A hajdani iskolák

„A jelen a múltnak szülötte,

és méhében hordja a jövőt.”

 

 

A hajdani iskolák dicsérete

 

Hol vannak azok az iskolák, ahová dédanyáink és dédapáink jártak? Hol és mit tanultak a hajdani gyerekek Magyarországon és Püspökladányban?

Magyarországon az első iskolák egyházi iskolák voltak. Már Szent István királyunk uralkodása idején megszervezték a székesegyházi, kolostori és plébániai iskolákat. A plébániai iskolák voltak a későbbi népiskolák előhírnökei. Ezek osztatlan iskolák voltak, ami azt jelentette, hogy valamennyi korosztály együtt tanult és egy pap foglalkozott velük. Itt első lépésben énekelni és imádkozni tanították a gyerekeket, majd írni, olvasni, végül a számolási alapismeretek elsajátítása következett.

1560-ban a nagyszombati zsinat elrendelte, hogy minden plébánia köteles világi tanítót is alkalmazni. A reformáció és ellenreformáció fellendítette az egyházi iskolák szervezését, mert minden egyház fontosnak tartotta, hogy hívei tudjanak írni, olvasni, hogy megismerjék és olvassák a bibliai tanításokat. Gondot fordítottak az ifjúság nevelésére és a híveik megtartására, új hívek szerzésére. Az újkor hajnalán sokan felismerték a tömegoktatás szükségességét, az általános oktatástól várták az emberiség átformálását. A Sárospatakon tanító kiváló cseh pedagógus Comenius Ámos János (1592-1670), mint kiváló pedagógus az oktatást is korszerűsíteni akarta. Ő dolgozta ki először az osztály és tanóra új rendszerét, de jóval később került bevezetésre. Apáczai Csere János is a művelődésben kereste a nemzeti felemelkedés alapját.

Az állam csak Mária Terézia császárnő idejében tűzte napirendre az iskolák kérdését. 1776-ban kiadott rendelete 8 tankerületre osztotta az országot. A tankerületi főigazgató mellett tanfelügyelő (inspektor) is dolgozott, akinek az alsó fokú iskolák és a tanítóképzés ügyeinek intézése volt a fő feladata. A Ratio Educationis (1777) volt az első olyan királyi rendelet, amely átfogóan szabályozta a magyarországi közoktatást. Szétválasztotta egymástól az alsó, a közép, és a felsőfokú oktatást. Az iskolák azonban ezután is mind alsó-, mind középfokon az egyházak fenntartásában működtek. A közoktatásban az igazi fellendülést a báró Eötvös József közoktatási miniszter által kidolgozott XXXVIII. sz. törvénycikk jelentette. A törvény előírta a 6-12 évesek számára az általános, a 12-15 évesek számára az ismétlő iskolai tankötelezettséget. Az ismétlő iskolában télen 7, nyáron 4 óra volt hetenként a tanítási idő. Előírta, hogy egy osztályban 80 tanulónál több gyermek nem oktatható.

A haladás következő állomását Klebelsberg Kuno (1922-1931) miniszter intézkedései jelentették. Ő elsősorban a népoktatást akarta fejleszteni. Erre annál is inkább szükség volt, mert az első világháború után 241 olyan község volt hazánkban, amelyben nem működött iskola. Az egytanítós iskola mellé kettő hold katasztrális hold földet is juttattak a tanítónak. Ezekkel az intézkedésekkel próbálták a tanyasi lakosság műveltségi színvonalát emelni. A magyar tanyavilág – elsősorban az Alföldön – a XVIII. század végétől alakult ki.

Az első iskolákat tanyasi lakóházakban alakították ki. Ezek mestergerendás, szűk ablakú, földes padlójú, istállószerű épületek voltak. A nagyobb szobában folyt a tanítás, a kisebb szobában lakott a tanító és családja.

A tanító már ekkor is a nemzet napszámosa volt, a közösség szolgálói közül rangsorban az utolsó. Ha tudásával, erkölcsi tartásával tekintélyt vívott ki magának, akkor megbecsülték, tisztelték és a tanítványok hálával emlékeztek meg róluk.

Református elemi népiskolák Püspökladányban

 A református egyház már megalakulását követően fontos feladatának tekintette az iskolák építését és azok színvonalas működtetését. Az első református iskola megalapításáról nem volt adat az egyház irattárában, de már a XVI-XVII. században találtak a működésére utaló feljegyzéseket. Ezekből megállapítható, hogy a rektorokat, tanítókat a Debreceni Református Kollégium volt növendékei közül választották. Határozott időre bízták meg őket, a javadalmazásukat a tandíjakból fedezték. Az elemi iskolák épülete az egyházak tulajdonában volt és abban annyi volt a tanterem, ahány tanító tanított az iskolában. Kezdetben a tanév Szent Mihály napjától Szent György napjáig tartott, csak 1942-ben tértek át a szeptember 1-jei tanévkezdésre.

A Petri-telepi református elemi népiskola

 A továbbiakban ennek az iskolának az életét szeretném bemutatni, mivel hozzá érzelmileg még mindig kötődöm. Itt tanultak szüleim, Pánti Sándor és Nagy Piroska, később itt tanultam én, a testvéreim, unokatestvéreim és számos rokonom.

Az egykori Göre-telepen a református egyház az 1920-as évek második felében építette első két-tantermes elemi iskoláját, majd 1931-ben újabb két-tantermes iskolát építettek. Ugyanebben az időben a római katolikus egyház is épített egy egy-tantermes iskolát, melyet később még egy tanteremmel kibővített. Dr. Petri Pál, a vallás és közoktatási államtitkár, a község országgyűlési képviselője sok segítséget nyújtott a két felekezeti iskola felépítésében, melyet a község lakosai azzal köszöntek meg neki, hogy a Göre-telep később az ő nevét vette fel.

A telep lakóinak, és a gyermekeinek száma úgy megnövekedett, hogy az iskolában délelőtt és délután is volt tanítás. Egy osztályban egy tanító tanított. Néhány tantárgyat megemlítek a tantárgyak közül. Így vallástan, nyelvtan, írás, számtan, mértan, rajz, ének, kézimunka, rajz, torna. Az órákon palatáblára, palavesszővel írtak. Tankönyv kevés volt, de azt sem tudta minden szülő megvenni, mivel nagy volt a szegénység, de kölcsönadták egymásnak, vagy iskolában írták meg a gyerekek a házi feladatot. A tanítók ismerték a szülők körülményeit és elnézőek voltak, minden segítséget megadtak a kis tanítványoknak. A szüleim Dorogi Márton és Buzogány Dénes tanító Urakat még idős korukban is szeretettel emlegették.

Az osztályzás fordítottja volt a mainak, az ötös jegy volt az elégtelen, az egyes a kitűnő. A gyerekeket a padokban tanulmányi eredményük alapján ültették, az első sorokban mindig a jó tanulók ültek. A gyerekek zöme tavasztól késő őszig mezítláb járt, mert nem tellett lábbelire, télen nem mindenki jutott el az iskolába, mert nem volt cipője, vagy felváltva viselték a kapcával bélelt csizmát. Tavasszal és kora ősszel meg azért nem tudtak sokan rendszeresen iskolába járni, mert a nagyobb gyerekek vigyáztak kisebb testvéreikre, etették a háziállatokat, míg a szülők a határban dolgoztak. A nagy létszámú osztályokban fegyelmezésre is szükség volt. A rosszalkodó fiúk nádpálcával fenekest kaptak, a lányok pedig körmöst. A tanítók megkövetelték a diákoktól, hogy tiszteljék a szüleiket és a felnőtteket, az utcán közlekedéskor előre kellett köszönniük.

Mindezektől eltekintve az iskolai élet vidám volt és mozgalmas. Téli reggeleken a szülők meleg málét adtak a kisiskolás gyermekük kezébe, hogy kezüket és oldalukat melegítse, míg az osztályba beértek. Sokat ismételték ezt a kis versikét: „Iskoláré fáré, Kell egy darab málé?”. Még én is ismertem ezt a mondókát. Akkoriban a szünetek hosszabbak voltak, negyedóráig tartottak, fertálynak is nevezték a tanulók. Szünetekben, különösen, ha jó volt az idő, hangos volt az iskola udvara. A gyerekek annyi fajta játékot tudtak, hogy soha nem sétálgattak unatkozva.

Külön játékuk volt a kislányoknak és a kisfiúknak, de együtt is játszottak. A lányok szívesen játszottak labdajátékokat, a falhoz és a földre pattintották a labdát, közben énekelték: „Egyelőre, kétkettőre, három hatra, hat kilencre… stb”. Ugrálóköteleztek, ickáztak, vagy sergőset játszottak. Fontos volt számukra, hogy levezessék az órák feszültségét. A fiúk katonásdik játszottak fakarddal, vagy „Adj király katonát!”, vagy gomboztak és golyóztak, mint a Pál utcai fiúk, és ha az idő megfelelő volt, pukkantóztak. Tavaszi esőzések idején a tócsákból kiemeltek egy marék sarat, jól összegyúrták, a közepére mélyedést nyomtak, és utána földhöz vágták. Akkorát pukkant, hogy csak na! Visítoztak is a lányok! A tanítók gyakran tartottak foglalkozásokat a szabadban, elvitték az osztályt sétálni, vagy az udvar elkerített részében veteményes kertet gondoztak, megfigyelték a növények fejlődését.

A református elemi iskolát 1948-ban államosították. Első igazgatója Nagy István volt, aki még akkor is vezette az iskolát, mikor én beiratkoztam. Kiváló pedagógus volt és emberséges, de ezt írhatom a többi tanárnőmről, tanáromról is. Név szerint is megemlékezem róluk. Az igazgatóhelyettes Papp Imre volt, tanáraim neve: Buka Barnáné, Bene Gyula, Dr. Füsti Molnár László, I. Kovács Zoltán, II. Kovács Zoltán, Körmendi Kálmán, Kecskés Lenke és Löki József. Osztályfőnökömnek, II. Kovács Zoltánnak sokat köszönhetek, aki irodalmat tanított, észrevette, hogy jól fogalmazok és továbbtanulásra biztatott. Ő győzte meg szüleimet, hogy érdemes taníttatniuk. Dr. Füsti Molnár László Tanár Úr a nyelveket szerettette meg velem.

Buka Barnabásnénak, aki később az iskola igazgatója lett, egész életemben hálás leszek, mert édesanyámat meggyőzte, hogy szerezzen saját jogon nyugdíjat és hivatalsegédként alkalmazta, innen is ment nyugdíjba. Hálás volt ezért a lehetőségért, ifjúkorában nem tanulhatott, nehezen talált volna munkát, ráadásul a házunk közelében és nyugdíja megkönnyítette öreg napjaikat. Munkáját a későbbi igazgatók is megbecsülték. Ő meszelte nyaranként a tantermeket, folyosókat, mosta az ablakokat, festette az ajtókat. Nehéz munka volt ez akkoriban, az egészsége is ráment. Amikor a diákok szeptemberben beültek a tiszta, jó illatú tantermekbe, talán jobb lett a hangulatuk és az iskolát valóban második otthonuknak érezték ilyenkor. Sokat tudnék még mesélni a kedves első iskolámról, amely útnak indított, a trafikról, ahol a nagynéném volt a trafikos, de most elsősorban a távoli utat akartam bemutatni, hogy a mai iskolások is lássák, honnan indultunk.

Budapest, 2014.december 6.

 

Dr. Pánti Irén

 

Felhasznált irodalom:

Dr. Páldí János: Egy pedagóguspálya terméséből

B. Kiss Albert: Püspökladányi pékmester közéleti, családi naplója és krónikája

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

*** Tovább a friss hozzászólásokhoz