Vers-képek

Vers – Képek

*

A Püspökladány Anno honlap “digitális verseskötetében” egy-egy kép és vers kerül közreadásra, mely kép vagy vers, vagy akár mindkettő (de legalább az egyik) Püspökladányt, illetve a Sárrétet idézi, s melyben a kép a versre, vagy a vers a képre reflektál. Gondolatok, érzések, emlékek, benyomások, azaz “hangulatok” e településről, e tájról, e szülőföldről. A vers-kép párok sorozatszerűen kerülnek feltöltésre, legfelül mindig a legfrissebb “hangulattal”.

Kérem, újra és újra látogassák meg e gyűjteményt, s fogadják szeretettel e vidék költőinek verseit!

Várjuk ajánlóikat is, akár verset, akár képet illetően!


***

E témához szeretném ajánlani Montázs rovatunk Inspirációk nevet viselő összeállítását, ahol püspökladányi képzőművészek és hobbi alkotók gyönyörű, püspökladányi témájú festményeit, használati-, vagy dísztárgyait tekinthetik meg. A képre kattintva tekinthető meg az összeállítás:

***

Megyaszai Szilvia

*

VERS-KÉPEK

.

*

Sárándi Szilvia:

NÁLUNK A LEGSZEBB A TAVASZ…34. Megyaszai Szilvia fotója

 

Nálunk a legszebb a tavasz.

Itt, a Sárrét dobbanó szívében,

soha nem érzed egyedül magad,

ha gyönyörködsz

a magnólia színében.

Állj meg egy percre,

ha erre visz az utad!

Téged hívogat a téren a pad.

Neked nyílik a virágok ezre.

Állj meg, kérlek,

állj meg egy percre!

Úgyis rohan minden,

az idő nem marad,

hanem állandóan halad,

folyton szalad.

Ülj le egy percre, s hallgasd,

épp most jöttek vissza a darvak!

 

Fotó: Megyaszai Szilvia (Püspökladány – Kossuth utca, 2015)

 

Sárándi Szilvia (1983-2017) biharnagybajomi költőnőre emlékezünk versével

***

*

Rácz Endre:

A CSONKA-TORONYNÁLszerepi csonka torony

A semmi közepén ott áll magányosan.
Ki tudhatná miért, ki tudhatná hogyan?
Bizony-bizony titka rég a múltba vészett,
Marva testét idő, marva zord enyészet.

Néha ott megállok, s mintha szólna hozzám:
Mintha múltunk ócska könyveit lapoznám,
Rémlenek előttem régi-régi képek…
Némely’ úgy tűnik fel, akár csak lidércek.

Néha látni vélem szorgos, nyüzsgő népét.
Tömött kaptárait, benne édes mézét.
Kápolnáját, melyben, suttogó imával
Zeng hála az Úrnak, szívek szép szavával.

Körülötte a nád, mintha erdő volna,
S húrjain a szellő, mintha csak dalolna.
Benne, akár csillag, milliónyi fészek.
Madár-hada, felhő, ha az égre térnek.

Színtiszta vizében, ”hal-pénze” csillámlik.
Fentről nézve, mintha tündér… hogyha játszik.
Isten bő-kedvében teremté e földet:
„Tessék, szegényember, eleget gyötörtek.”

Később csöndet látok, vén barátot, árvát.
Nevét már feledte… egyet nem: magányát.
Fülébe, naphosszat, kínzó szavak szállnak:
Nem halhatsz meg addig, míg e falak állnak!

Látom pusztulását régi dicsőségnek.
Falaknak omlását, fényét új reménynek.
Janociust, amint hívja teremtője…
És ő boldogan ment… de most már végsőre…

Szent György monostorát elnyelték az évek.
Nem láthatja azt más, csupán csak a képzet.
Nem maradt már semmi, csak egy árva halom:
Szerep csonka-tornya, mint égi irgalom…

.
Szerep, 2015 11. 23.

(Fotó: Rácz Endre. A szerepi csonka-torony)

***

*

Egy régi püspökladányi könyvben talált megsárgult, összehajtott, kézzel írott papírdarab…

A keltezés: “P. Ladány, 1909. május 19.”  Írója ismeretlen, az aláírás nehezen olvasható: Marsi (…) ügyvédjelölt. A címzett viszont örökre a feledés homályába veszett, nem ismerjük személyét… A papírlapon található szöveg eredetileg Farkas Imre (1879 – 1976) költeményeként maradt fenn, manapság leggyakrabban megzenésítve, magyar nótaként (népies műdalként) ismert. A papírlapon fennmaradt szövegváltozat viszont nem a ma használatos klasszikus formában került lejegyzésre. Vajon milyen történetet rejtett ez a csalódott “üzenet” és kinek szólt? Egy szomorú történet – egy megsárgult papíron hátrahagyva az utókornak:

.

“Üzenet” a múltból…

“Megállok a Keresztutnál 

A hol nyáron annyi fehér virág van.

Vissza hoz a szivem hozzád,

Akár merre bolyongok e világban!

Vándor madár bucsuzik már

Dér csillog a levelen.

Vadvirágos avar között

Parányi kis lábad nyomát keresem!

.

Megállok a Kereszt utnál

Ott borult ránk a legelső alkonyat

Ottan adta ajkad vissza

Legelőször a legelső csókomat.

Ott borultál a keblemre

Mosolyogva, remegve

Ott bucsuztál el én tőlem

Hazug szóval, hamis csókkal örökre!”

Emlékül:

P. Ladány 1909. május 19.

Marsi (…) (…)

ügyvédjelölt

***

*

Rácz Endre:

GYERMEK LENNI ÚJRA

 

Hej, de jó is lenne gyermek lenni újra,
Nem ily’ viharverten, gondoktól fakultan.
Futni önfeledten, mint a nyári zápor,
Nem nézni, nem látni semmit e világból.

Hej, de jó is volna, ha az öreg szomszéd
Sánta kakasával újra játszadoznék,
Majd az belém csípne, rekedten károgva.
Tán az öregúr is újra mosolyogna.

És szólna… még látom, és hallom a jóságot:
„Vigyázz, megkap, mondtam, ne bándd’ a jószágot.”
Eszti néném: „Jóska, hagyd már azt a legényt!”
Magam előtt látom aprócska termetét.

Majd a színhez vezet, lent az udvar-végben,
Bemutat az ajtón, mosollyal, szerényen:
„Árva bárány, most jött, kinn’ a legelőről,
Nem vártuk, de mégis leszakadt a tőről.

Eredj, simítsd végig, ha rátudod venni.”
Rám nézett az anyja, nem mertem bemenni.
Közben a galambok hangosan pereltek.
„Olyanok, mint bátyád, folyton veszekednek.”

Arrébb, egy kotlóval apró csirke-népség.
Hej, azokat folyton gyötörte az éhség!
Én, egy pár marékkal, elék, magot szórtam,
Nagy munka volt azért, s reá büszke voltam.

Lassan esteledett, haza jött a csorda,
Két tehén lépkedett csöndes-bandukolva,
Egyik a miénk volt, biztosan emlékszem.
Megtalálta jászlát mind a kettő szépen.

Fejés után, nénjét, gondolat kerülte:
„Tőtsd ki ide apja, túró lesz belüle,
Ám előbb a legény hadd ragadja kortyon,
Úgyis finomabb ez, mint ami van otthon.”

Tényleg az volt… miért? Az öreg így felelt:
„Mer’ a mi tehenünk másik ódalt legelt.”
Nem értettem… De hát mért is kellett volna?
Ilyen a gyermek-lét, hiszékeny, csalóka.

Mégis visszamennék, vissza, ha lehetne,
Akár pillanatra, akár egy életre.
Nem lehet… csak emlék… de az nem fakulva…
Hej, de jó is lenne gyermek lenni újra!

.
Szerep, 2015. 06. 22.

(Fotó: Boruzs András hagyaték)

***

*

Rácz Endre:

ZÁDOR HÍDJA

Századokkal nézek szembe:
Ablakából, látom, kinéz,
Ágotáért epedezve,
Bús szemekkel Zádor vitéz:

Miért bámulsz, Zádor vitéz,
S mért oly’ búsan, ablakodon?
Tekinteted mért oly’ enyész,
Mért kél bús nap hajnalodon?

„Vágyakozom, át az éren,
Oda, hol egy széplány lakik.
Át, e mocskos láp-vidéken…
De nem jutok csak bánatig.”

Zádor vitéz, ne bánts, kérlek,
Megkérdem, már csak e’-híja:
Hogy, e mocskos sáros érnek,
Mért, hogy nincsen semmi hídja?

„Isten keze nem épített,
Ember keze gyönge hozzá.
Így van ez, mert egykor így lett…
Éltem ezzel egyre rontá.”

Kihez vágysz hát, meg se kérdem,
Túl az éren, túl a nádon:
Ott, ahol a föld is éden,
Ott lebegsz te álom-szárnyon.

„Ott, ahol a föld is éden,
Ott a szívem, oda vágyom.
Ám e posvány sár-vidéken,
Nem bír lépni, gyönge lábom.”

Zádor vitéz, felelj könnyen:
Szerelmed, tán ennyi volna?
Elvész, itt e sáros földben,
Szégyen-szemre, megtiportan?

„Ágotáért tűzbe mennék,
Ölő-harcban, száz veszélyen.
Tudva, nyerném hű szerelmét…
De most mégis béna léptem…”

Zádor vitéz, hol jársz, merre?
Ablakodnál nem talállak.
De most látom, s veszem szemre:
Mit cipel két izmos vállad?

„Ahogy mondtad jó poétám:
Nem több, csupán ennyi híja.
Szavaidért áldott légy hát.
Nem volt, eztán lészen hídja.”

Zádor vitéz, jó barátom!
Mi’ lárma zeng itt a rétben?
Itt, e mindig csöndes tájon,
Halk-susogó nád közében?

„Nem lárma ez, lakodalom!
Boldogságom napja eljő:
Ágota a szép menyasszony.
Ezért, hogy e táj ma zengő…”

— A nagy puszta közepében
Áll egy kőhíd egymagában.
Nincs, aki már odatérjen,
S nem áll, rég nem, vízmosásban.

Századokra tekint vissza,
Ám, ha figyelsz éj sötétjén,
Arra vágtat, – s képe tiszta –
Zádor vitéz, büszke ménjén…

Szerep, 2015.

(Fotó: Katona Csilla)

(A Zádor-híd történetéről itt olvashatnak: Zádor-híd)

***

*

Sárándi Szilvia:

DALOLÓ TERMÉSZET 

 

Süvít a szél, esőcsepp zaja itt.

Hangtalan a dér, halld a természet dalait!

 

Csicsereg egy fecske, táncot jár egy ág,

levelek zörrennek, dalos a világ.

 

Most nyerít egy ló, harmatcsepp koppan.

Ugye, milyen jó a világ dalosan?

 

Csicsereg egy fecske, táncot jár egy ág,

levelek zörrennek, dalos a világ.

 

Elhallgat a ló, most leszáll az est.

Óh, milyen jó, oly dalos a csend.

 

*


SEGÍTHETEK?

 

Ha úgy érzed, hogy minden fáraszt,

ha mástól várod a lelki támaszt,

ha kedved szegi egy hír,

ha a szíved sűrűn sír,

ha úgy érzed, senki nem szeret,

s kezed idegesen remeg,

ha szenvedés sújtja életed,

gondolj rám, én itt vagyok Neked!

 

***

*

Nagy Erna:

MUNKATÁBOR

.

Mondják, mindig éjjel jönnek,

ha nappal, akkor nagyobb a baj.

Marcsa néném hitte, s nem is,

s őt is elvitték. Ihaj!

 

Hortobágyra, követ szedni.

Hát eztán még mi jöhet?

Nem értettem, mikor mesélt,

„Grófokkal szedtem követ!”

 

„Hallgass már el, bolond vénlány!”

– nagyapám így inti őt.

Tagad mindent: „ Nem volt igaz!”

Így menti a menthetőt.

 

„Ne higgyétek el, amit mond,

szaladjatok játszani!

Bolond lyukból bolond szél fúj,

ilyen már a vén Mari!”

 

Soha nem ment férjhez aztán,

imádkozott, s csendben hitt,

s megtanított nagy titokban

imádkozni minket is.

 

(2014.11.03.)

(Fotó: Fortepan, részlet)

***

*

 

 

Rácz Endre:

JANUÁRI REGGEL

Kilépek az ajtón januári reggel,
Békén önmagammal, és a tiszta csenddel.
És mint egykor áldott gyermek- jóreményem
Úgy néz reám a táj, tisztán, hófehéren.

Kis falum széléről végtelenbe látok:
Élő zöldet, fűt, fát ébren nem találok.
Alszik mind e-tájon, neki nincs még reggel.
Csöndes sóhajtással álmát nem verem fel.

Udvarban a fűzfák nyikorogva állnak,
Nehéz terhük alatt sírva kiabálnak.
Talán óriások? – nézem így kelőben –
Nagy-fehér szellemként úgy állnak előttem.

Indulok utamra, nem oly messze megyek.
Kisütött a nap is, nincsenek fellegek.
Szikrázó a Sárrét végtelen, nagy tája,
Úgy érzi az ember mintha mennyben járna.

Néhány őzet látok, kisebb csapatokat,
Egy-egy árok mélyén félve búvó nyulat.
Parlagi sast, aki halkan egerészve
Párás ablakomon magas fáról néz be.

Udvariak háza úgy jön velem szembe,
Mintha csak mind egy-egy kis manócska lenne:
Hófehér kalapba’, színes ruhácskába’…
Mintha épp’ tartanék mesék országába.

Szemem előtt sorra emlékek peregnek,
És mintha először, rajtuk úgy merengek.
S még merengenék, de hagyom magam mögött:
Januári reggel, Szerep s ’Rábé között.

2013 01. 09. Szerep – Nagyrábé

(Fotó: Fortepan)

 

***

*

Nagy Erna:

GYERMEKKORI EMLÉK

/ apámnak /

.

Lelkem mélyén csendben üldögél a bánat,
tépdesi a szélét, mint szél a ruhámat.
De most ő is nevet, de most ő is tudja,
hogy a lábam éppen örömtáncát futja!

Indulok magamban levegőt keresni,
viszem a mélabút pusztába temetni!
Indulok nevetni, indulok keresni,
gyermekkorom nyomát tenyerembe venni.

Szellő selymét lágyan nyakam köré fonom,
emlékek hálóját füttyszó után dobom.
Apám lépte kísér, mosolya, derűje,
kék pillangó repte, tücsök hegedűje.

Tenyerét érintem minden sóvirágon,
délibáb-tükörben tekintetét látom.
Lefekszem a fűbe, karomat kitárom,
Földanya szívének dobbanását várom.

Tudom, nem szerénység, mégis szétkiáltom:
Semmi sem érdekel most ezen a világon,
csak a harmónia, mely szétárad bennem,
csak az időtlenség, mely megállt felettem!

Lelkem mélyén halkan dorombol a bánat,
nem mardos már, alszik, szép lassan elfáradt.
Jól éreztem én, hogy egyszer visszamennék…
Segítettél rajtam gyermekkori emlék!

.

(Fotó: Nagy Erna – “Gyermekéveim kedves horgásztanyája a Hortobágyon”)

***

*

Rácz Endre:

KEMÉNY SZIGET


Mindenütt e-tájon egész falvak égnek,

Nagy, gomolygó füstjük halálról mesélnek.

Félre-vert harangok hangja sírva dalol:

Hejj szegény Magyar-föld, most a Török rabol!

 

Galga bég serege mint szörnyű sáskahad

Tarol, és mögötte mi élő nem marad.

Áztatva e-földet áldott Magyar vérrel,

Bűnét eltakarva Allah szent nevével.

 

Azért hagy mi élő: aprócska gyermeket,

Kikből messze földön nevel majd sereget.

Hogyha úgy kell, egykor saját vérét szívja;

Elfeledett népét, földjét elpusztítja.

 

S a temérdek jószág mi volt mindent terelt,

Amit Magyar ember fáradsággal nevelt.

Amit, gyilkolástól fáradt népe áhít;

Hiszen etetni kell vérengző kutyáit.

 

Ég már Ladány, Karcag, Kevi s indul Túrra,

A sárréti lápot Galga körbedúlja.

De a helyet ami náddal van benőve

Nem bírja, s mint gyermek úgy áll ott előtte.

 

„Ide mindazt, elém, mind aki csak élő,

Ki e-mocskos tájon bátorsággal lépő.

Feldúltam szerte a környező vidéket

S hol van Szerep?.. csak hűlt helyét lelém meg!

 

Ha nem lesz egyetlen aki szólna titkot,

Közöttük napestig könyörtelen írtok!

De ha közülük csak egy is utat mutat,

Megválthatja könnyen iszonyú sorsukat!

 

Tudom én e-nád közt van egy apró sziget,

Ott bújnak meg gyáván, tagadva szent-hitet.

Gondolván, majd Galga tovább áll gyermeteg.

Én?.. ki leigáztam már oly sok nemzetet?!”

 

„Itt vagyok én uram. – lépett ki egy öreg –

Leszek én ha kéred útmutató követ.

Csónakom is itt áll nem messze, a szélen.

Csak egy kísérőt adj, ki eljönne merészen.

 

Annak megmutatnám, aztán ha már tudja,

Dicső hadsereged könnyen el is jutna.

Rajtaüthetnél így bujdosó Szerepen;

Ne essék hát szégyen hódító neveden.

 

De egyet jóuram kérlek hogy ígérj meg,

Nem ölsz meg e-tájon több Magyar cselédet.

Bízol majd elküldött, hűséges szolgádban,

Ha visszatérve így szól majd: hát ott jártam.”

 

Hitét tette Galga, Allah szent nevére,

Áldását az útra, s bátor követére.

Medvebőrre ivott jóízűn áldomást:

Hol még Tatár sem járt, hát ő bizony bejárt. —

 

Fut a könnyű csónak sűrű nádat szelve,

Néz egyre a török maga-körül, szerte.

De nem lát csak nádat, karnyújtásnyi távon:

Hogy lesz ő itt vezér, ismerős határon?

 

Húzza a jó öreg, gyűri tova, egyre;

Az sem számít hogy rég’ rá van esteledve.

A másnap ugyanígy, s annak éjszakája,

Sárréti mocsáron körbe-körbe járva.

 

Két nap, két éjszaka tart már az utazás,

S mit a Török látott csak a kék ég, nem más.

Nádtól sebzett bőrén vére tisztán ragyog,

Büszkesége álarc, az is kővé fagyott.

 

Harmadnapra aztán céljukat elérve,

Kikötött a csónak Kemény szigetére.

Azok meg csak néztek: „hát ez, hol találta,

Ez a vén turbános miféle palánta?

 

Tán a nádban lelte, vagy madár költötte,

És ahogy meglátta rögtön ki is lökte?

Vagy a nádifarkas bízta rá kölykire,

Azoknak sem kellett, úgy lelt rá jöttibe?”

 

Mosolygott az öreg: „komolyabb az ennél,

Nem mulatság tárgya, bár ha azt szeretnél.

De sok szegény földim van török fogságba’,

És hogy ezt elhoztam életüknek ára.

 

De hosszú volt az út, harmadnapja jövünk.

– Kacsintott az öreg– ez figyelte jöttünk

Hogy az ideutat jól meg is jegyezze,

S Galga hadseregét e-helyre vezesse.”

 

„Hát akkor mehet is – szólt a szigetbíró;

Ki e nádi-soron törvényekkel bíró.–

Magyar ember szavát megtartotta szépen,

Töröknek se essen becsületén szégyen.

 

Így, ha visszaérnél mond meg jó uradnak:

Jártál hát a helyen hol a ”bújók” laknak.

Ő is állja szavát ahogy azt ígérte,

És ha idetalál várjuk tisztességbe’.

 

Indulj hát utadra itt már dolgod nincsen,

Ne várd hogy majd bárki maradásra intsen.

Előtted áll az út, és hozzá csónak is,

Ahogy idefelé, úgy tart az vissza is.”—

 

Hét napig bolyongott mire partot talált,

S újra hét nap mire elérte táborát.

Galgához vezették nyomban az érkezőt:

„Láttad hát a helyet mit a nád körbenőtt?”

 

„Láttam édes uram, ott álltam partjukon,

Ott bújnak egy szálig, hitemre mondhatom.

Sárból készült kunyhók állnak díszes sorban,

Temérdek jószáguk nád-szélű akolban.”

 

Na megörült Galga, s parancsolt is rögvest:

„Csónakba az élő Török-honból jöttet!

Az sem baj ha sánta hogyha ölni képes,

Gyilkolni, rabolni, fél lábon sem kényes!

 

Ez lesz utolsó nap Szerepiek egén.

Utolsó szavammal ezt is ígérem én:

Nem lesz ott a nádból egyik sem kiűzve,

Fejük is maradhat, karón lesz kitűzve!”

 

„Alázattal uram, mielőtt hazudnék,

És nagy bűnöm elől gyáván messze futnék,

Hallgass még egy percre, csak egy röpke szóra.

– Így vágott szavába ijedten a szolga. –

 

Igaz hogy e nádat tő-hegyről bejártam,

Igaz, nagysokára vissza is találtam.

De ha fejem veszed, s kutyád vérem issza,

Ha százszor halok is, nem találnék vissza.”—

……………………………………………………………………

Ezután még soká dúlt Török e-tájon,

Sok fájdalmat hagyva szép Magyarországon.

De sok harang szava dalolta még sírva…

Sok Magyarnak lett még puszta-föld a sírja.

 

De a nagy Sárrétnek peremén megállva,

Tette bátorságát éj-szín gyászruhába.

És magában mormolt csöndesen egy hitet:

Hejj istentől óvott, rejtett Kemény sziget!

.
(2013 01.19. Szerep- Nagyrábé)

 

***

*

Hegyesi János:

SÁRRÉTI VILÁG

 

Sárrét sík vidékén száraz idők járnak,

Öregapánk se tud párját ilyen nyárnak.

Még a hajnalon se harmatos a haraszt,

Nem fütyöl, nem dalol, bánatos a paraszt.

 

Nagy gond van a fején, hogy telel a borjú –

Mit eszik, ha lábán szárad el a sarjú?

Ólban a malacok éhesen röfögnek,

Sovány termése lesz az idén a rögnek.

 

Minden fáradtsága, munkája hiába,

Perzsel az öreg nap isten-igazába:

Ember, állat, növény szinte belekábul,

Úgy ontja a tüzet, sugarat magábul.

 

Hajdani rét mentén, poros országúton,

Egyedül töprengek a jövőn, a múlton.

Pár lépésre tőlem lépeget egy gólya,

Fürge szöcskét kapkod mocsár kutatója.

 

Vén madár lehet már, mit sem ad magára,

Nagyon gondozatlan, szennyes a ruhája.

Látom, tücsköt is csak úgy fog hébe-hóba,

Ember nincs közelben – véle állok szóba.

 

Sovány eledel ez, vén gólya barátom!

„Az biz ez – válaszol, magam is utálom:

Szívesebben nyelnék kövér békacombot,

Talán nem okozna begyem ennyi gondot.”

 

S elkezdi mesélni: Nem így volt itt régen,

Még a nap se járt íly kevélyen az égen,

E széles határon nádas volt itt hajdan,

Nem is szűkölködött a szegény nép halban.

 

Sekély vízben zsombék, sok-sok béka közte,

Hej, nem kellett akkor gólyának a szöcske,

S tán az ember is boldogabb volt akkor,

Bár ökörrel szántott, nem zörgött a traktor.

 

Nagyapáitok még bő gatyában jártak,

Lovakkal nyomtattak, télen nádat vágtak.

Szerényen éldegélt, boldogan a család,

Szebb volt az a világ, nem volt ilyen galád.

 

S ahova leszálltam, kedvesen fogadtak,

Örömükben vidám keresztelőt csaptak.

Bő tűzrevalótól meleg volt a kuckó,

Vígan hancúrozott, nem fázott a fickó.

 

Nemes hivatásom mindenki becsülte,

De a mai világ nagyon lecsepülte.

Ma bizony, hej róla jobb nem is beszélni,

Kezdenek már tőlem a menyecskék félni.

 

Ahol még a tejbe van mit aprítani,

Kényelem-szeretet nem akar fogadni.

De a legtöbb helyen szegénység és nyomor,

Nemigen van jókedv, hol üres a gyomor.

 

A bő istenáldás ilyen helyen átok,

Gondoltam is én már, itthagyom hazátok.

De amikor eljön az a szép kikelet,

Valami úgy húzza, csalja a szívemet…

 

Kedves madaramnak sürgős lett a dolga,

Versenyautó jött zúgva, zakatolva.

S mikorra eloszlott az út porfelhője,

Messze szállt a bábák jó munkaszerzője.

 

(1935)

***

*

 

G. Nagy Ilián:

BERGER ÚR ÉS NAGYAPÁM

 

Oly idő volt, hogy se tavasz,

se nyár, se ősz, se tél. Semmilyen.

Nem tudta senki, hogy mi lesz.

Elveszett az a délután vagy este,

vagy délelőtt a semmiben.

Majdnem elveszett.

 

Nagyapám már rég halott.

G. Nagy Zsigmond cipész mester úr

rég halott. Berger úr is,

de hogy, hogy halt meg, s hol,

nem tudja senki, én sem tudom.

 

Zsidó volt. Övé volt a malom.

Elvitték a többivel. El, azon

a világvégi napon. Én nem tudtam,

mi az, hogy zsidó. Nem tudtam,

mi az, hogy Berger malom.

 

Csak előtte mentem el mindig,

ha küldtek nagyapám

cipészműhelyébe,

amit elvett, államosított

a néphatalom.

 

Nagyapám biztos nem volt a nép,

de erről sem nagyon mesélt.

Dolgozott, nyolc gyermeket

felnevelt. Ha evett, evett,

ha nem evett, nem evett.

 

Sógora egy kispuskával

akarta feltartóztatni a karcagi úton

a szovjet hadsereget.

Berángatta az utcáról,

ezt sokszor elmondta,

de Berger úrról nem beszélt senki, soha.

 

Így nőttem fel.

Ötven éves elmúltam,

s egyszer azt mondja nekem

Etus néném: nagyapád olyan

ember volt, hogy nem fogadta el

a Berger malmot!

 

Amikor a zsidókat elvitték,

Berger úr eljött apámhoz:

G. Nagy úr, maga rendes ember.

Minket elvisznek, de én

a malmomat magára íratnám!

Csend lett. Hallgattak

a semmilyen időben.

 

Aztán, ha visszajövök, felezünk.

Ha nem, a magáé minden.

Amiért én nem dolgoztam meg,

engem az meg nem illet,

mondta nagyapád Berger úrnak.

Meg aztán én a más bajából

hasznot húzni nem akarok.

 

Ilyen ember volt nagyapád,

apám ilyen ember volt,

tűnődött Etus néném,

s nézett vissza a se tavasz,

se nyár, se ősz, se tél időbe,

s megláttam nagyapámat

s Berger urat a szemében.

 

Onnan néztek kifelé rám.

Nem szóltak hozzám,

pedig szerettem volna,

ha mondanak valamit.

Berger úr: hogy maga tényleg

rendes ember, G. Nagy úr!

Nagyapám meg rágyújt,

 

s kiszól nekem:

vannak dolgok, melyeken

gondolkozni sem lehet.

De hallgattak. Néztek.

Néztem őket. S eltűntek

nagynéném könnyei mögött,

lecsukódó szemében.

***

*

 

***

*