A temető fejfái

A PÜSPÖKLADÁNYI TEMETŐ FEJFÁI

*

„Prológus”

Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy a püspökladányi temetőt járva, hozzátartozóink sírjához igyekezve elkalandozott figyelmünk, s ilyenkor egy-egy, a műkő és márvány síremlékek között búslakodó, a letűnt korokból „ottfelejtett” faragott fejfán akadt meg tekintetünk. Többsége megsüllyedve, megdőlve, magányosan, vagy épp párja oldalán dacol az idő kegyetlen vasfogával és lekopott betűivel őrzi több évtizedes titkát, mégis – talán pont e méltóságos elszántság okán – arra hívnak, szólítanak bennünket, hogy ne hagyjuk őket örökre elveszni a feledés ijesztő homályába.

E „hívásnak” engedelmeskedve, s őseink emlékének megmentése érdekében – a kegyelet megőrzése, s a legnagyobb tisztelet szándéka mellett – fotókon igyekeztem megörökíteni a teljesség igénye nélkül a püspökladányi temető még fellelhető régi, faragott, többnyire teljes pusztulásra ítélt fejfáinak egy részét, s a rajtuk még felsejlő síkdíszítményeket. Reménységre adhat okot, hogy van közöttük néhány jó állapotú, rokonok által ma is ápolt, gondozott fejfa is. A többség viszont néhány év múlva talán már csak e fotókon fog emlékeztetni bennünket az idő romboló hatalmára. Ezért megkerestem és felkértem egy lelkes budapesti fejfa-kutatót, hogy az elkészült képek és a rendelkezésre álló információk alapján segítsen nekünk megismerni saját múltunkat, lassan eltűnő emlékeinket.

Polóny Levente magától értetődő és önzetlen módon vállalta e feladatot, s készítette el összeállítását kifejezetten a Püspökladány Anno honlap számára, melyet ezúton is hálásan köszönök! Kérem, fogadják érdeklődéssel a püspökladányi temető fejfáiról készült írását!

A fejfák egy-egy embernek állítottak jelet (emléket), de egykori tömeges előfordulásukkal egy település helytörténeti értékét is képezik. A Püspökladány Anno honlap eme összeállítása – mely az Eltűnő értékeink rovatban olvasható – nemcsak egy régi püspökladányi hagyomány, de több ezer ősünk emlékének megőrzésére hivatott.


Megyaszai Szilvia

**

A Kárpát-medencei protestáns magyar temetőink jellegzetes sírjele a fejfa. A fejfák megtalálhatók a zalai Őrségtől egész Székelyföldig. Míg a katolikus vallásúak főleg keresztet állítottak elhunyt szeretteiknek, addig a fejfák elsősorban a református sírkertekre jellemzőek, de előfordulnak evangélikus (Apáca, Pilis, Harta, stb.) és unitárius (székelyföldi Erdővidéken) temetőkben is. Sajnos napjainkra a fejfafaragás és -állítás hagyománya kiveszőfélben van. Korunkra megváltozott az élethez, a halálhoz való viszonyunk is. A hozzátartozók már nem sírjelet, hanem emléket állítanak az elhunytnak, s azok mérete, fajtája sokszor inkább csak a külvilágnak szól. A mélyen hívő ember a halált elfogadta a maga természetességében, hitéből adódóan bízva abban, hogy az elhunyt feltámad egy igazságosabb isteni országban. A sírjel rendszerint addig állt, amíg az elhunyt hozzátartozói éltek, s gondozták a sírokat. Ha kidőlt, újat faragtattak. Miután nem volt, aki gondozza, a sírjel elkorhadt és a földdel lett egyenlővé. A temetők képe mára megváltozott, a gondozott sírokon jellegtelen síremlékek állnak. A sírkertek elhagyott részein pedig a kidőlt, gondozatlan sírjelek már nem fából vannak, hanem porladozó műmárványból, málló műkőből, melyek torzókként hevernek a földön.

A múlttal való kapcsolat is átalakult. Fejfáink fogynak: elégetik, eldobják, sírgödörbe fektetik, jobb esetben hagyják elkorhadni. Ezt a folyamatot hivatott megállítani egy új kezdeményezés, mely az Unesco listájára kívánja venni a fejfás temetőinket, ezzel is jelezve, hogy nemzeti kincsünkről van szó.

A fából készült sírjelek azonban nem tekinthetők kizárólagosan magyar sajátosságnak, hiszen állították egyéb országokban is. Ezek a sírjelek egyszerű tábla formájúak, különösebb formai gazdagság és díszítőelemek nélkül, kizárólag az elhunytra vonatkozó szöveges adatokat tartalmazzák. A magyarság ezzel ellentétben tömegesen, számtalan alakzatú és díszítésű fejfát faragott. A fejfák díszítő elemei az esztétikai funkción túl – az írásbeliség elterjedése előtt – jelentéstartalommal is bírtak, melyek tájegységenként, sőt településenként is változhattak. A forma- és motívum variációk sokszínűsége mögött azonban felfedezhető egy egységes jelrendszer is. A magyar sírjelekhez hasonlóakat inkább kelet felé (Türkmenisztán, Kazahsztán, Nepál) lehetne találni, de ott is csak szórványosan.

Általánosan elterjedt pl., hogy a gyermekek fejfáit kisméretűre faragták, és fehérre vagy világoskékre festették, utalva az elhunyt termetére és tisztaságára. Ilyen, világosra festett fejfákat találtam többek között Iregszemcsén, Hajdúböszörményben, Szalkszentmártonban, Bogdándon. Az idősekét feketére festették, nagyobb méretű fából faragták (pl. Apáca, Ketesd, Bogdánd, Hajdúböszörmény, Alsórákos). A középkorúakét pedig barnára vagy zöldre kenték. Erre példát már nem találtam, de számos feljegyzés említést tesz róla. Ugyanígy eltűnt a piros szín használata is, melyet az erőszakos halállal elhunyt személy fejfájánál használtak. Nyomokban még megtalálható – utalva a korai halál természetellenességére – Apácán és Alsórákoson (itt még használják a piros színt a fiatalon elhunytak fejfáinál).

A nemeknek is megvolt a maguk jele, motívuma. A női fejfák jellegzetes jelölési formája volt a tulipán (Datk, Alsórákos, Erdőfüle, Szilágyszér, stb), a konty (Hajdúböszörmény, Nádudvar, Áporka, Dálnok, stb.), hattyúnyak vagy körte (Szilágysámson, Makád, Apáca). A férfié a gomb, fej (Erdőfüle, Datk, Krasznadobra, Bogdánd, Sarmaság, stb), korona (Áporka, Dálnok).

Vagyoni helyzetre utalt a fejfa mérete is. Vastag, terebélyes fákat állítottak a falu köztiszteletben álló, tekintélyesebb személyeinek (Szilágycseh, Szentes, Szatmárcseke, Hajdúsámson, stb).

A faragott díszítésen túl jelentős tartalommal bírtak a fejfákon található síkdíszítmények, vésetek is. Rendszerint azokon a településeken találhatók meg a legszebb variációk, ahol a faragásra nem fektettek nagy hangsúlyt. A formai egyszerűség a díszítmény gazdagságával párosult, mely főleg a Nagykunságra (pl. Kisújszállás, Túrkeve, Karcag, stb.) és Hajdú-Bihar megyében (Püspökladány, Kaba, Debrecen, Hajdúsámson, stb.) jellemző. Legelterjedtebb motívum a fűzfa (a szomorúságot fejezi ki, a XIX. századtól terjedhetett el Debrecenből), a virág (leánygyermekek fáján használták), galamb (lélek), a napszimbólum (Isten, feltámadás, védelem), rozetta-rózsácska (szerelem, hitvesi szeretet szimbóluma), szív (szeretet). Bizonyos helyeken szokás az elhunyt foglalkozására utaló jeleket róni a fába (Ketesd), pl. tű és cérna (szabó), bárd (ács), szőlő (borosgazda) stb. Kehely is több fejfára került, mely a református vallást szimbolizálta.

A síkdíszítményeket két módszerrel készítik. A fejfát előbb lefestik feketére, majd vésik, így a minta a fekete fán fehérnek látszik (legszebb példányok Püspökladányban láthatók). A másik technika pedig ennek pont az ellenkezője: a nyers fába belefaragják a mintát, majd azt festik ki feketére. Így a világos fában látszik a fekete írás (Ketesd).

 Az írásbeliség elterjedésével a jelek nagy része díszítőelemekké redukálódtak és elveszették eredeti jelentésüket. Ennek következtében a jelrendszer elemeit már következetesség nélkül kezdték használni, eltorzítva jelentéstartalmukat. Így alkalmazták a fekete festéket, a tulipánt, a nagyméretű fejfát, vagy akár a kontyot a fejfáknál. A fejfákon található írás néhol hosszú versekbe foglalva (pl. Magyaró, Fickó) örökíti meg az elhunyt jellemét, de többnyire egyszerű adatokat tartalmaz (név, születés és halál időpontja). Két rövidítés is megtalálható a fejfákon. Tetején: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt; az alján: BP – Béke Poraira. A legszebb feliratokat Nagykőrösön, Kabán, Püspökladányban, Kisújszálláson találtam.

Van egy fejfa típus, melynek elterjedése jól körülhatárolható. Ez az úgynevezett csónakos fejfa, mely a Nagyalföld tiszántúli részén – beleértve a Felső-Tiszavidéket – és a Partiumi Érmelléken terjedt el. Hasonló típusok találhatók az erdélyi Maros-mentén is. Eredetét tekintve többféle magyarázat született. Solymossy Sándor szerint még az őshazából hozott kultusz, a csónakban való temetés leképezése, Magyar Adorján a kun süvegből eredeztette, míg Horváth Imre totem oszlop csökött változatának tartja. Hogy pontosan melyik lehet igaz, nincs rá egységes magyarázat. Egy szatmárcsekei faragó szerint egyszerű gyakorlati okkal magyarázható a fejfa alakja, ugyanis ez az a forma, mely legjobban levezeti a vizet, és előrehajló fejével ereszként védi a feliratot. Mások egy gyászoló emberhez hasonlítják, kinek hátát a fájdalom görbítette meg.

A csónakos fejfák változatosságait tekintve elmaradnak a Duna-Tisza közi, gömöri, szilágysági, kalotaszegi és székelyföldi fejfáktól, de karcolt, vésett díszítései méltán felveszik a versenyt bármelyik tájegység motívumaival. Fűzfái, rozettái, napszimbólumai, indái cifraszűrre emlékeztető gazdagsággal díszítik a sírjeleket.

Püspökladány temetőjében szintén megtalálhatóak a csónakos fejfák. Valamikor több fejfafaragással is foglalkozó famíves (kádár, ács, kocsikészítő, stb.) család is élt a településen. Főleg ők készítették a sírjeleket, de volt, hogy az elhunyt ügyes kezű rokona, barátja vállalta el a faragást. A hajdani faragók közül Egri Gyula (sz.: 1931) ács- és kőművesmestert és Nagy Sándor (sz.: 1926) kerék- és kocsigyártómestert sikerült kifaggatnom a helyi fejfákkal kapcsolatban.

A fejfákat akácfából faragták. A munkához kézi fűrészt, bárdot, vésőt, kézi gyalut, kétnyelű kést használtak. A betű, fűzfa és a síkdíszítmények véséséhez külön célszerszámra volt szükség. A fejfát a halál beálltát követő másnapra elkészítették, temetéskor már kész kellett legyen. Miután a faragás elkészült, a fejfát feketére festették. Először a nyersfát bekenték marhamájjal, majd ezután a marhamájat „bécsi koromba” mártották, ezzel színezték feketére. Más színt nem használtak. A festett fejfába vésték az írást és a többi ábrát, így ezek a nyers fa színe miatt szépen kirajzolódtak a fekete alapon.

Egri Gyula édesapja, Egri Balázs (ács) és nagyapja, Egri Lajos (ács, kőműves) is faragtak fejfát, ahogy Nagy Sándor ősei is. A felsoroltakon kívül még Feke Gáborra (ács és kőműves) és Nagy Elekre (ács) emlékezett Gyula bácsi, akik szintén készítettek fejfákat.

Minden faragónak megvolt a maga jellegzetes jelölése a sírjelen, ami elárulta, hogy azt ki is készítette. Az Egriek által készített fejfák tetejének szélén egy folyamatos sorminta futott végig. Egyedi betűtípust is használtak. Nagy Sándorék pedig a fejfa aljára vésték bele a monogramjukat: NS. A fejfa három részből áll. Tetejét fejnek, a közepét (szöveges részt) tükörnek, míg az alját tönknek nevezték. A tönköt rendszerint szurokba mártották, hogy tartósabb legyen. Tetejére kerültek a figurális díszítmények. Rendszerint fűzfa és csillagmotívumok, illetve egyéb „ákombákomok” (ahogy Egri Gyula bácsi nevezte). Nagy Sándor közlése szerint a csillagot a feltámadás csillagának nevezték. A középső, tükör részre került a felirat, mely fölé faragták (az ereszre) a magyar bajuszt. A felirat mindig egy rövidítéssel kezdődött: ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Utána rögzítették az elhunyt nevét, születési és elhalálozási időpontját. Ezt zárta a BP – Béke Poraira.

A fejfák mérete az elhunyt nemére és korára is utalhatott. A nőkét kisebbre, a férfiakét nagyobbra, míg a fiatalokét vékonyabbra faragták.

Valamikor a püspökladányi temető (régi református temető, ma köztemető) sírjainak túlnyomó többségén fejfák álltak. Ha az elhunyt hozzátartozói még éltek, akkor a kidőlt sírjelek helyére újabbat faragtattak. Mára azonban már nem túl sok maradt ezen sírjelekből. A kidőlt fejfák egy része a sír mellett korhadt szét, másik részét pedig eltüzelték. Ma már sajnos egyre kevesebb hagyományos típusú fejfa készül. Főleg kő, márvány és műkő síremléket állítanak a megboldogult hozzátartozói, mert úgy gondolják, hogy ezzel jobban őrzik az elhunyt emlékét.

Fa sírjelet állítani mára már több vidéken – ahogy kutatásaim során egy aggteleki asszony mondta – szégyent jelent. Azt már csak a szegények és azok állítanak, akik sajnálják a pénzt a hagyományos sírjelre. E hibás felfogással irtják ki sajnos a helyi örökséget, és váltja fel a hagyományosat egy új, ami nem feltétlenül értékesebb és szebb. A püspökladányi temetőben ugyanakkor megfigyelhető néhány új faragott fejfa is, mely a régi szokásokhoz, hagyományokhoz való visszakanyarodást jelentheti, bár ezek már nem a klasszikus, a vidékre jellemző csónak formát, hanem az oszlopos, kopjafa formát követik.

Polóny Levente

 

***

Szintén fejfafaragással foglalkozott Püspökladányban Ezermester Nagy Sándor, kinek élettörténetét itt találják olvasóink:

http://puspokladanyanno.hu/2015/04/ezermester-nagy-sandor-tortenete/


***

KÉPGALÉRIA:

(A püspökladányi temető rendezett, gondozott és műutakkal ellátott. A képek elsősorban a temető periférikus területein készültek, a fejfákkal még rendelkező régi parcellákban. A fotók 2014. nyarán készültek.)

A fotókat készítette: Megyaszai Szilvia

A fotók rákattintással kinagyíthatóak, lapozhatóak! 

 ***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz