nagyon jó állapotú, masszív szerkezetű, s őrzi építői „örökéletűre tervezett” szellemét.

A házigazdának, Andreának nemcsak az arca, de a lelke is sugárzik a boldogságtól, ahogy több, mint százéves lakhelyükről és annak történetéről mesél. Ez a lelkesedése teljesen érthető és magával ragadó, hiszen az embert (így természetesen engem is) ebben a környezetben elönti a harmónia, a nyugalom érzése, s úgy érzi, mintha szeretett nagyszülei tornácán üldögélne, gyermekként.

A ház berendezési tárgyaiban és színvilágában kiegyensúlyozott mértékben keveredik az autentikus jelleg és a ház lakóinak egyénisége. Ez teljesen hitelessé teszi az életteret, a belső környezetet, mert így egyáltalán nem tűnik múzeumnak, rideg tájháznak. Itt egyszerűen minden tárgynak lelke van és az ember úgy érzi, hogy azért van ott, ahol, mert az pont odavaló.

Andrea – a tornácon üldögélve – szinte minden tárgy történetét lelkesen adja át, öröm őt hallgatni. Megtudom, hogy a tornác gyönyörű faragott és láthatóan hosszú időt megélt falipolcát a szemétre dobástól mentették meg egy ismerősüknél, a fakerék az udvar porába ékelődve töltött el sok-sok évet, s a ma már fehérre festett nehéz fa székek – melyeken a kávét kortyolgatjuk – a házzal együtt kerültek a család birtokába. A konyhában álló kis szekrényke eredetileg egy falba mélyített falitéka volt, a falon lógó kis dagasztóteknő is rendszeres használatban van még mindig, a sparheltban pedig a mai napig kitűnő süteményt süt a háziasszony. Itt a legtöbb tárgynak saját élete van, nem egy azért „lakik” itt, mert ajándékozója ezzel örvendeztette meg a ház lakóit, miután azok már máshol leszolgálták kötelességüket. A gyermekkori emlékeimben elevenen élő kék színű ceglédi kanna, a kézmosó lavór, s a hívogatóan kényelmes öreg lóca olyan természetesen áll a fehérre meszelt fal mellett, akár egy szép mesekönyvben. Itt úgy érezzük, hogy a mese életre kel és a tárgyak együtt élnek az épület lakóival.

A házban szinte észrevétlenül vannak jelen a mai élethez nélkülözhetetlen, éppen csak szükséges modernebb használati tárgyak, melyek azonban nem zavarják meg az enteriőrt.  A klasszikus sárréti népi építészet jellegzetességeitől egyedül talán a színvilág tér el. A Wesselényi utcai házban a klasszikus fehér szín mellett – a ladányitól eltérően – dominál a „görög kék” (ablak- és ajtókeretek, lóca), de ez annyira természetesen összesimul a fehérrel, hogy mégsem zökkenti ki a szemlélődőt az egység érzéséből. A konyhában emellett izgalmas színként megjelenik a vörös, mely – a kékhez hasonlóan – a háziasszony egyéniségét tükrözi, így bár talán kissé tájidegen színnek tűnik, hamar megbarátkozik vele a ladányi szem is.

A lakótérben az eredeti – kis méretű és alacsony – ablakok miatt ugyan kissé félhomály van, de ez megfelelő módon és ötletekkel, hangulatos lámpafénnyel van kompenzálva. Az ablakok szintén százéves tokjai különféle, tájra jellemző faragásokkal gazdagon díszítettek, s ablakonként eltérő mintázatúak.

Az egyébként fiatalos család annyira együtt él a házzal, a ház pedig a családdal, hogy a lakók egyéniségére formált részletek és az autentikus jellemzők békésen megférnek egymás mellett, s élhetővé, természetessé teszik az életteret, észrevétlenül feloldják annak múzeumi jellegét. Lelkesen hallgatom a háziasszony történeteit és azokat az őszinte benyomásokat, érzéseket, melyeket a család és az idelátogató ismerősök éreznek e miliőben. Minden szó hitelesen hat rám, hisz magam is a varázsa alá kerülök.

A vendég jól érzi magát e környezetben, a szőlőleveleken átszűrődő napsütésben, az arcot simogató lágy szellőben és szinte észrevétlenül telnek az órák, ehhez azonban a ház hangulatán kívül a vendéglátó kedvessége és közvetlensége is hozzájárul. Akinek volt szerencséje ilyen házban tölteni a gyermek- vagy ifjúkorát, s maga is élt itt található egykori használati tárgyak között, annak igazi időutazás, kedves nosztalgia minden itt töltött perc. Ezt bízvást kijelenthetem, hisz – ahogy a ladányiak mondani szokták – „egy utcával feljebb” magam is ilyen környezetben, egy azóta már sajnos lebontott hasonló parasztházban éltem kisgyermekkoromban. Vendéglátóm ma is gondosan ápolt, szeretett birtokán bárki otthon érezheti magát, s még a kutyák barátságos ugatása sem töri meg a nyugalmat, a látogatónak szinte nehezére esik a kapun túli rohanó világba vissza-, illetve kilépnie.

Az örömömbe aztán üröm vegyül, ahogy újra végighajtok a Wesselényi, majd a szomszédos utcákon. Nagy szomorúsággal tölt el, hogy ezek a régi parasztházak, ezek az egykori jellegzetes lakóépületek sorra tűnnek el Püspökladány térképéről, s ma már alig találni a városban ehhez fogható „időkapszulát”, mely úgy repít vissza a kedves gyermekkorba, hogy az ember szinte megmagyarázhatatlan űrt érez a lelkében, ahogy elhagyja e portákat. Mostanra leginkább már csak néhány kopott fotó, vagy Dorogi Márton könyve őrzi ezeket az emlékeket, illetve az a kevés hagyományápoló püspökladányi család, ki még fontosnak tartja e régi épületek állagának és szellemének megőrzését. De sajnos egyre inkább az a tendencia, hogy a ma még fellelhető egykori püspökladányi parasztházak inkább vannak pusztulásra, elmúlásra ítélve, mint megmentésre!

Pedig higgyék el, varázsa van ezeknek az épületeknek, nagyszüleink 100 éves vályogházainak! Megmenthetőek és megfelelő karbantartás mellett élhetőek, a saját ízlésünk és egyéniségünk szerint belakhatóak… és mindamellett nagyon szerethetőek is! Meg kell találni e házak lelkét, s akkor az együtt él a ma emberével is!

Köszönöm Andreának a vendéglátást és azt, hogy megoszthattam a honlap olvasóival a történetüket, egy eredeti állapotában megőrzött és ma is mindennapi életteret nyújtó 107 éves püspökladányi ház történetét, valamint a látogatásom során készült fotóimat!

 

Püspökladány, 2014. szeptember 6.

Megyaszai Szilvia

*

FOTÓGALÉRIA: (A képek rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz