Publikációk

2017.02.18.

Zilahi Lajos publikációinak egy része, melyeket a Püspökladány Anno honlap szerkesztőjének rendelkezésére bocsátott

A képre kattintva tovább a NYELVÉSZET rovathoz! (Zilahi Lajos publikációinak egy része)

*

Zilahi Lajos

 

A SÁRRÉTUDVARI NYELVJÁRÁS NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

(2001)

 

1. Az elmúlt félszázad alatt a volt sárréti tájon három település kapott városi rangot (Berettyóújfalu, Szeghalom, Püspökladány). A kisebb települések társadalmi, gazdasági arculata is sokat változott – érzékelhető fejlődés történt a környék községeiben, nagyközségeiben -, ezek a települések azonban az említett nagyobbaknál jobban őrzik korábbi hagyományaikat, így a helyi nyelvjárást is. Az is tény azonban, hogy a kulturálódás jobb lehetőségei, az értelmiségiek megnövekedett száma, a hírközlő eszközök köznyelvit erősítő hatása itt is a helyi hagyományos, nyelvi tekintetben a nyelvjárás ellen hat. Ez az alapvető képlet a nyelvjárás mai állapotának vizsgálatához.

       A sárréti nyelvjárások múltbeli állapotáról kevés nyelvi adat áll rendelkezésünkre. Ezen dialektusok 50 évvel ezelőtti helyzetéről VÉGH József népi elbeszéléseket tartalmazó gyűjteménye ad képet (vö. VÉGH, Sárréti népmesék és népi elbeszélések. Debrecen. 1944.), majd az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején gyűjtött, öt településről való (Szerep, Dévaványa, Furta, Biharugra, Doboz) nyelvatlasz-anyag áll rendelkezésünkre. Mindkettő forrásértékű anyag, hangtani, alaktani és szókészleti vizsgálatokhoz egyformán felhasználhatók. Az öt atlasz-kutatópont adatai bizonyítják, hogy a sárréti községek nyelvjárásai alapvető hangtani és alaktani sajátosságaikban nagyon közel állnak egymáshoz. Ez pedig etnikai, életmódbeli azonosságokat feltételez. Kisebb eltérésektől eltekintve olyan hasonlóságot, mint amilyeneket a sárréti települések e-zésében, í-zésében, a hosszú magánhangzók gyakoriságában, az l, r, j nyújtó hatásának adataiban stb. találunk, más nyelvjárásokban nem fedezhetünk fel.

       A sárrétudvari nyelvjárás a Sárrét északi részén volt dialektusok egyike. A vele közvetlen szomszédos Szerep, Biharnagybajom, Püspökladány nyelvjárásával minden lényeges jelenségben megegyezik. Fonemikusan ugyanazt mondhatjuk el róla, mint az említett szomszédos sárréti nyelvjárásokról: fonémaállományát 8 rövid, 7 hosszú magánhangzó és 25 mássalhangzó alkotja. Ezen adatok alapján az 1/c hangrendszertípusba sorolhatjuk (az M-20, Szerep kutatópontra nézve vö. Imre, MMNyjR. 64). Ezek realizációi fonetikusan kis mértékben térnek el a köznyelvi magán- és mássalhangzó fonémáktól: fontosabb allofonokkal a kny. hosszú magánhangzó: nyj. kettőshangzó megfelelések között találkozunk. A sárréti nyelvjárások közös karakterisztikus vonását elsősorban egy rövid magánhangzó (ë) és a három felsőnyelvállású hosszú magánhangzó nagy gyakorisága adja. Hangsúlyozzuk, hogy más, kevésbé jellemző sajátosság mellett. A nyelvatlasz adatai, IMRE Samu és KÁLMÁN Béla összefoglaló munkájának tanúsága szerint ezek a jelenségek a sárréti nyelvjárások többségében – nyelvatlasz-kutatópontok mindegyikén – lényegileg azonos erősségűek és aktivitásúak. A fenti jelenségek Sárrétudvari nyelvjárásában is megvannak.

       A tanulmány után közölt szövegmutatványban a sárrétudvari dialektus minden lényeges hangtani, alaktani, mondattani jegyét megtaláljuk. A beszédfelvételek nem csak a helyi nyelvjárás sajátosságait mutatják, hanem a szerepi nyelvjárással való nagyfokú azonosságát is. A múlt századi Sárrét, az azonos jellegű és adottságú határ, a mindennapi létért folytatott azonos küzdelem a sárréti nyelvjárások szókincsében is jelentős számú közös elemet teremtett. A vízszabályozás után elpusztult határnevek ugyancsak jelzik a hajdani azonos életmód közös nyomait.

       A sárrétudvari nyelvjárás bemutatásához szükségesnek tartottam friss nyelvi anyag felvételét, mert Végh József gyűjtését is figyelembe véve kevés, vizsgálatra alkalmas nyelvi anyag áll rendelkezésünkre (vö. BENKŐ-LŐRINCZE, NyjBibl. 46). Az 1988 februárjában készített beszédfelvételek több adatközlő hosszabb beszédét, rövidebb-hosszabb közbeszólását őrzik. Dombi Gyulánétól, Földesi Sándornétól, Molnár Károlytól és Szabó Mártontól hosszabb egybefüggő szövegünk van, ezek részletei szerepelnek a szövegmutatványban. (Ezúton is köszönöm, hogy vállalták a beszélgetést, hogy megértették, hogy a nyelvjárási beszéd nem érdem, nem is szégyen, vizsgálatokhoz azonban fontos nyelvi tény.) A szövegekből az érdeklődő is, a szakember is megismerheti a sárrétudvari nyelvjárás hangtani jelenségeit, alaktani és mondattani-szövegtani sajátosságait, a nyelvjárási szókincs mai állapotát és változását. Pontosabban néhányat ezek közül, hiszen nem irányított beszélgetéstől nem várhatjuk, hogy a dialektus minden jelenségére gazdag adattárat adjon. (Ahol más forrásra nem hivatkozom, a nyelvi anyag mindig ezekből a beszélgetésekből való.) Csoportos beszélgetés során – SZABÓ Géza kérdései alapján (vö. Szempontok az adatközlő nyelvi életrajzáshoz. Szombathely, 1985) -, arra is választ kerestünk, hogy mi a helybeliek véleménye saját nyelvjárásukról, a községbeli reformátusok és katolikusok beszédéről, a fiatalok beszédéről, az idős emberek nyelvhasználatáról, stb. A szövegekből jól érzékelhető, hogy az idős emberek még ma is tipikusan beszélik a helyi nyelvjárást, de azt is, hogy a négy és fél évtized alatt eltűnt az, ami minden korábbi hagyomány alapja volt. Jól látszik, hogy az eredeti Sárrét a mai nyolcvan éveseknek is jórészt az apától hallott, gyermekkori emlékeken alapuló élmény. Végh József legidősebb adatközlője, az 1943-ban 80 éves Jáni Gábor viszont még élő tanúként mesélhetett a Sárrétról, a régi Udvariról.

2. A következőkben megvizsgáljuk a sárrétudvari nyelvjárás néhány hangtani sajátosságait és tájszavait.

       Először a nyelvjárás – és a környező nyelvjárás – sajátos hangjelenségeit mutatjuk be. A dialektus rövid magánhangzói közül – a köznyelvivel való összevetésben – a zárt ë érdemel figyelmet. Az udvari nyelvjárásban is, a sárréti nyelvjárásokban is a dialektusok egyik markáns jelensége. Végh sárréti gyűjtéséből és a mai beszédfelvételekből egyaránt felismerhető, hogy az ë a nyelvjárási beszéd legnagyobb gyakoriságú rövid fonémája, a nyelvjárásban az e-hez hasonló fontosságú magánhangzó. Hangsúlyos, hangsúlytalan helyzetben és szuffixumban egyformán előfordul. Az is szembetűnő azonban, hogy az azonos adottságú környező nyelvjárásokban nem minden morféma egyformán ë-ző. A szomszédos püspökladányi nyelvjárásban például a következő, sárrétudvari beszédfelvételekből kigyűjtött morfémákban nyílt e hallható: ágylepëdő, lepëdők, Ëszter, Ësztinek, érdëklődött, nëgyven, Nëmës, Szëkrényesi (mindkettő szn.). Ugyancsak beszédfelvételek tanúsága szerint a módhatározó -en ragja Udvariban következetesebben ë-ző, mint Ladányban (vö. keservesën, szípën, tejjesën). (Szerepen is Ësztër: illedelmesën.) Az ë gyakorisága abból is ered, hogy a morfémák toldalékos alakjaikban is következetesen ë-zők. A tőbeli ë-zés például változatlan marad az igei paradigmákban: az ëszik ige ragozási soraiból például a következő adatokat találtam a beszédfelvételekben: ëdd, mëgëszëd, ëgyed, ëgyél, ëszëm (mëg), ëttem, ëttél.

       Végh József Sárrétudvariban gyűjtött falucsúfolókban, találós kérdésekben olyan ë-ző adatokat is hoz, amelyek a mai udvari nyelvjárásokban már nem fordulnak elő (vö. szerepijëk, nëm, SárNépm. 138-9). A beszélgetések során, direkt kérdésre valamennyi adatközlő azt válaszolta, hogy szerepijek, nem. Nem járhatjuk ki, hogy a nyelvjárás korábbi állapotában úgy is használhatták, ejthették, mert a –k többes jel előtt a kötőhang a mai nyelvállapotban is ë (vö. eledelëk, ezëk, főzísëk, legínyëk, részesëk). A nem morfémáról is egybehangzóan állították, hogy ma nyílt e-ző, de a Në csináld!-típusú adatokban a tiltószó mindig ë-ző, amellett a sem () is következetesen ë-ző.

       Az ë-zés a nyelvjárásban erős és stabil, a nyelvjárási beszédben nem kezdte ki a jelenséget sem a hírközlés egyoldalú e-zése, sem a köznyelv hatása. „Udvariba főleg ë betűvel beszílnek” – mondta az egyik adatközlő, de az az igazság, hogy ez csak az idős emberekre vonatkozik, azokra, akik még tipikusan beszélik a helyi nyelvjárást. Ők is figyelik, hogy „a mai fiatalság mán nem ë betűvel, hanem e betűvel beszíl.” Igaz, mert már a 40 éves korosztály beszédében is gyakori a zárt ë-ző helyzetekbeli e-zés. A nyelvjárási beszédben a –t tárgyrag előtti kötőhang mindig ë (vö. épületët, szípët, versët), de a fiatalok nyelvhasználatában az utóbbi két adat már nem ë-ző. A fiatalok beszéde ugyanezt mutatja Szerepen is, nagyobb településeken még inkább ez a helyzet.

       Az ë a nyelvjárás sajátos fonémája: nagy gyakorisága, morfémákbeli váltakozása teszi azzá. Az ë a szomszédos nyelvjárásokban egyformán erősen meg van terhelve. Csupán az olyan ë-ző morfémák csökkenése és kiveszése, mint az Ësztër, idësanyám, pënna, stb. gyengíti az ë-zés korábbi erősségét. Vannak olyan tájszavak, de közhasználatú szavak is, amely morfémákban az ë e-vel és i-vel, í-vel és i-vel váltakozik (vö. ugyë~ugye~ugyi, fazëkat~fazík~fazikak, gyerëkëk~gyerëkik, tengëri~tengeri~tengiri). Az udvari nyelvjárásban az i-ző alakok az általánosabbak, ezek az alakváltozatok minden beszédfelvételen előfordulnak. Az ë-nél zártabb fonéma használata a dialektus jellemző tendenciájára megy vissza. Van tehát bizonyos pusztulás, vannak váltakozások az ë-ző morfémák állományában, ettől azonban a jelenség számottevően nem gyengülne. Az ë-k jövőjére nézve az a meghatározó, hogy a legfiatalabb generáció az ë-ző családi környezet mellett sem veszi át a nyelvjárás ë fonémáját. Amennyire a külső határoknak nincs szerepük a nyelvjárást beszélők ë-zésére, annyira hatnak a fiatalok nyelvhasználatára.

       A nyelvjárás többi rövid magánhangzója sem gyakorisági értékeivel, sem hangszínével nem különbözik jelentősen a köznyelviektől.

       A nyelvjárás hosszú magánhangzóinak gyakorisági értékei viszont nagy eltérést mutatnak a köznyelviektől. Egész pontosan: az á fonéma megterhelése azonos a köznyelvivel, a középső nyelvállású hosszú magánhangzók megterheltsége kisebb a köznyelvi megfelelőkénél, a felső nyelvállású hosszú magánhangzók gyakorisága pedig jelentősen nagyobb, mint a köznyelvi í, ú, ű gyakorisága. Ez utóbbi értékek abból adódnak – a szomszédos nyelvjárásokban ugyanígy, vö. Szerepre nézve Imre összesített adataival, MMNyjR. 114-20; 101; 110 -, hogy az udvari nyelvjárásban is a kny. felső nyelvállású hosszú magánhangzóknak hosszú magánhangzók felelnek meg, a kny. rövid felső nyelvállású fonémák helyén is gyakran hosszúkat használ a nyelvjárás, de a legfontosabb, leghatásosabb összetevő az, hogy a kny. középső nyelvállású hosszú magánhangzók gyakran zártabbá válnak a nyelvjárási beszédben. A zártabbá válás különösen a kny. é: nyj. é, valamint a kny. í: nyj. í értékeit téríti el jelentősen.

       A kny. é: ny. é értékei erősen különböznek Sárrétudvari nyelvjárásában, mert a sárrétudvari emberek beszédében a köznyelvinél sokkal ritkábban hallható az é fonéma. Ebben nem elsősorban a hetfün- féle adatoknak van szerepük, ezeket kompenzálják a kék~kéik ’kellene’, mék~méik ’melyik’ típusú példák, hanem zártabbá vált é-k térítik el a kny. é: nyj. é arányait. A nyelvjárásai é hangok csökkenése az í oldalán nagyfokú megterheléssel jár. A nyelvjárás í hangjának nagy gyakorisági értékeit növelik még a nyelvjárás valódi tájszavai is (vö. fírhang, ízík, kolompír, marík /szëdni/, vígáj ’ritka’ stb.). A fonémagyakoriság oldaláról tehát ez a helyzet Sárrétudvariban az é – í viszonyában. Az í fonéma megterhelését a nyelvjárás nagyhatású jelensége, a zártabbá válás alakítja.

       Az í-zés hasonló hatású jelenség a szomszédos nyelvjárásokban is. A regionális köznyelvbe a jelenség adatai nem kerülnek át, nyelvjárási szélsőségnek számítanak. A regionális köznyelvben csupán a toldalékok előtti egyes szám 3. sz. birtokos személyjel zártabbá válásával találkozunk (vö. fejibe, pízit). Az í-zés minden helyzetben erős a nyelvjárási beszédben. A köznyelvben é-t tartalmazó képző, rag mindegyiküknél következetesen í-ző (vö. azír, búzájír, ócsóbbír, Szerepről: mír, ’miért’, ezír). Az í-zés nyelvjárási következetlenség személyhez kötődik. Ennek szembetűnő jegyei vannak a négy adatközlő szövegeiben. Két férfi (Molnár Károly, Szabó Márton) beszéde következetesen és minden helyzetben í-ző. Sz. M.-nál a négy é-ző morfémát találtam (átképzésëk, élet, édesapám, régi), de az élet-tel egész sor í-ző alak áll szembe (életsorban, ílt, íltük, Ez úgy ílt mëg, ahogy ílt…). A szülők megnevezésében, megszólításában előforduló é-zés (vö. édesapám, édesanyám~ézsanyám) valószínűleg a korábban általános, a szülőknek kijáró tisztelet hagyománya. Tény azonban, hogy kettőjük beszéde következetesebben í-ző, mint a Dombi Gyulánéé, a Földesi Sándornéénál még inkább.

       A é~í gyakoribb váltakozása F. S.-nénál van leginkább adat. Azzal az esettel találkozunk nála, hogy erős í-zése egy közbeszúrt kérdés nyomán (- És cséplőbandában dolgoztak?) percekig é-zőre váltott. A fenti kérdés után egy kéziratoldalnyi (3-4 perc) terjedelmű szövegrészletben a következő é-ző és í-ző alakok fordultak elő: cséplőbandába, magáncséplők, részesëk, férjem, mértek ki, répát, egyébként (2), szomszíd, ëgyébként, életembe. Egy-egy szó egymást követő é-zése és í-zése a szöveg további részében is előfordul (vö. nígy~négyes~nígyes, gójafíszëk~gójafészket~belefíszkelt stb.). Abban, hogy egy-egy köznyelvi kiejtés szerint elhangzó kérdés irányítani tudta az adatközlő é-zését, valószínűleg szerepe van a köznyelvibb környezete hatásának, vagy annak, hogy a nevezett rosszabbul hall, ezért jobban figyel a vele beszélgetők kiejtésére. Egy nyelvi életrajz pontosabb magyarázatot adna az esetre. Az é-ző és í-ző alakváltozatok szinkron jelenléte azonban nem kérdőjelezi meg F. S.-né erős í-zését. Ő azon adatközlők közé tartozik, akik egy rövid időre a beszélgetést irányító kérdések köznyelvi sajátosságaihoz igazodni tudnak. Három-négy percnyi é-zés után azonban ő is visszazökkent a sárrétudvari dialektus erős í-zéséhez. A két férfi és D. Gy.-né í-zésére ezek a kérdések semmilyen hatással nem voltak, bár két-három alakváltozattal az ő beszédükben is találkozunk.

D. Gy.-né nyelvhasználata ugyancsak í-ző, erősebb és következetesebben, mint azt F. S.-nénál láttuk. A beszédben előbukkanó néhány é-ző adat érthető, magyarázható (kérem szépen, életëmbe, férjem, férhëz). A „kérem szépen” a nyelvjárási beszédben ritkán használt kifejezés, a községi elöljárókkal, egyházi vezetőkkel történt beszélgetés, közlés frazeológiájához tartozik. (Hasonlóan SEBESTYÉN: MNyj. XVIII, 37.) Többnyire így használja más is: más dolog, élethelyzet magyarázza a kír, kírëget, szíp, szípën alakokat, mint a kérem szépen-t. VÉGH sárréti gyűjtésében: kérëm szépën~kérëm szípën~kírëm szípën (vö. i. m. 138). Megjegyzem, hogy a –hoz, -hez, -höz határozórag mind a négy idős ember beszédében –ho, -hë, -hö alakban adatolható, D. Gy.-nénál is aho, asztalho, de férhëz.) Az í-zés hétköznapi példái mellett (vö. elíg, kömínymagos, tenyísztëttünk, tíszta, általában víve stb.) D. Gy.-né szövegében ilyen kettős alakokat találunk: cserépedényëk~cserépedínybe, étel~ítel~ítelbűl, péntëk~péntëkën, tésztát~tíszta, de következetesség nélkül, szétszóródva a szövegben. Ami az egyén í-zésének minősítéséhez fontos, az, hogy kevés az é-ző adat, a kevés é-ző morfémával együtt él a beszédben ugyanazon morféma í-ző adata is.

       Látható, hogy a sárrétudvari nyelvjárási beszéd erős jelensége az í-zés, bár egyéntől függően más-más lehet az í-ző és é-ző morfémák aránya. A nyelvjárást beszélőknél aktív jelenség, külső hatása azonban jelentéktelen. A jelenség ugyanilyen állapotban van környező sárréti falvak nyelvjárásában is.

       A többi felső nyelvállású hosszú magánhangzó fonéma gyakorisági értékei is elétérnek a köznyelviektől. Az ú, ű nagyobb gyakoriságát az í-zéshez hasonló adottság (a kny. hosszú magánhangzó: nyj. hosszú magánhangzók teljes azonosság) és jelenségek (részben, hogy a kny. u, ü a nyelvjárásban gyakran megnyúlik, másrészt, hogy a kny. ó, ő a nyelvjárási használatban zártabbá válik) alakítják. Az ú, ű azonban sem a nyúlással, sem a zártabbá válással nem terhelődik meg olyan mértékben, mint az í az é zártabbá válása miatt. Arra nézve, hogy a köznyelvi hosszú magánhangzóknak a nyelvjárásban is ugyanezen fonémák felelnek meg, a szövegmutatványok sokféle adattal szolgálnak. E tekintetben nincs ingadozás a nyelvjárási beszédben. A rövid magánhangzók nyúlására a beszédfelvételekben kevés adat van, de azt szemléltetik, hogy milyen összetevők irányítják a nyúlást. A mindíg valamennyi adatközlőnél többször is előfordul, a szíkesre két adatközlőnél van példa, a fínom csak egyiküknél fordul elő. A szomszédos nyelvjárások hasonló adatainak ismeretében nem lehet kétségünk azt illetően, hogy a független nyúlásra is, a hansúly hatására történt nyúlásra is más adatok is vannak Sárrétudvariban. VÉGH József rövid sárrétudvari szövegei is ezt erősítik meg.

       Az u nyúlásának adatait vizsgálva azt látjuk, hogy a beszédfelvételekben nem sokkal több az adat, mint az i nyúlására, mégis színesebb a kép (vö. Hajnal úccán, túlsó úccának: elmúlasztják: mellékútak, a szerepi Rácz Gyula beszédéből: nyúlat). Amíg az i fonéma nyúlásánál kétféle okra találunk adatokat, az u-k nyúlásánál újabb összetevők példáival találkozunk, ami azt jelzi, hogy ha a nyúlást előidéző okok, indítékok száma nő, akkor – a szomszédos nyelvjárások adatai is erre utalnak – feltételezhetjük az adatok magasabb számát is. A rövid magánhangzók (i, u, ü) nyúlására itt most csak ennyi adat került elő (vö. még VÉGH-nél, im. m. 138-9: bírkák, fëlűltek, mëgbëcsűlik), de az l, r, j nyújtó hatását az a, e fonémák esetében a szövegmutatvány mindenkinél többféle adattal bizonyítja. Hasonlóan az alaktani értékű nyúlásra nézve is, amelyre Szerepről is van adat (kihány, nyúlat). Bár kevés az adat, a nyúlást előidéző helyzetek azonban mutatják, hogy Sárrétudvariban miért nagyobb a köznyelvinél az ú fonéma gyakorisága. Nem nagyszámú adattal ugyan, de terheli a nyelvjárási ú-t, ű-t a zártabbá válás adattára is (vö. lű, bű stb.).

       A nyelvjárás középső nyelvállású hosszú magánhangzóiról eddig azt állapítottuk meg, hogy zártabbá válásuk miatt kisebb a megterhelésük, mint a köznyelvi hasonló magánhangzóké. Példái valamennyi adatközlő nyelvhasználatában megtalálhatók. A középső nyelvállású hosszú magánhangzókról alkotott kép azonban úgy teljes, ha azt is hozzátesszük, hogy az ó, ő gyakoriságát polifonemikus adatok növelik. A polifonemikus helyzetek többségében a nyelvjárásban monoftongusos realizációval találkozunk: az azonszótagú l kiesése nyomán korábban óu-t, őü-t (vö. Végh, i. m. 138-9: vóut, megvóut, dinnyefőüd, főüd, Éróudalo, kikőütösztette, kőütözött, vóuna), ma azonban inkább ó-t ő-t hallunk. A nyelvjárási beszédben –ol, -öl, -ül hangkapcsolat nincs, hosszú magánhangzó, kettőshangzó, hosszú magánhangzó + l realizációkkal találkozunk (vö. főüd, fődre, főggye, Hangásfőd, Külfőd, rítfődnek, zsellérfőüdnek, kűdözött, kűttem). Korábban ezekben a helyzetekben hallatszott legtisztábban a diftongus, ma azonban Sárrétudvariban a hosszú magánhangzó az általánosabb. A realizációk között akad a köznyelvivel egyező is (vö. dolgozzík).

       Úgy látszik, hogy a kettőshangzók sorsa a nyelvjárásban is a monoftongizálódás. Korábbi adatok arra mutatnak, hogy a középső nyelvállású hosszú magánhangzók helyén általánosabb volt a kettőshangzós megoldás szóvégen is (vö. VÉGHnél: lévőü, ríkatóu, Kállóu, hajóu, lekszílsőü), szó belsejében is (vö. uo.: előüjáróság, éjóuszágokat, gyíkírágóuk, hajóut, hajóuba, Mezőüsason, i. m. 138-40). Az é fonémának is volt deftongusos realizációja (éi). Az ó-, ő-nek a korábbi óu, őü helyett most a nyelvjárási beszédben is ó, ő felel meg általában, az óu, őü visszahúzódott az azonszógatú l kiesésének már hivatkozott példáiba és néhány sajátos adatba (vö. Óu!, óután, óutót). A kettőshangzók felszívódását különböző realizációk kísérik, és a jelenség a nyelvi változások nehezen észlelhető rétegéhez tartozik.

       Így pontos az a kép, amelyet a sárrétudvari nyelvjárás hosszú magánhangzóiról, ezen fonémák gyakoriságáról felvázoltunk. A hosszú magánhangzók nagy gyakorisága általános az egész nyelvjárásterületen (vö. Imre, MMNyjR. összesítő adataival i. h.) A jelenségnek az érintett nyelvjárásokbeli változása nem számottevő, a nyelvjárást tipikusan beszélők nyelvhasználatában máig nem változott semmit.

       A nyelvjárás mássalhangzói számukban és adottságaikban megegyeznek a köznyelviekkel. Van ugyan adat a rövid mássalhangzók intervokális helyzetbeli nyúlására (ellemi, mámma, utána nálla, űvélle stb., leginkább a ragos névmások ejtésében), ezek azonban nem terhelik jelentősen a nyelvjárás hosszú mássalhangzó fonémáit, nem vonzanak olyan jelentős értékkülönbségeket, mint amilyeneket a felső nyelvállású hosszú magánhangzóknál láttuk. Egy mássalhangzós jelenség viszont nagyon jellemző a nyelvjárásra: az l, r, j nyújtó hatásáról már volt szó. Azzal kell kiegészítenünk, hogy az l, r, j nem csak hosszú magánhangzókat hoz létre, hanem félhosszúakat is (vö. ëgyedűl, bekerűlt, javúlni, tanúlmányozzam: elmúlt, felesígűl, körbe, hejzet, rajta stb.). Ez utóbbi csoport kiegészül még néhány pótlónyúlásos adattal (vö. ara, ere, mer ’mert’). Az l, r, j nyújtó hatását vizsgálva azt látjuk, hogy az el- igekötő e-je általánosan félhosszú a nyelvjárásban: az l az oka részben annak is, hogy következetesen hosszú a magánhangzó az l-re végződő toldalékokban (-búl, -bűl, -rúl, -rűl, -túl, tűl). Rámutattunk már: a hosszú magánhangzó csak zártabbá válik a nyelvjárásban, de nem rövidül meg Sárrétudvari nyelvjárásában sem.

       A sárrétudvari dialektus arculatát több, kisebb hatású magánhangzós és mássalhangzós jelenség színezi még.

3. A sárrétudvari nyelvjárás alaktani sajátosságairól nagyon vázlatosan szólunk. Tüzetesen vizsgálni nem célszerű, mert alaktani adottságaiban lényegében azonos a nyelvjárás a köznyelvvel. Ez a legfontosabb, amit ide vonatkozóan a dialektusról elmondhatunk. Egy vizsgálat sokkal inkább azt tűzhetné feladatául Udvariban is, a szomszédos nyelvjárásokban is, hogy felmutassa, milyen egyeztetések vannak a nyelvjárás és a köznyelv alaktani rendszere között, semhogy az eltéréseket tallózza. Végül az is a vázlatos megoldást indokolja, hogy az újabb beszédfelvételekkel együtt is kevés nyelvi anyagunk van az alaktani jelenségek tanulmányozásához. Bár a nyelvjárást jól ismerem, de nem anyanyelvjárásom. A püspökladányi és sárrétudvari nyelvjárás lényegi azonossága, a sok hasonló jelenség, érték ellenére sem vállalhatom, hogy a két szomszédos nyelvjárás sok azonossága alapján teljes azonosságról beszéljek.

       Tőtani vonatkozásban a nyelvjárás – a szomszédos szerepi nyelvjárás is, vö. atlasz M-20 – két sajátosságára mutathatunk rá: a névszótöveknél az út~útak~útam~útat), valamint az igetöveknél a hágy~hagyom, kél~kelëk nyelvjárási váltakozására. Ez utóbbi alaktani értékű nyúlás sajátossága, hogy csak az egyes szám 3. személyben jelentkezik á és é, a ragozási sor többi tagjának tőhangzója mindig a, e. Olyan sajátosság, amely a szomszédos nyelvjárásokban is megvan, a regionális köznyelv azonban sehol nem vette át.

       A birtokos személyragozás egyes szám 3. személyben nem különbözik a köznyelvi megoldástól (-a, -e, -ja, -je), toldalék előtt azonban a palatális személyjel mindig –i, -ji (fejit, kötőjibe). Véghnél: ípűlete, Szerepről: hírit. Ez a realizáció a reg. köznyelvet beszélők nyelvhasználatában is megvan. A többes szám 3. személyű birtokos személyjel itt is –ok, -ëk, -ők. Ugyanezek a megfelelők élnek a ragos névmásokban is (vö. nállok, véllëk, tűllök). A palatális sorban jelentkező fejëk, ’fejük’, mënyëk-féle adatok jelentősen terhelik a nyelvjárás ë fonémáját, valamint az illabiális jelenségek adattárát. A sárrétudvari beszédfelvételekben előforduló adatok: házokho, papjok, vagyonnyok, belőllök, szerepi adatok: főggyöket, lovok.

       Az igei toldalékok közül a felszólító mód egyes szám 3. személyű (alanyi ragozású) –ék (-ík) következetességét emeljük ki. Azért is figyelmet érdemel, mert eredeti formájában a tipikus nyelvjárásiban a nem ikes igékben is ezt az –ék (-ík) ragot találjuk (vö. Véghnél: valamint a mai beszédfelvételekben: lëgyík). A mai nyelvjárási beszédben – egyéntől függően – gyakrabban találkozunk az –ík és –on, -ën, -ön váltakozással. A regionális köznyelv sem Udvariban, sem a többi környező nyelvjárásban nem élteti tovább ezeket az í-ző alakokat.

       A névszói toldalékok viselkedését már érintettük. A –hoz, -hez, höz, az –ért határozórag utolsó mássalhangzója nélkül általános a nyelvjárásban, de az l végű ragokban az l sem más hanggal nem változik, sem nem marad el. Nem alaktani kérdés, de mivel az é>í zártabbá válás adatainál külön nem foglalkoztunk vele, szólunk arról, hogy a különböző névszóképzőt szintén í-zve használják a nyelvjárásban (-ís, -ísz, -síg, -ínk).

       Kedveli a nyelvjárás a testesebb igekötőket és szóalakokat. Az át- és szét- igekötőt mindig testesebb formában halljuk (vö. átalmënnyek~átmëgyëk, ideátal, íltük átal, átalíltük, szíjjelszórtabbak). Ugyanígy az állt~állott, mëgy~mëgyën, szólt~szóllott alakok közül a nyelvjárási beszédben általában a hosszabb alakok járják. Az igétől elváló igekötő pedig a –fele toldalékelemmel bővül (vö. vëszi átfele, szëdtük összefele, vittük kifele, sőt ilyen változatok is gyakoriak: vitte átalfele, szëdtük szíjjelfele). Megjegyezzük, hogy a felé névutó is fele alakban él. (Más nyelvjárásokra nézve vö. SEBESTYÉN: MNyj. III, 35-51.)

       A fenti kevés számú jelenség és adat is jelzi, hogy sárrétudvari nyelvjárás alaktani rendszerében alig tér el a köznyelvétől, de ez a helyzet a környező nyelvjárásokban is.

4. A tájszavak aktivitásának ma többféle gátja van nyelvjárásokban. Ez magyarázza, hogy használatuk beszűkült a dialektust beszélők körébe. Csak ebben a körben van lehetőség arra, hogy a kommunikációban résztvevők egyike ne váljon passzív hallgatóvá. Az sem véletlen, hogy több órás beszédfelvételek is kevés táji használatú szót vagy kifejezést tartalmaznak, pedig az egyik kazetta irányított beszélgetés anyagát őrzi. A nyelvjárási szavak használatához ma már nem lehet a nagyapának kommunikációs partnere az unoka – az életmód, a gondolkodás, a nyelvhasználat különbségeit plasztikusan mutatja a tájszó-használat -, mert a legfiatalabbak nem csak másképp, hanem másról is beszélnek. És nem csak a másféle élmények, hatások miatt. A társadalommal, a lakóhellyel együtt sokat változott a család és benne az egyes ember. Ezt erősítik sárrétudvari beszélgetéseim is. A változások nyomán más lett a nyelvhasználat, a szavak jelentése, a névadás, stb.

       A fiatalok, a közéletben résztvevő középkorúak jól ismerik a település közigazgatási státusát, az idősebbek azonban változatlanul faluként emlegetik Sárrétudvarit (vö. „más ëgyéb ijenëk nem változtak a faluba”, F. S.-né: „a faluba mint nyájjuhásznak állt be”, Sz. M. beszédfelvételéből). Ugyanakkor a felszabadulás előtti elöljáróság épületét kössígházaként emlegetik, mai megfelelőjét pedig tanácsházként. Az államhatalom helyi szervei megváltoztak az elmúlt 40 év alatt, tisztségviselői és apparátusa is átalakult. Ezen új fogalmak nevei behatoltak a nyelvjárási használatba.

       A nyelvjárási szókészlet vizsgálata másféle változásokat is mutat. A sárrétudvari nyelvjárás is azt példázza, hogy a régi paraszti élet fogalmai és szavai – jelentésbővüléssel – átkerültek a köznyelvbe. 50 évvel ezelőtt a parasztember legfontosabb élelme a kenyér és szalonna volt. „… a határba mindig csak ez vóut az élelem az embërnek a szalonna, hun mëgsütöttük, hun nem sütöttük.” (D. Gy.-né). A szalonnasütés a napi pihenés része és szertartás volt, a sült szalonna pedig a nehéz fizikai munka fontos feltétele. Divat lett a szalonnasütés – mondta a beszélgetéskor M. K. Csakhogy a sűlt szalonna ma már nem a mezei munkán levő ember meleg ebédje, hanem a pihenéshez, a koronázáshoz társuló evés egyik lehetősége. Családos emberek társas szórakozása. „Összeülnek öten-hatan még az én vőm is mëgvóut, hítta a komákat, hét-nyóc embër, akkor előtte ital, utána mëg sűlt szalonna, zsíros kënyír hagymával, paprikával, utána mëg sör.” (M. K.) Volt tehát és van szalonnasütés, de a mai már sem céljában, sem tartalmában nem azonos a régivel.

       A tájszavak egy csoportja napjainkra Sárrétudvariban is pusztulófélben van (a felszabadulás előtti társadalom, közigazgatás, vallási élet, a hagyományos állattenyésztés és növénytermesztés szókincsére gondolunk). A tájszavak egyik csoportja azért vált funkciótlanná, mert a társadalmi-politikai változások a fogalommal együtt kiszorították, a másik csoportjuk a korábbi hagyományok visszahúzádása miatt, harmadik csoportjuk pedig szűk, rétegnyelvi használata miatt veszített társadalmi aktivitásából. A szógáltam-féle tájszavak Udvariban is röviddel a felszabadulás után kihulltak a társadalmi és nyelvhasználatból, a marík szëdni szerkezetet a mezőgazdaság gépesítése tette feleslegessé, a paszúj-típusú tájszavakat pedig a köznyelvi bab terjedése miatt érezzük nyelvjárási használatúnak. A tájszavak sorsa Sárrétudvariban is a funkcióvesztés és pusztulás, másrészt a nyelvjárást beszélők nyelvhasználatába való beszűkülés lett. Az élő nyelvet hallgatva, a beszédfelvételeket tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy helybeli idős emberek Sárrétudvariban is a nyelvjárást beszélik, a dialektus hangtani, alaktani, mondattani sajátosságai elevenek közleményeikben, tájszót azonban keveset találunk beszédükben. Több adat erősíti, hogy az idős embereknek ez a csoportja ismeri a nyelvjárás tájszavait, használatukhoz azonban ma már alig akad szituáció.

       A tipikus nyelvjárási emlegetésekor tehát elsősorban a dialektusra jellemző hangtani, alaktani, mondattani jelenségek meglétére gondolunk, a tájszavak előfordulása emezeknél jóval esetlegesebb. A mai lakásokban kicserélődtek a mindennapos használati tárgyak, másak a keresztnevek, megváltoztak az emberi kapcsolatok a családban („ezelőtt az öregnek vóut szavazati joga, a mënynek nem vóut”), a nagyüzemi művelés miatt megváltozott a határ is. (Ezen a tájon száz év alatt kétszer is, először a Sárrét lecsapolásával.) Lassan kivesznek a Sárrét utolsó szókincsbeli maradványai is, hiszen a mai közép korosztálynak – a fiatalabbaknak még kevésbé – semmit nem mond már a hajdani vízi világ emlegetése. (Végh József biharnagybajomi, sárrétudvari, szerepi gyűjtésű rövid elbeszéléseiben még négy olyan tájszó került elő, amely a régi Sárréthez kapcsolódott: hajóu, nádvágó, rítëk, tolóu.)

       Helybeli idős emberekkel való beszélgetés közben megkérdeztem, hogy ismerik-e ezt a szót: vicsog~vicsok ’a Sárrét azóta elpusztult rágcsálója’. Mindannyian azt válaszolták, hogy nem ismerik. Aztán kiderült, hogy ismerik a Vicsokdombot, sőt „itt vóut egy ojan nevű, akit úgy híttak, hogy Vicsok Dan…”, tehát helynév és ragadvány név is őrzi a rágcsáló emlékét. Ha négy élő korosztályt veszünk figyelembe (10-20 év: 21-45: 46-65: 66-80), jó látszik, hogy a helyi tájszavakat, amelyek a hagyományos falusi, paraszti emlékét őrzik, az utolsó két korcsoportba tartozók ismerhetik. De a szókészlet tájszói rétege nem lehet aktív az ő beszédükben sem. A tájszavak jövőjét aktivitásuk beszűkülése és ismerőik körének folyamatos csökkenése egyszerre jelzi.

       A pusztulás a tájszavak mindhárom rétegét egyformán érinti. Az erősen terjedő köznyelvi mellett a fiatalok az olyan alak szerinti tájszavakat is mint a hetfü, mëgyën stb. rétegnyelvinek, nyelvjárásinak érzik. Értik, ismerik, de nem használják. Hasonló tapasztalataink vannak a jelentés szerinti tájszavakra nézve is. Nagyszüleik nyelvhasználatából ismerik, de ők már nem nevezik az idős embereket öregcselédnek, a sűrűn helyett nem mondanak öregën-t, a ház az ő beszédükben épületet, nem szobát jelent. Ezek a tájszavak csak a nyelvjárást beszélők nyelvhasználatában élnek még, a fiatalabbak – ha a nyelvjárás hangtani jelenségeit kisebb-nagyobb erősséggel megfigyelhetjük is náluk – csak hallgatják ezeket a szavakat, frazeológiai egységeket.

       Abban semmi meglepő nincs, hogy a valódi tájszavakat csak idős emberektől halljuk. Ha érthető az, hogy ők még most is köblösben gondolkodnak, hogy a porcelán teáscsészét is csupornak mondják, hogy kolompírt emlegetnek az általánosan használt krumpli helyett, akkor azt is beláthatjuk, hogy miért van, hogy a fiatalok körében ezen szavak helyett csak a hektár, a csésze, a krumpli (a burgonya sem!) járja. (Sárrétudvariban a kny. burgonya helyett a regionális köznyelvben krumpli, a nyelvjárásban kolompír-krumpli használatos, a korábban általánosan használt paszúj is a nyelvjárási beszédbe szorult vissza.) A valódi tájszavak használatához nyelvjárási háttér kell, érthető, hogy csak a nyelvjárást beszélők rétegéhez kötődnek.

       Az udvari nyelvjárás valódi tájszavait vizsgálva azt látjuk, hogy mai általános használatuknak másféle akadálya is van. Vegyük szemügyre a kny. ritka-sűrű ellentét-pár nyelvjárási kifejezését! A ritka helyett a nyelvjárásban a vígáj valódi tájszó él (a vígáj szerkezetbeli előfordulására nézve vö. vígáj tengiri, vígáj bajussz, vígájon kelt). A sűrű a köznyelvivel azonos jelentésben a nyelvjárásban is használatos, de a sűrű jelző használati körét csökkenti az a jelentésbeli tájszó, amelyre már utaltam: ’sűrű’ jelentésben a nyelvjárás gyakran az öreg jelzőt használja különböző szerkezetekben (vö. öreg lebbencs: „azt főztük öregën disznóhússal, azt a szëgezsborsót” (D. Gy.-né). Ugyanakkor a vígáj jelző is csak a szerkezetek egy részében hallható (vö. vigáj eset nincs, csak ritka eset).

       Az a jelenség is megfigyelhető azonban, hogy a tájszavak mellett terjed néhány esetben a köznyelvi is. A nyelvjárási alak, a tájszó járja minden természetes nyelvjárási szituációban, a mindennapi használatú szavak csoportjából azonban néhány tájszó alternál a köznyelvi megfelelővel. A sárrétudvari nyelvjárás eredeti tájszava a ruca. (Szerepen is, a többi szomszédos községben is.) A nyelvjárás az összetételekben is a rucát használja elő- vagy utótagként (vö. rucazsír, rucatojás: vadruca, magruca: „Írattál mán rucát?”) Alkalomszerűen azonban a ruca mellett fel-felbukkan a nyelvjárási beszédben is a kny. kacsa. Általában köznyelvi környezetben és alkalomszerűen.

       Nyelvhasználati problémát is okoz, hogy a korábbi szokások helyébe újabbak léptek. A társadalmi, környezeti változások nyomán új szokások terjednek. Lassan teljesen elpusztul a korábbi generációk névadási szokása, feledésbe merülnek az 50-60 évvel ezelőtt igen gyakori keresztnevek. Ismeretlen, gyakran idegen hangzású neveket kapnak az unokák, dédunokák. Ezeket megjegyezni sem könnyű az Ësztërhez, Juliskához, Imréhez, Sándorhoz szokott nagyszülőknek. M. K. mesélte, hogy sokáig nem tudta megjegyezni unokájának nevét (Alekszandra). Segített a népetimológia: most már eszébe jut a szandá-ról ’szandál’. Az adat azért is fontos, mert bizonyítja, hogy a népetimológia – ha ritkábban is – a nyelvjárás ma is élő jelensége. Nem csak az unokák nem értik a szigorúan vett nyelvjárásit, a nagyszülőknek is gondot okoznak a fiatalok új szokásai. Az idős emberek úgy segítenek magukon, ahogy tudnak.

       A fentiekből belátható, hogy a tájszavak és nyelvjárási frazeológiai egységek aktivitását sokféle probléma akadályozza Sárrétudvariban is. A közlésfolyamat mindkét pontján állók oldaláról egyaránt.

       A következőkben bemutatjuk a sárrétudvari nyelvjárás beszédfelvételekben és VÉGH József gyűjtésében előforduló tájszavait. (Megjegyzem, hogy a tájszavakat nem csak a szövegmutatványból, hanem a teljes beszédfelvételekből gyűjtöttem ki.) Az adattár nem terjedelmes, de arra alkalmas, hogy jelzésszerűen bemutassa a nyelvjárás tájszavainak jelenlegi helyzetét.

       Alak szerinti tájszavak: bűgatya ’a század elején még használt hosszúszárú vászonnadrág’, hetfü, kathólikus~katólikus, kodrát ’négyszögöl, kvadrát’, kötő ’kötény’, mëgyën, pallás, tajicska.

       Jelentés szerinti tájszavak: beszorúl ’az istállóban telel (a jószág)’, csalággyai ’gyerekei’, fëlfordúl ’elpusztul’, házba ’szobába’, iskolát ’osztályt’, konyhán ’kályhán’, lámpavilág ’lámpafény’ (vö. VÉGH, SárNépm. 139), lánc ’régi hosszmérték’, merevűl ’teljesen, egészen’, munkál ’bérel, művel’, odamaradt ’nem jött haza a háborúból’, öregën ’sűrűn, lé nélkül’, öregcseléd ’idős ember’ rest~rëst ’lusta, nem jó’, szógáltam ’dolgoztam, cselédkedtem’, útkaparó ’útőr’, vászongatya ’házilag szőtt, durva anyagú hosszúszárú nadrág’.

       Valódi tájszavak: csupor ’bádogpohár’, csutkaízík ’a kukorica levél nélküli szára’, fírhang ’függöny’, garét ’vetőgép’, kaska ’kosár’, komëndál ’javasol’, kolompír ’burgonya’, köblös ’magyar hold (területmérték)’, málé ’kukoricalisztből sütött tésztaféle’, miszër ’víkony fonal, abbúl vóutak a lepëdők’ (M. K.), padka ’a kemence része’, paszúj ’bab’, porció ’adag’, ruca ’kacsa’, tëlázsi ’fából készült edénytartó’, tengiri ’kukorica’, terivel ’terhesen, terhével’ vakaró ’kenyértésztából sütött pogácsa’, vicsok ’a régi Sárrét rágcsálója’, vigáj ’ritka, nem sűrű’.

       Az udvari tájszavak fenti mutatvány-adattára jelzi, hogy beszédhelyzettől függően ma is használják őket. Bár szűkülő körben, de élnek, ezért változásaikat is érdemes szemügyre venni. Minden belső mozgás nehezen megragadható, eredmény tüzetes vizsgálatoktól várható. Itt csak arra van lehetőségünk, hogy a változásokból bemutassunk néhányat, hogy jelezzük a mozgások területeit.

       A hangtani vizsgálatok során bemutattuk, hogy VÉGH József szövegeiben olyan ë-ző morfémákat találunk, amelyeket ma már nyílt e-vel ejtenek. Ugyancsak a VÉGH-gyűjtötte falucsúfolókban van egy olyan alak szerinti tájszó (disztóu, háromszor fordul elő más változat nélkül), amely a mai nyelvjárási használatban is már nem él disznó~(disznóu). Nincs okunk, hogy kétségbe vonjuk, hogy akkor disztóunak ejtették Sárrétudvariban, de abban sincs semmi különös, hogy ma a köznyelvi alakot használják a nyelvjárásban is (vö. „azt főztük öregën disznóhússal” – D. Gy.-né beszédfelvételéből). Változás a morféma nyelvjárási alakjában történt, azzal, hogy a köznyelvi forma váltotta fel a nyelvjárásban eredetibb disztóut.

       A jelentés szerinti tájszavak között is vannak olyanok, amelyeket érintett valamilyen változás. A vászongatya~bűgatya lényegében azonos jelentésben élt a nyelvjárásban: ’szőtt vászonból készült hosszú férfi nadrág’. Ez a férfi viselet eltűnt a mindennapi használatból, az utótag azonban ’férfi alsónadrág, hosszú alsónadrág’ jelentésben tovább él a nyelvjárásban. A vászonfazík~cserépfazík nyelvjárási jelentése is azonos volt: ’mázatlan cserépedény’ (vö. TESz. III, 1099). Ezek a használati eszközök padlásra kerültek, pedig annak idején, amikor még minden házban volt kemence, többféle ételt csak ezekben a nagy edényekben főztek. A két előtag azonban ’fehér vászon’, illetve ’égetett agyag’ jelentésben átkerült a köznyelvbe. A vászon- és cserép- előtag jelentésszűkülése követi a belőlük készült tárgyak használatának csökkenését. Sok, régen fontos használati tárgy hasonló sorsra jutott.

       A valódi tájszavak között ilyen változásokat nem ismerünk. A feleslegessé vált valódi tájszavak egyszerűen kivesztek.

       Az alábbi nyelvjárási beszédfelvételek magnetofonnal készültek 1988 tavaszán, tehát 45 évvel VÉGH József sárrétudvari gyűjtése után (vö. Sárréti népmesék és népi elbeszélések. Debrecen. 1944. 138-9.). VÉGH három adatközlője 61 (Szabó Bálint), 63 (Zagyva Sándor) és 80 (Jáni Gábor) éves volt, tehát valamennyien a múlt század végén ismerték meg anyanyelv-járásukat. A jóval terjedelmesebb szövegkorpuszból bő egy ívnyi kerül ebbe a feldolgozásba.

       A szövegmutatványt azzal a céllal közöljük, hogy VÉGH József nyelvjárási szövegei mellé a dialektus mai állapotára mutató szövegeket állítsunk. A korábbi és mai nyelvjárási szövegek alapján érzékelhető, hogy miben és mennyi változott 45 év alatt a helyi nyelvjárás. Egyáltalán változott-e számottevően? Az összevetésben nem lehet akadály, hogy VÉGH József és én másféle lejegyzést-átírást alkalmaztunk. Arra törekedtem, hogy a hangtani sajátosságok mellett pontosan visszaadjam a nyelvjárási beszéd grammatikailag kötetlen tagolását is. A beszédfelvételt azért is fontosnak tartom, mert a két szövegfelvétel közötti időben elkészült és további összehasonlításra ad alkalmat a magyar dialektológia legnagyobb vállalkozása, A magyar nyelvjárások atlasza, amelynek a Sárrétudvarival szomszédos Szerep is kutatópontja volt (vö. M-20).

       A nyelvjárás sajátos hangjelenségei a dialektust tipikusan beszélőknél – sem számukban, sem erősségükben – nem változtak számottevően. Egy-egy jelenség értékei adatközlőnként másak ugyan, de – a kettőshangzók kivételével – valamennyi korábbi magánhangzós és mássalhangzós jelenség megvan és aktív a nyelvjárásban. A sárrétudvari nyelvjárás hangjelenségeinek a szomszédos nyelvjárásokétól eltérő adataira sokféle példát ismerünk (vö. Püspökladány: Esztër, lepedő, Sárrétudvari: Ësztër, lepëdő stb.). Szép számmal akad egyéni sajátság is: Dombi Gyuláné beszédében a zárt ë-k és í-k helyén is gyakran a nyíltabb, köznyelvi változat hallható, tehát a két jelenség nem olyan következetes, mint a másik három adatközlőnél, ugyanakkor csak tőle hallhatjuk a nyelvjárási beszédben is ritka kolompírt. Ezektől függetlenül más jelenségek adatai is arra mutatnak, hogy az idős emberek beszéde lényegében mindenben hű a helyei nyelvjáráshoz, sőt az iktelen igék felszólító mód egyes szám 3. személyben az –ík következetesebb, mint a ladányi nyelvjárásban.

       Hozzáteszem, hogy mindez az idős emberek, a nagyanyák, nagyapák beszédére érvényes általánosan. Amikor SZABÓ Géza kérdései alapján (vö. Szempontok az adatközlő nyelvi életrajzához. Szombathely. 1985) a nyelvjárási beszédről, a fiatalok nyelvéről beszélgettünk, állították és példázták, hogy a fiatalok már nem úgy beszélnek, mint ők. Állításuk igazsága könnyen ellenőrizhető.

       A nyelvjárási szövegmutatvány tudatosan került a dolgozatba. Ha egy település olyan szerencsés helyzetben van, hogy 45 évvel korábbi nyelvjárási szövegekkel rendelkezik, kár lenne elszalasztani azt a lehetőséget, hogy – most a könnyű felvételezés idején – újabb felvételek rögzítsék a pusztuló nyelvjárás mai állapotát.

       Dombi Gyulánéval és Molnár Károllyal Lovasi Dénes beszélgetett, Földesi Sándornéval és Szabó Mártonnal én készítettem a felvételeket. Lovasi Dénes szíves közreműködését köszönöm.

.

Az átírásról a következőket jegyzem meg:

A szövegekben Lovasi Dénes kérdéseit és saját kérdéseimet köznyelvi kiejtés szerint írtam át, hogy jól elváljanak attól, amit a helybeli beszélők mondtak.

Az átírásban BALOGH Lajos útmutatóját követtem (vö. Útmutató az élőnyelvi kutatásokhoz szükséges szöveganyag magnetofonszalagról történő lejegyzéséhez. Bp., 1985). Ennek lényege, hogy „általában a helyesírási szabályok szerint írjuk a köznyelvi kiejtésben is kötelezően meglevő hangtani jelenségeket, mindenekelőtt a zöngésség szerinti és képzés helye szerinti hasonulást, az összeolvadást, a mássalhangzók rövidülését.” (i. m. 4). Olyan szövegmutatványokban, mint a sárrétudvari beszédfelvételekből készített szövegek is, ezt az átírást látom legcélszerűbbnek. Azért is, mert a zöngésség szerinti hasonulás, a hosszú magánhangzók rövidülése egyforma jelenség a köznyelvi és nyelvjárási kiejtésben, de főképp azért, mert a nyelvtudományban alkalmazott fonetikus átírás nehezebben olvasható, a nem szakember kedvét könnyen elveszi az olvasástól. A lehetőségek közötti választáskor -–helytörténeti monográfiába készült feldolgozásról lévén szó – ezért döntöttem úgy, hogy ezt az átírási gyakorlatot követem.

       A szöveg így is tükröz egy fontos mutatót, nevezetesen, hogy az egyéni beszéd – nyelvjárási változata is – sok tekintetben nem következetes. Jól mutatja ezt az egymás mellett élő sokféle alakváltozat. Mindezt azért említem, hogy jelezzem: a várttól eltérő adatok nem az átírás következetlenségei. Ilyen következetlenségek vannak. (Sárrétudvariban a tanúsz-hoz hasonló adatokban nem esik ki az l, mégis van rá példánk. A magánhangzók köréből még több az ilyen adat.)

       Jelzem tehát, hogy az átírás nem felületesség miatt ilyen, hanem gyakorlati okokból.

Baromfit tenyísztëttünk tëljes nagy számba mert azír hogyhát főldeket bizony mink jócskán munkáltuk mer felesbe harmadosba aztán vóutak ezëk az árëndás főldek mert még akkor magunknak bizony elíg kevés vóut me ugye a nagyszülők mëgvótak tehát azt űk nem adták nekünk még akkor ide. Na oszt most ugyi csak az vóut hogyhát minden azon vóutunk hogy amit tudunk jöbban mëgélhessën az embër. Tehát ugyi a tárolás az vóut hogy hízót vágtunk mindën esztendőbe tehát jó mindig abbúl tudtuk hogy mennél nagyon lëgyën hogy egísz esztendőbe ezt be tudjuk osztani. Mert baromfi vóut az élelem mëg a szalonna a szalonna mëg a kolompír hogy az anyám beteg vóut hát én mikor a hatos vonat jött befele mán akkor nekëm jönni këllëtt hazafele hogy főzzem a vacsorát. Ez mán iskolás koromba is így vóut mert nekünk ám ki këllëtt mënni a határra még ha az iskolábúl hazajöttünk is. Az pám azt monta hogy majd tanúsz estére nem délután. Aztán ugye a határba ott mindig csaez vóut az öregebje ű úgy tartotta hogyhát ű a főnök. De bizony a másik bátyám nem nagyon hagyta magát mert ezelőtt lëvágták a szalonnát porciókba hogy ennyi a tiéd mëg ennyi a tiéd. Lajos mindig aszonta hogy én vagyok az öregebb nekem Kedvesany nagyobb këll. Így osztán Béla szonta na megájj mert nem fogod mindet mëgënni mert sütöttük a szalonnát osztán midíg elkeszte Lajos fordítani osztán hun az ëgyikünkét bele a përnyébe hun a másikat. Hát persze mikor kedvesapám velünk vóut akkor ez nem törtínhetëtt mëg hogyhát így lëgyën csinálva. Hát termíszetësën ugyi mán nígy órakor az kapun kimëntünk a rëggeli nígy órakor. Én oszt mondom hat órakor szoktam hazamënni mert a főzíst azt be këllëtt fejezni mëg csak mindig vóut négy-öt hízó vagy pedig jött a tehéncsorda befele oszt vót ëgy tehén hát azt nekëm këllëtt mëfejni me hát kedvesanyám hogy beteg vóut hát ugyi nem tudott dolgozni. Maj mikor maj mikor osztán kint a mezőn kapáltunk Lajos mindig aszonta mit szaladtok te úgyis csak akkor űlsz lë az asztalho mikor én. Na és hogyan fojtassam?

Főző eszközökről tessék beszélni!

       Igen hát ugyi még abba az időbe nem kikkelëzëtt villák mëg kanalak vóutak hanem alumíniumkanál mëg a villa bizon ara annyira këllëtt vigyázni hogyhát mëg ne barnújjon aztán a levesmerő kanál hát ugyi azok még akkor sem vóutak zománcosok hanem én nem is tudom ojan nem is alimínium áá az… ojan alumíniumszërűk vóutak a merőkanalak mert bizony azon sokat këllëtt súrolni hogyhát tisztán tartsa az embër. Aztán ugye a tányírok hát vóutak mongyuk amit örökölt a szüleim mán kedvesanyám a szüleitűl vóutak mán porcellántányírok de hát abbúl hátköznap nem ëttünk mert ugyi vóut cseréptányír. Mindënkinek mëgszokott tányírja vóut tehát abbúl ëttünk. A porcellántányírokat azt csak mikor ëgy kis családi összejövetel mikor a malac mëgölís volt azt csak akkor vóut elővíve mert hiába ugyi még akkor nem lëhëtett ezt a ijen nagy kitérő összejöveteleket csinálni mint ahogy hát mostan van. Hát most mán azokat a kanalakat nem is vënnék elő së azt mán nem. Majd a ruhát is ugyi szerettem vóuna én is mán akkor kezdtem ugyi nagyjány lënni hogy ëgy kicsit nekëm is szëbb ruhám lëgyën. Az apám mindig aszonta szípët de keveset! Ide nem hoztok mindënféle rongyot! Mikor jön az ünnep akkor azt fëlvëszëd de azt máskor nem vëszëd. Úgyhogy hát ugyi azok az idők még akkor aho këllëtt igazodni az embërnek ahogy telik. Merthát mit csináljon az embër ugyi hiába szált vóuna a szülővel szëmbe mint most mert most azt lët hallani hogy nem! A mi időnkbe mikor az én bátyám mëgnősült huszonnígy éves korába még akkor së mondhatta hogy nem. Ëggyen së! Ez biztos. És még mit?

Az edényféléket el tetszett-e már mindet mondani?

       Hát a hát ugyi a fazikak ugyi hát azok átalába víve mán akkor kezdőttek a harmincas évekbe a zománcos fazikak de bizony vóutak még cserépedények nagyon bőven. És mëg is vóut becsülve mert a kemëncébe főztünk sokmindënt. Befűttük jó rëggel a kemëncét és akkor ugyi elkíszítëttók bele a paszújt is mer mink csak úgy hívtuk még akkor bele füstölt húsdarabokat (nevet) azokba füstölt húsdarabokat oszt a kemëncébe mëkfőtt. A napi eledelt még sőt általába úgy főztük akkor hogy két napra. A hús megvóut utána ugyi oszt akkor a bab mëg mëkfőtt sőt még vóut ojan hogy vasárnapi napra a tyúkhús is mëkfőtt a kemencëbe. És cserépedínybe. Tőtöttkáposztát azt nem is lëhetëtt el së képzelni hogy azt kint konyhán főzzük aazt csak a kemëncébe azt csak a kemencébe. Hát az a hejzet hogy hát az már lëjárta magát a szabad kímíny a miénk is az vóut. Csak osztán ugye a szokásos általába a heti ételek ojan mëgszokva vóutak naprúl napra hogy ami az ëgyik hétën hetfün vóut igë az vóut a másik hétën hetfün. Így sorba.

Milyen rendje volt például hétfőn?

       Például hetfün általába víve kömínymagos leves főtt mer mindig azt monta az apám hogy tënnap ëttél húst tehát mámma jó a kömínymagos leves aztán akkor vagy paprikás krumpli ëgy kis kolbásszal vagy pedig nokedli me azt nagyon szerette a család azt az öreg nokedlit osztán kis paprikáson krumplit rá ezëk vóutak általában hetfün. Mán keddën akkor mán lebbencsleves vóut akkor mán annak utána osztán a rátotta vóut tojásrántotta mer mivel baromfi mindig jócskán tenyísztëttünk tehát ugyi az már akkor a tojásrátotta ëgy kis kolbásszal. Má szërdán akkor oszt általába víve monta a kedvesanyám hogy hallod fiam mit kék mámma főzni. Rámongya azt kedvesap krumplilevest fiam az legkevesebbűl kijön. Na mit csinájunk utána? Hát jó lësz főtt tojás. Hát kérem szépen ugyi csak e lëtt a amitől így határoztuk hogy a főtt tojás is ugyi elíg kevésbűl kijött mert mivel vóut. Majd csütörtöki nap nem tutta az embër kitaláni mëgint hogy csak tíszta kolompír jött össze csak az mán mëgint más módon. Píntëkën ekkor paszújleves vóut mindig ez biztos hogy píntëkën mindën hétën paszúj és én életëmbe hetvenhárom éves vagyok de még nem ëttem paszújlevest nem. Az apám mindig azt monta kedvesanyámnak nem këll neki el këll onnet vënni nem baj majd ű kimënt aszongya kedvesanyám ëdd mëg mán fiam hát csak ne maragy éhën az utánnavalóut. Hogy mért vóut ez ezt nem tudom nem tudom. Maj mikor férhëz mëntem igën nagyon különleges vóut me Gyula má tudta a férjem hogyhát nem ëszëm më a paszújt. Na de őknálluk is csak az vóut a divat hogy péntëk van paszúj főtt. Hát másik hétën jött a péntëk ott ültem mint ëgy ázott veréb aztán azt mongya apósom hát fiam ëgyél! Hát én oszt nem mertem szólni azt mongya a férjem hogy nem szereti. Neem szeretëd fiam? Hát az utánnavalót? Mondom azt igën. Akkor nincs sëmmi baj akkor ëgyed a galuskát. De tényleg így vóut.

Nem vették olyan szigorúan az étrendet, ugye?

       Nem nem nem a na de az apám nagyon sokáig nem tutta hogy én nem ëszëm mëg a paszújlevest évekën kërësztűl úgy el tuttuk mindig svinkëlni hogyhát nem vëtte észre. Szombaton ma akkor ugyi baromfit fágtunk csak úgy osztottuk be hogyhát szombat mëg vasárnap ugyi ezëk had lëgyenek az embër osztán mellé tört krumplit ijesmit hát csak csak ez vóut hiába fő eledel a a krumpli. Na az mán majd szombati nap az az nagy divat vóut nálunk is csak úgy mint másun hogy ijen kelt tésztákat kemëncébe lëttek sütve. Hát például kihoz hát ezelőtt úgy csináltuk hogyhát ahogy a tésztát mëggyúrta az embër kissé kacsazsírral úgy keltettük mëg oszt akkor kihúztuk az asztara oszt ëgy kis cukros dióval be lëtt szórva oszt fël lëtt vágva oszt ijen hát kockára szétvágva oszt úgy sütöttük mëg a tepsibe. Úgyhogy ez az nagyon nagyon jó vóut nagyon jóízű vóut. Mán az én bátyám mikor a kapunál mëgálltunk ő nem azon vóut hogy betëgye a kaput szombaton hanem mán beszalatt osztán ránízëtt a tëlázsira hogy vajon kisűlt-ë mán a kalács. (nevet) Akkor a kötőjibe belevëtt nígyet-ötöt azongya neki az öccse hogy na má mëgin benn vóutál rabolni. Hát ugyi e heti eledelëk általába víve mindig sorozatra így vóutak.

Reggelire?

Hát a rëggelire azt tej vóut ha határon kin vóutunk akkor szalonna de oda is kivittük mindig a tejet az üvegëkbe mindënkiét mindëgyikönknek külön-külön. Én félitërës üvegbe a bátyáméké më ojan háromnegyedës üvegëkbe azt vittük kifele a tejet. Aztán azér mert a szalonnát ugyi hogy mëgsütöttük így kevesebb këllëtt me hát csak be këllëtt azt osztani csak be këllëtt hát ugyi fiatal nővő gyerëkik vóutunk oszt bizo csak mëgvóut az étvágy.

Vacsora mi volt?

Hát ekkor vóut a főtt étel általába. Mert azér hogy nem vóutunk otthon de hát ugyi csak vasárnap vóut a ebídfőzís egísz hétën akkor mindig este vóut a főzís. Bizon az elíg kísőn vóut sokszor elíg kíső. A nyári aratáskor akkor ebídfőzés vólt mert akkor mindig úgy intézte az anyám hogyhát nahát mégis hát mëgfőzi az ebídët én mëg hazajártam írte. Még abba az időbe ëgy lovat befogtak az ëgyik lovat oszt avval jártam haza. Csak oszt mëg is jártam ëccër mer még akkor kevés óutót láttunk úgy mëgíjedt a lú hogy az ítelbűl nem maratt ëgy szál së a szekérdëríkba mire kimëntem. Még mëg a túlsó úccának ott Szerep felől még akkor vóutak an nagy gödrök az a úgynevezëtt vájogvető gödör. A közt szaladgáltam a szekérrel. Az ítel mëg oda vóut kötve a szekérdëríkba a csatlóusra de hát az osztán mënt mindënhogy a vóut a szërëncsém hogy mán akkor ijen tizënnígy éves vóutam oszt má akkor a férjemnek való kezdëtt udvrolni oszt a bátyámmal ëgyütt arattak ott nem messze osztán monta a bátyám te hallod az mëg aszongya Eszti nízd csak aszongya ëlszalatt a ló tőlle. Na osztán szongya hogy a ffenébe ezt a lovat fogták be nekëd mír nem az öreget mondom aszonta a bátyam hogy had járóggyík. De mán húsz hétig avval jártam nem óutót nem láttunk még akkor hírül së láttunk óutót azt mondhassuk hogy hogy jött az Szerep fele nem tudom.

Aki benne ült nem is tudta, hogy milyen bajt okozott.

Á nem aztán elébb libapásztorok vóutunk aki sógórnőm lëtt a Lajosnak a felesíge avval őrízgettük ott kint a libát rucát hát persze osztán nem mindig mënt símán mert játszani is szerettünk. Na oszt mikor kijött az apám. Hun vannak a rucák? Hát persze montuk hogy ott vannak. Ott de ëttík a borsót kivertík a szëgesborsót tejjesën vóutunk vagy tíz gyerëk aztán de azok elmëntek a tengeribe mikor má. (nevet) Aszongya osztán az apám hogy haza ne gyertëk addig míg ëgy szëm borsóu lësz a főüdön. Ez a szëgesborsó ezelőtt nem tuom teccëtt-ë hallani rólla. Most is vannak még ezëk azt főztü igën azt főztük öregën disznóhússal azt a szëgesborsót. Na osztán mikor magunk maradtunk gyerëkíket összehíttuk gyertëk te met nem mëhetünk haza hogyha a borsó nem lësz fëlszëdve mer a szíkes fődre borsó lëtt vetve. Na oszt jöttek oszt összefele a gyerëkik. De hát vóut abba oszt egy kis főd is hogy összeszëttük de azír mire a nap lëmënt mán ojan jócskán csak hazaírtünk. Nyitja aztán az apám kifele a kaput. Még hamar hazajöttetëk. Fël van szëdve a borsó? Én vóutam osztán a szónok két fiú nem mert szólni sosë. Mondom fël bizony. Aszongya hogy hát hogy szëttítëk fël? Hát tényleg lëűltünk ott a sarkunkra osztán szëdtük a borsót összefele. Na hun van a borsó? sszongya az apám. Aszongya oszt Béla Itt van a szekérën lëvëtte hát tényleg így ijen idáigformán hát nem mondom én jó fődes vóut de hát másnap Ësztinek ki këllëtt oszt rostálni a borsót de a fiúk nem mertek visszaszólni sose sëmmiféle nemët vagy valamit a két fiú nem szólt. Én nem mondom én én bizon hébe-korba visszakotyogtam me tugya fene valahogy ëgy kisebb igën. De azír mindëgy mikor arúl vóut szó hogyhát vasárnap van oszt most nem mëgyünk ki aszonta az apám mit akarsz itthon csinálni hogy nem mëgyünk ki dehogy nem mëgyünk ki csináljuk a kötelet. Ojankor oszt féreállt az óura a gyerëktársaságnak. (nevet) Akkor oszt hiába szóltam hogy én el akarok mënni a templomba vagy valami maj télire mëntek a templomba akkor majd ráírünk.

(Dombi Gyuláné 73 éves, háztartásbeli)

– Fiatal vóutam és nem vóutam ugye rëst elmënni elmëntem a géphë is aztán marík szëdni hát bizony ëgy kicsit nehéz vóut mert sok búzakívít fël këllett szëdni azír a pár mázsa búzáír de hát jól van az is elmúlt mindën elmú…

Mennyit lehetett keresni egy cséplés alatt?

Hát nem tudom oa körülbelől úgy nígy-öt hétig vóut ëgy mázsa búza ëgy mázsa búza ëgy mázsa húsz vóut amikor ëgy mázsa negyven kilót is de ez ez ritkán vóut de leginkább ëgy mázsa tíz kilót ez mënt ez a heti kereset vóut teccik érteni a gépnél a heti kereset vóut.

 – És cséplőbandában dolgoztak?

Cséplőbandába igën magáncséplők vóutak és magántulajdonosoknak oszt annál a gépëknél vóutunk ijen részesëk részesëk vóutunk. Hát…

Téeszben nem dolgozott sohasem?

Hát ez a második férjem vóut hat esztendeig a téeszbe neki úgy besegítëttem mer még abba az időbe mértek ki kukoricát is répát is oszt neki segítëttem ebbe ëggyelni kapálni a kukoricát. Ëgyébként nem vóutam csak neki vóutam besegíteni mikor így ijen munka vóut me ëgyébként ugyë nem këllëtt mert ő mënt én mëg ugyi csak akker amikor ëggyelni këllëtt mëg kapálni akkor vóutam máskor még nem vóutam a téeszbe. Mëg így hogyha valamelyik szomszíd szólott hogy segítsek neki akkor kimëntem ëgy-két napra besegíteni de egyébkínt én úgy tar tartósabban nem vóutam a téesznél ëgyáltalán dógozni. Hát ugye hhh ez mán mind a múlté az én életëmbe. Jelën pillanatba jól vagyok mëg vagyok hogy mit hoz a jövő mit rejtëget az embër nem tuggya ëggyáltalán.

Milyen volt Udvari régen? Mire emlékszik?

Háát abba az időbe…

 Tessék?

Változott sokat?

Hát változott mert ugye nagyon sok épületët újítottak csináltak mert ezëk ëgy sëm vóutak sëm az új iskolák akkor e sëm vóut ideátal ez a butrész ez ëgy magántulajdonosnak vóut a vendíglője kocsmája mit tudom ëgy zsidó lakott benne magyarnak mondjam hát ami igaz az az igaz ugye ezëk nem vóutak. Ëgyébkint amúgy nem változott mëg oszt ez a minek híjják húsipar akkor a vágóhíd aztán a gázpalacknak a területe más egyéb ijenëk nem változtak a faluba. Mëg oszt nagyon sok új lakás kíszült ez az igaz magánlakások nagyon sokat mert tényleg amiúta én visszaemlíkszëk ara mer ara Bajom fele én ara lakok ara is építëttek új házakat ötöt vagy hatot de ezën a részën ere többet építëttek ezën a Ladány felől való részën ottan szintén ere ki Kisudvariba ott is nagyon sokat építettek sok új lakás van ugye. Hát az enyím még nagyon rígi öreg ház csak fël lëtt újítva teccik érteni.

Nem látok gólyafészkeket mostanában?

Jaaaj hh ott a szëmbe velünk vóut ëgy mëg is van az épület ott vóut nagyon szép gójafíszëk. De hát elbontotta a fiatalembër lëbontotta a kímínyt nem a kímínyt a hogy hívjákot a gójafészket igën berakta a tetejit. Nem szerette mer nagyon pedig gyönyörű góják vóutak ott úgy sétálgattak a gírincën a kis góják mikor mán annyira erősödtek hogy tudtak járni ojan szípën én pontosan odalátok a lakásra osztán ojan szíp vóut úgy gyönyörkötünk benne sokszor mikor ott sétálgattak de lëbontotta a fiatalembër lëbontotta így oszt másutt én nem tudom hogy a Kurucékén megvan még van nincsen a Hajnal úccán? Nincsen? Nem tudom én nem tudom. De az sincs mán mëg nëmës Balázs udvarán? Nem a háztetőn vóut?

– Szabó Márton: Neem neem ott neki valamikor a szalmakazlán vóut aztán mikor a színt csinálta akkor a szín víginél csinált ëgy ojan terepët ami a gója belefíszkelt. Csak most ugyi mán én nem látok messzire ëgy pár év úta nem tudom osztán hogy van-ë benne gója vagy nincs.

       Nem tum én is nagyon rígen jártam azon az úccán nem tudom hogy van nem ott járok.

       Én ott járok, de monom én mëg nem látok odáig hogy van benne vagy nincsen.

       Hát igën ugyë az embër nem lát jól…

A nádtetőt jobban szerette a gója.

Phersze persze ez… Kímínyën vóut.

Mondom itt ojan szépën kőtöttek úgy sorakoztak ottan a girincën amikor a a anyák is ott vóutak mëg a fiókák mán ojan szép vóut ott a girincën úgy sétálgattak a gyerëkik úgy örvendëztek ott a szomszídgyerëkik neki. De hát mit tudom én. Lëbontotta a fiatalembër nem szerette hogy ott van még most is vissza-visszarepűl belőllök amikor mëgjönnek mindig van ami eljön oszt ott kering körűl-körűl. Biztosan az idősebbek nem a fiatalok úgy gondolom inkább az idősebbek csak ritkán azír csak előjönnek még mindig de hát hiába ugye.

Van sok idős ember a faluban?

Hát mán körbeli mint én akik osztájtársak vóutak négyen-öten vannak a többi mán mind. Nők még ëgy néhányan többen vagyunk de akik velem jártak iskolába mondom ojan kevés a férfi nagyon kevés mán. Nők még páran többek vagyunk. A férfiak azok kevesebben vannak. Hát ugyi maratt oda belőllők a negyvennígyes háborúba is ugye ott is maratt. Óután mëg azúta is ugye. Hát sajnos…

Váradon volt-e azóta?

Tessék?

Születése óta?

Jajj vóutam de méég akkor nagyon kicsi vóutam mikor az én anyám elhalt a nevelő apámmal mëntünk el a temetísre. Váradra mert meghalt mert tulajdonképpen úgy halt mëg hogy tragikus halállal halt mëg és a nevelő apámmal mëntünk el a temetísre. Még most is úgy előttem van pedig mán nem ojan közel vóut elíg rígën vóut hogy ugyë kathólikus vóut az én anyám én is abba születtem úgy szerepëlëk születísnél no de ugye nem abba nevelkëdtem mer református iskolába jártam és mikor temettík a kathólikusoknál úgy emlíkszëk rá hogy úgy körbe járták a sírt teccik érteni nem a sír előtt álltak hanem így körbe a hozzátartozók így körbe sétáltak mint gyerëk emlíkszëk rá mán iskolás vóutam. Hát ugyë sajnos ez így van.

Udvariban reformátusok vannak jobban?

Persze nagyon kevés kathólikus van itt nagyon kevés nagyon kevés. Ami vóut kathólikus család azok elhaltak. Az utód mán én nem tudom azok hogy nemigën úgy szerepelnek igaz mer Galló Lajos bácsinak a ű is mint kathólikus mëg Galló Rozi néni ugyi ezëknek a családjai ezëk mán nem. Ugyë mán azok azok nem abba nevelkëttek de azok azok vóutak azok azok vóutak.

Szabó Márton: Szinte csudálkoztam is rajta hogy beleszójjak hogy a múlt időkbe mëg mámma is de a múlt időkbe még jobban a katólikus vallás ragaszkott az ő vallásgyakorlásáho a házasságnál mán kikötöttík a gyerëkiknek a katolikus valláson való nevelísit és itt épp pedig ezëk mivel katolik vóutak mégis református szërtartás szërint neveltík a gyerëkiket mind az egísz Galló család.

Hát igën hát ugyë.

Szabó Márton: Má nekëm is a nagybátyám katolikus lányt vëtt el felesígül neki mán mikor esküdtek át këllëtt engedni a kattalikus vallásra a gyerëkik nevelísit.

       Van ijen is. Igën ahho ragaszkottak igën a katólikus vallásba neveltessík hát igën. Hát ugyi én mëg itt a református iskolába jártam református vallást tanúltam mert ugyi itt nem vóut kathólikus iskola nem is követeltík biztosan ara nem emlíkszëk csa ere hogy ugye azt jártam hát ugyë elíg rígën vóut. Rígën vóut tiënhárom mikor iskolába mëntem az első osztájt jártam bizony. Ippen elmontam már többször így ha úgy beszílgettünk ojan hejt vóutunk hogy mán a tizënnígyes háborút mëgírtem akkor a tizënhetes forradalmot akkor jött a negyvennígyes ötvenhatos eztet minden átíltem.

Sok nagy dolognak tanúja volt.

Jelën pillanatban ugyë mëgvagyok jól van mozgok az a fontos mit hoz a jövő mit rejtëget ugyë azt nem tudom.

Hát most is nagy átalakulás van, nem? Tetszik érzékelni?

Tessék?

– Tetszik érzékelni?

Hát mondjuk részbe részbe ugye hát ugye nekëm nagyon jó hál istennek azt mondhatom.

Jószág van?

Tessék?

Jószág van? Otthon a ház körül?

Hááát csak baromfi az van baromfi avval foglalkozom nem is tunnék a nélkül lënni baromfi van. Nem vóna pedig rá szüksígëm hogy küszköggyek vele de van csinálom.

Udvariban ruca vagy kacsa?

Vóut kacsám is mos mán tyúkok vannak van harminckét darab. Jaaj nem hiányzana mert az a hejzet hogy nem vagyok ojan nagy húsëvő teccik érteni ha lëvágok ëgy tyúkot hát azt mondhatom hogy egísz hétën ëszëm utójára mán huva tëgyem mán mit csináljak mit kezdjek vele? Annyira.

Inni kell utána egy kicsit!

Ugye de hát az a hejzet ide tessék hallgatni többször átmëgyëk oda Szabóéknál is hínak hogy mënnyek ebídre. Többször mondom nem mëgyëk me itt van az ënnivaló. Ne is híjatok de szombat vasárnap mert ugye akkor otthon van a fiatalasszony mer fiatalasszony óvónő vezető férje a téeszbe van aztán szombat vasárnap vannak otthon teccik érteni. És akkor ő is otthon van akkor oszt csak muszáj vagyok hogy átmënnyek csak muszáj vagyok hogy átalmënnyek ugye. Hiába mondom itt van az ënnivaló hát jó van majd elfogy jó van akkor. El lëhet mondani még kutya sincs hogy mëgëgye ha nem këll az ënnivaló. Jaj istenëm…

(Földesi Sándorné 81 éves háztartásbeli)

A megművelt föld, a családnak a földje hol volt annak idején?

Hát neveztík ezelőtt zsellérfődnek rítfődnek óután vóut Hangásfőd vóut Gátszëg ojan a mijenk például több hejën vóut Szabó-halma mëgëtt ijen tagfőd nem vóut mindënkinek csak ijen szíjjelszórtabbak vóutak me az én apámnak jómódú vóut oszt elmëntek valamikor Váradra na mán nem külfőld vóut még akkor Romániába itt vóut vagy tizenöt köblös főggye eladta ott mëgvëtt ötvenet de hát oszt nem vóut aki dógozzík oszt eladták oszt visszajöttek hogy hat hódat kaptak belőlle. Nem vóut aki dógozzík hiába vóut a főd a fődet szeretni këll ha azt nem szeretik.

Melyik évben volt ez?

Hát ez ojan kilencszáz ezërkilenszáznyóc-tív-tizënkettő ott körül vóut az első világháború előtt.

Még az első világháború előtt.

     El az első világháborő előtt mán a második vagy az első világhá mán vissza is jöttek onnan. Me nem vált be. Nem vóut aki dolgozzík óután itten oszt dógozhattunk me muszáj vóut. Mëg mëntünk még napszámra is ide-oda mëg aszottolni ezelőtt a gyerëkik kifele de mos mán ez nem divat.

Hat-nyolc hold mellett még ki kellett menni.

Pee hát igën hát vóutunk ugye többen tesvírëk a mellett még elfért.

És milyen igaerővel műveltétek a földet?

Hát eztet mán mikor oszt én csak két jó tehenünk vóut tehén művelő vóut me mán akkinek lova vóut má annak több főd këllëtt hozzá. Me két tehén ëgyedül a hat-nyóc hódho mëgjött valahogy de mán a ahun lovak vóutak mëg tehén is mán a húsz köblös főd is mëg oszt azok fogtak feles fődet harmados fődet úgy gazdálkodtak mán ahun nípesebb család vóut. Így mënt a mënet abba az időbe.

Csupa szándóföldön dolgozott a család?

Csupa szántófődön nem vóut legelő nem vóut me még akkor ojan legelők vóutak kihajtottuk a csűrhére a malacot nyárba mëg guja vóut még abba az időbe rígën mosmán nem.

A gulyának mi volt a jelentősége?

Hát azt kihajtották tavasszal ősszig kint legeltettek vóut nagy legelőtér. A pásztorbírt këllëtt csak fizetni mëg a legelődíjat de nem vóut rá gond.

Olcsó tartási mód volt.

Igën ijenëk vóutak.

Na, milyen munkák folytak tavasztól télig?

Tavasztúl? Hát nem ősztűl tavaszig mondod?

Hát legyen ősztől, hát télen nem kellett dolgozni.

Hát az télën kártyáztunk este összegyűltünk a szomszídok összeűltünk nyócan-tízen két csapat oszt kártyáztunk tíz óráig ütöttük-vágtuk ez vóut a. Nem vóut még hogy mënjünk a presszóba esetleg mán azér nagyobbacska vóutam karácsonykor vóut ëgy bál esetleg húsvítkor egyébkor nem vóut sëmmi szórakozóhej sëmmi së vóut. Esetleg kocsma má akkor is vóut de hát oda oszt gyerëkik nem mëhettek a fiatalok még abba az időbe. Mán a nagy legínyek mëhettek a fiatalok még abba az időbe. Mán a nagy legínyek mëhettek de hát az még nem vóut szórakozás abba az időbe mint most hogy. De nem vóut píz akkor az öregëket mëglopták ëgy-két zsák tengëri úgy vóut píz me ha azt montuk a szülőknek hogy ëgy kis píz kék ó te nincsen tudod mennyi baj van. Akkor elloptunk ëgy zsák tengërit mindig kerűlt aki mëgvëgye a ugye akkor csak ócsóbbír vëtte mëg nem a rendës áron hát csak vóut aztán ëgy kis píz az akkori fiataloknak de mos mán oszt jobban van má. A mai fiatalok maguk gazdálkodnak a pízëkkel.

Milyen ifjúsági egyesület meg ilyesmi volt? Az egyházaknál voltak, én úgy hallottam.

Vóutak ijen kendërdörzsölő kendërfonó má az is vóut sztán jártunk fonni én mëg tudtam szűnni fonni kerekes rokkával összegyűltünk öten-hatan hun itt hun ott aztán ősszel mëg lëtt kendërdörzsölő nyárba áztattuk a kendërt mink szűttünk mindënëket zsákokat.

Kenderáztató egy volt Udvariban vagy több helyen is áztattak?

Ëgy vóut csak ere Báránd fele ott vóut mëg a kettő vóut ugyan mëg a Móukába is Bajom fele még ott is vóut áztató.

Ott a falu alatt?

Igën ahogy a hitt ahogy a mëgyünk vagy kendëráztatónak vóut kijelölve de ojan sokan áztattak ám kendërt hogy nem fért mindënki óután oszt itt is mëgenge tík de hát a szagos vóut az nagyon büdös vóut a kendërszag nagy szaga vóut. Akkor az vóut a téli munka fontunk szűttünk.

Az Eszteró-érben volt az?

Az itt itteni ott vóut ëgy rísze a kendëáztatónak.

Miket csináltak a kenderből?

Hát kendërbűl csináltunk mink víkony fonalat vastag fonalat. Mán vëttünk hozzá úgy neveztík ezelőtt miszërt a pamutnak nem ojan neve vóut. Miszërnek neveztík azt a víkony abbúl vóutak a lepëdők má ijen ágylepëdő abbúl vóutak a türűlközők mëg bizony a szëgínyebb hejën még vartak belúlle nadrágot is vászonnadrágba jártak ojan is vóut. Emlíkszëk azír a gyerëkkorombúl ijenëkbűl csinálták.

De gatyát már nem viseltek mióta te visszaemlékszel, ugye, Károly bátyám?

Vászongatyát? De még az én gyerekkoromba vi viseltek még bűgatyát is vászonbúl vārták az öregasszonyok ijen bűgatyát abba jártak az öregëk pipáltak kiültek odaja ide oda a kapuba nyárba mëg kártyáztak vittek ki asztalt mán az ojan idős embërëk avval tőtöttík a vasárnap a vóut a szórakozás. Így mënt a mënet.

 

Na de elmúlt a tél, jött a tavasz, dolgozni kellett.

Hát akkor oszt mentünk csutkatű szëdni me akkor csutkatű fenn vóut de most a nagy ekíktűl nincs csutkatű. De akkor szettük a csutkatövet a vóut a tüzelő annál főztek a mamák nem vóut még akkor berakott kájha oszt abba tüzelgettek. Emlíkszik még arra berakott nagy plattok vóutak.

Ürmösháton mikor tanító voltam, nekünk is olyan volt.

Igen? Óután a gyerëkëk vagdalták a csutkaízíkët avval tüzeltek. Emígy avval lëhetëtt tüzelni csak hát ott ott këllëtt ülni ëgynek mindig tüzelni. Nem úgy mint most a gáz hogy be van kapcsolva fő mint ijen így vóutak a főzísëk csak mëgfőztík akkor is csak ugyi több idő këllëtt rá ara ide időt szentël…

A csutkatőszedésnek két haszna volt, egyrészt tüzelő lett belőle, másik meg tisztult a föld, mert következett a szántás.

Bízo még mëg oszt nem tudtál kaszálni a sok csutkatűtűl a búzát árpát zabot mer azt eelőtt csak kaszával vágták. Ijen vóut így csináltuk. Mëntünk aszottolni a gyerëkik óután mëntünk ide-oda mikor huva ahun këllëtt cseremunkát csináltunk mikor…

    Ahogy most is van.

Igën cseremunka ig…

Tehát itt nem kalákának hívták, mint Erdélyben, hanem cseremunkának?

Cseremunka cseremunka vóut kalákának neveztík?

Igen, ott most is úgy mondják. Országszerte úgy mondják, kalákát, az ilyen összefogásban készült munkákra.

Mink most is úgy cserekint segítünk ëgyik a másiknak.

Mikor a munka van odamegyünk most is én is szoktam mënni segítni óután oszt visszasegítik.

Milyen gabonaféléket termeltek itt az emberek?

Hát akkor az a székácsi búza vóut a székácsi hallottad të ezt?

Hogyne, hallottam.

Az vóut abba a mi időnkbe Székács-búza de óután oszt keveset termëtt óután a bánkúti bánkúti búza azt termeltük az nagyobb szëmű vóut nagyobb fejű. Az oszt átalába mëgmaratt az a bánkúti búza még tán most is termeli a téesz de most ugye új fajták vannak. Mëg oszt ara is hogy annak a szalmája vagyis a szára magasabb a székácsi az kis alacsony vóut alacsony vóut kevés szalmája vóut nagyon.

De nem dőlt meg legalább.

Nem dűlt mëg de ez a ez a másfajta ez mëgdűlt. Mert akkor ám szalmával fűtüttünk kemënce vóut télbe oszt këllëtt a szalma. Azír ragaszkodtak hogy minél több szalma lëgyík.

A kemencébe nemcsak melegítettek az asszonyok, hanem sütöttek-főztek is benne…

Ott sütöttík benne a kalácsot pogácsát még a paszújt is ott főztík. Vóutak nagy minálunk is ijen nagy vászonfazíkak még a tőtöttkáposztát is a kemëncébe főztík. Így betëttík mán mikor gondolták hogy jól mëgforrt akkor fëlemelgettík úgy hogy mëgrázták az ajja fëlforgott felűl oszt ojan szípën mëgfőtt hogy nem këllëtt tüzelni a konyhán annyibúl vóutelőny. Ijenek vóutak. Még most is van ëgy pár fazík nálunk ojan rígebbeni azok a nagy vászonfazíkak de hát most mán csak dísznek.

A fiatalok nagyra értékelik mint díszt.

Az unokám is mondja hogy fëlmëntünk a pallásra mán Jancsi az jobban foglalkozik mi vóut ez mi csináltak ebbe papám? Ebbe főztük ezelőtt a tőtöttkáposztát mëg a paszújt hússal mer a paszújnak sok idő këllëtt főni annak sokáig këllëtt tüzelni csutkatűvel mëg csutkaízíkkel. Ijenëk vóutak. Hát ezëk az én gyerëkkoromba vóutak ezelőtt ötven évvel.

Igen, ezért érdekes.

Igën de manapság mán ojan nincsen mos mán könnyebb ó könnyebb. Akkor mink is rëggel mëntünk kifele a tehénszekérën nígyen-öten akkor oszt kimentünk apám csináltuk a kötelet ezelőtt abba kötöttík kívíjeket kötöttgettük kërësztbe raktuk. De mos mán lëvágja a kombájn mán nincs baj vele akkor úgy vóut. Akkor hortuk asztagba kërësztëket akkor jött a csíplőgép azt csípëlte. Így vóut ezelőtt.

Igen, aratáskor főzni is kint kellett, vagy hordtak ki ebédet?

Hát közelebb vóut a főd oszt hozott ki anyánk ebídët délbe legtöbbször ha nem is mindig de legtöbbször.

Ha nem hozott, akkor bográcsban főztetek odakint?

 Neem csak akkor vittünk ëgy kis szalonnát kënyeret vagy pedig tejet ëgy-ëgy csupor kávét üvegbe oszt azt mëgittuk oszt akkor arra ittunk nyárson még most is divat. Összeülnek öten-hatan még az én vőm is mëgvóut hítta a komákat hét-nyoc embër akkor előtte ital utána mëgsűlt a szalonna zsíroskënyír hagymával paprikával utána më sör. Bizony ijen mënet vóët most a múlt évekbe de hát most is fennáll még ojan nagy divat is szalonnasütís.

(Molnár Károly 75 éves nyugdíjas)

Na én ëgy néhány szóval talán kiegíszetëm az elhangzottakat hoogy Nagy Imre ojan életsorba ílt arrúl kezdve hogy ű mán a húszas évekbe jovába írsokált verseket. Nem tudom Dénes barátom të esetleg jobban emlíkszël rá tudod hogy ëccër kapott ű ijen Bronz Tulipán kitüntetíst itt a sárrétudvari kössígházán adták át hányba vóut ez?

Nem tudnám az évszámot.

Húszas évekbe vóut valamejik évbe mikor Zsilkai János vóut ideki mint újságszërkesztő azoknak a lapjaiba kűdözött ű be versëket ami mëg is jelënt több esetbe a lapba nállam is van ëgy pár mëgörökítve és úgy tudom me én is ríszt vëttem akkor itt ezën a gyűlísën én mëg még azt is hozzáfűzöm mëgbíztak a lapoknak a toborzásával. És több előfizetőt mivel szërëztem hát ëgy szëgfűt kaptam ajándíkba a gombjukba műszëgfűt. Na azt akarom ebbűl kihozni hogy akkor mint munkatársnak akarták Nagy Imrét híni a szërkesztősígbe. Dee nem fogadta el hívatkozva az ű maga ëgyszërű puritán mivoltára mëg talán beleszólt ebbe a szëgínysíge is, de még az is hogy ű csak nyóc iskolát vígzëtt.

Akkor nyilván még csak hatot.

Vagy még csak hatot na nem is hatot csak csak hat iskolát hat iskolát. És még a házuknál is lëmëntem mer innét a szërkesztő úr többed magán nem maga vóut itt idekinn többed maga vóutak kinn lëmënt a házokho is. Hát neki az apja Jakab bácsi Nagy Jakabnak hítták ijen barkácsos forma embër vóut famunkába. Hátosztán csinált ëgy kanapét. Teccik ismerni?

Igen, hogyne, persze.

Tejjesën azonos vóut mint egy szabájos asztalos munka azon nem mondott ara sënki sëmmi kifogást hogy nem az. Csaak Jakab bácsi fëltette a szërkesztő úrnak a kérdíst hogyhát beszílgetís közbe hogy má azt tessík mëgmondani hogy mëgcsináltam ezt a kanapét mikor írëk én oda hogy eztet befesthessem? Aszonta a szërkesztő hogyhát mást tessík kérdezni Jakab bácsi ere nem tudok válaszolni.

Milyen újságnak a szerkesztője volt ő?

A Magyar Falu.

Magyar Falu?

Magyar Falu.

És maga hogy került kapcsolatba ezzel az újsággal?

Úgy hogyhát az én ézsanyám nagyon szerett újságot olvasni. Aztán mink mëg közel szomszídságba is laktunk Imréékhë. Aztán többször vóutam hozzá beszílgetni is és ű próbált éngëmet benevelni a versírásba. Csak énnállam a vóut a hiba hogy én csa nígy elemi iskolát vígeztem. Máskípp írtam én is ëgy pár versët kűttem én be a szërkesztősígbe de hát ugyi hogy mongyam a hejsírás szabájoknak nem felelt mëg ez a valós. Jó tanúló vóutam én de úgy gondoltam abba az időbe gyerëkfűvel hogy nyelvtanra nincs nekëm sëmmi szüksígëm. Ennél fogva mámma is hiányzik az Írásombúl a szabáj mámma is hiányzik.

És kézírása van? Magának?

Má mijen?

Tehát kézírással, mondjuk, saját vers vagy valami?

Vaan van ëgy pár igën van.

Mert maga a kézírás is érdekes.

Igën.

Ezek szerint maga személyesen is kapcsolatban volt Nagy Imrével?

Persze hát ű adta nekëm legelőször a kezembe a Petőfi könyvet hogy aztat tanúlmányozzam.

Valamilyen pártnak tagjai voltak?

Hát tizënnyócba a a akkor akkori idő a kommunista pártnak az édësanyám űvélle én többször elmëntem mint hét éves gyerëk vóutam akkor a pártba míg oszt ugyi maj tizënkilencbe fëloszlott.

Igën.

Hadd kérdezzek mást. Annak idején itt nagyon sok volt a Rácz, Gali, Mile, aztán Madar, Sólyom, ha jól emlékszem?

Sójom nem annyira Madar Szabók Nagyok még Galik is vannak aztán hát ugyi mán utóbb alig vóut vagy több vóut a Szëkrényësi család Tótok ijen Rác nevű ez Udvariba úgy vót csak ami bekerűlt hát a rígi időbe vóut így tréfába ijen mondás hogy Szerepnek két lakója van ëgy hízó mëg ëgy magló.

Ezt mire mondták?

Arra monták hogyhát Hízóbúl állt Szerepën ki nagyobb rísze mëg Milébűl.

Tehát a Hízó az vezetéknév volt?

A Milék ketre mëg monták hogy Magló tehát Hízó mëg Magló két család lakik Szerepën ev vóut még az én szülémtűl hallottam ijen szójárásokat. Hát aztán vannak Galiak sok van Szerepën mëg Rácok de a rígi ős fő név ez a kettő vóut.

Az udvariaknak van kapcsolata a szerepiekkel?

Hát ojan kapcsolata van hogyhát van hunnét innét oda nősült vagy onnét ide nősült mëg hát most mëg hát…

Úgy van, tehát nyugodtan meséljen magáról, persze!

Hát mesélhetëk. Ezërkilencszáztizënëgybe születtem Szabó Márton negyedik hó negyedikén a Hangás-ríszën lévő Fődesi tanyán amit abba az időbe úgy neveztek hogy Szilágyi. Ott nevekëttem fël mint kisgyerëk a tizënnígyes háborúú ig a tizënnígyes háborúba az apámat behítták. Attúl kerül akkor kerűltünk be a faluba lakni. Még azt hozzáfűzöm hogy annak előtte nem sokkal ëgy óriási vihar vonúlt kërësztűl Sárrétudvari határán tizënnígybe augusztus tizënnegyedikén ami rëngeteg kárt csinált ablakokat bevert cseréptetőket összetört.

Mikor volt ez?

Ezerkilencszáztizënnígy augusztus tizënnegyedikén. Nekünk is ëgy kis nádtetős házunk vóut itt a faluba ott azon az út végin ahun Nagy Imre lakott és a vihar lëvitte a tetejit. Mikor az apám beszërëzte hozzávalót anyagot akkor behítták katonának. Az édesanyám kabai születísű vóut onnét vóut itt a nagyapám ő segítségivel më Sárkány Szabó Antal bácsi mint ácsmestër tettík a tetőt fël a házra. Na persze oszt ugyi a tizënnígyes háború ideje alatt itthon maradtunk mink gyerëkik ketten mëg ëgy nagymamánk az édesanyám pedig ojan nagy terivel hogy Erzsébet testvérem mëgszületëtt novembërbe. Beon nagyon keservesën íltük átal a tizënnígyes háborút tizënkilencig tizënkilencbe novembërbe jött haza édësapám nígy évig vóut olasz fogságba. Bion sokszor kivágta az édesanyám a kënyeret hogy ennyi a tiéd mëg ennyi a tiéd mer nem vóut több. Hál istennek azír egíszségësen átalíltük. Hát ugyi közbe vóut oszt amit má montam hogy jött ez a tizënnyócas izé forra vagy minek mongyam mikor ugyi mëgalakult itt is a kommunis párt oda eljárogattam esténkint hát onnét én csak annyit tudok mint ojan hét éves gyerëk hoogy a rígi kössígházánál vóut az első pártház itt ëgy-ëgy esténkint nem mën mikor fëljöttünk csak a párt nótáknak a danolgatása én arra emlíkszëk hogyhát danolgatták hogy maj letörjük szarvát annak az ökörnek hogy ne parancsoljon a szëgíny embërnek mëg ehë hasonló ijen többi mán nem is jut eszëmbe csak az eszëmbe jut belőlle. Hát aztán…

Az iskolás évekre emlékszik?

Emlíkszëk hát ugyi az iskolás évekrűl annyit tudok mondani hogyhát mikor az iskolába fëlmëntem három osztájt ëgymás után kijártam mikor a negyedik osztájba került volna a sor akkor mán az édesapám itthon vóut és a faluba mint nyájjuhásznak állt be fogadták mëg és ű mellé bojtár këllëtt mert öt-hatszáz darab bírka vóut keze alá bízva ű eztet ëggyedűl nem tudta ellátni kérvínyt adott be a tanfelügyelősígbe hogy engej ëzzenek éngëmet az iskolábúl mëncsenek fë. Me mán akkor keztík aztat hogy kötelező az iskolábajárás. Hát oszt fël is mëntëttek ëgy esztendőre. Mikor a negyedik iskolás koromra kerűlt volna a sor vagyis hát mán akkor az én iskolatársaim ötödikësëk lëttek vóuna énnekëm akkor këllëtt negyediket járni mán akkor nem mëntëttek fë. Így oszt a nígy iskolát így jártam ki én tizënkettősökkel jártam a negyedik iskolát. Óután osztán mikor a negyedik iskolát kijártam énnekëm az osztájríszëm a munkaköröm a bírka vóut a legelő a szabad élet. Egísszen addig míg negyvennígybe be nem híttak katonának. Na negyvennígybe behíttak azaz hogy má negyvenháromba is ijen átképzésëk mik vóutak negyvennígybe behíttak akkor kivittek az orosz frontra negyvennígy június huszonnyócadikán fogságba estem és odaki tőtöttem ëgy hónap híjján nígy esztendőt. Óután kerültem haza amivel osztán ismét mëgint visszamëntem a régi szakmáho a juhászatho. Innét mëntem nyugdíjba is igaz hogy vóut ëgy kiszakadásom mert hatvanëgybe mikor téesz fëlfejlesztís vóut itten akkor bemëntem a téeszbe mint pásztorembërnek ajánlották nagyba hogy álljak a jószág mellé.

A téeszbe is maguk kezelték a juhokat, ha ilyen-olyan baja volt a birkának?

Hát kisebb bajoknál ig nagyobbnál ugyi mán állatorvos vóut de még abba az időbe mikor én is még az apámmal ëgyütt szógáltam mëg még azután is de még mámma is nem lëbëcsülöm az orvosi tudományt mëg akar de még maguk is elmongyák az orvosok is hogy a juhász nem bírkapásztor mert mámma már sok ijen van. Sajnos aki valóba juhász az tud annyit a betegsígnek a gyógyításábúl mint űk. A bírka ëgy ojan állat ami egészségügyi szempontyábúl hogy mongyam nem sokkal tudnak segítőbbet vagy tán sok esetbe annyit së mint a juhász.

Tehát gondolok arra, hogy lábán volt valami baj…

Mëg ien ugyi vannak bírkánál fordulnak el így nevezzük mint kipálások ezëknek a gyógyítása osztán ugyi előfordul több esetbe hogy a mi határunkon a legelő mindig kevés vóut.

Szikes a legelő?

Tessék?

Szikes, ugye?

Szíkes nagyon is szíkes de az állattartásra is kevés is mert Udvariba mindig nagy nagy létszámú állattartás vóut még máma is még máma is. És kevés vóut a legelő. Nyáridőbe bizony nem ëccër főleg ez a bírkaféle mer hisz ëgyéb jószág ha szorúlt hazajárt a faluba de ez a bírkaféle ezt tavasszal kihajtották ennek ënni nem szoktak adni őszig míg be nem szorúlt. Ez úgy ílt mëg ahogy ílt mikor oszt jobban hun szűkebben csak ebbűl azt akarom kihozni hogy bizony előfordult hogy mikor mán aratás lëtt osztán ugyi vóutak jó tallómezők ugyi tehát hírtelen keztek javúlni erősödni hát keztek vírzavart kapni. Azt látta az embër csak hogy legeltetís közbe mert a jó jó pásztornak vagy a jó juhásznak a szëme kicsit figyel várt. Hát ez mán onnét odébb is mënt de csak nem tartja a fejit akkor igyekëztünk azon hogy mëgközelítsük mëgfogta az embër elő a juhászbicskát eret vágtunk rajta csak úgy ömlött a vír kifele a szëme alatt…

Nyakon?

Szëme szëme alatt szëme alatt közvetl a gödörbe. Öt përc múlva mán legelt a bírka nemvóut sëmmi baj. És hogyha ezt nem csinálja az embër vele nem került vóuna bele ëgy óra hossza fëlfordúlt vóuna a jószág.

(Szabó Márton 77 éves nyugdíjas)

 

***

*

A sárrétudvari nyelvjárás néhány sajátossága” című publikáció a Bihari Múzeum Évkönyvében jelent meg nyomtatásban (VIII-IX. Berettyóújfalu,  2001). A szöveg eredeti – papíralapú – leiratát a szerző, Zilahi Lajos nyelvész bocsátotta a Püspökladány Anno honlap rendelkezésére. Köszönöm e nehéz, eredeti szöveg digitális leírását (legépelését) és önzetlen segítségét Baranyai Zsókának! Szövegszerkesztés: Megyaszai Szilvia

***

—> Tovább a NYELVÉSZET rovathoz!

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

  2017. 02. 17.

“Minden közösség annyit ér,

amennyit múltjából felvállalni

és megőrizni képes,

mert értelmes jelent megélni

és jövőt építeni másképpen

nem lehet.”

/Kovács László fazekasmester/

 

„Ez a város születésem helye”
Fejezetek Püspökladány múltjából

 

A múltba visszanézni nem haszontalan, mert az ősök példáját megismerve a jövőt is tudatosabban építhetjük. A régmúlt történéseit szeretném megidézni ebben a cikkben, bemutatva eleink életét  harcukat  fennmaradásukért, boldogulásukért ragaszkodásukat ehhez a földhöz.

Ezen a vidéken már a neolit korban is éltek emberek, amit a régészeti ásatások során feltárt 7000 éves  cserépedény-töredékek is alátámasztanak.

Tiszántúl a Római Birodalom időszakában nem tartozott a birodalomhoz, felvonulási területnek használták a  környező népek hadseregei. A népvándorlás korában több barbár néptörzs telepedett meg itt, és hagyta nyomát annak, hogy egykor létezett. Éltek itt szarmaták, ( nomád lovasok voltak a III. században éltek) besenyők, avarok és természetesen Árpád nemzetsége. A  Göre-háton nagy szarmata temetőt tártak fel a régészek, Ladány határában ma is Besenyőnek neveznek egy földterületet. A Kincses domb régészeti feltárása során „katakomba”-sírokra bukkantak, melyet időszámításunk előtt 2000-ben létesíthettek. Ez a temetkezési mód fejlettebb kultúrájú nép jelenlétére utal. A Boldogasszony-halmán a köztemető mellett Árpád-kori templom romjait tárták fel. A Kárpát-medence a népek kohója volt, ahol az erősebb népcsoportba beolvadtak a gyengébben felfegyverzett népek, átvették azok kultúráját, szokásait és benépesítették ezt a földet.

.

Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa - Pákásztanya

Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa – Pákásztanya

.

A település kialakulása

Az ősi ladányi település, mely a X-XI. században alakult ki, halmaztelepülés lehetett. Mindenki arra a magaslatra építette vert falú nádtetős házát, ahová nem hatolt fel a víz. A település központja, a mai református templom helyén lehetett, ott akkor is templom állhatott de az keresztény  katolikus templom volt, nem református.

A település határának 3/4-ed részét víz, és mocsár borította, mely az ott élő embereknek élettere volt, egyben  búvóhelyül is szolgált, ám az idegenek számára átjárhatatlan veszélyes terep, sokan lelték benne halálukat. A Ladány szó eredetét többen is kutatták, és többféle elméletet állítottak fel magyarázatára, ám ezek feltételezések maradtak. Az első írásos említéséről a dokumentum egy záloglevél, mely 1351-ben kelt. Ez az okmány azt igazolta, hogy Bajomi János birtokos nemes Ladan, Bajom és Görbed nevű birtokait Demeter váradi püspöknél elzálogosította. A település ebben az okiratban Ladan-ként szerepel, 1901-től nevezik Püspök-Ladánynak.

.

Élet a török hódoltság idején

Az 1526 évi mohácsi vész csak később éreztette itt a hatását. A katolikus egyház egykori egyeduralma megrendült, teret hódított a reformáció. Tanait a ladányiak elfogadták, áttértek a református hitre, templomot, iskolát építettek, a település felvirágzott, lakóinak száma gyarapodott.

1552-ben került a település török uralom alá, ettől kezdve sorsa csaknem megpecsételődött. Közigazgatásilag a szolnoki szandzsákhoz sorolták. Elvették a váradi püspöktől, birtokosai egymást váltották, török és német katonák fosztották ki és gyújtották fel a házakat. A lakosság a mocsárba menekült előlük, a település elnéptelenedett. Hogy megmenekült annak köszönheti, hogy az az erdélyi fejedelmek rendelkezése alá került. 1623-ban Bethlen Gábor, majd halála után I. Rákóczi György birtoka volt, aki feleségének Loránffy Zsuzsannának adományozta. Ebben az időben település ismét fejlődésnek indult, a lakosság még harangot is vásárolt a Rákócziaktól. A kis Rákóczi harang 1641-ben készült el, 30 üszővel fizettek érte a lakosok. A törökök azonban újra a településre támadtak.

Szeidi budai basa 1660-ban felégette Ladányt. Ez a pusztítás „Szeidi-járás„ néven vonult be a település történelmébe. Miért éppen ide vonultak? A török szultán hírét vette, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a lengyel trónt akarja megszerezni, a háborúhoz katonákat is toborzott. A hajdúk és a kunok is hűséget fogadtak neki, mert elegük volt a törökök túlkapásaiból. A szultán Szeidi basát utasította, büntesse meg Erdély urait, és azokat is, akik mellé álltak. Erre a basa lóhalálában Karcagon termett ahol éppen táboroztak a fejedelem hadai, összeszedte a kun kapitányokat, és a  határban álló (már nem létező) Kunhalmon kivégeztette őket, innen kapta a Kunhalom a Nyakvágószék nevet, melyet később Kincses dombra változtattak. A basa nemcsak Karcagot, de Ladányt, Szoboszlót és Debrecent is felégette, miközben üldözte II. Rákóczi György hadait. A csatában a fejedelem is megsebesült, két hét múlva meg is halt. 1691-ben a tatár kán fia Galga szultán indult az Alföld elpusztítására, menekült előlük ki merre látott. A Rákóczi szabadságharc kezdetén 1703-1705 között a rácok  törtek a  településre, még az elásott Rákóczi harangot is elrabolták.

.

Élet a Habsburgok fennhatósága alatt

1707 nyarán a falu határában táboroztak Rákóczi kurucai. Sokan álltak be a katonái közé, kiknek a szabadságharc leverése után bujdosás lett a sorsa. A kurucok segítségével került vissza az elrabolt Rákóczi harang is. A szabadságharc leverése után II. Rákóczi Ferenc önkéntes száműzetésbe vonult Rodostóba, Ladány a többi Rákóczi birtokkal együtt a Kincstár tulajdonába került. A falu  népe újra talpra állt. Ha megfizették az adót és teljesíttették a robotot, nyugalomban élhettek. A lakosság nagyobb része ekkor még elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott.

Mária Terézia császárnő katolikusokat telepített a községbe, ezzel a lakosság vegyes vallású lett. A megélhetést egyre inkább a földművelés biztosította. 1803-ban felmérték a határt és megállapították, hogy a Kincstárnak bevallott 100 jobbágytelken felül további 97-et is műveltek. Ezt a 97 telket a korábbi bérlőknek haszonbérbe adták.

1819-ben a községet József nádornak adományozták, de ő, mivel a többi birtokától távol volt, elcserélte a Római Katolikus Vallásalapítvány alcsúti  birtokával. A település 1945-ig a  Vallásalapítvány tulajdonában maradt. Az 1848-49-es szabadságharc idején a ladányiak a Helytartótanács felhívására önkéntes nemzetőrnek jelentkeztek, gyalogos szolgálatot vállaltak. Perczel Mór és Nagy Sándor József tábornok dandárjában harcoltak. A  szabadságharc leverése után  üldözték a honvédeket, akik elbujdostak vagy betyárnak álltak. 1867-ben megkötötték az Úrbéri Egyességet. Megegyeztek az Uradalommal a haszonbérelt földek megváltásában, a többi földet az Uradalom nagybérlőknek adta. A parasztok nincstelenek lettek, ám az Alapítvány részükre kisbérletet nem biztosított. A földkérdés a községben állandó, súlyos problémává vált. A parasztság szervezkedett,  tüntetett  az Alapítvány ellen. A tüntetések szervezésében vezető szerepet játszott Sőrés János és Kiss Ferenc református lelkész.

A vasútvonalak kiépítése 1854 után  a fejlődést felgyorsította. A  XIX. század  közepén az Alföldön még nem volt szilárd burkolatú út. A személy és áruszállítást rossz minőségű utakon bonyolították. Gyékényes társzekerek vitték az  árut, szállították az utasokat melyek, ha sok eső esett a sárban ragadtak, gyakran napokig vesztegeltek egy útszéli csárdánál. A rossz minőségű utak megbénították az áru és személyszállítást, a kereskedést. Még gróf Széchenyi István terjesztette elő az országgyűlésen a vasútvonalak kiépítésének tervét, melynek megvalósítása hosszú évtizedek kemény munkáját követelte. A Szolnok-Debrecen vasútvonal átadása 1857-ben, a Nagyváradig tartó vasútvonal átadása 1858-ban történt. Később a szeghalmi szárnyvonal kiépítése vasúti gócponttá tette a települést és munkát is adott az itt élőknek.

.

A katasztrófák és következményei

A lakosságot nemcsak az ellenség és urak sanyargatták, a természet is gyakran fordult ellenük. 1831-ben kolerajárvány pusztított, de szedte áldozatait a tűz és a víz is. 1840-ben leégett a Bodó, 1855-ben olyan árvíz volt, hogy a Tisza a  falu határáig áradt, elpusztítva a vetést. Akkora lett a víz, hogy Bajomba tutajon lehetett átmenni. 1863-ban nagy szárazság volt, melyet éhínség követett, 1870-ben a filoxéra pusztította el a dúsan termő szőlőskerteket. Emberek tömegei pusztultak el.

.

A közigazgatás kiépítése

Ladányt a XVII. század végétől már oppidumnak, mezővárosnak nevezték, bár nem tudni pontosan, ezt a rangot hogyan, és mikor kapta.

Az viszont tény, hogy a vásártartási jogot, mely jogosítványait teljessé tette, csak 1847-ben kapta meg a Vallásalapítvány kérelmére.

1876-ig Szabolcs vármegyéhez, ezen belül a nádudvari járáshoz tartozott. Erre az időre már mezővárosi rangját elvesztette. 1876-ban átcsatolták  Nádudvarral és a Hajdú városokkal együtt  Hajdú vármegyéhez. A járási székhely Nádudvar maradt 1910-ig, majd  Hajdúszoboszló vette át ezt a hatáskört 1929-ig. 1930-tól kezdve a mai napig a járás székhelye Püspökladány.

Az 1950-ben végrehajtott megyerendezés során Hajdú-Bihar megyéhez tartozik. 1984. január 1. napjával városi jogú nagyközséggé, majd 1986-ban várossá nyilvánították. Püspökladány a Sárréti térség központja, dinamikusan fejlődő város, 1997-től kistérségi központ.

Ez az a város, ahol bölcsőm ringott, ahová mindig visszatérek.

 

Pánti Irén

***

Városunk története egy korábbi összeállításunkban is olvasható (ITT)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2017.01.24.

Békési Élet 1985/4.

Szomszédolás rovat (494-497. o.)

 

 

Helytörténeti munka és hagyományápolás Püspökladányban

 

Zilahi Lajos

.

Békési Élet - Püspökladány1. Pusztán a térkép nem sokat árul el Püspökladány sajátos helyzetéről. Ami első látásra az ember szemébe ötlik az, hogy a Budapest-Záhony tengely közepe táján fekszik, és vasúti csomópont. Egy kisebb régióban centrális helyzete is jól felismerhető. Járási székhely volt, mai közigazgatási státusa: városi jogú nagyközség. Nem város tehát, bár jócskán városias. (A nagyközség tanácselnöke a várossá nyilvánítás követelményrendszerét elemezve már 1979-ben kimutatta, hogy a 22 követelményből 19-nek megfelel Ladány [Ladányi Híradó. 1979/2, 19-20.]) Szóval ez a 17 ezerhez közel álló lélekszámú település sok tekintetben megfelel a középfokú központokra előírt követelményeknek. Okkal bizakodhatunk abban, hogy a várossá válás útján Ladánynak dolgozik az idő. Az elmúlt negyven év társadalmi, gazdasági fejlődése is feljogosítja erre.

Püspökladány a felszabadulásig a hozzá hasonló alföldi települések életét élte. Agrár népessége, jórészt nincstelen és kisparaszti lakossága miatt a polgári fejlődés lehetőségei és nyomai is minimálisak voltak a községben. A település központi magvát adó középületek hiánya, a közművesítettség minimális foka, a kulturális intézmények hiánya stb. egyaránt mutatta Ladány társadalmi és gazdasági problémáit. Ehhez az alaphoz mérve mondanak sokat a nagyközség 1979-es adatai!

A felszabadulás előtt a községnek kulturális intézményei alig voltak. A körök, egyletek műkedvelő előadások, bálok rendezésére vállalkoztak csupán. A helyi újságok rövid életűek voltak, hatásuk nem volt jelentős.

1945 előtt az országos lapokban kevés szó esett Ladányról: sem múltjában, sem akkori jelenében nem volt igazi társadalmi esemény. Persze más hasonló településen sem volt.) A ladányiak azonban alkalmanként hírt adtak magukról. Káplány József múlt század végi Nyelvőr-beli közleményei, Kós Róza és Rettegi Istvánné 30-as évekbeli, a Népünk és Nyelvünknek küldött feljegyzések helytörténeti értékűek. Kecskés Gyula pedig a ladányiaknak írta meg a református torony Rákóczi-harangjának történetét, ma is forrásértékű füzetét. Más tartalmú híradásokról nem tudunk. Nagyobb monográfia nem született Ladányban 1945 előtt, az országos és megyei összefoglaló munkák természetesen megemlékeztek róla (Fényes Elek, Hunfalvy János, Varga Geiza).

A Ladányhoz hasonló nagyságú települések témánk szempontjából is sajátos helyzetben voltak: intézmények híján az egyéni kutatókra maradt a hagyománymentés és a helytörténeti források összegyűjtésének feladata. Szerencsére a múlt században is, a század első felében is akadt néhány olyan lelkes kutató ember, aki történeti, népnyelvi, néprajzi gyűjtésével lerakta Püspökladány helytörténetének alapjait. Emellett Ladány két megye és két tájegység (Hajdúság, Kunság) határán fekszik, és mint szélső terület nemigen érdekelte a kutatást. A múlt században, a hajdanvolt Sárrét idején is olyan szélső terület volt, amelynek sárrétjét a Nagy-Sárrét és a Hortobágy sárrétje egyaránt táplálta. Közigazgatási státusa, a környékbeli községek melletti nagy létszáma miatt az összefoglaló munkák nem vették fel kutatópontul, pedig éppen ezek az adottságok adtak Ladánynak egyéni sajátosságokat.

Volt persze igazságmagva annak a feltételezésnek, hogy a régi vízi élet, majd földművelés, állattartás eseményeinek, munkafázisainak, eszközeinek leírásához, felgyűjtéséhez a társadalmilag mozdulatlanabb kisebb településeken jobb teret talált a gyűjtő, a kutató. Napjainkra mégis kiderült: az összefoglaló munkákból hiányoznak a közepes nagyságú városias települések adatai. Például a Bajomi Krónika (Biharnagybajom, 1973. Szerk. Dankó Imre) püspökladányi vagy Püspökladányt is érintő írásai (Dorogi Márton, Kacska Zoltán feldolgozásai) bizonyítják, hogy a népéletkutatók ma is találnak még adatközlőket a nagyközség és a környék múltjának tanulmányozásához. Más megközelítésből: nagy érték Csenki Sándor ladányi cigánynépmese-gyűjtése, de tegyük hozzá, hogy ilyen folklóranyagot a szomszédos Szerepen, Sárrétudvariban vagy Bárándon is felgyűjthettek volna, ha lett volna gyűjtője a cigány folklórnak ezeken a településeken. Ladányban sem sokan vállalkoztak ilyen munkára, igaz, sajátos ladányi hagyomány, helyi esemény sem ösztönzött ilyen törekvéseket.

Valószínű, hogy ha lett volna is kutató, még mindig maradt volna a kiadás gondja. A Csenki-gyűjtés – a felszabadulás előtti egyetlen igazán jelentős cigány nyelvű gyűjtés – több évtizedig hevert kéziratban, 1972-ben a helyi tanács állt a kiadás mögé. Pedig hogy nem akármilyen anyagról volt szó, azt jelzi, hogy a teljes anyag az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg (A cigány meg a sárkány. Bp., 1974). A fentiekkel jelezni akartam, hogy a felszabadulásig sokféle oka volt annak, hogy a helytörténeti és naprajzi kutatás szerény eredményeket mutathatott fel a településen.

2. A felszabadulás óta eltelt négy évtized jelentős időszak a ladányi hagyományteremtés és -ápolás, valamint a helytörténeti kutatás előrehaladásában. Bár a 40-es évek végének, az 50-es évek elejének társadalmi élete nem kedvezett ennek a munkának, Kecskés Gyula azonban folytatta helytörténeti, Dorogi Márton pedig néprajzi gyűjtő és feldolgozó munkáját. Helyi újság nem volt, a járási tanácsnál szerkesztett Ladányi Pipás (8-10 oldalas stencilezett kiadvány) pedig az időszak sajátos helyi feladatait teljesítette: híranyagának nagy részét a beadás járásbeli teljesítésének ismertetése (és kritikája) adta. Helytörténeti értékű közlemény alig került a Pipásba.

Az 50-es évek elején az Állami Népi Együttes sikerei nyomán Ladány és a Csenki család egymásra talált (élt még idős Csenki Imre is). A helyi cigány együttes működése pedig Csenki Sándor gyűjtése iránt ébresztett érdeklődést. Ez az időszak mélyítette el a szülőföld Csenki család iránti megbecsülését, amely napjainkra Püspökladány részéről őszinte tiszteletté nemesedett.

Nem sokáig váratott magára az első nagy helytörténeti esemény, az 1958-as Karacs-évforduló. Az évtized közepén alakult gimnázium nevelőtestülete névadót keresett az intézménynek, és Karacs Ferenc nevét javasolták az irányító szerveknek. Addig nem sokat tudtak a ladányiak Karacs Ferencről, halálának 120. évfordulója mégis esemény lett a községben. Több, mint esemény, hiszen az előkészületek megmozgatták a helyi közvéleményt; a rendezvény mögé állt a helyi párt-, tanács- és népfrontvezetés; a Karacs-kutatás kapcsán feladatot vállaltak az ott élő és elszármazott értelmiségiek; az évfordulóra összegyűjtött emlékekből összeállt annak az emlékszobának az alapja, amelyből 20 évvel később önálló intézménnyé fejlődött a mai Karacs Ferenc Múzeum. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a Karacs-évfordulóval hagyományt teremtettek, nemes kultuszt, amelyből erőt meríthetett a múltat feldolgozó helytörténeti munka. Az 1958-as népfrontrendezvényt népfrontkiadvány követte (Karacs Ferenc térképkészítő-rézmetsző művész – 1770-1838. Szerk. Kálinfalvai Béla), amelyben a Karacsról szóló tanulmányok mellett két helytörténeti írás is helyet kapott. Maga a kiadvány azért fontos, mert az első jelentős kiadvány volt a felszabadulás után, és mert több olyan kisebb-nagyobb munka követte, amely helyi támogatással született.

Hogy az évforduló kapcsán kultusz született az bizonyítja leginkább, hogy azóta a nagyközség több intézménye vette fel Karacs Ferenc nevét. A huszonhét évvel ezelőtt teremtett hagyományt a ladányiak azóta is becsülettel ápolják. És persze egy műhely született az ügy lelkes szóvivőjének, Rettegi Istvánnénak vezetésével. (Rettegi Istvánné szakköri foglalkozásaira ma is tisztelettel emlékeznek tanítványai, lásd: Ladány Híradó. 1979/2, 13.) A Szücs Sándor vonzásában működő iskolamúzeumban és szakkörében sok olyan fiatalt indított útnak, akik a gyűjtés és kutatás szeretetét, az indíttatást innen vitték magukkal. Retteginé helytörténeti szervező és nevelő munkája, Kecskés Gyula Ladány-kutatása és Dorogi Márton néprajzos tevékenysége jelzi a 60-as évek első felének eredményeit. És ugyancsak tőlük kisebb-nagyobb publikáció.

Az 1978-ban önálló intézménnyé lett Karacs Ferenc Múzeum ma a nagyközség fontos közgyűjteménye. Tárgyi anyagának nagyobb, örökölt része ajándékozással került a Karacs Ferenc Gimnázium és Ruhaipari Szakközépiskola iskolamúzeumába. Az iskola és a múzeum Rettegi Istvánné halálával sem távolodott el egymástól: a gimnázium helytörténeti szakkörét most a múzeum fiatal igazgatója, dr. Szűcs Ernő vezeti. Reméljük, hogy a helyi és környékbeli néprajzi gyűjtemény gyarapítása mellett lesz ereje arra is, hogy Rettegi Istvánné műhelymunkájának folytatója és irányítója legyen.

Az önállósítás óta a múzeum fejlesztése a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet keretében folyik. Értékes helyi és környékbeli néprajzi gyűjteményét két állandó kiállítás egészíti ki (A bihari Nagy-Sárrét története a lecsapolás kezdetétől 1914-ig és a Karacs-Ferenc Emlékkiállítás). A régi parasztház bútorai és eszközei a múlt népéletének beszédes dokumentumai. Nehéz világ tárgyi emlékeit őrzi a Ladány környéki parasztház. Az állandó kiállítás mellett időszaki kiállításokat is rendeznek, az intézmény így közgyűjteményi szerepe mellett közművelődési feladatokat is ellát.

A közelmúltban értékes anyaggal gazdagodott a múzeum, Szücs Sándor hagyatékával. A 460 háztartási és gazdasági eszköz maga is jelentősen gyarapítja a múzeum néprajzi anyagát, mégis a 722 darabból álló – ritkaságokat is tartalmazó – könyvhagyaték, a kiegészítő folyóiratokkal, kéziratokkal, levelezéssel az az anyag, amelynek ladányi elhelyezése új lehetőségeket nyithat a múzeumnak. Úgy látszik, hogy a megyei múzeumi szervezet tudatosan tette ezt, és bemérte várható hatását. „A hagyaték nemcsak jelentőssé formálta a Karacs Múzeum gyűjteményét, hanem Püspökladányt végérvényesen a Sárréthez csatolta, a Sárrét-kutatás központi helyévé tette.” (Újváry Zoltán: Múzeumi Kurír. 43 6). Ha ez utóbbinak a folyamata elindul és fórumai is megteremtődnek, valóban nagy nyeresége lesz a településnek és az intézménynek. Ebben a folyamatban nagyon fontos lesz az ügy további megyei és helyi támogatása, hiszen a Ladányba került értékes anyag önmagában nem lesz igazi központszervező erő. Az eddigi helyi támogatás ismeretében remélhetjük, hogy a mostani lehetőség az évek során valóság lesz.

A 70-es éveknek különös jelentősége van a püspökladányiak helytörténeti törekvéseiben. Két okból is: részben, mert helyi támogatással két nagyformátumú gyűjtőmunka eredményei jelentek meg nyomtatásban, másrészt, mert ezekben az években az országos kiadóknál is két ladányi ihletésű munka kiadására került sor. Termékeny évtized volt ez a Ladánnyal foglalkozó helyi és országos kiadványok tekintetében. Szerencsésen találkozott a kiadás anyagi költségeit vállaló nagyközségi tanács és néhány késszé érett gyűjtőmunka. 1972-ben Csenki Sándor cigány gyűjtéséből egy válogatás kiadását vállalta a nagyközség tanács (Cigány népmesék. Fordította Mészáros György. Püspökladány, 1972). 1974-ben pedig Kecskés Gyula munkája került ki a nyomdából ugyancsak a helyi tanács támogatásával. (Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974).

Ugyanebben az évben az Európa Könyvkiadó kiadta Csenki Sándor teljes cigánynépmesegyűjtését. Három év múlva pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki Csák Gyula szociográfiáját (Szikföld sóhaja. Bp. 1977). A 80-as évek elején folytatódott a jó sorozat: helyi támogatással a hely- és tájtörténet szempontjából fontos rendezvényeket fogadott Püspökladány, amelyek anyagából kiadvány született, ezenkívül népzenei gyűjtés és helytörténeti értékű tanulmányok megjelentetésére került sor (A Ladányi torony tetejébe. Bencze Lászlóné népdalgyűjtése. Püspökladány, 1982; Ladány történetével és a Sárrét-kutatás kérdéseivel foglalkozó konferencia anyaga a Múzeumi Kurír 42., 43. füzetében, Debrecen, 1983). Az írások nagyobb hányada ladányi kötődésű, de egyformán fontosak a környék, illetve Ladány további kutatásához.

1973-ban a Ladányi Híradó kiadásával hosszú idő után ismét időszakos helyi lapja lett a nagyközségnek. Püspökladány Nagyközség Tanácsának Lapjaként indult, és elsősorban a lakosság tájékoztatását tűzte ki célul. A lakosságot érintő tanácsi közlemények, testületi határozatok, intézményi tájékoztatók mellett Helytörténet-honismeret rovata közlési fórumot teremtett a helytörténeti kutatóknak is. Dorogi Márton, Kecskés Gyula, Rettegi Istvánné éltek is a lehetőséggel, és helytörténeti cikkeikkel segítették a lapszerkesztők törekvéseit.

1980-tól mind nehezebb volt előteremteni az előállítás költségeit, a korábbi négy számnál kevesebbszer is jelent meg a lap. Pedig ekkorra már a lakosság is, a kutatók is számon tartották a Híradót. Az utóbbi évek rendszertelen megjelenése a helyi lapok gondjait tükrözi, nevezetesen, hogy mind nehezebb összehozni az előállítás költségeit. Pedig szükség van rá, jó feladat szolgálatában áll. A Ladányi Híradó 10 éve arra példa, hogy a helyi kiadványok sorsa a helyi támogatáson, összefogáson múlik. A lap eddig megélt több mint tíz éve így is új rekord, hiszen mint tudjuk „Háromszor indult útjára a Püspökladány és Vidéke 1911 és 1939 között, s összesen nem vitte tíz évig, még a Népújság volt a legéletképesebb, hat évet ért meg egyhuzamban (1916-21).” (Karacs Zsigmond: Ladányi Híradó. 1979/4. 10).

1978-ban a járási könyvtár egy rövidebb időszakról bibliográfiát adott ki (Híradás Ladányról. Püspökladány, 1978. Szerk. Laskai Irén). Tanulságos áttekintést ad a vizsgált időszak (1973-77) Ladánnyal foglalkozó írásairól. A Ladányi Híradóval egybehangzóan bizonyítja, hogy Ladánynak most jó sajtója van az országos lapokban is, de különösen a Hajdú-bihari Naplóban. Figyelembe véve a Ladányi Híradó hasonló ismertetéseit is, belátható, hogy Püspökladány helytörténeti mozgalma szempontjából fontos, termékeny időszak volt az elmúlt 15 év.

Nem lenne teljes a bemutatás, ha két életművet külön is nem említenénk. Rettegi Istvánné helytörténeti szervező és gyűjtő munkája mellett Dorogi Márton és Kecskés Gyula munkásságát is külön hely illeti meg a helytörténet és néprajz regionális történetében. (Szűcs Sándor gyűjtő és kutatómunkája a bihari Sárrét belső településeinek életét fogta át.) Dorogi Márton (1911-1980) munkásságának középpontjában a néprajzi gyűjtés és feldolgozás állt. Kutatásait és gyűjtéseit a volt Sárrét és a hajdúsági területek mellett a Kunságra is kiterjesztette. Több dolgozata Békés megyei gyűjtésű vagy vonatkozású (dévaványai, ecsegfalvi, szarvasi stb. gyűjtéseire hivatkozik). Kéziratainak többsége az ONM etnológiai adattárába került, de van belőlük a püspökladányi, a hajdúsági, szolnoki, a Békés megyei múzeumokban és közgyűjteményekben is. Nyomtatásban megjelent munkáinak bibliográfiáját – halálára emlékezve – a Honismeret közölte (Dr. Molnár Balázs: Honismeret. 1981/5, 57). Kitűnő ismerője volt a népi szűr- és ködmönmunkáknak, valamint az állati eredetű melléktermékek kikészítésének. Reméljük, hogy teljes hagyatéka a Karacs Ferenc Múzeumba kerül.

Kecskés Gyula nevéhez sok helytörténeti vonatkozású cikk és egy nagy monográfia fűződik. Cikkei, közleményei helyi kiadványokban és különböző múzeumi kiadványokban láttak napvilágot. Az 1936-ban kiadott füzete, a püspökladányi Rákóczi-harangról hosszú ideig az egyetlen ladányi helytörténeti kiadvány volt. Összefoglaló munkáját (Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974) nagy várakozás előzte meg. Sokan tudták Ladányban, hogy több évtizede gyűjtötte a község történeti adatait, és várták a szintézist. A rendkívül gazdag történeti forrásanyag feldolgozása végülis módszertanilag is tanulságos lett. Ladány földrajzi neveire fűzte fel a történeti anyagot. A kötetnek így kettős tudományos értéke van: a történeti anyag mellett feldolgozta Ladány földrajzi neveit is. A hatalmas adathalmaz így jól áttekinthető és kezelhető monográfiában összegeződött. A Ladányban született első nagy összefoglaló munka támogatója is a nagyközségi tanács volt. Kecskés Gyula most is dolgozik és publikál.

3. Körülbelül ennyi az, amit a Püspökladányban folyó helytörténeti munkákról, törekvésekről, a ladányiak hagyományápolásáról elmondhatunk. Hogy sok ez vagy kevés, azt döntse el az olvasó. Jómagam úgy látom, hogy a lényeg az: ami van, az a ladányiaknak fontos.

Végül még egy megjegyzést. Az írás folyamán többször hivatkoztam a helyi tanács támogatására. Tudjuk, hogy a tanácsi testületek vezetőinek megértése mellett is a támogatás gyakran különböző akadályokba ütközik. Azt mindenki elismeri, hogy egy településnek, egy kisvárosnak a kultúrában, a település önbecsülését jelentő múltkutatásban is adnia kell magára. Csakhát az is igaz, hogy sok másra sem jut pénz a költségvetésből! Úgy látom, hogy több ladányi kiadvány esetében a tanácselnöktől, dr. Matolcsi Lajostól kapott személyes támogatásnak fontos szerep jutott. Nyugodtan leírhatom, hiszen személyesen nem ismerjük egymást.

(Zilahi Lajos, Békési Élet 1984.)

***

ZILAHI LAJOS további művei a Püspökladány Anno honlapon:

Nyelvészet gyűjtemény (ide kattintva)

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2016.12.27.

Talán méltatlanul kevesen ismerik Püspökladányban az idén áprilisban 80. születésnapját ünneplő püspökladányi születésű Zilahi Lajos nyelvész munkásságát. Pedig az Orosházán élő nyugdíjas tanár számtalan műve és publikációja foglalkozik a püspökladányi és sárréti nyelvjárás kincseinek felgyűjtésével és megőrzésével (részletes bibliográfiája a Tájszótárak c. menüpont végén olvasható). A honlapon több műve is bemutatásra került korábban, kérem, olvassák ezeket is újra nagy érdeklődéssel: Tájszótárak (Sárréti tájszótár és Püspökladányi tájszótár), valamint A sárréti í-zés állapota.

Talán azt is kevesen tudják, hogy Zilahi Lajosnak a budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság által kiadott Püspökladányi tájszótár című kötete – a Püspökladány Anno honlap szerkesztőjének kezdeményezésére – 2016. áprilisában felvételre került a Püspökladányi Települési Értéktárba.

Zilahi Lajos 2016. novemberében levelet írt a honlap szerkesztőjének, s ebben egy visszaemlékezést közölt, melyet engedélyével a Püspökladány Anno honlapon is bemutathatok. Írása rendkívül értékes, hiszen eddig sehol nem jelent meg nyomtatásban, s azt ismerhetjük meg belőle évtizedek távlatából, hogyan is zajlott püspökladányi vonatkozású gyűjtőmunkája, kikkel, s hogyan került ennek során kapcsolatba. Sok ismerős püspökladányi személy nevét olvashatjuk írásában, melyet a Publikációk menüpontban találnak meg. Kérem, fogadják szeretettel Zilahi Lajos nyelvész visszaemlékezését, melyet ezúton is nagy tisztelettel köszönök meg!

Megyaszai Szilvia

*

Zilahi Lajos-kis

*

Zilahi Lajos:

Az adatközlőkről, adatközlőimről 40-50 év után

 

         A kutatómunkában, a terepmunkában közismerten nagy szerepük van a vizsgálatot végző és az adatközlő kapcsolatának. Furcsa tapasztalat, hogy az esetek nagy többségében ez az előkészített munkakapcsolat a munka befejeztével két-három évtized után feledésbe merül. Első pillanatra úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat alá- és fölérendelő, jobb esetben mellérendelő. Pedig rossz úton járnánk, ha elfogadnánk, hogy ebben a munkafolyamatban működik az alá- és fölérendeltség. A munkakapcsolat alakulását jó és rossz tapasztalatok motiválhatják. Az esetek többségében az látszik, hogy a kollegiális viszony az igazán elfogadható. Sok tapasztalati tényt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy mindketten akkor járnak jó úton, ha elfogadják, hogy a mellérendelő, az egymást feltételező munkakapcsolat lehet eredményes.

         A kérdező szakmailag hiteles személy, az adatközlőnek azonban nincs szüksége hasonlóan hiteles szakmaiságra. A két személynek, mint közreműködőnek más és más a feladata. Az adatközlőtől azt várhatjuk el, hogy kérdéseinkre, az atlasz- vagy szótáríró kérdéseire válaszoljon legjobb tudása szerint, legyen alapos és kritikus a válaszadáskor vagy ha éppen pontosítani akar valamit. A kérdező is legyen tisztességes, nem lehet lekezelő szélesebb műveltsége, felkészültsége okán. A kérdező egyébként is könnyebb helyzetben van: előtte vannak a kérdések, ha valamit pontosítani akar, tegye azt egyszerű közléssel, ne bántóan. Korrekt, empatikus munkatársak lehetnek csak sikeresek. A kutató munkatársak és jó adatközlők sokaságát mutatja a nyelvjárási atlasz hat kötete. A jó együttműködésre tehát számtalan példát látunk.

         Néhány példát nézzünk meg a nyelvjárási atlasz N-5 jelzetű kutatópontjáról (Orosháza-Szentetornya).

         A munkának két fontos szakasza volt: az adatgyűjtés és a feldolgozás. A dialógusos formában történő gyűjtés általában az adatközlő lakásán történt. Ezzel az adatközlő munkatársnak kedveztek (ismerők környezet, minél kevesebb külső, zavaró tényező stb). A munka második szakasza, a szerkesztés, térképlapokra írás stb. az MTA Nyelvtudományi Intézetében zajlott. Az N-5 kutatóponton a gyűjtést Imre Samu kezdte meg 1951-ben, majd Deme László folytatta, az ellenőrzés (E.1.: E.2) mindkét alkalommal az Imre Samu nevéhez fűződik. Az ellenőrzés 1964. február 20-án fejeződött be. A gyűjtéskor, az ellenőrzéskor is a nyelvészek egy-két éjszakát a kutatóponton töltöttek. Az adatközlőket nem ismerték, ezért igyekeztek oldani az előkerült kisebb-nagyobb problémákat. A jelentések megértéséhez, pontos megadásához szemléltető képeket használtak: a denotátumot mindketten ismerték, de a nyelvjárási nevüket általában csak az adatközlő tudta. A gyűjtés dialógusos formában történt, a beszélgetést a nyelvész irányította, később az ellenőrzés művelete is rámaradt. Különösen a munka második szakaszában a gyakorlati és elméleti munka sok-sok kérdése Bárczi Géza és Benkő Loránd válaszára várt. A nyelvjárási atlasz használatához szükséges tájékoztató kötetet Deme László és Imre Samu szerkesztette. Mindenkinek fontos anyag ez, aki az atlaszmunkák valamely területéhez forrásanyagot, eligazító szempontokat keres.

         Összegezve azt mondhatjuk, a rengeteg tájnyelvi adat, a kérdező füzetekben található érdekességek, anekdoták hatalmas és értékes nyelvi adatot tartalmaznak. Más helyen a különböző országok atlaszmunkálatainak tapasztalati és elméleti törekvéseit is ismertetik. Igazából csak az adatközlők személyére vonatkozó adatok ismertetését hiányolhatjuk. Első pillantásra ez elhanyagolható részletkérdés, csakhogy a helyi kutatókat ez is érdekelheti: kik ők, mire emlékeznek a közös munkából stb. Nagy érték a nyelvjárási atlasz így is, de az adatközlőkre vonatkozó információ egy-egy helyi kutató számára hiányozhat.

         Végül is a szentetornyai adatközlőkre vonatkozó tényeket Balogh Lajostól, a Nyelvtudományi Intézet munkatársától kaptam meg. A kérdező füzetekben találta meg azokat. Így a szentetornyai munkatársak nevét sikerült ugyan kideríteni, de ezt követően azt is megtudtam, hogy többségük már nem él, aki él, ő is alig emlékszik valamire, anekdoták sem őrzik már emléküket.

Püspökladány

Ez a tapasztalat adta a gondolatot, hogy a püspökladányi adatközlőkkel kapcsolatos emlékeimet feldolgozzam, rögzítsem. Mert újra hadd emeljen ki, hogy fontos személy, aki a nyelvjárási jelenségek adatait feldolgozza, rendszerezve közzéteszi, de azok éppúgy, akik közreműködnek a gyűjtőmunkában.

A fentiek adták a gondolatot, hogy köszönetem kifejezéséül számba veszem először azokat, akiknek hálás vagyok azért, hogy vezetőként, munkahelyi irányítóként segítették munkámat. A Sárréti tájszótárhoz (ide kattintva olvasható) és az í-zéssel foglalkozó monográfiához (ide kattintva olvasható) az anyaggyűjtés tizenkét évig tartott. A püspökladányi gyűjtés – ahogy más városokban is – közművelődési intézményekben, itt a Karacs Ferenc Múzeumban és magánlakásokban történt. A múzeumból két igazgatónak tartozom köszönettel, Arnóth Sándornak és Kiss Istvánnénak. Arnóth Sándorral háromszor találkoztam a múzeumban, polgármesterként csak leveleztünk. Múzeumbeli találkozásaink rövid ideig tartottak, tudta, hogy miért keresem, beszélgettünk egy kicsit, majd ő tájékoztatta munkatársait, akik aztán időre elkészítették az általam megjelölt kézirat vagy könyvrészlet másolatát, majd gyorsan postázták nekem. Arnóth Sándort fiatal kora ellenére gyakorlatias, szimpatikus embernek ismertem meg. Nagyon sajnáltam balesetének hírekor. Az előző polgármestert, Dr. Molnár Lászlót a Püspökladányi tájszótár (ide kattintva olvasható) kiadásának támogatásáért kerestem meg hivatalában, ahol találkoztam dr. Matolcsi Lajossal is, akit korábban ismertem már, mint a város kulturális életének értő irányítóját. Köszönetemet mindkettőjüknek kifejeztem az MNyTK. 214. számában. Hálás vagyok továbbá Kiss Istvánné igazgató asszonynak, aki több alkalommal is megteremtette számomra a nyelvjárási beszédfelvételek készítésének személyi és tárgyi feltételeit. Olyan kiváló beszédes emberekkel hozott össze, mint B. Kiss Albert, Törő Gábor, Nagy István, Balogh Ferenc és felesége, akiktől sok olyan helyi tájszó került céduláimra, amelyeket már akkor is jórészt csak olyan adatközlőktől hallhattunk, mint ők voltak. Nem lennék tisztességes, ha nem köszönném meg ebben a sorban Megyaszai Szilvia számomra fontos, értékes munkáját, recenzióit, melyeket a Püspökladány Anno honlap (www.puspokladanyanno.hu) oldalain közölt. További sikereket kívánok neki szerteágazó tevékenységéhez.

         Nem feledkezhetek meg két korábbi általános iskolai tanáromról, Dorogi Mártonról és Kecskés Gyuláról sem. Az iskolák államosításakor, 1948-ban én a katolikus iskolából kerültem általános iskolába. Kitűnő pedagógusok voltak ott is (Némedi István, Farkas István, Czéh János). Apáca nevelőimmel (Dália, Hirlanda nővérek és mások) azóta nem találkoztam. Dorogi Marci bácsi már általános iskolás éveim idején is kitűnő néprajzos hírében állt, pedig a sárréti pásztorszűrökről és más kérdésekről írott tanulmányai még ezután láttak napvilágot. Az Ethnográfia 1957. évi összevont számában olvastam tőle, ki is céduláztam a Lóherélő Nagy Sándortól közölt önéletírást. Örömmel láthatjuk, hogy a város kitűntető módon őrzi Dorogi Márton emlékét. Kecskés Gyula bácsi nagy monográfiáját a történettudomány, a néprajz és a nyelvtudomány is kiemelkedő munkái között tartja számon. Magam elsősorban történeti adatait gyűjtöttem ki, más munkáit is számon tartják publikációim, feldolgozásaim. Ők mindketten többek azoknál, akiről, mint adatközlőkről beszélhetünk. A diszciplína ismert kutatói voltak már életükben is.

Feldolgoztam minden szinkrón és történeti anyagot, amelyeket csak elértem. Az első az 1500-as évek elejéről való, H. Balázs Éva kötetében találtam rájuk. Értékes szóanyagot találtam a Békés Megyei Levéltár gyűjteményében. Kiemelem Implom József tizenhárom iskolai irkában őrzött tájszógyűjteményét. A történeti anyagok nagyon értékesek a levéltárak gyűjteményeiben (protocollumok, bírói iratok, peres jegyzőkönyvek). Ezekben hangtani vizsgálatokhoz hasznosítható értékes darabok is vannak. Nyelvjárási beszédfelvételeimet őrző kazettáim 19 püspökladányi adatközlő nyelvi adatait tartalmazzák, köztük olyanokat, amelyek három korosztály nyelvi anyagát rögzítik. Ezek szociolingvisztikai felmérésekre jó alapanyagot őriznek. A legfiatalabb korcsoport nyelvhasználatának vizsgálata irányt jelző tanulságokkal szolgál: beszédük a sárréti nyelvjárások két legjellemzőbb hangtani jegyét (zárt ë-zés és zárt í-zés) már nem tartalmazza: lëhet, fëlíbrett, szërint, elíg, nízísit, vetís. Ezt találtam a szomszédos szerepi gyerekek nyelvhasználatában is. A legidősebb, leginkább nyelvjárásias korcsoportnál (65-80 évesek) éppen ellenkezőleg.

         Püspökladányból 19 adatközlő beszéde áll rendelkezésemre kazettán. Ezek a beszédfelvételek 1982-ben, 1983-ban, 1985-ben és 1987-ben készültek. A kazetták épek, vizsgálatokra alkalmasak most is. Megjegyzem, van még egy olyan kazettám is, amely hat olyan püspökladányi adatközlő hosszabb-rövidebb beszélgetés részletét tartalmazza, amelyeket nem én készítettem:

Erdei Balázsné (szül. 1922.), Gasparik Ferencné (1932), Gál Sándor (1901), D. Szabó Lajos (1903), Számadó Józsefné (1943), Székely Gyöngyi (1969). Úgy rémlik, hogy a beszélgetéseket egy, a városi könyvtárban dolgozó női munkatárs készítette, vele sem találkoztam. Ezért itt az ő közreműködését is megköszönöm. Adatközlőim többsége sajnos, nem él (Keserű Imre, Keserű Imréné, B. Kiss Albert, Törő Gábor, Vágó Miklós, Vágó Miklósné). Gyertyán Lajosnéról találkozásunk óta semmit nem tudok. A középső korosztályt Balogh Ferenc, Balogh Ferencné, Bedéné Balogh Róza, Keserű Piroska, Újvári Imréné képviselte. Beszélgetésünk óta sajnos nem tudok róluk semmit. Ezúttal kívánok nekik szép nyugdíjas éveket. A legfiatalabb ladányi adatközlőim a következők voltak: Aranyi Rita, Egri Ilona, Faragó Éva, Kiss Csilla, Pusztai Zsombor, Smidróczki Norbert. Közülük korábban senkit nem ismertem, jóllehet Smidróczki Norbert nagyszüleivel a Harmadik utcán (Úttörő utcán – Szent István utcán) szemben laktunk velük, szüleim napi kapcsolatban voltak. Balogh Ferencet, Balogh Ferencnét, Bedéné Nagy Rózát, Gyertyán Lajosnét, Keserű Piroskát, B. Kiss Albertet, Nagy Istvánt, Törő Gábort, Újvári Imrénét korábbról nem ismertem, Keserű Imrével és feleségével, Vágó Miklóssal és feleségével rokoni kapcsolatban voltam. Más személyes élményeim is voltak. Bedéné Balogh Rózával tartalmas beszélgetést őriz a magnószalag. Közös élményünk volt a Nagy Imre sárrétudvari költőről folytatott beszélgetésünk. Nagy Imrét már egyikünk sem ismerhette, viszont találkoztunk a feleségével, gyerekeivel, voltunk a lakásában. A feleség mesélte, hogy a költőt gyakran bántották a jómódú falusiak. Mikor megjelent a költő Tücsök a máglyán című kötete, maga vitte el a falu módosabb gazdáihoz, hogy vegyenek belőle. Többen megkérdezték tőle, hogy mit kér érte. Ő azt válaszolta, pénzt vagy élelmet. A többség válasza azt volt, hogy itt van három tojás, de a versek nem kellenek. Iszonyú körülmények között élt a család: vizes falú földes szobában mezítláb járkáltak a gyerekek. Ennivalója is alig akadt a négytagú családnak. Az 1950-es évek közepén jártunk, szomorú időszak volt ez a munkahellyel nem rendelkező családoknak, idős embereknek, Nagy Imre családjának is. Nem akarok tovább anekdotázni, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy szomorú évek voltak ezek. Én viszont ezzel az írással is szeretném emléküket megőrizni. Nekem jobb sors jutott. 1954-ben érettségiztem. 1954 és 56 között a járási tanácsnál dolgoztam. Dühöngött a politika, nagyon nehezen éltek az emberek, különösen a vidéki lakosság. Itt volt főnököm Fegyveres Antal járási tanácselnök is, aki keményen követte az akkori trendet, nem ismert tréfát. Sokan éltek úgy, mint Nagy Imre és családja.

Orosháza, 2016. november

 

Zilahi Lajos

***

Dr. Zilahi Lajos nyelvész, tanár

Született Püspökladányban 1936. április 16-án. Édesapja Zilahi Lajos cipészként kereste kenyerét, édesanyja Pintér Margit a családi háztartást vezette, a gyermekeit nevelte. Fiuk a budapesti ELTE-n szerzett egyetemi oklevelet, bölcsészdiplomát, s tanár lett. Tanárkodott Ózdon az 1960-61-es tanévben, majd Kunmadarason folytatta 1961-67 között, ahol az iskola igazgatóhelyettese is volt. 1967-ben került Orosházára, s 1967-69 között szintén tanár volt, majd a Városi Tanácshoz került, s a művelődési osztály vezetője lett. Osztályvezetőként 1969 és 1990 közötti időben dolgozott a város oktatási és művelődési ügyeinek irányítójaként, majd 1990 és 1996 között ismét a katedrára lép az orosházi Kossuth Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában, s innen vonult nyugdíjba. Házasságot 1961-ben kötött Czombos Jolánnal, aki szintén tanár. Gyermekeik: Zilahi Zoltán (1962) mérnök; Zilahi Tibor (1965) tanár. Orosházán számos kiadvány megjelentetésének kezdeményezője, támogatója és szerkesztője is volt, de igazi szakterületének a nyelvészetet tekintette. Doktori disszertációját is szülőföldje nyelvjárása bemutatásából írta. Munkás éveiben a hivatali munka mellett talált mindig helyet nyelvészeti kutatásnak és ilyen jellegű publikációknak. Kutatási területe a nyelvjárástan, a regionális köznyelviség és a nyelvművelés. Tudományos fokozata a nyelvtudomány kandidátusa (MTA 1990. ). Elismerései: Csűry Bálint Emlékérem (2004); TIT Aranykoszorús jelvény (1981.) Tagja az MTA köztestületének, a MTA Békés Megyei Tudományos Testületének, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak.

*

A honlapon eddig bemutatott könyvei (a képekre kattintva olvashatóak):

1  1  Zilahi Lajos könyve

***

Zilahi Lajos: Sárréti tájszótár című kötete MEGVÁSÁROLHATÓ az alábbi elérhetőségen:

Asztalos Anita  –  Tel: 20/5588-737  –  E-mail: picilany9@freemail.hu

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Püspökladány múltja a megyében, Püspökladány Anno a megyei napilapban.

Püspökladány Hajdú-Bihar megyében található járási központ település. Múltja sok itt élőt, illetve szülővárosából elszármazott embert érdekel, foglalkoztat, akik rendszeresen keresik fel a Püspökladány Anno honlapot. A helytörténeti honlap hírei, összeállításai idővel “kinőtték” e weboldal kereteit és önálló életre keltek, különböző folyóiratokban, szakmai kiadványokban és weblapokon jelentek meg. Az alábbiakban egy válogatás található a Püspökladány Anno honlappal és anyagaival kapcsolatos megyei hírekből, a megyei Hajdú-Bihari Napló napilap és a www.haon.hu megyei hírportál összeállításaiból:

*

Városkép a mocsártól, láptól – a tűzvészig

*

Hajdú-Bihari Napló napilap, 2015. szeptember 1-i száma

Megyénkből (5. oldal)

Helytörténet rovat – Szerző, képek: Megyaszai Szilvia

(Rákattintással nagyítható)

*

A cikk megtalálható további, magángyűjteményből származó fotóval a www.haon.hu oldalán, mely a képre kattintva tekinthető meg:

***

*

Sírhantok, temetők nyomában

*

Hajdú-Bihari Napló napilap, 2015. április 11-i száma

Megyénkből (5. oldal)

Helytörténet rovat – Szerző, fotók: Megyaszai Szilvia


(Rákattintással nagyítható)

*

A cikk megtalálható további, magángyűjteményből származó fotóval a www.haon.hu oldalán, mely a képre kattintva tekinthető meg:

***

*

A református otthon kapta, ők továbbadták

*

Hajdú-Bihari Napló napilap, 2014. december 29-i száma

Megyénkből (5. oldal)

Szerző: HBN,  fotó: Kovács Péter

(Rákattintással nagyítható)

*

A cikk megtalálható a www.haon.hu oldalán, mely a képre kattintva tekinthető meg:

***

*

A háziezred emlékeiért

*

Hajdú-Bihari Napló napilap, 2014. december 12-i száma

Kultúra (8. oldal)

Szerző: HBN, kép: Megyaszai Szilvia

*

A cikk megtalálható a www.haon.hu oldalán, mely a képre kattintva tekinthető meg:

***

*

A közös emlékezet ereje

*

Hajdú-Bihari Napló napilap, 2014. február 8-i száma

Kultúra (4. oldal)

Szerző: HBN, fotó: Püspökladány Anno

*

A cikk megtalálható a www.haon.hu oldalán, mely a képre kattintva tekinthető meg:

***

*

További publikációink megtekinthetőek ide kattintva: SAJTÓHÍREK

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

*

Ezzel a címmel jelent meg – a Monarchia BTE gondozásában – a jeles (bélyeges) téglákat gyűjtők egyesületének 8. szakmai kiadványa, melyben nagyon sok lebilincselő írás olvasható, többek között egy olyan is, mely több szálon kapcsolódik Püspökladányhoz. Az összeállítás a Nádudvaron letelepedő téglakészítő Czirbusz család történetét dolgozza fel, számos püspökladányi utalással.

Kérem ismerjék meg ezt a különleges és érdekfeszítő összeállítást, mely Szoboszlai Szabolcs tollából született!

A cikk írójának kérése – megismerve a Kecskés Gyula könyvében összegyűjtött információkat -, hogy akinek további információja van a II. világháború előtti korszak püspökladányi téglagyártásával kapcsolatban, az írjon a Püspökladány Anno honlap e-mail címére (puspokladanyanno@gmail.com), mely továbbításra kerül a szerző részére.

A püspökladányi információkkal is bíró összeállítás után Dr. Herczig Béla, a Monarchia BTE elnökének kiadványban megjelent előszavát olvashatják, mely a hazai téglagyűjtés fontosságára hívja fel a figyelmet, s rávilágít az egyesület céljaira.  

*

Az összeállítás a Monarchia BTE elnökének, Dr. Herczig Béla engedélyével és Szoboszlai Szabolcs szerző hozzájárulásával jelent meg a Püspökladány Anno honlapon. Hálásan köszönöm a közreműködésüket!!

(“A téglakészítő Czirbusz dinasztia története” című írás a Monarchia Bélyeges Téglagyűjtők Egyesületének (Baj, Petőfi út 2/c.) gondozásában, szerkesztésében és kiadásában jelent meg, a  „Jeles Téglák, Jeles Emlékeink  8.” című katalógus 33-37. oldalán, írója Szoboszlai Szabolcs.)

*

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

*

Dr. Herczig Béla, a Monarchia BTE elnökének kiadványban megjelent előszava:

(Minden egyes oldal – rákattintással – kinagyítható, majd lapozható!)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Dr. Pánti Irén tollából

.

Ősi mesterségek – A pásztorkodás

.

A pásztorkodásnak több mint ezeréves múltja van. Már honfoglalás-kori őseink is foglalkoztak állattartással a földművelés mellett. Akkoriban minden jószág (ló, szarvasmarha, juh) nyáron és télen is a szabadban élt. Ezt nevezték szilaj állattartásnak. Őseink az állatokat kezdetben azért tartották, hogy szaporulatuk legyen, ez jelentette vagyonukat, melyet eladhattak, elcserélhettek. Később tapasztalták, hogy az állatok más hasznot is hajtanak. Az ökrökkel lehet szántani, vetni,  árút fuvarozni, tejüket elfogyasztani. Minden településen tartottak állatokat, de akik földművelésből tartották el magukat nem maradt idejük az állatok megfelelő gondozására is. Erre a feladatra a falu pásztorokat fogadott fel. Azokat az állatokat, melyekkel a földet művelték otthon tartották az istállóban és a község határában lévő legelőkre hajtották ki legelni. A többi állatot Szent György napján (április 24-én) távolabbi legelőkre hajtották és csak Szent Mihály napján (szeptember 29-én) hajtották haza őket, hogy az istállóban teleljenek. Ezt az állattartást félszilaj tartásnak nevezték.

.

A pásztorok szervezete

A pásztorokat a rájuk bízott állatok alapján különböztették meg. A csikós őrizte a ménest, a gulyás a szarvasmarhákat, a juhász a juhnyájat, a kondás a disznókat. A legelőn éjszakázó sertések csapatát a kondát, a kondás őrizte, a naponta hazahajtott disznókat, a csűrhét  a csűrhés. A naponta  hazahajtott szarvasmarhákat a csordás vigyázta. Ez a felsorolás a rangsort is jelentette közöttük, melyet egy népdalban is megörökítettek.

 „Csikós legény vagyok,

Hortobágy eleje.

Gulyás, ha nyalka is,

utánam a helye.

 

Kampós juhászokkal

ritkán parolázok,

sáros kondásokkal

még csak szót sem váltok.”

 

Ezek a tények azonban sem a juhászt, sem a kondást nem zavarták abban, hogy nagyra tartsák magukat. A juhász így fújta:

„A juhásznak jól megy dolga,

egyik dombról a másikra

terelgeti nyáját, fújja furulyáját

bú nélkül éli világát.”

.

Erre a kanász így felelt:

„Hej, élet, élet kanászélet,

ez aztán az élet!

Ha megúnom magamat,

magam is úgy élek.”

Kondás, felhajtott szűrben megy a konda után – részlet kondástülök díszítésből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

A pásztorok szerették a foglalkozásukat és azt az életmódot, ami ezzel a munkával járt, de a foglalkozások között nem volt átjárás. Az elképzelhetetlen volt, hogy egy csikós elszegődjön juhásznak. Ha elvesztették a munkájukat pl. kárt okoztak és elküldték őket, inkább betyárnak álltak. A ménesek, gulyák és nyájak őrzői felosztották a feladataikat, ami egy másik rangsort hozott létre közöttük. A pásztorok szervezetének irányítója a számadó volt. A számadónak nemcsak nagy szakmai  tekintélye volt, de elvárták tőle azt is, hogy legyen jószága, földje, háza és hogy tudjon írni és számolni. Ő felelt az állatokért, a bojtárokért saját vagyonával. Felelt a fegyelemért, a bojtárokért. Ő tartotta számon a gondjára bízott állatokat és határozta meg a legeltetés rendjét.

Az öregbojtár vagy nagybojtár a számadó helyettese volt , feladatai egyeztek a számadóéval, de csak a számadó után volt felelős.

A kisbojtárok 10-12 éves gyerekek voltak. Az akkor élt gyerekeknek korán véget ért a gyerekkoruk.  Ahogy megtanultak írni, számolni kezdhették a kemény munkát. Korán keltek, segítettek az állatok őrzésében, taligán cipelték az élelmet a bojtároknak, segítettek a főzésben, elvégezték amit rájuk bíztak. Hosszú idő telt el, míg a kisbojtárból öregbojtár, majd számadó lett, ezalatt megtanították neki vagy elleste a mesterség minden csínját-bínját. A kisbojtárok pásztorcsaládba születtek, ez az élet számukra természetes és elfogadott volt.

Ha a pásztorokról szólunk, nem feledkezhetünk el hűséges segítőikről a pulikutyákról. Egy jó puli kincset ért a pásztornak. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált, lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához.

Érdekes megemlíteni,hogy a csikósok a ménes őrzéséhez nem vettek igénybe kutyákat.

.

 A pásztorok életmódja

A pásztorok a legkeményebb harcot az időjárással vívták. El kellett viselniük a hőséget, a hideget, a szelet és az esőt. Ha ítéletidő volt, akkor ”Isten markában” voltak. Először a megvadult állatokat kellett megzabolázni, hodályba, karámba terelni, csak azután gondolhattak magukra. Mindezek ellenére szerették a pusztai életet, ott szabadnak érezték magukat és az a felelősség, amit az állatok iránt éreztek, megsokszorozta erejüket, melyre büszkék voltak. A természetnek a szépségét is észrevették és értékelték, próbálták megfejteni titkait. Az időjárás-változást meg tudták ítélni az állatok viselkedéséből, a felhők járásából, az ég színéből és próbáltak kifogni rajta.

Nagy becsülete volt a pásztorok között azoknak, akik meg tudták a beteg állatot gyógyítani. Akik ismerték a gyógyfüvek hatását, elpusztították az állatokon élősködő férgeket, gyógyították a száj és körömfájást.

A pásztoroknak fejlett volt a szépérzéke is. Szívesen díszítették öltözéküket, eszközeiket. Szabadidejükben furulyát, ostornyelet faragtak, sótartót készítettek, karikás ostort fontak, melyek míves termékek voltak, nagy műgonddal készítették.

A sok munka mellett ünnepelni, és mulatni is szerettek. Amikor Szent György napkor a gazdák felfogadták őket, ünnepséget rendeztek tiszteletükre, ettek, ittak, táncoltak, énekeltek. A csárdát is felkeresték,  ha a munkájuk engedte és mulatozni támadt kedvük.

A bojtár legény karámba tereli a nyájat – részlet saru sótartó díszítéséből
(Forrás: Szűcs Sándor, Pusztai krónika)

    

.           

 A pásztorok öltözködése

A pásztorok öltözete alapvetően nem különbözött egymástól, de a részleteket figyelve is meg lehetett állapítani a pásztor hovatartozását. A négyféle pásztor kalapja annyiban tért el egymástól, hogy a csikós, gulyás kondáskalap széle 14-15 cm széles lehetett, de a juhászkalap széle csak 4-5 cm. A csikós kalapja soha nem volt olyan díszes, mint a többi pásztoré, de az ünneplő kalapján a csikós mindig balos tarka túzoktollat hordott, míg a többi pásztor darutollat viselt. A csikós és gulyás kék inget hordott, csak ünneplőben fehéret, a juhász mindig fehéret.

A csürhések és kondások dudával és tülök fújásával hívták fel a figyelmet a hazatérő állatokra.

A csikós és a juhász ezeket nem használta. A csikós karikás ostort pattogtatott, amit a  kanász is kedvelt. A juhásznak kampója volt, mely hosszú bot volt és rézkampóban végződött.

A Sárréten nem a földművelés volt az alapvető megélhetési forrás, hanem az állattenyésztés és a halászat. Elsősorban szarvasmarhát, juhokat és természetesen sertést is tenyésztettek. A falu határában lévő rétre az éjszakára hazajáró állatokat, a távolabbi rétekre a ridegen tartott állatokat hajtották ki. Az állatok itt tavasztól a tél elejéig maradtak kinn. A tehetős sárréti gazdák nem tudtak minden állatuknak istállót biztosítani, ezért az edzettebb marhák és juhok télen a szabadban  húzták ki a telet, nád és gyékénytörmelékek között. A pásztorok élete ilyenkor kegyetlenül nehéz volt, hiszen nekik is az állatok mellett kellett maradniuk. Nádból készült kerek kunyhókban bundákba burkolózva várták ki, míg az idő jobbra fordul.

A múltak elmúltak. A pásztorvilág „elsüllyedt” a múltban szépségével és nehézségével együtt. Ám ha megismerjük ezeket az ősi mesterségeket,  mi is felfedezhetjük a természet szépségét, közelebb kerülünk az állatokhoz, és többek leszünk általa.

Budapest, 2014. április 20.                                                                              

Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Kacska Zoltán: Egy törzsökös nyájkondás Püspökladányban

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz


 

Püspökladány címerképei. Az első 1999-ig képviselte a települést, a könyv borítóján pedig napjaink városcímere látható.

**

Dr. Pánti Irén tollából

A darvakról

 

Szülővárosom címerében a Sárrét jellegzetes madara, az ezüstszínű őrdaru áll jobbra fordulva, féllábon állva, a másik lábát felhúzva, melyben egy követ tart. A legenda szerint este, mikor a darvak pihenni térnek, maguk közül egy őrt választanak, aki úgy küzd az elalvás ellen, hogy egyik lábát – melyben a követ tartja – felhúzza, s ha elpilled, a követ leejti és a zaj felébreszti.

A daru vizes, lápos területen élő gázlómadár, tolla szürke színű, a fejtetőn piros csík húzódik. Ma Eurázsia (Szibéria, Skandinávia, Németország) északi részén élnek, a tél elől Afrika északi és Ázsia déli részére repülnek.

A daru a magyarság legbecsesebb madara volt. Szent állatként tisztelték, aki a túlvilág és a földi világ között őrködik, tartja a kapcsolatot a magasabb szellemi világgal. Nyugodt, figyelő tartása, nemes viselkedése miatt a bölcsesség és az éberség  jelképét látták benne.

A daru a Sárréten élők legkedvesebb madara volt, ezért a pákászok között a darvászoknak volt a legnagyobb tekintélye. A darvak a mocsár legnehezebben megközelíthető helyein tanyáztak, a pákászok közül kevesen vergődtek el odáig, a rét veszedelmeitől való félelmük miatt. A darvászok vállalkoztak az embert próbáló feladatra, mert ha sikerrel jártak, sok pénz ütötte a markukat.

Összeszedték a daru-fiókákat, réti szállásukra vitték és megszelídítették őket. A szelíd darvakat szívesen vásárolták, néhány nemes család, vagy város címerében is feltüntette.

Sok háznál tartottak egy-két szelíd darut, melyek az udvarház díszei voltak. Amilyen visszahúzódók voltak természetes közegükben ezek a madarak, olyan hangosak és vidámak voltak miután megszelídítették őket. Ha jókedvük volt, illegették magukat az udvaron, csőrükbe gallyakat vettek, feldobták és elkapták azokat, játszottak, mint a gyerekek. Mivel nagyon éberek voltak, őrizték a házat, ha idegen lépett be a kapun, csőrükkel csattogtak, azonnal jeleztek. Ha a szárnyukat csapkodva keringtek az udvaron , azt üzenték, hogy rövidesen elromlik az idő.

Pákász darulesben
(Forrás: Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa)

A török időkben az alföldi várakban is tartottak szelíd darvakat. Úgy szoktatták őket, hogy éjszakára felüljenek a várfalakra, és ha mozgolódást észleltek a vár körül, azonnal rikoltozni kezdtek, felébresztették az őröket.

A darvak szép hasznot hoztak a darvászoknak, egy betanított daruért egy köböl búzát is megadtak.

A szép, betanított darvakat a török még adó fejében is elfogadta. Nemcsak a daru volt értékes, hanem a tolla is. A basákat, bégeket szép darutollakkal is meg lehetett vesztegetni.

A középkorban a nemesek a kalapjukon szívesen viseltek darutollat, később a darutoll a pásztorok kalapjának ékessége lett. A lányok rá sem néztek olyan legényre, akinek a kalapja mellett nem lengett darutoll, anyámasszony katonájának tartották őket, de a legények is kinézték maguk közül.

Az értékes tollat nem a daru fartollából, hanem a szárnyából húzták ki. A ringó, fehér, göndör bal oldalas darutoll volt a legények kedvence. A tollat azonban csak vasárnap vagy ünnepnap tűzték a kalapjuk mellé és ha nem használták, vastag nádszálba bújtatva a tükör mellett tartották.

Ha az apa végrendelkezett, az öröksége tárgyai között a darutollat is mindig megemlítette, többnyire

a legkedvesebb fiára hagyta.

A szájhagyomány szerint a táltosok, sámánok anyja daru volt, vagy legalábbis a darvak nevelték fel.

A táltosok botja végét darufej alakú csont díszítette, hajukba, fejdíszükbe darutollat tűztek.

A pákászok között is élt egy ilyen hiedelem. Az Óberettyó folyása mellett, Bajom közelében volt egy kerek sziget. Ennek a szigetnek a közepén élt egy pákász bogárhátú kunyhójában. Töpörödött, idős kis ember volt, de a haja és a szakálla nem volt ősz, hanem hamvasszürke és a homlokán olyan kis piros folt, mint a darvak fején. Azt híresztelték róla, hogy a daru költötte. Sámán volt, két hüvelykujja volt a bal kezén és a darvakkal meghitt volt a kapcsolata. Seregével szálltak a szigetre, ott tollászkodtak a kunyhó körül és csapatosan kísérgették a vén pákászt, és ha hozzájuk beszélt megálltak körülötte, úgy hallgatták, néha a szavába „krúgattak”. Kiesett tollaikat maguk szedték össze és a csőrükben vitték az öreghez, aki a tollakat élelemre cserélte. Védte őket életében, de a halálán túl is.

A mocsarak lecsapolásával, a lápvilág megszűnésével a darvak is elköltöztek hazánkból. A tél elől délre menekülnek, de útközben minden évben megpihennek a Hortobágy vizes helyein, halastavak, lecsapolt tavak mellett. Nemcsak a darvak, de a madarak színes serege pihen meg itt és a Délalföld pusztákkal övezett tavain.

A darvak vonulása általában szeptember végére, november elejére esik, erre az időre daru-megfigyelő táborokat szerveznek a Hortobágyon. 2012. októberében kb.113 ezer daru pihent meg itt. Lebilincselő látvány, ahogy hajnalban tömegesen kihúznak, és este az éjszakázó-helyükre behúznak. V alakban repülnek, elől a vezérmadár száll. Hazánkból távozva a hosszú repülés közben úgy pihennek, hogy a hátrább repülő darvak az előttük repülő hátára fektetik a nyakukat, ha a vezérdaru elfárad hátrarepül és ugyanezt teszi. Ha szél van ék formát tartanak, ha csendes az idő, újhold formában repülnek.

A darvak a népszokásokban is megjelentek. Jellegzetes tánc a „darudübörgő”, ahol a párok a daru jellegzetes mozgására emlékeztető mozdulatokkal táncolnak. A „darutáncot” lakodalmakban járják, mikor a táncosok sorban állnak és a zene ütemére a vezértáncost követik.

A daru-kultusz a Távol-Keleten is jelen van. Japánban papírból (origami) darukat hajtogatnak, és azzal várják az új évet. Úgy tartják, aki szilveszterkor 1000 papírdarut hajtogat, az új évben a hajtogatás közben elképzelt kívánsága teljesül.

A kínaiak az időszámítás óta úgy tarják, hogy a halhatatlanok daruháton repülnek az égbe, ezért a darut a „halhatatlanok darvaként” emlegetik.

Budapest, 2013. október 22.

Dr. Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Szűcs Sándor: Régi magyar vízi világ

Csörgő Zoltán: Hagyománytár

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

Dr. Pánti Irén tollából a Püspökladány Anno honlapra…

.

A Csenki Imre vezette debreceni Kollégiumi Kórus diadalútja Svájcban, 1948-ban

 

 

Csenki Imre (1912-1998)

A Kossuth Díjas karmester és zeneszerző nevét ma már hazájában sem ismerik eléggé, de Svájcban talán teljesen ismeretlen. Pedig mennyire tapsoltak kórusának 1948-ban!

Csenki Imre Kodály Zoltán tanítványa és elkötelezett híve volt. Azon fáradozott, ahogy mestere, hogy hazájában mindenkihez eljusson a letisztult ősi népművészet és hogy Európa is megismerje a magyar nemzeti kultúra igazi értékeit.

Csenki Imre 1912 augusztus 7-én született Püspökladányban. Édesapja id. Csenki Imre református tanító volt, nagy tisztelet övezte a községben. Fiát 6 éves korától tanította zongorázni, majd 7 éves korában a debreceni Zeneiskolába íratta zongora tanszakra. Tanárai tehetségesnek tartották, melyet Bartók Béla is megerősített, mikor zongorajátékát meghallgatta. 1932-ben tanítói oklevelet szerzett, ezt követően a budapesti Zeneművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Vásárhelyi Zoltán voltak a tanárai. Kodály Zoltán népzenei óráit nagy buzgalommal látogatta, a mester ösztönözte népzenei gyűjtőmunkára is. A főiskola elvégzése után 1937-ben a mezőtúri Református Gimnázium zenetanárként alkalmazta. Itt rövid időn belül országos hírű kórust hozott létre, melynek hangversenyeiről elragadtatással írt a korabeli sajtó. A kórussal készült első hanglemezfelvétele is 1939-ben.

Az ifjú tanár végül nem zongoraművészként, hanem karnagyként találta meg azt a területet, ahol művészi képességeit kibontakoztathatja. Felfedezte a legértékesebb hangszert, az emberi hangot.

Csenki Imre 1940-ben visszatér Debrecenbe, a Református Kollégiumba, ahol folytatta zenetanári és kórusszervezői munkáját. Megalapította az Egyetemi Énekkart, majd a Református Kollégium vegyes karát. Az akkori iskolarendszer nem alkalmazta a koedukációt,  így abban az időben egy ifjúsági vegyeskar létrehozása úttörő tettnek számított. Csenki Imre felismerte,hogy az emberi hangszín teljes spektruma csak a férfiak és nők együttes éneklésével szólaltatható meg.

A kórus Bartók és Kodály műveinek népszerűsítését tekintette elsőrendű feladatának, de klasszikus egyházi műveket, madrigálokat és a szomszéd népek dalait is műsorára tűzte. A kórus országos hírnevet szerzett, ekkor már Csenki Kórusként emlegették őket. A munkájukra felfigyeltek a határon túl is. A 80 tagú kórus 1948-ban az Ifjúsági Énekkarok nemzetközi fesztiváljára kapott meghívást Bernbe.

A meghívóban azt a reményüket is kifejezésre juttatták, hogy Kodály Psalmus Hungaricus című művét is műsorra tűzi majd a kórus.

Nagy reményekkel és várakozással indult útnak a 80 tagú énekkar 1948. húsvét után, melyet egy magyarországi hangversenykörúttal kívántak bevezetni. Március 31-én felléptek a Zeneakadémián a Tiszántúli Est keretében, a következő napon rádiófelvételt készítettek velük, másnap a MÁV Szimfónikus Zenekarral önálló estet adtak a Zeneakadémián. Innen az útjuk Pápára vezetett, újabb fellépésre. Itt jutott el hozzájuk a hír, hogy a svájci útjuk mégis elmarad, mert nem kaptak vízumot.

Egy hétig élvezték még a pápai vendéglátók gondoskodását abban a reményben, hogy a technikai akadályokat elhárítják, aztán visszautaztak Debrecenbe. Nem búslakodtak azonban sokáig, mert rövid időn belül újabb svájci meghívás érkezett. Május 9-én lépték át a magyar határt. Egy hetet töltöttek Svájcban, Lausanne-ban, Neuchatel-ben, Vevey-ben és Genfben léptek fel. Meghatotta a kórust, hogy ezekben a városokban több kirakatban is észrevették az 1848-as szabadságharc szimbólumait, a magyar trikolórra helyezett Kossuth címert, 1848-1948. felirattal, utalva a centenáriumra.

Az első hangversenyt Neuchatal-ben adták, ahol kevés számú hallgatóság várta őket, mert nem vártak sokat egy iskolai énekkartól. Talán azért volt meglepetés a színvonalas koncert, mellyel hatalmas sikert arattak. Ettől az időponttól minden koncertjük diadalmenet volt, az újabb helyszíneken nagy izgalommal és érdeklődéssel várták őket. A közönség önfeledten hallgatta a műsort, melynek műsorán Viadana, Lassus, Handel, Gastoldi és főműsorként Bartók és Kodály művei szerepeltek. A Mátrai Képek, a Székely keserves, a magyar népdalok ezernyi szépségét sugározták feléjük. A svájciak ismerték Bartók és Kodály hangszeres műveit, most megismerhették énekhangra írt zenéjüket, melynek vad, néha barbár szépsége magával ragadta őket.

A svájci újságok hasábos cikkekben tudósítottak a kórus hangversenyeiről, dicsérték fegyelmezettségüket, a kórustagok tökéletes levegővételi technikáját, a kórust egy csodálatos élő orgonához hasonlították. Kijutott a dicséretből a karnagynak, Csenki Imrének is, akinek áldozatos munkája nélkül ez a csoda nem jöhetett volna létre. Az egyik legnevesebb svájci karmester, Ansermet elvállalta, hogy a következő vendégszereplés alkalmával a kórus közreműködésével előadják Kodály Psalmus Hungaricus és Bartók Cantata Profana című műveit. A kórus úgy hálálta meg ezt az elismerést, hogy a mester genfi lakása előtt esti szerenádot adott. Rendőrkordon biztosította a 80 tagú kórus szereplését, mert olyan sokan voltak kíváncsiak az ott lakók és arra járók közül a szerenádra.

Genfben pünkösdvasárnap, a 10 órás istentiszteleten énekeltek a Szent Péter Katedrálisban az egyház lelkipásztorának és egyházközösségének vendégeként. Viadana örvendező zsoltárát, Handel egy művét és az istentisztelet után Kodály: Jézus és a kufárok című műveit énekelték. A lelkipásztor megható meleg szeretettel emlékezett meg a magyar nép szenvedéseiről, anyaszentegyházáról és a kórus szolgálatáért a hívek őszinte köszönetét fejezte ki.

Az énekkar tagjainak életre szóló élmény volt ez a vendégszereplés, de a megállapodások ellenére újabb vendégszereplésre nem került sor. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy Csenki Imre elhagyta Debrecent, mert 1950-ben felkérték arra, hogy alapítsa meg a Magyar Népi Együttes Énekkarát és legyen a művészeti vezetője.

Budapest, 2013. október 30.

Dr. Pánti Irén

Felhasznált irodalom:

Gajdics Sándor:  Örömet intő két kéz (Debrecen, 1992.)

*

Gajdics Sándor könyvének ajánlója megtalálható Könyvespolc rovatunkban.

Csenki Imréről bővebben olvashatnak a Könyvespolc rovatban található  “Csenki Imre Emlékkönyv” című összeállításban.

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz

2013. 01. 20. (Frissítve: 2015.08.23.)


 

A cím Kecskés Gyula tanulmányára utal, mely a “Karacs Ferenc térképkészítő-rézmetsző művész” című tanulmánykötetben jelent meg 1958-ban. A kiadvány Karacs Ferenc halálának 120. évfordulója alkalmából került kiadásra és olyan szerzők írásai szerepelnek a kötetben Kecskés Gyula tanulmánya mellett – többek között – mint Rettegi Istvánné tanárnőé, aki a helyi múzeumunk alapítója volt, vagy a püspökladányi származású Bellai Sándoré, aki Budapesten élő pedagógusként lelkes kutatója volt Karacs Ferenc életének. A kötetben bemutatott tanulmányok mind Karacs Ferenc életét és Európa-szerte ismert munkásságát hivatottak méltatni, s Kecskés Gyula írása is ezek sorába illeszkedik, ki a térképkészítő szülőfaluját mutatja be, annak korában.

Az olvasottak alapján kijelenthetjük, hogy a “Karacs-kultusz kiterebélyesedését” egyértelműen Rettegi Istvánné Annuska néni tanárnőnek köszönhetjük, aki felfigyelt Püspökladány akkorra már elfeledett híres szülöttére és közkinccsé tette nevét és érdemeit, újra felfedezve őt az utókornak.

**

Kecskés Gyula otthonában, az 1970-es évek elején

 Kecskés Gyula kötetben szereplő tanulmánya mely településünket mutatja be a térképkészítő mester korában – magával ragadó. A szerző látványos korképet fest az 1700-as évek végi Püspökladányról, összegezve addigi kutatásai eredményeit és hihetetlenül szemléletes módon tárva elénk a település akkori arculatát, településszerkezetét, társadalmi viszonyait, mindennapi életét. Érdemes az írást többször is elolvasni és egy mai térképen követni, képzeletben megrajzolni az akkori Püspökladány határait. Szinte elképzelhetetlennek hangzik ma már, hogy a jól ismert és régóta lakott városrészeinken egykor mocsár, vagy tó uralkodott, vagy egy másikon folyóvíz (ér) folyt keresztül. De a cikket olvasva rögtön ott találjuk magunkat a régi református templom előtti téren, ahol elénk tárul az akkori faluközpont képe, megtudhatjuk, hogy a ma is álló épületeink helyén mik álltak és funkcionáltak azokban az időkben, sőt szinte a szemünk előtt történnek meg a vasárnapi deresre húzások is. Mindezeket megelőzően megismerhetjük részletesen azt is, hogy alakult Püspökladány történelme az 1700-as évek első felében, a Karacs Ferenc születése előtti időkben. Kecskés Gyula varázslatos módon összegzi az avatatlan szemnek  sokszor nehezen olvasható, vagy még nehezebben értelmezhető korabeli iratokban, dokumentumokban fellelhető információkat  és önt életet a régi térképekbe. Írásával igazi időutazásra hívja a múlt szerelmeseit. Kérem, ismerjék meg Kecskés Gyula írásának részletét, s általa a több, mint 200 évvel ezelőtti Püspökladányt!

*

Kecskés Gyula:  “Püspökladány Karacs Ferenc korában”  c. tanulmánya  (részlet)

(kattintson a képekre a nagyobb méretért!)

Megjegyzés a szöveghez:

Lenin utca – mai Báthory utca

Sztálin utca – mai Bocskai utca

Biczó halom – a városközpontban feküdt, utolsó maradványait a régi Hangulat Étterem építésekor számolták fel

***

A tanulmányhoz Kecskés Gyula eredetileg egy olyan Karacs Ferenc által készített térképet mellékelt, mely több, mai megye-területű térképszelvényt ölel fel, viszont településünk terület- és településszerkezet-változásának szemléltetésére e helyen két másik térképet szeretnék bemutatni:

Az első térkép Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben című, 1974-ben megjelent könyvéből származik (ott jelent meg nyomtatásban az eredeti térkép – forrás: Hadtörténelmi Múzeum – e részlete, ebben a formában) és Püspökladány belterületét mutatja 1783-ban.

(Nyomtatott térképrészlet forrása: Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyve, 1974.)

*

A második térkép ugyanezt a települést mutatja, több, mint 200 évvel későbbi időből (prospektus-kiadvány, 2000. év körül).

(Forrás: prospektus-kiadvány. Címe: Püspökladány Zsebkalauz, kiadó: Püspökladány Város Polgármesteri Hivatala, 2000. év körül)

*

Közelebbről nézve a két térkép-részletet és bejelölve támpontnak piros színnel a mai katolikus templomot, illetve a helyén álló régit, remekül összehasonlítható Püspökladány területének és település-szerkezetének változása 1783 – 2000 között. Nagyszerűen kivehető a korabeli térképen a település ma ismert magja, s követhető annak szerkezete is.

 

**

Kecskés Gyula belterületi településleírását egy következő, helyszínrajzos térképrészleten is nyomon követhetjük, mely 1792. évben készült. A térképen megjelölt épületek többek között: a régi katolikus templom (2. számmal), provizorlakás, magtár, paplak, új vágóhíd, vendégfogadók, pince, szolgálati lakás, régi mészárszék, új mészárszék, községháza, református templom, szárazmalom, jegyzőlakás stb. A térkép a képre kattintva, eredeti forráshelyén tekinthető meg (forrás: Arcanum – Hungaricana térképtára). A térképrészleten is jól kivehető a Kép-ér, melyről ezt írja Kecskés Gyula Püspökladány újkori története helyneveiben című könyvében: “A MÁV Fatelítő és a pályaudvar felől jött  a Kupujka nevű községrész mellett, a mai Rákóczi u. páros számú házastelkeinek udvarlábja és a Németsziget (ma Darányi-telep) keleti széle közt észak felől a Biczó-halomig. A halom alatt tóvá szélesedett, vize elborította a róm. kat. harangozó, róm. kat. paróchia, a mai Bajcsy Zs. u. 4. és 6. telkeinek egy részét is, a Petőfi u. 1-3-5-7-9. számú telkeit. Vize itt összeszűkült, ÉNY-ra fordult és a mai Petőfi u. páratlan számozású oldalán lévő házas telkek helyén még ma is látható mederben folyt a pár éve megszűnt Szabadság téren át a vágóhíd felé, majd a mai vicinális vasútvonalon túlra és ott csapott össze a határ csatornázása előtt idáig érő vadvizekkel. (…) 1781-ben két híd vezetett át rajta a Kép-ér jobb partján felépült uradalmi tisztilak (volt Szülőotthon) épületeihez. Egyik kb. a mai Bajcsy-Zs. utcának a Rákóczi utcába torkollásánál, a másik a Petőfi u. 11-13. számú telkek körül volt. Egy 1792-ből való térképvázlat is feltünteti e két hidat.”

Íme a térkép, melyre Kecskés Gyula utalt 1974-ben megjelent könyvében:

(Forrás: Arcanum – Hungaricana térképtára. Itt csupán link-ajánlóként szerepel, az eredeti térkép a képre kattintva tekinthető meg.)

*

Áttanulmányozva eredetiben az 1774-ben keltezett “Püspök-Ladány Helységének Urbarioma” elnevezésű okiratot – melyre Kecskés Gyula tanulmányában hivatkozott – megállapíthatóak az adott korban fennálló és püspökladányi családokra kivetett jobbágyterhek, melyeket 16 oldalon keresztül követhetünk nyomon, megismerve a név szerint megjelölt püspökladányi családok terheit, a jobbágytípusokat és a terhek konkrét mértékét is.

Érdekességképpen néhány családnév a jobbágyterheket felsoroló melléklet első oldaláról: Makai, Rácz, Kovács, Pál, H. Nagy, Tóth, Pocsai, Sóllyom, Bíró, Pandúr, Bangó, Csáti, Cseh. A keresztnevek a kor szokásai szerint latinul kerültek feltüntetésre és rövidítésre.

Az 1958. évi Kecskés-tanulmányban, valamint az 1774-es Urbariumban bemutatott társadalmi szerkezet tárgyalása nem célja ezen összeállításnak, melyben elsősorban Püspökladány település-szerkezetének változását szerettem volna szemléltetni.

*

Remélem sikerült mindenkit gondolatban “visszarepíteni” az időben, az 1700-as évek végének Püspökladányába, melyhez Kecskés Gyula lebilincselő tanulmánya és a hozzá illeszkedő térképrészletek  nyújtottak segítséget!

 **

(Kecskés Gyuláról bővebben olvashatnak a Könyvespolc rovat vonatkozó almenüjében: ITT, illetve a Beszámolóink rovatban: ITT. További régi püspökladányi térképek linkjeit az Ajánlott linkek rovatban találhatnak: ITT.)

**

Megyaszai Szilvia

Tovább a friss hozzászólásokhoz