Gimnázium Anno – Győri A.

 „Ne csüggedj!

Hiszen ifjú vagy!

Minden elérhető

Ha van benned bátorság, remény,

És szeretni erő.”

(Goethe)

*

Újra itt volt a nagy csapat…

.

Itt vagyunk hát újra! Mosolyogva nézem a gyülekező, közel ötven éves lányokat és fiúkat és örvendezik a lelkem. Néhány finom ráncocskától, pici, szinte már kötelező súlyfeleslegtől eltekintve nincs szembetűnő változás, mindenki derűs, felismerhető és ugyanolyan várakozással és kíváncsisággal teli, mint jómagam. Öt év telt el a legutóbbi találkozásunk, és harminc az érettségi vizsga óta. 1980-84 között egy csapat voltunk a Karacsban, összetartó, szoros közösség, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy a 31 fős létszámból mindössze öt igazolt hiányzó van.

Mi voltunk a IV/a. osztály. Osztályfőnökünk Dr. Szerdi János tanár úr, akinek gyakran főhetett és főtt is a feje kisebb-nagyobb csínytevéseink miatt.  Mert – bár kiváló képességű csapatot kapott – ritkán hagytunk ki lehetőséget a kilengésekre.  A tanulás mellett mindig maradt kapacitásunk letérni a kijelölt útról, egy-egy kamaszos lázadásra gyakran találtunk időt és energiát. A rendkívül szigorú házirend szabályai örökös zúgolódásra késztettek minket. Akkoriban tilos volt a smink, a hajfestés és a divatos öltözködésre törekvők képviselőit is eltakarta az iskolaköpeny egyhangú kéksége. Mindenhol és mindenkor tilos volt a dohányzás, az alkohol és discoba sem járhatott senki, hisz este 8 után csak szülői felügyelettel tartózkodhattunk az utcán. Talán mondanom sem kell, hogy betarthatatlannak éreztük a fegyelmezésnek eme fokát. Felvérteztük magunkat a serdülőkor csökönyösségével és rendszeresen áthágtuk az előírásokat.  Nagy létszámú osztály voltunk, sok-sok humoros, nagy igazságérzettel megerősített egyéniséggel.  Valódi, összetartó közösség volt a miénk, ha baj volt, összezártunk, ha örömködésre volt okunk, együtt nevettünk. Szerdi tanár úr legjobb tudása szerint terelgetett minket a megfelelő útra, s hosszú távon nem is feledtük el intelmeit, hisz bátran mondhatom, mindannyian egyenes gerincű, életképes emberekké lettünk. Most megkövetnénk mindenért, de erre már csak az a csokor virág volt hivatott, amit a gimnázium aulájában, az emléktáblája előtt helyeztünk el….

S ott, a régi-új gimnázium falai között újraéltem azokat a feledhetetlen éveket. A szünetekben  folyosón zsibongó, iskolaköpenyes diáksereg látványa beleégett a retinámba, s a büfé előtt hömpölygő tömeg is megjelenik lelki szemeim előtt. Szinte érzem a kréta, a szivacs, a tankönyvek illatát.  Tanárainkat látom a katedra mögött, amint igyekeznek hasznos tudással megtölteni szertelen kis kobakunkat. Szerdi János tanár úr az osztályfőnöki teendőin túl a matematika és a fizika – számomra érthetetlen – világába próbált minket bevezetni. Igazán nem az ő szakmai tudásán és lelkesedésén múlt, hogy a mai napig a szanszkrit nyelvvel egyenértékűnek érzem ezeket a tudományokat. Szerdi Jánosné és Szujer Istvánné a német, Kovács Imre tanár úr a francia, míg Tordai Jánosné és Ludmányné Vajay Sarolta tanárnő az orosz nyelv tanítását tűzte ki célul, sok álmatlan éjszakát szerezve azoknak a kevésbé szerencséseknek, akik a nyelvérzék osztogatásánál egészen a sor végén álltak. Löki József tanár úr kémiát oktatott, Daróczi Imréné és Kremniczky Beáta tanárnő a biológia iránti érdeklődésünket igyekezett felkelteni.

Szabó Zoltánné  kiváló történelemtanárunk volt, szinte hallom az óra kezdetét jelző mondatát, mely a nem készülők rémálma volt: „Mindenki elővesz egy kis papírlapot…” Eme faipari végtermék ugyanis egy  nem óhajtott röpdolgozat elengedhetetlen kellékéül szolgált.  Bodnár Sándorné a magyar nyelv és irodalom tantárgy keretében ismertetett meg bennünket a nyelvtan buktatóival, valamint a magyar és a világirodalom gyöngyszemeivel.

Bodnár Sándor tanár úr órái legendásan jó hangulatúak, ugyanakkor rendkívül hatékonyak voltak. A kiváló humorérzékű pedagógus dolgozatírás közben úgy pattant fel a székéből és futott a terem végébe, hogy a gyanútlan puskázók is csak nevetni tudtak csúfos lebukásukon, nem beszélve a szorgalmas többségről. Mindemellett szakmailag is utolérhetetlen érdemekkel rendelkezett, aki az ő diákja volt, az bizony a mai napig tudja, hogy Malaysia fővárosa Kuala Lumpur.

Testnevelőnk Szilágyi József, énektanárunk Ludmány Géza, rajzoktatónk Répási Róza órái is emlékezetesek maradtak. Kardos István tanár úr fakultáció keretében műszaki rajzot tanított néhányunknak, Pók István tanár úr pedig a Bevezetés a filozófiába tantárgyat hozta emberi ésszel felfogható közelségbe.

A kötelező oktatáson túl azonban életre szóló élményeket is adtak a gimnáziumi évek. A paprikacsumázás az őszi munkán, a kukoricacímerezés és szőlőkacsolás az építőtáborokban, a színházlátogatások, ahol a „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” darabot még az eredeti szereposztásban láthattuk, a pécsi, szegedi osztálykirándulás, mind-mind összekapcsolódnak a matekdolgozatokkal, a felelésekkel, az órák előtti izgalmakkal. A középiskolában töltött esztendők mindenki számára meghatározó erővel bírnak, hiszen itt csiszolódik nagykorúvá az emberpalánták hada. Bizonyára sokan érzik úgy, hogy ők is jó osztályba jártak. A bölcsek úgy vélik, az idő megcsinosítja az emlékeket. Én azonban tudom, hogy mi egészen kivételes fiatalokból álltunk össze, ahol senki nem törtetett csak magáért, ahol a „rosszaságra” csábítók sorába az eminensek is vonakodás nélkül beálltak. A bajban nem voltak árulkodók, az örömben nem voltak ünneprontók.

S most, harminc év elteltével, már a vacsoránk színhelyén nézem a számomra oly kedves, emlékeket idéző arcokat, érdeklődéssel hallgatom életük történéseit s valami végtelen nyugalom száll meg. Nem, nem volt véletlen, hogy minket sodort egymás mellé az akkori oktatási rendszer. Nem volt hiábavaló, nem volt céltalan és egyetlen perce sem volt értelem nélküli. Az érettségi vizsga után elindultunk  a szélrózsa minden irányába, hogy  beteljesítsük az álmainkat, hogy megtegyük amiről úgy gondoltuk, hogy arra vagyunk hivatottak. Harcos hétköznapok, vidám korszakok állnak mögöttünk, s még előttünk is. De mindannyian élünk, talpon maradtunk, nem adtuk fel, bármit mértek ránk az évek. Karrier, család, gyönyörű, okos gyermekek, fájdalmas elengedések és újrakezdések jelzik utunkat. S most itt vagyunk újra együtt, s a szakemberek, anyák, apák, feleségek, férjek, erre a néhány órára újra diákokká lettek. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol legutóbb a mondat végére vesszőt tettünk a pont helyett. Már csendesebben szemlélődünk s nem háborgunk tengermódra, jelentősége van a kimondott és ki nem mondott szavaknak is. Ezen a délutánon-estén könnyeket törölgettünk és a nevetésünktől visszhangzott a terem. Mert – s ez a legszebb felismerése ennek a találkozónak – ennyi esztendő múltán sem szűntünk meg egymást szeretni.

 


IV/a. osztály (1980-1984):

Osztályfőnök: Dr. Szerdi János

Ábel László Zsolt, Arnóth Ágota, Bagoly Katalin, Baranyi Ildikó, Bellai Gabriella, Bene Edit, Bodrogi Borbála Ágnes, Fekete Anikó, Gál András, Girdán Éva, Győri Andrea, Keserű Sándor, Kiss Angéla, Koczor Zsuzsa, Kovács Csilla, Kóti Irén, Látkóczki Imre, Marincsák Ibolya, Máté Lajos, Mile Erika, Nagy Anikó, Nagy Marianna, Nemes Balázs, Rácz Katalin, Skoumal Mónika, Szeszák Judit, Szuromi Andrea, Tóth Katalin, Vass Anita, Vadász Ferenc Attila, Zalasch Mónika

*

Győri Andrea

(Fotók: Keserű Sándor, Dr. Nemes Balázs)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz