Zilahi: A rét, “rétes” ember

2017.03.05.

zILAHI lAJOS: a "RÉTES EMBEREK" EMLÉKEZETE

 .

Zilahi Lajos, a sár/rét hírnöke

 

Zilahi Lajos nyelvész, a nyelvtudomány kandidátusa munkásságát régóta követem figyelemmel, s igyekszek behozni sok éves lemaradásomat… Zilahi Lajos több évtizedes munkássága foglalkozik Püspökladány és a Sárrét nyelvjárásának kutatásával, megőrzésével, de sajnos ezt még ma is kevesen ismerik. Sok a lemaradásunk, s mivel Zilahi Lajosnak ugyanolyan fontos szülőföldje a Sárrét, s szülőfaluja, Püspökladány nyelvi emlékeinek kutatása és megőrzése, mint nekem a helytörténeti emlékek megőrzése, így személyes ismeretség nélkül is fogadatlan prókátora lettem a püspökladányi születésű kandidátus munkásságának, ki szülőfalujától távol, immár 81 évesen is szeretettel őrzi felnevelő közege emlékeit.

Anyaggyűjtésem során abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Zilahi Lajos több dossziényi publikációját, cikkeit, kutatási anyagait és személyes levelezéseit bízta rám, postázta el a Püspökladány Anno honlapon történő bemutatás céljából. Tudásánál szerénysége nagyobb, mellyel rám bízta az anyagok megismerésének, válogatásának, közreadásának koncepcióját, s felettébb megtisztelő számomra, hogy e feladatra alkalmasnak talál. Néha úgy érzem, nem vagyok méltó e feladatra, de fogadatlan prókátorként kötelességemnek érzem, hogy a tőlem telhető módon szolgáljam ezen önként vállalt küldetésemet, s bemutassam e kiemelkedő és szakmailag elismert munkásság töredékeit.

Mostani összeállításom témája a RÉT, Zilahi Lajos szavaival, az ő munkásságán keresztül. A cikkek, tanulmányok, kutatási anyagok megismerése közben esett választásom e három, különböző forráshelyen megjelent Zilahi-publikációra, melyek egy szó (a rét) elemzésén keresztül mutatják be, idézik a letűnt sárréti világot, püspökladányi őseink világát is. Az itt bemutatott források a Zilahi Lajos tulajdonában lévő szerzői példányok másolatai, melyeket a szerző engedélyével teszek közé. Különlegességük, hogy a szerző saját, kézzel írott megjegyzéseit is tartalmazzák, illetve saját példányait bocsátotta közzétételre.

Két anyag (az Élet és Tudomány 1994. évi 6. számában megjelent publikáció és egy 1995. évi Magyar Tudományos Akadémiai kandidátusi vita értekezése) szkennelt formában kerül közreadásra, azokat a képek kinagyításával tudják elolvasni. A harmadik publikáció, a Szántó Kovács Múzeum Évkönyvének 2006. évi különnyomata, melynek legépelésében Baranyai Zsófia közreműködött. Köszönöm neki is a segítséget!

Kérem, utazzunk vissza együtt az időben és ismerjük meg a régi, letűnt sárréti világot Zilahi Lajos értékes munkáján keresztül! E  nyelvészeti publikációk számtalan fontos adalékot őriznek meg a néprajz és helytörténet iránt érdeklődőknek is.

 

Megyaszai Szilvia

***

ZILAHI LAJOSRÓL ÉS KUTATÁSAIRÓL ITT OLVASHAT MÉG TÖBBET!

***

*

Élet és Tudomány 1994. évi 6. száma:

Zilahi Lajos: A “rétes emberek” emlékezete

.

Zilahi - A rétes ember1

Zilahi: A rétes ember 2

*

***

Magyar Tudományos Akadémiai kandidátusi vita értekezése,

Zilahi Lajos hozzászólása Vörös Ottó Vízrajzi névelemek onomatodialektológiai vizsgálata című kandidátusi értekezésének vitáján (1995):

.

Zilahi: Kandidátusi értekezés 1

Zilahi: Kandidátusi értekezés 2

Zilahi: Kandidátusi értekezés 3

Zilahi: Kandidátusi értekezés 4

*

***

 Szántó Kovács Múzeum Évkönyve 8., Különnyomat (Orosháza 2006.):

 .

RÉT

Zilahi Lajos

.

1. Alább a rét jelentésbeli tájszó motivációváltozásaival foglalkozom. A rét ÉKSz-beli jelentésére (’kaszáló; legelő; mező’) éppen csak utalok a cikkben, a rét régi tájnyelvi jelentése (’mocsaras, vizes terület; lápos, ingoványos terület’ – vö. ÉKSZ. 1166; KISS Lajos, FNEtSz. 542; SZINNYEI, Magyar Tájszótár II, 279) kell vizsgálatainkhoz. A sárréti nyelvjárásokban a rét passzív szókincsbeli elem, a denotátum megnevezésére a köznyelvi jelentésként szótározott lexémákat használják az alábbi gyakorisági sorrendben: 1. legelő, 2. mező, 3. kaszáló. A szótárakban tájszónak minősített rét vidékünkön a Berettyó, a Körösök, az Ér, a Kálló, a Hortobágy sárrétjének lecsapolásával kiveszett a használatból, illetve jelentésvesztés után a Rét nevű határnevek őrzik már csak.

2. Említettem, hogy a rét szavunk nem aktív a Sárréten, köznyelvi jelentése nem honos a vidéken. Itt a legelőre hajtják a tehenet; a szíp a mező azt jelenti, hogy ’dús a kaszáló; szép a határ’. A rét helyett a lexéma tautonimáit használják az emberek.

          Gazdag anyag idézhető viszont arra nézve, hogy még a 19. század első felében is – tehát a Berettyó új mederbe tereléséig -, majd a Körösök szabályozásáig, a mocsarat tápláló erek, patakok, folyások vizének elvezetése előtt mit neveztek a helyi nyelvjárásokban rítnek. „…a’ Komádi és Vésztői Lápas és Kotús Rétek” (Biharnagybajom), „kotúkból, ombojból kiírtani kezdette Helyégünk ezen Réteket” (Körösladány), „Azír vót rít, hogy a Körözsnek nem vót partya” (Csökmő) stb. mondatokkal, töredékekkel igazolhatjuk Ozsváth Pál meghatározásának pontosságát, miszerint „rétnek pedig azon lápos, ingoványos hely neveztetik, hol nád, káka és gyékény terem” (Bihar vármegye Sárréti Járása leírása, Nagyvárad, 1875, 14). Egy-egy jelzővel pontosítva még hűbb képet kapunk ezekről a „posványos lapáj rétek”-ről, és arról, hogy a Sárrét belsejében volt falvak határát a lecsapolási munkák befejezéséig mocsár borította. „Az egész rét vót itt, meg azok az ajjas fődek” (Csökmő), „rít vaót merevűl” (Komádi), „mocsárral, nádas, ingoványos rétekkel, lápokkal vólt boritva” (Berettyóújfalu) stb.

A Sárrét-képet nehezen kiismerhető nádrengeteg, kisebb-nagyobb tisztások („mellette a *halas* aki rít vót” – Csökmő), lápok, a mélyebb részeken úszólápok látványa teremtette meg. Az igazi rítről protocollumokbeli, helyi nótáriusi feljegyzések őrzik, hogy kiszámíthatatlan, veszélyes, félelmetes volt: „eltívett a rídbe” (Hosszúpályi), „a rétbe döglött” (Vésztő), „koricált a nagy ríttbe” (Sárrétudvari) stb., ami alapja lett sokféle színes történetnek, mesének. Hatalmas kiterjedésű rétségek voltak egy-egy falu határában: „Ladány határán négy nagy rét, illetve rétség volt: Battonyás-, Kunlapos-, Lipóti- és Makkod-rét. Mindegyik nehezen megközelíthető mocsaras lápföld” (Püspökladány). Az 1800-as évek elején általában ilyen volt a sárréti falvak határa, ezért volt fontos az itt élőknek minden szárazulat, rétségből kiemelkedő sziget.

          A lecsapolás, a folyószabályozások előtt a környék lakosságának természetes törekvése volt, hogy a rétből minél nagyobb darabot tartósan művelhetővé tegyen, elszakítson a víztől. Igaz volt ugyan, hogy aszálykor „ a réten szárazon lehetett járni” (Püspökladány), az alkalmi lehetőségeknél azonban a nagybirtok is, a falvak lakossága is többre törekedett, arra,  hogy a kisebb-nagyobb hátakat, az aszálykor járható, de nem művelhető, legfeljebb legeltethető laposokat tartósan művelésbe foghassák. Ehhez évekre és nagyon kemény munkára volt szükség. Korabeli feljegyzésekben sok helyen utalnak arra, hogy milyen erőfeszítések történtek a hátak, magasabban fekvő szárazulatok „Rétből leendő lecsapolására” (Füzesgyarmat), hogy tíz-tizenöt év múlva művelésbe foghassák a területet. Egy-egy földdarabot „A Község Zsombékok és Nádak kiirtásával gátak által tett hasznavehetővé” (Körösladány), de ezután még sok időre és a föld sokszori forgatására volt szükség ahhoz, hogy „ezek kezdőüttek szántóufőüdek lenni” (Biharnagybajom). A hajdani rétek emlékét a határnevek őrzik már csak („Talánkrét Régen állandó vizü rét” – Körösnagyharsány; „Nagy rét – ingoványos zsombokos nádtermő rét” – Vésztő; „Osztott rét – nagy része most is nádas rét” – Szeghalom stb.).

3. A rét (rétség) korabeli nyelvjárási jelentése szerint nagy kiterjedésű, vizes, mocsaras, vízi növényekkel benőtt térség volt, áradásoktól, kiöntésektől táplált flórával és faunával. A rít a rétségi határ mellett jelölte a terület más-más munkára fogható részeit is: rít volt a kaszálórét, a nádtermőrét, a halászórét is. Ezen helyek mindegyikének megvolt a gazdasági jelentősége, mindegyikben más csapatok dolgoztak különféle szezonális munkákon. A rít tehát a rétség egy-egy darabját is jelölte: a kaszálható, legeltethető laposokat, a halászható tisztákat, a hosszú szárú, erős tövű nádasokat, vagyis olyan kisebb-nagyobb határrészeket is, ahol a környékbeliek alkalmanként egy kevés keresethez jutottak. Bár minden faluban volt néhány olyan ember, aki madártojást, madártollat gyűjtött, nadályt fogott vagy gyógyfüveket szedett, hogy valami kevés pénzhez jusson, de a pákászásból csak kevés ember tudott megélni. A madarászásnak, gyűjtögetésnek nem volt valóságos, az emberek nagyobb csoportját érintő gazdasági haszna. A falvak számára gazdasági haszna annak volt a réti határban, amiért árendát vagy pénzt kellett fizetniük. A Sárrét-romantika jórészt abból táplálkozott, hogy a mesélők elrugaszkodtak a valóságtól: a rétség gazdasági jelentősége helyett érdekességeiről, látványosságairól beszéltek.

3. a) Sok 19. század eleji hivatkozással igazolható, hogy a kaszálórét az állattartásnak is, a takarmánygyűjtésnek is évszázadokon át fontos terepe volt. A „kaszállóu rít vót” (Hosszúpályi), „rétes sziget, most kaszálló” (Ártánd), „Szőkerét, hol széna és nád terem” (Hosszúpályi) stb., ahol a magasabb, partosabb részeket évente többször is kaszálták („Ha nem vót a rídbe víz, megkaszálták” – Dévaványa). Télen-nyáron sokféle munka volt a rétben („Od bent vaótak a rídbe daógozni” – Nagyrábé), a pálytorok pedig a november végi beszorulásig folyamatosan kint éltek („ott háltunk a rídbe” – Dévaványa), kevesen a telet is ott töltötték. Pedig télen a hideg, nyáron a hőség kegyetlen volt a határban. Nyáron szúnyogok, legyek, bögölyök hada kínozta a pásztort és jószágot, a gulya, a ménes is alig tudott pihenni, pedig a pásztorok keresték a legjobb állásokat („Az állás a rétben dombos helyen volt” – Dévaványa.). A kaszásoknak, szénagyűjtőknek sem volt könnyebb. Kora reggel eljutni a rétség távoli pontjaira, dolgozni egész nap, majd hazagyalogolni, ez bizony férfiembert kívánt. A püspökladányi határban például a Kaszáló nevű határrész magasabb, a Rít pedig a legtávolabbi és legmélyebb részen volt. A kaszálórétekből a víz lecsapolása, majd a föld feltörése után szántó lett, a tapadással alakult Kaszáló őriz egy szeletet az eredeti jelentésből.

     A fentiekből érzékelhető,  hogy a kaszálórét eredetiségében milyen szerepet kapott a hagyományos gazdálkodásban, állattartásban. Csak a 19. század végére jutottak el a falvak odáig, mikor „a riten mán termett búza, rozs, zab” (Csökmő). De az már nem az igazi rít volt.

3. b) Nádvágórét hatalmas területen volt a Sárréten. A jó nádas területeken minden falu számon tartotta, egyik helyen nádvágórétnek, másikon nádtermőrétnek nevezték („nádvágó rétet” – N.-rábé, Békés; „nádtermő rét” – Vésztő; „Nád Termő Rétnek” – N.-rábé; „nádtermő réttel” – Esztár stb.). A sárréti nádnak jó piaca volt Debrecenben, Nagyváradon és Békéscsabán is: a vásárokon keresték a „jó fedőléknek való” (Biharnagybajom), vastag tövű, magas, veres nádat. A nádat férfiak vágták, a gyékénymunkákat inkább asszonyok csinálták. A nádalásnak megvolt a saját szerszámigénye, raktározási helye (nádlóger), vágó- és értékesítő részlege. A legjobb réteket őrizték, gondozták, nádvágás után például a “„Rít száraz nádcsömőjét””(Sárrétudvari) elégették. A falusi peres jegyzőkönyvek, bírói iratok tanúskodnak, hogy így is sok kártétel, lopás volt a nádlógerekben („a Rétről 1041 kéve nádjokat el hordatta””- Füzesgyarmat).

A nád a sárral (agyaggal) sokáig a házépítés legfontosabb anyaga volt. Visszaszorulásában a tetőfedéshez használt új anyagok megjelenése mellett a nádvágórétek pusztulásának is szerepe lett. A nád, a nádalás szóanyaga néhány évtized után ennek nyomán került a szókészlet passzív rétegébe. A nádvágórétet, mint denotátumot is maga alá temette az idő.

3. c) A halászórét fogalom is ismeretlen már. A rétség mélyebb tisztásai, az úszólápok környezete a hal- és csíkfogás területe volt. Igaz, kevesen tartották számon a rét azon részeit, ahol darvak, vízi szárnyasok, teknősbékák nagyobb csapatokban, nadály nagyobb tömegben előfordult. Mikor „elmentek halászni a ritre” (Dévaványa), ismert helyekre mentek, a csökmőiek például a Halashoz. Nyár elején mindenütt lehetett halat fogni, mert a tavaszi áradáskor „a rítre szorúlt a hal” (Csökmő). A „halászó vizeket” a földesurak árendába adták (Szeghalom), ezeket a folyószakaszokat halászok bérelték, de aki ismerte a rétet, a „Halászó Csikászó helyeket” bérlet nélkül járta, h asználta. A halászó, „békászó és csikászó réteknek” (Füzesgyarmat) zsákmányából a földesúr általában csak halat és „tekenős békát” kért, minden más a környékbelieknek maradt. A Sárréten szerették a csíkot savanyú káposztával, a rákot viszont – a komádiak kivételével – fíregnek (’nem haszonállat’) tartották. Az olyan feljegyzések, mint „csikászni a rétre menendő”, „halfogó vészén felvervén”, arra utalnak, hogy nem csak pásztorok, nádvágók találtak munkát és kevés jövedelmet a rétben. „A szëgíny embër mind halás mëg nádvágó vót” (Dévaványa), többnyire idénymunkásként.

A lecsapolással a halászórétek eredetisége is megszűnt. A rít, rítajj tíz-tizenöt év után legelő vagy szántó lett. A medreket, fenekeket, hajlatokat a huszadik század második felének nagy erőgépei felforgatták, elegyengették. Eltűnt a denotátum, majd néhány évtized alatt a név mögül elveszett a motiváció, így lett a hajdani kaszálórétből, nádvágórétből, halászórétből Rít, mára üres, motiválatlan határnév.

4. Van más fontos adat is a rét~rít ’rétség’ életrajzához. A tájszónak nem volt a köznyelvi rét lexémáéval azonos –i képzős melléknévi származéka. A sárréti nyelvjárásokból csak a rétes~rítes melléknévi alak használatára van adat. A legrégebbi 1827-ből való, Bertalan Szilágyi János biharnagybajomi lelkész kézírásos feljegyzéséből: „rétes ember – Pákász ember”. A többi adat 1864-es keltezésű, és Pesty Frigyes kéziratos helynévtárában található („rétes hely”) – Mezőpeterd, Körösnagyharsány; „hajdan vad rétes helly” – Doboz; „rétes sziget, most kaszálló” – Ártánd; „hajdan mocsáros rétes” – Kaba stb.). Ezek az adatok tovább gazdagítják a sárréti nyelvjárási rét egyéni arculatát: sajátos nyelvjárási jelentés + sajátos képzett alak.

5. A rét nyelvjárási motivációjának harmadik bizonyítéka a sajátos toldalékolás. Fentebb különböző adatokkal azt bizonygattam, hogy a sárréti rét~rít lexéma mögött nem a köznyelvi ’virágos rét; dús legelő’ denotátum állt. A Sárréten a köznyelvi jelentés nem elhomályosult, nem elpusztult, valójában sosem volt meg. A következőkben arra nézve hozok adatokat, hogy a rít jelentésbeli tájszót itt nem csak jelentése, melléknévi származéka, hanem toldalékolása is egyedíti. A jelentésváltozással keletkezett alakpár eltérő toldalékolása mutatja, hogy miről van szó (vö. hol? – kny. réten : nyj. rídbe; (hn) Rítën). A köznyelvi rít- tulajdonnévi Rít típusú adatok eltérő toldalékolására sok példa van a nyelvjárásokban, nekünk azonban a konkrét adat bizonyító ereje a fontos.

A köznévi rít és a helynév Rít eltérő nyelvjárási toldalékolása szemléletesen mutatja, hogy mi a tájszó harmadik jellemzője. A Sárréti nyelvjárási rít toldalékolt használatára nézve a 19. század első feléből való, tehát a lecsapolás, folyószabályozás előtti adatokat kell vizsgálnunk. Nézzük az adatokat! A külső helyviszonyt jelölő hol? kérdésre megfelelő superessivus –en ragos használatára van ugyan adat („A járkált összevissza a rítën vélle…” – Szerep; „a fásmelléki réten” – Békés), de a sárréti példák többségében ebben a helyzetben a belső helyviszonyt jelölő –ben ragos alak használatával találkozunk, ez a tipikus („Ha nem vót a rídbe víz, mëgkaszálták” – Dévaványa; „eltívett a rídbe” – Hosszúpályi; „fiasitásokat a’ rétben elvégezvén” – Biharnagybajom; „Od bent vaótak a rídbe daógozni” – Nagyrábé; koricált a nagy ríttbe” – Sárrétudvari. „ott háltunk a rídbe” – Csökmő stb.). A tulajdonnév Rít toldalékolása viszont Rítën. A Sárréti tilalmas köznév és Tilalmas határnév mint tulajdonnév esetében ugyanaz a helyzet, vagyis: hol? – A tilälmazsba (legelt); a Tilälmason (dóugosztunk) ’a Tilalmas nevű határrészen’.

Összefoglalva a fentieket azt mondhatjuk: a sárréti nyelvjárási rít a mocsaras határt mint egészet és részeit is jelölte; a rítnek csak itt használatos melléknévi alakja volt (rétes~rítes); a hol? kérdésre felelő inessivust –be(n) ragos határozóval fejezte ki. A Rít határnévként viszont szabályosan viselkedik, a superessivus –en ragját kapja (Hová kérdésre: ki a rídbe, illetőleg ki a Rítre volt a sárréti válasz.).

Zilahi: A rét

(Zilahi Lajos: Rét – A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve 8., Különnyomat, Orosháza 2006)

*

***

A hozzászólások megtekintéséhez kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban!

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz